Lemezújság archívum

Cím:	A közművelődés fejlődésének tendenciája a 80-as évek Magyarországán
Szerző:	Vercseg Ilona
Folyóirat:	PC Lemezújság
Év:	1989
Szám:	10.szám
A cikkben lévő
Tárgyszavak:	kulturális helyzet, közművelődési folyamatok, közösségfejlesztés, helyi társadalom
Megjegyzés:	tende111.pcl tende211.pcl tende311.pcl tende411.pcl tende511.pcl

Vercseg Ilona: A közművelődés fejlődésének tendenciái a 80-as évek Magyarországán

A mai magyar társadalom kulturális állapotát két fő, egymástól eltérő irányú mozgás határozza meg. Egyfelől - és ez a kiterjedettebb - a rohamos leépültség-leépülés, másfelől az értékőrzés- és teremtés, az önszerveződés, új mozgásformák előretörése, vagy ahogyan ma gyakran nevezik, ún. kulturális innováció jellemzi. Az "innováció" kifejezés használata ma nagyon divatos, magam mégsem használom, mert mint hívószó, túlságosan tisztázatlan, zavaros képzeteket vált ki, s használata nyilvánvalóan csak az eddig történtektől való elhatárolódás szándékát fejezi ki. Helyesebbnek tartom a közművelődésben zajló progresszív folyamatokat a teret nyerő kulturális demokrácia kifejeződéseinek nevezni, vagy ha valakinek a "demokrácia" szó túlságosan politika értelmű, nevezzük a közművelődésben zajló újító folyamatokat - megkülönböztetésül az ellehetetlenült, de ugyanígy nevezett kulturális eseményektől - egész egyszerűen "valós közművelődési folyamatoknak", bízva abban, hogy a "valós" jelző, a folyamatok általánossá válásával, egyszercsak lekopik róluk. (1)
Mi az "új" és a "régi"?
Az új kulturális megnyilvánulások az esetek nagy részében ugyanis nem újak, s e megállapítással nem lekicsinyelni, ellenkezőleg, felértékelni akarom őket (2), hiszen ez a tény a mindennek ellenére való folytonosságot is jelenti, amit pedig sokkal kevésbé élhetünk át, mint a szakadást (3), amelyet rohamosan rosszabbodó társadalmi közérzetünk nap mint nap sugall.
Az érték- és hagyományőrzés és ezek visszatanítása pl., vagy a helyi közéletiség, nyilvánosság terét jelentő egyesületek, a népfőiskolák vagy a vallási kisközösségek továbbélő kulturális hagyományaink, melyeket "csak" meg kellett őrizni, "csak" újra fel kellett vállalni, ki kellett állni értük, "csak" el kellett kezdeni szervezni, megtalálva funkciójukat a mában, "csak" el kellett előlük söpörni a félelem és bizalmatlanság akadályait.
Természetesen vannak a maguk konkrétságában új "találmányok" is. Ezek a ma szülöttei, s jobbára a társadalom vagy egy-egy intézmény-intézményrendszer működési zavarainak korrigálására, deklarált helyett valós emberi szükségletek kielégítésére születtek, de ezek sem izoláltak, szellemiségükben az európai társadalmi fejlődés hagyományaira építenek. Ilyenek pl. az információk demokratizálódását, a helyi kommunikációt segítő számos kulturális megnyilvánulás, legyen az kábeltévé vagy helyi újság, számítógépes információs központ, de ilyenek új kulturális és közösségi mozgásformák, eljárások is, pl. a környezetvédelmi, népfőiskolai, a mentálhigiénés, közösségfejlesztési kezdeményezések.
A valós közművelődési folyamatok elterjedtsége
A közművelődési progresszió ma Magyarországon elsősorban néhány megőrzött és visszapótlódó vagy kiépülőben lévő folyamatot jelent, melyek a legkülönbözőbb fejlettségi fokon vannak, de vannak, léteznek, valós folyamatok és nem deklarációk vagy hipotézisek. Egyesek kezdetei századokra vagy évtizedekre is visszanyúlnak, csak érvényesülési körük változott, mások csak néhány éves múlttal rendelkeznek.
Akár "régi", akár "új" folyamatokról van szó, évek tapasztalatai által többszörösen igazolt mozgásformákról, eljárásokról beszélhetünk. Közös jellemzőjük azonban, hogy nem váltak országossá, megvalósulásuk általában személyi konstellációk eredménye volt s még ma is az. S ha egy-egy közülük szélesebb körben el is terjedt, azt más, hasonló jelentésű újító kezdeményezés-kifejezési forma hatása nem erősítette fel, s emiatt vagy másutt kezdeményezték ismét mások, vagy elhalt. S a tartósan jelenlévő mozgásformák sem tudtak kulturális áttörést jelenteni, mert a folyamatokban résztvevő egyéneket érő más hatások ellenükben dolgoztak.
Melyek ezek a hatások?
Azt kellene itt most vizsgálnunk, hogy hogyan fékeződött le és veszett ki az 1948 utáni magyar társadalomból a közösségi- és kulturális önkifejezés, hogyan s milyen mértékben sérült az értékőrzés. Erről azonban más munkák is beszélnek, elég, ha csak Kovalcsik József könyvére utalok, amelyik megjelenése óta nélkülözhetetlen kézikönyvvé vált. (4) Az viszont szükséges, hogy a progresszív folyamatok elterjedettségének-kiépültségének viszonylag csekély (de azért már az össztársadalmi tudatban is jelenlévő) voltára magyarázatot keressünk.
Azt a folyamatot, amelyben a kultúra az ideológia egyik fegyverévé lett, többé-kevésbé mindannyian ismerjük. Centralizáció és irányítottság előbb nyersen erőszakos (50-es évek) majd manipulált formáit (60-as évek, 70-es évek első fele) végül kudarcba fulladását (az azóta eltelt időszak) végigéltük. A pangás éveiben, mondjuk a 70-es évek közepétől, amikor a kulturális irányítás deklarált értékeit és az azokat szolgálni hivatott intézményhálózatát és foglalkoztatottjait már egyre kevésbé, s végül is nem tudta anyagilag megtámogatni (legalábbis olyan mértékben nem, amilyen mértékben beleszólni kívánt), kezdtek bekerülni a társadalmi nyilvánosságba a haladó törekvések. Ćm a korábbi évek még túlfutó irányítási lendülete-buzgalma és a már túlhaladott intézményi struktúrák, az intézmények önmagukat túlélt, önmagukért való bürokratikus vonásai erőteljesen tompították az újító kezdeményezéseket, melyek a változtatás szándékával termelődtek ki a laikusok és a közművelődéssel hivatásosan foglalkozók köréből egyaránt. E folyamatok országos kiépülését, általánossá válását a politikai és kulturális irányítást jellemző sokféle félelem, piszkálódás-fanyalgás, értetlenség akadályozta, s zömmel még ma is ezt teszi. A lakosság eltompult közönye sem kedvezett az önkéntes, külső inspirációk nélküli átvételnek. A közművelődésben dolgozók zöme a kontraszelekció, következésképp a szakértelemhiány és az azzal törvényszerűen párosuló egzisztenciféltés közvetkeztében az irányításnak és nem a "köz"-nek, az embereknek akartak megfelelni, s alkalmatlanok voltak (s zömmel ma is azok) a lakosságot inspirálni, bátorítani.
A társadalom szinte egy kulturális-közösségi tetszhalott állapotba került. Valószínűleg itt kezdődhetett meg, vagy itt vált nyilvánvalóvá a kulturális leépülésnek az az erőteljes folyamata, amelyik napjainkban látszik tetőzni, amikor is a megnyílt lehetőségekre való rámozdulás gátja éppen kulturális. De erre még visszatérünk.
A politikai-gazdasági-erkölcsi, vagyis a társadalmi válság még eltussolhatónak vélt éveiben, a tökéletes értékbizonytalanság 80-as évek kezdeti korában, a néhány megmaradt tabut kivéve szinte minden virág virágozhatott a mostoha talajon, amelyik életben tudta önmagát tartani... S ez a passzív, bizonyzalan, várakozási álláspont nem kedvezett a progresszív törekedések új szakmákat, új képzési- és intézményrendszereket kiépíteni kívánó hajlandóságának sem - gondoljunk itt pl. a social work munkára, a családsegítő központokra vagy a közösségfejlesztési hálózatra. Ez a munka évek óta egyre csak a kezdeteknél tart, mert a kultúra és az értelmiség szerepét úgymond felismerő kormány még mindig nem jutott tovább a meakulpázásnál, nem döntötte el, mi lesz az állam szerepe a kultúra területén, ha majd - ki tudni, mikor - valóban elkezdi támogatni. Mégis, elmondható, hogy a demokratikus folyamatok meg tudták őrizni magukat, sőt, a 80-as évek második felétől, az általános válság által felszínre került értékek gazdagságában mennyiségileg is gazdagodtak.
S ez az a pont, ahol ma a korábbinál nagyobb okunk van bízni a társadalmi önmozgások felerősödésében, társadalmi szintű kiépülésében. E közérzetnek az az oka, hogy erőteljes felerősítő hatást, inspiráló közeget kezd számukra jelenteni a közelmúlt, de legfőképp az elmúlt egy év felgyorsult politikai reformja, amelynek fényében e demokratikus törekvések visszamenőleg is igazolódtak, létjogosultságot kaptak a jelenben, s ami még fontosabb, bekerültek az ország nyilvánosságába, újabb önszervező folyamatokat indítva be.
A folyamatok tendenciái
E folyamatok végülis egy irányba, egy egyre inkább körvonalazódó cél irányába mutatnak s mint ilyenek manifesztálódnak ma szélesebb értelemben is. Ez a cél nem más, mint a közmegegyezésen alapuló demokratikus társadalom, mely fokozatosan kiépíti a maga nyilvánosságát, intézményeit és a társadalom kulturális felemelkedését hozza magával. (5)
A progresszív folyamatokban az alábbi főbb tendenciák érvényesülnek.
1. A "nagy" helyett a "kicsi" tendenciája
2. A "központi" helyett a "helyi" tendenciája
3. Az államosított tevékenységek helyett a társadalmiasuló mozgásformák kiépülésének tendenciája
4. Az információk társadalmi értékesülésének tendenciája
5. Az információk nyilvánosságba kerülése, a formális melletti informális csatornák (közösségek) kiépülése
6. Az értékek megfogalmazódása, tudatosulása, régi - elsősorban csak deklarált - értékek újradefiniálása ill. régiek visszaemelése a mába, a történelmi- és nemzeti múlt rehabilitása, a legszélesebb értelemben vett kontinuitás megteremtése. Az értékek egyeduralma helyett az értékek pluralizálódásának tendenciája
7. Az értékek által vezérelt kívánatos magatartás tanulási folyamatának tendenciája
8. A művészi önkifejezés tendenciája (amatőr mozgalom)
9. A valós kulturális szükségletek megjelenésének tendenciája

Ezek az önszervező folyamatok remélhetőleg eljutnak oda, hogy létrehozzák "a civil társadalom nagyszervezetei formájában minden szférában a demokratikus kontroll és az ennek megfelelő hatalommegosztás - az ellenerők rendszerét." (6)
A továbbiakban a demokratikus folyamatokból kibomló tendenciák tartalmát elemezzük és kitérünk a tendenciákat felszínre segítő közművelődési mozgásformákra is. Nyilvánvaló, hogy a tendenciák csak mesterségesen, a kifejtés érdekében választhatók szét egymástól.
1. A "nagy" helyett a "kicsi" tendenciája
E folyamatot a számomra legérzékletesebben Ágh Attila elemezte már idézett tanulmányában. Eszerint a korai szocializmusban uralkodó "nagy=szép elvét" megtörte a "kicsi" fölfedezése, melyet a 80-as években két vitavonulat, a kisvállalkozások és a civil társadalom kapcsán érzékelünk. A folyamat történetiségében a szövetkezetesítéssel és az árutermelő háztáji gazdaságok belépésével törte meg a "nagy" egyeduralmát, ám a "kisszervezetek ideológiailag is a "kapitalista gettóba" szorultak. A valóság az, hogy mindmáig nem adták ki a kisszervezetek születési bizonyítványát", még mindig nem tudott megszületni a szocialista civil társadalom "kisgazdasága" és "kispolitikája". (7)(8)
Annak, hogy ez így van, elsődleges oka természetesen az, amit Ágh Attila fejt ki, miszerint hiányoznak még a "politikai" és "gazdasági garanciák", amelyek a kisgazdaságok elismeréséhez szükségesek lennének. (9) De ma már az is felismerhető, hogy önmagukban ezek a garanciák sem lesznek elegendőek.
A termelés színvonalának fejlődése, minőségének javulása ma nem csak politikai-gazdasági akadályokba ütközik. Fejlődésének gátja ma kulturális természetű is. S éppen itt válik a legnyilvánvalóbbá, milyen felmérhetetlen károkat okozott a társadalomnak a kultúra, az értelmiség, a tanultság, a közoktatás-közművelődés leértékelése. Az új elképzeléseket ugyanis visszahúzza egy történelmileg kialakult és sajnos felerősített politikai-, gazdasági-, kulturális- és életmódbeli elmaradottság.
A gazdasági elmaradottság alatt most elsősorban nem a magyarok vagyoni helyzetét értjük, s nem is a kor európai színvonalú termeléséhez való viszonyulást, hanem csak a magyar lehetőségekéhez. Az ún. gazdaságilag elmaradott térségek felzárkóztatására (10) pl. létrehozták az újrakezdési segélyt és az új szövetkezeti törvény (11) keretében a kormány megadta - igaz, bérelt és nem saját földön - a jogi garanciát arra, hogy az egyének vállalkozásban egyéni kisgazdaságokat hozzanak létre. A szövetkezeti törvény arra is lehetőséget ad, hogy a nagyüzemeken belül ún. belső vállalkozási egységek létesüljenek. (12) A rendelkezések életbelépése óta azonban gyakran halljuk-olvassuk, munkánk során tapasztaljuk, hogy a változás-fejlődés lehetőségét megadó rendelkezések egyelőre még nem váltják ki a kívánt és remélt hozzáállásokat. A munkások zöme nem vállalkozik és nem kezd újra. Elsősorban is reménytvesztettek, bizalmatlanok, végsőkig kiszolgáltatottak a helyi hatalmaknak (politikai, termelési- és értékesítési szervezetek), nem látják lépéslehetőségeiket, gyakran nem is tudják megfogalmazni problémáikat. Nincs kulturális készenlétük. Bizalmatlanságuk a fenti garanciák mellett még informáltsággal és a közös célra való szerveződés és együttműködés képességével lenne csökkenthető.
A "kicsi" és a "közepes" nagyságrendjei elterjedésének kulturális akadályainál láthatjuk, hogy bizonyos értelmű visszafejlődésről is joggal beszélhetünk. Hogy ez relatív, tudjuk, és hogy mihez képest visszafejlődés, a háború előtti magyar állapotokhoz vagy az európai polgári demokratikus államokhoz képest, erre a válasz nyilvánvalóan is-is. Bizonyos értelemben leépülés tapasztalható a magyar gazdálkodási és közösségi kultúra terén, ugyanakkor - elvben - mutatkozik fejlődés is - új szakmák kiépülése, polgárosultabb-iparosítottabb társadalom . Tudjuk azonban, hogy az új szakmák kiépülése, mint eredmény, részleges, mert éppen a szolgáltatás az, ami a legjobban leépült, holott a vidéken oly nagyon hiányzó munkalehetőségeket korszerű módon ma nem az ipar, hanem a szolgáltatás teremtené meg, ha volna hozzá tőke, vállalkozói kedv, szakértelem. Az új - elsősorban értelmiségi - szakmák kiépülése folyamatában szerzett társadalmi többlettudás pedig nem tud társadalmilag hasznosulni, mégpedig több okból nem. Az elsődleges a szocialista tulajdonforma nem ösztönző, elközömbösítő jellege s a magántulajdonú vagy szerződéses gazdasági vállalkozások politikai megkülönböztetettsége, tőkehiányos volta, rossz szabályozórendszere és mindezek miatt korlátozott volta. A szellemi leépültség oka továbbá a szakértelem ideológikus kezeltsége, az értelmiség mellőzöttsége, a szakképzettségénél alacsonyabb szintű szakmai munkavégzés, mégpedig elsősorban a fejletlen anyagi-technikai bázis és a változásokra való igen lassú rámozdulás, a tehetetlen szervezetek miatt. De oka a szakképzettség tömeges hiánya is. Tudunk olyan esetről, amikor az előrehaladott vegyesvállalati terv azért hiúsult meg, mert a külföldi partner a helyszínre látogatott, körülnézett, megismerte a vállalat várható munkásállományának szakmai képzettségét és úgy döntött, nem bízza rájuk gépsorait. S ez az a terület, ahol a magyar fejlődésen önmagán belül is mutatkozik visszafejlődés. A nagyüzemesítés okozta "szörnyű rombolás", amely "megszüntette az önszervezésre való képességet, bátorságot, a hagyományos paraszti életritmust, világszemléletet, a földhöz, szülőhelyhez való hűséget" (13) helyrehozatalára ma kevés remény van, amikor a gazda-szemlélet azokból, akik valaha gazdák lehettek, már kihalt, amikor a mezőgazdasági munkákat valaha ismerők otthagyták a mezőgazdaságot, vagy ott maradtak ugyan, de a munkák szakosodásával a bonyolultabb szakértelmet követelő szaktudás szakmákban monopolizálódott, s a köz szakértelméből kiveszett, kihalt (pl. állattartási- és kertészeti ismeretek), amikor a szakértelemhiány primitív bérmunkássá silányította a munkások jó részét, s áldozatává egy burkolt munkanélküliségnek. Ugyanez a helyzet az iparban is, hasonló bizalmatlanság, újtól való viszolygás, rugalmatlanság bénítja az egzisztenciálisan egyre jobban kiszolgáltatottakat. A vállalati kultúra fejlődésének kulcskérdését Hegedűs László így fogalmazza meg: "...hogyan indítható be az ember és a vállalat belső törvényszerűségeit figyelembe véve az az öngerjesztő-önfejlesztő folyamat, amelynek eredménye a valódi vállalkozások rendszere lesz?" (14)
Az elveszett-kihalt tudások visszaépülésére ill. a soha-meg-nem-volt-tudás, a kulturális készenlét kialakítására és állandó karbantartására még mindig csekély az esély, mert mint már említettem, a kulturális irányítás még most is a kivárás álláspontján van, s semmi komoly lépést nem látok arra, hogy széleskörű, offenzív változtatásokat vezetne be. Hozzáteszem azonban azt is - s nem csak azért, mert a megújító közművelődési folyamatok e tanulmány témája -, hogy a szellemi potenciál e lépések megtételére adott.
Ezek a kulturális szükségletek felismertek és meg is van rájuk a kipróbált szakmai válasz. Elsősorban a közösségfejlesztés alkalmas segíteni problémák felismerésében, s a megoldásukra adandó adekvát és közösségi válasz kivitelezésében, s a népfőiskolák, faluszemináriumok azok, amelyek valamely aktuális helyi probléma megoldásához szükséges ismeretek, információk, kapcsolatok kiépítésében a leginkább kompetensek. Mindkettő együttműködésen alapuló mozgásforma és komplex jellegű, ezért a tanulmányban sokhelyütt felbukkannak majd.
Az önállósulás magával hozza a gondolkodás minőségének változását. önálló döntéseket követelő, tájékozódni, tanulni "kényszerít", ezért az egyéni vállalkozókedv inspirálása óriási jelentőségű lenne.
A "kicsi" kialakulásának jelensége egyébként megfigyelhető intézményi szinten is a kulturális területen. Vannak már jelei, hogy a közeljövőben megtörnek a nagy szervezeti monopóliumok. A folyamat "alulról" már meg is indult, hiszen a "kicsi" - elvben, és ha nem nyomják szabályozókkal agyon - jobban rá tud mozdulni a keresletre, mint a "nagy" szervezet. A kis szervezetek egy része termelő- és üzleti alapokra helyezett szolgáltató tevékenység - kulturális kisvállalkozás, gazdasági munkaközösség, kisszövetkezet, pjt -, amelyik az állami szektor által kitermelt valamely hiányra-keresletre mozdul rá. Más részük a szellemi monopóliumot megtörni akaró, értékpluralizmusra törekvő új lapok és kiadók sora. Az új kulturális vállalkozásokat azonban egyelőre még ugyanúgy sújtja a már említett politikai- és gazdasági garanciahiány, mint más gazdasági vállalkozásokat. És ide tartoznak a művelődési intézményrendszer átstruktúrálódási jelei is. Vannak olyan elképzelések, hogy a megyei művelődési központok többé nem az alájuk rendelt városi- és községi intézményeket fogják szakmailag irányítani, hanem átkerülnek annak a városnak a fennhatóságába és szolgálatába, ahol fizikailag is vannak.

2. A "központi" helyett a "helyi" tendenciája
Nem választható el az előző és a többi tendenciától sem, de talán ezt van módunk napjainkban a leggyakrabban átélni. Gondoljunk csak a győri gyáregységre, amelyik a minap munkabeszüntetéssel követelte, hogy leváljon a pesti központról. A vállalatok keresik a helyben nem progresszív hatású "leosztások" megkerülésének, szerepük csökkentésének lehetőségeit, méghozzá a helyi érdekeket szolgáló, gyakran az eredetit helyettesítő tevékenységekkel mintegy fokozatosan kiszorítva azokat. Jól megfigyelhető ez a tendencia pl. a külkereskedelem területén, ahol a nagy külkereskedelmi vállalatok egyeduralma megszűnt, felbomlott kisebb vállalatokra, s mellettük új, közepes és kis szervezetek is keletkeztek, sőt, ha részlegesen is, de megnyílt a gazdálkodók számára is az önálló exportálás joga (az egy külön kérdés, hogy azzal mennyire képesek élni, hiszen elsősorban éppen az információk monopolizáltsága, vagyis kulturális-politikai okok miatt támadnak nehézségeik).
A talán legnagyobb társadalomformáló erővel rendelkező folyamat ma a helyi társadalom kialakulásának folyamata. Régóta ismerjük azokat a helyi törekvéseket, amelyek elsősorban a leépülésre szánt kistelepülésekről indultak ki, szembeszegülve a "központi" alarattal (ez a központ gyakran csak a szomszéd, ámde székhelyközség volt, még gyakrabban a megye), visszaperelve a település intézményeit - óvodáját, alsótagozatos iskoláját, orvosi rendelését, elöljáróságát vagy tanácsát. Ez az akarat néha oly erős, hogy képes szembenézni a lehetetlennel és a semmiből is felmutatni a leépülési folyamat megállíthatóságát. Ennek legszebb példáit a faluház-építőknél látjuk (15), legszomorúbb példáit pedig azoknál a kényszerű, véget nem érő, önerős (ún. társadalmi) munkáknál, amelyeket a vidéki lakosság saját infrastruktúrája kiépítése érdekében kényszerűen kifejt (vízműtársaságok, járdaépítések, vízelvezetések stb.), még akkor is, ha jól tudja, hogy az újraelosztás igazságtalan és egyre inkább azt akarja, hogy a helyben termelt és elvont adó nagy része a helyi fejlesztések forrása lehessen.
A helyi társadalom kiépítésére, a leépülés megállítására születtek már progresszív koncepciók (16), s vannak már megvalósult fejlesztések (pl. Somogy megye aprófalvai, Balatonszabadi és térsége, Bakonyszentkirály és társközségei, Tab) (17) A helyi társadalom megteremtésének egyetlen lehetősége az összefogás volt és marad még egy ideig, ezért e folyamat nagyrészt közösségi természetű, melyből további jó és alkotó törekvések lennének kibonthatók.
3. Az "államosított" tevékenységek helyett a társadalmiasuló mozgásformák tendenciája
Fogalomalkotó kényszereinknél már utaltam a bizalmi válságra, mely leginkább a politikai, de a művelődési életben is megfigyelhető. Éppen a felgyorsult társadalmiasulás és a vele párhuzamos - bár azt megelőző - tömegszervezetekből való tömeges kilépések leplezik le a legjobban, mennyire él a lakosságban az új szervezetek alapításának igénye - a szakszervezetektől a majdan pártokká is átalakulható országos egyesületekig. A pozíciójukat tartani akaró intézmények átszervezik önmagukat és új programmal indulnak (pl. KISz).
Az elhatárolódás már jóval nehezebb az olyan intézményrendszerben, amelyik az állam kezében van és minden bizonnyal ott is marad, pl. az iskolarendszerben, azonban még itt is kimutathatók leválási-önállósulási törekvések (ld. a felsőoktatás minisztériumról való leválási követelését, önállósulási törekvéseit!)
A művelődési otthoni hálózatban is felvetődik, hogy ahol lehet, működjön az intézmény helyi egyesületként (18). Megjelent egy új kívánalom a közművelődési intézmények irányításával kapcsolatosan, az "ideológia-semlegesség", s ennek következményeképp a nem egyetlen főhatóság fenntartása alá tartozó intézményrendszeri működés. (19)
4. Az információk társadalmi értékesülésének tendenciája
A hatalom korlátozásának ma egyik erősödő eszköze az információk monopóliumának megbontása. A válság okozta felelősségmegosztás utolsó néhány évében felerősödött az információk iránti igény, megindult az információk keresése, sőt követelése is, nem csak elosztása.
a, Az információk keresése
Az információk keresése mindig valamilyen céllal történik.
Megkezdődhet azért, hogy a szűkebb környezet, a hely, ahol élünk, megismerhetőbbé és átélhetőbbé váljon. Az utóbbi évtized identitás-kereső és társadalom-megismerő mozgalmai ezt példázzák (hagyományőrző- és honismereti munka, szociográfiai táborok, a helyi társadalmakban megjelenő helyi orgánumok, stb.)
Elindulhat az információkeresés egy bizonyos probléma megoldása érdekében. Néhány polgár felismeri mondjuk egy kistelepülésen, hogy valamely infrastrukturális gondjuk kapcsán maguknak kell cselekedniük, mert továbbra is a felső segítséget várni értelmetlen. A felismeréssel a kérdések özöne tolul fel bennük: mit? hogyan? kikkel? mikor? mennyiért? Az első lépés az informálódás, bármilyen módon - kapcsolatkeresés, levelezés, "hallottam valahol..." és az utánajárás: megtudni, mik a lehetőségeik és ezeket kikkel tudják megvalósítani?
Tudjuk, hogy minél alacsonyabban van valaki az információs hierarchiában, annál kevesebb esélye van arra, hogy mozgósító vagy politikai erejű információk birtokába jusson és azzal élni is tudjon. Éppen azért nagyon fontos a közösségi fellépés és a problémák megoldása során szerzett érdekérvényesités gyakorlata. Ehhez minden bizonnyal bátoritásra és segítésre van szükség, melynek szellemi háttere már a már említett mozgásformákban már kiépült, szakembergárdája és új intézményrendszere még nem.
Elindulhat az információk keresése a már említett "középszintekről" is (20), nyomást gyakorolva a hatalomra: adjon számot működéséről, milyen megfontolások alapján cselekszik úgy, ahogy. E szinten elsősorban a nyilvánosság az, amelyik az előrejutást garantálhatja, de itt sem elhanyagolható az együttműködés- és megértés, a megegyezésre jutás képességének fejlődése.
b, Az információk kiszolgáltatása
E téren több olyan progresszív kezdeményezést említhetünk, amelyek a legfőbb információhordozók demokratikus használatára törekednek.
A helyi rádiók, kábeltelevíziók, a körzeti adások, a helyi újságok, kalendáriumok, évkönyvek, tékák, olvasókönyvek stb. a "központi" helyett a "helyi" szellemében működnek. A helyi közigazgatás, politika, a termelés, a piac, a kulturális élet hírei, közhasznú információi; a környék, a közigazgatási terület, a tájegység fokozatosan bővülő köreinek ismerete és kapcsolódása az országgal és az azon túli világgal mind hozzájárulnak a mozgástér- és lehetőségrendszer kitágulásához, új kapcsolatok szövődéséhez, a helyi hatalommal és a helyi társadalomban megjelenő törekvésekkel való párbeszédre, konfrontációra, megegyezésre, s azon keresztül a tágabb vérkeringésbe való kapcsolódásra. Ha az átélhető helyi szint az egyén életéből kimarad, ha a helyi viszonyok ismeretében nem tudja kontrollálni a változásokat és tendenciákat és ott nem tudja befolyásolni azokat, akkor egy határig minden "beadható" neki, hiszen minden távoli és ellenőrizhetetlen. A helyi viszonyok ismerete mindezen kívül egyben a közösségek kialakulását segítő tényező is.
A számítógépek közművelődési használata újabb eszköz a demokratizálódási folyamatban. Számos különböző rendszerű információs központ alakult már az országban, elsősorban a közhasznú információk tárolására és lakossági használatára. Ezek azonban nem merítik ki a számítógépben magában rejlő kommunikációs lehetőséget is. Létezik azonban már egy országos hálózatú kommunikációs rendszer is, a közösségszolgálaté (21). Ez egy olyan információs- és kommunikációs rendszer, amelyik a rendszer valamennyi tagja együttműködésével jön létre, s a központ szerepe "csak" annyi, hogy a beérkező információkat rendszerezve visszaadja tagjainak. Igy jut a kisalföldi tag szegedi vagy pesti információkhoz, méghozzá gyors és időbeni, pontos, részletes és gyakran igen nagy fontosságú információkhoz (pl. pályázati, alapítványi, állás, bérmunka, szolgáltatási lehetőségek). Ez a szisztéma kiiktat minden korábbi, hierarchikus szintet, melyen az információk csorbultak vagy elakadtak, s partnerré teszi a korábban a hierarchia legalsó és legfelső fokán állottakat és minden résztvevőt. Egy ilyen rendszerben való részvétel azután országos információs rendszerekbe történő bekapcsolódást is lehetővé tesz. (A Videotex kétoldalú kommunikációs rendszerére gondolunk.)

5. Az információk nyilvánosságba kerülésének tendenciája, a formális melletti informális csatornák (közösségek) kiépülése
Gyakran tapasztaljuk, hogy az információ "leáramoltatását" (milyen jellemző, hogy e néven terjedt el!), vagyis a tájékoztatást összetévesztik a nyilvánosság fogalmával. Azok a helyi vezetők, akik komolyan veszik a lakosság tájékoztatását, általában sértőnek találják, ha a helyi nyilvánosság fejlesztésének szükségessége is szóbakerül, mert meg vannak győződve arról, hogy ők mindenkit rendesen tájékoztatnak. "Ezer lehetőségük van az embereknek megszerezni a szükséges információkat - mondják -, csak nem élnek velük, s ezért magukra vessenek!" Az emberek zöme, nyilvánvalóan azért is, mert nem érzi neki valónak a jórészt hivatali- vagy szaknyelven megjelenő információkat, általában valóban nem megy az információk után, hacsak nem az előbb említett konkrét célokkal. Az információk megszerzésének a legnagyobb gátja a kiábrándultság: "minek tudakozódjak, úgysem változik semmi!" így nem érezhetik azt sem, hogy informáltnak lenni annyit tesz, mint cselekvési alternatívákhoz jutni. Ezért elsődleges fontosságú, hogy az információk természetes közegbe jussanak, élővé váljanak, véleménycserék, magyarázatok, utánajárások, visszakérdezések alapját képezzék.
De a közösség nem csak birtokba veszi az információkat, hanem alakítja, változtatja is azokat, s újakat is kitermel, amelyeknek fontos másokhoz is eljutniuk. S itt elengedhetetlen, hogy különbséget tegyünk az emberek tájékoztatása valamint a helyi nyilvánosság működése között. "A tájékoztatás egyszerűen azt jelenti, hogy információk áramlanak egyik helyről a másikra, egyik embertől a másikig, általában a hivatalos intézményektől a lakosság irányába. A nyilvánosság abban különbözik ettől, hogy oda-vissza információt jelent, tehát többirányú csatornákat feltételez, továbbá, hogy itt nem csak információkról van szó, hanem nézetek, vélemények megfogalmazásáról, kialakításáról egy közös kommunikációs rendszerben. Olyan fórumok, közösségi együttlétek, közösségi terek meglétét feltételezi eleve a helyi nyilvánosság, ahol nem csak tájékoztatják az embereket, hanem ahol a nézetek megfogalmazódnak, tehát az információk bekerülnek egy közösségi használatba." (22) A nyilvánosság a mi értelmezésünkben tehát nem egyenlő a sajtó, a rádió, a tv nyilvánosságával, mert nem csak az információ napvilágra kerülését, hanem alakítását is fontosnak tartjuk, s ezt csak a jelenlegi formális csatornák melletti informális csatornák kiépülése és a kettő kommunikációja révén tartjuk lehetségesnek.
Az információk birtokba, közösségi használatba vételéhez közösségek kellenek, különben még a megkapott információ "sem tud társadalmiasulni, a privát szférában marad." (23) Nyilvánvaló, hogy nem ez az egyetlen oka közösségek szükségességének (24), de éppen napjaink magyar társadalmában nagyon fontos oka. Hogy hogy[ állunk a közösségekkel? Kétségkívül megjelent a társadalomban a közösségiség tendenciája (ami nem jelenti azt, hogy korábban nem voltak közösségek, gondoljunk csak az amatőr csoportokra, ifjúsági klubokra!), mégpedig új tartalommal. Az új közösségi tendencia elsősorban az akarat- és érdekérvényesítés, önsegélyezés, közös munkavégzés és fellépés alkotó- és politikai erejére számít, de a tanulmányom elején elemzett okok miatt, korántsem vált általánossá, s még meglehetősen törékeny. Az emberi- és állampolgári jogok, az új alkotmány előkészítése persze már más légkört teremt az egyesületek, baráti körök, társaságok számára, mint akár még 4-5 évvel ezelőtt is, de a már körülírt igazgatási félelem azért még mindig nem csitult el teljesen. S az alkotmányos garanciákon kívül más okok is törékennyé teszik e közösségszerveződés mai állapotát, s ez megintcsak kulturális ok és a magatartáskultúrára vonatkozik.(ld. később, a 7. pontban)
Itt is lenne tehát tennivaló és szakértői segítség, s a szakmai tudás ehhez is kitermelődött már.
6. Az értékek megfogalmazódásának és pluralizálódásának tendenciája
Napjaink legizgalmasabb, bár néha ijesztő tendenciája ez. A pangás éveiben gyakran hallhattuk emlegetni konfliktusoldó stratégiaként, hogy "meg kell mondani, hogyan kell másképp csinálni, öncélú kritizálgatással nem megyünk semmire!" S valóban. Bár tudjuk, hogy már akkor is voltak, s nem is csak egyének, hanem csoportok is, akiknek volt programjuk, de nem kaptak nyilvánosságot és tudjuk, hogy voltunk, akik ha tudtunk is valami részmegoldást, azok nagytársadalmi szinten nem találkozhattak másokéival, csak egy-egy baráti körön, szakmán keresztül főttünk saját levünkben. S éppen a mostani összeadódások során megfogalmazódó programok teszik számunkra is átélhetővé, mit is jelent a felpördült társadalmi nyilvánosság, hogy mégis milyen erős a szellemi progresszió! S azt is átéljük, hogy néhány intoleráns, erőszakos személyiség vagy törekvés fellépése milyen aggodalmat vált ki renyhévé vált, nyílt harchoz nem szokott lényünkből. Az értékek megfogalmazódása, s az azok köré szerveződő csoportok megalakulása nem fájdalomtól mentes folyamat, különösen akkor nem, ha minden igyekezetünk ellenére is csökevényesnek kell látnunk magatartáskultúránkat. Mégis, úgy gondolom - s ezzel, mint mostanában megtudtam, szerencsére sokan így vagyunk: csak a nyíltság, csak az értékek felszínre hozása, érvényesülési terük keresése, konfrontálódása, egymás kölcsönös korlátozása és megerősítése tudhat csak demokratikus állampolgárokká nevelni bennünket.
Persze ez a folyamat sem az utóbbi egy-két évben kezdődött. Hogy régebbre ne is menjek vissza, a társadalomban érlelődő identitáskereső szándékot pl. jól érezte meg Ráday Mihály, mikor televíziós értékmentő mozgalmába kezdett. S ez a társadalom, amelyikben a régi fogalmához gyakorta a szegénységé tapadt (sokáig a múlt megbecsülhetősége nélkül), s ezért számos területen szinte megtagadta értékeit (ld. pl. az építészet területét), újra érzékennyé vált a szépre és hagyományaira (ami sajnos még nem jelenti azt, hogy hagyományőrzően és szépen építkezik). A Ráday-elindította folyamat lényegében egy időben megértett társadalmi szükségletet jól realizáló, értékeket felszínre hozó közösségfejlesztési folyamattá vált. S ez már akkor sem az egyetlen értékkatalizáló folyamat volt, s talán nem is a legjelentősebb (de kétségkívül a legismertebb), hiszen a népművészeti mozgásformák, a művészeti csoportok, az olvasótáborok, a honismereti- és vallási közösségek, a szociográfiai táborok, a társadalomismereti kutatások és gyakorlatok egyetemeken és főiskolákon, a hétköznapi kultúrát rehabilitáló művelődési házi kezdeményezések, majd a történelmi múltat rehabilitáló falu- vagy közösségfejlesztési kísérletek a kontinuitás megteremtéséért szerveződtek, s vezettek el oda, hogy bizonyos értékek egyeduralma helyett már kiépülőben lehet az értékek pluralizmusa. Sajnos, a kulturális irányítás lapul és nem siet e felismerések konzekvenciáit beépíteni iskola- és művelődési intézményrendszerébe, vagy éppenséggel átalakítani azt.
7. Az értékek által vezérelt magatartás tanulási folyamatának tendenciái
A politikai kultúra elmaradottsága éppen napjainkban válik a legnyilvánvalóbbá. A párt és az állam funkcióinak egybefonódása, valóságos képviselőtestületi élet és nyilvánosság, demokratikus közigazgatás és településfejlesztés, valamint az önszerveződés hiányában, melyekben a fejlődést a különböző érdekek felszínre kerülése és nyílt konfrontációja adná, az állampolgári beleszólás csak a járda- és vízelvezetés ügyeire korlátozódhatott. A lakosság a valóságos döntésekből kiszorult, a hullámokban jövő átszervezésekbe beleszólása nem volt, egyre tehetetlenebbé vált. Az informális kapcsolatok elsődlegessége, a móriczi "rokonok-világ" továbbélése, a pozícióharcok oda vezettek, hogy nem egyszer még egy-egy gazdasági szervezet, falu, megye stb. sorsa is másodlagossá válhatott.
Nagy hiányosságaink vannak e téren, s a társadalmi tapasztalatok egyfelől erősítik, másfelől rombolják együttműködési készségünket. Aki már volt új szakszervezet- vagy egyesületalapító összejövetelen, az tudja, milyen zavart is teremt először mindannyiunkban a lehetőség, amivel okosan kell élni. Mondhatni analfabéták vagyunk az állampolgári jogok területén, pedig már 100 évvel ezelőtt is - ahogy Kovalcsik József is idézi könyvében - voltak olyan gyerekek, akik nem csak fújták, hogy mik az egyesület játékszabályai, de be is tartották azokat. (25) Újra "fel kell találni", meg kell tanulni, mire való a szakszervezet, a népszavazás, az egyesület, mi az alkotmányozó nemzetgyűlés, stb.
S akkor még csak a dolog egyik részét tisztáztuk, mert a társas színhelyeken nekünk is játékszabályokat kell alkalmaznunk. Néha elkeserítő, mennyi fölös indulat robban ki szinte már az első percekben s zúdul ártatlanok nyakába, hogy mennyire nem figyelünk egymásra, milyen nehezen viseljük a közösség kényszereit, amelyre pedig vágyunk. (26) Tudom, hogy mindez gyakorlathiányból ered és hogy megtanulható. Meg is kell tanulnunk, mert itt már nem a formálissá merevedett "közösségi" életről van szó, amelyikben annyira behatároltak voltak a lehetőségek, hogy nem számított, ki mit beszél, s így mindenki csak mondhatta a magáét. Ezekben az új közösségi alakulatokban figyelnünk kell egymásra, mert megegyezésre kell jutnunk, s a közös cél érdekében a másságot is el kell tudnunk viselni. Meg kell tanulnunk azt, hogy ha valakivel nem értünk egyet, vagy valami miatt valaki nem szimpatikus, mértékletességgel viseltessünk iránta és ne az egész lényét kérdőjelezzük meg. Hogy belülről is "engedjük meg neki", hogy ugyanazért a jó ügyért fáradozzon, mint mi.
A legjobb tanító a gyakorlat, de vannak már módszerek is a tanulási folyamat meggyorsítására. Azokra a progresszív törekvésekre gondolok, amelyek a közösségi élet mélyebb összefüggéseire is megtanítanak. Ilyenek pl. az önismereti- és csoporttréningek, mentálhigiénés csoportok, teaházak, a szinte legelterjedtebb olvasótáborok, a vallási közösségek, de ilyenek pl. a népfőiskolák személyiséggel foglalkozó témakörei, s maga a népfőiskolai forma, amelyiken "az ún. népfőiskolai tárgyak "oktatása" mellett hangsúlyos szerepet kapott az egyéni és a közösségi cselekvések gyakorlása."(27)
8. A művészi önkifejezés tendenciája
A közművelődés e minden időkben kitartó, mert alapvető emberi, önkifejezési szükségletet realizáló területének mai állapotát elemezni nem az én feladatom, mindenkori jelentőségénél fogva azonban szükségesnek tartom itt is felemlíteni. Szükséges, hogy a fejlődési tendenciák részletesebb kidolgozásánál súlyának megfelelő elemzést kapjon. Magam csak annyit jelzek, hogy az alkotó önkifejezés nem csak csoportos, bár sok tekintetben közösségi tendenciái is felerősödtek az elmúlt tíz-tizenöt esztendőben, elsősorban a népművészet terén - régi mesterségek, kismesterségek, kézműves tevékenységek, táncházak. stb.
9. A valós kulturális szükségletek megjelenésének tendenciája
Természetesen az eddig felsorolt tendenciák is valós szükségletek realizálására születtek, ám hogy mégis külön is tárgyalom, annak az az oka, hogy a valós kulturális szükségletek megjelenésének tendencia is viszonylag új 1948 utáni közművelődésünkben.
Az állami irányítású népművelés időszakában az emberek kulturális szükségleteivel nem törődtek, hiszen a cél bizonyos tudattartalmak bevitele, s nem kibontása volt. A 60-as évektől ugyanakkor árnyalódik a kép - az ifjúsági klubok, az amatőr csoportok, s egyáltalán, a nagyrendezvényeket felváltó kiscsoportos formák már bizonyos engedmények megtételéről árulkodnak, de ezek is csak az ún. "árukapcsolás" legfőbb engedményéig juthattak, s így bizony nagymértékben befolyásolták a csoportok életét, s lerontották a mozgalom továbbélési esélyeit. (28)
A hétköznapi kultúra rehabilitálása azért volt "forradalmi" tett a magyar közművelődésben, mert először tett komoly kísérletet arra, hogy ráirányítsa a figyelmet a szükségletekre.(29) Több mint tíz évután elmondható, hogy a hétköznapi kultúrával való foglalatosság nem csak hogy létjogosultságot nyert a művelődési intézményhálózatban (29), de önfenntartásának jelentős bázisa is lett. Mindezzel megadja a művelődési intézményrendszer átalakulásának egyik valós szükségleten alapuló lehetőségét, a kulturális szolgáltató központokká válást.
a, Az egyéni és közösségi művelődést kiszolgáló szolgáltató-rendszer
A szolgáltatás iránti igény szükségletként jelentkezik, s természetesen nem csak a művelődési otthoni intézményhálózat, hanem pl. a könyvtárak területén is, de ugyanígy jelentkezhet ez az informatikával, a videóval, a filmmel stb. foglalkozó területeken is. Rendeltetésük a művelődési folyamatok kiszolgálása különféle kultúrahordozókkal, eszközökkel, tanfolyamok, rendezvények (pl. lakodalom, baráti összejövetelek) lebonyolításával. E szolgáltatás kulcsa a közhasznú információk gyűjtése és feltárása, a kapcsolat-közvetítés és szervezés. Nem pusztán egy adott választék szétterítéséről, egy konkrét kérés vagy megrendelés (mondjuk fénymásolás) teljesítéséről van szó, hanem egy személyre és közösségekre koncentráló, eszközökkel és lehetőségekkel rendelkező segítésről. Legmagasabbrendű működését talán az önszervező köri mozgalommal tudnám érzékeltetni, mely - nyilvánvalóan a szükségletek valamelyes ismeretére támaszkodva - tevékenységlehetőségeket hirdet meg az adott körben, hogy azután a jelentkezőket összeszervezze, önképzésükhöz szakember-segítséget, a szükséges kultúrahordozókat és kapcsolatokat nyújtsa. A csoportok működésükhöz (legalább 5 fő esetén) állami támogatást kapnak. (31)
b, A hátrányos helyzetűek támogatása
Valós társadalmi szükséglet élteti és egyre erősebben a mentálhigiénés, egészségügyi, social work típusú tevékenységeket, a prevenció és a gondozás szintjén is. Anélkül, hogy mások szakterületébe kontárkodnék (s támaszkodnom sincs mire, mert a kutatáshoz nem készült ilyen részanyag), úgy látom, ez az a terület, ahol jelentős szakemberi és intézményi bővülésre, új szakma vagy szakmák kiépülésre lehet számítani.
Ide tartozik egy újabban megjelenő kulturális szükséglet, a munkanélküliekkel való foglalkozás, melynek nyilvánvalóan van mentális és képzési vetületei is. (32)

Egy példa az új intézményi kiépülésre
Mint közösségfejlesztéssel foglalkozó szakembernek, nem áll más módomban, mint saját szakterületünkkel példálózni, megismételve azt a véleményemet, hogy a kulturális szolgáltatások, az informatika területén és a mentális- és gondozói munkában is látok lehetőségek új szakembergárda kiépülésére és intézményrendszeri átalakulásra.
A helyi közösségek szolgálata
(közösségfejlesztési hálózat kialakítása)
"A közösségfejlesztés Magyarországon ma nem az emberek, a társadalom "jobbíthatóságába" vetett hit, s nem egy reménykedő vagy egy reményét vesztett beállítódottság kérdése, hanem sürgető társadalmi szükséglet. Sürgető társadalmi szükséglet, mégpedig azért, mert abból a gazdasági- és morális kátyúból, ahova jutottunk, kijutni csak önmagunk társadalmilag eleddig nem hasznosult erőtartalékainak felszínre hozásával lehet. S ez az energia pedig helyzetünk felismerésében és megváltoztatni akarásában, konfliktusok előidézésében és megoldásában, tehát magában a fejlődésben hasznosulhat. E folyamat közösségivé válása a közösségfejlesztés maga.
A közösségfejlesztés Magyarországon továbbá nem egyszerűen csak egy társadalomtudományi alkalmazási terület, hanem egy új foglalkozás elterjedésének lehetősége is. A közösségfejlesztés azonban módszer is, amit laikusok is alkalmazhatnak közösségük hasznára. A lakóközösségek jelentős személyiségei önkéntelenül is ilyen hatást váltanak ki környezetükből, szakember támogatásával pedig még inkább környezetük fejlesztőivé válhatnak." (33)
A közösségfejlesztési kísérletek során nyert tapasztalatok hasznosulását leginkább egy új, a helyi közösségek érdekében szerveződő szolgálat létrehozásában és működésében látjuk. (34)
Egy szolgálat, mégpedig egy ideológia-mentes szolgálat kiépítése lenne időszerű. Az ideológia-mentességre a legjobb példa a polgári országok honvédelme, amelyben a tisztek nem lehetnek egyik pártban sem, mert akármelyik párt vezeti az országot, nekik a hazát kell védeniük. Valami hasonló módon kellene egy mondjuk művelődésfejlesztési szolgáltató rendszernek működnie, amelyik igazgatás-semleges, többé-kevésbé ideológia-semleges is, és amelyik semmi mással nem törődik, csak azzal, hogy a társadalom az adott helyi sejtjeiben működő- és fejlődőképes legyen, ez pedig nem megy a helyi kultúra fejlesztése nélkül.
Eddig azért nem alakult ki helyi kulturális élet, mert nem működött a helyi társadalom sem. A helyi kulturális élet valamikor intézményeket hozott létre, mert szüksége volt épületre, gyűjteményekre, közkönyvtárra. Aztán fordítva alakultak a dolgok: létrehoztak könyvtárakat, művelődési házakat, hogy szükség legyen könyvre, kulturális rendezvényre. Az állam elkezdett bábáskodni az emberek feje fölött, és a társadalom arctalanok gyülekezetévé vált. Nem abszolute persze, csak ahhoz képest. Mit lehet tenni? Elő kell segíteni egy mozdulást, a megmozdulást, aminek a tartalmát nem nekünk, hanem az adott közösségnek kell kitermelnie. Néhány tehetség még él a falvakban, akik úgy nevelődtek, hogy a jég hátán is meg kellett élniük, mindent ki kellett találniuk, mindenért meg kellett harcolniuk. Szakmai segítéssel, bátorítással ők vezérelhetnék a közösségszerveződési folyamatot.
A szolgálatnak olyan szaktudást kell maga köré gyűjtenie és menedzselnie, amelyik a megrendeléseket bármikor, bármilyen módon ki tudja elégíteni. A szolgálat a kitermelődött, meglévő, de a jelenlegi struktúrában nem működő, lappangó szaktudást akarja konvertálni.
A szolgálat köré gyűjtött szaktudás mozgatásához is szakemberek kellenek, akik maguk a szolgálat alkalmazottai. A szolgálat létrehozása esetén a szakembergárda felkészítése is felmerülhet. Széleskörű kiépülése esetén ez természetesen visszahatna a felsőoktatási képzésre is.
A ténylegesen főállásban működő stábnak azonban kicsinek kellene lennie. Mindenütt a világon, ahol ilyen típusú fejlesztéssel foglalkoznak (35), a helyi fejlesztésben a laikus fejlesztők - agrármérnök pl., aki agrárterületen vállal fejlesztést stb. - vannak többségben.
Elképzelhető, hogy e tevékenységnek ki kell terjednie egy területkutatási munkára is, amelyik azonban nem csak tényfeltáró, hanem egyben kapcsolatépítő is, tehát amelyik a megismert probléma mellé rendeli a problémamegoldásban segíteni képes szakembert (fejlesztőt, bátorítót, tanácsadót, közösségfejlesztőt). Ez a kutatás tehát más természetű, mint a kutatóintézetekben folyó, tanulmányokban realizálódó kutatások - elsősorban arra irányulna, hogy a problémát felismerve, azt közösségivé tegye és elérje azt, hogy a helyiek is akarják a probléma megoldását.
A szolgálat elsősorban megrendelések alapján dolgozna. Hogy lennének megrendelők, arra már vannak pozitív visszajelzések: a helyi tanács, egy lakóterület, egy gazdasági szervezet, egy falu igenis meg tudja fogalmazni és igényelni tudja a művelődésfejlesztési tevékenységet. Felismeri - mert rákényszerül, hogy felismerje -, hogy szükségük van kulturális fejlesztésre és ahhoz szakemberre. A jelenlegi közigazgatási rendszerben csak esetlegesen jelenhet meg a fejlesztő - egy-egy ambíciózusabb, tágabb látókörű és hozzáértő szakember felkérésére. A fejlesztő szakemberek igénylése persze csak akkor válhat igazán tömegessé, intézményessé, ha a helyi közigazgatási vezetés átalakul, tehát a közösségfejlesztési hálózat országos kiépítése is csak fokozatos lehet. Az ilyen típusú fejlesztő-szolgálat csak abban a berendezkedésben állna meg a lábán, ahol azért lenne érdeke a választott vezetésnek a szakember felkérése és megfizetése, mert ez az ő pozícióit erősítené. Annyi többlet-energiát adna a kezébe a helyi társadalom mozgatásához, hogy az neki sokszorosan megérné.
Ez a művelődésfejlesztési szolgálat tehát egy független szerveződés lenne, abban az értelemben is, hogy nem költségvetésből, hanem megrendelésekből dolgozik. A megrendelés egy része állami, mert az állam is egy a szabad piacon. Megrendelhet munkákat tehát az állam, a helyi közigazgatás, egyesületek, szervezetek, intézmények stb.
Az állam nem vonulhat vissza a közművelődés finanszírozásából. Bizonyos, hogy a piaci viszonyok közművelődési téren is érvényesülnek, s hogy a civil társadalom nagyobb teret fog magának nyitni, s ennek anyagi konzekvenciáit is részben átvállalja, hiszen ez már a mai gyakorlatban is így van. Egy egészséges aránynak azonban meg kell maradnia, s ebben az állami résznek meghatározónak kell lennie. Az államnak arra kellene vigyáznia, hogy ne alakulhassanak ki ésszerűtlen területi egyenlőtlenségek. Az államnak az olyan térségek fejlesztésénél kell részvényesként belépnie, amelyeknél a legjobb szándékú és legnagyobb mérvű önerő is képtelen a szükséges kapacitást és szakértelmet mozgatni. Ha ezt ma végiggondoljuk, akkor úgy látjuk, hogy az államnak egyik helyen 49, másik helyen 70 pontnyi részvénnyel kell beszállnia, de vannak területek, ahol 100-zal. Az államnak ebben az esetben pontosan meg kell mondania, hogy mi a koncepciója, s a koncepcióhoz mért helyi teendőket pedig dolgozza ki a megrendelt szakértelem.
A stáb működési feltételeit - melyek minimális feltételek - állami részvétellel kell megteremteni, de ha 100 egység kell a normális működéshez, akkor mondjuk 50-70 lenne államilag biztosított, a többit saját tevékenységükkel kell megtermelniük. Európában sokhelyütt él az a szisztéma, hogy az orvosnak a gyógyításért a beteg ad egy csekket, amit az orvos a társadalombiztosítónál bevált. Tevékenység utáni jövedelme van tehát és nem fizetése. A fejlesztői szakembergárdának is akkor lenne fizetése, ha számlákat tud adni a területein. Ha pl. egy segítségével létrejött közösség, amelyiknek nincs vagyona, kerülne ilyen fizetési helyzetbe, elképzelhető, hogy a fizetés érdekében előbb egy megyei letéti számlára kellene pályáznia. A pénzek tehát nem felélésre lennének, hanem csak számla ellenében lennének kifizethetők. A szakember adja a számlát a közösségnek, az benyújtja és a rendszer működőképes.
Ebben a működésben a kultúrára fordított összegek is jobban megtalálnák a helyüket, másokat is megmozgatnának és nem csorognának el. Mert valamennyi pénz azért van. Kiderülhet pl., hogy az egyik faluból százan a bonyhádi Zománcgyárban dolgoznak. Világos, hogy ennek a gyárnak le kell adnia az emberei utáni pénzt. A vállalati közművelődési alap tehát a saját dolgozók lakhelyén is realizálódhat. A gyár, a tanács, megyei vagy országos szervezetek, akik egyedül nagyon keveset tudnak tenni, együtt hatékonyan menedzselhetik közegük művelődését. S a beavatkozás, segítés mértéke, nagyságrendje is egészen különböző lehet. Gyakran nem kell semmiféle látványos és hosszantartó cselekvés, csak egy szakszerű, hozzáértő indítás - egy tényfeltárás utáni nyilvános beszélgetés, egy tényfeltáráson alapuló fejlesztési javaslatköteg, egy akció stb. - és a faluban máris elindul az összefogás. S a fejlesztés feladata ezen túl a partnerek megkeresése, információk adása, kapcsolatközvetítés és bátorítás. Pusztán az a tudat, hogy valami független szakmai erőt éreznek maguk mögött, már elegendő lehet ahhoz, hogy a helyben, egymás között már értelmetlennek látszó cselekvéssorokat elvégezzék. Megindul a közösségi szerveződés. Az OKK írt minden 2000 fő alatti településnek, megpróbált közösség-ügyben tájékozódni. 1200 településről válaszoltak és abból 500-ban nincs semmiféle közösség. Addig kell dolgozni az ilyen helyeken, amíg ki nem alakulnak helyi közösségek és nem lesznek az informális szerveződés alapjai, a helyi nyilvánosság orgánumai, a közjóra irányuló törekvések hangadói.
Ha a fejlesztő nem egy álmodozó, aki a magas kultúra felé akarja orientálni a lakosságot, hanem inkább egy, az önsegítő mozgásokat támogató szakember, akkor igazából még hasznot is hozhat, magának és a településnek is. "Ahány száz forintot megmozgatok, annyiszor egy forintot adjatok nekem."
Több típusú érdekeltség is működhetne a munka során, érvényesülhetne a személy és a szervezet érdekeltsége is.
A gazdaságosság irányába mutat az is, hogy bizonyos településnagyságig a tevékenységeket nem lehet mesterségesen ágazatokra bontani, mert azok együtt jelentkeznek. Valószínű, hogy egy ilyen stáb és a működése során kialakult közösségi mozgások pótolni tudnának jelenlegi intézményrendszeri működéseket: könyvtárat, mozit, művelődési házat és megyei intézményeket is, pl. megyei pedagógiai intézetet. Épp ezért szükséges a többi érintett szakmával is egyeztetni elképzelésünket.
Az is fontos, hogy hogyan öntjük formába a szolgálatot, hogy milyen szervezeti keretek között és hol működik. Ha Kft-ként vagy részvénytársaságként működne, akkor nagyobb bizalmuk lenne az embereknek, a szakembereknek, mert a számukra való létet sugallná.
Ha ílymódon nem önállósulhatna a szolgálat, akkor a leginkább még egy körzeti egyetemen működhetne.
Talán nem is olyan abszurd úgy elképzelni a működést, hogy az országban 8-10 helyen működne ez a szolgálat és ennek lenne egy intendánsa, s mert ez az ügy államérdek, az illető mondjuk kormánybiztosi rangban lenne és közvetlenül az államminiszterhez tartozna, ami a jelenlegi gátló tényezőket teljesen kikapcsolná.

Lemezújság archívum

Közösségfejlesztés