Lemezújság archívum

Cím:	5. Magánmecenatúra, alapítványok
Szerző:
Folyóirat:	PC Lemezújság
Állomány:
Év:	1989
Szám:	10.szám
Oldalszám:
A cikkben lévő
Nevek:
Intézmények:
Települések:
Tárgyszavak:	mecenatúra
Megjegyzés:	mece110.pcl
Annotáció:

5. Magánmecenatúra, alapítványok
A magánmecenatúra alapja a mi viszonyaink között csakis a kultúra iránti mélységes elkötelezettség, már-már megszállottság lehet, legalábbis a legutóbbi időkig csak az lehetett. Most már változóban van a helyzet, jelentős magánvagyonok halmozódnak fel, s a személyi jövedelemadóról szóló törvény adóalap-csökkentő tétellé tette a közérdekűnek elismert kultúratámogató adományokat (egyéb közérdekű felajánlásokkal együtt).
Tulajdonképpen meglepő, de a magánmecenatúra abban az időben sem tűnt el teljesen, amikor létének a körülmények a legkevésbé sem kedveztek. Akkor is akadtak elszánt és áldozatkész emberek, akik színház, művelődési ház, múzeum, galéria, stb. létrehozásában törték a fejüket. Egyik-másikuknak aztán valóban be is tört a feje, de a politikailag ártatlanabb törekvések sikerrel járhattak. Tudunk különböző gyűjtőszenvedélyek eredményeként létrejött magánmúzeumokról, magánarborétumról, s mintánkba is bekerült egy magángalériának nevezett, de valójában magánkézben levő közművelődési intézményként működő vállalkozás. (A Honti Galériában készült interjú teljes szövegét az 5. sz. melléklet tartalmazza.)
A galériában a keramikus-festő tulajdonos nemcsak saját műveit, hanem helytörténeti gyűjteményét is kiállította. Időről időre kiállítást rendez a megye tehetséges ifjú festőinek munkáiból, de emellett rendez irodalmi és operaesteket, filmbemutatókat is. A Gyomaendrődön működő galéria rendezvényeinek a megyében rangja van, így nemcsak a megyei művészeti műhelyek, baráti körök támogatására számíthat, hanem - bármily meglepő - még némi tanácsi támogatásra is.
Persze nem minden magánmecénás olyan ambiciózus, hogy maga tartson fenn egy intézményt, legtöbbjük ennél kevesebbel is beéri. Túrkeve volt polgármestere például a házát ajánlotta fel alkotóház céljára a Kevi Körnek (képzőművész kör). Egy másik volt túrkevei (most az Egyesült Allamokban élő) polgár köztéri szobor felállítását finanszírozza szülővárosában. Igen nagy számban vannak az olyan örökösök (özvegyek, testvérek, gyermekek, egyéb családtagok), akik vagy az elhunyt akaratából, vagy annak emlékére díjakat, jutalmakat alapítanak, támogatásban részesítenek olyan intézményeket, amelyekhez az örökhagyónak valami módon köze volt.
Sokan természetesen már életükben támogatni kívánják az általuk nagyra értékelt kulturális intézményeket. Az így létrejövő baráti körök gyakran adományaiknál jóval nagyobb segítséget nyújtanak azáltal, hogy magasabb állású tagjaik érvényesítik befolyásukat az adott intézmény érdekében. Ezeknek a baráti köröknek több fajtája is van. Egy részükhöz csak magánszemélyek tartoznak. Ezen a típuson belül akadnak olyan szervezetek is, amelyeknél a legfontosabb cél valóban a művészetpártolás, amelyek nem (vagy legalábbis nem elsősorban) lobbyként működnek. Az a benyomásom, hogy ezekből lehet a legkevesebb. Mintánkba mindenesetre csak egy került be, a békési Műpártoló Kör, de már az sem működik. (A róla szóló interjút a 6. sz. melléklet tartalmazza.) A Kör a város képzőművészeti érdeklődésű polgárait fogta össze. A tagok nemcsak kiállításokon, műteremlátogatásokon, képzőművészeti előadásokon vehettek részt, hanem tagdíjuk ellenében sokszorosított grafikákat is kaptak.
A tipikus azonban valószínűleg a baráti köröknek az a fajtája, amelynek nemcsak magánszemélyek, hanem vállalatok is tagjai. Ez a vállalati tagság egyúttal természetesen vállalati támogatásokat is jelent. Egy ilyen kör kialakulásáról és alapítvánnyá való átalakításáról számol be az alábbi interjúrészlet, amely egyúttal átvezet bennünket az alapítványok kérdésköréhez:
"Ez év (1988) januárjától a Zala Megyei Könyvtár lehetővé tette olvasóinak, hogy a 3 forintos beiratkozási díj helyett - önkéntességi alapon, a könyvtár iránti rokonszenvből - úgynevezett könyvtárpártoló olvasójegyet váltsanak 100 forint vagy e feletti összegért. A jogi személyek pedig könyvtárpártoló díszjegy vásárlásával (több ezer forintos adománnyal) támogathatják az intézményt. Az így keletkezett könyvtárpártolói kör, s annak szerény vagyona szolgált alapul ahhoz, hogy márciusban létrejött a ZMK Könyvtárpártolói Alapítvány, amelynek ügyeit kuratórium intézi. A kuratórium vezetői és tagjai köztiszteletben álló közéleti személyiségek, akik nemcsak arról döntenek, hogy az Alapítvány tőkéjét hogyan hasznosítsák a könyvtár szolgáltatásainak fejlesztésére, hanem aktív szervezői is a támogatók megnyerésének.
A Körnek eddig mintegy 150 magán- és 30 jogi személy tagja. Az Alapítvány, amely magán- és jogiszemélyek önkéntes támogatását, adományait szervezi, s mint önálló jogi személy külön számlán gyűjti, jelentős erkölcsi és anyagi támogatásban részesíti az általa pártolt intézményt. Az 1988-ban folyósított támogatás 300 000 forint volt."
(Zárójelben megjegyzem, hogy a zalaegerszegi példát követve egyik alföldi városunkban szintén megpróbálkoztak a könyvtárpártoló olvasójegy bevezetésével, de bevételük 1988-ban mindössze 2500 forint volt.)
Most, hogy az alapítványi törvény megszületésével végre rendeződött az alapítványok jogi helyzete, várható, hogy az intézményeknek ez a köre gyorsan fog bővülni. Az alapítványok nemcsak tőkéjük hasznosítására kapták meg a lehetőséget, hanem arra is, hogy az alapítványi cél érdekében vállalkozási tevékenységet végezhessenek. Ha vállalkozási tevékenységük nyereségét teljes egészében az alapítványi célra fordítják, akkor egyáltalán nem, ha csak részben, akkor megfelelő arányban kell nyereségadót fizetniük. Az alapítványi státusz tehát Magyarországon lényegében azt jelenti, amit a nyugati piacgazdaságokban a nonprofit státusz, ami valószínűleg igen vonzóvá teszi ezt a gazdálkodási formát a művelődési intézmények számára. Az alapítványok további előnye, hogy ha egyszer létrejöttükhöz megkapták a hivatalos áldást, akkor a továbbiakban az általuk elfogadott adományok minden további engedélyezési procedúra nélkül közérdekűnek számítanak, tehát az adományozót adókedvezményre jogosítják.
Alapítványból egyébként már most is meglehetősen sok van, s ezek jelentős része a kultúrális szférában működik. Többségük azonban rendkívül csekély alapítványi tőkével rendelkezik, s csak formájában, elnevezésében különbözik a közérdekű kötelezettségvállalástól. Olyan alapítványokra gondolok itt, amelyeket az alapítványtevő nem is szánt másra, mint hogy tőkéjük néhány ezer vagy tízezer forintos kamatából például iskolai díjakat vagy ösztöndíjakat osszanak ki a tehetséges tanulók között. Ezek - azzal együtt, hogy a maguk helyén nagyon hasznosak lehetnek - nyilván a jövőben sem fognak gazdálkodni, s aligha lesz akár csak a leghalványabb befolyásuk is a kultúra finanszírozási rendszerének alakulására.
Ennek éppen az ellenkezője igaz a nagy alapítványokra, amelyek a következő években az eddiginél jóval nagyobb szerephez juthatnak a művelődési szférában. Szerepük, hatásuk egyébként már az utóbbi években sem volt kicsi. Különösen érvényes ez a Soros Alapítványra, amely nemcsak azáltal bírt jelentőséggel, hogy alternatív, a hivatalosság csatornáin kívül eső forrást jelentett, hanem valóban jelentős összeget, működésének első három és fél évében több mint 90 millió forintot osztott ki a kulturális intézmények és a művészek között. (Ez valamivel kevesebb, mint a fele volt a Soros Alapítvány által az adott időszakban folyósított összes forinttámogatásnak.) Az összeg a különböző kulturális területek között az alábbiak szerint oszlott meg:

A Soros Alapítvány kulturális területet érintő támogatásai 1984. május és 1987. december között (1000 forint)
______________________________________________________________________
Terület 1984.V. 1985.V.
1985.V. 1986.XII. 1987. Összesen:
______________________________________________________________________
Könyvtárak,
közgyűjtemények - 12 635 5 409 18 044
Közművelődés 230 5 890 4 163 10 283
Előadóművészet 7 078 14 367 16 535 37 980
Vizuális művészet 2 002 3 945 2 413 8 360
Irodalom 84 10 363 6 481 16 928
Magyar-amerikai
kulturális kapcs. 98 10 68 176
______________________________________________________________________
Összesen. 9 492 47 210 35 069 91 771
______________________________________________________________________
Forrás: Magyar Tudományos Akadémia - Soros Alapítvány Bizottság éves jelentései 1984-1985., 1985-1986., 1987.

A többi kulturális célú alapítvány anyagi erejét tekintve jóval kisebbek a Sorosnál. Az Eötvös Alapítvány például 1988-ban 10 millió, a Bethlen mindössze 650 ezer forint felett rendelkezett. Mégis egyet kell érteni azzal a megállapítással, amit a Ludwig-Alapítványt ismertető szórólap tartalmaz. "A kulturális-művészeti élet új színfolttal gazdagodott" az alapítványok megjelenésével. S nemcsak új színfolttal, hanem új finanszírozási forrással is, ami igen nagy szerencse, mert a régiek alapján aligha lenne reális a mostani helyzetben olyan célok kitűzése, amilyenek például a Magyarországi Ludwig-Alapítvány (alapítók: Magyar Nemzeti Galéria, Szépművészeti Múzeum, Magyar Iparművészeti Múzeum, Ludwig Stiftung für Kunst und Internationale, Verstaendigung GmbH, Aachen) alapítólevelében szerepelnek:
"Az alapítvány célja, hogy a képzőművészet területén jelentkező törekvéseket minden módon ösztönözze, segítse azok megvalósítását és bátorítsa újak kialakulását. Ehhez tartozik:
(a) művészeti kiállítások tervezése, megvalósítása,
(b) a modern magyar képzőművészet tudományos feltárásának támogatása, kutatási megbízások odaítélése révén is,
(c) más tervek támogatása a képzőművészet terén, elsősorban:
(aa) kiállítások támogatása,
(bb) kiadványok és dokumentációk támogatása,
(cc) új múzeum tervének támogatása,
(dd) művészek szakmai továbbképzésének és ennek érdekében tanulmányutaknak támogatása."
Az alapítványok (említettek és nem említettek, kicsik és nagyok egyaránt) igen fontos szerepet játszhatnak abban, hogy a kultúrafinanszírozás magyarországi rendszere többcsatornássá, s ezáltal demokratikusabbá váljon.
A kulturális szféra rendelkezésére álló összegeknek az eddigiekben felsoroltakon kívül még egy fontos forrása van: a kulturális intézmények árbevételei és vállalkozásból származó bevételei.
6. A kulturális intézmények árbevételei és vállalkozásai
Sok vita folyik mostanában arról, hogy van-e és mennyi tartaléka van még a kulturális termékek és szolgáltatások áremelésének, a lakossági kulturális kiadások növelésének. Mivel biztosat senki nem tudhat, ebben a vitában természetszerűleg vélekedések, feltevések csapnak össze egymással. A mi interjúalanyaink - helyzetükből adódóan - zömben azt az álláspontot képviselték, amely szerint az életszínvonal csökkenése miatt a lakosságnak mind a művelődésre fordítható ideje, mind a fizetőképes kereslete csökkenőben van. Mások (főleg gazdasági, pénzügyi szakemberek) viszont arra mutatnak rá, hogy soha nem látott érdeklődés van az elektronikus kultúrahordozók, információhordozók iránt, s az ezekre fordított kiadások sokkal jobban nőnek, mint amennyire a hagyományos kultúrahordozók vásárlásai csökkennek.
A vita (megbízható adatok hiányában) aligha dönthető el, annyi azonban biztos, hogy a művelődési intézményeink a hagyományos tevékenységükből származó árbevétel növelésével semmiképpen nem tudják ellensúlyozni a költségvetési támogatások csökkenését és a költségek növekedését. Hogy ezt ők maguk is belátták, azt jól mutatják vállalkozási kísérleteik, amelyekkel megpróbálják megteremteni kulturális feladataik ellátásának anyagi fedezetét.
Ezek a vállalkozások igen sokszínűek, időnként nagy leleményességre vallanak. Itt most nem teljeskörű áttekintésükre vállalkozom. A mintánkba bekerült példákból egyrészt a tipikusnak tekinthetőket emelem ki, másrészt azokat, amelyeket valamilyen okból érdekesnek vagy újszerűnek találok.
Kézenfekvő törekvése a művelődési intézményeknek, hogy a rendelkezésükre álló berendezéseket felhasználják a bevételek fokozására. Szerencsés helyzetben vannak közülük azok, amelyek nyomdával vagy legalábbis nyomdagéppel bírnak, a jelenlegi meglehetősen magas nyomdai díjak mellett ugyanis ez kiváló jövedelemforrásnak számít. Hasonlóképpen jól hasznosíthatók a korszerű audiovizuális berendezések, akár úgy, hogy kölcsönadják őket, akár úgy, hogy a segítségükkel végezhető szolgáltatásokra szakosodnak. A terjedőben lévő videózás komoly üzleti lehetőséget kínál a videókamerával és a másolásra alkalmas berendezésekkel felszerelt intézményeknek.
Szintén komoly bevételekkel kecsegtet a számítógépes szolgáltatások megszervezése. Jelentheti ez tanfolyamok rendezését, számítógépes klub működtetését, szakkörök indítását, számítógépes programok készítését, árusítását. Valamennyire szép számmal találtunk példákat. Egyedi volt viszont mintánkban az a szolgáltatás, amelyről a XV. kerületi Csokonai Művelődési Házban készült interjú az alábbiak szerint számol be:
"Országos hírű Borona szolgálatuk van, amely iránt egyre több cég érdeklődik, mivel 12 ezer címet tartalmaz, a felhasználók érdeklődési körével együtt. Ez a következőt jelenti: a Boronába mindenki beléphet, aki valamilyen számítógéppel rendelkezik, és hajlandó arra, hogy programjait cserére bocsássa, illetve arra, hogy érdeklődési körét megjelölje. Ezért a Borona vállalja, hogy elküldi egymásnak az ország különböző részein dolgozó klubtagok címét és érdeklődési körét. Ebből a szolgáltatásból jövőre a művelődési ház nettó 200-300 ezer forintos hasznot remél."
Kedvező adottságú épületekkel rendelkező művelődési intézmények megpróbálkozhatnak a konferenciarendezéssel és az idegenforgalmi szolgáltatásokkal is. Az utóbbiakhoz már nem okvetlenül van szükség reprezentatív épületre, néha egy jó ötlet is elegendő. Ilyen például a faluházak padlásterének szálláshellyé alakítása, a vízi turizmus megszervezése, vagy éppen a darvak vonulásának megtekintésére szervezett turistaprogramok, romantikára alapozott pusztalátogatások idegenforgalmi attrakcióvá avatása. Az idegenforgalommal összekapcsolva aztán (legalábbis sokan így gondolják) olyan hagyományos kulturális tevékenységek és jövedelmező vállalkozássá válhatnak, mint például a könyvkiadás vagy a szórakoztató műsorok rendezése.
Ezt a meggyőződést tükrözi az is, hogy akadnak, akik idegenforgalmi, kulturális és oktatási szolgáltatások, valamint ipari és kereskedelmi tevékenységek bizonyos kombinációjára nyereségorientált magánvállalkozást mernek alapozni. Erre (igaz, mintánkban az egyetlen) példa a gyulai Dürer Idegenforgalmi és Kulturális Szolgáltató Kisszövetkezet, amelynek részletes adatai a 7. sz. mellékletben olvashatók.
További lehetőség a művelődési intézmények számára, hogy kifejezetten gazdasági, profiljukba egyáltalán nem vágó tevékenységek hasznával egészítsék ki jövedelmüket, bár ezt nehezíti, hogy ilyen típusú tevékenységeik után nyereségadót kell fizetniük. A könyvtárakban, művelődési házakban működtetett fagylaltozók, büfék, testkultúra szalonok stb. ma már nem tűnnek fel senkinek. Még az edzett művelődéskutató számára is meglepő volt azonban az egyik vidéki művelődési házunk esete. Az itteni igazgatónak elege lett a tanáccsal és a támogató vállalatokkal szembeni kiszolgáltatottságból, új megoldások után nézett.
"Az intézmény igazgatója úgy nyilatkozik, hogy nincs értelme a koldulásnak, álljon meg mindenki a maga talpán. O ezt a következőképp oldja meg:
- 1987-ben 130 000 forint volt az intézmény megtakarítása. Ezt elvitte a tőzsdére, és lett belőle 400 000 forint.
- Karácsony előtt nem lehetett halat kapni a városban. A ház dolgozói nagy mennyiségű halat vásároltak fel, amit a városban eladtak. Ez kilónként 10 forint hasznot hozott."
A megyében ugyanerről az igazgatóról azt is tudni vélik, hogy a megtakarításokból műtárgyakat vásárol, s azokat később hasznonnal eladja.
Végül, (az országnak ugyanerről a részéről) egy táncegyüttes önállósodásának története:
"A Néptáncegyüttes talpra állt, és a következő években saját maga teremti meg fennmaradásának feltételeit.
- Franciaországi fellépésük során kaptak személyenként 15 ezer frankot, amit összedobtak, itthon beváltottak, és így van 150 000 forint alaptőkéjük.
- A termelőszövetkezettől kaptak 5 hold almát, 5 hold krumplit, amit az együttes tagjai művelnek meg, és az ebből származó bevétel szintén a közös kasszába megy.
- Összerakják az itthoni fellépések során kapott pénzt is.
- A Községi Tanácsnál felvállalták a buszmegállók építését, szeméttárolók hegesztését."
Nagyon hosszú volt az út, amely az ötvenes évek kultúragitációs brigádjaitól a saját krumpliját kapáló, szeméttárolókat hegesztő néptánccsoportig vezetett. Ennek a hosszú útnak a végén, annak minden traumájával a reflexeinkben, most fel kell tegyük magunknak és egymásnak is a hogyan tovább kérdését. Az itt következő néhány gondolat természetesen nem léphet fel a válasz igényével, egy vélemény csupán a sok lehetséges közül, amely - jó esetben - talán alapul szolgálhat az álláspontokat tisztázó, a továbblépés útját kereső vitákhoz.
7. Javaslatok, következtetések

Bármilyen furcsa is, az állam hamarabb mondott le a kulturális szféra és a kulturális folyamatok teljes politikai ellenőrzéséről, mint arról a monopóliumáról, hogy a közjót (és így a kultúrát) szolgáló összegeket kezelje, azok felhasználásáról döntsön. A kulturális piacot már elöntötték az évtizedeken át kiátkozott, betiltott művek és műfajok, amikor még szinte semmi sem történt az össztársadalmi célokat szolgáló finanszírozási döntések demokratizálása, decentralizálása érdekében. Az állampolgárok mint fogyasztók a piaci mechanizmusok közvetítésével már jelentős befolyást gyakorolhattak a kulturális kínálatra, a kulturális intézményeknek már nem volt tilos alkalmazkodni a fogyasztói kereslethez, amikor a kultúra közösségi finanszírozásával kapcsolatos döntések még mindig centralizáltan, a hatalmi központokban születtek.
Az új adórendszer bevezetésének elvileg változtatnia kellett volna ezen a helyzeten, de erre nem került sor. A közcélú adományok számára biztosítottak ugyan adókedvezményeket, ugyanakkor azonban az adott szakterület szerint illetékes felügyeleti szerv hatáskörébe utalták annak eldöntését, hogy mi tekinthető közérdekű kötelezettségvállalásnak. Az állampolgárok és a gazdálkodó egységek játszhatnak ugyan kezdeményező szerepet a kultúra támogatásában, de mihelyt ez a támogatás költségvetési pénzt is érint (hiszen az adókedvezmény ebben az esetben nem más, mint a költségvetés lemondása bizonyos bevételekről a kultúra javára) a hatóságé az utolsó szó.
Az áttörést az alapítványi törvény megalkotása hozta. Ez az első olyan megoldás a magyar gyakorlatban, amely megbontja a közcélokat szolgáló összegek fölötti rendelkezés centralizált rendszerét. Az alapítványoknak nyújtott támogatások minden külön vizsgálat és hatósági engedélyezés nélkül feljogosítják az adományozót az adókedvezmény igénybevételére. Ezen túl, az alapítványok vállalkozói tevékenységet is folytathatnak, s ennek hasznát nem terheli nyereségadó, ha azt teljes egészében az alapítványi cél érdekében használják fel.
Az új rendelkezések - éppen áttörés-jellegüknél fogva - nagyon fontosak, de legfeljebb az első lépést jelenthetik a probléma megoldása felé. A kulturális intézmények nem alakulhatnak át testületileg alapítvánnyá, bár közülük a legéletrevalóbbak, az újra leginkább nyitottak már tettek és tesznek lépéseket ebben az irányban. Könnyen megjósolható, hogy a következő években gombamód szaporodnak majd az alapítványok. Ez önmagában nem lenne baj. Nincs azonban értelme annak, hogy a szabályozási visszásságok olyan intézményeket is az alapítványi forma felvételére ösztönözzenek, amelyeknek nem ez illik a tevékenységéhez. Nem látom be, miért kellene például egy művelődési háznak vagy egy könyvtárnak, múzeumnak alapítvánnyá alakulnia, esetleg alapítványt létrehoznia ahhoz, hogy vállalkozásai hasznát nyereségadó fizetése nélkül használhassa fel alaptevékenysége ellátására, és hogy minden közérdekűvé nyilváníttatási vesszőfutás nélkül fogadhasson el lakossági és vállalati adományokat.
Az alapítványok helyzetének rendezése tehát, bármilyen örvendetes is, nem helyettesíti az úgynevezett nonprofit (nem haszonelvű) szféra átgondolt, egységes gazdasági szabályozását. Ennek egyaránt rögzítenie kellene azokat a kritériumokat, amelyek alapján valamely szervezet, vállalkozás (konkrét formájától függetlenül) közcélú intézménynek minősül, azokat a követelményeket, amelyek vele szemben támaszthatók, s azokat a kedvezményeket, amelyeket ennek fejében élvezhet.
A nonprofit szabályozásnak azt a tényt kell elismernie, hogy nem egyedül az állami költségvetés hivatott a közcélokat szolgáló összegek kezelésére és elosztására, hanem vannak olyan intézmények, társadalmi szervezetek, amelyek jogosultak arra, hogy a költségvetés kihagyásával, központi ellenőrzés és irányítás nélkül, önállóan rendelkezzenek bizonyos pénzeszközökkel és azokat a társadalmi célok szolgálatában szabadon használják fel.
Hasonló jogosítványokkal kell felruházni a területi és a helyi önigazgatási szerveket is annak érdekében, hogy a kultúra tanácsi finanszírozása a helyi társadalom ellenőrzése alatt álló, valóban közösségi kultúratámogatássá váljon.
7.1. A helyi társadalom és a kultúra közösségi finanszírozása
A helyi tanácsok gazdálkodási, s ezen belül kultúrafinanszírozási lehetőségeit, döntési szabadságát a jelenlegi helyzetben erősen behatárolja az a központi és megyei irányítástól való függés, amely meghatározó befolyást gyakorol a rendelkezésre álló források nagyságára. Különösen szembetűnő ez a függés a fejlesztési források odaítélésében. A működési költségvetés alakulásában sokkal nagyobb a "tehetetlenségi erő" szerepe, kisebb a központi beavatkozás szabadságfoka. Ez azonban viszonylagos. Éppen az utolsó évek tapasztalatai mutatták meg, hogy szorult helyzetben a központi irányítás még a működési költségvetés szintentartását sem szavatolja. A helyi kultúrafinanszírozás alapproblémája (pénzügyi szempontból) az, hogy az egész kulturális költségvetés arra a minimumszintre van beállítva, amely még éppen képes biztosítani a kulturális intézmények működtetését és a tűzoltás jellegű rekonstrukciók, fejlesztések elvégzését. Ennek a ténynek történelmi, gazdaságtörténeti magyarázata van. Az iparfejlesztést erőltető gazdaságpolitika természetesen diszpreferálta - többek között - a kulturális infrastruktúrát. Az így kialakult, minimumra szorított kiadási szintet aztán a ráépítéses, alapvetően bázisszemléletű tanácsi költségvetési gyakorlat szinte automatikusan konzerválta. Összefügg ez a helyi tanácsok központi és megyei irányítással szembeni kiszolgáltatottságával, de összefügg azzal is, hogy a helyi vezetés nem a település polgárainak ellenőrzése alatt működik, így kevéssé érinti azoknak a kulturális intézmények színvonalával való elégedetlensége, kevéssé érzékeny a felmerülő új kulturális igényekre, kezdeményezésekre.
A helyi kultúrafinanszírozás jelenlegi rendszerében a bevett, mindenütt egyformán jelentkező feladatok ellátásához (az óvodák, iskolák, művelődési házak, könyvtárak működtetéséhez) még csak-csak sikerül előteremteni a szükséges öszszegek minimumát, bár ma már ez is egyre nehezebben megy, ellenállásba ütközik azonban minden, ami nem szokványos, nem rutinszerű. Márpedig a helyi kultúra éppen ezektől az egyedi, a helyi körülményekből fakadó kezdeményezésektől válhat valóban helyivé. A helyi társadalmi és kulturális mozgalmak támogatásával nem lehet megvárni a következő tervidőszakot, amikor esetleg már sikerül az ehhez szükséges összeget is beépíteni a tervbe. Igen fontos lenne, hogy a települések gazdálkodása megszabaduljon a jelenlegi kötöttségektől, a forrásképződés automatikusabbá, a rendelkezésre álló összegek felhasználása szabadabbá váljon, de ezeket a feltételeket is csak a helyi társadalom ellenőrzése alatt álló, annak érdekeit szolgáló vezetés tudná igazán kihasználni, a helyi kultúra javára fordítani.
Közismert azonban, hogy a tanácsok jelenleg nem az önigazgatás intézményeiként, hanem állam- és szakigazgatási szervezetként viselkednek. Ebből következően a tanács legfeljebb saját apparátusának és intézményeinek lehet a gazdája, de nem a településnek. A helyi kultúrpolitikát, a helyi kultúra mecénás jellegű támogatását a kulturális reszortfeladatok rutinírozott végrehajtása helyettesíti. Reszortfeladatok teljesítéséből azonban nem áll, nem állhat össze konzisztens településpolitika. A valódi kultúrpolitikától mi sem áll távolabb, mint a partikuláris ágazati (reszort) szemlélet. Hiszen a kultúra a település egész életét átszövi, része, olykor gerjesztője a helyi társadalmi mozgásoknak. Sikeres kultúrpolitika csakis a helyi társadalompolitika integráns részeként, annak egyik aspektusaként képzelhető el. A valódi kultúrpolitika tulajdonképpen ott kezdődhet, ahol az intézményekért viselt reszortfelelősség véget ér, ahol az intézmények nem mint működésre váró objektumok, hanem mint a helyi kulturális élet színterei vannak jelen a helyi vezetés tudatában.
A helyzet ma korántsem ez, sőt, éppen a fordítottja a gyakori: a tanács saját intézményeinek érdekeit, szempontjait képviseli a település, a lakosság érdekeivel szemben. Ez annyit jelent, hogy a helyi hatalom szemében a település polgárai és gazdálkodó egységei nem a helyi kultúra hordozói, alakítói, hanem csak fogyasztói: financiális szempontból az intézményrendszer működtetésének pótlólagos (bár az utóbbi időkben egyre fontosabb) forrásai.
Nem tudhatjuk, hogy dőlnek el a tanácsi költségvetés rendszerének reformjáról folytatott viták. Egyenlőre csak reménykedhetünk benne, hogy a végeredmény a helyi autonómiák szempontjából kedvező lesz, hogy a településeknek a forrásképződés automatizmusai biztosítják majd a lehetőséget az önálló gazdálkodásra, s a központi redisztribució közbelépésére csak kivételes esetekben, kirívóan hátrányos helyzetek enyhítése érdekében lesz mód és szükség.
Azért lenne ez rendkívül fontos, mert jelenleg a tanácsok központi költségvetési döntéseknek való kiszolgáltatottsága még mélyíti is a lassan ébredező, öntudatosodó helyi társadalmak és a vezetés közötti (amúgy is meglévő és jól megalapozott) bizalmatlanságot. Gyakori, hogy a helyi társadalom új intézményei éppen a tanáccsal és a hivatalos intézményrendszerrel szemben, attól hangsúlyozottan elkülönülten fogalmazzák meg önmagukat. (Jó példáját adják ennek a tanácsi fejlesztési tervekkel szembenálló városszépítő egyesületek, vagy a formálisan, esetleg sehogy sem működő művelődési házak ellenpárjaként létrehozott faluházak, gyülekezeti házak.) Ebben a helyzetben a település vezetésének még a jószándékú közeledési kísérleteit is diszkreditálja az, ha a felajánlott együttműködés legfontosabb eleme a gazdaságilag egyre inkább ellehetetlenülő tanácsi intézmények megmentése érdekében hozandó közösségi áldozat. S még ha hajlandó lenne is a helyi társadalom erre az áldozatra, a tanács valójában nem megbízható partner, hiszen vállalt kötelezettségeit csak akkor tudja megtartani, ha anyagi helyzetét közben a felsőbb döntések nem változtatják meg. A tanácsi költségvetés tavaly végrehajtott ismételt megnyirbálása például számos település helyi vezetését kényszerítette ígéretszegésre nemcsak a település lakosságával, hanem még saját intézményeivel szemben is.
A kulturális és különösen a közművelődési tevékenységeknek a zöme helyi szinten, a helyi társadalmak döntéseire alapozva szerveződhet meg a legoptimálisabban, leginkább alkalmazkodva a konkrét helyi szükségletekhez, igényekhez, hagyományokhoz, törekvésekhez. Ez az a szint, ahol a kultúra állami finanszírozása a legnagyobb eséllyel válhat a szó szoros értelmében is közösségi finanszírozássé, ahol a helyi társadalom a közösség közvetlenül is ellenőrzése alatt tarthatja a finanszírozási döntéseket. Ehhez azonban valódi döntési szituációra van szükség. Ha a pénz az állami újrafelosztás bonyolult csatornáin, sokszoros egyeztetések és alkuk eredményeképpen érkezik (vissza) a településekre, akkor inkább beszélhetünk kényszerhelyzetről, mint döntési szituációról.
Nincsenek illúzióim, nem hiszem, hogy a gazdálkodási autonómia létrejötte automatikusan elvezetne a finanszírozási döntések demokratikussá válásához, de azt igen, hogy a hiánya minden demokratizálódást befullaszthat, zsákutcába juttathat. Hiába alakulnak sorra a helyi társadalmi szervezetek, ha a település gazdasági helyzetét továbbra is kívülről haározzák meg. Ezért tartom kultúrafinanszírozási szempontból (is) kulcskérdésnek településeink gazdasági önállósodását. A politikai demokrácia mechanizmusaival kiegészítve ez biztosítékot jelentene arra, hogy a helyi közösségeket érintő kultúrafinanszírozási döntések az érdekeltek ellenőrzése alatt, s így a kultúra érdekeinek is a leginkább megfelelően szülessenek meg. Nem szabad ugyanakkor elfelejtenünk, hogy vannak a kultúrának olyan területei, olyan érdekei, amelyekkel kapcsolatosan nem a helyi közösségek, hanem a társadalom, a nemzet szintjén lehet és kell meghozni a finanszírozási döntéseket.

Lemezújság archívum

Közösségfejlesztés