Lemezújság archívum

Cím:	A könyvtárhasználati szokások változásai a közművelődési könyvtárakban
Szerző:	Gereben Ferenc
Folyóirat:	PC Lemezújság
Év:	1988
Szám:	8.szám
A cikkben lévő
Tárgyszavak:	könyvtárak, könyvtárhasználók, könyvtárügy, olvasáskultúra
Megjegyzés:	gereb008.pcl gereb108.pcl

Az alábbi cikk egy bővebb tanulmány részlete, mely a Könyvtári Figyelő 86/1-es számában jelent meg. A kollégák figyelmébe ajánlom, mert a könyvtári terület - szakmák törekvéseihez igen szorosan kapcsolódó - megújításáról, a társadalmi környezet tényleges szolgálatába szegődéséről szól. Gereben Ferenc: A könyvtárhasználati szokások változásai a közművelődési könyvtárakban A "nyitott könyvtár", és ami mögötte van Halász Béla tanulmányában felhívja a figyelmet a könyvtári "szupermarketek" veszélyeire, pl. arra, hogy túlságosan tagolt, elidegenedett szervezetünkben elvész az olvasó és a könyvtáros személyes kapcsolata. Saját vizsgálati tapasztalataink is szolgálnak szerény adalékot a nagyüzemivé válás negatív következményeihez: a tájékoztató szolgálat igénybevételéről az (50 ezer lakos alatti) kisvárosok könyvtári tagsága 10 % -kal nagyobb arányban tett említést, mint a vidéki nagyvárosok és a főváros könyvtárhasználói.
A probléma orvoslását egyrészt - egyetértve Halász Bélával - a jó könyvtárosok nagyobb száma jelenthetné. Olyan könyvtárosokról van szó, akik magas fokú szakmai felkészültségük révén az olvasói elitnek is egyenrangú partnereivé válhatnának, és ugyanakkor előnyös emberi tulajdonságaik, a személyközi kapcsolatokban való jártasságuk révén sikeresen vehetnék fel a harcot a nagyvárosi életforma és a könyvtári nagyüzemek elidegenedési jelenségeivel, valamint a járatlanabb könyvtárhasználók "küszöbfélelmével".
De ne legyünk annyira idealisták, hogy a megoldást pusztán a személyi feltételek - valami csodás megvilágosodás nyomán bekövetkező? - ugrásszerű javulására alapozzuk.
A jó könyvtáros mellé (illetve köré) egy jó (vagy legalábbis az eddiginél jobb és hatékonyabb) könyvtármodell kontúrjait is fel kell rajzolni, amely az újfajta könyvtárosi szerepfelfogás számára egyaránt jelent kihívást és inspirációt, valamint adekvát életteret. Ezt a modellt a használók, a tevékenységek és a funkciók széles körét magába fogadni kész nyitott könyvtár demokratikus eszményében, illetve annak torzulásmentes megvalósításában lelhetjük fel. Felvethető, hogy ez a rendhagyó (esetleg nem is olvasó) használói rétegeket és nem hagyományos (klubszerű, közéleti) funkciókat is felvállaló könyvtártípus a jelenleg érvényes normáknál tér- és költségigényesebb. Így érthető, hogy a nyitott könyvtár modelljének a gyakorlatban való elterjesztését szkepszis övezi egy olyan korszakban, amikor az egész könyvtárügyet "a létfeltételek nyomasztó hiánya" jellemzi, s amikor a normák betartása is problematikussá vált. Ennek ellenére - úgy véljük - nem mondhatunk le az eszménykeresés jogáról sőt kötelességéről, mert itt a magyar könyvtárügy jövendő esélyeiről van szó. S a jövő lehetséges útjainak kifürkészését, a továbbhaladás szemléleti és elméleti előkészítését, az új modell egyes elemeinek kísérleti kipróbálását - már így is megkésve - a mában kell elkezdeni. Ezért kell üdvözölnünk például - egyik lehetséges megoldásként - az új külföldi állomány-elhelyezési módszerek hazai népszerűsítését, valamint gyakorlati kipróbálását a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár néhány egységében. Rendkívül figyelemre méltónak tűnnek ezek a nyugatnémet és angolszász kísérletek, és annak elrendezését az olvasói igényekhez. Ezért a hagyományos szabadpolc mellett létrehoztak egy "közeli tartománynak" is nevezett témacsoportos (nem egyszer klubszerű funkciókkal tarkított) övezetet, ahol a könyvek (fiction és nonfiction vegyesen) olyan el- rendezésben találhatók, amelyek erősen hasonlítanak azokhoz a kategóriákhoz, amelyekkel az olvasásszociológiai felmérések az olvasói igényeket szokták leírni. A forradalminak tekintett, és ugyanakkor nem kis vitát kiváltó új módszer szószólói szerint itt az ideje, hogy a "könyvtáros könyvtárából" a "használó könyvtára" váljék. E kísérleteknek nemcsak az a mozzanata érdemel figyelmet, hogy rendre beválnak (pl. emelkedik a forgalom), hanem az is, hogy a hetvenes években történt beindításuk egyik motiválója épp a gazdasági nehézségek fokozódása volt. A módszer bevezetése ugyanis nagy selejtezéssel s a gyarapításpolitika átgondolásával kezdődik, s ennek következtében az állomány ütőképesebbé, a szerzeményezés célirányosabbá, a valóságos (és nem az elképzelt) használói igényekhez jobban igazodóvá válik. A megfigyelések szerint ez a tény már önmagában is képes növelni a forgalmat. Az új metódus születésében az a tapasztalat is szerepet játszott, mely szerint a közművelődési könyvtárak sok dokumentumát alig, vagy egyáltalán nem használják az olvasók. A különböző olvasmánytípusokra kiterjedő vizsgálatok a beszerzett könyvek 10-30 %-át találták fölöslegesnek. (Sok esetben nem a mű, hanem csak annak többespéldányai voltak feleslegesek.) Arató Antal kimutatta, hogy a magyar közművelődési könyvtárak az állomány mennyiségi mutatói tekintetében nemzetközi viszonylatban is jól állnak. Az ellátottság tekintetében ugyan az egyes könyvtárak között jelentősek az eltérések, mégis meglehetősen általános jelenségnek tűnik a használói igények fedezetét nélkülöző beszerzés. Ez a jelenség, az állománykivonás szükségesnél alacsonyabb mértékével párosulva, reális lehetőségként veti fel, hogy könyvtáraink - fejlődésükkel arányosan - egyre inkább fölöspéldány-raktárakká válnak. Sajátos paradoxon: tendenciát kirajzoló mértékű "túlvásárlás" egy olyan időszakban, amikor könyvtáraink közismerten súlyos (és egyre súlyosabb) beszerzési gondokkal küszködnek!
Véleményünk szerint a valóság egy olyan megoldást kényszerít ránk, amelyben van annyi nyereség, mint veszteség: ahol csak lehetséges (itt a C és részint a B típusú könyvtárakra gondolunk elsősorban), a "mini nemzeti könyvtárak" ábrándját feladva - redukció árán - a beszerzést és az állományt jobban az olvasói igényekhez kell igazítani, s másfelől erősíteni kell könyvtárügyünk egységes hálózati jellegét és a jelenleg még akadozó könyvtárközi kölcsönzést. (Ennek során ismét üdvös lenne átgondolni hálózatfejlesztési koncepciónkat a lehető legütőképesebb struktúra kialakítása céljából.) Az említett redukció természetesen több területen jelentős fejlesztést is feltételez: az ellátottság (lakótelepek, aprófalvak) és a gépesítettség-felszereltség (másoló-kapacitás) mértékét, a lakosság által preferált állománycsoportokat, a nem hagyományos szolgáltatási formákat, a hálózaton belüli donor-könyvtárak szolgáltató képességét stb. egyaránt növelni, erősíteni kell. Könyvtárkép R.A.C. Bruyjns már említett cikkében - egy hollandiai vizsgálat eredményei alapján - a könyvtárhasználatot befolyásoló tényezők közül kettőnek a fontosságát emeli ki: az olasási aktivitásét és a könyvtárról kialakult kép milyenségét. Sajnálattal állapítja meg, hogy a szocialista országokból nem állnak rendelkezésre a könyvtárképpel kapcsolatos vizsgálati adatok. Feltételezi (nem kevés jóindulattal), hogy ezekben az országokban, ahol eleve nagyobb figyelmet szentelnek az esélytelen társadalmi csoportoknak, hiányzik az olyan vélekedés, mely szerint a könyvtár nem nekik, hanem másoknak: magasabb iskolázottságú, olvasni jobban szerető stb. embereknek való. Nos, miután Magyarországon időközben készültek ilyen típusú vizsgálatok, kiderült, hogy a felnőtt népesség mintegy egyötöde ismeretlen, idegen, másoknak való helynek tartja a könyvtárat. De az idegenségérzés más, sajátos indirektformában is megnyilvánulhat. Szó volt róla, hogy a magyar társadalom könyvtárképe nagy általánosságban (még a nem olvasó rétegek, egy részében is) pozitív hangoltságú. Arra is utaltunk, hogy ez a megilletődöttség csak részben segíti munkánkat, másrészt konzerválja a könyvtár hűvös távolságának, Olümposzi emelkedettségének képzetét. (Amit az is bizonyít, hogy a kritikus könyvtárkép elemeivel főképpen a könyvhöz és a könyvtárhoz legközelebb álló rétegekben találkoztunk.) Jobb lenne, ha az emberek kevésbé tisztelnék a könyvtárat - de többet használnák.
A könyvtár, mint az áhítatos csend, az elményült búvárkodás szentélye mintha nálunk is lassan szekularizálódna, zajosabbá válna: egyelőre azonban a "csendes könyvtár", valamint a társas kikapcsolódásra is lehetőséget nyújtó klubszerű könyvtár hívei társadalmilag erőteljesen elkülönülnek egymástól. Ez a korszerűtlen bipolaritás - főleg ha segítjük is a folyamatot - nyilvánvalóan oldódni fog, ha a klub-, (és "nemesített" változatában irodalmi szalon) jellegű könyvtár - természetesen nem a "csendes könyvtár" helyett, hanem (kellő hangszigeteléssel) mellette - polgárjogot nyer a közgondolkodásban, valamint a könyvtárosi szemléletben és gyakorlatban - nem utolsósorban az igénylők várhatóan egyre zajosabb követelése nyomán. (A finnországi Lahti város könyvtárhasználóinak fele - s a könyvtárba nem járók 3/4-e - kifogásolta, hogy a könyvtárban feltétlen csendet követelnek.)
A társadalmi könyvtárkép meglepően tágas szeletében a könyvtár mint (széles) választékot kínáló, és az önálló választásra, böngészésre lehetőséget nyújtó intézmény jelenik meg, ami nyilvánvalóan könyvtárképünk - és a könyvtárral szemben támasztott társadalmi igények - demokratizálódását jelzi. (S egyúttal a témacsoportos állomány-elhelyezés intenzívebb kipróbálására is bátorít!) Az utóbbi években egyre többször hallhatunk, de nem lehet eleget hangoztatni, hogy a könyvtár par excellence demokratikus intézmény, amely válogatás nélkül mindenkinek rendelkezésére áll, amely az értékek, információk és értelmezések, valamint a szolgáltatások széles választékát nyújtanak, amelynek kapui nemcsak a zörgetőknek nyittatnak meg, hanem eleve nyitva állnak a zörgetni erőtlenek számára is. (Hadd utaljunk itt Papp István metaforájára: a küszöb és "küszöbfélelem" nélküli könyvtárra.)
Fontos tehát, hogy a könyvtárképben (és ezzel együtt a könyvtárhasználati gyakorlatban is) tovább növekedjék a különböző értékek közötti válogatás és választás, az értékek párbeszédének motívuma, de lehetőleg ne olyan formában, hogy a könyvtárképből teljesen eltűnjék a könyvtáros személye. Jelenleg ugyanis a könyvtáros alig-alig része a könyvtárképnek. E ténynek van pozitív mozzanata is: a könyvtáros nem harsány, rátelepedő kultúraközvetítőként él az emberek tudatában. Ugyanakkor ez a háttérbe való terepszínű beolvasás veszélyes jelenségre hívja fel a figyelmet: defenzív stratégiákra, kapcsolatteremtési nehézségekre, s arra, hogy sajnálatosan kevés az önálló arcéllel rendelkező könyvtáros személyiség. Ez utóbbira pedig - márcsak a megfelelő (az olvasó számára megfelelő!) értékek kiválasztásának tapintatos segítése céljából is - nagy szükség lenne. A könyvtár társadalmasítása A könyvtár demokratizmusa nem merülhet ki az individuális igények széles körű kielégítésében: az intézménynek a helyi közélet fórumává is kell válnia. Erről is sok szó esett már, de a hazai gyakorlat talán e funkció tekintetében a legtanácstalanabb. Nem véletlenül: ez a szerepkör függ talán leginkább - hiába a vonzó skandináv, angol stb. példák! - az össztársadalmi demokratizálódási folyamat adott erőnléti állapotától. A társadalom könyvtárképéből ez az elem szinte teljességgel hiányzik. De hát mire föl került volna bele? Az emberek e tekintetben a könyvtárakat egyértelműen annak tekintik, amik: speciális - nem egyszer hivatalként viselkedő - állami (szakszervezeti) intézményeknek. Anélkül, hogy ezt a jogállást megkérdőjeleznénk, meggondolás tárgyává kellene tenni, hogy épp az állami )művelődés)politikai célkitűzések hathatósabb szolgálata érdekében vajon nem kellene-e (s ha igen, hogyan lehetne) könyvtárainkat - főleg a kisebb
településeken és a lakótelepeken - bizonyos mértékben társadalmasítani, "közösségi használatba" adni: túlállamosított állapotunkból a civil társadalom színtereivé avatni? Itt nemcsak arról van szó, hogy a helyi tanácsülések jegyzőkönyve legyen kifüggesztve a könyvtárakban, s hogy legyen egy olyan hirdetőtábla, amelyen az állampolgárok üzenni tudnak egymásnak és a felsőbb szerveknek: hanem pl. olyan teljesen tisztázatlan kérdésekről is, hogy a könyvtárak milyen formában működjenek együtt a helyi lakóklubokkal, az egyre szaporodó közművelődési egyesületekkel - amelyekhez hasonló szervezetek egyébként régebben saját könyvtárakat hoztak létre. (Az újpalotai közművelődési egyesület például - a helyi könyvtár meghosszabbított társadalmi karjaként - a könyvek házhozszállításába segít be, de nyilvánvaló, hogy ez az egyébként értelmes tevékenység nem meríti ki az együttműködés lehetőségeit.) A nem állami (szakszervezeti) kölcsönkönyvtáraknak nálunk lényegében csak egyfajta formája létezik: ez az egyházak keretében működő könyvtár. Itt nem az egyházi tudományos-muzeális gyűjteményekre gondolunk, hanem azokra a kis kölcsönkönyvtárakra, amelyeket - speciális olvasóigényeik kielégítésére - a plébániák és a gyülekezetek működtetnek egyre nagyobb számban. Vannak települések, ahol csak ezek a könyvtárak működnek igazán hatékonyan.
A könyvtár és társadalom lehetséges együttműködésének legalább két fontos területét kell még megemlítenünk. Az egyik a már nálunk is zajló videoforradalom, amelyről nemcsak a könyvtárügy, hanem az egész állami müvelödéspolitika is lekésni látszik, a másik a jelentősen felszaporodott lakossági könyvállomány, amely a könyvtárügyről teljesen elszigetelten "működik" (vagy épp alussza téli álmát). Ami az egyelőre főként a privát szférában és a második gazdaságban virágzó videózást (kazetta-csereberét, átjátszást stb.) illeti, a könyvtárak be- kapcsolódását ebbe a társadalmi vérkeringésbe csak bizonyos fejlesztés árán (legalább egy képmagnó, kazetták beszerzésével) lehetne biztosítani. Így már be lehetne vezetni - egy hozott készülék beiktatásával- az átjátszó szolgáltatást, a kazettakölcsönzést, és esetleg a lakosságtól kölcsönbe vett műsoros kazetták házi bemutatását. Ami pedig a családi könyvtárakat illeti: a magyar háztartások mintegy 9/10-ében fellelhető házi könyvgyűjtemények összállománya mintegy 500-550 millió kötetre becsülhető. (1964-ben 170-180 millió volt.) Ezzel szemben a közművelődési könyvtárak (tanácsi és szakszervezeti hálózat együtt) állományegységeinek száma nem éri el az 50 milliót, és a teljes könyvtári állomány (a szak- felsőoktatási és iskolai könyvtárakat is beleértve) 1982-ben mintegy 100 millió egységet tett ki. Érdemes lenne gondolkodni azon, hogyan lehetne hidat verni a könyvgyűjtemények e két típusa közé. Természetesen nem a családi könyvtárak "államosítására", hanem szintén bizonyos mértékű társadalmasításra gondolunk. Pl. arra, hogyha - elsősorban kisebb településeken - a könyvtáros ismeri a jelentősebb magánkönyvtárakat és jó kapcsolatban van azok tulajdonosaival, akkor informális módon ezeket is bekapcsolhatná a könyvtár információs rendszerébe. A hirdetés egy másik mozzanata könyvtárainkban a házikönyvtári tanácsadó szolgálat kiépítése lehetne, amellyel e meglehetősen esetlegesen gyarapodó gyűjtemények funkcionálisabbá, ütőképesebbé tételéhez nyújthatnánk szakszerű segítséget. Végül: ha az embereknek több közük lenne a könyvtárakhoz, minden bizonnyal jobban magukénak is éreznék. Ha például plakátokon, szórólapokon arra hívnánk fel a lakosok figyelmét, hogy ők, mint X város polgárai (vagy általában mint állampolgárok) maguk is hozzájárulnak (bár sajnos, nem közvetlenül és szemmelkísérhető módon) a helyi könyvtár fenntartásához, s ezért joguk van igénybe venni (ilyen és ilyen) szolgáltatásait (itt és itt, ekkor és ekkor), akkor ez valószínűleg a könyvtárhasználat hatékonyabb inspirátor lenne, mintha - burkoltan vagy nyíltan - elvárnánk tőlük ezt; vagy mint szocialista brigádtagnak, kötelességévé tennénk. A jövő könyvtárhasználója Foglalkozzunk röviden azzal a képpel is, amit mi könyvtárosok hordozunk magunkban a könyvtárak használójáról. Valljuk meg, hogy ez a kép is van annyira korszerűtlen, mint a társadalom könyvtárképe. Az olvasó akkor igazán "rendes" (feltéve, hogy nem félünk tőle és a velejáró munkától), ha sokszor látogat be a könyvtárba, ott sok időt tölt, ha többféle és nívós könyvet olvas, ha a dokumentumtípusok és a szolgáltatások, valamint a könyvtári segédeszközök széles skálájával él stb. Pedig az "ideális" olvasók mellett egyre több "rendetlen" könyvtárhasználóval találkozunk már ma is, s feltehetőleg még többel fogunk a jövőben.
Ahogy a társadalom könyvtárképétől is azt várjuk, hogy szállítsa le a magas piedesztálról intézményünket, úgy kell nekünk is "köznapiasítani", a realitásokhoz igazítani olvasóképünket. Nem szabad alacsonyabb rangúnak tartanunk azt az olvasót, aki nem kíván sem búvárkodni, sem "lelkizni", sem nívós művet kölcsönözni, sőt esetleg kölcsönözni sem, hanem csak betelefonál egy információért, vagy - horribile dictu - egy cikkmásolatért (hogy küldjék el neki utánvéttel), beugrik egy lexikon-adatért vagy jogszabályért, egy kötésmintáért a Nők Lapjából, egy tanfolyami segédkönyvért vagy egy krimiért, vagy csak azért, hogy találkozzék egy ismerősével és pillantást vessen a lapokba - aztán siet a dolgára. Számot kell vetnünk azzal, hogy mind életvitelünk, mind olvasási szokásaink egy prakticista, utilitárus könyvtárhasználói magatartás, (s ebből adódóan a könyvtárak hétköznapi információs funkciójának) erősödését motiválják, amely nagy eséllyel társul a kikapcsolódás, a szórakozás fokozott igényével. A könyvtáros nem lehet finnyás, sem arisztokratikus: mindenkit úgy kell szolgálnia és segítenie, ahogy azt a használó érdekei és igényei kívánják. A könyvtárra ugyanez áll, de a feladatra nem minden formája egyaránt alkalmas: a jelzett használótípus (más típusokkal, pl. a böngészőkkel együtt) a "tribliothek"-szerű nyitott könyvtárban lelhetné meg adékvát szolgáltató intézményét.
Fentebb szándékosan használót mondtunk, s nem beiratkozott könyvtári tagot. Ugyanis könyvtárosi gyakorlatunk és szemléletünk, de statisztikánk és felméréseink is jobbára még tag-centrikusak. Holott nyilvánvaló, hogy vétek statisztikajavító célzattal, vagy egyszerűen "rendnek kell lenni" alapon minden kezünk közé került embert beíratni: ezzel legalább annyi embert elriasztunk, mint ahányat "megkaparinthatunk". Az "olvasó" megnevezés is régi beidegződés: a modern könyvtár használója korántsem csak olvas, s ha olvas - ami persze nem vétek - korántsem csak könyvet.
Egy 1969-ben készült, a könyvtárhasználói szokások változásairól szóló prognosztikai tanulmány a szakirodalom, a folyóiratok, valamint a kölcsönzésen túli információs szolgáltatások iránti növekvő tendenciájával számolt. Másfél évtized után is reálisnak és időszerűnek tűnik ez az előrejelzés. Egy 1983-ban végzett körkérdés, amely azt tudakolta, hogy a könyvtárosok hogyan képzelik el a jövő könyvtárhasználóját - eredményei szerint a kilencvenes évek olvasói a könyvtári szolgáltatások és dokumentumok szélesebb és változatosabb körére tartanak majd igényt; több folyóiratot és ismeretközlő irodalmat, kevesebb szépirodalmat és verset (és általában könyvet) olvasnak; megnő az igény a referens szolgáltatások, a helybenolvasás és az audiovizuális dokumentumok iránt; nem lehet számítani az ízlés szintjének számottevő növekedésére és a szórakozási- kikapcsolódási igény csökkenésére. Általában véve: céltudatosabban, funkcionálisabban fognak olvasni, információra orientáltabbak és türelmetlenebbek lesznek.
A jelek szerint a könyvtárosok "használó-képe" elmozdulóban van a reális jövő-(és jelen)-szemlélet irányába. A magyar könyvtárügy cselekvési és fejlesztési programja ugyanis nagyon hasonló módon összegzi a könyvtárhasználat várható változásait. Ez utóbbi prognózis azonban számol a könyvtárhasználók körének szélesedésével, s egyúttal - egy átlagos használó esetében - a használat gyakoriságának a csökkenésével is. Ha ez bekövetkezne (a 14 éven aluli korosztályban már érzékelhető!), akkor a jelenlegi magyar képlet (a használók szűk köre, de viszonylag gyakori könyvtárhasználat) hozzáigazodna a fejlettebb könyvtárkultúrával rendelkező országok gyakorlatához (tágabb használói kör, alacsonyabb használati intenzitás). Úgy látszik, ez a két jelenség a fordított arányosság szabálya szerint összefügg egymással, és az utóbbi képlet egy előrehaladottabb, demokratikusabb modellt testesít meg.
A látogatások gyakorisága a felnőtt népességen belül is a jelek szerint már csökkenőben van, de a használói kör szélesítésének még teljesítendő feltételei vannak. S e feltételek sorában - az új típusú állományelrendezési módszerek bevezetése, a lakosság felé nyitás mozzanata mellett - okvetlenül meg kell említenünk a hálózat fejlesztésének szükségességét.
Meggyőződésünk szerint a népességen belüli használói arányszám két évtizedes stagnálása egy olyan dinamikus egyensúlyi állapotot tükröz, amelyben két fő - egymást eddig kiegyenlítő - ellentétes tendencia fonódott össze. Az egyikről (az olvasási és kulturális aktivitás csökkenése) már esett szó. Ez csökkentette volna a könyvtárhasználók arányát, ha a másik a növekedés irányában ható tendencia: a modern (vagy majdnem modern) könyvtárak hatvanas években kezdődő sorozatos építése - tehát az ellátottság és a szolgáltatások színvonalának javítása - ki nem egyensúlyozza. Amennyiben a további fejlesztés leáll vagy nagyon lelassul, ha nem szűkítjük fehér foltjait, ha elmarad a szükséges szemléleti megújulás és nem dolgozunk ki offenzív stratégiákat: a használók aránya nem növekedni fog, (s nem is stagnálni), hanem visszaesik.
Végül ne feledjük: nincs az a feszített élettempó és prakticista, önkizsákmányoló életvitel, amely ellentétes pólusának peremvidékén ne termelné ki azok tömegeit, akiknek megöregedvén, megbetegedvén, túlontúl is sok a szabadidejük; vagy akik esetleg válaszolnak, ha meg- szólítják őket, vagy akik maguk keresnek kulturált menedékhelyet a könyvtárban és türelmes, humánus beszélgetőpartnert a könyvtárosban. E heterogén réteg növekedése ismét a könyvtár szociális feladatainak fokozódó fontosságára, a házhozszállítási, a hangos könyv, a betegellátó, a lelki tanácsadó szolgáltatások megizmosításának szükségességére figyelmeztet. Folytatás az ESC billentyűvel.

Mely rétegeket részesítsük előnyben?
E cím alatt a könyvtárpolitikai dokumentumokban általában hosszú felsorolás következik? munkásosztály, fizikai dolgozók, gyerekek, ifjúság, öregek az ún. hátrányos helyzetűek stb. Az imént említett Cselekvési és fejlesztési program egy fokkal realistább: részint némileg csökkenti a preferált rétegek számát (elvégre minden nem élvezhet prioritást!), másrészt megemlít egy értelmiségi (kutató-fejlesztő munkát végző) réteget is.
A magyar könyvtárhasználatot is jellemzi az a szociológiai tény, amelyet a nyugati (pl. angol, nyugat-német) szakirodalom visszatérően emleget: a könyvtár legadekvátabb társadalmi közegét a középhelyzetű rétegekben találta meg. (Vizsgálati adataink szerint pl. a könyvtár elsősorban az alacsony-közepes iskolázottságú "közepes" ízlésszintű rétegek gyakori olvasóinak olvasmányszállítója.) Azok az alacsony végzettségű, státuszú és olvasottságú rétegek, amelyek fejletlen kulturális szintjük miatt leginkább rászorulnak a könyvtár segítségére és támogatására, messze (s talán - ld. az "ollót": - egyre messzebb) elkerülik; ismeretlen, esetleg tiszteletre méltó, de másoknak való és idegen helynek tartják. A felső kvalifikációs szinten állók pedig, ha "könyvtárközelben" is élnek, láthatólag nem találnak igazi partnert a könyvtárban és a könyvtárosban. (Ld. pl. a tájékoztató szolgálat visszafogott igénybevételét, könyvtárképükben a könyvtáros személyének hiányát és a könyvtár erős kritikáját.) Elmondhatjuk tehát, hogy az előbbi rétegek maguk "fölött", az utóbbiak pedig maguk "alatt" álló intézménynek érzik a könyvtárt. (Hogy ez az érzés mennyiben alapul valós tényeken és mennyiben a hamis tudaton, azt most ne taglaljuk.)
Mindebből az következik, hogy könyvtárpolitikai célkitűzéseink fókuszában az "alsó" és a "felső" társadalmi rétegek megnyerését és adekvát kielégítését kell állítanunk. Az első (és népesebb) csoportot, amelyet többé-kevésbé a hátrányos helyzet összefoglaló címszavával is jellemezhetünk expanzív, (de nem agresszív), szociális-karitatív munkamódszereket is felvállaló (de nem alamizsnálkodó) stratégiával kellene megközelítenünk; a másodikat pedig főképp intézményeink, könyvtárosaink és szolgáltatásaink színvonalának javításával.
A preferencia - elsősorban az ellátottság terén - a "földrajzi hierarchia" alsó és felső lépcsőfokára: a falvakra és a fővárosra (főleg annak peremvidékeire) is kiterjesztendő. Annál is inkább, mert a hátrányos helyzetű rétegek - a lakótelepek vagy a cigánysorok lakói, munkásszálláson élő vagy bejáró dolgozók öregek, stb. - jelentős része épp ezeken a településeken él.
Mi a teendő?
Végezetül és összegzésül: tekintettel a társadalomban, az olvasáskultúrában lezajlott változásokra, tekintettel arra, hogy a könyvtárnak csak a társadalom kis (s épp a kulturálisan aktívabb) hányadára van közvetlenül befolyása, és arra, hogy az emberek láthatólag egyre kevésbé szeretik, ha nevelik őket (olvasmányaik nagy többségét is családi-baráti szűrön keresztül, illetve a hivatásos olvasmányközvetítő csatornák közvetlen igénybevételét mellőzve választják ki és szerzik be) - mit tegyen, mit tehet a könyvtár? Mi lesz klasszikus hármas funkciójával?
Az információs funkció jelentősége érezhetően növekvőben van - ennek erősítése vitán felül álló szükségszerűség. Akár tetszik, akár nem, a könyvtár kénytelen lesz a szóraköztatási-rekreációs szerepkört is betölteni, a társadalmi igények rászorítják. Persze eddig is betöltötte, némi ízlésfejlesztési hátsó gondolatokkal vagy egy kis lelkiismeret furdalással. Nem lenne egyszerűbb, ha ezeket a mellékzöngéket elhagyva: tárgyilagosan felvállalná? Szinte halljuk a kérdést: mi lesz akkor a nevelő funkcióval?
A felelős válasz megkívánja, hogy egészében vizsgáljuk a problémát. Lényegében két út áll előttünk:
1. Fenntartani és üzemeltetni egy olyan könyvtárat, amely a fenntartók és üzemeltetők, a könyvtárügy hivatásos munkatársainak értékrendjét, vágyait és törekvéseit modellezi, amely a közte és a valóság között feszülő jelenlegi kudarcos konfliktusból úgy kíván kilépni, hogy elsősorban nem saját magát, hanem inkább a társadalmi valóságot kívánja megváltoztatni.
2. Nemcsak a hétköznapi kis megalkuvások, hanem a koncepció szintjén is létrehozni a tényleges közönségigényre (mégpedig a tömegek és az "elit" igényére egyaránt) alapozó könyvtárat.
Ha az első utat választjuk és meg akarjuk haladni az eddigi útszakasz eredménytelenségét, erősíteni kell (s egyúttal szakszerűbbé kell tenni) a nevelői attitűdöt. Ezt nevezhetjük jobbító szándékú hősi elszánásnak, de félő, hogy a gyakorlatban erősen hasonlítani fog egy - jónak hitt cél érdekében elkövetett - voluntarista kulturális agresszióhoz.
Ha - amint azt dolgozatunk egésze sugallja - a második változat mellett döntünk, akkor az eddig is főleg csak deklarative létező direkt nevelési elveket a kulturáltan szolgáltató könyvtár indirekt, de tényleges nevelő hatásával váltjuk fel. Egy olyan nevelöhatásra gondolunk, ahol az állomány terjedelmének és elrendezésének, a szolgáltatások színvonalának, a könyvtári tér belső és külső megjelenítésének, a könyvtáros viselkedésének stb. áttételesebb eszköz- rendszere lépne a közvetlen agitáció helyébe.
Persze a dolog azért nem ilyen egyszerű. Egyrészt azért, mert társadalmunk szélesen értelmezett kulturális állapota nagyon is rászolgálna a pallérozásra és az edukatív türelmetlenségre. Ezen a téren a realizmussal beoltott józan megfontolás segíthet, amely egy rövid távon esedékes kudarccal nem akarja veszélyeztetni a tágabb perspektívák szerény eredményeit. Másrészt a helyzetet az is nehezíti, hogy a döntésnek nemcsak a nevelő funkció meglehetősen teoretikus síkján lennének következményei, hanem egy sor konkrét intézkedés szerkezeti változtatásra is szükség lenne. Említsünk meg ebből néhányat:
1. A könyvtári személyzet arányos átcsoportosítása a gyerekek, hátrányos helyzetű rétegek és az értelmiségi könyvtárhasználók ellátására, ebből adódóan az olvasószolgálat megerősítésére.
2. Az állománybeszerzési politika megváltoztatása: a gyerekállomány és a közkedvelt olvasmányok (s ezek korántsem csak krimik!) arányának erőteljes növelése: az igények változását flexibilisen követő szerzeményes és apasztás; új, népszerű dokumentumtípusok erőteljes ütemű beszerzése; következésképp - főleg az alacsonyabb könyvtári kategóriákban - a gyűjtemények "teljességéről" való lemondás.
3. A könyvtári terek átrendezése a gyerekek, a populárisabb használói igények, valamint a nem hagyományos (klubszerű stb.) tevékenységek javára; népszerű "általános övezetek" létrehozása, ebből adódóan könyvtárépítési koncepcióink újragondolása. (A gyerekek javára szóló térátrendezést nem okvetlenül a gyerekkönyvtárak alapterületének növelésével kellene elérni, hanem lehetőleg úgy, hogy a speciális gyermekkönyv-anyagot tároló részlegek és a játék-terek mellett az egész könyvtárat megnyitnánk a gyerekek számára, ezzel is előmozdítva a gettók felszámolását és a családi könyvtárhasználat szokásának meghonosodását.)
4. Az állomány elhelyezésében (a hagyományos szabadpolc mellett) a széles igényeknek jobban megfelelő témacsoportos rendszerek kialakítása, vállalva esetenként az egységes rend (ETO+betürend) megbontását.
5. A fentiekkel párhuzamosan (s részben azok várható negatív hatásainak kiegyenlítése céljából) a tájékoztató tevékenység és a könyvtárközi kölcsönzés színvonalának javítása, a hálózatfejlesztési politika újragondolása, a szervezeti egység erősítése.
Mindezek mellett utalnunk kell még olyan, a korábbi fejezetekben többször említett momentumokra, mint a hálózatfejlesztés és a gépesítés (reprográfia stb.) megkerülhetetlen szükségessége, az ügymenet meggyorsítása, a szociális és demokratikus szemlélet erősítése, a könyvtárkép módosítása stb.
Nagyjából tehát együvé állt annak a kulturáltan szolgáltató nyitott könyvtárnak a megvalósítandó eszménye, amely nem "nevel", hanem "csupán" az igényeknek megfelelő s azokat differenciáltan kielégítő választékot és szolgáltatásokat nyújt; szakszerűen, korszerűen és rugalmasan rendelkezésre áll; diszkréten orientál; a különböző értékek párbeszédét animálja, segítökkészséget és - elidegenedő világunkban - szeretet sugároz; amely falai között kevésbé hagyományos funkciókat (közéleti fórum, klub, menedékhely stb.) is felvállal; szükség esetén a falai közül kilépni is tud (házhozszállítás, szociális otthonok, olvasótábor stb.), s amely a nevelésnek inkább indirekt (a környezet, a szolgáltatás, a könyvtárosi viselkedés kultúráltságával ható) formáival él.
Ennek az intézménynek a gyakorlatban való széles körű elterjesztése azonban az olvasáskultúra előrelépésének még mindig csak szükséges, de nem elégséges feltételét jelentené, hiszen a társadalmi folyamatoknak így is csak egy részével sikerülne harmonizálnunk, másrészük változatlanul ellenünk dolgozna. Mert a vitorlát nem a hajósok, hanem a szelek fújják. De ha a hajós ismeri jól a szelek, a tenger és a hajó természetét, a vitorlákat is célszerűbben tudja beállítani, s akkor ellenszélben is jobban tudja kormányozni hajóját.

Lemezújság archívum

Közösségfejlesztés