Közösségfejlesztés

Lemezújság archívum
Cím:
A kulturális infrastruktúra főbb összetevői, jelenlegi helyzete és továbbfejlesztésének főbb lehetőségei Magyarországon
Szerző:
Berényi István
Folyóirat:
PC Lemezújság
Év:
1989
Szám:
12.szám
A cikkben lévő
Tárgyszavak:
közművelődés intézményhálózata, kulturális infrastruktúra, urbanizáció képzés
Megjegyzés:
beren012.pcl beren112.pcl beren212.pcl
A kulturális infrastruktúra főbb összetevői, jelenlegi helyzete és
továbbfejlesztésének főbb lehetőségei Magyarországon
BERÉNYI István
Bevezetés
A téma bonyolultsága szükségessé teszi, hogy bevezetőmben egyrészt körvonalazzam azokat a főbb kérdéseket, amelyekről helyzetképet szeretnénk adni, másrészt szükségesnek vélek néhány definiciót, hogy a félreértések lehetőségét mérsékeljem.
A társadalom kultúrális funkciója alatt az oktatás-képzés-közművelődéssel és az információ-kommunikációval összefüggő tevékenységet értjük szociálgeográfiai - szűkebb szakterületem - szempontjából. Az ember ezen társadalmi alapfunkcióban való aktivitása révén szerzi meg azokat az értelmi és érzelmi feltételeket, amelyek alkalmassá teszik bizonyos szerep vállalására a társadalmi munkamegosztásban. A kulturális funkció céljának megfelelő infrastruktúrát feltételez, amelynek mérete és színvonala az illető társadalom gazdasági-társadalmi fejlettségének függvénye, működésének tartalmát pedig a társadalmi-politikai struktúra határozza meg. A kultúrális funkció intézményhálózatának vertikális tagozódása a gazdasági-társadalmi fejlettséggel, a munkamegosztás differenciáltságával, míg horizontális rendje a történelmileg kialakult társadalmi térszerveződéssel, a településhálózattal van összefüggésben. Az előadásom keretében nyilván nincs mód a téma részletes kifejtésére, ezért csupán az oktatás-képzés-közművelődés és az 1960-1985 közötti társadalmi fejlődés elsősorban regionális összefüggéseire utalnék, azokra a konfliktusokra, amelyek a további előadások problémáival is összefüggenek, s egészében magukon hordják a szocialista országokban lejátszódott urbanizációs folyamat főbb jellemzőit.
1. Az urbanizáció és a kulturális infrastruktúra összefüggése
E probléma kapcsán három összefüggésre kívánok rávilágítani: 1.1. Az urbanizáltság szintje és a kulturális fejlettség összefüggésének kérdése Az urbanizáció kezdeti szakaszában a társadalmi dinamizmus alapja egész Európában az iparfejlődés, ami elindítja az agrárnépesség foglalkozásváltását. A második világháború után a szocialista országokban központi iparfejlesztési politikát hajtottak végre, amely tömeges foglalkozásváltást idézett elő, s ez szükségképpen új ismereketet igényelt. Mindez a kulturális intézményhálózat átalakítását is eredményezte. Az ipar szabályozott munkaidő-felhasználást jelentett, megnőtt a szabadidő és lehetőség nyílt egy tágabban értelmezett közművelődésre. Az urbanizáció fejlettebb szakaszában a gyakran posztindusztriálisnak nevezett fázisban a munkaerőnek a tercier ágazatokba való áramlása figyelhető meg, amely néhány szocialista országban az 1970-es évekkel jelentkezik, ami ismét magasabb szintű és differenciáltabb ismereteket igényel, ami az oktatás és képzés intézményhálózatának további differenciálódását és specializációját jelenti. A gazdasági- társadalmi fejlődésnek ebben a szakaszsában a kultúrális intézményhálózatnak inkább minőségi és tartalmi átalakulása, mint mennyiségi fejlődése következik be. A társadalmi fejlődésnek ez a szakasza az emberrel szemben is magasabb követelményt támaszt, abban az értelemben is, hogy a jobb kommunikatív készséggel rendelkező ember képes az új követelményeknek megfelelni. Tehát a társadalmi munkamegosztás fejlettebb szakasza erősebben differenciálja a társadalmat is, felerősödnek a társadalmi (és területi) hátrányok ill. előnyök. Magyarország urbanizáltsági szintjét és a kultúra infrastrukturális ellátottságát a hét szocialista ország rangsorában néhány indikátor alapján jellemezzük, ami persze teljes tudományos objektivitásnak nem tekinthető. A tényezők kiválasztását a lehetőségek szabták meg és nyilván önkényes is. Mégis az aktív keresők, az ipar és tercier szektorban foglalkoztatottak, valamint a városi népesség aránya alapján az országok olyan rangsora állítható össze, amelyet a tapasztalat is igazol. Ha a hét országot e tényezők alapján rangsorba állítjuk és a helyezési szám alapján pontot kapnak, akkor az NDK (1.), Csehszlovákia-Magyarország (2.), Lengyelország-Jugoszlávia-Bulgária (3.), valamint Románia-Albánia (4.) fejlettségi csoport állítható össze, ami az urbanizáltság regionális különbségeinek is tekinthető. A kulturális infrastruktúra ellátottságának jellemzésére 9 mutatót használtunk (1. táblázat), s az országok helyezési száma alapján adott pontok agregálásával próbáltuk jellemezni a fejlettséget. Az országok sorrendje majdnem azonos maradt; Magyarország ez esetben a második helyre került. Végülis a regionális típusok ugyanazok maradtak, ami némileg igazolni látszik, hogy az urbanizáltság és a kulturális infrastrukturális ellátottság között szoros kapcsolat van. Az országos adatok azonban nyilván elfedik az egyes országokban meglévő regionális különbségeket. Az 1983-1987 közötti időszakban NDK-csehszlovák-magyar akadémiai földrajzi intézetek közös kutatást végeztek az urbanizáltság területei különbségeinek lehatárolására és megállapítható volt, hogy a Lipcse környéki, prágai vagy budapesti régió közel azonos fejlettségi szinten van, míg az Észak-Németalföld, Szlovákia vagy az Alföld városhiányos régiói hátrányos helyzetben vannak. A fentiekből az következik, hogy a kulturális irányítás nem nélkülözheti a regionális szemléletet sem, mert a társadalom egyes csoportja nem csupán a társadalmi helyzetük (státusuk), hanem lakóhelyük alapján is hátrányos helyzetbe kerülnek az urbanizációs folyamatban, ami az un. elmaradott területeken nyilván halmozottan jelentkezik. Hogyan oldjuk fel ezeket a konfliktusokat, differenciált irányítási eszközökkel, a szociális támogatás különböző formáival, vagy a funkciók decentralizációjával, ami nagyobb önállóságot ad a lokális, regionális társadalmak kulturális önszerveződésének? Nyilván a két felfogás nem zárja ki egymást, de az elmúlt évek társadalmi fejlődése az utóbbinak ad nagyobb esélyt.
1.2. A második kérdéskör, amelyre utalnék, a foglalkozási szerkezet átalakulása, a társadalmi munkamegosztás erősödése és a kulturális infrastruktúra differenciálódásának szoros összefüggése
Az összefüggés mindenki számára evidens és a probléma mégis akut, a kulturális intézményhálózat fejlesztése késve követi a társadalmi elvárást és amikor elkészül, működési zavarokkal találkozunk. A kérdés tehát az, ismerjük-e eléggé a gazdaság differenciálódásában résztvevő társadalmi csoportok esetenként nagyon is eltérő képzési-közművelődési igényét? Egyáltalán a mai kulturális irányításnak fűződik-e érdeke ezek ismeretéhez? Elvileg igen. Különösen a szakképzés fejlesztési terveinek kidolgozásában elengedhetetlen egyrészt a társadalmi elvárás, a termelőszférák részéről jelentkező igény, másrészt a szaktudományok új törekvéseinek ismerete. Más a helyzet a közművelődés társadalmi feladatainak megfogalmazása során, mert túl differenciált elvárással állunk szemben, s ez arra csábít, hogy maga a közművelődés intézményrendszere fogalmazza meg saját feladatait. Aligha véletlen, hogy az 1960-1985 közötti időszakban e területen érvényesült a legkövetkezetesebben a központi irányítás kulturpolitikája. Ez megmutatkozott az infrastruktura fejlesztésében (túlzott koncentráció) és annak tartalmi működésében, amely egy homogén társadalmi befogadó közeget tételezett fel. Ennek negatív hatásait a társadalom szellemi életében az elmúlt évtizedben érzékelni erősödő mértékben, ami megmutatkozott abban, hogy a szellemi elit tagjai izolálódtak, vagy kisebb csoportokat alkotva tettek kísérletet önálló arculat kialakítására, a "középréteg", különösen a széles pedagógus társadalom egyszerű feladatvégrehajtóvá degradálódott, míg a társadalom szélesebb rétege a kommercionális kultúra fogyasztójává vált, sőt megjelent a "szellemi lumpenesedés" is. Szeretném hangsúlyozni, hogy e differenciálódás a társadalmi struktúra 1960- 1985 közötti gyors átalakulásából, a hagyományos közösségi kulturális minták felbomlásából részben szükségszerűen következett. De látnunk kell, hogy kulturpolitikánk a problémára nem találta meg az igazi választ, s ennek okát abban látom, hogy a kulturális infrastruktúra túlzott koncentrációval, esetenként túldimenzionált léptékben épült ki, ami a kisközösségi létformákhoz szokott új városlakók számára riasztó, idegen. Másrészt tartalmi szempontból agitatív, propagandisztikus vonásoktól sem volt mentes az irányított közművelődés. Végül a kultúrpolitika lassan, bátortalanul vette tudomásul, hogy nem homogén, hanem egyre differenciálódó elvárás közegében kell az embert megtalálni. Az egyes társadalmi csoportok kulturális igénye ugyanis nem csupán a saját társadalmi lét-élményből építkezik, hanem társadalmunk nyitottsága miatt a tágabb európai magatartásból is. Azt is mondhatnám, a társadalom túlélte az eredetileg haladó kulturális intézményhálózatot. A kérdés tehát az, képesek vagyunk-e a valós társadalmi igények alapján újrafogalmazni a kulturális funkció tartalmát és intézményhálózatát, amely jobban megfelel a társadalom differenciált igényének?
1.3. A kulturális infrastukturában kialakult regionális különbségek értékelése és kezelése. Magyarország oktatási intézményhálózata a XIX. sz. második felében nagyvonásaiban kialakult, s csak az első világháborút követően az Osztrák-Magyar Monarchia szétesésével módosult számottevően. A két világháború között relatíve differenciált közművelődési hálózat épült ki, s ez 1945-1949 között fennmaradt, működésében, tartalmában demokratizálódott. Ennek lett eredménye, hogy az alulról jövő népoktatási és közművelődési önszerveződések tág teret kaptak. Az 1949-ben bekövetkezett fordulat, az intézményhálózat államosítása nemcsak tartalmában, szervezeti felépítésében hozott változást, hanem az intézményhálózat területi rendszerében is. A kulturális infrastruktúra változásainak főbb jellemzői talán az alábbiak szerint összegezhetőek: a./ Az 1960-1975 közötti időszakban a kulturális intézményhálózat kiépítésének extenzív szakasza volt az általános. Különösen a középfokú oktatási és részben a közművelődési (kultúrházak, könyvtárak) intézmények kiépítése gyorsult fel. De ebben az időszakban a felsőfokú oktatási intézmények és kutatási központok száma is jelentősen bővült. Mindez a 60-as évek elején fellendülő gazdaságnak volt köszönhető, ezért a 70-es évek második felében a gazdasági dinamizmus mérséklődése, majd az 1980-as évek elején mutatkozó válságjelenség visszafogta a kulturális szféra fejlődését, sőt a fenntartás és működés problémái is megjelentek. Ez utóbbi akkor, amikor a kulturális intézmény valamely termelő vállalat szervezetében működött. b./ A kulturális infrastruktúra 1975 - 1985 közötti időszakában jelentkezett két olyan probléma, amelynek gyökere a korábbi extenzív fejlődési szakaszban keresendő: - Az egyik ilyen konfliktus-forrás lett a kulturális infrastruktúra és a településhálózat-fejlesztés túlzott összefonódása. Ez egyrészt a központi források központosított elosztását, a kijelölt központi településekbe való irányítását eredményezte, másrészt még a helyben, a termelő üzemeknél rendelkezésre álló kulturális jellegű erőforrást is átirányította. Ennek következménye az lett, hogy az ország településeinek több mint 10 %-a elveszített mindenféle lokális kulturális intézményt, holott ez elengedhetetlen feltétele egy-egy közösség normális társadalmi létének. A kis lélekszámú települések számára, amelyek aktív népessége főként ingázó, semmit sem jelentenek a körzetközpontokban kiépített kulturális intézmények, mert az ún. város és városkörnyék ma még fiktív funkcionális rendszer, hiszen tömegközlekedési kapcsolatai hiányoznak ill. a munkaerő mozgatásához igazodnak. Az alacsony motorizációs szint, az országos átlag alatti jövedelmek stb. akadályozzák a kulturális intézmények lehetséges működését az elmaradott falusi térségekben. - Másik konfliktus forrássá vált, hogy a közművelődési intézmények egy része a falusi térségekben a termelő vállalatok (ipar, mezőgazdaság) szervezetébe mentek át. A kezdeti időszakban ez kedvezőnek tűnt, mert megkönnyítette az intézmények fenntartását. Idővel azonban, éppen ez az előny tűnt el a gazdaság meggyengülésével. Emellett a kulturális tevékenység fokozatosan átcsúszott az "üzemi irányítás" kezébe, s kimaradt a helyben lakók érdekeltsége. Megítélésem szerint az egyik legfontosabb tanulság, hogy minden lokális közösségnek joga van a saját kulturális közművelődési intézményekhez, amelynek működtetését nem csupán állami feladatként szabad értelmezni, hanem a közösségi lét öntevékenységének.
2. A kulturális infrastruktúra főbb összetevői, helyzete és jellemzői
Az alábbiakban áttekintést adnék még a kulturális infrastruktúra területi különbségeinek alakulásáról a Magyar Nemzeti Atlasz térképei alapján, amely az 1965-1985 közötti időszak társadalmi fejlődéséről ad képet, s ez év közepén jelenik meg. E helyt csupán az oktatás-képzés és a közművelődés infrastruktúrájának jellemzéséről eshet szó. 2.1. Az oktatás és képzés infrastruktúrája országosan a mennyiségi jellemzők alapján nagyon jelentős fejlődést ért el a jelzett időszak alatt (2. táblázat), tehát a népesség átlagos ellátottsági szintje kétségtelenül javult. A mi feladatunk azonban a mindenkori helyzet, eredmény pontos elemzése, a lehetséges konfliktusok feltárása és javaslat az ellentmondások feloldására. Ezért legyen szabad újra két nem várt kedvezőtlen konzekvenciára utalni: egyrészt az általános iskolai oktatásban felerősödött regionális konfliktusokra, másrészt a társadalmi igények és az oktatás tartalmi követelmény-rendszere közötti különbségek fokozódására: - Az előzőekben utaltam arra, hogy az általános iskolai intézményhálózat átalakítása szigorúan követte a településhálózat fejlesztési koncepciót, amely elsődlegesen városfejlesztési alapelvű volt (1981-ben módosították). A mintegy 10 évig érvényben lévő településfejlesztési koncepció kialakította ugyan a magyar városhálózat vázát, ugyanakkor sú- lyos helyzetbe hozta a falusi településállományt, különösen a kedvezőtlen adottságú térségekben. Az intézményhálózat koncepciója a 6-10 éves korú gyermekek ezreit kényszerítette napi ingázásra vagy kollégiumi bentlakásra, kiszakítva ezzel a gyerekeket a családi és kisebb falusi közösségekből. Gyakran a falusi közösségek akarata ellenére kierőszakolt körzetesítést a második világháború utáni oktatáspolitika egyik legsúlyosabb tévedésének tekintem. A koncentrációval járó emberi, családi és közösségi szenvedést messze nem kompenzálta körzetközpontok jobboktatási infrastruktúrája. Érthető, tehát, hogy egyre több település követeli vissza az iskolát, amelyek az aprófalvakban nem csupán oktatási, hanem bizonyos kulturális-kommunikatív funkciót is elláttak. - A középfokú oktatásban 1960-1985 között ezzel szemben nagyfokú dekoncentráció játszódott le, ami végülis a kézépszintű képzés "demokratizálódását" jelentette. Különösen az időszak első évtizedében jöttek létre sorra új gimnáziumok, amelyek ha nem is elégítették ki minden esetben a velük szemben támasztott felszereltségi követelményt, valójában felkeltették az igényt a magasabb műveltség iránt. 1970-1980 között a középfokú intézmények száma ugyan csökkent, vagy különböző típusú szakiskolákká alakult át, valójában az új intézményhálózat fokozatosan stabilizálódott. A középfokú oktatási intézmények ebben az időszakban elérték a kisvárosokat is, ezért egyes erősen falusias régiók fontos kulturális intézményekhez jutottak. Ezért országos szinten ugrásszerűen megnőtt az ingázó diákok száma és valamelyest mérséklődött a kollégiumi férőhelyek iránti kereslet a városokban. - A felsőoktatási intézményhálózat bővítése az 1960-1985 közötti időszaknak inkább második évtizedére esett és az ismét szoros kapcsolat volt a településhálózat fejlesztési koncepció városfejlesztési programjával, az öt nagyváros és a középvárosok kiemelt fejlesztésével ill. az ugynevezett regionális centrumok funkcionális gazdagításával, Budapest túlsúlyának a mérséklésével. Ebben az időszakban épült fel vagy épült tovább Miskolc, Veszprém, Nyíregyháza, Győr, Kaposvár egyeteme ill. főiskolája. Emellett a korábbi egyetemek fejlesztése is megkezdődött, amely az intézmények felújítását, bővítését jelentette.
Kétségkívül az 1960-1985 közötti időszak a magyar felsőoktatási intézményhálózat bővülésének egyik látványos időszaka volt. Ugyanakkor kétségtelen, hogy a már meglévő egyetemi intézmények a szükségesnél kisebb fejlesztést kaphattak, ami elsősorban az oktatási-kutatási eszköz- állomány elavulásában jelentkezett a 80-as évek elején. A felsőoktatási intézmények működésével kapcsolatban mégsem az infrastruktúra kiépítettségével kapcsolatban jelentkeztek a fő problémák a 80-as évek elejétől, hanem inkább az oktatói állomány meggyengülésében és a szellemi autonómia hiányában. Emellett az oktatás és a kutatásnak az ötvenes évekből eredő merev szétválasztásának is mind több negatív konzekvenciája került elő és a két terület közelítése valójában a deklarációk szintjén maradt. Ezért nem halogatható egyrészt az oktatás és kutatás viszonyának újragondolása, másrészt meg kellene erősíteni a felsőoktatási intézmények szellemi autonómiára való törekvését.
2.2. A közművelődés intézményhálózatának kiépítése is erősen összefonódott a felső-és középfokú centrumok szerepkörének bővítésével. Az öt nagyváros, de a megyei központok is sorra építették közművelődési centrumaikat, amelyek a megyében folyó közművelődési tevékenységet irányították, ellenőrizték. Ezek a művelődési központok a rendezvények száma, kulturális értéke, látogatottsága alapján tiszteletre méltó eredményt mutathatnak fel. Ugyanakkor az is tény, hogy lokális társadlmi hatásuk időben, a kezdeti fellendülés után nem bővült, sőt kissé vissza is esett. Szakemberek feladata ennek elemzése, saját tudományterületem szempontjából az aláb- biakat tudnám okként felsorolni: - A jelzett időszakban a nagy- és középvárosok népessége 50-60 %-kal nőtt, ami egyrészt fellazította a korábbi kisvárosi jellegű közösségeket, ami bizonyos belső elidegenedést eredményezett. Másrészt a bevándorlók nem asszimilálódtak a városi közösségekbe, megtartották falusias életformájukat, ami az idegen környezetben bizonyos befelé forduláshoz vezetett. E csoport számára a gyakran túldimencionált kulturális intézmények riasztóak, idegenek, a falusi kis közösségekhez szokott emberek nagyon személytelenek.
Ennek nem kívánom a nagy, a település (város) egész közössége számára épült közművelődési intézmények létjogosultságát megkérdőjelezni. Csupán arra kívánok utalni, hogy közösségteremtő ereje a kisebb léptékű létesítményeknek van, s a gyors népességnövekedésen átesett városokban ez sem nélkülözhető. - A nagy közművelődési központok nemcsak az illető városok, hanem annak városkörnyéki társadalmára is épültek. Ugyanakkor a város- és városkörnyék, mint funkcionális egység ma még csak a munkaerővonzás alapján tekinthető egységnek, s nem valóságos komplex funkcionális társadalmi téregységek. Ennek legfőbb oka a közlekedés-kommunikáció alacsony színvonala. - Végül megemlítek egy alig elhanyagolható okot; a közművelődési házak és központok elsősorban költségvetési szempontú, szemléletű időszakban épültek, s időközben a gazdasági-gazdálkodási környezet alapvetően megváltozott. Két tényt említenék; egyrészt felerősödött a közművelődési intézmények önálló gazdálkodása, minimálisra csökkent központi támogatása, miközben a kultúra "áru-jellege" előtérbe került. Másrészt a reálbérek csökkenése, elsősorban a kultúrától vitte el a népességet. Mindez a 80-as évek elejétől számtalan problémát vet fel a kissé túldimenzionált regionális művelődési központokban. Természetesen a közép- és kisvárosok közművelődési intézményei más jellegű kérdéssel állnak szemben, ott inkább a hagyományos, kissé elzárkózó közösségi magatartás jelenthet gondot.
A magyar kulturális infrastruktúra fejlődésével, átalakulásával és működésével kapcsolatban talán túl sok problémával terheltem Önöket, de érzékeltetni kívántam, hogy az a társadalompolitikai mozgás, amely ma Magyarországon van; nem valamiféle politikai örségváltás következménye, hanem évtizedekre visszanyúló mély gazdasági-társadalmi átalakulás igényéből fakadó konzekvencia.
Irodalom
Cravero Róbert - Pál Endre: A művelődés tervezése és az igényelt kutatások. - Kultúra és Közösség 1979. 2-3. 32-40.
Drecin József: Műveltség és gazdaság. - Társadalmi szemle 1981. 4. 89-94.
Hideg Éva: Kulturális szféra és a távlati társadalmi-gazdasági célrendszer. - Kultúra és Közösség 1977. 3. 50-60.
Kozma Tamás: Tudásgyár? Az iskola mint társadalmi szervezet. - Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. Budapest 1985. p. 262.
Koncz Gábor- Monigl István: A kultúra távlati tervezése. - Társadalmi szemle 1979. 2. 36-44.
Pozsgay Imre: A magyar társadalom és kultúra a hetvenes években - Tiszatáj 1981. 4. 81-88.
Scheer Béla: A kulturális szint mérése (kísérlet). - Budapest, 1978. Népművelési Propaganda Iroda 53. p.
Vitányi Iván: A művelődéskutatás új módszerei. - Magyar Tudomány 1974. 12. 784-790.



1. táblázat
Kulturális infrastruktura (szociálgeográfiai értelemben a képzés, és művelődés funkciója) színvonalát jelző tényezők


Összes 5-24 éves
tanuló
népesség %-ban
1975 1982 1975 1982

Bulgária l6,7 l6,0 56,3 57,3
Csehszlovákia 15,9 16,5 51,1 55,0
Jugoszlávia 19,5 18,7 55,1 57,2
Lengyelország 20,1 17,7 56,2 56,1
Románia 28,5 20,6 56,0 65,6
NDK 20,3 17,2 64,7 59,6
Magyarország 14,9 16,6 50,8 60,6


Felsőfokú A felsőfokú
intézmények intézmények
hallgatói tanulók szá-
20-24 éves ma, 100 e
lakosra szá-
mítva
1975 1982 1975 1982
népesség %-ban

Bulgária 19,2 15,1 1474 1055
Csehszlovákia 12,1 17,2 1048 1245
Jugoszlávia 20,0 20,7 1850 1712
Lengyelország 16,8 15,6 1692 1362
Románia 9,2 11,4 775 802
NDK 29,4 29,7 2291 2401
Magyarország 11,7 14,1 1020 932


Kiadott Napilapok
könyvek száma 100 e
száma 100 e lakosra szá-
lakosra mítva
számítva
1975 1982 1975 1982
népesség %-ban

Bulgária 42 56 230 230
Csehszslovákia 70 68 300 318
Jugoszlávia 53 47 89 107
Lengyelország 30 27 248 218
Románia 37 30 142 186
NDK 34 25 472 530
Magyarország 82 83 233 249


Ezer lakos- Ezer lakos-
ra jutó rá- ra jutó te-
dió előfi- levízió elő-
zetők szá- fizetők szá-
ma ma
1975 1982 1975 1982
népesség %-ban

Bulgária 160 238 173 185
Csehszlovákia 264 308 249 280
Jugoszlávia 196 219 144 210
Lengyelország 239 340 190 229
Románia 145 146 127 172
NDK 366 385 310 344
Magyarország 241 539 218 262


Ezer lakos- Az országok
ra jutó mo- rangsora a
zi férőhe- 9 tényező
lyek száma alapján
1975 1982 1975 1982
népesség %-ban

Bulgária 84,5 80,4 2 5
Csehszslovákia 64,5 56,2 3 3
Jugoszlávia 22,0 19,0 5 4
Lengyelország 16,3 13,7 4 6
Románia 53,0 11,2 7 7
NDK 10,3 20,8 1 1
Magyarország 53,0 50,8 6 2



2. táblázat
Kulturális infrastruktura intézményhálózatának változása 1950-1985 között


Év Általános iskolák száma
Intézmé- Osztályter- Kollégiumi
nyek mek ellátásban

1950 6185 24723 -
1955 6220 26905 -
1960 6307 30155 192
1965 6036 31711 3013
1970 5480 31520 6719
1975 4468 32505 10443
1980 3633 37100 10858
1985 3546 43800 8986


Év Középiskolák száma
Intézmé- Osztályter- Kollégiumi
nyek mek ellátásban

1950 405 2575 -
1955 455 3769 -
1960 419 4427 31051
1965 591 5597 35160
1970 547 6245 38951
1975 528 6053 43213
1980 531 6569 48355
1985 561 6902 46992


Év Felsőok- Művelődési otthonok
tatási Tanácsi Szakszerve-
intézmé- zeti
nyek
száma száma

1950 19 433 -
1955 32 1943 240
1960 43 2460 310
1965 92 2945 748
1970 74 2985 530
1975 56 2308 373
1980 57 2177 316
1985 58 2174 244




Lemezújság archívum
Közösségfejlesztés