Lemezújság archívum

Cím:	A 19. század végi falu élete
Szerző:	Káldy Mária
Folyóirat:	PC Lemezújság
Állomány:
Év:	1992
Szám:	29.szám
Oldalszám:
A cikkben lévő
Nevek:
Intézmények:	Szabadtéri Néprajzi Múzeum
Települések:
Tárgyszavak:	múzeumpedagógiai foglalkozás, kiállítás, foglalkozások
Megjegyzés:	B12_9229.txt
Annotáció:

Egy 19. század végi falu élete (Múzeumi hírlevél márciusi számából)
(Múzeumpedagógiai foglalkozás a Szabadtéri Néprajzi Múzeumban I.)
A Szabadtéri Néprajzi Múzeum az ország központi szabadtéri gyűjteménye, mely Magyarország legjellegzetesebb tájainak népi építészetét, a falusi és mezővárosi társadalom különöbző rétegeinek, csoportjainak lakáskultúráját, életmódját mutatja be hagyományos településtípusok keretében a 18. század végétől a 20. század első évtizedéig.
A múzeum sajátosságából adódik, hogy egy-egy kiállítás itt egy-egy tájegységet jelent, ahol a kiállítási tárgyak - berendezett lakó- és gazdasági épületek, egyházi, közösségi, ipari stb. objektumok - a hagyományoknak és funkciójuknak megfelelő helyen és módon láthatók. A hiteles berendezések érzékeltetik, hogy élt, dolgozott, ünnepelt a falu társadalma, szemléltetik, hogy milyen volt életmódja, kultúrája.
A sajátos kiállításrendezés, az "életszerű bemutatás" előnye a hagyományos (terem- vagy vitrin-) kiállításokkal szemben, hogy a látogató számára közérthetőbbé, "kézzelfogahatóbbá" válik a mondanivaló - jelen esetben egy 19. századi falusi társadalom élete. Ugyanakkor az egyes tájegységek, a paraszti udvarok, a különböző épületek, a berendezések, a tárgyegyüttesek, de akár egy-egy tárgy is, számtalan variációs lehetőséget adnak a falu életéhez kapcsolódó témakörök kibontakozásához, megtárgyalásáshoz (hogy csak néhányat említsek: a gazdálkodástól a napi táplálkozáson, a lakásberendezésen át a munkához kapcsolódó szokásokig stb). A sajátos kiállításrendezési módból következik az is, hogy a hagyományos múzeumi közművelődési formák helyett itt valami egészen másra volt szükség. Hazai tapasztalatok nem lévén, magunknak kellett kikísérletezni a múzeumi bemutatás, a tárgyak és a paraszti élet hagyományai életrekeltésének legmegfelelőbb módszerit. Ezekből a próbálkozásokból alakultak ki a kézműves mesterségek, vagy a naptári és egyházi ünnepekhez kapcsolódó szokások igenkedvelt bemutatói.
Mivel tudomásom volt arról, hogy a skandináv és nyugat-európai szabadtéri múzeumokban milyen nagy hagyománya van a múzeumpedagógiának, mekkora hamgsúlyt helyeznek a tanulóifjúság múzeumi keret között történő oktatására, nevelésére, igyekeztem részben levelezés, részben személyes tapasztalatszerzés útján megismerkedni módszereikkel. 1986-ban állami ösztöndíjjal tanulmányúton jártam Svédországban, ahol alkalmam nyílt behatóan megismerkedni az európai gyakorlatban ma legkorszerűbbnek tartott múzeumi szervezettel, annak szerteágazó tevékenységével, különösen az igen magas színvonalú oktatási programjaival. (Ezekről a TÉKA 1987/1. számában számoltam be részletesebben.) Tapasztalataimat igyekeztem itthon hasznosítani, beépítve azokat saját kísérletező programjaimba. Ennek eredményeként született meg annak a múzeumpedagógiai foglalkozásnak a gondolata, majd terve, mely egy 19. század végi magyar falu életét dolgozza fel. Munkán során rendszeresen konzultálok néprajzkutatókkal és pedagógusokkal. A velük való tapasztalatcserék megerősítettek elképzeléseimben, hogy jó úton járok. Lényegében egy olyan új foglalkozási formáról van szó, mely az iskolai tantárgyak (történelem, magyar nyelv és irodalom, földrajz, ének, rajz) keretében csak érintett, de ugyanakkor múltunk megismerése szempontjából elengedhetetlenül fontos néprajzi, művelődéstörténeti ismeretek közvetítésére vállalkozik. Miért fontos ez? Mert nem szabad elfelejtenünk, hogy a magyar lakosság 70 %-a a századfordulón még falvakban élt, s róluk vajmi keveset tud a ma felnövekvő generáció.
Olyan fogalalkozást akartunk, ahol megfelelő előkészítés után a múzeumban csoportban végzett munkán van a főhangsúly, ahol a tanulók a miért? -ekre önállóan keresik meg a választ, maguk fedezik fel az összefüggéseket. Olyan foglalkozást terveztünk, ahol nemcsak új ismereteket nyújtunk, de új megvilágításba kerülnek a tantárgyi keretekben tanultak is. Olyan múzeumi órát akartunk, ahol a tanulók megtanulják megszólaltatni a tárgyakat, "használni" a múzeumot tudásuk gyarapítására. Szándékunk az volt, hogy a múzeumban eltöltött idő maradandó élményt, nyújtson a gyerekeknek, felkeltse érdeklődésüket, arra serkentse őket, hogy újra visszatérjenek hozzánk, vagy más múzeumokat is felkeressenek. Szakítottunk a hagyományos múzeumi órák módszerével, s helyébe lépett a tevékenységre, a játékra, a szerepjátszásra épülő, de nagyon is komoly munka. A foglalkozást 10-14 éves gyerekek részére dolgoztuk ki, akik már elegendő alapismeretekkel rendelkeznek a téma feldolgozásához, de ugyanakkor még szívesen vállalkoznak a beleélést igénylő szituációs játékokra. A foglalkozással kapcsolatosan meg kell jegyezni, hogy az eddig megszokottakkal szemben légyegesen időigényesebb, és a korábbiakhoz képest nagyobb felkészülést követel mind a múzeumpedagógustól, mind a tanártól. Az eredményes munka érdekében a foglalkozásokat hétfői napokon tartjuk, amikor a múzeum zárva van a nagyközönség előtt. (A korábban már említett országok múzeumai reggel 8-tól 11-ig csak előre bejelentett diákcsoportok számára látogathatók.)
A foglalkozások leírása
A foglalkozás három részből áll:
I. Előkészítő foglalkozás az iskolában. Időtartama 2 óra.
II. Csoportos témafeldolgozás a múzeumban, majd a tapasztalatok összefoglalása. Időtartama 3-4 óra.
III. A tanultak összegzése az iskolában, összevetése a tantárgyi ismeretekkel. (Esetleg élménybeszámoló, vagy egy-egy megadott téma feldolgozása.)
Káldy Mária
(A következő számban folytatjuk. A Szerk.

Lemezújság archívum

Közösségfejlesztés