Lemezújság archívum

Cím:	A sztereotipeket le kell építeni: Szabó József karancskeszi plébános beszél pályafutásáról
Folyóirat:	PC Lemezújság
Év:	1990
Szám:	18.sz.
A cikkben lévő
Nevek:	Szabó József
Települések:	Karancskeszi
Tárgyszavak:	egyház, plébános, hitoktatás
Megjegyzés:	k~szi018.pcl k~szi118.pcl k~szi218.pcl

"A SZTEREOTIPEKET LE KELLETT ÉPITENI"
Szabó József karancskeszi plébános beszél pályafutásáról
Első helyem - szentelésem után -, Mád, Tokajhegyalja. Egy öreg plebánosom volt és négy házvezetőnő, a testvérei. Az öreg kollega elveszítette a hangját, megoperálták a hangszálait. Hagyományos, vallásos falu. Iskolában volt a hitoktatás. Reverendában jártam az iskolába, a postára. Meg volt szabva, mit kell csinálnom. Igy kellett kezdeni. Ott voltam egy évig.
Egy év után kiderült, hogy nem kellek, mert az ifjúsággal, a hitoktatásban valami újat próbáltunk keresni. Problémát jelentettek ilyenek: a gyerekek bementek a WC-be és néha lepisilték az ülőkét. Állítólag nem kellett volna beengedni őket a WC-re. Meg a szobámba se. 30-40 gyerekkel mentem ki misézni. A lányokkal is elkezdtünk egy olvasókört és a templomban ők olvasták fel a szentírási részleteket hangsúlyozva, szépen. Ez vonzotta a szülőket is, meg akarták hallgatni, hogy az ő gyerekük hogyan olvas? Egy pár hónap alatt megtanultak a gyerekek olvasni, mert a templomban szerepelniök kellett! Kiadtuk előre a könyvet, bejöttek felolvasni nekem, magnóra vettük, hogy ők is hallják, mit tudnak produkálni. Próbáltuk a lélegzetvételt, a hangképzést. Elkezdtünk misztériumjátékokat tanulni, énekkel egybekötve. Nem kellettem. Fölrúgtam a szokott, régi gyakorlatot. Késhegyre menő viták alakultak ki semmiségekből és a végén kiderült, hogy nem kellek. így kezdődött a hivatásom.
Elkerültem Göncre. A gönci főnököm 9 évig raboskodott Szibériában - ezért Nyugaton nagyon sok barátja volt és elismerték. Szibériában a -50-60 fokban nem temettek, hanem kihordták a láger közepére a halottakat, gúlába rakták őket és mikor jó idő volt, akkor temettek. ő pedig azt mondta, hogy a magyarokat el kell temetni. Kezdettől fogva eltemette őket. Az ún. dögcédulákat összeszedte, betette tábori lelkészi bőröndjébe és haza akarta hozni őket. Azt mondták, elengedik, de csak dögcédula nélkül! Ö azt mondta, anélkül nem hajlandó hazamenni. 9 év múlva szabadult, 1957-ben, tehát az [56-ot megúszta. Erre becsukták még másfél évre a váci börtönbe, ahol állítólag még a levegőt is szabályozták. Az oroszok visszaadták neki a tábori lelkészi ruhát két vaskereszttel, őrnagyi rendfokozattal és mikor leszállt a Keletiben, rögtön elkapták őt, hogy milyen csodabogár ez? Utána végigjárta az országot biciklivel, a brezanóczi érsek akkor még csak apostoli helynök volt és az ő tudtával mindenkit kiértesítettek a temetésekről. Majd idekerült Salgótarjába káplánnak. 5000 gyerek járt ekkor hitoktatásra, aztán elindult a leépítés. Szerencsre került, majd Göncre. Itt az elődje a volt Actio Catholica-nak az elnöke, a Balogh Pista bácsi volt, aki évekkel előbb bújdosott meg szakállt növesztett meg tornyokban lakott, mert őt is keresték, sőt becsukták. Természetesen az akkori magyar vezetőség és főleg a rendőrségi elhárítás előtt nem volt jó színben feltüntetve ez az ember: kapitalistának, horogkeresztesnek, mindenfélének titulálták, de ő egy nagyon rendes ember, aki sok-sok évvel azelőtt is már foglalkozott a fiatalokkal. A Balczót például, amikor még tetőfedő volt - és akinek az apja megválasztott református püspök volt Nyíregyházán - ő tanította, ő karolta fel. Ö vette neki az első szöges cipőt. Aztán mások is voltak - Hoványi Matyi, ő az ORFI egyik belgyógyász főorvosa, Alerán Rezső bácsi, Prevoz János, Havas Imre és mások -, akik Budapesten egyházilag valami újat kezdtek el: lakásokban hitoktatásokat, összefogták az egyetemista fiatalokat, síelni vitték őket a Mátrába például. Én is belekeveredtem ebbe a körbe. Hirtelen lett hét egyházi gimnazistánk. Fiatalokkal foglalkoztunk. A Pista bácsinak saját ruhái alig voltak, de a gyerekeknek sílécet vett. Ott voltak a fiatal gönci tanárok is, akik már előzőleg is próbálkoztak gyerekekkel. Rájöttünk, hogy ugyanazt akarjuk. Befejeztük a hittantermet és megvettünk egy kastélyt a szomszéd faluban, ugyanis nem adtak templomépítési engedélyt, de ott volt egy csodálatos kétszintes kastély, még toronyórája is van, ami most már templomként működik. A nyugati segélyszervek a Pista bácsin keresztül fölbíztattak, hogy vegyem meg a saját nevemre és csináljunk belőle templomot. Meg is csináltuk, a Szőke Páter kifizette - ő most már ismert név, az Ost Riester Hilfe magyar tagozatának az osztályvezetője, úgy lehetne mondani. A falu sajátjának érezte a kastélyt, egy éven belül csodálatosan fölújítottuk, természetesen a Műemlék Felügyelőséget is bevonva. Vannak nekünk olyan papjaink is, akik a Műemléknél dolgoztak, szerzetesek, pl. olyan, aki statikát tanított az egyetemen. Nem sokan tudták róla, hogy pap, civilben járt. A nyugati segélyszervek és az ő nyugati szerzetes központjuk által megvettek családi házakat és ezekben laktak. Volt, aki bányászként dolgozott, kétkezi munkás volt, aki mérnök - közösségi életet éltek, miséztek, pasztorálták a háztömböt, tehát egyházi szempontból foglalkoztak az emberekkel, a hitet tanították, nevelték a fiatalokat, összeszedték a környékben azokat, akik közel kerültek hozzájuk. Ezeket itt megismertem. Osztályon felüli emberek voltak. Sokszor hajnalig beszélgettünk - vagyis ők beszélgettek, én hallgattam és csodáltam őket. Volt olyan, hogy nyáron kétszer nem aludtam a saját ágyamban, mert szinte állandóan vendégeink voltak. Lányok, fiúk, felnőttek. Egy csodálatos epizód: egy monsigneur utazott Magyarországon és elment tankolni a hidasnémeti benzinkúthoz, amelyik éppen zárva volt. Azt tanácsolták neki, hogy menjen el a papokhoz, mert ott van benzin. Bejött a kolléga - ha lehet így mondani. A főnök nem kérdezett soha senkit, mindenkit szeretettel fogadott. Egy kis trakta, egy kis kedveskedés, megkapta a benzint, betöltöttük a Polonézbe és amikor indul a monsigneur, akkor bemutatkozik: ő a krakkói érsek. A főnök nem szólt egy szót sem. Volt egy nagy fekete kandúrja, úgy hívta, hogy Mózes, annak vakargatta meg a fülét. Elment Karol Vojtilla bíboros és 3 hónap múlva ő lett II. János Pál pápa. Ez is előfordult. Persze ezt egy fiatal papnak föl kellett dolgozni és ez elég sok belső problémát hozott. Reggel szól pl. a főnök, hogy el kell menni Bajára. Visszajövök, pihentem vagy 2 órát és azt mondja: "Most el kéne menni Kecskemétre, onnan Balatonakarattyára, onnan pedig Pannonhalmára és Esztergomot érintve gyere haza!" Teljes embert kívánt a munkám. Elsőként kezdtünk el csehszlovákiai magyar papoknak könyveket kihordani. A szlovák finánszok is benne voltak ebben, persze rokoni kapcsolatokon alapult ez a munka. Tudomása volt erről a kassai ordináriusnak is - ugyanis az első tíz szlovák nyelvű Képes Bibliát, amit a jugoszlávok adtak ki és küldtek be ide Magyarországra, mert oda nem jutott be semmi -, az ölemben bevittem hozzá és letettem, hogy "Helynök Úr, fogadja szeretettel! Ezentúl ez jönni fog." Kb 5000 ment be abban az időben. Mindezt csak azért mondom el, mert büntetésből kerültem ide. Kiderült Kassán, hogy igen sok jugoszláv Képes Biblia jelent meg és az Egri Érsekséget is megkeresték ebben az ügyben. Hogy a szálakat elvágják - mert nagyon felénk mutattak - engem elhelyeztek Karancskeszibe, onnan 300 km-re.
Nem akartak kiszúrni velem - ha lehet így mondani -, ez egy főesperesi székhely volt azelőtt, nagymúltú papokkal és már a XII. századtól templom és élő közösség van itt. Zách Feliciánnak a temetkezési kápolnája a szentély. Ilyen papok voltak itt, mint Fedák Tódor - az ő neve országszerte ma is ismert -, aztán Káposztási - Pilátus Urnak mondták - Prelátus Úr -, Horváth László, Patakfalvy Géza - ő volt a közvetlen elődöm. Ö kénytelen volt a békemozgalomba bekapcsolódni, sőt, itt a környéken ő volt a békemozgalom vezetője. Nagyon aktív, nagyon okos pap, de sajnos beteg lett. Biztos, hogy közrejátszott ebben az egyház akkori kétirányú elnyomása. Az egyik az ÁEH - az Állami Egyházügyi Hivatal - részéről, a másikat ma úgy mondanánk, hogy a Dunagate, tehát a rendőrség részéről.
Nem tudom, hogy én képes lettem volna-e abban a helyzetben kikerülni ezeket a csapdákat, melyeket az elhárítás állított? Biztos, hogy nem. Annyira érdekelte őket a papok élete, hogy ki mit szeret inni, enni, kinek mi a szenvedélye, hogy az embertelen. A beépített kollégákat igyekeztek aztán irányított. A rendőrségen aláírattak velük egy papírt - és ezt nem felelőtlenül állítom, mert az egyházasgergelyi elődöm ezt mind megírta és most az érsekségen megvan ez a papír. írfa fedőnevet kaptak. Ö például Salgótarjánban volt kénytelen járkálni az állomáson és a kocsmák környékén és időnként találkozott egy-egy barátjával és akkor elő kellett adnia, hogy most milyen a helyzet. Ez a világ ilyen volt. Eger, ill. a főegyházmegyei hatóság sem volt képes arra, hogy megvédjék a papokat. Próbálták és megtettek mindent, de kénytelenek voltak ők is belemenni ebbe a játszmába. Nem lehetett azt csinálni, hogy leállunk. Csak az tehette meg, akinek nem volt semmi vaj a fején. Nekem könnyű volt a helyzetem, mert akkor indultam. Pár éves pap - még semmi olyan disznóságot nem csináltam vagy nem csinálhattam, amivel megfoghattak volna - de itt az volt az első, hogy engem is megkörnyékeztek.
Ezidőtájt följártam Pestre az egyetemistákhoz, az Orvosegyetem Kollégiumába, ott miséztünk, gyóntattunk. Volt, hogy hajnalokig gyóntak a fiatalok. Csodálatos közösség alakult, most már szétrepültek az ország minden részébe. Beépült oda egy fiatal hölgy azzal a megbízással, hogy megpróbáljon engem elcsábítani. Szerelmesek lettünk egymásba - ő is énbelém - és így elmondta a valóságot. 1982. szeptember 8-án lett vége. Mind a ketten meggyóntuk és mind a ketten megpróbáltunk új életet indítani, de ez csak teljes szakítással volt lehetséges. Tehát a pap érzelmi életét is kézben tudták tartani. Úgy éreztem, hogy az, ami számomra a legkedvesebb, legszebb volt, azt mosogatórongyként földhöz csapták. Teljesen fölkavart és meg kellett, hogy térjek. Abban az időben jött ide a Kamarás Pista és neki is elmondtam. Azt mondta: "Nyugalom! Majd később ez másképp fog alakulni!" Ö próbált meg bennünket helyrerakni és talán sikerült is neki. Jó hogy voltak olyan lelkipásztor kollégák is, akiknél igazán meg lehetett gyónni és meg lehetett térni.
A Balatonon tértem meg, életemben már másodszor. A ferenceseknél végeztem. A ferenceseknél volt egy tanár, a Tamás, egy majdnem 2 méter magas, szakállas pap. Ez a testvér foglalkozott a Balatonon fiatalokkal. Oda jártunk vitorlázni, volt hat vitorlásunk. Ház is épült, hangár. Míg én a szárazföldön foglalkoztam az ottmaradottakkal, addig ők a Balatonon élték a keresztény életüket. Asztalon miséztünk, imádkoztunk, elmélkedtünk. A Tamás kellett ahhoz, hogy én igazán megtérjek. Addig egyszerűen utáltam magamat, nem találtam a helyemet és itt három nap múlva jöttem rá ismét, hogy szeret az Isten és fontos vagyok az Istennek és hogy nekem így kell majd ezentúl tanulságot tennem az életben, és ennek a tanulságtételnek is megvan az értelme.
Hát így kerültem Karancskeszibe [81-ben. Mellékesen: egy templom büdös, piszkos volt, a tető összeroskadva, a homlokzatot fel kellett újítani. 40 öregasszony járt templomba. A templom leromlott állapota bizonyos fokig jól is jött, mert így összekerülhettem azokkal az emberekkel, akik addig nem nagyon jártak templomba. Hitoktatás már vagy 10 éve nem volt. A környékbeli falvakban is hasonló állapotok voltak. Első áldozás előtt 3-4 alkalommal összejöttek a gyerekek, tudták a Miatyánk-ot, az Üdvözlégy-et, a Hiszekegy-et, a 10 parancsot - otthon megtanították a szülők rá - és akkor megáldoztak. Bérmálás előtt is így volt. Volt itt 60-70 bérmálkozó és a püspök, aki mikor kijött, csak ezt látta, hogy milyen sokan vannak... De a hétköznapokra is kellett volna figyelni. Volt ugyan tudomása az Érseki Hivatalnak és Esztergomnak is, hogy kb mi van itt, de kénytelenek voltak hagyni, annál is inkább, mert egyre többen kerültek be az ún. békepapok közül is a magasabb régiókba, ezekbe a hivatalokba is. Elkezdtük a hitoktatást. Rögtön 5-600 %-os - nem csoda - változás történt és akkor csodálkoztak: ez a pap most mit akar? De az első gond nem ez volt velem, hanem az, hogy minek járok én Pestre és mit csinálok? Ettől a hölgytől eleinte megkapták mindazokat az információkat, amiket elmondtam neki. Beállított ide két rendőr és elmondják mindazt, amit én belsőséges beszélgetésben mondtam el valakinek... A hitoktatás volt a második gond. Elkezdtem hitoktatni és a gyerekek hirtelen elkezdtek templomba járni. Bejártak a plebániára, a templom körül mise előtt 5-10 gyerek futkosott - mert jöttek hétköznap is ministrálni -, kiabáltak, én is szaladgáltam velük, bohóckodtunk, kirándulni jártunk, elkezdtünk itt is síelni, kezdetleges dolgokat csinálni a templomban - misztériumjáték -, kezdett kialakulni az élet. Ez volt a második gond: mit akar ez itt? Miért foglalkozik a fiatalokkal? A tanárok, a falu vezetése ellenem fordultak. Arra senki nem gondolt, hogy azért mindenki meg szeretné keresztelni a gyermekeit, mindenkinek vannak halottai és olyankor mindenkinek kénytelen-kelletlen be kell jönnie a plébániára. Jöttek is. És itt másként kezdtek el beszélni. Barátaim lettek. A tanácselnöknek megkereszteltem a fiát, én lettem a keresztapja. Tanárok közül ugyanúgy lettek kapcsolataim, de azért állandó idegfeszültség volt ez az idő, [84-85-ig.
Elhoztam a szüleimet. Utánam jöttek, látták, hogy mindig valami bánt, érezték, hogy a takarítás, a főzés nincs megoldva körülöttem. A kollégák közül több is volt, aki hasnyálmirigy-gyulladást kapott és meghalt benne - ebben ez a tragikus, hogy ebbe nagyon sok fiatal pap belehalt! - mert itta a kávét, esetleg rákapott a borra, mindenki röhögött rajta, hogy részeges. Nem volt ez igaz, csak egyszerűen más lehetősége nem volt. Nem nyitotta rá senki az ajtót, esetleg a párttitkár. És egy nagyon rendes párttitkár volt ott - konkrét dologról beszélek! - Ö vitte be a papot a kórházba. Fölment szólni az osztályvezető főorvosnak, hogy itt van egy régi osztálytársad, egy pap, föl kéne venni. S amikor a pap lépett volna ki a kocsiból, visszabukott és ott halt meg a helyszínen. És a temetésén az egyik öregasszony azt mondja, hogy "Jaj, milyen jó lenne, ha még egyszer ilyen fiatal papunk lehetne!" Akkor megkérdeztem tőle, hogy hányszor nyitotta rá az ajtót? Mit tett annak érdekében, hogy lehessen is ilyen fiatal papjuk? Hogy ne legyenek ilyen mostohák a körülmények? Aki házvezetőnőt fogadott maga mellé, azt kikezdték: "a nőügyek". Ezeket színezték: "kocsiban látták őket egymás mellett", stb. Biztos, hogy asszociáltak az emberek. Ez volt a fő téma, így nem csoda, hogy amikor a morálról beszéltünk a hittanórán, még a gyerekek részéről is visszajött, hogy apu vagy anyu vagy valaki ezt mondta otthon. Sőt, mesterségesen szítottak ilyen dolgokat. Lejöttek a tanácsra és beadták, hogy ez vagy az a pap ide jár, oda jár és így jött a bulányizmus elő. De erről később.
Elkezdtünk a fiatalokkal foglalkozni. Összejöttünk ebben a szobában néhány keresztény fiatallal és elkezdtünk beszélni a Bibliáról, erkölcstanról, a keresztény jövőről. Ez meg a KISz-ben nem tetszett, mert hirtelen a kiszesek 10 %-a ide kezdett el járni és éppen azok, akik esetleg ott a legaktívabban voltak. Abban az időben elég komoly kulturális élet volt a faluban. Volt Pávakör, volt Színjátszó Kör, volt focicsapat, aztán hirtelen leállt az egész, a nullára futott. Én kénytelen voltam velük foglalkozni és amit azelőtt csináltak, kamatoztatni. Az okos ember mindig a meglévőkre épít. Ebbe belebuktak civil kollégák is itt a faluban, olyan is, aki itt csodálatos dolgokat művelt. Kultúrigazgató volt. Alkoholistának, mindennek bélyegezték és végül meg kellett szöknie innét. Fölbomlott a házassága is sajnos, ugyan most is együtt élnek. Hirtelen öt tanácselnök követte egymást ebben az időben. Mindenki szeretett volna valamit mutatni és ha szabad ezt mondanom, ahogy én elkezdtem itt mocorogni - elkezdtük a templomot építeni és pár év alatt rendbe tettük, rengeteg ember dolgozott itt -, rájöttek, hogy nekik is ezt kéne csinálni. Kitalálták, hogy egy új művelődési központot kellene csinálni. A régi is jó lett volna, mert még most is elég lenne. Hirtelen kétszer annyiba került a művelődési otthon felújítása, mint amennyi az eredeti összeg volt. Rengeteg hazugság volt, lopások is előfordultak. A falu vezetősége teljesen kicserélődött, csak az orvos meg én maradtam meg. Ahogy építkeztünk, elkezdtem a felnőttekkel is beszélgetni.

Családokhoz jártam, ez meg a pártban volt probléma: "Mit járkál ez a faluban?" Elbeszélgettünk. Azt is elmondtam, hogy léteznek egyházi gimnáziumok és jelentkezni kezdtek a faluból is. Hirtelen hat egyházi gimnazistánk lett és ez állandóan cserélődött. Természetes, hogy az ő szüleik elkezdtek templomba járni - persze, leépülés is volt közben, tehát nem azt mondom, hogy ez egy állandóan fölfelé ívelő folyamat volt, sőt, arra is rájöttem, hogy ezt nem én csinálom, ez egy folyamat, nekem csak az élére kell állni.
Megalakult az egyháztanács. Eger kinevezte őket és ők elkezdtek maguknak jogokat követelni. Elkezdték mondogatni, hogy a pap ne kezelje a pénzt. Megalakult egy háromtagú számvizsgáló bizottság, attól kezdve ők kezelték a pénzt és engem is ők fizettek. Ez könnyebbség volt nekem és én akkor jöttem rá. Lett templombíró, aki a templom ügyeivel foglalkozik. Elkezdtünk beszélgetni arról, hogy mi lenne, ha civilek is járnának teológiára és akkor hirtelen jelentkeztek hárman és később még egy negyedik is. Most jelenleg is a teológiát végzik és később majd lehet számítani rájuk. Az egyháztanács közben önkritikát gyakorolt: "Csináltunk valamit, de keveset, többet kellene. A faluban nem foglalkozik senki igazán az öregekkel..." Évek óta végigjárom első pénteken a falut, karácsonykor, húsvétkor az ifjúsági hittanosokkal ajándékot viszünk, karácsonyfát, énekelünk velük egy-egy éneket, imádkozunk velük - ezt már a falu elfogadta. De tovább akartak menni: miért nincs itt egy öregek napközi otthona és az miért ne lehetne az egyház kezelésében, hiszen itt van ez a nagy 9 szobás épület, a plebánia, itt is ki lehetne alakítani?! Mikor idekerültem, 2 vagy 3 év múlva, az egyháztanács tudtával, ezt a plebániát fölajánlottam Karancskeszi községnek. Először zenei iskolát szerettek volna - mert az is létezett a faluban, s most úgy néz ki, ha nem vigyázunk, megfullad -, aztán kitalálták az öregek napközi otthonát, de aztán mindent leállítottak, mert ilyen emberrel - úgymond -, mint én vagyok, nem lehet együttműködni. Lapujtőn épült egy új plebánia a régi mellé és most egy papnak két plebániája van. El lehet gondolkodni, hová tettük az emberek és a nyugati szervek által összeadott értékeket? Azért adták össze, hogy az embereknek legyen szebb, jobb életük. Mindegy, hogy milyenre van festve! Úgy mondta az egyik professzorunk: "mindegy, hogy milyen szent, csak könyörögj érettünk!" Ha az egyház is beállhat ebbe
a sorba, akkor álljon be! De mi hiába éreztük, hogy be kéne állni, senki nem engedte, hogy beálljunk a sorba. Kalózkodtunk és ezért bűnösek voltunk. Foglalkoztunk a gyerekekkel - az iskolában: "Álljon fel, aki hittanra jár!" Foglalkoztunk a KISz-esekkel, akiket aztán félreállítottak. Foglalkoztunk a felnőttekkel és az idősekkel, ez a tanácson, a pártban nem tetszett. Ez mind kalózkodás volt. A KISz-eseknek volt itt egy kastélyuk, az ún. Prónay-kastély, ott összegyűltek és a maguk módján próbáltak szórakozni, persze a végletekig. Ezért odaadták a kastélyt a Levéltárnak, erre a KISZ-esek éjszaka féltéglával beverték az összes ablakot. A KISz-esek aztán kaptak egy szobát a kultúrházban később, vajúdott még egy darabig a csoportjuk, aztán összeomlott. Mikor jött ez az országos hullám, amikor a DEMISz alakult, addigra itt is teljesen összeomlott a szervezetük. Most is vannak nagyon értelmes emberek, akik szeretnének valamit csinálni, de a most elindult folyamat egyelőre egy lassú, nagyon lassú folyamat, ami egy másságot eredményezhet majd a későbbiek folyamán. Akkor a "bajuszos püspök", a megyetanácson lévő ÁIH megbízott próbálta irányítani az egyházakat és mivel én kezdettől fogva nem jártam békegyűlésekre - talán Gönc és Mád miatt, mert láttam, mi van - és inkább vállaltam Isten előtt, hogy radikális leszek, ezért lehetetlenné kellett tenni a helyzetemet. Rámfogták, hogy "bulányista" vagyok.
Bulányi György piarista atya a szerzetesi közösségen kívül dolgozott és nagyon sok fiatallal foglalkozott. Budapesten sok csoportja létezik ma is. Egyik sarkalatos elvük a béke és a katonaság, a fegyveres szolgálat megtagadása. Én sohasem mondtam ilyet a fiataljaimnak. Nem is jutott erre idő, elölről kellett kezdeni. Nem is tudtam, kicsoda a Bulányi? Itt a szomszéd faluban ugyan volt egy kolléga, aki neki jó híve volt, ismerték is egymást. Emiatt el is helyezték őt innen, de miránk is ránk fogták, hogy bulányisták vagyunk. Ez akkor nagyon nagy bűn volt. Pont ebben az időben jött az ötlet - Lékai bíboros volt akkor még Magyarország prímása -, hogy a szécsényi rendházat vissza kellene adni a ferenceseknek. Mivel a ferencesek kevesen voltak és mivel én harmadikos gimnazista koromban ferences harmadikrendi lettem - az egy világban élő ferences közösség - és állandóan tartottam a kapcsolatot a ferencesekkel, ezért kiszemeltek engem, hogy próbáljak beállni a sorba és átvenni a szécsényi rendházat és Szentkútat. Áthozni Pannonhalmáról az öreg, beteg szerzeteseket - mert ott állítólag meg kell szüntetni a papok szociális otthonát - és akkor, ha a kolostort rendbehozzuk és itt vannak, Szentkútat velük lehetett volna ellátni, főleg a gyóntatásokat, mert ez ott a nagy gond, rengetegen járnak oda. És akkor kitalálták, hogy Magyarországon létezik Szeretetszolgálat. Én átmennék a Szeretetszolgálathoz és így vennénk át Szécsényt és Szentkútat. Már a Bíboros Úr előtt volt az ügy, amikor innen a békepap kollégák a "bajuszos püspök" vezetésével fölkeresték a Lékai bíborost, és azt mondták neki, hogy "ez bulányista!" Tudvalevő, hogy a Lékai bíboros nagyon félt a Bulányi atyától, ezért azt mondta a Magyar Feri bácsinak - tőle tudom -: "széttéptem a levelet, mert majdnem a nyakamba akasztottak a bulányistát!" Így aludt el az egész ügy és így nem jöttek akkor vissza a ferencesek. Nagyon örültem neki bizonyos szempontból, hogy így alakult, mert itt Karancskesziben megerősödött a státuszom. Az volt a büntetés, hogy itt maradok, ezzel szemben azt csinálhattam, amit én akarok.
Ebben az időben került ide Mocsáry Csaba. Marxista egyetemre járt, színészkedett, aztán teológiára járt, Dorogon kezdett, onnan azért kellett elkerüljön, mert az elesettekkel, szegényekkel túl sokat foglalkozott, irodalmi vénája volt, színjátszó kört próbált alakítani és először Balassagyarmatra, onnan pedig egy "karambol" után ide helyezték, Etesre. Én nagyon örültem neki, mert egyedül voltam. Volt ugyan egy kollégám, akivel korábban meg tudtam sok mindent beszélni, de ő egy nyugati út alkalmából behozott videót meg HI-FI tornyot, ehhez meg az ÁEH engedélye kellett és tudvalevő, hogy az hogy[ adott engedélyt... Egyedül álltam hát, mint az ujjam. Persze a civilek közt voltak barátaim, erre meg az a vád ért: miért barátkozik a civilekkel, miért nem barátkozik a papokkal? Ekkor jött Csaba. Átmentem Etesre, koszos volt a plébánia, próbáltam mondogatni az embereknek: így várják az új papot? Hirtelen kimeszeltek, bútort szereztek. Csaba megérkezett autóstoppal, egy bakancsban és egyetlen ruhájában. Átmentem fogadni és amikor látta, hogy[ meghíztam már ezektől a természetellenes körülményektől, azt merte magában mondani, hogy "ki ez a kövér disznó"? (nevet) Egy év múlva a Mennyei Atya megadta neki is azt a kegyelmet, hogy ő is ugyanolyan "kövér disznó" lett. Aztán nagyon jó barátok lettünk. Megbeszéltük az ő problémáit, az én problémáimat és földolgozva ezeket magunkban, elkezdtük itt a hangunkat is hallatni a környéken. És akkor már nem bulányisták lettünk - illetve ő nem is volt annak idején sem az -, hanem a "Szabó-Mocsáry vonal". Volt olyan kolléga, akit bevittek detoxikálni. Mi elmentünk hozzá, mert eléggé összecsaptak a feje fölött a hullámok, próbáltunk beszélgetni vele: járjunk össze imádkozni, tartsunk össze, testvérek vagyunk! És erre azt mondta, hogy ő nagyon szereti és becsüli ezt a vonalat és szívesen csinálná, de akkor mit fognak mondani a többiek? A béke-vonal? Neki muszáj már azt csinálni. Evidens, hogy neki is írni kellett. Maradtunk ketten, Mocsáry-Szabó vonal.
Karancskeszi mindig 1-2 évvel Etes előtt járt, ez természetes, hiszen hamarabb kerültem ide. Ott is kísértetiesen következtek be azok, amiket én itt már átéltem. Amikor itt nekem már volt hittan-termem, ő még azt sem tudta, hogy[ szedje össze a gyerekeket. Aztán csináltunk egy másik hittan-termet, de ezt már nem én találtam ki, hanem az egyháztanács és a fiatal családok, mert annyi sok lett a gyerek, hogy már nem fértünk el. Ö is elkezdte ezeket a dolgokat csinálni. Rendben lett a templom, kialakult a hitoktatás rendje - 100 hittanos, bérmálkozó is volt vagy 80 -, de ezek már minimum 2 évig előtte jártak hitoktatásra. Csaba is elkezdte az ő területén. Kisegítettük egymást, elkezdtünk lelkigyakorlatokat tartani karácsony, húsvét előtt. Elkezdtük gyóntatni olyankor a falvakat, visszavezetni a falugyónásokat és szépen az úgy kialakult, hogy megteltek a templomok. Karácsony és húsvét előtt van egy 3 napos lelkigyakorlat, annak van egy előadója. Összejönnek a környékbeli papok, négyen-öten és akkor alkalmat adunk az embereknek a megtérésre. Azt a papot választhatják, akit ők akarnak és akkor komolyan meggyónnak, hogy a megtérés lehetősége is meglegyen. Tehát hogy ne az legyen, hogy muszáj volt bemenni ehhez a plebánoshoz, pedig nem tetszik az arca sem. Azt választhatja itt, akit ő akar. És így egyre többen kezdtek el gyónni. Hirtelen emelkedett az áldozások száma. Megjelentek a fiatalok, akik minden vasárnap, sőt hétköznapokon is áldoztak. Aztán később jöttek, hogy nekik most is meg kéne gyónni, hogy áldozhassanak. Aztán elkezdtek valóban krisztusibb életet élni. Lett aztán egy teológusunk is, aki pap lesz, ha Isten segít. Aztán lettek a civil teológusaink, akikkel még egyelőre nem tudunk mit kezdeni, most kell őket elhelyezni valahová. Aztán Csaba oldaláról jöttek az ötletek, hogy mi lenne, ha lehívnánk a KISz Központi Művészegyüttest (a hajdani CsILIT. A szerk.), ugyanis az ő barátai ott voltak. Természetesen fölkészültek vallásosabb dolgokkal és a vasárnapi misén nem prédikáltunk, hanem ők mondták a prédikációt, irodalmi nyelven. Esetleg olyan is volt köztük, aki hitetlen volt, vagy ateista ... Ez a falu azt kérdezte, hogy minek ez? Ez volt az első. A második: annak kezdett örülni, hogy ilyen emberek is léteznek... Meghívtuk Balczó Bandit. Azt hitték az emberek, hogy majd a sportról fog beszélni. A hitéről beszélt. És még honoráriumot is kellett adjon neki a TIT, ezt már nem bírták lenyelni. Az újságba betették, hogy Balczó terrorizálta a karancskeszi közönséget. Aztán a katolikus értelmiség költői - ha lehet így mondani - is voltak lenn, tehát elég színes volt itt a paletta.
Miért csináltuk ezt, talán ösztönösen is? Itt a faluban az volt, mint a katonaságnál, ahol azt mondták: "legyél hülye, legyél erős, lesz belőled aknavetős." Ki a vallásos? Csak az, aki hülye. Hogy lehettem én pap, mikor fiatal vagyok és hogy[ akarok én hülye maradni? A sztereotípeket le kellett építeni. Ezt nem tudtuk megfogalmazni akkor, ösztönös volt. És csodálatosan épültek le. Nem egyik percről a másikra, de egy-két év múlva már konkrétan éreztük, hogy itt már más van. S akkor már jöttek, hogy Plebános Úr, ez a gondom a fiammal, nem lehetne valahogy segíteni? Dehogynem! Most már eljutottunk odáig, hogy Bécsben van tőlünk egy fiatal, ott tanít zenét, egy másik Grŕzban tanít az egyetemen. Idáig futottak fel az egyház berkein belül. Természetesen az egyház nem blokkol le a határon. Ha én kimegyek Ausztriába és elmegyek a kollégához, akkor úgy kezel engem, mint testvért. És a Caritas International, a Szeretetszolgálat az egész világra kiterjed, és megkeresi azokat a vonalakat, ahol tudunk segíteni. Elindultak innen pl. a disszidálások, menekültek az emberek. Erre mit csináltunk? Elmentünk utánuk, mi papok. Először, mikor telefonáltunk: "Kérem szépen, tegye le a kagylót, mert azonnal hívom a rendőrséget!" Aztán a Caritas megkereste az utat, hogy bemehessek lágerekbe. Abban az időben kijártam lágerekbe, rábeszélni - rábeszélni? keresni a megoldást számukra. "Először is talán az lenne a legjobb, hogy gyere haza!" Ezek a fiatalok akartak valamit és a társadalom perifériájára szorultak - van közöttük újságíró, a Népszabadságnak volt a szerkesztője, van közöttük orvosházaspár. Nem mindig sikerült hazahívni őket, de mentünk utánuk. Így jutottunk ki egészen Linzig, Münchenig.
Igy terjedtek ki a csápjaink, mint egy óriás amőba. Persze itt Salgótarjánban is fölfigyeltek ezekre a dolgokra és voltak itt olyanok - még a rendőrök között is! - akik azt mondták: "Hoó, hát ezt csinálni kéne! Ez csodálatos dolog." Összekerültünk olyan középvezetőkkel - ha lehet így mondani -, akik szintén hasonló helyzetben voltak és szintén akartak valamit csinálni. Elkezdtünk beszélgetni, barátkozni egymással. Létrejött a Polipress Kft. Az M. Szabó Gyula úgy látta, mikor megalakította ezt a Kft-t, hogy az egyház egy aranybánya és nem szabad kihagyni a Kft-ből. Elmentek dr. Veres Barnához, hogy írjon a Tarjáni Tükörbe, ő meg ideküldte őket hozzám, mert ő már 76 éves, én meg csak 37. Elbeszélgettünk, mondtam, hogy ehhez az egri érsek engedélye szükséges. Irtunk Egerbe, az Érsek Úr természetesen megadta az engedélyt rá. Először a Tarjáni Tükörbe írogattam, aztán felvetődött bennünk, Csabával, hogy mi lenne, ha csinálnánk egy egyházi újságot? Összeszedtünk egy csomó anyagot, válogattuk, tördeltük, megtanultuk azt is, hogy[ kell montírozni, lektorálni. Igy került ki a Szentkúti Búcsú első száma 30 ezer példányban. Az M. Szabó nagyon nagy érdeme, hogy ő finanszírozta meg, a Kft-vel. A mi részünkről nem kellett befektetni.
Természetesen az egyházat nem sajátíthatja ki senki. Abban az időben alakultak itt a pártok is. Fölkeresett minket az MDF. Nagyon szimpatizálunk a programjukkal, az SzDSz-szel is. Csabának annak idején SzDSz gyökerei is voltak, mert a Rajk köréhez volt egy bizonyos kapcsolata, ami miatt itt a rendőrségtől kapott is a fejére. Megalakult a Kisgazda Párt, itt 70 %-uk az egyháztanács tagjai közül került ki. Most 97-en vannak Karancskesziben. MSzP Karancskesziben nem létezik, mert itt csak MSzMP van, ők 8-an vannak. Most mindenki figyel, mi fog történni, de mindenki itt áll meg a plebánián: "Segítsél már!" Hát én nem korteskedhetek senkinek! Most cirkuszigazgatókká nőjjük ki magunkat ebben a folyamatban? Minden területet csak úgy szabad csinálnia egy papnak, ha belead apait-anyait. Ezt félgőzzel nem lehet csinálni, mert akkor vége! Most a pártok is tőlünk várnák, hogy mi mondjuk meg, ők hogy[ induljanak el?! Egészen odáig, hogy szervezzük már meg nekik a kultúrházban a gyűlést! Lecsalnak aztán a kultúrházba, hogy én is legyek ott. Nem nagyon volt rá időm, de lemegyek. Erre: elnököljek már én! Ugyanez van Etesen. Behúznak a csőbe. Ott van a templomba járók közül száz ember, nem tehetem meg - ha már még barátok is lettünk -, hogy legalább ne üdvözöljem vagy ne vezessem le az egészet, hogy ne legyen káosz belőle! Meg kell adni minden embernek, hogy hozzászóljon, hogy elmondja a véleményét. Akkor nekik könnyebb a dolguk, mert kiragadják, ami téma és azokat kezdik el mondogatni és az itteni emberek már úgy érzik, hogy az ő nyelvükön beszélnek. Bedobnak cirkuszigazgatónak! Most egy ilyen helyzet alakult ki körülöttünk. Jött egy ötlet, hogy jelölnek engem is országgyűlési képviselőnek. Az egri Érsek Úrnak is elmondtam, azt mondta, hogy papok ne politizáljanak. Nem is vállaltuk. Az érdekes az, hogy az evangélikus, református kollégák belementek a játékba és itt a környéken mindegyik pártnál van egy-egy református jelölt. Valamelyik majd befut. Éppen tegnap mondtam a Szabó Ferinek - ő a Hazafias Koalíció salgótarjáni jelöltje -, hogy ez piszokság, mert ha megegyeztünk valamiben, maradjunk abban! Ha én itt jelöltetem magam - és erre ő is azt mondta, hogy így van -, akkor 100 %, hogy győzök.
Érezzük, hogy nem tudjuk az egészet csinálni és egyre jobban rászorulunk a képviselőtestületi tagjainkra, hogy ők vállaljanak feladatot. A csodálatos élmény itt az volt, amikor a legutóbbi egyháztanácsi ülésen kimondták azt, hogy többet kell tennünk. Elkezdett specializálódni az egyháztanács s ők maguk jelölték ki, hogy én majd ehhez értek jobban, máshoz ők. Az építéstől a pénzügyi dolgokig, a hitoktatástól a kultúráig. Színes lett a paletta. Beleszagoltak az egészbe, rájöttek arra, hogy tudnak tenni valamit. Meg arra is, hogy ugyan sok pénzük nincs, de el tudunk indulni. Ez az, amiről a konferencián a Márk beszélt, amikor elmondta, hogy hogy[ került Szécsénybe. Hívatta a tartományfőnök: menni kell Szécsénybe! "Miért, mi van ott?" "Egy marha nagy ház." "Pénzt adsz?" "Nem adok." "Akkor megyek, mert pont ferencesnek való feladat." Tehát erre rájöttek, hogy az egyház nem csak egy politikai testület, hanem ők maguk tapasztalják már, hogy az egyházban ott él a lélek. Ez a Szentlélek műve, nem egy papnak a dicsősége. Szent Pál apostol a helyzetemben most azt mondta volna, hogy lócitrom vagyok, mert azt mondja: "Krisztus kegyelméért szemét vagyok." Isten a semminek látszókat választotta ki, hogy az Isten ereje legyen nyilvánvaló. A konferencia végén ez ki is bukott: tud-e két ember ülni egy széken? Valóban itt van a lélek, a Szentlélek és a Szentlélek valóban él már ezekben az emberekben is és ezek rájönnek erre, hogy él bennük a lélek és ez őket valamilyen úton elindítja. Tudja, hogy a munkahelyen megkapja a 15 ezer forintját, de szívesen vállalkozna hittanárnak már most lassan - nem a pénzért! - 9 ezer forintért is, csak hogy az Isten ügye menjen. Az Isten majd gondoskodik aztán róla, ebbe a folyamatba már beillik az egész. Ez a fiataloknál is érződik, az egy pár gimnazistánknál, egyetemistánknál is. Ezek elkerülnek bizonyos helyekre és ott beindul megint egy-egy folyamat. A tanárok azt mondják: "De jó ezeknek, Karancskesziben hittan órára járnak!" De nem ez az igazság, hanem az, hogy már él bennük a lélek. Ők maguk még ezt nem tudják megfogalmazni - mint a kis Sámuel a jeruzsálemi templomban, mikor szól hozzá az Isten. Odamegy Hélihez, a főpaphoz, mikor hallja a Hangot: "Szóltál, itt vagyok!" "Nem szólítottalak, menj vissza, aludj!" Másodszor, harmadszor - akkor jut eszébe Hélinek, hogy hátha Isten szólítja a gyermeket és azt mondja: "Menj vissza, feküdj le és ha Isten szól, akkor mondjad neki: "Szólj, Uram, mert hallja a Te szolgád!" Itt is átéltük ezt. Nekem kellett nyitogatnom a szemüket: Vedd észre, az Isten szólít! Nekünk be kell illeszkednünk ebbe a közösségbe és meg kell termékenyítenünk ezt a közösséget! És átérezni, mikor először meri kimondani, hogy "Szólj, Uram, hallja a Te szolgád!" - ez csodálatos élmény. A papi hivatásnak a legszebb öröme ez. És ez nincs korosztályhoz kötve. Konkrét, nem régi élmény: járok első pénteken végig a faluban és az utcán állóktól kérdezem: mi van a Boris nénivel? Mondják, hogy már agonizál, napok óta nem evett. A párttitkár édesanyja, mindig járt templomba. Bemegyek hozzá. "Boris néni, itt vagyok!" Addig nem szólt senkihez, ki se nyitotta a szemét. Kinyitja a szemét. "Megbánja a bűneit?" Int a fejével, beszélni már nem bír. "Megáldozik?" Int a fejével és egy csodálatos, angyali mosoly jelenik meg az arcán...
Ezeket átélni csak akkor lehet, hogy a lehető legteljesebben ott vagyunk a területen. Ez nem azt jelenti, hogy majd ezentúl a papoknak mindenütt cirkuszigazgatónak kell lenni, mindent fel kell vállalniok. Egy faluban olyan egy pap, mint egy körzeti orvos - ebbe is bele kell szólni, amabba is. De kell, hogy szakosodjanak a területek. És olyan emberek kerüljenek oda, akik tényleg értenek ehhez.
A régi módszer szerint lineárisan oktattak - elmondták az anyagot. Nem szabad többé lineárisan oktatni, hanem koncentrikusan, középről, egy problémából kiindulni és ahhoz kötni az ismereteket. És a kör szélén rengeteg pont van és onnan megint robbanhat tovább, mintegy osztódással. Én itt az Istennek egy méltatlan szolgája voltam és vagyok. Én nem vagyok szent. Rengeteg hibával, bűnnel, hülyeséggel rendelkezem, sokszor azt érzem át, hogy nem vagyok méltó arra, hogy pap legyek. Innen kell indítani. Mégis: az Isten kegyelme az én életemben megjelent és én nem tudok másról beszélni ezeknek az embereknek, csak arról, hogy jó az Isten közelében lenni. És minden módszer - ha tetszik, a gitár, ha tetszik, a színjátszás, akármi - megfelel. Magyarok vagyunk, európaiak, nekünk nem kell sem Amerikából, se az oroszoktól idehozni dolgokat. A gyökerekre építve megtalálni azt, ami a mai közösségekben el fog kezdődni, ami igazi vallásosság, ami egy isteni élet. Nem lesz szent az a fiatal önmagában, de egy folyamat elkezdődik benne és az a folyamat szent lesz. Én is csak egy tégla vagyok - csúnya szó - az egyház kebelén belül.
Én nem akartam pap lenni. Nekem meg kellett térni ahhoz, hogy pap legyek és attól kezdve szívvel-lélekkel az szeretnék lenni. Ha én megcsalom az Istent, ha valamilyen bűnt követek el, akkor az nekem belül fáj és mindig vissza kell hogy térjek hozzá. Számomra a norma Ö. Ha nem létezne Ö, vehetném a kalapom. Nem tudom megtenni, mert már hozzá vagyok láncolva. Máshogy sem tudnám megtenni, mert az életem összeomlana. Itt is elindult valami egy közösségben. Az elején amit látunk, az csak a felszín, de utána olyanokra jövünk rá, hogy az én szerepem most már nem lényeges itt, akárki kerülhetne ide, ugyanúgy menne tovább, mert egyszerűen már él bennük. A vallásnak ez az értelme. Csabával is téma köztünk ez mostanában. Nehogy úgy látsszon, hogy túl sokat beszélünk magunkról! Örülünk neki, hogy így van, de a legnagyobb öröm számunkra az, amit Szent Pál apostol mond: "Élek én, de már nem én, hanem Krisztus él bennem!" Ha azt akarja, hogy így tegyek, akkor így teszek, ha azt akarja, hogy elmenjek, akkor elmegyek. És ezt az egyháztanács, a falu előtt is állandóan képviselem: én ma itt vagyok, de holnap elkerülhetek. Ha elmegyek, ne omoljon itt össze minden. Nem magamhoz akarom láncolni az embereket, hanem Krisztushoz. Előfordul, hogy kamasz lányok beleszeretnek a papba. Ez természetes folyamat. De rajongásig! Már most idősebb vagyok, de annak idején velem is előfordult, nem is egyszer. A megoldás csak egy lehet: szeretem őt, de nem magamnak akarom, hanem Krisztusnak. Ezt magamban csak így tudom helyrerakni, csak így tudom elkerülni ezeket az önzéseket. Nem magunkhoz kötjük az embereket, hanem Krisztushoz. Ez mindig megvolt az egyházban, kezdettől fogva. Ha Istentől való, úgyis megmarad, ha nem, feloszlik magától. A rengeteg sallang, ami a mi hiúságunkat legyezné, szépen leépül.
Azt mondja Szent Pál apostol, hogy nekem mindent lehet, de nem mindent szabad. És azt mondja: "A legfontosabb számomra az, hogy Krisztus él bennem." Tehát: élek én, de már nem én élek. Örülnék neki, ha meg kéne halnom. Ez olyan, mint a szerelem. A szerelmesek meghalnának egymásért. Hányszor hallani szerelmesektől, hogy most de jó lenne, ha meghalnánk! Olyan boldogok. Valahogy ehhez lehetne hasonlítani a szent szerelmet is. Időnként - mert vannak száraz időszakok is -, felszínre kerül ez: Uram, most már meghalhatok, mert énvelem azt csináltál, amit akartál. És ez nekem jó. Én hiszek az örök életben éppen ezért. Annak idején hallottunk erről lelki gyakorlatokon, de most először nyilvánvaló az életemben. Amikor már minden úgy néz ki, hogy jól megy, akkor úgy látszik, hogy én befejeztem a feladatomat. Itt. Nem tudom, hogy mit akar velem az Isten, de az övé vagyok. És csináljom velem azt, amit akar - mindegy, hogy mit csinál. Hogyha cigányok közé kerülök, akkor cigánnyá kell lennem, ha gyermekek közé, gyermekké, ha betegek közé, beteggé. Az Apáca című filmben volt egy pap, aki egy időben eltávolodott az Istentől, aztán a leprások közé ment. Elküldték hozzá a kis apácát, hogy vizsgálja meg ezt a papot, kijött-e már rajta a lepra?! Mosolyogva mondja a pap: "Ne vizsgáld, már ne vizsgáld!" Az Isten kegyelméért már a leprát is szemétnek tekinti. Én is minden ilyet szemétnek tekintek. Csinálom, mert ezt a feladatom és szívesen vagyok, szívesen csinálom és próbálom úgy csinálni, mintha Jézus csinálná - nem mindig sikerül, mert magamban hordom a földi embert is.
Ennek megtapasztalása egy-egy egyházközségben a jövő útja lenne. Vannak problémák most is, de ezeket már nem úgy látjuk, mint annak idején. Azért is, mert megváltoztak a körülmények, azért is, mert - mint a Kis Herceg - barátokra, társakra találtunk. Úgy vártalak titeket, hogy már péntektől ünnepi díszbe öltöztetem a szívemet. De ez ugyanúgy áll egy hitoktatásra is.

Hitoktatni nem lehet úgy, hogy bemegyek és hitoktatók. Igenis át kell érezni, hogy szükség van tantervre, tanmenetre és óravázlatra. Bemenni csak úgy - nem lehet, mert akkor elvesztem az őserdőben. Fel tudok villantani egy-egy dolgot és oda tudok kötni fiatalokat úgy, hogy tolják a Trabantot és közben énekeljék azt az éneket, amire én tanítottam őket - de ez csak egy jó momentum, ennek be kell állnia a folyamatba. Etesen is beindult már ez a folyamat és leállítani ott sem lehet már. Ezért mondom, hogy mindegy, ki van ott.
Sokszor beszélgettünk Csabával arról, hogy a teológia most egy érdekes világ. Van olyan, aki esti iskolán érettségizik, bekerült oda és egy szakdolgozatban éppen annyit tud csinálni, hogy kivonatolja az anyagot. De van olyan, aki II.-III. éves korában doktori disszertációt ír. A teológiákon bevezették az első év kivételével minden év végén a szigorlatot, a szakdolgozatot és a VI. évet. Azt mondani egy 6 éves képzésre, hogy a mozigépészképző tanfolyam, mint mondták, mikor mi kezdtük - nem lehet. Még egy dolog, ami miatt a teológián annak idején nagyon sokan tiltakoztunk, mert rengeteg időt vett el tőlünk, a nyelvoktatás. Egerben a németre szálltak rá, de nagyon és bevallom, hogy csak félgőzzel csináltam, mert a többi tárgynak tulajdonítottam szerepet. Azóta rákényszerültem, hogy megtanuljak németül és beláttam, hogy milyen fontos ez. Mindenképpen érezték, hogy erre a generációra olyan nyomás fog nehezedni, amit el kell tudni viselnie, s meg kell mutatni, hogy képes arra, hogy egy egyházközség vezetője legyen. Csodálatos dolog, hogy közepesre végzetteknél is - mert ott muszáj volt tanulni, mást nem nagyon tudtunk csinálni, cigarettázni esetleg - ha elkezdtek a saját területükön dolgozni - nem biztos, hogy annyira koncentrikus lett a világ, hanem csak kiragadva egy-egy cikkely -, de elindult az a folyamat ott is. Majd jelentkeznek a központi figurák - nem biztos, hogy pap kell legyen -, akik egy-egy faluban előimádkozók - vagy a kántor, vagy az egyháztanácsban komolyabb funkciót betöltő valaki - és akkor az is lehet, hogy nem a pap van középpontban. De ez csak a belső konzervatívizmus felismerése és legyőzése árán lehet.
Képesek vagyunk-e mi arra, papok, hogy letegyünk arról, hogy szentek vagyunk? És hogyha kell, félreálljunk? Hogy hagyjuk ezeket az embereket, ha látjuk, hogy él bennük a lélek? Én nem kisebbíteni akarom a papok szerepét, hanem a világi lelki pásztoroknak, akikben él a lélek, szerepét szeretném ismét helyrerakni. Volt egy korszak, amelyik a püspökök szentségi korszaka volt, volt egy, amelyik a papoké és most jön az, amikor rá kell jönnünk, hogy az, hogy meg vagyunk keresztelve, több, mint hogy pappá kentek engem. Én nagyon boldog vagyok és nagyon nagy kegyelemnek tartom azt, hogy pap lehetek, és még azt is el tudom képzelni, hogy egy öreg néni örül annak, hogy van papunk, de elsősorban igaz kereszténynek kell lenni. Ez nem azt jelenti, hogy most én tanuló egyház vagyok, hanem azt, amit a II. Vatikáni Zsinat így fogalmaz: mindannyian papok vagyunk, akik Krisztus misztikus testének a részesei és Krisztus a főpap, s az ő papságából részesültünk, ez az egyetemes papság. Erről nem elég beszélni, ezt meg kell találni.
Itt, a salgótarjáni medencében még mindig nagy gondok vannak, ugyanis vannak élő vallásos közösségek, akik még mindig nem mernek megmutatkozni és úgy éltek, hogy papok harcoltak ellenük! Különösképpen a békepapok. Van orvos itt a szomszéd faluban, aki eljár templomba, a családja is, összejárnak fiatalok, imádkoznak, segítik egymást, a munkahelyükön leesik a többiek álla, mikor ezeket látják, olyan életet élnek valóban és akkor mi, papok, harcoljunk ellenük? Hát nem! És a rendőrség küldje rá a papot, hogy a pap menjen el és hallgassa le? És a rendőrség oda rakja az asztala alá a poloskát és utána a rendőrség mondja a komának, hogy vigyázz, mert a poloska ott van! Imádkoztak egy kicsit az asztal körül, aztán kimentek az erdőbe tovább folytatni. Ők maguk mondják most már el. Erről beszélek és ez külső és belső probléma. Ne higgye el magáról egy pap, hogy őt pappá kenték és ő képes arra, hogy egy 70 ezres városnak a mozgatója legyen. Nem! Van Salgótarjánban 6 pap, ebből van egy fiatal, a többi mind 60, sőt 70 éven felüli. Nem azt jelenti papnak lenni, hogy megkeresztelek, temetek, elmondom a szentmisét. Az értékek hierarchiájába az illik bele, hogy elsősorban is keresztény lettem, Krisztusban meg lettem keresztelve. Ezt a fiatalokba a hitoktatásokon bele kell ültetni - mivel csecsemő korban keresztelünk -, hogy milyen nagy a méltóságunk, az, hogy mi Krisztusé vagyunk. Az később jön, amikor megmondod neki: neked küldetésed van a világ számára! Nem csak kiszedni állandóan a tesaurus ecclasia-ból, az egyház kincstárából! Hogy akkor imádkozom csak, mikor beteg vagyok: "jaj, Istenkém, segíts!" Mondják sokan, hogy én keresztény vagyok, mert imádkozom, ha baj van. De ha nem adja meg az Isten, amit kér, akkor baj van! Nem ez a vallásosság! Vagy él bennünk a lélek, vagy sem! Valamikor azt mondta egy lelkigyakorlatot tartó pap nekünk, hogy sok papnak az a baja, hogy nincs igazán megtérve. Egy öreg pap azt mondta egyszer egy papi gyűlésen, hogy amikor bevezették a magyar misét és ott a fiatalokkal kellett neki is mondani: "Én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem!" - égett a képe, hogy a tacskók között kellett mondania, de utána jött rá, hogy innen kell kezdeni! Most a családok a nagy probléma a magyar társadalomban. Ha valahol szeretet van - és mi azt mondjuk, hogy a szeretet az Isten -, akkor az édesapának, édesanyának is itt kell a gyermekek előtt elkezdeni: én vétkem ... De a szeretet révén meg fog szólalni ott az Isten. Olyanoknak ez hihetetlen, akik nem éltek még ebben a világban.
Hogy mit jelent nekem a szeretet? Az első élményem az volt, hogy nagyobb boldogság adni, mint kapni. A második élmény az volt, hogy nem biztos, hogy amit adok, azzal örömöt fogok szerezni. Ezért kellett rájönni arra, hogy haszontalan szolgák vagyunk. Valamilyen rendező elvre szükség van. Ezt én az Istenben találtam meg és konkrétan Jézus Krisztusban. A Szentlélek, a bennünk élő Isten késztet arra, hogy tegyem a jót. Apácáknak tartott egy híres pap lelkigyakorlatot és 10 napig beszélt a szeretetről és azután azt mondta: "most kérdezhettek!" És akkor az egyik kis apáca megkérdezte: "Páter! Mi az a szeretet?" A pap kirobbant: "Egy hétig beszéltem róla ...!" Aztán lelohad, látja a keresztet és azt mondja: "Nővér, nézzen a keresztre!" Akkor kiderül a kis apáca arca - megértette. Nekem mit jelent? Ezt, amit csinálok. Hogy aztán sokszor nem sikerül és akkor azt hiszem, hogy ver az Isten, mert sárból és napsugárból vagyunk összefonva - az a sár úgyis bennem van és azt föl kell dolgozni. Ha az örök életet vesszük és a pneumatikus életről beszélünk - új ég, új föld, új test -, akkor most, ma tudom, hogy beillek abba a folyamatba és számomra tény lesz az új ég és az új föld és nekem lesz olyan testem, mint Krisztusnak volt, mert ő járt elöl. Én haszontalan vagyok, neki köszönhetem csak, mert ha nem csinálta volna, akkor nem vagyok megváltva. A szeretet maga az Isten. Az Isten a szeretet.
Visszatérve a mostani dolgokhoz: Salgótarjánban elkezdtek összejárni, imádkozni fiatalok Keresztény Testvériség címen. Már most kb 3 ezren vannak és olyanok, mint a pásztor nélküli juhok. Nincs meg a pásztor. Volt olyan, aki ejtőernyőzött a munkásőrségtől és most a gimnáziumokban tanítja a Bibliát - hogy[ taníthatja? Volt olyan, hogy valaki kinevezte saját magát: majd én leszek a lelkipásztor, én foglak irányítani benneteket! Ezeket Amerika pénzeli, segíti, onnan is eljöttek és irányítgatták őket - alakítottak egy új csoportot. De ezek mindenképpen átélik már, hogy a lélek él. A Lélek-Isten. És csodálatos dolgokat kezdenek el művelni.
Nem maradhatnak le a történelmi egyházak! Két dolgot tehetünk: vagy azt mondjuk, hogy hülyék vagytok pajtások, majd mi megmondjuk, eldöntjük; vagy azt, hogy fölfigyelünk arra, amire annak idején fölfigyelt Szent Péter apostol, amikor elment a pogányok közé és azt mondta: milyen keresztségben részesedtetek ti? Nektek is megadta Isten a lelket! ki vagyok én, hogy akadály legyek Isten kegyelmének útjában? És ezt megint át kell élni! Meg kell ismerni: mit akartok? És akkor mi, akik már benne vagyunk ebben a világban, megpróbálhatunk instrukciókat adni. Tanulságot próbálunk tenni. A jövő útja az, hogy ne veszekedjenek a történelmi egyházak egymással, hogy most ki az igazi! A történelmi egyházakon belül se legyen meg a nemzedéki ellentét! Egy 70 éves pap ezt már nem fogja átélni - a jó harcot megharcolta, a pályát végigfutotta. Őket meg kell becsülni, nem úgy, mint ami most történik a politikusokkal. Ezt a folyamatot átszenvedték és saját testükben egészítették ki, ami még hiányzott ekkor Krisztusnak és az ő egyházának a szenvedéséből. Ezek a testvérek tudják most fölmérni, hogy most a kontempláció ideje van számukra és most a fölkészülés a nagy átmenetre. Tudjanak bízni azokban az erőkben, amelyek most jelentkeznek! S ezek az új erők nem csak a fiatal papság részéről jelentkeznek - itt is, ott is, Salgótarjánban az ökumenikusok is ilyenek. Ez egy jel, ezt fel kell ismerni és ezeket az embereket meg kell becsülni. Ezekből az emberekből jönnek az utódok. A nehéz szülés után az asszony örül, hogy megszült, mert új életet hozott a földre. Vagy a kagyló - belekerül egy porszem és az addig bosszantja, amíg kiizzadja az igazgyöngyöt. Azt kellene észrevenni, hogy most alakul az igazgyöngy. Az öregeknek ennek kéne örülni, ahogy régen a nagyszülők tették - most már nem csak védem azt, ami eddig létezett, mert látom azt, hogy jelentkeznek az igazgyöngyök itt is, ott is. És hagyjam ezeket tenni, álljak melléjük és örüljek az ő örömüknek! Amikor fölviszik a gyermek Jézust a templomba és az agg Simeon, aki már évek óta várja a templomban a Messiást, a karjaiba veszi és azt mondja: "Most már elbocsájthatod, uram, szolgádat békességben, hiszen már látták szemeim az üdvözítőt, akit minden nép számára rendeltél!" Hát én látom már azt és azt kívánom a kollégáknak is, hogy belássák, hogy most itt egy új inkarnáció, egy Jézus-születés történik az emberekben! Ne akarjak én Jézus helyett Jézus lenni - hagyjam ezt az élő Jézust a mai világban, a mai körülmények között megszületni. A mai Jézus más istállóba megy be, ahol már géppel fejnek és önitatók vannak - ma már nem az a régi világ kell. Örüljek annak, hogy ez a Jézus odament. Az egyház, ha megerősödik, itt fog tudni megerősödni.
Lassan le kell mondanunk éppen ezért a cafrangokról. Lassan minket is elér a gépszíj, most jön az a folyamat, hogy kineveznek esperesnek, kanonoknak majd később - nem ez a lényeg. Volt olyan fiatal pap, aki azért állt a békevonal élére, hogy nemsokára apát legyen, piros csíkos reverendát, piros gallért hordjon, sipka legyen a fején - ez nem az egyház! Ezért aztán nem hordunk reverendát Csabával. Nagyon reverenda-pártiak voltunk, de rá kellett jönnünk, hogy így nincs rá szükség. Nagyon kell az embereknek az elismerés, de számomra az nagyobb elismerés, hogy ti itt vagytok, mint egy esperesi vagy kanonoki cím. Látom az élő Krisztust! És az élő Krisztus több, mint egy piros csíkos reverenda! Ezt ki kell vetkőzni a katolikus egyháznak! Miért maradt meg a katolikus egyház? Voltak képrombolások, voltak könyvégetések, volt minden - de az egyház mindig mindent meg tudott szentelni. Akkor nem igaz, hogy ma ezt a világot nem tudjuk megszentelni! A fiataljaim legutóbb kevesen, csak tizenketten voltak. Azt mondtam nekik: az apostolok is tizenketten voltak. Azok elindultak Palesztinából és vallásossá tették az egész világot. Hát higgyük már el igazán, hogy ti képesek vagytok ezt a falut kereszténnyé tenni! Mindegyik elgondolkodott és az egyik lány azt mondta: "Plébános Ur! Gyere már, gyóntassál meg!" És a másik is. És jöttek áldozni, de azért, mert érzi, tudja már, hogy az mit jelent. Erre azt mondják a konzervatívok: "Vigyázzatok, vigyázzatok! Ne adjuk ki magunkat!" Itt más út most nincs, csak az Isten útja.
Még a konferenciánkról. Egyszerűen testvérek között voltunk. Azt mondta a végén valaki közületek: "Most miért kell hazamennünk?" Mindannyian éreztük, hogy most rossz hazamenni. Azt mondtam neki - tudjátok, mennyire szeretem a Kis Herceg-et - , hogy azért kell hazamenni, mert otthon van a virág.
Méhkasba nyúltatok bele, de nem baj. Falugyűlésekre kezdettől fogva lejártunk, hogy az egyház ott legyen, de az egyház sehová nem kötelezi el magát, mert az egyház maga egy testület. Ennek a következménye az is, hogy Salgótarjánban kiálltunk december 8-án, nem az MDF, nem az MSzP, hanem az egyház nevében. Elmondtam ott, hogy Karancskesziben mit hiányolok. Azt, hogy a tantestület, a falu vezetősége nem tud összeülni és nem tudnak elbeszélgetni. A vektorok. Ha a vektorok egy irányba mutatnak, akkor valamit kifejeznek, de ha össze-vissza, akkor kioltják egymást, módosulnak. Itt a faluban ez érezhető volt. Nagyon sok jó szándék, akarat, de összevissza mutató vektorok. Most üljünk össze és jöjjünk rá arra, hogy mik az igazi célok, amiket el kéne kezdeni megtalálni és el kéne indulni azok felé. Az örök emberi dolgok: az élet - válaszd az életet! -; az Isten fiainak a szabadsága - az egész világ sóvárogva vár valamit és mindegy, hogy minek nevezed, Nagy Szellemnek, Szeretetnek. Aki ateista módjára is azon az úton járt és kereste a szeretet, az ugyanott járt; és akkor tanuljuk meg egymást tisztelni és egymás örömének örülni. Ha neked valami sikerült, ne az legyen belőle, hogy kiszúrom a szemed érte! Mert az egyházon belül is kialakult a féltékenység. Van olyan kis kolléga, aki ránkfogta, hogy Csaba meg én pártoskodunk. Most, ebben a világban. Ma, amikor a Paskai bíboros vezetésével a püspöki kar előírta, hogy a katolikus egyház hogy[ viselkedjen a választások alatt, akkor a legnagyobb vád az, hogy ha valaki pártoskodik. Irígység alakult ki az előmenetellel, sőt a választási jelöltséggel kapcsolatban is. Lebeszéltek arról, hogy jelöltessem magam. Jó. Lebeszélnének arról, hogy ne legyen annyi civil barátunk, de erre nem vagyok hajlandó, mert ezt fontosnak tartom. Erről nem bírnak lebeszélni. Hogyha ezért kéne, hogy kitegyenek a papságból, a jól szervezett hierarchiából, még ezt is vállalom. Én pap fogok maradni végig. De nem lesz ilyen. De vannak ilyen irányzatok, akik ezt próbálják erősíteni. A külső és a belső konzervativizmus egyaránt. Ha cigány - cigány; ha palóc - palóc; ha néger - néger, de ha egyszerűen él benne a lélek, hagyjuk tenni! Aztán majd beleillik a hierarchia is ebbe az egészbe! Csináljuk és ne mutogassunk a másikra, hogy azért, hogy én jó fiú legyek, a másik az hülye! Próbáljak meg annak az örömének is örülni! Azt mondta az érsek, hogy a mai papnak két nagy erényének kell lennie. Az egyik, hogy tudjon ülni a fenekén, tudjon türelmes lenni, a másik pedig az, hogy tüzes tudjon lenni, a Szentlélek tüze tudja égetni. Megvan az ideje a türelmetlenségnek és megvan az ideje a harcnak. Megvan az ideje az alvásnak és megvan az ideje az ébrenlétnek. Megvan az ideje, hogy itt most együtt voltunk és meglesz annak az ideje, hogy szétmentünk. Ezt az egészet össze kell rakni. Sok-sok teendő van itt.

Lemezújság archívum

Közösségfejlesztés