Intézmények építése a helyi közösségben

Az adattár könyvtára

Cím:	Intézmények építése a helyi közösségben
Szerző:	Gergely Attila
Sorozatcím:	Parola füzetek
Ország:	Magyarország
A kiadás helye:	Budapest
A kiadás éve:	1991
Kiadó:	Közösségfejlesztők Egyesülete
Ár:	500 Ft
Terjedelem:	68 oldal
Nyelv:	magyar
Fordítás:
Tárgyszavak:	közösségfejlesztés, közösségszervezés, kulturális fejlesztés
Állomány:	Parola füzetek, Megvásárolható kiadványok
Megjegyzés:	van másodpéldány
Raktári jelzet:	K 221

Gergely Attila:

INTÉZMÉNYEK ÉPÍTÉSE A HELYI KÖZÖSSÉGBEN

(Hazai teendők és nemzetközi tapasztalatok a települések társadalmi-kulturális fejlesztésében)

TARTALOMJEGYZÉK

1. Néhány szélesebb összefüggés
1.1. Minden korszakváltás: kultúra-váltás
1.2. A jelenlegi kulturális átmenet sajátos volta
1.3. Az intézményépítés meggyorsításának intézményei
1.4. Kulturális fejlesztés a települések szintjén

2. A mai magyar kultúra néhány sajátossága és a hazai településszintű kulturális fejlesztés tétje

3. A települési "közösségszervezés" problematikája és gyakorlata

4. A települési közösségszervezés nemzetközi gyakorlata (Community Organization)
4.1. A hagyományos amerikai közösségszervezés kialakulása és fejlődése
4.2. Az amerikai közösségszervező dilemmái
4.3. Brit programok
4.4. Az amerikai és a brit rendszer
4.5. Két fejlesztés a harmadik világból
4.6. A gyakorlat átalakulásának tendenciái

5. A településszintű kulturális fejlesztés hazai teendőiről – néhány művelődéspolitikai összefüggés
5.1. A hazai kulturális fejlesztésről

Budapest, 1991.

Ennek a tanulmánynak az első változata a hetvenes évek végén íródott, s a növekvő kulturális, politikai és gazdasági deficit társadalomszervezeti hátterét képező intézményi deficit enyhítésének módjait kereste, az akkori helyzeti adottságok mellett elsősorban a települések társadalmi-kulturális szervezésének-fejlesztésének szintjén és a művelődéspolitika kiszélesítése összefüggésében. Ehhez a társadalmi és szakmai indítékok körvonalazását követően főleg nemzetközi törekvéseket mutatott be, ezek tapasztalatait és kilátásait kisérelte meg összegezni, s vont le végül néhány következtetést a hazai teendőkre nézve.
A munkálat annak idején "A művelődésgazdaságtan és a kulturális szféra távlati tervezése" c., Koncz Gábor által szervezett kutatási program keretében készült, majd 1980-ban, Varga Tamás és munkatársai kezdeményezésére, "a művelődési otthoni alaptevékenységet megújító kisérletező intézmények népművelői" számára száz példányban sokszorosították; ezt követően a nyolcvanas évek elejétől megindult kisérleti fejlesztő munka egyik irodalmi segédletévé vált. Most, hogy több mint tíz év elteltével a Közösségfejlesztők Egyesülete kézikönyvében megjelentetni szándékozik, megállapítható, hogy az elmúlt időszak csökkentette is, növelte is e közzététel időszerűségét.
Ennek figyelembevételével a tanulmányt némileg rövidítve, helyenként módosítva vagy kiigazítva, de az eredetileg kitűzött tárgyra vonatkozó információtartalmát tekintve lényegében változatlanul bocsátom a kézikönyv szerkesztőinek és olvasóinak rendelkezésére.

1. Néhány szélesebb összefüggés

1.1. Minden korszakváltás: kultúra-váltás

Az ember közvetlen lételemét az a hatalmas alkalmazkodási apparátus alkotja, amely egész eddigi történelmének felhalmozott teljesítménye, s amit kiművelt külső-belső környezetének, röviden kultúrának nevezünk.
Amig ez a kulturális közeg nem vagy alig érzékelhetően változik, addig létezését jóformán észre sem vesszük. A kulturális szféra mozgástörvényeire – amelyek ha lassabban is, de a mozdulatlannak látszó korszakokban is működnek – csak az egyéni illetve kollektív feldolgozási képességnél nagyobb sebességű átalakítási folyamatok világítanak rá. Ezek sem mindig egyforma erővel. Amig a viszonylag gyorsabb változások csak ugyanannak a kulturális tipusnak a különböző változatait eredményezik, addig több-kevesebb joggal tűnhet úgy, hogy a "gazdasági", "politikai", vagy "természeti" stb. "okokból" elindult társadalmi változásoknak a kultúra módosulásai csak afféle melléktermékei.
Ennek a szemléletnek a tarthatatlansága csak akkor derül ki igazán, amikor a kultúra egyik tipusáról egy másik tipusára való átmenet megindul. Abban a pillanatban, mihelyt az emberi lét közvetlen közegét alkotó kulturális apparátus egész adott rendszere alatt mozdul meg a talaj, arról, ami addig a "célterméknek" látszott, arról kiderül, hogy csak melléktermék, eddig is csupán az volt, s ami mellékesnek látszott, az a szemléletben is központi helyére kerül.
A társadalmak életében bekövetkező átfogó és gyors minőségi változások kényszerítő erővel mutatnak rá az egyéni és kollektív versenyben maradás kritikus feltételére: a kultúrateremtő képesség jelentőségére. Világossá válik, hogy minden változás csak ehhez, a kultúrateremtő kapacitások mértékéhez képest gyors vagy lassú, ennek függvényében vezet összeomláshoz vagy felemelkedéshez; egyáltalán: az átfogó módon értelmezett művelődési teljesítőképesség, a művelődni- és újraművelődni-tudás gyorsasága az, ami bármilyen társadalmi átalakulás vagy átalakítási törekvés sebességkorlátját beállítja.
A kritikus mechanizmus témánk szempontjából a következőképpen formulázható. Az egy adott időpontra teljesített kulturális felhalmozás eredményeképpen létrejött alkalmazkodási apparátus "alól" a valóság állandóan tovamozdul. Ha a kulturális felkészültséget társadalmilag kialakított szokások többé-kevésbé összetartozó együtteseinek, más szóval (kultúrantropológiailag értett) intézményeknek a rendszereként fogjuk fel, azt is mondhatjuk, hogy az adott kultúrát kitevő intézmények egy része, legalábbis adott formájában, folyamatosan elavulóban van, míg közben ezeken és más területeken "kulturális hiány", mintegy "intézményi vákum" keletkezik. (1) Elmondható, hogy egy társadalom életképessége döntő módon azon múlik, hogyan képes elbánni egyébként megállíthatatlanul termelődő műveltségi deficitjével.

1.2. A jelenlegi kulturális átmenet sajátos volta

Egyre kevésbé lehet vitás, hogy a felgyorsult változások körülményei között napjainkban nagyarányú társadalmi-gazdasági átmenet részesei vagyunk, mégpedig jó okkal gondolhatjuk, hogy a leggyorsabb ütemű és a legkiterjedtebb átmeneté, amit a történelemből csak ismerünk. Következésképpen a jelenlegi eset olyan új vonásokat is mutat, amelyekkel eddig nem találkozhattunk, de amelyek már az ötvenes-hatvanas évek fordulóján elég egyértelműen megállapíthatók voltak. Egyik első elemzőjük az amerikai Wilbert E. Moore (1963) nyomán ezek a vonások a következőkben azonosíthatók:

a) A változás állandósul; eltűnik rendkívüli jellege, s a változás hiánya válik feltűnővé.
b) A változás állandósulása egyre kevésbé szorítható vissza a társadalmak vagy az egyének életének viszonylag szűk, vagy jól körülhatárolható területeire: a társadalmi újratermelés és az egyéni élet minden területét áthatják.
c) A változás sem időben, sem térben nem elszigetelt s nem is szigetelhető el többé a változások sorozatban zajlanak és nem balesetszerű válságokként ütnek be, amelyeket a helyreállás viszonylag nyugodt időszakai követhetnek; az egymásra torlódó változások egyre inkább az egész globális rendszeren végig futnak.
d) Miután a változás mindenütt jelenvaló s következményei is mindenhova elhatolhatnak, kettős forrásból táplálkozik: a közvetlen és a közvetett, a máshonnan indított és a helyileg induló változások kölcsönhatásaikban meghatványozhatják.
e) Az alkalmazott technológiák és társadalmi stratégiák köre gyorsan tágul, s hatásaik viszonylag gyors avulásuk ellenére, illetve ennek következtében is felhalmozódhatnak.
f) A változásoknak az a hányada, amit megterveznek, vagy tudatos újítások következtében áll elő, nagyobb, mint bármikor ezelőtt. (2)
A felsorolt jellemzők együttes következménye, hogy a folyó- és várható változások rendszerükben nem egyszerűen csak az ökológiai, gazdasági, politikai, művészeti stb. területeket, hanem a mindezek működésének többé-kevésbé egységes közegét és keretét alkotó kultúrát, illetve a kultúra egész adott típusát érik. Más szóval, ha az átmenet nyomán kibontakozó válság nem minősíthető többé egyszerűen sem csupán ökológiainak, sem csak gazdaságinak, politikainak vagy ideológiainak stb., hanem mindezeken a területeken egyszerre lépnek föl a válság tünetei, akkor a diagnózis nem lehet más, mint az egész kultúra deficitjének, az újrakulturálódási folyamatok elégtelen teljesítőképességének megállapítása. Ez pedig annak megállapításával egyenértékű, hogy a részterületek válságtünetei mögött valójában a kulturális alkalmazkodási kapacitások egyensúlyhiánya munkál; a kultúra adott típusa nem képes többé a változások nyomán az egyes területeken megfelelő ütemű újraművelődést, az intézmények megfelelő sebességű újrakiépítését biztosítani, ennek következtében intézményi vákumok jönnek létre, amelyek a szóbanforgó területek válságát tartósítják, vagy még tovább mélyítik.
Kézenfekvőnek látszik a továbblépési javaslat: ha a korszakváltás műveltségi – és ettől elválaszthatatlan társadalmi – váltást követel, akkor a válságra adott válasz is – a szónak ebben a széles értelmében – kulturális és társadalmi válasz kell legyen. Ez eddig elég nyilvánvalónak tűnik: felismertük, hogy a korszakváltás lényege általában átfogó kulturális alapszerkezetek átépülésében-átépítésében rejlik; egyáltalán: ezek nagy történelmi típusai definiálják magukat a korszakokat is. Ennyi azonban a jelen esetben kevés a megoldáshoz. Látnunk kell, hogy az általános szabályszerűséghez mit tesznek hozzá a speciális és új körülmények.
A sajátosan új követelmények abban foglalhatók össze, hogy a változások olyan léptéket vettek fel, amikor a nyomukban fellépő intézményi hiányok egyedi alapon és a hagyományos logika szerint elégséges ütemben és hatékonysággal többé már nem kezelhetők. A megoldás egyetlen – de sokféle formában megvalósítható – útjául az kínálkozik, ha nem egyszerűen egyes intézményi hiányokat pótolunk, és az ilyen esetekben óhatatlan rögtönzéssel forgácsoljuk szét figyelmünket és erőforrásainkat, hanem a kulturális fejlődés egy újabb sebességfokozatának megfelelő logika szerint az intézményi vákumok folyamatos felszámolásának, illetve a felszámolás meggyorsításának intézményi rendjét hozzuk létre, illetve erősítjük meg.

1.3. Az intézményépítés meggyorsításának intézményei

Az ilyen új típusú – mondhatnánk "másodfokú" – intézmények egy új korszak jellegzetes intézményei s rendszerük kiépítésének sebessége és sikere várhatóan lényeges kihatással lesz egész társadalma általános versenyképességére nézve, gazdasági versenyképességüket is beleértve.
Ĺltalánosságban szerepük abban fogalmazható meg, hogy a kulturális fejlődést a tudatosság magasabb szintjére emelik: a kulturális fejlődés egyre nagyobb arányban a korábbinál tudatosabb kulturális fejlesztéssé alakul át.
Tudjuk, hogy a már meglévő intézmények megújításának problémája nem új, sőt leépítésük és új intézmények létrehozása sem tekinthető új jelenségnek. Amiben az újdonság elsősorban áll, az e két dolog újszerű összekapcsolódása.
Ennek az újdonságnak a pontosabb kifejtéséhez azonban érdemesnek látszik bevezetnünk az elsőfokú intézményi működés meta-szerkezetének fogalmát. A fogalom arra utal, hogy vannak olyan szerkezetek és folyamatok, amelyek úgyszólván minden intézmény kiépítésének, működésének vagy újraépítésének mechanizmusait "keresztbe metszik", mintegy "átszinezik" azokat az adott kultúra típusának alapjellemzői szerint. ůgy is mondhatnánk, hogy léteznek olyan, az adott társadalmon belül széles körben elterjedt vagy éppen az egész rendszerre jellemző probléma-megoldási stratégiák, szemléleti-gondolkodási stílusok, kommunikációs csatornák, illetve csatorna-jellemzők, információs közegek, érintkezési-együttműködési formák, tanulási szokások, innovációs attitűdök, egyéni és kollektív kreativitási szintek, stressredukciós eljárások, racionalizálási módok, konfliktuskezelési beidegződések, alkalmazkodási reflexek stb., vagy éppen ezek hiánya, illetve kidolgozatlansága (a testi-lelki egészség hiánya, "társadalmi problémák" stb.), amelyek szinte minden elsőfokú kulturális intézmény működésére rányomják bélyegüket, s amelyek az elsődleges intézmények horizontján jószerével még csak nem is tudatosulhatnak. Az elsőfokú intézmények végzete alól csak másodfokú intézmények megléte, működése és ereje jelentheti a kiutat. Ezek éppen azáltal jönnek létre, hogy bennük tudatosodik az elsődleges intézmények működésének meta-szerkezete.
Most már pontosabban megfogalmazhatjuk a kulturális fejlesztő szerepének sajátos újdonságait. Ez – mint jeleztük – e két mozzanat sajátosan új összekapcsolódásában áll. Az egyik az, hogy tevékenysége a különböző "intézményeknek", mint egy egész kultúra intézményeinek, azaz az egyes intézmények azokon jóval túlmutató meta-szerkezeteinek fejlesztésére irányul; a másik az, hogy ezt a korszerű társadalomtudomány bázisán kiképzett és annak eszközeivel felszerelt specialistaként teljesíti. Bármilyen részleges problémával foglalkozik is egy új foglalkozási szakosodás képviselőjeként, mindig az össztársadalmi kultúrális berendezkedés "metafejlesztésén" dolgozik. Specializációjának középpontjában nem csupán ennek vagy annak a problémának a közvetlen megoldására való képesítés, hanem mindig a szóbanforgó közösség adott eseten túlmutató, a jövőben további problémák megoldásához is mozgósítható, általánosítható problémamegoldási kapacitásának tervszerű fejlesztésére irányuló felkészültség áll. Fejlesztőmunkájában tudatosan és szakértő módon azokat az elsődleges intézmények szempontjából meta-szintű mechanizmusokat veszi célba, amelyek nem csak egyik vagy másik, hanem szinte minden intézmény eredményes, megfelelő alkalmazkodási értékű kiépítésének, működtetésének feltételeit képezik. így nem csak betölt bizonyos intézményi hiányokat, hanem a szakadatlan termelődő ilyen hiányok betöltésének folyamatát gyorsítja fel, s ezáltal az egész rendszer hosszútávon vett életképességét javítja.
A mondottakkal összhangban a kulturális fejlesztő minden elsődleges szinten vett meta-szintű szocio-kulturális kontextusában "olvas", a társadalmi rendszeren belül minden változást aszerint értelmez és alakít, hogy milyen hosszútávu kihatással van az egész kultúra sorsára, hosszútávú teljesítőképességére nézve.
A korunkban végbemenő átalakulások egyik alapvető következménye, hogy a korábbinál világosabbá kell váljon: minden döntésünk – legyen az politikai, technológiai, közművelődési, kereskedelmi vagy iskolaügyi stb. – egyre növekvő lehetőségekkel vagy veszélyekkel jár, és egyúttal kultúránk meta-szerkezeteiről, azaz jövőbeli sorsáról való döntés is. Teljes súlyával fel kell ismernünk azt a tényt, hogy ha döntéseink nem is tudatosulnak így, következményeik akkor is így hatnak.
Ilyen módon alapvető érdekeinkbe vág külső-belső környezetünk változásainak ilyen szempontú értékelése és alakítása. Amikor azonban ezek a környezetek társadalmi szinten olyan összetettekké válnak, amilyennek világunkat ismerjük, a szükségessé váló elemzés és értékelés csak külön szakosodás keretei között oldható meg. Amellett, hogy a részterületek döntéshozóinak döntéseik kulturális következményei iránti fogékonyságát és hozzáértését is – megfelelő ösztönzési-szabályozási rendszerekkel alátámasztva – lényegesen magasabb szintre kell emelnünk, részben ennek érdekében is, olyan szakembereket kell beállítani e döntések előkészítésébe és a hatásaikat visszacsatoló társadalmi információs folyamatokba, akik képesek az egyes döntéseket a vázolt összefüggésben értelmezni, és speciális biztosítékul szolgálni arra nézve, hogy a hosszútávon meghatározó szempontok ne maradhassanak gazdátlanok, a távlatilag perdöntő összefüggésekben a rendszer egésze ne legyen a puszta sodródásnak kitéve.
Természetesen az ilyen meta-szintű fejlesztés – amely minden bizonnyal szabályszerű velejárója lesz majd az elektronikus információ-technológiák korának – túlságosan széles problematikát képvisel ahhoz, hogy itt teljes terjedelmében foglalkozhassunk vele. Ezért a továbbiakban a társadalmi-kulturális fejlesztésnek csupán a helyi, települési metszetére koncentrálunk, ennek is főleg azokra a lakóterületi vonatkozásaira, amelyek egy, a fentiek irányába kiszélesített, de belátható ideig továbbra is súllyal "ágazati" keretekbe szorított művelődéspoltika illetékességi körébe vonhatók.

1.4. Kulturális fejlesztés a települések szintjén

A kulturális fejlesztők munkájának a lakóterületi intézményalakulás nem egyetlen szintere lesz majd. Miután azonban ezúttal számos okból erre kell szorítkoznunk, vegyünk néhány összefüggést erről a területről.
Ahol a kultúra a viszonylag statikus egyensúly állapotában van, tehát az egyetlen feladat a már beállított intézmények szinte változatlan, illetve megváltoztathatatlannak tartott, vagy azzá dermesztett puszta üzemeltetése /"a rutin uralma..."), ott a kulturális tudatosság szinte teljesen elvész, a szó alaposabb értelmében a kultúrának még a fogalma sem kerül használatba. Az egyes helyi intézmények fenntartásához minimális szaktudásra van csak szükség, működtetésüket egy viszonylag differenciálatlan közösségben szinte bárki átveheti. Az ilyen "egyensúlyi állapotú" közösségek jellemzői még: a társadalmi csoportok viszonylag kis méretűek; az élet különböző területei, intézményei viszonylag szorosan integráltak, szorosan és "természetes módon" egészítik ki egymást; az egész rendszer mintegy "átlátszóbb"; a társadalmi odatartozás kérdése szinte automatikus, legalábbis az "automatikus azonosulás" lehetősége, illetve kényszere nagyobb mértékben adott; a változások lassúak, a beállítódások, a szokások alakulásában a folytonosság dominál, stb. (3)
Egy dinamikusabb egyensúlyi állapot jellemzője, hogy növekvő arányban specializált intézmény-üzemeltetők tartják fenn. Az egyes intézményeknek szakosított gazdái vannak, itt a hangsúly kettős: egyrészt a gazdák szakosítottak, másrészt még vannak gazdái szinte minden bekövetkező változásnak.
A napjainkban jellemzővé váló esetben gyorsuló ütemben következnek be olyan változások, amelyek egyszerűen "gazdátlanok", sőt a többnyire nem éppen jótékony következmények általában előbb hatnak, mintsem a gazdátlanság tudatosulhatott volna. A tudatosulásért általában az azt elindító következményekkel kell fizetni.
A végbemenő társadalmi-kulturális változás néhány, a modern társadalmakban általánosnak tekinthető helyi szintű együttjárója M.G. Ross nyomán:
– a megnövekedett területi, foglalkozási és rétegződési mobilitás folyamatai meglazítják az emberben a közösséghez tartozás érzését;
– az integráció és kohézió feltételét jelentő közös értékek kialakításának és fenntartásának feladata bonyolultabbá vált;
– az egyes, egymástól könnyen leszakadó és kommunikációsan elszigetelődő alcsoportoknak az a tendenciája, hogy mint külön egységek fejlesszék ki azt a kohéziót és összetartást, amely nélkül élni nem lehet vagy nem érdemes, az átfogó társadalmi viszonylatokban gyakran kiélezett feszültségek forrásává válik;
– sem ezek megoldására, sem megelőzésükre nem jönnek létre idejében azok a formák és intézmények, amelyek a megváltozott körülményeknek és életmódnak megfelelnének;
– azok a korlátok, amelyek a társadalmi változás irányításában való tevékeny részvételt akadályozták, egyúttal a személyiség és a képességek fejlődését is gyakran blokkolják.
Ross összefoglaló következtetése: "Ez az ember alapvető méltóságának elvesztéséhez vezethet, mert így olyan erők hatása alá kerül, melyeknek természetével csak homályosan van tisztában s amelyek fontossága tudatának fokozatos csökkenéséhez vezetnek, s olyan problémákkal állítják szembe, amelyekkel úgy érzi, egyszerűen nem tud megbírkózni. Ennek a központi problémának a különböző aspektusai pl. a demokratikus álláspontok kifejtésének akadályai, vagy az egyéneket fenyegető lelki betegségek." (4)
Más szóval: a helyi társadalmak tervszerű kulturális organizációjára – az intézményépítési kapacitások relatív fejlettségétől függően – a változások által kiváltott dezorganizációs tendenciák teremtik meg a szükségletet. (5)

2. A mai magyar kultúra néhány sajátossága és a hazai településszintű kulturális fejlesztés tétje

A települések életének világszerte általánosan érvényesülő változási tendenciáihoz az egyes kultúrákban sajátos történelmi tényezők és körülmények hatásai járulnak.
A mai magyar kultúra sajátos – bár közel sem egyedülálló – helyzetének fő vonását ezen a téren abban láthatjuk, hogy társadalmunk nagy tömegeit viszonylag fejletlenül érték a feudális kor tradicionális életkereteinek felbomlásával járó történelmi átmenet változásai országosan, mind helyi intézményrendjükben és intézményépítési kapacitásaikban egyaránt.
Az országos társadalom az elmúlt évszázadokban – a saját intézményrendszer lebomlásának értelmében – több alkalommal katasztrófaszerű "dekulturálódásnak" volt kitéve, illetve ilyen folyamatokon esett keresztül. (6) A dekulturálódás ugyanakkor a társadalom különböző csoportjait nem, illetve nem azonos mértékben érintette, s ez a társadalmi centrum és periféria közötti általános ellentmondást különösen kiélezte. (7) A centrum maga is periférikussá vált, kétféle értelemben is. Egyfelől képtelen maradt arra, hogy a periféria hatalmas tömegeinek emberi teremtőkapacitásait az egész társadalom újratermelésébe bekapcsolja, az alkotóerők megfelelő hatásfokú társadalmi mozgósításához nélkülözhetetlen intézményrendszer kiépítését vezesse, vagy akárcsak lehetővé tegye. Ezzel aztán periférikussá vált egy másik értelemben is: tehetetlensége illetve szűkkeblűsége "centrumként" is a világfejlődés perifériájára rekesztette. Tagadhatatlan, hogy a mechanizmus fordított irányban is működött, a kulturális értelemben vett hazai periféria fokozott dekulturálódásának rendkívüli arányait az ország egészének periférikus világhelyzete is alakította.
A következmények közül elegendőnek látszik felidézni annyit, hogy Magyarországon még 1940-ben is a falusi népesség háromnegyede volt olyan egész- vagy félproletár, akik a családon és a rokonságon kívül úgyszólván semmilyen saját (világi) intézménnyel nem rendelkeztek. Sőt, számos esetben ezek az elemi formák is felbomlottak, sok egyéb intézményt pedig többnyire egyenesen nyomorúságuk konzerválására működtettek.
Ugyanakkor, ahol legalább a családi-rokonsági szervezet úgy ahogy épen maradt, az adott intézményi rendben olyan funkciókat is ellátott, amelyek a későbbi fejlődés során ilyen keretek között már nem voltak teljesíthetők. A népesség másik nagy tömegének, a városi munkásságnak a helyzete a munkásmozgalmi intézmények meglétében különbözött ugyan, de alapvető szerephez az adott társadalmi berendezkedés egészében ezek sem juthattak. A gazdasági, a jogi, a politikai, az oktatási stb. intézmények a társadalom túlnyomó többsége számára távoliak maradtak, azok alakulása fölött érdemi befolyásuk alig volt.
Az örökölt rendszer összeomlását követően a "társadalmi felemelkedés" széles lehetőségei nyíltak meg, de az utóbbi évtizedeinket is makacsul kísérő, sőt, bizonyos új területeken szaporodó társadalmi problémáink azt bizonyítják, hogy az intézményépítési kapacitások krónikus fejletlenségét fontos vonatkozásokban nem tudtuk leküzdeni. Paradoxnak látszó módon, részben a központilag kezdeményezett átalakulások nyomán is, nagy tömegeknél – sokhelyütt az előzőkre torlódva – újabb marginalizációs folyamatok is beindultak, illetve az emberi termelőkapacitások társadalmi hasznosításához nélkülözhetetlen intézmények elavulása és felbomlása a változások felgyorsulásából következően szintén felgyorsult. Megnőtt, s várhatóan a jövőben sem fog csökkenni a kulturálisan átmeneti, marginális helyzetű társadalmi csoportok aránya; azoké, akik már "elindultak", de még "meg nem érkeztek", akik nem tartoznak sem egy származási sem egy érkezési kulturális típushoz, az ezzel járó életmódhoz, megállapodott intézményi berendezkedéshez, stb. Képességeik jelentős része társadalmi szempontból tétlenül marad ("elkallódik"), miután az azok alkotó kifejtésére alkalmas intézmények megszervezésének jártasságával és tapasztalataival nem rendelkeznek.
Akár a gazdaság működésének fogyatékosságait, népesedési gondjainkat, a felbomlott házasságok, a veszélyeztetett gyerekek, a fiatalkorú bűnözők, a krónikus megbetegedések és ellátatlan esetek, ezen belül az un. "idegi alapú", pszichoszomatikus betegségek növekvő számát; akár az öregek tömeges magukramaradását, a munkaképes korú népesség halálozási arányának tartós emelkedését, a cigánykisebbség, az alkoholizmus vagy az "unalomtól haldokló" (8) tizenévesek problémáit; akár az öngyilkosságok, vagy a nyugtató- illetve izgatószerek fogyasztásának nemzetközi mértékkel kiugró szintjét stb. nézzük – ezek között egyetlen olyat sem találunk, amelyik mögött ne lenne alapvető az egyéni és kollektív problémamegoldási és intézményépítési teljesítőképesség elégtelensége, a saját intézmények létrehozására való felkészültség hiányos volta.
Egyidejűleg azonban nem csak az intézményépítési képességek viszonylagos fejletlenségéből következő problémák, de a problémák megoldására hivatott intézmények is minden esetben meghatározott kulturális típusokhoz kötődnek, és általában éppen azokban a viszonyokban gyökereznek, amelyek meghaladása rendeltetésük lenne. így jöhettek létre részben történelmünk alakulásából, kultúránk adottságaiból következően, részben azok ellensúlyozására a politikának, a gazdaságnak, a közművelődésnek stb. olyan centralizált rendszerei, amelyek a helyi szintű önszervezési kapacitások, a helyi vállalkozási képesség és kezdeményező erő egyidejű tudatos fejlesztésére irányuló erőfeszítések nélkül jelenlegi problémáinkat is csak tovább tartósíthatják, vagy súlyosbíthatják.
Ugyanakkor pedig fel kell készülnünk egy olyan történelmi átmenet alkalmazkodási feladataink megoldására , amelyik semmivel sem kisebb arányú és horderejű, mint az agrár-falusi világra való átmenet volt. Elég, ha itt a gazdasági szerkezetváltás, az ezzel járó foglalkozási, munkahelyi, lakóhelyi mobilizáció, vagy az életmód és a különböző forradalmian új technológiák ugrásszerűen megnövekedő információ-szintjének kulturális feltételeire, illetve következményeire utalunk.
Igaz, a gazdasági tervezés társadalmi tervezéssel való kiegészítésére, az életmód változási tendenciáinak feltárására, a közművelődési, egészségügyi, munkaügyi koncepciók kiszélesítésére irányuló központi törekvések sokban a hasonló vagy kapcsolódó feladatok megoldására irányulnak – a kulturális tudatosság növelése, a változások helyi feldolgozására való képesség és az azt szolgáló intézmények egyidejű fejlesztése nélkül nem érhetik el céljukat.
Az elmondottak alapján a kulturális fejlesztés, ezen belül egy települési szinten működő hálózat létrejöttének tétjei közül a következőket emeljük ki.
Viszonylagos kulturális elmaradottságunk, a helyi társadalmak intézményerendjének viszonylagos fejletlensége könnyen vezethet arra az érvelésre, hogy a kulturális fejlesztés kérdéseiről körülményeink között még időszerűtlen beszélnünk. Ezek – úgymond – egyrészt olyan társadalmakban kerültek napirendre, amelyekben a fejlesztői rendszerre a gyorsabb ütemű változások és a kapitalista piacgazdaságból adódó problémák ellensúlyozására nagyobb szükség volt; másrészt a rendszer létrehozásának bizonyos alapfeltételei jobban adva voltak. A rendszer ezekben az országokban sokkal nagyobb mértékben a helyi állampolgári kezdeményezésekből nőhetett ki – folytatja az érvelés –, mint ahogyan ez nálunk elképzelhető. Ott a fejlesztő "hátországát" olyan helyi intézmények sora szolgáltatja, mint az önkéntes egyesületek, öntevékeny lakossági érdekvédelmi csoportok, szervezett szomszédsági egységek, klubok, alapítványok, politikai szervezetek, szakmai társulatok stb. Ezeknek az intézményeknek a sokfélesége és nagy száma az önszerveződő intézményalapítás és működtetés jártasságainak viszonylag nagyobb fejlettsége tény. Ennek igazolására elég lehet idézni például, hogy az 1920-as évek közepén, amikor az első hivatásos un. "közösségfejlesztők" Amerikában megjelentek, egy 25-30 ezer lakosú tipikus amerikai városban 458 aktív klubot találtak, amelyekhez még a sport-, egyházi-, iskolai- és iskolán kívüli ifjúsági-, művelődési, valamint egyéb köz- és magánjellegű szervezetek, viszonylag nagy belső autonómiával rendelkező szervezett mikroközösségek további hosszú sora csatlakozott. (9)
Magával az érveléssel azonban legalább két dologban nem érthetünk egyet: a hazai szükségletek és lehetőségek egyidejű alábecsülésében. A fejlesztői hálózat hazai létrehozásának egyik tétje éppen az, hogy a kulturális fejlesztés nemzetközileg kialakult gyakorlata minden eddiginél nagyobb mértékben képes megnövelni a jövője szempontjából kritikus kulturális elmaradottságunkat alkalmas hazai fejlesztési gyakorlat kialakítása ugyanakkor nagy hatékonysággal járulhat hozzá kulturális elmaradottságunk tehertételeinek leküzdéséhez.
A kulturális fejlesztés megközelítése egy mélyen dialektikus megközelítés; kielégítően csak ott működhet, ahol a központi és a helyi együttműködése is megfelelően érvényesül. A kulturális fejlesztés a társadalmi szerkezetek és folyamatok "kívülről" és mintegy "központilag" kiinduló tervszerű átalakítására törekszik, de tisztában van azzal, hogy a helyi közösségek életképességének egyidejű fejlesztése, illetve helyreállítása nélkül igazán hatékony átalakulás egyetlen társadalomban sem jöhet létre, enélkül minden átalakítási kisérlet látszateredményeknél reked meg, ha éppen visszájára nem fordul. Ez a felismerés érvényesíti azt az összefüggést, mely szerint tartós változás, elfogadható áron, csak úgy idézhető elő az emberek viselkedésében, ha maguk is résztvehetnek annak eldöntésében, hogy mi legyen ez a változás és hogyan menjen végbe. (10) Tehát átalakító munkáját a társadalom önátalakítási, önszervezési képességének növelésére irányítja – saját gyakorlatának megújítására való képessége növelését is ideértve. A kulturális fejlesztő egyszerre külső és belső ágens: egyrészt a tágabb világ átalakulási folyamatainak közvetítője (innen egyik angol nyelvű elnevezése: change agent), másrészt a társadalom érdemi átalakításához nélkülözhetetlen helyi közösségi kezdeményezőerő és cselekvőképesség fejlesztője. A helyi szintű munka a kulturális fejlesztésnek mindenütt szerves része, különösen nagy jelentőségű lehet azonban egy olyan országban, ahol egyrészt a politikai és gazdasági rendszer kulturális típusa – egy fogyatékos fejlődés következtében is – meglehetősen centralizált és a helyi, mikroszintű önállóság és kezdeményezőképesség viszonylagos gyengesége a kulturális diagnózis része; másrészt, éppen az irányítási rendszer központosított voltából eredően, sajátosan kedvező feltételek is származnak fejlesztési hálózatok felállításához. Egy vagy több helyileg aktív országos hálózat működtetésének adottságainkból fakadó nem csekély tétje az, hogy működése esetén a helyi társadalmak közvetlenebb kapcsolatba kerülhetnek a fejlődés fősodrával, megnövelhetik esélyüket a társadalmi centrum elsajátítására, ugyanakkor a központi rendszer elszigeteltsége csökkenhet.

3. A települési "közösség- szervezés" problematikája és gyakorlata

Eddig a kulturális fejlesztés átfogó rendszereinek és helyi szintű gyakorlatának kérdéseivel szükségszerüen meglehetős általánosságban foglalkoztunk. Mikor a munkálat célkitűzéseinek megfelelően a továbbiakban az általános perspektíváról egyes megvalósítási formák konkrétabb tárgyalására áttérünk, legalább két körülményre célszerü utalni.
Az egyik az, hogy a kulturális fejlesztési módszerek és alkalmazási területek olyan, funkciójukban alapvetően a vázolt logikát követő, de gyakorlati formáiban rendkívül szerteágazó és sokszínű együttesek, amelynek teljeskörűen itt még az áttekintésére sem vállalkozhatunk.
A másik az, hogy a fejlesztési gyakorlat csupán egy metszetének, a településszinten működő fejlesztői hálózatnak a fogalma ugyancsak nem azonos tartalmú azokkal az önmagukban még erre a célra is részleges változatokkal, amelyeket a következőkben bemutatunk. így a "közösségszervezés" amerikai gyakorlatával, illetve annak ún. "közösségfejlesztői" (developmental) modelljével sem, amelyeknek ismertetésével a külföldi tapasztalatok tárgyalását kezdeni fogjuk. Különösen akkor, amikor a helyi fejlesztés – igaz, nagyon sokszínű és meglehetősen egyenetlen színvonalú – gyakorlatában az elmúlt évtizedek alatt négy kontinens többtucatnyi, egymástól nagymértékben különböző országában a saját megoldásunkhoz is hasznosítható tapasztalatok és tanulságok szinte áttekinthetetlen tömege halmozódott fel.
Csak néhány reprezentatívnek tekinthető külföldi tapasztalat áttekintése után térünk majd rá a hazai kulturális fejlesztés egyik alapvető elemének, a településszintű fejlesztői hálózatoknak néhány kérdésére.

4. A települési közösségszervezés nemzetközi gyakorlata (Community Organization)

A helyi társadalmak kulturális fejlesztésének hazai teendői elsődlegesen nem a külföldi tapasztalatokból, hanem saját feladataink megoldásának követelményéből adódnak. A külföldi gyakorlat néhány példájának bemutatása éppen ehhez járulhat hozzá azáltal, hogy tapasztalatokat és tanulságokat bocsát rendelkezésünkre egy olyan viszonylag új területről, ahol saját megoldásainkat még nem, vagy csak részben dolgozhattuk ki.

4.1. A hagyományos amerikai közösségszervezés kialakulása és fejlődése

Viszonylag legnagyobb múltja és kidolgozottsága okából érdemes először az amerikai gyakorlattal, néhány jellemzőjével, dilemmáival és alakulási tendenciáival megismerkednünk. Ezután a brit megközelítésre és néhány harmadikvilágbeli példára térünk ki.
Az egyik legszembetűnőbb vonás a nagymértékű felfogásbeli, szervezeti sokrétűség. Éppen ezért nem annyira módszerei, szemlélete, szervezete stb. mint inkább egészen általánosan értelmezett funkciói szerint beszélhetünk csak Amerikában a közösségszervezésről, mint többé-kevésbé egységes tevékenységi területről. (Már itt megjegyzendő, hogy ez a sokszínűség a tevékenység lényegét tekintve korántsem mellékes...) Az általánosítható vonások az egyik legjobb amerikai kézikönyv nyomán a következőkben összegezhetők:

A közösségszervezés
– szervezett és módszeres beavatkozás latens vagy manifeszt társadalmi szükségletek feltárására és kielégítésére, valamint társadalmi problémák ellensúlyozására, illetve megoldására;
– magában foglalja mind az emberek saját életüket érintő közös cselekvésre való megszervezését, mind a célok elérésére szolgáló programok és eljárások kollektív kidolgozását; az ilyen vállalkozás a problémák megoldásának tervszerű megközelítését az emberek problémamegoldó képességének mozgósításával egyesíti;
– gyakorlatát vezérlő sajátos célokat a fenntartó szervezetek értékei, ideológiája és felelőssége jelöli ki; az erőfeszítések hordereje a szolgáltatási hálózatok viszonylag kis méretű módosításaitól a társadalmi intézmények alapvető és hosszútávú megváltoztatásáig terjedhet;
– egészére a problémamegoldási folyamat jellemző ez magába foglalja a kiválasztott probléma természetére és dimenzióira vonatkozó tények feltárását, a kérdések megvizsgálását szolgáló kommunikációs struktúrák kiépítését, az alternatív eljárások felvázolását és rangsorolását, az alkalmazni kívánt stratégia kiválasztását, egy alkalmas cselekvési forma kidolgozását, végül az eredmények értékelését és a cselekvésnek a tapasztalatok fényében való módosítását;
– alapvető stílusait három szervezeti forma alakítja: önkéntes egyesületek, szolgáltató-szervek és szervezetközi tervezői testületek; ezek egyben sajátos korlátozásokat és lehetőségeket is jelentenek;
– feladatai a "fejlesztő", a "tervező", és az "ügyvédő" szerepeinek valamilyen összekapcsolását teszik általában szükségessé. (11)
E mögött az általános kép mögött azonban egy sokévtizedes és sokágú fejlődés számos speciális részlete, problémája munkál.
A közösségszervezés, mint az alkalmazott társadalomtudomány egyik ága történetileg elsősorban azokra a társadalomreformeri törekvésekre, mozgalmakra megy vissza, amelyeket a múlt század végének és a századfordulónak viharos gyorsaságú amerikai településfejlődése, elsősorban városnövekedése idézett elő. A történelem során addig páratlan ütemű városfejlődés a társadalmi problémák olyan tömegét hozta magával, amelyek a megoldásukra irányuló szervezett erőfeszítések egész sorát indították el.
A problémák további sokasodásának s az empirikus társadalomkutatás gyors fejlődésének és térhódításának kölcsönhatásaképpen az 1920-as évektől figyelhető meg az alkalmazott társadalomtudomány kiterjedése – első ipari bevetésével nagyjából párhuzamosan – a lakóterületi közösségek társadalmi problémáinak kezelésére. A lakókörnyezetben végzett tervszerűsödő és tudományos megalapozás után néző települési "társadalmi munka" (social work) egyes résztvevői, aktivistái kezdik először magukat "közösségszervezőknek", "közösségfejlesztőknek" nevezni, egyéni eset-munkát, vagy csoportmunkát végző kollégáikkal szemben, akik a szociális munka másik két fő ágát képviselték.
Miután a közösségszervezés – önállósodása során növekvő mértékben az alkalmazott társadalomkutatásokra támaszkodva – a szociális munkából nőtt ki, az első szorosabb értelemben vett szervezők, fejlesztők szakosított képzése is a szociális munka főiskoláin indult meg, kezdettől fogva szoros kapcsolatban az eset-, csoportszintekre történő képzéssel és a tudományos műhelyekkel.
Az évtizedek során a differenciálódással párhuzamosan egy jelentős integrálódási folyamat is végbe ment, egyrészt az országos méretű hálózatok és programok, másrészt egyéb tevékenységekkel, elsősorban a társadalmi tervezéssel való ötvöződés irányában. Ezt szemléltette már a mai gyakorlat bemutatására felvázolt kép is, s erre utal G. W. Carter diagramja a közösségszervező feladatköréről W. A. Friedlander elterjedt kézikönyvének 1976-os kiadásában (12):

1. a probléma-, vagy kiindulási helyzet
7. kiértékelési, beválási rendszer	2. Célok értékek, kitűzések
KÖZÖSSÉGSZERVEZŐ
6. tervezési, szervezési szerkezet	3. stratégiák, taktikák, feladatok
5. tudás, elmélet, erőforrások	4. társadalompolitikai összefüggések

Ennek következtében a 60-as évektől egyre gyakrabban beszélnek a szó nem műszaki, gazdasági stb., hanem társadalmi-kulturális értelmében vett tervező-fejlesztő szakemberekről a településeken is, s ugyancsak a 60-as évektől jelentősen megszaporodtak a kormányszintű kezdeményezések, a helyi "szocio-kulturális" tervezés-fejlesztés fellendítésére.
A korszerű tervező-fejlesztő szakemberektől elvárják, hogy otthon legyenek a kulturális- és szociál-antropológia, a szociológia (speciálisan a város- és faluszociológia, a humán ökológia), a szociálpszichológia, a szociálpszichiátria, a csoportdinamika, az építészeti várostervezés, a társadalomegészségtan, a helyi, regionális és országos pénzügyi, gazdasági és jogi szabályozás, a politikai tudomány munkájukhoz kapcsolódó területein, értsenek az olyan technikákhoz, mint a szociológiai adatgyűjtés, a számítógépi adatfeldolgozás és adatbank-építés, az operációkutatás, a költség-haszon-elemzés, a rendszerelmélet, a folyamatszervezés stb.
A tudományos fejlődés közvetlenül is sokban hozzájárult az ágazat kibontakozásához, ebben a legtöbb azonban mégis azoknak a fejleményeknek köszönhető, amelyek magukhoz a kutatásokhoz is a fő ösztönzést adták – miközben megrendeléseivel, problémáival a települési tervezés-fejlesztés is termékenyítőleg hatott vissza a kutatásra. A harmincas években a New Deal, a negyvenes években a világháború, az ötvenes években az ENSZajánlásokkal világszerte, s főleg a harmadik világban szorgalmazott alkalmazások (13), a hatvanas-hetvenes években az amerikai társadalmi válság által kikényszerített szociális, segélyezési, városfelújítási stb. programok adtak újabb és újabb lendületet a kibontakozáshoz. Ami egyúttal szükségszerűen a folytatott gyakorlat belső és külső ellentmondásainak kibontakozását is jelentette.
A következőkben ezek közül veszünk néhányat sorra a hagyományos gyakorlat napi szintjén, miután az ellentmondásokból fakadó buktatók – és lehetőségek – így szolgálhatnak a leghasznosabb módon számunkra is tanulságul. Ez azt is jelenti, hogy nem az amerikai gyakorlat kimerítő kritikájára, hanem csak saját esetükben is átgondolandó problémáira térünk ki.

4.2. Az amerikai közösségszervező dilemmái

A foglalkozássá válás útján az egyik viszonylag korai mérföldkőnek tekinthető Lane-jelentés (14) már a harmincas évek végén felhívta a figyelmét arra, hogy a közösségszervezés mint "új szocio-kulturális intézmény" – számos esetben éppen sajátos célkitűzései miatt – nem illeszkedhet be konfliktusmentesen, vagy legalábbis bizonyos társadalmi feszültségek nélkül a korábban kialakult intézményi rendbe. A hagyományos intézmények között sok tekintetben idegen testnek számít, azok szempontjából a helyi viszonyokba egy olyan új dimenzióból nyúl bele, amivel a státus quo fenntartásában elsősorban érdekelt uralkodó csoportok képviselői sokszor egyszerűen nem tudnak mit kezdeni, vagy amelyet nem hajlandók elfogadni.
Már az első évek tapasztalatai nyomán fel kellett ismerni, hogy a közösségszervező nem az egyetlen ágens, aki a település életét szervezni akarja. A hivatásos szervezőn kívül számos "laikus szervezője" is van a közösségnek – a politikai pártok, a kereskedelmi kamarák, az egyházak stb. – s ezek vélt vagy valódi érdekei nem mindig vágnak egybe azokkal az érdekekkel, amelyek képviseletére a hivatásos szervező vállalkozott. Ráadásul, mint erre az 1940-es társadalomépítési konferencia rámutatott: általában éppen az elsősorban fejlesztésre szorulókon kívüli érdekcsoportok azok, amelyek fontos településszintű kérdésekben az utolsó szót ki szokták mondani. (15) Mint egy 1972-ben megjelent tanulmány találóan idézi: "A közösségi akcióra való szervezést azzal a feltevéssel kell kezdeni, hogy van a közösségben döntéshozatalra és annak végrehajtására képes erő... miután azonban ezt azonosítottuk, gyakran az derül ki, hogy éppen azoknak a csoportoknak az érdekeivel kerülünk szembe, akiknek módjukban áll az ügy kimeneteléről dönteni." (16)
Természetesen, ha a szervező ellenállásmentesen, légüres térben dolgozna, már nem lenne szükség a munkájára sem. A feszültségek minden új intézmény kiépítésekor szükségszerűen fellépnek, s ezért ezek feltérképezése és természetük szakszerű megismerése is magának a szervezői munkának szerves részévé kellett váljon.
A meglevő, s többnyire a hagyományos hatalmi erőforrásokkal rendelkező érdekcsoportokkal és az érdekeik szerint alapított intézményrendszerrel való konfliktus azonban nem az egyetlen, amivel a szervezőnek szembe kell néznie.
Munkájának azok a kontextusai – mint Ecklein és Lauffer nevezik (17) – amelyek tevékenységi körét behatárolják, és működési mandátumát adják, valójában egyúttal a potenciális konfliktusok kontextusai is. Ezek a "kontextuális összetevők" elsősorban a következőkre terjednek ki:

1. Kinek, minek az égisze alatt működik; kik adják a törvényesítő és ellenőrző hátteret?
2. Mi a forrása és formája a pénzügyi és egyéb támogatásnak?
3. Melyek annak a szervezetnek a célkitűzései, akik számára, vagy akik részéről a szervező cselekszik?
4. Kik alkotják a szervezett beavatkozás célcsoportját, illetve csoportjait?
5. Milyen az adott célra létrehozott munkaszervezet felépítése?
6. Hol van a munka helyszíne, milyen a kiterjedése (pl. szomszédság, kerületi, városi, regionális stb.)?
Ezeknek és fel sem sorolt más tényezőknek a különböző konfigurációi választás elé állítják a szakembert.
Ezek közül az egyik legjelentősebb az, amelyik tevékenységének helyi behatároltságára vonatkozik. Éppen a modern településfejlődés egyik alapvető jellegzetessége – R.L. Warren kifejezésével élve – az ůn. vertikális összefüggések megerősödése a horizontális kapcsolatok egyidejű viszonylagos gyengülése mellett. (18) Ez azt jelenti, hogy egyre több helyileg gyakorolt, vagy ott jelentkező szerepkör nagy településközi, általában országos (vertikális) hálózatokba szerveződik, s ezek helyi (horizontális) integrálása növekvő feladatot jelent, egyre tudatosabb erőfeszítéseket igényel. Egyfelől tehát a helyi integráció szükséglete jelentkezik, s ezért a társadalomépítés szinte minden irányzata megegyezik abban, hogy "a fejlesztési programok szervezeti egysége elég kisméretű legyen ahhoz, hogy a résztvevők viszonylag közvetlen, személyes kommunikációban maradhassanak", más szóval a helyi fejlesztés az átfogó koncepciójú társadalomépítésnek semmi mással nem pótolható része. Másfelől a nagy vertikális, a helyi közösségek életében számtalanszor felülről belenyúló szerveződések esetenként lehetetlenné teszik, hogy a kérdések a helyi szinten megoldódhassanak. Erre a dilemmára az egyik legkézenfekvőbbnek látszó recept: a horizontális integrációs törekvéseket is vertikálisan össze kell fogni. Másként fogalmazva: a helyi szintek fölött vertikálisan is összehangolt társadalmi-tervezői-szervezői hálózatokat kell felállítani, és szükség esetén más "vertikális hatalmakkal" szembeállítani.
Ez azonban egy másik, nem kevésbé mélyreható dilemmához vezet. A fentiek alapján ugyanis kialakulhat egy magas fokon intézményesített és országosan központosított hálózat, ennek hatékony működtetése viszont egy sor új kérdést szül. Hosszan lehetne taglalni az intézményesítés, a nagy szervezeteknél jól ismert "célbehelyettesítés", illetve öncélúság stb. problémáit. Ezeket itt most mellőzve csak egy, de központi jelentőségű ellentmondással foglalkozunk, amelyik az amerikai gyakorlatban különösen az utóbbi évtizedek során nagy erővel mutatkozott meg. Ez röviden a központi ("külső") és a helyi ("belső") kezdeményezés viszonyának, ellentmondásának problémája. Az, hogy a szóbanforgó gyakorlatban a helyi közösségek kezdeményezőképességének belülről, a közösség saját erejéből való helyreállítására kívülről kiképzett és telepített szervezőkön keresztül, mintegy központilag tesznek kísérletet, jól mutatja, hogy a szervező egyszerre külső változások közvetítője és a feldolgozásukhoz szükséges helyi energiák létrejöttének meggyorsítója, s ez a tény hivatása gyakorlása közben nem csekély nehézségekbe sodorhatja.
Enyhítheti az ellentmondást, ha a központosítás csak egy rugalmasan, lazán kapcsolódó és speciális megoldások diktálásáig nem merevedő hálózat formájában valósul meg, sőt esetleg több hálózat, vagy viszonylag nagy önállóságú alhálózatok vannak, azaz: a központosított szervezet nem a gyakorlat megnyomorítója, hanem erőforrása.
Az eredményesen működő hálózatok saját szerveződésükben is megpróbálják érvényesíteni a települési közösségek szervezésében követett gyakorlatukat:
– a szervezeti egységeknek elég kicsinyeknek kell lenniük ahhoz, hogy a fejlesztési programok résztvevői közötti kapcsolatok ne személytelenedhessenek el;
– az érdektelenség és elfásultság következménye és nem pedig oka annak, hogy egyes csoportok kívül rekednek a részvétel és vezetés-irányítás lehetőségeiből;
– a helyi erőforrások, szervezési és önszervezési hozzáértés az autonóm egyéni részvétel elmélyítésével együtt növelhetők csak meg, s tesznek lehetővé nagy, kidolgozott programokat, amelyek azután inkább követhetnék a helyi viszonyokat és korlátoltságot meghaladó általánosabb érvényű logikát. (19. nyomán)
Mindezzel együtt még a szükséges mértékben decentralizált, rugalmas hálózatokban működő szervezők is szembe kerülhetnek a "kívülről-belülről" ellentmondás további dilemmáival.
Az amerikai gyakorlat állandó problémája, hogy a kívülről jött szervező, még ha úgy hívták is meg, mint kivülálló, bizonyos mértékig az egymással egyébként szembenálló, érdekellentéteket hordozó csoportok szemében is gyanús, vagy sokáig az marad. A szervező például általában a középrétegekből származik, vagy hivatása révén az esetek nagy többségében azokban integrálódik, ezért az elsősorban fejlesztésre szoruló szomszédságok, kerületek, települések lakossága gyanúval fogadja, vagy fenntartásokkal kíséri ténykedését, amely jellegében elüt azoktól a tapasztalatoktól, amelyeket a középrétegek képviselőivel kapcsolatban a lakosság különösen hátrányos helyzetű tömegei általában szerezhettek. Ez a gyanúba keveredés ugyanakkor nem zárja ki azt, hogy legalább ilyen gyanakvással, vagy még ellenségesebben, ne méregessék a befolyás, a hatalom és a gazdaság helyi birtokosai, akik egyrészt nem mindig ismerik fel érdekeltségüket nagy népességcsoportok kiszolgáltatottságának csökkentésében, önszervezési képességének művelésében; másrészt különösen nehezen szokták megbocsátani a közülük származónak vagy a társadalmi helyzetük szerint hozzájuk hasonló "jólfelfogott" érdekekkel rendelkezőnek, ha a "normálistól eltérően" viselkedik.
Természetszerűen nagyon ritkák lehetnek csak azok az esetek, amikor a viszonylag legkiszolgáltatottabb csoportok azok, akik kijelölik, képeztetik, pénzelik saját soraikból kikerülő szervezőiket, hiszen a szervező munkájára a legnagyobb szükség mindig éppen ott van, ahol nagyon messze állnak a közösségi integrációnak és önszervezési képességnek ilyen szintjétől. S ha ilyen ritka esetek mégis adódnak, azokra is érvényes az, amit Ecklein és Lauffer az alábbi módon fogalmaztak meg: "Még azokban az esetekben is, amikor belső embereket toboroztak a szervező-fejlesztő munkára, egy-egy településrész lakosságából, képzésük, alkalmazásuk és kapcsolataik az alkalmazó szervezetekben tendenciájában eltávolítják, vagy megfosztják őket közvetlen, eredeti megbízóik perspektíváitól." (20)
Tegyük fel, hogy a szervező példás módon megoldotta az eddigiekből adódó ellentmondásokat és úgy sikerült a változások közvetítőjeként fellépnie, hogy ugyanakkor azok helyi feldolgozásának folyamatait is valóban belülről tudta meggyorsítani. Az amerikai gyakorlat, sokszínűsége miatt is, jól mutatja, hogy még ezek után is számos dilemmát kell feloldania. Például azt, hogy a szervező által felvehető szerepek közül az adott helyzetben melyiket legcélszerűbb választania. A lehetséges szerepek pl.:

közvetítő
szakértő
ügyvéd
képesítő/enabler/
társadalmi "terápista"
felügyelő
aktivista
karizmatikus vezető
kommunikátor
ügynök
tolmács
tárgyalási megbízott
szállító

Rothman a szervezői munka három gyakorlati modelljébe sűrítette ezeket a szerepeket. A három modell röviden a következő. (Analitikus felbontásukat lásd a mellékelt táblázatban.)

A/ A "közösségfejlesztés" modellje
Egy ENSZ-ajánlás jól összefoglalta ennek a modellnek az alapfeltevését: "Egy olyan folyamatról van szó, mely megteremti az egész közösség számára annak cselekvő részvételével a gazdasági és társadalmi haladás feltételeit, a lehető legnagyobb mértékben támaszkodva a közösség tagjainak saját kezdeményezéseire." (21) A. Dunham a közösségfejlesztés nemzetközi folyóiratának 1963. évi 11. számában ennek a modellnek a jellemzőiként a demokratikus folyamatokat, az önkéntes együttműködést, az önszervezést, a saját vezetés kifejlesztését és az oktatás-képzés kérdéseit emelte ki. (22) W. W. Biddle és L. J. Biddle a fejlesztési modell jól ismert képviselői szerint a "fejlesztő" kezdeményezéseinek alapvető célja, hogy a közösség tagjaiban megnőhessen a kezdeményezőképesség; így ő elsősorban a résztvevők tanulási folyamatának katalizátora, amelynek során a "fejlesztésben" résztvevők megfelelő képességeket, eljárásokat és erkölcsi fogékonyságot sajátítanak el saját problémamegoldásuk önálló megszervezéséhez. Az ilyen tevékenység "a demokráciára való alkalmasság fejlődését eredményezi". "Mindenkinek vannak még ki nem fejlesztett képességei a kezdeményezésre, eredetiségre és vezetésre, s ezeket a tulajdonságokat mintegy ki lehet hozni az emberekből, fel lehet erősíteni bennük". (23)

B/ A "társadalmi tervezés" modellje
Ez a megközelítés a problémamegoldás technikai folyamatát hangsúlyozza; gyakorlatát szakértő tervezők folytatják, akiket szakmai ismereteik nagy hivatali apparátusok működtetésére és komplex változási-átalakítási folyamatok technikai irányítására képesítenek. Az információk összegyűjtése és elemzése, a változtatási programok kidolgozása, végrehajtása, illetve ellenőrzése és kiértékelése formális szervezetekben zajlik, tevékenységüket viszonylag jól körülhatárolt célfeladatok, egyes "társadalmi problémák" megoldására összpontosítják. A szocio-kulturális szervezést ennek a modellnek a képviselői egyfajta speciális szolgáltatásként fogják fel, s elsősorban körülhatárolt hatásterületű beavatkozásaik rövidebb távú hatékonysága érdekli őket, mintsem az, hogy sikerült-e kellő mértékben bevonni a programba magukat az érintetteket is.

C/ A "társadalmi akció, vagy mozgalom" modellje
Ennek a megközelítésnek a képviselői azzal az igénnyel lépnek fel, hogy alapvető változásokat idézzenek elő a politikaiideológiai gyakorlatban is, s ennek érdekében a hatalom, az anyagi javak és a döntéshozatali lehetőségek újrafelosztását célozzák. A modell elvi indítékai jól jellemezhetők W. Haggstrom nyomán: annak érdekében, hogy a hátrányos helyzetű csoportok legyőzhessék a tehetetlenség és kiszolgáltatottság érzését, szükséges, hogy olyan akciókban vehessenek részt, amelyekben mind a róluk kialakított előítélettel, mind a saját magukról alkotott képükkel szemben értékesnek és cselekvőképesnek érezhetik magukat. A társadalmi akciók az esetek többségében érdekkonfliktusok körül, kampányszerüen és a politikai nyomásgyakorlás vagy bojkott céljával szerveződnek, főleg olyan helyzetekben, amikor a megbízói népességcsosport érdekeinek évényesítéséhez minden más lehetőséget lezártak. Ha ez a lezárás nyílt erőszakkal megy végbe, ez az akciót szervezők válaszának erőszakos jellegéhez vezethet.
A különböző gyakorlatok szociológiai elemzése elvben megmutatja, hogy azok alkalmazása egyetlen szervező esetében sem feltétlen zárja ki egymást; esete válogatja, hogy ugyanannak a szervezőnek mikor, melyik modell eljárásaihoz kelljen folyamodnia, de az is elképzelhető, hogy ugyanazon program különböző fázisaiban fogják azok egymást váltani.

A közösségszervezés gyakorlatának három modellje

	A modell (Helységfejlesztés)
1. A közösségi tevékenység célkategóriái	Önsegélyezés; a közösségi teljesítőképesség és integráció (folyamat célok)
2. A közösség szerkezetre és a problémahelyzetekre vonatkozó feltevések	Háttérbe szorított közösség, anómia; kapcsolatok és demokratikus problémamegoldó képességek hiánya; statikus, tradicionális közösség
3. Alapvető változtatási taktikák és módszerek	Az emberek széles keresztmetszetének bevonása saját problémáik meghatározásába és megoldásába
4. Jellegzetes változtatási taktikák és módszerek	Egyetértés: kommunikáció a közösség egyes csoportjai és érdekeltségei között; csoport-megbeszélések
5. Szembetűnő praktizálói szerepkörök	Lehetőség-teremtő, katalizáló, koordináló; problémamegoldó képességek és erkölcsi értékek közvetítője
6. A változás közvetítője	Kis, célokra orientált csoportok manipulálása
7. Orientáció a hatalmi struktúra felé	Á hatalmi struktúra tagjai mint egy közös vállalkozás résztvevői
8. A közösség megbízó vagy választó-rendszerének határmegjelölése	A teljes földrajzi körzet
9. A közösség alcsoportjainak érdekére vonatkozó feltevések	Közös érdekek vagy ki-békíthető ellentmondások
10. A közérdek felfogása	Racionalista-egységes
11. A megbízói vagy választó népesség felfogása	Polgárok
12. A megbízók szerepének felfogása	Résztvevők egy kölcsönhatáson alapuló problémamegoldó folyamatban

B modell (Társadalmi tervezés)	C modell (Társadalmi akció)
A közösség érdemei tartami problémáira vonatkozó problémamegoldás	A hatalmi viszonyok és az anyagi erőforrások megváltoztatása; alapvető intézmények megváltoztatása (feladat- vagy folyamat-cél)
Alapvető szociális problémák; testi és lelki, egészségügyi, lakáskérdés, pihenés.	Hátrányos helyzetű népesség, társadalmi igazságtalanság, korlátozottság, egyenlőtlenség
A problémákkal kapcsolatos adatok gyűjtése is a lejészszerűbb eljárásmód meghatározása	A kérdések kikristályosítása, az emberek megszervezése az ellenséges célpontok elleni cselekvésre
Egyetértés, vagy konfliktus	Konfliktus vagy versengés: konfrontáció, közvetlen akció, tárgyalás
Adatgyűjtés, és elemző, program-végrehajtó facilitáló	Aktivista-szószóló: agitátor, közvetítő, tárgyalófél, "partizán"
Hivatalos szervezetek és adatok kezelése	Tömegszervezetek és politikai folyamatok kezelése
A hatalmi struktúra mint munkaadó és pénzelő	A hatalmi struktúra, mint az akció külső célpontja: kényszerítendő vagy megdöntendő elnyomók
A teljes közösség vagy a közösség egy része (beleértve a "funkcionális"	A közösség egy része
Kibékíthető vagy ütköző	Konfliktusban lévő, nem könnyen kibékíthető érdekek: csekély erőforrások
Idealista-egységes	Relalista-individualista
Fogyasztók	Áldozatok
Fogyasztók, vagy befogadók	Alkalmazók, választók, tagok

A közösségszervezési modell néhány szervezeti kérdése

	A modell (Helységfejlesztés)
Ügyintézés típusa	Település-központok (settlement houses) tengerentúli közösségfejlesztés: Béke Hadtest, Barátok Szolgáltatási Bizottsága
Ügyintéző szerepe a gyakorlatban	Falugondozó, szomszédsággondozó, közösségfejlesztő munkacsoport tanácsadója, mezőgazdasági fejlesztési tiszt.
Szakmai megfelelők	Felnőttoktató, nem klinikai csoport dolgozója, csoportdinamikai szakember, mezőgazdasági fejlesztési dolgozó

B modell (Társadalmi tervezés)	C modell (Társadalmi akció)
Jóléti tanács, várostervező bizottság, szövetségi hivatalok	"Alinsky", polgárjogi mozgalom néger polgárjogi mozgalom, Új Baloldal, jóléti jogok, társadalmi mozgalmi csoportok, szakszervezetek
Tervezési osztály vezetője, tervező	Helyi szervező
Demográfus, társadalom kutatási szakember, köztisztviselő, kórházi tervező specialista	Munkaszervező, polgárjogi munkás, jóléti jogok szervezője

A valóságban a helyzetek jóval összetettebbek, mint egy elvi ajánlás sejteni engedi, s az eddigieken túl is számos további ellentmondás feszíti a szervező gyakorlatát. Csak felsorolásszerűen idézünk fel néhányat ezek közül. (24)
– Egyszeri feladat szerű, vagy folyamat-célokat tűzzön-e ki a program elé; a meglévő intézetek keretei között próbáljon egy-egy problémát kezelni, vagy a kooperatív problémamegoldás folyamatának és szervezeteinek önfenntartóvá válásához próbáljon hosszabb távra szóló intézményes biztosítékokat kiépíteni?
– A problémák melyik felfogása jellemezze eljárását: a manipulatív "problémamegoldási", amelyik a "kellemetlen problémákat" tüneti szinten hajlandó csak kezelni, annak érdekében, hogy okaikhoz ne kelljen hozzányúlni, vagy tartósabb, érdemi rendezésükre törekszik?
– Mekkora a veszélye annak, hogy akarva – nem-akarva a program és annak szervezete hatalmi eszközzé válik? Nem használják-e fel egyesek, akár maga a fejlesztő, a programot saját politikai vagy egyéb céljaikra?
– Mit tekintsen a szervező fontosabbnak: a problémamegoldás végeredményét, vagy magát a folyamatot, aminek fejlesztő hatásaihoz képest az adott probléma megoldása inkább csak kapóra jött alkalom volt?
– Mit tegyen, ha egyaránt fontosnak tartott szervezési célok, mint ez gyakran megtörténik, ellentmondanak egymásnak?
– Mennyiben alkalmazzon konfliktusokra, konfrontációra, s mennyire konszenzusra, kooperációra alapozott technikákat?
– Meddig mehet el a megbízói népesség érdekeinek védelmében, azt is kockáztatva, hogy az alkalmazó, számára "kenyéradó" szervezettel kerül konfliktusba?
– Mit tegyen, ha az emberek a fejlesztőt alkalmazó szervezet ellen fordulnak?
– Az intézményesítés milyen fokáig menjen el, s mennyiben szorítkozzon az informális módszerekre? Mennyire támaszkodjon szolgáltató intézményekre és mennyiben önkéntes egyesülésekre, csoportokra?
– Mit tekintsen elsődlegesnek: a tágabb társadalom változásainak, követelményeinek közvetítését a közösség felé, vagy a közösség szükségleteinek képviseletét a társadalom felé; mit tegyen, ha a két célkitűzés ütközik egymással?
– Milyen távolságot tartson a szervezett csoporttól?
– Milyen munkastílust válasszon – az "idealistáét", a "racionalistáét", a "realitásét" stb? A közérdek ezekből következő milyen koncepcióját képviselje?
– Milyen más szervezetekkel, programokkal működjön együtt, s melyektől határolja el magát?
– Mit tegyen, ha az általa indított fejlesztési folyamat egy ponton ellene fordul, vagy ha éppen az érdekeltek a program ellen fordulnak?
– Mennyiben fogadja el a "jóhiszemű manipulátor" szerepét, "aki tervszerűen meggyőzi az embereket arról, hogy úgy cselekedjenek, ahogy ő akarja, miközben azt hiszik, hogy saját döntéseiket követik"?
– Kit, milyen mértékben terheljen a felelősség az esetleges kudarcokért? Mik legyenek a sikeresség kritériumai a fejlesztői munkában, és ki alkalmazza ezeket a kritériumokat?
– Kinek tartozik elszámolni és hogyan: az alkalmazó szervezetnek, a megbízói közösségnek, a szakmai fórumoknak stb.?
– Egyáltalán: mikor, melyik ponton lépjen ki a szervezői folyamatból?
Elsősorban a felsorolt dilemmák azok, amelyekkel az amerikai gyakorlat önelemzései is foglalkoznak. Van természetesen a kérdéseknek egy hosszú sora, amelyek nem, vagy kevésbé kaptak eddig ilyen figyelmet.
Ezek közül főleg kettőt érdemes külön megemlíteni. Az egyik a gyakorlat bizonyos elméleti tisztázatlanságával – erényeket nem nélkülöző – prakticizmusával függ össze. Az eszköztár gazdagságához képest tisztázatlanok az alapvető célok, viszonylag gyengén kidolgozottak az általánosított érvénnyel megfogalmazott szervezési célkitűzések. A konkrét történelmi elemzés szempontja még a folyó elméleti munkában is gyengén évényesül.
Ezzel is szorosan összefügg a lakóterületi szervezőmunka és a munkahelyi szocio-kulturális fejlesztés határozott és az amerikai irodalomban alig tárgyalt szétválásának problémája. Nem lehet vitás, hogy a két terület feladatai szorosan összefüggenek, de integrációjukra a hagyományos amerikai gyakorlat viszonylag kevés tapasztalattal szolgál. (A kérdésre nagy fontossága miatt később visszatérünk.)
A teljes társadalmi újratermelés lényeges folyamataitól való elvonatkoztatással, s ebből eredő egyoldalúságokkal függ össze a politikai folyamatok realitásainak nem ritka háttérbe szorulása – amiért általában azzal kell fizetni, hogy így azután a politikai realitások lesznek azok, amelyek a szervezési programokat háttérbe szorítják. Ez kétségtelenül nem egy amerikai – és nem csak amerikai – szervezési program, illetve szervező politikai naivitását is jelzi, s azt, hogy a közösségszervezés kulturális fejlesztéssé való alakítása nem nélkülözheti a fejlesztési tevékenység alapvető feltételeinek, a társadalmi újratermelés átfogó összefüggéseinek figyelembevételét, a politikai részvétel és folyamatos rendszermódosítás feladatainak megoldását, illetve az ehhez való hathatós hozzájárulást.
Az amerikai gyakorlat néhány, ezekkel is összefüggő, tipikusan gyenge pontját találóan foglalta össze Aaron Wildawsky "az erőszak kiprovokálásának óvatos receptjében", amelyik akár az amerikai stílusú közösségszervezés karikatúrájaként is olvasható:
"ígérj sokat, teljesíts keveset. Hitesd el az emberekkel, hogy sorsuk jobbra fordul, s hagyd őket lényeges javulás nélkül. Próbálj ki különböző kisebb programokat, amelyek közül néhány érdekes ugyan, de hatásában csak marginális és kivitel nélkül valamennyi súlyosan alulpénzelt.
Gondosan kerülj minden olyan megoldási kisérletet, amelynek hatása csak távolról is összemérhető azoknak a problémáknak a horderejével, amelyek rendezésére vállalkoztál. Fogadtass fel középosztálybeli, közszolgálati tisztviselőkkel felsőosztálybeli radikális diákokat, akik majd alsóosztálybeli négereket fognak használni faltörő kosként a fennálló helyi politikai rendszerrel szemben; aztán kezdj el panaszkodni arról, hogy az emberek felforgatják a dolgokat és helyi politikusokat fenyegetnek, amiért azok nem kooperálnak a körön kívül rekedtekkel, annak érdekében, hogy bevonják őket.
Intézd el, hogy néhány szegény mégis helyi döntési lehetőséghez jusson, csak azért, hogy ott azután arra jöjjön rá, nincs érdemes tétje annak, hogy izgassa magát. Érezzen ezek után mélységes bűntudatot azért, ami történt, s mondd meg neki, hogy már eddig is csodálkoztál, miért nem lázadtak fel korábban; fejezz ki megrökönyödést és ijedtséget, amikor elkezdik követni ezt a tanácsodat. Ekkor vess be egy kis erőszakot, épp csak annyit, ami elegendő arra, hogy felingerelje őket, de kevés arra, hogy teljesen elvegye a kedvüket az arénától. Érezz ismét bűntudatot; mondd azt, csak az lep meg, hogy nem sült el a dolog még rosszabbul. Ezt váltogasd egy kis dresszúrával. Mindezt jól keverd össze, és végy hozzá egy gyújtózsinórt..."(25)
A jellemzés nyilvánvalóan célzatos, de jól aláhúzza a fejlesztői munkára vállalkozó egyének és szervezetek felelősségét és a társadalmi berendezkedés adott típusával való összefüggéseket.

4.3. Brit programok

A különböző kultúrák szervezési rendszerei is különbözők lesznek. Bár valószínüleg az amerikai a legsokszínűbb és viszonylag a legjobban dokumentált, érdemes megnézni, hogy hasonló problémák hogyan kapnak eltérő kezelést és megoldást más országok eltérő adottságai mellett. Az itt következőkben a "közösségfejlesztés" (community development), majd a "közösségi akció" (community action) néhány brit példáját és kérdését vesszük sorra.
Az 1968-ban kiadott Seebohm-féle parlamenti jelentés, amelyik az 1970-es Helyhatósági Társadalmi Szolgáltatásokról szóló törvény megalapozására szolgált és a brit társadalompolitikai gyakorlat egyik legjelentősebb dokumentuma, a következőképpen körvonalazta a közösségfejlesztési munka feldolgozását:
"<A közösségfejlesztés> kifejezés elsősorban a szomszédsági csoportokkal való munkára használatos. Hazánkban a közösségfejlesztést olyan folyamatnak tekintik, amelynek révén elősegítik, hogy helyi csoportok tisztázhassák és kifejezhessék szükségleteiket és célkitüzéseiket, s kollektiv cselekvést indithassanak ezek kielégitésére, illetve elérésére. Ez a tevékenység maguknak az embereknek a részvételét hangsúlyozza abban a folyamatban, amelyben meghatározzák és kielégítik szükségleteiket. A közösségi munkás szerepköre az információ és szakértelem forrásának, az ösztönzőnek, a katalizálónak és az önbizalom megerősítőjének szerepeire terjed ki."(26)
A következőkben, mintegy esettanulmányszerűen, az 1970-es évek egyik legjelentősebb, s a Seebohm-féle munkálatokkal is összefüggő brit közösségfejlesztési programját vizsgáljuk meg.
A programot az 1968-as Munkáspárti kormány indította a különösen hátrányos helyzetű városi térségek fejlesztésére – innen a neve: Városi Program. Működése két fő részre bontható: a Városi Segélyprogramra és a Közösségfejlesztési Programra. Bennünket itt elsősorban az utóbbi érdekel, ezért erre szorítkozunk.
A Közösségfejlesztési Program 12 helyi fejlesztésre terjed ki, egyenként 5-5 évig tartott, az első 1969-ben indult, az utolsó 1978-ban fejeződött be. A fejlesztési pontokat az ország leghátrányosabb települései közül központilag jelölték ki és központilag, a Belügyminisztérium égisze alatt koordinálták és finanszírozták. A kormány és a helyi hatóságok együtt állították fel a helyi fejlesztői munkacsoportokat, amelyek – elsősorban a problémák összefüggéseinek feltárására és a beavatkozás hatékonyságának kiértékeléséhez – mindenütt kapcsolatba léptek kutatóhelyekkel, tanszékekkel, intézetekkel is.
A Közösségfejlesztési Program, az anyagi és szakértői erőforrásokon kívül, arra a feltételezésre épült, hogy a hátrányos helyzetű területek lakossága olyan kihasználatlan kapacitásokkal rendelkezik, amelyek mozgósíthatók annak érdekében, hogy a jövőben kevésbé legyenek külső beavatkozásokra, külső szolgáltatásokra utalva, miután a külső ágensek az esetek többségében nem is képesek elérni és elég hatékonyan kezelni a rászorulókat. Röviden: a fejlesztői csoportok gyakorlatilag arra vállalkoztak, hogy olyan önfenntartó intézményépítési folyamatot indítsanak el, amely a program befejeztével – esetleg kisebb fejlesztői erők hátrahagyásával – fokozottan a saját lábukon képesek tartani az adott területek lakosságát. A 12 eset közül a Coventry-ben lezajlott a legjobban dokumentált, emellett elég jellemző is, ezért alaposabban ezt ismertetjük. (27)
A Coventryben 1970-ben indított program az első két évben a belügyminisztériumi főhadiszállás ajánlásait követte, és lényegében a problémák sokoldalú feltárására ment el. Ez a munka vezetett az un. "dialógus-megközelítés" kidolgozásához. A "dialógus" lényegében a szóbanforgó környék lakossága és a helyi döntéshozó szervek közötti kommunikáció javítását célozta, mégpedig mindkét fél bevonásával: egyrészt felkészítették és bátorították a lakossági csoportokat érdekeik hatékonyabb képviseletére, másrészt munkát fejtettek ki a helyi hatósági szervekben a lakossági kezdeményezések kedvező fogadtatása érdekében; alapvetően arra törekedtek, hogy a dialógus ne maradjon meg az eseti szinten, hanem intézményi biztosítékok is kiépüljenek annak tartós fennmaradásához. Ennek az első szakasznak főbb eredménye egyrészt az volt, hogy a lakosság és a döntéshozó szervek közötti "látási viszonyok" mindkét irányban lényegesen megjavultak, másrészt olyan kisebb "közösségi létesítmények" alakultak mint egy információs, vélemény-nyilvánítási fórum, jogi tanácsadási központ, játszótér, stb. Ugyanakkor világossá vált az is, hogy a "dialógus-modell" csak viszonylag haladó helyi vezetés mellett, és olyankor lehet eredményes, ha a hátrányos helyzet nem végletesen bénító.
Egyidejűleg tudományos kutatások is folytak a problémák feltárására és összefüggéseik feltérképezésére. Ezek tükrében még egyértelműbbé váltak a "dialógus" korlátai. Kiderült például, hogy a problémák nagy része össz-városi, vagy országos folyamatokból ered, s így a dialógus-modell:
– inkább tünetekre, mint okokra irányulhat csak;
– ezek a területek az érintett lakosság szemében csak mellékesek az alapvető okokhoz képest;
– az "emberek" és az erőforrások kézbentartói közötti dialógus inkább csak rövidtávú javulásokra vezethet;
– a helyi lakosság még így is úgy érezte, hogy a dialógus meglehetősen egyoldalú maradt.
Világossá vált, hogy az eredeti elképzeléseket módosítani kell, s a következőkre kell törekedni:
1.A fejlesztési körzetet nem mint önálló problématérséget, hanem mint számos, azon túlmutató folyamat kereszteződési pontját kell értelmezni.
2.Következésképpen nem elég csak a körzet szintjén változásra törekedni, hanem szervezeti és működési változásokat kell elérni, a helyi és központi kormányzatban is.
3.Kevésbé az utólag orvosló, sokkal inkább a megelőző stratégiákra kell helyezni a hangsúlyt.
4.A kutatást és a gyakorlati fejlesztőmunkát szorosabban kell összekapcsolni.
5.Hosszabb távra tekintve kell dolgozni.
Ezeknek az meggondolásoknak a szellemében hat kulcsterületet azonosítottak a további munka számára:
1.Szomszédsági munka – maguk a lakosok által működtetett települési szervezetek anyagi, fejlesztési és jogi tanácsadási támogatása.
2.Jövedelemfenntartási program – a társadalompolitikai juttatások rendeltetésszerű felhasználásának elősegítése.
3.Lakás- és környezetügyi program – egy széleskörű társadalmi részvételű és szociológiailag megalapozott városrész-felújítás megszervezése; lakásszövetkezetek és társulások szervezése a hátrányos helyzetű csoportok lakásválasztékának bővítésére.
4.Oktatási program – a tanács oktatásügyi osztályával közösen az iskola és család, illetve az iskola és a települési élet közötti kapcsolatok szélesítése; gyakorlatilag használható tantervek kidolgozása (ezt Angliában az oktatásügyi szervezet nagyobb helyi autonómiája teszi lehetővé); az iskola-előkészítési munka erősítése; felnőttoktatási programok indítása klubokban és pub-okban.
5.Az iskola-munkábaállás átmenetének megkönnyítése.
6.Az öregek helyzetének teljeskörű felmérése és javítása.
Mindezeken a területeken általános javaslatokat fogalmaztak meg a helyi és központi kormányzat deprivált csoportokkal való kapcsolatának átalakítására. A "Társadalmi prioritás-tervezésnek" nevezett javaslatok három nagyobb egységbe lettek csoportosítva: a szolgáltatások biztosításának, a tervezési folyamatnak és a politikai képviseletnek a területeire.
Különösen fontosak lehetnek számunkra a Coventryben lezajlott fejlesztésnek az egész országos programra is érvényesnek tartott általános tanulságai. John Bennington szavaival ezek a következők voltak:
1.A "koncentrált és többszörös társadalmi megfosztottság kis szomszédsági körzeteire" való kizárólagos szorítkozás félrevezetőnek bizonyult. A célterületen azonosított kritikus problémák nagy része nem az adott szomszédsági egységek kizárólagos sajátossága, hanem az egész társadalom nagyobb léptékű folyamatainak megnyilvánulása.
2.Miután az okok nemcsak a helyi szinten működnek, a problémák sem kezelhetők csupán helyileg.
3.Ugyanakkor, bár az egyenlőtlenség alapvető okai általában az országos gazdasági rendszerben keresendők, fenntartásuk és felerősítésük gyakran olyan helyi intézményeken, azok csatornáin keresztül megy végbe, amelyek közvetlen személyes kapcsolatban állnak a hátrányos helyzetű csoportokkal.
4.Ezek közül a helyi intézmények közül nem egy működik olyan szándékolatlan hatásokkal, amelyek csak tovább súlyosbítják azokat a problémákat, amelyek megoldására felállították őket.
5.A kormányzati tervezés és politika nagy földrajzi méretekben és nagyobb időarányokkal dolgozik, ami gyakran azt is jelenti, hogy olyan makro-szintű szemléleten alapul, amely az egyes kérdéseket addig általánosítja, amíg a településeken belüli konfliktusok és különbségek már összemosódnak.
6.Következésképpen hasonló programok célpontját a "deprivált emberek vagy körzetek" szintjéről a helyi és központi kormányzat intézményeinek és szervezetének szintjére kell emelni.
7.Egyenlőre a program csak korlátozott hatékonyságot könyvelhetett el magának a tervszerű társadalmi változás eszközeként. Meglehetősen munkaigényesnek bizonyult, s eredményesebbnek arra, hogy lakossági szinten innovatív, vállalkozó szellemű közreműködőket vezessen be, mint arra, hogy a központban változást érhessen el.
8.A hasonló programok nagyobb időtávra kell szóljanak, a társadalmi változás történelmi léptékéhez igazodva; meg kell találni azokat a módokat, amelyekkel az alapszintű munka résztapasztalatai a szélesebbkörű társadalmi vita "artériáiba fecskendezhetők".
9.A helyi szinten ez a politikusok irányába való munka megerősítését teszi szükségessé, s olyan információk rendszeres bevitelét a politikai folyamatba, amelyek pontosan kimutatják, kik és hogyan járnak – jól vagy rosszul – az egyes "közprogramokkal". (28, 29)
A tanulságokat a brit társadalompolitika egyik legismertebb szociológus szakértője, Peter Townsend már a program beindulása előtt találóan előlegezte: "A települések közösségi integrációja jóval többet jelent, mint "közösségi gondozást". Az az állampolgári jogok gyakorlásának és bizonyos csoportakcióknak az elősegítését jelenti... de ezt is csak a helyi demokrácia gondos kimunkálásának feltételével..." (30)
Még élesebben bírálták a "fejlesztési programokat" a politikai baloldal képviselői, akik alig valamivel többet láttak bennük, mint a "tőkés állam integrációs politikájának ügyetlenül leplezett eszközét". A marxisták és a Kommunista Párt képviselői azt vetették a kormányzat szemére, hogy hiába indít "balkézről" programokat olyan tünetek felszíni kezelésére, amelyek mélyebb okait "jobbkezével" saját gaz- dasági, szociális stb. politikája folyamányaként idézi elő. Néhány baloldali kritika mottóját a következő álláspont jellemezte: "Közösségfejlesztési program helyett osztályharcot!" Sokak előtt lett nyilvánvalóvá ugyanakkor, a baloldalon is, hogy akár az országos hatalmi struktúra időszerű átalakítása sem tehetné máról holnapra teljesen feleslegessé egy szakszerű fejlesztői hálózat működését; sőt, a fejlesztés éppen ezzel a feltétellel bontakozhatna ki rendeltetése szerint...
Az Nemzeti Közösségfejlesztési Program tapasztalataiból is okulva a kormány 1974-ben un. Ĺtfogó Közösségi Programot indított öt térségben és öt évre. Ez már nem annyira a közkiadási szerkezet, hanem az átfogóbb kormánypolitika módosítására irányult, a gazdasági válság nyomán foganatosított költségvetési megszorítások azonban a programot nagyban visszavetették eredeti célkitűzéseihez képest.
A központilag, mintegy felülről intézményesített fejlesztési programok korlátainak felismerése is jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a 70-es évek második felében – az amerikai modellektől sem függetlenül – a közösségszervezési munka egy másik irányzata került előtérbe: az un. közösségi akció (community action). A közösségi akció kezdeményezői nem várnak semmilyen kívülről szervezett, vagy pénzelt "programra", hanem önszervező módon alakítanak ki kollektív fellépést saját kollektív gondjaik megoldására. A fejlesztő megmaradhat ezekben az akciókban mint az önszervezés egyik "erőforrása", de jelenléte nem feltételezi valamiféle központi terv szerint való telepítését, hanem általában maga a közösség hívja meg, kéri fel, illetve "szerződteti" bizonyos szolgálataiért, szakértelméért stb.
Az akció általában egyes konkrét kérdések köré szokott megszerveződni, s egyik fő eszköze a politikai csoportnyomás kialakítása a szóbanforgó problémák megoldása érdekében. A társadalmi nyilvánosság különböző fórumain és csatornáin keresztül, szükség esetén önálló hírközlési eszközök igénybevételével, pénzek gyűjtésével, megfelelő szakértő bevonása útján, neves közéleti személyiségek megnyerése révén, stb. gyakorolnak nyomást a helyi vagy központi kormányzatra, üzleti testületekre, oktatásügyi vagy éppen társadalmi szolgáltatási szervezetekre – vagy veszik kézbe, amennyiben a dolog természete megengedi, saját problémáik intézését. Az akció kiváltó oka lehet egy útépítési program, egy közlekedési gyerek-baleset, egy városfelújítási terv, egy lakbéremelési törekvés, egy ipartelepítési vagy szanálási politika stb.; "stratégiája" közelebb állhat az alkudozáshoz, a tárgyaláshoz vagy éppen a konfliktushoz, a nyílt konfrontációhoz; a taktika lehet lobbik kialakítása a helyi vagy központi kormányzatnál, illetve képviselőknél, petíciók benyújtása, nyilvánossági (sajtó, rádió, TV) kampányok szervezése, helyi vagy országos gyűjtések indítása, díjfizetési sztrájkok, tüntetések kezdeményezése, magántulajdon kollektív átvétele, a fizikai erőszakkal való fenyegetés, illetve annak viszontalkalmazása, stb. Miként néha csak a nyílt konfliktus kirobbantása árán teremthetők meg a további tárgyalásos megoldás előfeltételei, ugyanígy az akció hosszabb távú, intézményesített programokba is átfejlődhet. Megjegyzendő ugyanakkor, hogy nagyon feszült viszony is kialakulhat a "felülről" indított programok és az "alulról" indított közösségi akciók között. A helyi hatóságok még ha szerveznek, vagy eltűrnek is központilag telepített fejlesztési projekteket, a tapasztalat szerint nem nézik jó szemmel akciók kibontakozását. Különösen konzervatív helyhatóságok egykettőre megvonják támogatásukat az olyan fejlesztőktől, akik a helyi politika kritizálására, alulról történő megváltoztatására irányuló akciókba "keverednek". Mint erről R. Holman írja: "A helyi hatóságok hajlandók olyan szolgáltatásokat működtetni, valamint olyan önkéntes társadalomfejlesztési munkát pénzelni, amelyek saját módszereiket tükrözik, de semmi olyat nem fognak bátorítani, ami konfliktust szülhetne, még ott sem (és főleg ott nem), ahol ez jelentené az egyetlen reményt a változásra." (31)
A hatalom helyi birtokosai szívesen szorgalmaznak akár a nagyobb lakossági részvételre irányuló fejlesztéseket is addig a pontig, amíg érvényes marad az az elv, mely szerint "ők résztvesznek, mi uralkodunk". A közösségi akció a lakosság által közvetlenül és függetlenül szerződtetett fejlesztővel és a maga "természetes vezetőivel" ennek a korlátnak a meghaladására irányul – változó sikerrel. Az általános eredmény az, hogy míg a legfontosabb célkitűzések megvalósulatlanok maradnak, az "akciók" többnyire un. másodlagos engedmények kicsikarásával végződnek, viszonylag kevés embert képesek csak tartósabban bevonni, s vezetőiknek egyre gyakrabban kell arra a következtetésre jutni, hogy szélesebb körű, országos súlyú társadalmi-politikai erőkkel, elsősorban a munkásmozgalommal, a szakszervezetekkel és a haladó politikai pártokkal való kapcsolat nélkül nem lehetnek igazán hatékonyak. (Ugyanakkor a politikai erők is egyre komolyabban foglalkoznak a helyi közösségi akciókban rejlő mozgósítási és nyomásgyakorlási lehetőségekkel, s az e téren való felismerések több pártnak az ilyen mozgásokkal szemben nagyon kritikus állásfoglalásába is pozitív hangsúllyal kerülnek be.)

4.4. Az amerikai és a brit rendszer

Jóllehet az amerikai helyzet bemutatása során a szervező közvetlen helyzetére és gyakorlatára került a hangsúly, és a brit megoldás ismertetése a szervezeti-intézményi kontextus kérdéseit helyezte előtérbe, az elmondottakból így is kivehető a kétféle rendszer eltérő és megegyező vonásainak rajza. Ezek közül elsősorban az alábbiakat célszerű itt kiemelni.
Míg a fejlesztői és tervezői modellek integrálódása mindkét országban figyelemreméltóan előrehaladt, addig a tervezés-fejlesztés célkitűzései tekintetében nem jelentéktelen különbségek figyelhetők meg. Az amerikai gyakorlat inkább tekinthető a szó "pozitív" értelmében vett fejlesztésnek, míg a brit törekvések elsősorban "negatív" jellegűek, abban az értelemben, hogy a társadalmi- kulturális működés metaszerkezetének nem kifejezett "fejlesztésére", inkább bizonyos negatívumainak enyhítésére, illetve felszámolására irányulnak. A brit gyakorlat középpontjában az idők folyamán egymásba ötvöződött ún. maradék-elv és az ún. intézményesítési elv áll, amelyek szerint egyrészt vannak olyan "társadalmi kisebbségek", amelyek esetében a "normális struktúrák" (mint amilyen pl. a piaci mechanizmus, az állami hivatalok stb.) nem biztosítják azt, hogy a hozzájuk tartozók az adott társadalom és kultúra teljes értékű részesei lehessenek; másrészt ilyen helyzetbe nemcsak egyes csoportok, hanem élethelyzetek függvényében bárki juthat – s az ilyen esetekben adódó "kivételes terheket" a társadalom, illetve az állam kell átvállalja, nagy mértékben központilag, felülről-lefelé kiépített és pénzelt, szorosan a helyi tanácsokhoz kapcsolt szervezői hálózatokon keresztül is. Következésképpen még az amerikai megközelítés nem kizárólagosan, de mégis inkább az aktív intézményépítési képességek pozitív fejlesztésére teszi a hangsúlyt, addig a brit modell középpontjában a testi-szellemi egészség, az elemi szükségletek és bizonyos elemi intézmények – főleg a család és szomszédság – körében jelentkező, a "normális állampolgári részvételt" akadályozó hiányok felszámolása áll. Lényegében ezeket, a teljes értékű részvétel bizonyos minimális egészségügyi, alapszükségleti és intézményi feltételeiben jelentkező hiányokat szokta az angol szakirodalom a depriváció kifejezésével összefoglalni. Röviden tehát: a brit irányultság inkább a depriváció központilag kezdeményezett tervszerű csökkentését célozza. Ennek egyik következménye, hogy az amerikainál individualizáltabb, nagyobb relatív súlyt helyez az esetmunkára és a család-munkára is. Ezekkel is összefügg, hogy a tervezői-fejlesztői munka az Egyesült Ĺllamokban decentralizáltabb. Különösen igaz ez az ún. Seebohm-osztályok létrehozása óta, melyek Britanniában a 70-es években egyetlen tanácsi osztály keretei közé egyesítették az eset-, család-, csoport- és közösségi szintű munkát az egészségügyi gondozás, a gyerekügyi ellátás, az oktatásügyi tervezés és a lakásügy terén. (32) Az önkéntes csoportok is szorosabban az ilyen integrált társadalmi szolgáltatási osztályokhoz kapcsolódnak. A helyi tervezés-fejlesztés az ország mintegy 180 "Seebohm-osztályán" keresztül az amerikai rendszernél áttekinthetőbb. Ez a jellegzetesség történetileg végülis a brit "szegényügy", majd az ebből kialakult szociálpolitika hagyományaira, illetve a jóléti állam brit koncepciójának e hagyományokból is következő sajátosságaira megy vissza.
Közös irányként jelentkezik, főleg a hetvenes években, mindkét országban a szervezői munka bizonyos átpolitizálódása, nem utolsó sorban az eddigi gyakorlat társadalmi hatékonyságára vonatkozó tanulságok levonása nyomán. Ez a folytatott gyakorlatnak az akció-modell irányába való eltolódását is jelenti. Ugyanakkor a közösségi akciók, mozgalmak, önkéntes szervezetek, helyileg vagy regionálisan autonóm szervezési ügynökségek mutatják az egész tevékenységi térképen a legnagyobb változatosságot. A települések társadalmi szervezésének ezek a formái – paradoxnak tűnő, de adott viszonyok között logikus módon –, miközben jelszavaikban a piaci mechanizmus fogyatékosságainak ellensúlyozására jöttek létre, valójában maguk is kiterjedt piacot alkotnak. Olyannyira, hogy a megfelelő intézmények, szervezetek, központok, folyóiratok, adatbázisok stb. felkutatása ma már – legalábbis az angolszász területen – szabályos marketing feladat.
Végezetül, de nem utolsó sorban érdemes felfigyelnünk arra, hogy lassan az egész "első világban", de főleg az angol nyelvű országokban a települések társadalmi-kulturális szervezésének milyen méretű és szerkezetű, lassan interkontinentális méretekben egységesülő rendszere alakult ki. Csak M. Norton 1977-es kiadású kézikönyve a teljességre való minden törekvés nélkül többszáz angol-amerikai helyi szervezői team, hálózat, ügynökség stb. leírását és címét tartalmazza, szintén százas nagyságrendben hivatkozik speciális – többnyire lokális vagy regionális hatósugarú – folyóiratokra, információ-bázisokra, módszertani dokumentációkra – egyebek között a következő részterületeken: szomszédsági önkormányzat, munkalehetőségeket teremtő "települési korporációk", jogi tanácsadási központok, a fizikai településtervezés és közösségfejlesztés összekapcsolása, lakásügyi és területfelhasználási problémák, élelmiszer-szövetkezetek, speciális közlekedés gyerekek, mozgássérültek, öregek, iskolások számára, kábítószer- és alkoholelvonó programok szervezése illetve ellenőrzése, szülői gondatlansági, gyermekveszélyeztetési esetek megoldása, öregek számára házfelújítás, takarítás, ételkihordás szervezése, csonka családok segítése, közösségi művészeti stúdiók (közösségi színház, fotózás, filmezés, helytörténet), helyi kommunikációs rendszerek, mint helyi rádió, film, kábeles televízió, video-kölcsönzés, helyi számítógépes információs központ és hálózat, helyi sajtó, hirdetési, plakátolási felszerelések, különböző tevékenységek pénzügyi szervezése, szociológiai problémafeltáró kutatások, alapítványi forrásokhoz való hozzájutás stb. (33)
Példaképpen: Norton adatai alapján csak a szomszédsági körzetek saját számítógépi információs központjainak és szolgáltatásainak felállításával és működtetésével, vagy ilyenekbe való bekapcsolódásukkal a következő szervezetek foglalkoznak:
The Galdor Centre
People's Computer Company
Resource One
Community Memory
British Society for Social Responsibility in
Science
Computer Arts Society
Amateur Computer Club
British Computer Society
Newcastle Neighbourhood Computers
Action for Information Centres
Mobile Advice Centre
Community Media Van (34)

4.5. Két fejlesztés a harmadik világból

Az alábbiakban két jellegzetes, a harmadik világban végrehajtott program leírása következik.

Sriniketan
A Sriniketan elnevezésű programot Rabindranath Tagore egykori kezdeményezésére 10 négyzetméter földön 85 faluban 38 évi folyamatos munkával hajtották végre. (35) A program 1952es madrasi konferenciáján a megvalósítani kívánt fejlesztési folyamatot úgy határozták meg, mint amely lehetővé teszi az emberek számára, hogy kapacitásaikat maximálisan kihasználják a fennálló intézményeken keresztül, vagy módosítsák a fennálló intézményeket olyan irányban, hogy azok egy egészségesebb fizikai, érzelmi, szellemi és társadalmi környezetet nyújtsanak számukra teljesítőképességük jobb kihasználásához és további fejlődéséhez. A program "filozófiáját" legjobban és legtömörebben talán Tagore szavai adják vissza:
"Aligha lehet kívánatos, hogy egy közösség minden szükségletét külső erőfeszítésekkel elégítsük ki. Amit el kell érni, az az, hogy magának a közösségnek segítsük kifejleszteni saját erejét saját problémái megoldásához."
A fejlesztő szerepe a programban ennek megfelelően arra irányult, hogy katalizálja a társadalmi változásokat, segítse a lappangó társadalmi alkotóerők kibontakozását és a közösség történelmileg kialakult tehetetlenségének áttörését.
A munka során tudományosan megalapozott eljárásokat dolgoztak ki pl. az ún. alvó szükségletek, a közösségi motívációk feltárására, a falvak hatalmi szerkezetének fokozatos átalakítására, a bekövetkező változásokat rugalmasabban kezelni képes vezetés folyamatos továbbképzésére, a szabadidő eltöltési és oktatási intézmények önszervező átalakítására stb.
S. Dasgupta a programról készített monográfiájában egy kontrollfalu-csoport helyzetével való összehasonlításban azt találta, hogy a programba bevont falvak a fejlesztés eredményeképpen sokat ledolgoztak marginalitásukból és a tágabb társadalom fő sodrához lényegesen közelebb kerültek, mint a nem fejlesztett, de egyébként hasonló starthelyzetű települések.

Vicos
Vicos annak a volt nagybirtoknak a neve, ahol a Cornell Egyetem egyik kulturális fejlesztése lezajlott. A perui Andokban végrehajtott program az alkalmazott társadalomtudományi kutatás fejlesztési felhasználásai közül az egyik legjelentősebb, ezért is érdemes viszonylag részletesen megismernünk. (36)
A nagybirtokot régebben tízéves időszakokra bérelték, egészen alacsony bérért, mivel a vállalkozás nem volt termelékeny. A nagybirtokhoz tartozó 1850 indián szegény, írástudatlan és fásult volt, akik a kemény munkát nem ismerték. A birtok mintegy 24000 holdjából mindössze 3500 hold volt alkalmas legeltetésre és csupán 1800 hold növénytermesztésre. A szántóföld 90 százalékát önellátó mezőgazdaságra használták, ami a népességet szolgálta, míg a többit, a legjobb földeket, készpénzért eladott terményeknek, főleg krumplinak tartották fenn a mindenkori bérlő, illetve a tulajdonos javára.
Az 1952-t megelőző 400 év alatt az indiánok sorsa nem sokat változott: egy darabka föld használatáért minden család egy felnőtt heti háromnapos munkájával tartozott a tulajdonosnak, továbbá állatainak használatra való szabad átengedésével és ráadásul szakácsi, cselédi, juhászi stb. szolgálatokkal. A falu élete szétesett, kevés volt az együttműködés, fásultság és pesszimizmus uralkodott az embereken.
1952-ben az antropológus Allen Holmberg bérelte ki a nagybirtokot, és programokat intézményesített az életszinvonal emelésére, az önbizalom növelésére, egy életképes települési közösség kifejlesztésére, amely képes arra, hogy megálljon a maga lábán. Itt most csak két részprogramot veszünk szemügyre az egész kezdeményezést szemléltetendő.
A vicosi indiánoknak, mint többnyire Dél-Amerika más indiánjainak, két legjellegzetesebbként emlegetett tulajdonsága és egyben fogyatékossága volt, amit lustaságnak és fásultságnak szoktak nevezni. A program egyik célkitűzése ezek felszámolása volt. A helyzet beható vizsgálata nyomán kiderült, hogy a nagybirtokon szokássá vált a bérek ki nem fizetése, és a kemény munka, a kezdeményezés, az önállóság és az előrelátás mindenféle elismerésének hiánya. Amikor például egy indián termése különösen jóra fordult, a "patron" (tulajdonos, vagy bérlő) még nagyobbat vett el belőle, és amikor egy falubeli nagyobb önállóságot mutatott, megbüntették, eltiltották. Röviden: az élet kevés jutalommal járt, aminek többsége is inkább kollektív idegenkedést, vagy utálatot váltott ki, és az egyik leggyakoribb, ugyanakkor messze a leglogikusabb reakció az volt, hogy csak nagyon keveset cselekedjenek.
A program leírásai sokat foglalkoznak ugyan az indiánok belső pszichikai állapotának elemzésével, maguk az alkalmazott eljárások azonban nem sokat törődnek ezzel. Ehelyett a falusiak közvetlen társadalmi környezetének a megváltoztatására helyezték a hangsúlyt, és a sikeresség feltételeit nem annyira abban fogalmazták meg, hogy az indiánok mit gondoltak vagy éreztek, hanem inkább aszerint, mit tettek. Az eredményeket aztán természetesen a belső állapotok és közösségi jellemzők összefüggéseiben is kielemezték.
A program termelékeny munkára és önbizalomra irányuló céljait rendkívül rövid idő alatt egyszerűen a különböző viselkedések következményeinek (kontingenciáinak) megváltoztatásával érték el. A patronnak járó fizetetlen szolgáltatásokat eltörölték és az indián munkára bérrendszert vezettek be. A nagybirtok burgonyája soha nem volt nagyon jövedelmező, főleg a gyenge vetőmag, a trágyázás hiánya, a gondatlanság és az ésszerűtlen művelés következtében. Holmberg felajánlotta, hogy új vetőmagot és talajjavítókat kölcsönöz a parasztoknak, és megfelelő ismereteket nyújtott a talajelőkészítésre, az ültetésre, és a művelésre vonatkozóan. A visszafizetést a termés meghatározott részében szabták meg.
Az első évben két-három indián élt csak Holmberg ajánlatával. A többiek bizalmatlanok voltak, azt gyanítva, hogy vagy a termés nem jön be, vagy az új patron vesz majd el többet, mint amiről szó volt, és nekik nem válik javukra az üzlet. De azok termése, akik csatlakoztak a programhoz, nagyon jó lett, a patron megtartotta a szavát, és az eredmény, az adott családok számára több krumpli lett. A következő évben sokkal több paraszt élt a kölcsönnel és az információval, ugyanolyan pozitív eredménnyel. Két évvel később majdnem minden család átvette az új módszereket, a termés nagyon megnőtt (400 százalék fölé), és a krumplit most már exportálhatták is készpénzért, javakat szerezve érte. Az indiánok keményen kezdtek dolgozni, megjavították földjeiket, művelési módszereiket és terveket kezdtek kovácsolni a jövőre: iskola és utak építésére, önmaguk és a nagybirtok kormányzására.
Az oktatás soha nem volt népszerű, s bár egy iskola évekig fennállt, kevesen látogatták és a legtöbb gyerek és felnőtt írástudatlan volt. Ennek fő okai azok voltak, hogy a tanárok gyenge közepesek voltak, a tanulókat cselédként használták és nagyon keveset tanítottak olyasmit, ami a gyerekeknek, vagy szüleiknek hasznos lett volna. Az apák azt gondolták, ha a gyerek már tud dolgozni, inkább a családnak segítsen, mint a tanárnak. Holmberg hozott egy jó tanítót, átdolgozta a tantervet, eltörölte a gyermekmunkát és beállított egy iskolai ebédeltetési programot. A látogatottság fokozatosan megnövekedett, a teljesítmény javult, és amikor a szülők úgy találták, hogy a gyerekek tényleg hasznos dolgokat tanulnak, helyeslően kezdtek beszélni az oktatásról, és támogatni kezdték az iskolát.
A megnövekedett krumplitermelés és a vele való kereskedés bebizonyította az írástudás és a számtan hasznosságát; a falu büszke lett iskolájára, amit lassan az egész környéken mintának tekintettek. Más programok, pl. a szövetkezés és az önkormányzat, hasonlóan sikeresek voltak. 1957-re a krumplitermelés olyan nagy volt és a falu olyan szervezetté vált, hogy előkészületeket lehetett tenni a nagybirtoknak az indiánok kezébe történő átadásáról, ami 1961-ben meg is valósult.
Természetesen, ez a rövidre fogott és nagyon leegyszerűsített leírás nem adhat számot a program teljes bonyolultságáról. A program több szempontból figyelemreméltó: sok különböző tevékenységet változtattak meg, a falusiak életét jelentősen javították, a szükséges idő kevesebb volt, mint egy évtized, a költségek kicsik voltak (kivéve a bérleti díjat) és soha nem volt a tanítón kívül háromnál több idegen személy, aki a birtokon élt és a programot szervezte, figyelte, felügyelte.
A siker egészében főleg a jól tervezett programnak volt köszönhető, a magatartás-módosításhoz szükséges eljárások gondos végrehajtásának és a változási közvetítők (ágensek) tervszerű és fokozatos visszavonásának. A vicosi program nevezetes illusztrációja annak a hipotézisnek, hogy a viselkedés, valójában az élet egésze is, jelentősen megváltoztatható, mégpedig nagybani mértékben, – a viselkedés együttjáróinak, következményeinek módszeres és rendszeres megváltoztatásával, anélkül, hogy az embereket belső lelkiállapotukban próbálták volna "megdolgozni".

4.6. A gyakorlat átalakulásának tendenciái

A leglényegesebb új tendenciák röviden összefoglalva a következők:
Egyre gyakoribbak az olyan fejlesztések, főleg a harmadik világban végrehajtott programok nyomán, amelyek az életmód egészére kiterjednek, a lakóhelyi és munkahelyi társadalmi kulturális fejlesztést integrálni próbálják. A probléma kezdetben főleg helyi munkaalkalmak létesítése, a települések iparosítása volt, ez azonban fokozatosan a foglalkoztatás társadalmi minőségének kérdéseihez vezetett. Nem állítható, hogy az általunk ismert ilyen típusú integrált fejlesztési programok az élet minden területére maradéktalanul ki tudták terjeszteni hatókörüket, s minden lényeges kérdést napirendjükre tudtak volna tűzni – ez valószínűleg nem is kívánatos –, de elmondható, hogy néhány ponton a külön-külön kialakult és fejlődött alkalmazott társadalomtudományi ágazatok összekapcsolására tanulmányozásra érdemes lépéseket tettek. Az e téren bekövetkezett újabb fejlemények közül itt most csak az ún. technológiai kiértékelés eljárására térünk ki.
Számos lakóhelyi fejlesztő a munkahelyi társadalmi fejlesztéssel összefüggésben kezdte értelmezni feladatait, és megkezdte a rendszeres együttműködést termelési területen dolgozó kollégáival. Ebben az együttműködésben a közös nevező szerepét nagyrészt az a felismerés játszotta, hogy – főleg a munkahely és lakóhely növekvő mértékű területi, funkcionális, tulajdoni stb. szétválása következtében – az eddig külön-külön fejlesztett területek a személyiség szerkezeti és működési egységén, valamint a kulturális intézmények rendszer-jellegén keresztül valóságosan egy és oszthatatlan egységet alkotnak. Bizonyos esetekben nem lehetett kitérni az elől a felismerés elől, hogy a termelés megszervezésének adott módja nemcsak hogy befolyásolja a kommunális, szabadidős, szomszédsági, családi stb. kapcsolatok terén végzett fejlesztőmunka eredményeit, hanem egyenesen meghatározó szerepet játszhat ezek alakulásában. Azok a részvételi motívációk és készségek, azok a kollektív problémamegoldási eljárások, érdekérvényesítési stratégiák, azok az érintkezési szokások, a hatékony együttműködéshez nélkülözhetetlen viselkedési normák stb., amelyek a termelés rendszerében nem alakulhatnak ki, azok a települési intézményépítésben sem lehetnek hatékonyak, sőt, az e tekintetben kedvezőtlen termelési tapasztalatok a fejlesztésre egyoldalúan hatnak, a lakóterületen tett erőfeszítések minden esetleges eredményét veszélyeztetik, vagy egyenesen visszájára fordítják. Ugyanakkor az agrár vagy ipari fejlesztő – ha feladatát érdemben fogta fel – ugyancsak rákényszerül arra, hogy figyelmét az életmód egészére, annak munkahelyen kívüli területeire is kiterjessze. (38)
A termelés társadalmi-kulturális kiértékelésének szemléletmódjában a munka terméke nem csak az az áru vagy szolgáltatás, amit a hagyományos iparosítás kizárólagos termékként fogott fel, hanem az a társadalmi-kulturális állapot is, amihez a dologi-szolgáltatási termékek adott rendszerű előállítása vezet. A termelési rendszerek ún. szociotechnikai kiértékelése abból indul ki, hogy minden termelési eljárásba, technológiába mintegy bele van építve egy "rejtett" kulturális program is, amelynek hosszútávon felhalmozódó hatásai jelentősebbek lehetnek, mint a rövid távon elsődlegesnek tekintett "céltermékek". Ahogyan a kérdés egyik neves szakértője, P.N. Herbst fogalmazta: "A munka hosszabb távon döntővé váló terméke nem az, amin az emberek dolgoznak, hanem az, amilyenné eközben válnak." Nem hagyható figyelmen kívül, hogy munkahelyeken szerzett tapasztalatok sokszor kényszerítőbb, vagy ösztönzőbb hatásúak az egész kulturális gyakorlatra, mint a más szervezetek által hangoztatott elvek, s ez a gazdasági rendszer intézményeinek ilyen irányú felelősségét húzza alá. (39)
Ha egyszer a termelés rendszere nem tekinthető többé pusztán műszaki "hardware"-nek, hanem az emberekre, az emberi természetre és képességekre vonatkozó bizonyos előfeltevések (nem ritkán előítéletek) és értékek-választások testesülnek meg bennünk, akkor a fejlesztés szerves részévé válik ezek feltárása és megfelelő alakítása. A termelési rendszerek ilyen irányú kiértékelésének lényeges összetevője az a felismerés, mely szerint egyetlen gazdasági feladat sincs, amely technológiailag csak egyféleképpen lenne megoldható: mindig van a technológiai lehetőségeknek egy olyan választéka – vagy kidolgozható ilyen – amelyek ugyanazon vagy hasonló gazdasági paraméterek mellett képesek megoldani az adott feladatot – ugyanakkor társadalmikulturális együttjáróik, illetve következményeik (fejlesztő, vagy ezzel ellentétes hatásaik) mások és mások lesznek. Arra, hogy a hasonló gazdasági célokat szolgáló technológiák – és tervezőik is – mennyire eltérhetnek abban, hogy "minek nézik az embert", az egyik legjobb jellemzés Albert B. Chernstől, a szociotechnikai kiértékelés egyik úttörőjétől származik. A dolog lényegét jól szemlélteti következő példája (a modellt egy malaysiai fejlesztésben alkalmazták).
"Vegyük egy nyersanyagfeldolgozásra szolgáló munkaigényes technológia kiválasztásának kérdését egy adott településen. Az "A" technológia a kifejthető ellenőrzés és vezérlés lehető legnagyobb részét a gépre bízza, az emberek mintegy csak kiszolgálják. Ez a technológia a kiszámíthatóság érdekében csak a gépben bízik, s az embert úgy kezeli, mint lényegében megbízhatatlant; ezt ellensúlyozandó a végletekig felaprózza, széttördeli a munkafeladatokat és koordinációt; amit a gép már nem tud ellátni, felügyelők és felettes ellenőrzők veszik át. A közvetlen munkahelyről a tervezés és döntéshozatal minden lehetőségét kivonják. Az alkalmazott technológia se nem kíván, se nem tesz lehetővé semmilyen részvételt a termelési rendszer alakításában..." Ezzel szemben, ugyanarra a célra a "B" technológia jellemzője, hogy "az emberekről felteszi, hogy értelemmel bíró lények, megbízhatók, ha egyszer megértik, miről és miért van szó; nemcsak a munkahelyen kívül, hanem a munkahelyen is képesek megszervezni és gyakorolni képességeik széles skáláját. Ezt a technológiát már eleve úgy tervezték meg, hogy olyan munkára nyújtson lehetőséget, amelyben az emberek tanulhatnak és fejlődhetnek munkabeli és társadalmi készségeikben, szokásaikban is, megszerezhetik a jártasságot arra, hogy megfelelő együttműködésben, közös döntéshozatalban vehessenek részt, s miután megkapták a szükséges információkat és felelősséget, viszonylag önállóan hajthassák végre feladataikat..." (40)
Amíg a kétféle technológia között termelékenységi és költségbeli különbségek alig vannak, társadalmi-kulturális hatásaik szerint lényegesen különböznek: míg az "A" technológia csak munkaalkalmat biztosít a település számára, a "B" technológia sokkal többet ad ennél. Az alkalmzatási lehetőségen túl készségeket, hozzáértést, a hozzáértés tudatát, társadalmi és döntéshozási jártasságot fejleszt, s ezáltal a további fejlődés számára is kapacitásokat növelő beruházást képvisel.
Hosszabban időzhetnénk még a munkahelyi és lakóhelyi társadalmi fejlesztés összefüggéseinek és éppen csak megindult integrációjának kérdéseinél. (Hosszabb távra szóló tapasztalatok csak kevés helyén, pl. az izraeli kibuc-mozgalomban halmozódtak fel.) Az eddigiekből is látható azonban, hogy figyelemre méltó kezdeményezésről van szó.
Lényegében a továbbiakban említendő irányzatok is szorosan kötődnek a technológiai fejlődés útjához és üteméhez. Csak néhány ezek közül:
– az új mikroelektronikai technológiák társadalmilag-kulturálisan jóval "képlékenyebbek", rugalmasabban alkalmazhatók, s ezt jobban meg is követelik, mint a hagyományos, ilyen szempontból merevebb technológiák;
– az új technika mind közvetlenül, mind közvetve a lakóterületen is új szükségleteket és szerveződéseket, egyszóval intézményeket hív életre; ilyen például egyes települések, szomszédságok nagy számítógépesített információszolgáltatási hálózatokba való belépésének, vagy ilyenek önálló kialakításának lehetősége; elektronizált községi, városi adatbankok és információ-rendszerek, részben a fejlesztői munka jobb megalapozásához és hatásvisszacsatolásának meggyorsításához is;
– az új technológiák – ha túlságosan távol esnek a népesség magatartási felkészültségétől –, az egész kulturális rendszert alapjaiban rendíthetik meg; ennek a kilátásnak a felismerése nyomán indultak meg – főleg multinacionális vállalatoknál, pl. a Royal Dutch cégnél – a munkavégzéssel csak nagyon közvetve összefüggő fejlesztési programok az életmód kulturális szinvonalának emelésére, az üzemen kívüli kulturális alkalmazkodás képességének növelésére, "munkáltatói költségen" és munkaidőben (miután az életmód alkalmazkodási feszültségeinek felhalmozódása a munkahelyen kívül a termelésnek is egyre közvetlenebb tényezőjévé vált);
– megnövekedik egész csoportok "kulturális átültetésének" gyakorisága – megintcsak elsősorban a multinacionális vállalatok gyakorlatában –, ami a kulturális alkalmazkodóképesség fejlesztésének szükségességét veti fel.
Ha eddig vitathatónak látszott, hogy a felmerülő problémák megoldásához társadalomtudományilag képzett szakértőket kelljen alkalmazni, az eddigi példák rávilágíthatnak arra, hogy a legtöbb település magára hagyva egyszerűen nem rendelkezik, – nem is rendelkezhet – azokkal az erőforrásokkal, eszközökkel és szaktudással, amelyek a problémák megoldásához szükségesek. A feladatokat – nagyságrendjük, összetettségük és átfogó összefüggéseik miatt – csak központi erőforrásokból kialakított és fönntartott szakosított fejlesztői csoportokból álló hálózatok képesek ellátni.
A fejlesztői gyakorlat nemzetközi fejlődésében a tervezői és fejlesztői, a munkahelyi és lakóhelyi, a helyi és az országos szerepkörök összekapcsolódásának útját egyszerüsítve az alábbi táblázat szemléltetheti. (41)

5. A településszintű kulturális fejlesztés hazai teendőiről

– néhány művelődéspolitikai összefüggés
Bár ennek a tanulmánynak nem elsődleges célja, mielőtt néhány szűkebb értelemben vett művelődéspolitikai és településszintű összefüggésre rátérnénk, a hazai kulturális fejlesztés néhány áltanosabb kérdésének tárgyalása, s ennek kapcsán néhány, az eddigiekből adódó következtetés levonása esedékes. Ezt elsősorban az teszi szükségessé, hogy a helyi, településszintű fejlesztés hatásainak érvényesülése nagymértékben attól függ, hogy milyen és hogyan működik a rendszer, amelynek részét képezi, illetve meghatározott feladatait teljesíti. (42)

5.1 A hazai kulturális fejlesztésről

Nyilvánvaló, hogy egy kulturális fejlesztési rendszer körülhatárolhatóságát számos körülmény bonyolítja. A kulturális fejlődés és a kulturális fejlesztés folyamatai között nem húzható éles határvonal. A kettő közötti viszony inkább egy skálával jellemezhető, melynek egyik végpontján azok a mechanizmusok, szerkezetek, folyamatok stb. vannak, amelyek a tudatos emberi beavatkozás szempontjából tervezetlenebb ás ellenőrizhetetlenebb módon fejtik ki hatásukat, míg másik végpontjához azok a folyamatok, tevékenységek, intézmények stb. rendelhetők, amelyek a kultúra fejlődésének sajátos szempontjából tudatosabban, célzottabban hatnak.
Míg a kulturális fejlődésben minden intézmény közrehat, a kulturális fejlesztés az intézmények szűkebb köréből indul ki. A kétféle, passzívabb és aktívabb intézmények közötti választóvonal nem határozható meg "minden vagy semmi" alapon, bizonyos mértékig minden intézmény aktívnak és passzívnak is tekinthető.
A kulturális fejlesztés rendszere az "aktív póluson" alakul ki, de látnunk kell, hogy a skála egészét felölelő kulturális rendszerbe ágyazódik, annak mintegy két övezete veszi körül: egyikként azok az intézmények, amelyek működésében a kulturális fejlesztést tudatosan, tervszerűen szolgáló tevékenységek kisebbségben vannak; a másikként, közvetlen háttereként azok az intézmények, amelyekben a tudatos fejlesztés elemei vannak túlsúlyban. Feladatait nemkülönben az így tagolható teljes intézményi környezet szabja meg: alapfeladata ezek kulturális tudatossági szintjének emelése, fejlesztő hatásainak fokozatos kifejtése.
Ebből a helyzetből fakad a fejlesztési rendszer kialakításának egyik alapvető kérdése: mennyiben hozandó, illetve hozható létre önállóan, mintegy "újonnan", s mennyiben fejleszthető ki azokból az intéznményekből, amelyek már ma is működő környezetének említett második övezetében található.
A tanulmány következő, s egyben utolsó nagyobb részében megkíséreljük, hogy a művelődésügyi ágazat mai területén ilyen értelemben vett "előzményt" találjunk a fejlesztési rendszer egy része számára. Előbb azonban a rendszer egészére nézve látszik tanácsosnak néhány további kérdést megfogalmaznunk. Ezek a kérdések elsősorban ugyancsak a fejlesztési rendszernek a fennálló intézményi rendhez való viszonyára vonatkoznak.
Milyen társadalomtudományi kutatásokat kell elvégezni ahhoz, hogy a magyar társadalom kulturális állapotának történelmi érvényű elemzése elvégezhető legyen? Milyen keretek között vihető ki olyan kutatás, amely korunk színvonalán kidolgozhatná a kultúra, a kulturális fejlődés és fejlesztés tudományosan helytálló fogalmait? Melyek legyenek a képzési-továbbképzési gyakorlat alapelvei? Hogyan jelölhetők ki a hálózatok telepítésének földrajzi és működési célterületei? Nyilvánvaló, hogy egy alkalmas kultúra-fogalom és annak következetes érvényesítése nélkül minden "fejlesztési" törekvés csak kudarcba fulladhat; enélkül nem határozhatók meg sem a fejlesztés céljai, sem a fejlesztők működésének eredményességi feltételei.
Hogyan válogatódjanak ki a fejlesztők, milyen körből, milyen társadalmi összetétellel? Milyen legyen kiképzésük rendszere? Hogyan építhető fel az a jelenlegi felsőoktatási rendszerben, illetve miképpen illeszthető bele abba? Hogyan kapcsolódjon a képzési és továbbképzési rendszer az alkalmazott társadalomtudományi kutatásokhoz, a kulturális fejlesztésben esedékes döntéselőkészítéshez, s ezen keresztül a fejlesztői hálózat vagy hálózatok országos szerveződéséhez?
Milyen főbb szakosodási irányokban folyjon a képzés? Milyen területeken és milyen szinteken működjenek a fejlesztők? Milyen eszközök, szankciók állhatnak a kulturális fejlesztő rendelkezésére szerepe betöltéséhez? Csak sajátos szakértelmére támaszkodhat és demokratikus lakossági, dolgozói támogatást szervezhet, avagy egy országos hálózati központon, vagy más utakon keresztül is érvényt szerezhet a kulturális fejlesztés elsőbbségeinek? Segíti-e munkáját, támogatja-e a kulturális fejlesztő szempontjainak érvényesülését megfelelő hatékonyságú ösztönzési- és szabályozó rendszer a gazdaság, a politika, az oktatás-nevelés-közművelődésügy stb. intézményes működésében? A különböző tevékenységi területeken működő fejlesztők párhuzamos vagy helyileg regionálisan is összekapcsolt hálózatokat alkossanak-e?
Milyen súllyal tartalmazzanak, illetve tartalmazzanak-e egyáltalán a fejlesztői egységek hatósági, közigazgatási, szakigazgatási, általában állami, illetve önkéntes, állampolgári, de szervezetileg az államtól független elemeket? Milyen legyen a központosítás mértéke, mennyire legyen szabályozott a szervezet? Milyen önállósággal rendelkezzenek egyes szervezeti, illetve területi egységek saját fejlesztőik megválasztásában?
Milyen legyen a hálózat törvényesítési háttere? Milyen legyen az ellenőrzés, a felügyelet és a kiértékelés társadalmi, illetve szakmai rendszere? Milyen legyen a hálózat országos központjának kapcsolata más, főleg az említett második övezetbe tartozó intézmények központjaival?
Milyen összefüggésben legyen a rendszer a társadalmi munkamegosztás és társadalomszerkezet egyes területeivel? Korlátozódjon-e csupán bizonyos elsődleges szükségletek, elemi intézmények körére és a testi-lelki egészség társadalmilag elfogadott minimuma alatt élők támogatására, szervezésére, avagy a társadalom minden csoportjára, szélesebb körre is kiterjedjen? Milyen biztosítékok építhetők a hálózatba az ellen, hogy valamiféle pótcselekvéssé váljon, az ellentmondásokat csak tovább élező "szociális", "népművelési", vagy "jótékonysági" látszattevékenységgé süllyedjen? (43) Hogyan előzhető meg, illetve orvosolható az, hogy a kialakuló gyakorlat mind az utópizmus, mind a technokrata "megoldások" gyakran egymásba torkolló zsákutcáit elkerülje? Az egyik legkritikusabb kérdésként: hogyan lehet képes biztosítani saját működésében azoknak a kritériumoknak és elveknek az érvényesülését, amelyek fejlesztőtevékenységét kell jellemezzék; hogyan lesz képes saját gyakorlatában meghaladni azokat a fogyatékosságokat, elmaradottságunkból adódó ellentmondásokat, amelyek talaján és amelyek feloldását segítendő létrehozzák?
Mindez csak néhány a fontosabb a kérdések közül. Nem esett szó megfelelő módszertan kidolgozásának feladatáról (44), az anyagi-pénzügyi fedezet problémáiról, az intézményépítésnek az érdekérvényesítés politikai mechanizmusaival való közvetlenebb összefüggéseiről, az ország globális helyzetének sajátosságairól, a megfelelő nemzetközi szakmai szervezetekbe való bekapcsolódásról, stb.
Nem lehetett ennek a munkálatnak a dolga, hogy mindezekre a kérdésekre kész választ adjon; az ismertetettek alapján mindössze adalékok szolgáltatására, s néhány ezekből adódó kérdés megfogalmazására vállalkozott.

JEGYZETEK

1./A "kulturális vákum" kifejezés A. Goldenweisertől származik (Anthropology, 1937). A fogalom jelentős szerephez jutott egyebek között Polányi Károly The Great Transformation c. művében. (New York, 1944.) Magyarul lásd: Az archaikus társadalom és a gazdasági szemlélet, Gondolat, 1976. 107 és a következő oldalak.)
Az "intézmény" kifejezést, amint ez tartalmának a szövegben jelzett körülhatárolásából is kitűnik, a köznapitól lényegesen eltérő értelemben használjuk. A kulturális elemzés sajátos szempontjából intézmény alatt általában olyan összekapcsolódó státusok, szerepek és normák rendszereit értjük, amelyek lényegesek, mélyen gyökereznek, általánosan elterjedtek, és bizonyos maradandósággal rendelkeznek az egész társadalom újratermelése szempontjából. (V.ö.: J.A. Turner: Patterns of Social Organization, A. Survey of Social Institutions, McGraw-Hill, 1972.) Az emberi társadalmakban legáltalánosabban megtalálható intézményi rendszerek: a gazdaság, a család és rokonság, az oktatás és nevelés, a jog és a közhatalom (politika) valamint a vallás intézményei.
2./W.E. Moore: Social Change, Prentice Hall, Englewood Cliffs, 1963. (2. old)
3./ J.E. Scott, R.P. Lynton: The Community Factor in Modern Technology, UNESCO, 1952. (15. old.) Megjegyzendő, hogy a témakörnek óriási irodalma van, miután a hagyományos és modern társadalom dichotómiájának klasszikus szociológiai kérdésfeltevéséhez kapcsolódik. Az itt éppen csak érintett összefüggések részletes kidolgozása található F. Tönnies, E. Durkheim, R. Redfield, T. Parsons stb. társadalmi tipológiáiban.
4./M.G. Ross: Community Organization: Theory and principles, Harper and Brother, New York, 1955. (80-84. old.)
5./A településszintű társadalmi dezorganizáció kérdéseinek egyik legszínvonalasabb tárgyalása J.S. Coleman-től származik. (Community Disorganization, in Contemporary Social Problems, eds. R.K. Merton, R.A. Nisbet, Harcourt, Brace, World, 1961.)
6./A kulturális katasztrófák és dekulturálódási folyamatok magas szinvonalú és céljainkra is jól hasznosítható elemzései találhatók Polányi Károly és J.A. Steward munkáiban. Ld.: Polányinak az 1./ jegyzet alatt idézett művének 80-122. oldalait, valamint: J.A. Steward: The Theory of Culture Change, University of Illinois Press, 1972. (Főleg a 43-77. old.)
7./A centrum-periféria elemzés reprezentatív példái találhatók J. Galtung, E. Shils és I. Wallerstein munkáiban. Itt említhető a marginalizációs folyamatok kapcsolódó irodalma, amelyről jó áttekintést ad D. Goetze: Marginality and Marginalization c. tanulmánya. (Sociologia Ruralis, 1976. 1-2.)
8./A kifejezés P. Riverstől származik.
9./R.S. Lynd és H.M. Lynd klasszikus településkutatásából (Middletown, A Study in American Culture, Constable and Company Ltd. London, 1929. 285. o.) A példák hosszan sorolhatók más "dinamikusan szervezett" társadalmakból. Pl. 1963-ban az Oslo Adressekalender a 4 milliós Norvégia fővárosában 458 olyan szervezetet talált, amelyek címében a "Norvég" szó szerepelt. Mind az ifjúságnak, mind a felnőtt lakosságnak mintegy kétharmada tagja valamilyen egyesületnek vagy társaságnak, amelyek a politikától a turizmusig, a művelődéstől az atlétikáig stb. a legkülönbözőbb területeken működnek. A hatvanas évek közepén egy reprezentatív norvég mintában azt találták, hogy a lakosság nem kevesebb mint 58 %-a volt már azelőtt vagy éppen működött valamilyen szervezet vezetőségében... (V.ö.: H. Eckstein: Division and Cohesion in Democracy. A Study of Norway, Princeton University Press, 1966., 102-105. old.)
10./Ez utóbbi megállapítást az ún. részvételi hipotézisként tartja számon a szakirodalom. (V.ö. H. A. Simon: Recent Advances in Organization Theory, Research Frontiers in Politics and Government, Washington, 1955. 28-29. old. Részletesebben tárgyalja az összefüggést W.J.M. Mackenzie: Politics and Social Science, Penguin Books, 183-187. old.)
11./R. Perlman, A. Gurin: Community Organization and Social Planning, John Wiley and Sons, 1972. (88-89. old.)
12./ G.W. Carter: Community Organization and Social Planning, in: Concepts and Methods of Social Work. szerk: W.A. Friendlander, Prentice Hall, 1976.
13./ Lásd pl.: Social Progress Through Community Development, New York, United Nations, 1955.
14./ R. L. Lane: The Field of Community Organization, Proceedings of the National Conference of Social Work, 1939. New York, Columbia University Press, 1939.
15./ R.H. Kurtz: The Range of Community Organization, Proceedings of the National Conference of Social Work, 1940. New York, Columbia University Press, 1940.
16./ J. Rothman: Three Models of Community Organization, in. G. Zaltman et al. (eds): Creating Social Ghange, Holt, Rinehart and Winston, Inc. New York, 1972.
17./ J.L. Ecklein, A.A. Lauffer: Community Organization and Social Planning, John Wiley, 1972. (9-24. old.)
l8./ R. Warren: The Community in America, Rand Mc Mally and Comp. Chicago, 1963 (94. o.)
19./ W. Bloomberg, Jr.: Community Organization in: Readings in Community Organization Practice, szerk.: R. M. Kramer, H. Specht, Prentice Hall, Englewood Cliffs, 1969.
20./ Ecklein és Lauffer 17./ alatt idézett műve (20. old.).
21./ Idézi Rothman 16./ alatt idézett tanulmányában.
22./ U.o.
23./ W. W. Biddle és L. J. Biddle: The Community Development Process: The Rediscovery of Local Initiative, Holt, Rinehart and Winston, New York, 1965. /A könyv függeléke képet ad az amerikai fejlesztés formális intézményi strukturájáról a hatvanas évek közepéig és részletes bibliográfiával szolgál.)
24./ A lista szó szerint idézett részletei Biddle-ék könyvéből valók; összeállításához sokat adott Ecklein és Lauffer eset-elemzéseket tartalmazó idézett munkája.
25./ Idézi E. Butterworth: Dilammes of Community Relations, in: Social Welfare in Modern Britain, szerk.: E. Butterworth, R. Holman, Fontana, Collins, 1978.
26./ Report of the Committee on Local Authority and Allied Personal Social Services (Seebohm Report) H.M.S.O. 1968. (148. old.)
27./ John Bennington tanulmánya nyomán: The Community Development Project, in: Social Welfare in Modern Britain... (ld. 25. jegyzet (333-34l. old.)
A néhány kiegészítő információ M. Norton: Community, The Directory of Social Change c. könyvéből való (Wildwood House, London, 1977.)
28./ J. Bennington, 27./ alatt idézett mű.
29./ A tanulságokat, mégpedig nemcsak a Community Project-re vonatkozólag, hanem az általában központilag kezdeményezett "társadalom-mérnökségi" beavatkozásokét hasznosan és haladó szellemben elemezte a brit Belügyminisztérium Kutatási Egysége is. Reprezentatív ebből a szempontból az Evaluation for Democracy c. jelentés (Szerzők: T. F. Marshal, S. M. Fairhead, D. J. I. Murphy, S. C. Iles – Home Office Research Unit, Crown Copyright, 1978. kézirat). A munkálat egyik leglényegesebb teljesítménye a fejlesztés technokrata ("társadalom-mérnöki") és demokratikus modelljei közötti különbségek szisztematikus kidolgozása fejlesztési programok tapasztalatai alapján.
30./ Peter Townsend: The Objectives of the New Local Social Service, in: Social Welfare in Modern Britain. Szerk.: E. Butterworth, R. Holman, Fontana, 1978. (312. old.)
31./ Idézi R. Bryant: Community Action, in: Social Welfare in Modern Britain... (lásd: 29. jegyzet, 368. old.)
32./ A helyi szakosított társadalomépítési, fejlesztési funkcióknak egy tanácsi osztály keretébe való egyesítése a korábbi széttöredezett gyakorlathoz képest számos előnnyel járt, ugyanakkor új problémákat is felvetett. A főbb előnyök: 1./ segített a szociális munka különböző funkcióinak koordinációs problémáján; 2./ a munka koncentráltabbá válhatott, egy személynek, családnak, illetve csoportnak kevesebb társadalmi munkással lett csak dolga; 3./ a lakosok kevesebb küldözgetésnek lettek kitéve; 4./ a szétforgácsoltság megszüntetésével javultak a pénzügyi feltételek; 5./ az információs bázis integrálódott, meggyorsult a visszacsatolás.
33./ Lásd Norton 27./ alatt idézett kézikönyvét.
34./ U.o. (152-162. old.)
35./ Az ismertetés S. Dasgupta: Social Work and Social Change, A Case Study in Indian Village Development c. könyve alapján készült. (Porter Sargent, Boston, 1968.)
36./ Az eredeti program-monográfia:
Peasants, Power and Applied Social Change, Vicos as a Model, Beverly Hills, Sage, 1971. Az ismertetés J. Kunkel módszertani elemzésén alapul: Behavior, Social Problems and Change, Prentice Hall, Inc. Englewood Cliffs, 1975.
37./ Mint ahogy a leírások világossá teszik, a fő nehézségek bürokratikus és politikai természetűek voltak. A nagybirtok indián tulajdonlása és sikeres működtetése nemcsak, hogy nem illett bele a hagyományos perui társadalmi szerkezetbe, hanem – annyiban amennyiben az azt foglalta magába, hogy a lusta és enervált indián önmagát fenntartani képes – fenyegetni kezdte a földesurak biztonságát, ami nagymértékben ennek a képnek a kétségbevonhatatlanságától függött. Érdekes, hogy másirányú kritikák is jöttek, azzal érvelve, hogy a program semmilyen tanulsággal sem járhat másokra nézve, mert egy "imperialista kaland" volt csupán, ami azért "sikerülhetett" csak, mert óriási pénzeket öltek bele. A teljes költségvetés azonban – ami e kritika céltábláját képezte – nagy összegeket tartalmazott egyetemi ösztöndíjak, valamint alkalmazott antropológiai kutatások és képzési támogatások formájában, perui és amerikai diákok számára, s ezeket leszámítva az összes költség kevesebb volt mint 15000 dollár.)
38./ Ez a tendencia felerősödőben van mind a nemzetközi, mind a hazai iparszociológiában, s ezzel egyidejüleg az ipari társadalmi tervezés és fejlesztés területén. Lásd: pl: M. Rose: Industrial Behavior c. monográfiájának (Penguin, 1978.) Action Approaches c. fejezetét, vagy Héthy Lajos és Makó Csaba: Munkások, érdekek, üzemi demokrácia c. (Gondolat, 1978.) kötetének szélesebb életmód-vonatkozásait. A stratégiát is javasló integrálási törekvések közül az egyik legfigyelemreméltóbb S. T. Bruin munkája (The Social Economy, Wiley, 1977.), más viszonyok között pedig a szovjet ipari szociális tervezés novoszibirszki iskolája.
39./ R. Dubin: Working and Living, Their Relationships, in: Qualities of Life, Cricital Choices for Americans c. sorozat VII. kötete, Lexington Books, 1976. (232-234. old.)
40./ A. B. Cherns: Spontaneity and participation in work and community. A Sociotechnical approach, 1978. kézirat.
41./ A főbb fejlődési irányzatok közül említést érdemel néhány tény: a francia kormány nemrégen külön minisztériumot hozott létre az ipari munka társadalmi fejlesztésére, tervhivatala kiterjedt társadalmi tervezési tapasztalatokkal rendelkezik; a holland kormány külön Társadalmi-Kulturális Tervirodát tart fenn; a norvég kormány Társadalmi Tervezési Minisztériumot alapított; Svédországban az ipari társadalmi-kulturális fejlesztés ügyét a szakszervezetek és a gyárosok szövetsége közösen nemzeti program rangjára emelte; a "Quality of Working Life" lakóhelyi fejlesztési programokra is kiterjedő nemzetközi "mozgalma" számos konferenciát, kutatói hálózatot tudhat maga mögött; az Egyesült Ĺllamok rendszeresen küld ki ugyanerre a területre elnöki és kormányzati bizottságokat (lásd pl. Work and the Quality of Life c. jelentés, ed. J. O'Toole, MIT Press, 1976.) Egyéb hasonló fejleményekről tájékoztat: Szorcsik Sándor: A társadalmi tervezésről, MSZMP KB Társadalomtudományi Intézete, 1977, továbbá Hajnal Albert: Vázlatok a társadalomtervező rendszerről, Országos Tervhivatal, 1979. Munkaközi tanulmány.
42./ A településszintű tervezésnek egy átfogó kulturális fejlesztési rendszerbe való beillesztése nélkül az előbb-utóbb valószinűleg beinduló "közösségszervezési", "animációs" stb. programok csak rövidtávú, felszíni hatásokat érhetnek el, könnyen célt, társadalmi funkciót téveszthetnek s joggal mondható el róluk az, hogy "az ilyen kísérletek – ha elemi közösségi tapasztalatok kialakítása miatt nem is ítélhetők teljesen haszontalannak – nem kecsegtetnek sok sikerrel; szervezőik minden optimizmusa ellenére sem".
Bélley László-Kulcsár László: A közéleti-politikai viszonyok elemei az új lakótelepeken, MTA Szociológiai Kutató Intézmények kiadványai, Bp. 1975. (21. old)
43./ A "szociális kérdés" és "szociális munka" hazai történetének tanulságait mindazonáltal hasznunkra lehet a kulturális fejlesztési rendszer létrehozása szempontjából is közelebbről megismerni. Lásd erről bővebben: Csizmadia Andor: A szociális gondoskodás változásai Magyarországon, MTA Ĺllam- és Jogtudományi Intézetének kiadványai. Bp. 1977. (Témánkat illetően különösen a szövetkezeti kísérletek és a "produktív szociális munka rendszere", az utóbbin belül pedig pl. a kolozsvári tizes szervezet érdemelnek figyelmet.)
44./ Számos egyéb "feltétellel" együtt a megfelelő módszertani előkészítés feladatairól sem esett szó eddig. Ezen a téren ugyancsak jelentős elmaradást kell behoznunk. Jóformán alig van magyar nyelvű anyag, amihez nyúlhatnánk. A településszintű fejlesztés módszertani kérdéseire is kitérő magyar nyelvű szemelvénygyűjtemény eddig egy készült, az is fordításokból. (Települések társadalmi-kulturális szervezése, 1976., szerkesztette Gergely Attila: a Kulturális Minisztérium Közművelődési Főosztálya megbízásából). A nemzetközi irodalom legújabb kézikönyvei közül Zaltman és Duncan munkáját érdemes külön kiemelnünk. (Strategies for Social Change, Wiley, 1979.) Saját módszertan kidolgozásához elvi szempontokat nyújt Kulcsár Kálmán: Életmód és magatartásirányítás c. tanulmánya (in: Életmódkutatás a szocialista országokban, Kossuth, 1978. főleg: 31-32. old.)
45./ A hálózat-kifejezésnek nemcsak metaforikus, hanem nagyon konkrét strukturális-funkcionális értelme van. Fontos összefüggéseket világít meg ezt illetően D. A. Schon: Beyond the Stable State c. munkája (Penguin, 1973.)
46./ A fejlesztő figurája sok, a jelen tanulmányban eddig nem említett területen is feltűnőben van: nevezik "animátornak", "szervezet-tervezőnek", "akció-kutatónak", funkcióját megjelölik "társadalmi katalízis"-ben, "kulturális innovációban" stb. A hazai fejlemények közül külön említést érdemelnek azok az akciókutatások, amelyek "Az emberi erőforrás fejlesztésének szervezetszociológiai és szociálpszichológiai tényezői" c. kutatási irány keretében az 1970-es évek közepén az MTA Szociológiai Kutató Intézetében indultak el. (Bővebben: Varga Károly: Szervezeti akciókutatás, MTA Szociológiai Kutató Intézet kiadványai, 1979. 1-2. kötet.)

BIBLIOGRÁFIAI MEGJEGYZÉS

A jegyzetekben szereplő munkák további részletes bibliográfiákkal szolgálhatnak, különösen használhatók ilyen szempontból: Gurin és Perlman, Ecklein és Lauffer, Biddle és Biddle, valamint Norton hivatkozott kézikönyvei. Van azonban a témakörben kiadott folyóiratoknak egy egész sora, amelyek külön összegyűjtve legjobb tudomásom szerint, sehol sincsenek. Ezek közül a legfontosabbakat külön is érdemes megemlíteni. (Az alábbi válogatás a Szabó Ervin könyvtár általános szociológiai folyóirat-áttekintése alapján készült, szerk.: Hornyánszky Sára, Bp. 1980.) Hazai könyvtárakban megtalálhatók a következők:

Archiv für Kommunalwissenchaften, Stutgart (1962-)
Communatés, Paris (1957-)
Cultures et Développment, Louvain (1968-)
Development and Change, Gravenhage (1969-)
Development Digest, Washington
Economic Development and Cultural Change, Chicago (1952-)
International Development Review, Washington (1959-)
International Review of Community Development, Roma (1958-)
Journal of Development Planning, ENSZ (1970-)
Journal of Development Studies, London (1964-)
Journal of Rural Economic and Development, Ibadan
Journal of Urban Planning and Development, New York (1974-)
Rural Development Abstract, Oxford (1978-)
Social Development Newletter, New York
Socio-Economic Planning Sciences, Oxford (1967-)
Stadt und Bemeinde, NDK
Behavioral Sciences and Community Development, Hyderabad (szünetel)
A listán szereplő a fejlődő országok problematikájával foglalkozó néhány folyóirat is; ezek közül azonban azok, amelyek a településszintű társadalmi-kulturális tervezés-fejlesztés köréből is gyakran közölnek tanulmányokat. Számos idevágó, illetve ezen a téren hasznosítható cikket hoznak még a következő periodikák:

Journal für Angewandte Sozialforschung, Wien (1961-)
Journal of Applied Behavioral Science, Washington (1965-)
Journal of Applied Social Psychology, Washington (1971-)
Journal of Human Resources, Madison (1966-)

Organizational Behavior and Human Performance, N.Y.
Social Networks, Bethlehem (1978-)
Számos más hazai könyvtárakba járó folyóirat is tartalmaz természetesen releváns anyagot. Az országba meg nem rendelt főbb vonatkozó folyóiratok:

Administration in Social Work, Philadelphia (1977-)
Behavioral Sciences and Rural Development, Hyderabad
Case Analysis, Chicago
Catalyst, New York
Communication and Development, Teherán (1977-)
Communities, Louisa (1972-)
Community Development Journal, Manchester (1966-)
Community Mental Health Journal, New York (1977-)
The Indian Journal of Social Work, Bombay (1939-)
Journal of Community Development Society, Urbane
Journal of Community Health, New York (1975-)
Mitarbeit, Göttingen (1952-)
New Community, London (1971-)
Social Action, New Delphi (1951-)
Social Casework, New York (1920-)
Social Development Issues, Iowa City
Social Service Review, Chicago (1927-)
Social Work, New York
Social Work with Groupes, New York
The Urban and Social Change Review, Chesnut Hill, Mass (1967-)

Az adattár könyvtára

Közösségfejlesztés