Közösségfejlesztés

Lemezújság archívum
Cím:
Népfőiskolák Magyarországon
Szerző:
Rónai Judit
Folyóirat:
PC Lemezújság
Év:
1991
Szám:
23.sz.
A cikkben lévő
Tárgyszavak:
népfőiskolai mozgalom, skandináv népfőiskolai modell, népfőiskola
Megjegyzés:
nepfo913.do
NÉPFŐISKOLÁK MAGYARORSZÁGON
A Művelődési és Közoktatási Minisztérium 1991. május 31-én felkért, hogy az MKM Közművelődési Főosztálya által meghirdetett népfőiskolai témájú pályázatok minősítésében vegyek részt.
A 19 értékelt dolgozat nyilván nem ad teljes áttekintést a magyar népfőiskolai mozgalom helyzetéről, mégis leszűrhető talán néhány, a mozgalom egészére vonatkozó tanulság.
Az alábbiakban az értékelés során bennem kialakult benyomásokról szeretnék röviden számot adni.
A döntéshozókra ma rendkívüli felelősség hárul, hiszen ez az esztendő sorsdöntő lehet abból a szempontból, hogy a magyar társadalom milyen bizalommal, milyen hittel fordul az újraéledő-születő népfőiskolai mozgalom felé.
A helyzetet örömmel és szívfájdalommal figyelem.
Az értékelt pályázatok nagy része - noha nagy összeget igényel, mégis igénytelen munka.
A pályázatok íróinak nagy többsége nem veszi a fáradságot, hogy mélyebb analízist készítsen a helyi társadalomnak arról a szférájáról, amelyiken segíteni szeretne, azokról a gondokról, amelyeknek a megoldását segítené.
Ma Magyarországon minden, a magyar népfőiskolai hagyományokból következő és Európában hasznos modell újravirágzása, vagy meghonosítása fontos lehet. Nem mindegy azonban, hogy melyik milyen színvonalon valósul meg, nem mindegy, hogy éppen ebben, a mozgalom szempontjából sorsdöntő esztendőben vagy esztendőkben milyen népfőiskolakép rajzolódik ki az egyébként talán ébredni kívánó, egy csöppnyi remény láttán még tán önpusztítást is visszafogni kész magyar társadalomban.
Hiszem, hogy az "alul" egy megalázottságában, kiszolgáltatottságában, nyomorában is rendkívül tehetséges nép várja az önmagáratalálás lehetőségét. A kérdés most az, hogy ebben a történelmi pillanatban készek vagyunk-e, tudunk-e ezeknek a sokszor peremhelyzetben és kilátástalanságban lévő energiáknak kiteljesedési lehetőséget adni. Ez ma magyar sorskérdés.
Ezért szomorít el a pályázatok színvonala.
A történelmi esélykor, az anyagi lehetőségekhez, az "ébredni talán kész társadalomhoz" most egy a világot értő, a magyarság helyzetét, sorsát ismerő, megvilágosodást és hitet adni tudó értelmiségre volna szükség. Ennek az értelmiségnek rendelkeznie kellene a magyarság sorsát ismerő és értő elődök felelősségtudatával.
Népfőiskolai mozgalmunk szempontjából most az a kédés, hogy van-e és ha van, akkor "népfőiskola-közelben" van-e az értelmiség?
Kérdés, hogy képesek vagyunk-e megteremteni azokat a műhelyeket, amelyek végre saját utunk méltó megteremtéseként tudják érvényesíteni önismeretünket, világértelmezésünket.
A kérdés most az, hogy a népfőiskola a saját út megtalálásához vezető út lesz-e, tehát egy kulturális, szociális "megvilágosodási forradalommal" az eddig kiszolgáltatottakat juttatja-e helyzetismeretükhöz és önbecsülésükhöz, amely végre az építkezés alapja lehet, vagy pedig most, ebben az átmeneti időben értelmiségi szerepzavarokkal küszködők sajátítják ki a lehetőséget és járatják le a mozgalmat újjászületése pillanatában és teszik azzal a mindenkori hatalom játékszerévé.
A népfőiskolai mozgalom mostantól minden kétséget kizáróan terebélyesedni fog. Nem mindegy azonban, hogy mivé.
A pályázók közül sokan művelődési házaik mellékfolyamocskáiként szeretnének nem is egy "népfőiskolát" indítani gondosan ügyelve arra, hogy kultúra meg ne "mérgezze" azok légkörét. Mintha a komplexitás és az egészben való gondolkodás igénye is hiányozna a programokból.
Nyugtalanító, hogy nyilván "sugallatra" megjelentek a népfőiskolai decentrumokká válni kívánó intézmények. Ez azért szomorú, mert ha ez így érvényesülhet, akkor ezek a "hatalmi központok" a még kísértő feudális szisztéma működési elvei szerint lojalitási alapon juttathatnak információkhoz, így előnyökhöz "népfőiskolákat".
Mondom ezt azért, mert meggyőződésem, hogy a még szunnyadó energiák közt sok lehet, amely idáig nem népfőiskolának definiálta önmagát, de amely a jövőben óriási népfőiskolai kisugárzó erő lehet.
Azt hiszem, hogy még évek kellenek ahhoz, hogy lássuk hol vannak azok a "centrumokká" válni képes ébredő erők, amelyek igazi megvilágosodást adhatnak környezetüknek.
A megírt pályázatok alapján nem látszik világosan, hogy vajon a népfőiskolai mozgalom csupán egy munkaerő-átképzési rész intézmény- rendszere lesz-e, vagy képes lesz a társadalom jól-létért felelősséget vállalni tudó, a morális megújhodást is segítő megvilágosodást adó "templomokká" válnia.
Ijesztő számomra pl. az olyan csak látszólag humánus műpályázat, amely nyolcadikos munkanélküliek számára szeretne népfőiskolát. Kritikámat a fiatalok és a népfőiskolai mozgalom érdekében hangsúlyozom.
Nem szabad, hogy a népfőiskola a szociálisan és mindenféle szempontból "megnyomorítottak" gettója legyen.
Ha ott tartanánk, mint ahol a dánok, ahol az elmúlt közel 150 év küzdelme eredményeként a 4,5 milliós nép épülésére létrejöhetett az a mintegy 500 szabadiskola (ebből 310 népfőiskola), amelynek minőségi tanári kara valódi önismeret, így sikeresebb élethez, nagyobb integrációs lehetőséghez juttatta és juttatja diákjait, akkor én is helyeselném az ilyen törekvéseket. A jelenlegi helyzetben azonban ez a tendencia veszélyeztetné egy dehumanizált társadalom dehumanizálását iskolarendszere hibájából éppen a szociális szempontból halmozottan hátrányos helyzetűek esélyegyenlőségét, ugyanakkor tovább nivellálná "lefelé" a népfőiskola által asszociált értékeket.
A közeljövő fontos feladata lesz éppen a küszöbön álló népfőiskolai törvény megalkotása miatt is, hogy az elnevezéseket komolyan vegyük. Mint a mellékelt dán népfőiskolai törvény bizonyítja, hazai népfőiskoláink zöme inkább a német népfőiskolai modell alapján nevezhető népfőiskolának. Érdemes volna végiggondolni, hogy a névviselésben ne legyen-e kötelező a különbségek érzékeltetése (pl. bentlakásos népfőiskola, népfőiskolai tanfolyam, népfőiskolai faluszeminárium...).
A skandináv népfőiskolai modell sok tekintetben az angol [residential college[ rendszerrel mutat rokonságot, amelynek meggyökereztetése ma nemcsak a kor kihívásaira adandó egyik legmagasabb szintű válasz lenne, hanem a magyar hagyományrendszernek is adekvát megoldás volna. Gondoljunk csak Széchenyi István angliai tapasztalataira, vagy Németh László hajdan zúgolódásnak minősített, meg nem valósult népfőiskolai elképzeléseire, amelyek szintén a skandináv, főleg a dán modell sajátosan magyar meghonosításával remélte a magyar társadalom újjászületését.
Ma a népfőiskolákon is múlhat, hogy 1991. június 30-a után a szovjet csapatok kivonulása után újra kisebb és nagyobb hatalmak befolyási övezetévé válunk-e, vagy megkezdődik az autonóm sejtek, a civil társadalom épülése, boldogulása.
Mostantól kezdve óriásivá növekedhetne a jó népfőiskolák és szabadiskolák jelentősége! (A népfőiskolák és szabadiskolák viszonya, hagyomány- és kapcsolatrendszerének elemzése ugyancsak sürgős és fontos feladat volna.)
A magyar népfőiskolai mozgalom megerősítése szempontjából pedig nem utolsó sorban figyelni kellene az európai és az egyetemes népfőiskolai mozgalom törekvéseire. Mind tudatosabban be kell kapcsolódnunk a közös küzdelembe, a népek Európáját és a népek világát akarók küzdelmébe, hiszen a magyar kihívások egy része egyetemes kihívás is, amely kihívásokra a bennünket egyenrangú partnerként elfogadó barátainkkal együtt kell felkészülnünk.
Együtt kell felkészülnünk arra a kérdésre, hogy mit kell tennünk ahhoz, hogy embernek maradjunk, hogy képesek legyünk a fogyasztó ember szabadságát hirdető, valójában az ember szellemi megsemmisítését akarókkal szemben az alkotó emberek szabadságát, az egyedül az emberhez méltó utat hirdetni.
Ma a megmaradásunk a tét. Szükségünk van ezeknek a kérdéseknek a felelősségteljes végiggondolására.
Jövőnk azon múlik, hogy sikerül-e megteremtenünk éppen a népfőiskolai mozgalom segítségével a magyar "különutat" mint ahogy az sikerült a dánoknak az elmúlt közel 150 esztendőben.
Ennek megvalósítását Grundtvig püspök egy "értelmiségképző népfőiskola" megteremtésével szerette volna kezdeni. Ez lett volna a Soroi Népfőiskola, mely célul tűzte ki, hogy a nép érdeklődését keltsék fel a kor legkiválóbb eszméi iránt, továbbá segítsék a népet a jelen követelményeinek megértésében.
A Soro Akadémia megteremtését Grundtvig azon félelme motiválta, hogy mi lesz akkor, ha az önkormányzati rendszert nem sikerül széles kulturális alapon megteremteni.
Gruntvig arról álmodott, hogy ez az iskola nevelné ki azt az értelmiséget, amely szolgálni tudná a napilapok és az önző és tévedő vezetők által félrevezetett nép megvilágosodását.
A francia Grundtvig-kutató, Erica Simon szerint az európai népességen belül olyan szakadék jött létre, amely megfelel az afrikai fehér uralkodó osztály és a primitív őslakosság közötti kulturális szakadéknak.
A Soro "értelmiségképző iskola" feladata Grundtvig szerint nem az lett volna, hogy a diákokat karrierhez és jó keresethez segítse, hanem az, hogy hozzájáruljon ahhoz, hogy mindenki nagyobb belátással térhessen vissza napi munkájához, felvilágosult áttekintéssel rendelkezhessen a társadalom életviszonyairól.
A döntéshozókat nem kell arra figyelmeztetni, hogy az idők, az életviszonyok változnak, hogy a népfőiskola ma Európában sem azt jelenti, ami a születése évtizedeiben volt.
Értékelésem befejezéseként végezetül éppen ezzel kapcsolatosan szeretnék idézni gondolatokat egy német származású, Dániában élő kiváló tudósnak, a Soproni Németh László Népfőiskolán 1990 szeptemberében elhangzott előadásából.
Henning Fichberg és társai éppen a dán filozófus és művész Asger Jorn (1914- 1973) gondolatrendszerére építkezve már egy sajátos gondolkodásmód, mentalitás megtapasztalását, a kettő diktatúrájának feloldását helyezik az ember megmaradásáért folytatott küzdelmük középpontjába népfőiskoláinkon.
Nyilvánvalóan a világunkat megnyomorító dualista küzdelem feloldásáról, egy "harmadikutas" mentalitás élettartalommal, életértelmezési lehetőséggel való kiteljesítésének kísérletével van dolgunk.
Henning Fichberg eszmefuttatását azzal kezdte, hogy "Az 1989-es forradalmi év Kelet-Európában új fényt vetett az 1789-es demokratikus forradalomra. Annak ábrándja a hármas jelszóban tükröződik: szabadság, egyenlőség, testvériség. Mi lett ebből?
Amikor a nagy forradalom 200 éves jubileumát ünnepeltük, sok szó esett a "szabadságról" és az "egyenlőségről". Könyvcímek ezreit sorolhatnánk, melyek e két címmel jelentek meg. A "testvériség" azonban fehér folt maradt. A forradalmi dualizmus nem ért véget. a 19. és még inkább a 20. századot "kétpártközi" politikai küzdelmek uralták és uralják, melyek a forradalom két vívmányát védelmezik és fejlesztik tovább, míg a harmadik ábránd mindjobban elhalványul.
A "szabadság" pártja a szabadpiac, a polgári verseny és tőke szabad mozgása érdekében történő liberalizálás híve. Az "egyenlőség" pártja ezzel szemben a szociális igazságosság közintézményesítésére tesz nagyobb hangsúlyt. így épült fel a skandináv jóléti társadalom.
- Úgy tűnik, a "harmadik" pártja nem létezik.
És mégis: a harmadik, mely az 1789-es demokratikus forradalomban találta meg kifejező szavát, nem került le a napirendről.
Dániában ez olyannyira meghatározó, hogy joggal beszélhetünk dán különútról, amelynek társadalmi kifejezője a népfőiskolai mozgalom megszületésekor a szövetkezeti mozgalom volt".
"A szövetkezeti mozgalom ugyanakkor része volt ezen kulturális mozgalomnak, sőt kulturális forradalomnak, melynek kifejlődési formáit elsősorban a népfőiskolák lettek..."
"A mai helyzetben új szociális mozgalmak tűnnek fel, melyek újra a XIX. századi szövetkezeti törekvésekhez kapcsolódnak: mozgalom az alternatív energiáért, környezetvédelmi mozgalmak, nőmozgalmak, szigettáborok...
Ennek során megváltoztak a népfőiskolák is, és az új szociális mozgalmak gyűjtőivé váltak.
Kelet-Európában összeomlott a nagyvállalatok és a bürokrácia gazdasági rendszere abban a formában, ahogy az a nyugati kapitalizmusban is kialakult. Eszerint a Kelet-Európai forradalom nem jelent döntést a két rendszer között, hanem egy új elképzelés lehetőségét adja. Egy olyan új elképzelést, melynek az állam és a piac, a bürokrácia és a konszern-rendszerválságából kell kiindulnia. Ezzel persze még mindig nincs egyértelműen meghaladva a harmadik konkrét formája. Ez egy nyitott elképzelés.
Éppen ezért lenne fontos, hogy Kelet-Európa népe ne egyszerűen a már meglévőkhöz való csatlakozást keressék, hanem magukra vállalják a saját út nehéz feladatát.
Az északi és különösen a dán tapasztalatok ösztönzést adnak ehhez, és partnerek a dialógusban. Dánia az az ország, ahol a népi mozgalmak és hálózatok a forradalmi ideológia által "testvériségnek" nevezett szociális minta alapján működnek."
Hosszan idézhetném még Henning Fichberg előadásának részleteit, az állam, piac és civil társadalom viszonyának elemzéséről is, de a "harmadik" eszménye párt, általa fontosnak tartott aspektusáról, amelyek a magyar társadalom újjászületése szempontjából kikerülhetetlenek, feltétlenül szólni szeretnék.
"A szocialista koncepció eredeti, múlt századi formájában a "harmadik" területre vonatkozott, a szövetkezeti önszerveződésre, társulásokra, a kooperatív termelésre, a "testvériség" szolidaritására.
Az 1848 körüli időkben csak ritkán cserélték fel a szocializmus és kommunizmus fogalmát. A klasszikus marxisták mint kommunisták nem hagytak kétséget afelől, hogy ők nem gondoltak szocializmusra és szövetkezetekre, hanem kisajátításra, a termelés centralizálására és militarizálására, államosításra a német birodalmi posta és az első világháborús német hadigazdálkodás mintájára.
Ezért rejt magában némi keserű iróniát az, hogy az állammonopolista rendszerek összeomlásával a "szocializmust" is diszkreditálni kell.
Mi innen különös elvárásokkal fordulunk a kelet-európai forradalom felé - írja Henning Fichberg, vajon milyen új utak, lehetőségek szólnak az állam által elfogadott területek szocialista, azaz szövetkezeti és testvéres visszahódítására. Igen figyelemre méltó az, amit Henning Fichberg a dialektikus filozófiáról vall Asger Jorn és Martin Buter nyomán és amely gondolatoknak a megszívlelése a mi mozgalmunk szempontjából is hallatlanul fontos volna és amely egyértelművé teszi a bentlakásos modell mielőbbi meggyökereztetésének szükségességét, hiszen itt olyan az új mentalitás kialakítása szempontjából sürgős, mélyreható és átfogó, elsősorban "kulturális terápiáról" van szó, amelynek megtanítása, magatartássá tétele csak hosszú bentlakással lehet eredményes.
Mint Henning írja: "Joggal tekintik Buter "Harmadik" átfogó filozófiájának vázlatát a modern gondolkodás kopernikusi tettének.
Míg Martin Buter alapkérdése az, hogy mit jelenthet egy másik lényhez úgy szólni: te, addig minden filozófia legfeljebb két lábon állt. Nagy elmélkedés volt az a világról, vagyis a másikról, az az-ról (mint természetfilozófia, teológia, társadalomfilozófia stb. esetében) vagy pedig az én fenomenológiája, pszichológiája, személyes filozófiája.
A nyugati filozófiában csak sejtésként bukkan fel a te, a "harmadik" tudata.
Buter kérdésfeltevése: Mi lesz az "az", vagy akár az "én" sorsa, ha megtörténik a "te"-hez fordulás? A kérdésfeltevés Buter radikális szembefordulása a nyugati egcentrizmussal. Fejtegetéseiben a te-hez való odafordulást az emberiesség legbelső magvaként láttatja. A szeretet lehetséges - és minden emberi feladatunk közül a legemberibb - állítja.
Buter azon igyekezete, hogy a nacionalizmus és internacionalizmus ellentmondását a nemzeti azonosság és egyetemesség vonatkozásában feloldja (ez lenne a te), megfelelő annak az elképzelésnek, amit Gonndtrig és a dán iskola a "népiesség" fogalmával jelöl.
A harmadik út, minden egyes nép saját útja, - ugyanakkor közös feladatokat is jelent.
(Rónai Judit)


Lemezújság archívum
Közösségfejlesztés