Közösségfejlesztés

Lemezújság archívum
Cím:
Fejezetek a Marx előtti szociális eszmék (szocializmusok) fejlődésének történetéből
Szerző:
Bernát István
Folyóirat:
PC Lemezújság
Év:
1994
Szám:
1.szám
A cikkben lévő
Tárgyszavak:
szocializmus, Marx előtti szociális eszmék
K17_9401



Fejezetek a Marx előtti szociális eszmék (szocializmusok) fejlődésének
történetéből


A létezett (de sohasem működött) szocializmusban nemcsak általában a
valóságot és a valóságos történelmet hamisították meg vagy, hallgatták
el előlünk, hanem az ún. társadalmi illetve szociális kérdésnek -
benne a szocializmus eszme Marx előtti fejlődésének - a történetét is.
Kik ismerik ma pl. Eötvös József 1854-ben, tehát a Kommunista
Kiáltvány megjelenése után mindössze 6 évvel papírra vetett gondolatát
a szocializmusról? Eötvös ugyanis azt mondja: "Nem a communista elvek
győzelme, hanem csupán az lehetetlen, hogy ezen elveket valaha más
valósítsa meg, mint az absolutizmus. S azért a communizmus győzelme
mindenkor egyszersmind a despotizmus győzelme leend." Vagy ki ismeri
ma nálunk Migray Józsefnek a 30-as évek elején megjelent fontos
elemzését a bolsevizmusról, amely a Marxismus csődje címen jelent meg,
alcíme pedig A szocializálási elmélet a gyakorlatban? Ki hallott a
Migray által 1902-ről idézett Czóbel Istvánról, aki már akkor úgy
vélte: "szakadékba való zuhanásnak kell tekintenünk a szocializmus
(várható) győzelmét" s a világ olyan helyzet felé sodródik, amelyben
könnyen előállhatnak majd "Napóleonhoz hasonló diktátorok!" Vagy ki
tud arról, hogy Czóbel 1902-ben előre látta "a passzív és fanatikus
oroszok meg fogják kísérelni a szocialista alapelveket végsőkig
kihegyezni, és teleológikus képzetekkel összekötni. Talán azt is
megkísérlik, hogy az őskereszténység kommunizmusát bevezessék, és
bizonyos politikai elméleteket ortodox nemzetségi doktrinává
emeljenek." És ki hallotta Czóbel 1902-es fantasztikus próféciájának
azt a döbbenetes gondolatát, miszerint "az oroszok megpróbálják majd
azt is, hogy új szocialista tanaikkal az összeomlott középeurópai
társadalmat megváltsák és boldogítsák". Vagy ismerik ma az emberek
minálunk a szovjet szocializmus első éveiből egy Tugan-Baranovszky
nevű szerző azon megállapítását, hogy a marxista hivatkozási
szocializmus semmivel sem kevésbé utópisztikus, mint azon
szocializmusok, amelyeket a marxisták neveztek és minősítettek
utópisztikusnak? Az a gondolat ugyanis, ami Marx és követői (vagy a
Marxra hivatkozva másféle utakon járók) tanainak a középpontjába
került az emberiség történetén szinte a kezdetektől végigvonuló
gondolat. Ez pedig a társadalmi, vagy később szociálisnak nevezett
kérdés, melynek lényege, hogy a tulajdon és a javak miként álljanak
vagy állhatnának az összesség rendelkezésére vagyis a társadalom
szükségleteinek kielégítésére. A görög Platon Az államról, vagy az
igazságosságról (Politea) című munkájában épp úgy erre a kérdésre
keresi a választ, mint ahogy a két római Gracchust is ennek a
szociális kérdésnek a lehetséges megoldása vezette hódító
katonapolitikájának szerves részeként. A Krisztus előtti zsidóság
Mózes tanításaiből eredő jubel=év (elengedési év) elve, vagy a zsidó
esszeusok kommunisztikus szektája ugyancsak a szociális kérdés
érzékeléseként és az arra adott megoldási javaslatként értelmezhető. A
jézusi és az apostoli tanításokat követő kereszténység, majd idővel -
s az eredeti tanítás követésében beállt változásokkal - az ún.
középkori egyházi szekták is szinte kivétel nélkül a tulajdon, a
vagyon és a javak birtoklásának és megosztásának kérdéseit tekintették
mozgalmuk fő törekvésének. Mórus Tamás először 1516-ban megjelent
Utópiája és az ezt évszázadokon át követő államregények gondolati,
eszmei fő mozzanatai is a társadalmi összesség és az ő szükségletei
kielégítésének lehetőségei körül forognak. A mindmáig leghuzamosabb
ideig fennállt kommunisztikus államkísérlet - olasz jezsuiták
szervezték meg és működtették a mai Paraguay területén 1610 és 1768
között - nem kevésbé a tulajdon és a termelés és a fogyasztás örök
problémáira keresték a választ. A marxékat közvetlenül megelőző ún.
nacionalisztikus szocializmus sokféle irányzata is mind szocializmus
volt, hiszen vagy a magántulajdonon alapuló társadalom ellen
fogalmazódtak meg, vagy - többségük - csupán a magántulajdon korlátlan
érvényesülését kívánta valamilyen (jobbára természetejogi alapon álló)
eszmei irány szerint korlátozni. Owen, Fourier, Babeuf, Henry Georg és
követőik tehát mind a nem marxista (Marx előtti) szocializmus eszmék
és esetenként praxisok művelőinek tekinthetők. A föderalisztikus, a
centralisztikus, a földreformista vagy agrárszocialisztikus és a
vallási (legelterjedtebben a keresztényszocialista) szocializmusok
közvetlen előzményei Marx és Engels elgondolásának.
Amely elgondolás követői azután igyekeztek mindent megsemmisíteni,
elrejteni és elhazudni abból, amit az emberiség tudományosnak mondott
szocializmus előtt, az ún. utópisztikus és nacionalisztikus
szocializmusok eszmerendszerében - s még előbb szinte minden korban és
történelmi szituációban is - fölhalmozott.
Mivel azonban a Marxot követő vagy őrá hivatkozó szocializmus
zsákutcás kísérlete lényegében - és végső kimenetelében semmit nem
oldott meg - az önmaga elé állított szociális (vagy társadalmi)
kérdésből, az kérdésként itt áll előttünk továbbra is. Mert a
változások, amelyek szorításában (vagy szelíd ölelésében?) élünk,
végsősoron nem engedik megkerülni azt a kérdést, hogy az összesség
vagyis a társadalom egésze miként jut hozzá (vagy hozzá jut-e
egyáltalán) azokhoz a javakhoz, amelyek nélkül nem létezhet.
A múltbéli polgári, nem marxista szocializmus elgondolásokat,
megfontolásokat ezért nem lehet érdektelen tanulmányoznunk.
Az alábbi írás a fenti okfejtést példázza.

A tudományos szoczializmus csődjéről
írta: Bernát István

(Megjelent A Magyar Gazdaszövetség Kiadványában, Budapesten 1907-ben)

A tudományos szoczializmus csődjéről.
A németországi választás eredménye meglepte az egész világot s
módosította sokaknak, még olyanoknak nézetét is a szoczializmus
jövőjéről, a kik nem tudnak, vagy nem igen hajlandók a dolgok mélyébe
hatolni. A szocziálisták veszteségei azonban élénken hatottak ezekre
is. Meg van törve a varázs, megingott az a hit, mintha a Marxizmus
hiveinek csak időre van szüksége s övék a biztos diadal. A közfelfogás
kezd azok pártjára állani, a kik azt mondták és hirdették, hogy a
szocziáldemokráczia elérte zenitjét. Az izgató szerek, melyek eleinte
oly gyorsan és nagy eredménnyel hatottak, kezdik veszíteni erejüket s
a föloszlatott német birodalmi gyűlés, a szocziáldemokrata pártnak
tehetetlensége, a belső visszavonás, mely soraikban dult, a
terrorizmusnak napfényre került jelei mind odahatottak, hogy
megingassák a szocziáldemokrácziába vetett hitet és táplálják azt a
meggyőződést, a mely szerint az egész mozgalom nem való egyébre, mint
arra, hogy figyelmeztesse a polgári társadalom vezetőit és
politikusait a fejlődés hézagaira és erőt adjon nekik a tiszta és
czéltudatos munkában.
Egy évvel ezelőtt megjelent munkámban reá mutattam arra, hogy a
németek az ő nem alkuvó Marxizmusukkal mindinkább magukra maradnak. A
belgák, francziák és elsősorban az angolok lemondanak arról, hogy a
társadalom összeomlására spekuláljanak. A belfasti kongresszus
eredményei, a hol az angol munkásság túlnyomó része röviden és habozás
nélkül utasítja vissza azok törekvését, a kik Marx utópiáit igyekeztek
az angol munkásokra reá erőszakolni, nekünk ad igazat.
A franczia szocziálisták legutóbbi Lyonban tartott kongresszusa az
általános strikeot is mint veszedelmes és esetleg sikertelen
kisérletet elítéli. Ugyanezt hangoztatják a német revizionisták, a
kiknek komoly igazságszeretete egyébként is sok simpathiára tarthat
számot. A német szocziálista világ erős belső változáson ment
keresztül, a melynek külső jele gyanánt elég választási vereségükre
reá mutatni.
A polgári világ, melynek egyes rétegei a petite bourgeoisie-t - kis
polgárságot - jellemző félelem hatása alatt szinte remegve várták a
szocziáldemokráczia ki nem kerülhetőnek hirdetett uralmát, látva az
eredményt, könnyülten sóhajtott föl. Érezve annak igazságát, hogy a
mai gazdasági és társadalmi rend mögött még mindig nagy és félelmes
erők állanak, a melyeken sok hangos és merész támadás fog szétporlani,
több hittel és reménynyel tekint a jövőbe.
A szocziálisták ugyan reá mutatnak arra a tényre, hogy a jelöltjeikre
szavazók száma nagy mértékben szaporodott. Ez igaz is, de nem szabad
felednünk, hogy az utolsó idők ipari fejlődése természetszerüleg
szaporította azok számát, a kikből szavazóikat szedhették. Másrészt
pedig a polgári pártokra szavazók megszaporodása azt mutatja, hogy
sikerült a németeket az ő közömbösségükből fölrázni és a mennyire mi a
mostani német társadalom szerkezetét ismerjük, el lehetünk reá
készülve, hogy ezek a tömegek jövőre is meg fognak jelenni a szavazó-
asztaloknál. A szocziáldemokrácziára tehát jobb idők aligha
következnek el.
Emellett bizonyít az, ha a szocziálista szavazatok számát és az
általuk nyert képviselői állásokat figyelembe vesszük.

A szocziálista szavazatok száma: Képviselők
1887-ben 763000 11
1890-ben 1427000 35
1893-ban 1787000 44
1894-ben 2107000 56
1903-ban 3011000 81
1907-ben 3259000 43

Ezekből a számokból látható, hogy a legutolsó választás a
szocziálistákat visszavetette az 1893 előtti időbe. Ez a tény nagyon
jellemző, mert mutatja, hogy vereségük nagyon erős volt és magunk
részéről nem is gondoljuk, hogy mostani helyzetükből a régi
fékezhetetlen izgatásokkal újra föl tudjanak emelkedni.
A nemzet látja, hogy sem ígéreteik nem teljesültek, sem fenyegetéseik
nem válnak be. Annál kevésbé hivatkozhatnak arra, hogy a polgári
társadalom bukására vonatkozó jóslataik teljesülésbe mentek voltak,
sőt a mint látjuk, a polgári társadalmak erősödnek, több erélylyel és
férfiassággal szállnak szembe a fölforgató törekvésekkel.
Ezek a tények még olyanoknak gondolatait is az általunk vázolt irányba
vezetik, a kiknek neve és törekvései drágák és nagyrabecsültek voltak
valaha a szocziáldemokraták előtt. îgy Yves Guyot egy legutóbb
megjelent tanulmányában határozottan kijelenti, hogy az úgynevezett
tudományos szoczializmus csődbe került.
A tudományos szoczializmus alatt érteni kell azt, a melyet Marx és
utódai építettek föl s a mely állítólag tudományos alapokon s a meg
nem czáfolható igazság súlyával bizonyította be azt, hogy a polgári
társadalom belső helytelen szervezeténél fogva a bukás és
elpusztulásra van szánva. Egy olyan szervezet ez szerintük, a mely
szükségszerüleg idézi elő a tömegek nyomorát, a vagyonnak és ezzel a
hatalomnak kevesek kezében való összpontosulását és ép ezért kell,
hogy épen úgy elpusztuljon, mint elpusztultak a sok tekintetben
hasonló alapon nyugvó hellén köztársaságok és Róma maga.
Ez az úgynevezett tudományos szoczializmus állította föl az
értéktöbblet elméletét, fűzte hozzá azt az állítást, hogy a munkaadók
a munkástól jogosulatlanul elvont értéktöbbletből gazdagulnak, tehát
megrabolják a munka eredményét. Ennek hívei állították azt, hogy
minden eddigi társadalom története az osztályharczok története. A
hires kommunista kiáltványban Marx és Engels a legelőrehaladottabb
országokban követendő politika gyanánt a fokozatos adón kívül a
földbirtok kisajátítását és a földjáradéknak az állam kiadásaira való
fordítását, az örökösödési jog eltörlését, az össze emigránsok és
lázadók tulajdonainak elkobzását, a hitelnek állami kézben való
központosítását, állami gyárakat, egyenlő munkakényszert, ingyenes
nevelést követelik. Mindezekből a programmpontokból maguk a
szocziálisták, Marx és Engelsnek legbuzgóbb hívei nagyon
jelentékenyeket kihagytak. Nem is beszélnek róla, mert tudják, hogy
vagy képtelenségek, vagy pedig olyanok, a melyek megvalósításuk esetén
a szoczializmusnak épen nem válnak előnyére.
Ez egyetlen tény megdönti azt, a mit a könnyen hivők sokszor
állítanak, a Marx és Engels tanításaiba és általában véve a
szocziálista tanok nem változó igazságába és alaposságába vetett
hitet. A dolog tényleg úgy áll, hogy ezek nagyon is változnak, hogy
egyik-másik nagyon is ingó alapra épült, ezért is küszöbölik ki.
Franczia szerzőnk tovább megy; ő dolgozatában azt állítja, hogy
Marxnak még azok a tételei is, melyeket hivei igazság gyanánt
hirdetnek, semmiképpen sem állják ki a kritikát s lomtárba valók. Yves
Guyotnak ezek az állításai nagyon megérdemlik azt, hogy velük
foglalkozzunk, megérdemlik pedig főként azért, mert Guyoté egyidőben
nagyrabecsült név volt Bebel és társai előtt. Meggyőződésének
gyümölcseit, műveltségének eredményeit fölhasználták abban a harczban,
a melyet a polgári társadalom ellen intéztek. Valódi kéjérzettel
fordították le és terjesztették el azt a munkát, a melyet Yves Guyot
Lacroixval együtt a kereszténység lényegét és valódi alapjait
illetőleg még szocziálista körökben is fönnforognak, alaposan
leromboltassanak s a kereszténység valódi alakjában jelenjék meg a
kultura és haladás bajnokai, a világot megváltó szocziáldemokráczia
hivei előtt. Szemben azzal a szerintük hazug alakkal, a melyet a földi
háromság képviselői, az arisztokraták, papok és polgárok a dolgozó
osztályoknak a kereszténységről bemutatnak, Bebelék Guyot munkája
alapján megkisérlik azt igazi alakjában a világ szeme elé állítani. A
vallást, mely szerintük az elnyomás eszköze, hazug előitéletek
halmaza, nem szabad ideál gyanánt állítani az emberiség elé. A nép
élni akar s neki a vallás képében a halált nyujtják, állítja Guyot és
Lacroix s utánuk Bebel és társai. Munkájuk nem volt siker nélkül. A
fordítás eléggé elterjedt, olvasták bizonyára többen a mi császári
szocziálistáink közül is, mert minduntalan reá lehet találni
czikkeikben és dolgozataikban egy-egy állításra, mely e műre vezethető
vissza. Lehet, jut idő és alkalom, a mikor még ezekkel a kérdésekkel
is foglalkozhatunk. Legyen szabad itt jellemzésül még annyit
kiemelnünk, hogy szerinte a kereszténység az élet megtagadása. Ideálja
nem a földben, nem a tulajdon természetes rendjében gyökerez.
Reményeivel és törekvéseivel ezen kívül áll.
Maga a vörös Auguszt Bebel elég fontosnak tartotta Yves Guyot
munkáját, hogy hozzá glosszákat írjon. Érdemes tehát tudomást venni
arról, hogy mint gondolkozik ugyanez az Yves Guyot, kit egykor oly
nagy tisztességben részesítettek és annyi tömjénezés tárgyává tettek,
Bebel urék mostani helyzetéről. Mennyi súlyt tulajdonít törekvéseiknek
és mily jövőt jósol nekik. Ezt a munkát nekünk kell elvégezni, mert a
szocziáldemokrata tábor Guyot támadásáról mélyen hallgat, mintha nem
is merne neki felelni. Guyot elmondja, hogy a csőd, melyről beszél,
elég erős kifejezés, de szándékosan alkalmazta azért, mert valamely
szelídebb szó nem fejezné ki teljesen fölfogását. Ha vannak, a kik
akkor, a midőn egy elméletet világgá bocsátanak, félretolnak bizonyos
tényeket, a melyek elméletükkel ellentétben állanak, menthetők, ha
legalább is utalnak ezekre a tényekre. Ha azonban az elmélet már
közkézen forog, elmúlik 20-30, sőt 50 esztendő is s a tények mutatják,
hogy hamis, akkor, ha hivei mégis ragaszkodnak hozzá s politikai
okokból a bizonyíték daczára is vonakodnak ürességét bevallani, a
kimondott eszmék értékére nézve igyekszenek megcsalni a világot,
azért, hogy ezeknek és általuk maguknak is hitelt és tekintélyt
biztosítsanak, akkor a csőd szó, melyet reájuk alkalmazni kell, épen
nem megbocsáthatatlan.
Az 1847-ben világgá bocsátott kommunista kiáltványban Marx és Engels
nem épen szerényen ugyan, de annál határozottabban állították, hogy az
ő szoczializmusuk az igazi. Ez a kiáltvány volt az ujoncz
szocziálisták evangéliuma, a melyre hitet kellett tenniök.
Végeredményben nem sokat különbözik más hasonló rendszerektől, a
melyek az egyéni tulajdont társas köztulajdonná akarják alakítani.
Szerzői azonban nagy érdemet helyeztek abba, hogy a módszer, melylyel
következtetéseikhez eljutottak, más, mint elődeiké és ez főérdemük.
Pedig az az eszményi kommunizmus, melyet a tömegnek fölmutattak, nem
kevésbé képzeletük terméke, mint más kommunista rendszerek ideáljai.
Kijelentették, hogy ők csak egy természeti szükségszerűségnek
konstatálására szorítkoztak, belevitték a proletariátus lelkébe azokat
a szabályokat, a melyek az emberiség fejlődését irányítják. Ez a
fejlődés szerintük kikerülhtetlenül a kommunizmushoz vezet. Ha akadtak
is olyanok, a kik ezen kijelentések alaposságában kételkedtek, azokat
elnevezték a nép ellenségeinek, a kapitalizmus czinkosainak. Ez elég
volt, hogy őket tönkre tegyék.
Mindamellett Marxnak állításai és programmjai az idők folyamán
hézagosnak, sőt sok tekintetben tarthatatlannak bizonyultak. ezt nem
csupán egyes, egyébként a szocziálistákkal rokonszenvező tudósok
konstatálták, hanem akadtak bátor szívek, magában a szocziálista
táborban is, melyek nemcsak ily eredményekre jutottak, hanem azokat ki
is merték mondani.
Mindinkább szaporodnak azok a hangok, melyek azt állítják, hogy az
axioma gyanánt odaállított tételek, a melyek a Marxizmusnak alapjait
alkotják, ködös és nem is igazolható állítások.
Micsoda bukás - kiált föl Yves Guyot - a tudományos szoczializmus
folklorera sülyedve! Marx az ő tudományos követelményével mesék
föltalálója és mythosok gyártója!
A nagy forradalom sarkköve, Marx és Engelsnek állítása szerint, az az
általuk fölfedezett tény és meg nem dönthető igazság, hogy a jövő
társadalmát létrehozó törvények súlya alatt szükségszerűleg következik
be a bukás és a polgári társadalom ez elől épen szerkezeténél fogva ki
nem térhet. Ezzel szemben Werner Sombart, a berlini egyetemnek nagyon
is szocziálista irányú professzora is kénytelen kijelenteni, hogy ezek
az állítások nem egészen tiszta eszméken nyugszanak.
Szerinte hiveivel, bámulóival szemben az első nyomothagyó birálatot a
Marxizmus rovására az idő adta meg. A rendszernek egészéből innen-
onnan egyes polgári szoziálista vakondokok föltúrták a talajt,
kihuzogattak egyes köveket, mig végül a büszke alkotmány, hasonlóan
Velencze kampaniléjéhez, egy szép éjszakán összedőlt.
Ezek a kihúzott kövek körülbelül a következők: A vagyonnak aránylag
kevés kezekben való összehalmozása, mint a tőkés termelési rendszer
szükségszerű következménye, hamisnak bizonyult. Nemcsak a mindennapi
élet tapasztalatai, hanem az elmélet terén dolgozó tudósok
fejtegetései is bizonyítják ennek ellenkezőjét. Igaz, hogy egynéhány
embernek módjában áll a mostani viszonyok, főleg pedig a börzék
segitségével óriási vagyonra tenni szert, egészben véve azonban a
társadalmak tömegei nem szegényülnek, épen ellenkezőleg ki lehet
mutatni gyarapodásukat.
Németországban a legutolsó fölvétel szerint a kisiparos üzemekben
alkalmazott egyének száma közel jár az öt millióhoz, míg az összes
üzemekben alig talál több kenyeret tíz milliónál. Mert a kisüzemek az
összességnek még mindig csaknem felét foglalkoztatják, azon óriási
fejlődés mellett is, a melyen Németország a legutóbbi időben
keresztülment. A kisiparból élő népesség 1882-1895-ig 10, a
kiskereskedés és forgalomból élő közel 50 százalékkal növekedett. A
mezőgazdasági fejlődésre a Marx-féle konczentráczió elmélet nem is
alkalmazható.
Ezt szándékom egy alkalommal bővebben és részletesen kifejteni és épen
ezért nem is foglalkozom itten ezzel ebben a pillanatban, de
kötelességem reá mutatni, hogy maguknak a szoziálistáknak állítása
szerint paraszt nélkül nem lehet megcsinálni a társadalmi
fölfordulást. Ha pedig a paraszt életét másféle törvények és viszonyok
szabályozzák, akkor vele szemben a szocziálisták erőlködése álom és
kilátástalan törekvés. Marxot és társait megcsalták azok a viszonyok,
a melyek között éltek s a melyek alapján ők elméleteiket
fölállították. Akkor ez látszhatott igaznak és alaposnak, később
azonban új, régebben nem ismert, vagy nem méltányolt tényezők kezdtek
működni, a melyek a fejlődésnek más irányt adtak és szelidítették
kinövéseit. Kiderült, hogy a mit a szocziálisták meg nem változtatható
természeti kényszerűségnek gondoltak, az tulajdonképen a rosszul
fogalmazott s a tömegek érdeke ellen irányuló emberi törekvések
eredménye volt.
A természeti kényszerűséggel különben a szocziálisták csávába
kerültek, mert míg egyrészről azt hirdették, hogy a dolgokat csak
hagyni kell fejlődni és magától létre jön majd a szocziális
fölfordulás, másrészről nagyon is mellette voltak, hogy a
szocziálisták ereje az izgatásokkal növeltessék. Irataikban és
szónoklataikban sűrűn hivatkoznak reá, hogy a nagy leszámolásnak napja
mielőbb elkövetkezik, sőt azt hitték, hogy ez már az.
Mindnyájan azt hiszik 1848-ban, hogy közel van. Voltak is exploziók és
forradalmak, de a mit ők reméltek és hirdettek, az máig sem
következett be. Engels 1892-ben írt levelében 1898-at jelölte meg, a
mikor Németországban a szocziálisták kezükbe ejtik a hatalmat, holott
a mint látjuk, ma már épen az ellenkező irányba hajolnak. A tőkés
gazdálkodás még sem ássa meg magának a sírját, a mint hirdették. Sőt a
gazdasági válságok ritkulnak, erejük csökken s ezzel egyszersmind azok
a pusztítások is ritkulnak, a melyeket maguk után vonnak. Meg vagyunk
róla győződve, hogy erélyes törvényhozás a börzékkel szemben rendkívül
jó hatású volna. A nemzetek gazdasága a jósolt összeomlás helyett
egészben véve a bámulatos megerősödésnek, terjedésnek és
megszilárdulásnak képét mutatja. Úgy látszik, mintha az az új korszak,
a melybe az agrárius vámtarifa életbe lépésével jutottunk, a fejlődés
gyorsaságát és sokoldalúságát illetőleg hátra szorítaná a régieket.
Marxnak az az állítása, a mely szerint a gazdagok mindig gazdagabbak,
a szegények mindig nyomorultabbak lesznek, azon a fölfogáson alapul,
hogy a társadalomban két osztály áll egymással szemben: az egyik a
tőkések, a vagyonosok osztálya, a másik a proletárok, a
vagyontalanoké. A fölállított elmélet szerint a gazdaguló vagyonosok
közé a szegényülő proletárok be nem juthatnak, mert ezt a gazdasági
törvények lehetetlenné teszik. A valóság azonban úgy áll, hogy -
jegyzi meg helyesen Guyot - a proletárok osztálya tele van a
vagyonosok kandidátusaival. Azt tagadni, hogy ez igaz, valóban nem
lehet, mert hiszen százanként, sőt ezrenként látjuk fölemelkedni a
vagyontalanokat a fensőbb rétegekbe. A proletárok segítségével a
legtöbbet érő, gazdaságilag legértékesebb elemek fölszállóban vannak a
felsőbb rétegek felé. Minél inkább meg van ez könnyítve, a proletár-
mozgalom annál kevesebb kilátással bir és pedig azért, mert lehetővé
van téve nekik az, hogy tőkét gyűjtsenek. Ellentétben a Marx-féle
állításokkal, a legutóbbi és pedig épen a kapitalizmus klasszikus
földjén szedett adatok azt mutatják, hogy a tőke erősen
szoczializálódik, azaz mind tetemesebb része jut annak a
munkásosztálynak kezébe, melyről azt hirdették, hogy a haladás
jótéteményeiből örökre és szükségszerűleg ki van zárva, sorsa a
lemondás, nyomor és kétségbeesés. A legújabb kutatások világánál arra
a következtetésre kell jutnunk, mert erre jutottak mások is, hogy a
bérmunkások egyenként és összességükben a nemzet félretett tőkéjének
jelentékeny részét tartják kezükben s mint apró tőkések, a nemzeti
jövedelemből tekintélyes összegben részesülnek. Az alsó rétegek
megtakarításaikat főleg a postatakarékpénztár, az úgynevezett
emberbaráti társaságokban, (friendly societies), szövetkezetekben és
szakszervezetekben helyezik el. De jelentékeny tőkét fektetnek apróbb
részvényes iparvállalatokba, főleg szövőgyárakba. A friendly societies
tagjainak száma nem kevesebb, mint 30 millió. Ezek tehát jóformán mind
résztvesznek a megtakaritásban. Az 1904-re vonatkozó hivatalos
jelentések szerint az alsó rétegek által fentartott intézmények
vagyona a következő volt:
Épitő társaságok 68.- millió font
Baráti társaságok 50.5 millió font
Szövetkezetek 47.4 millió font
Szakszervezetek (Trade Unions) 5.4 millió font
Összesen: 171.3 millió font
Betétek a postatakarékpénztár és
vasuti takarékegyleteknél 230.- millió font
Összesen: 401.3 millió font
Vannak és pedig igen jelentékeny részvénytársaságok, a melyek
munkásaiknak lehetővé tették, hogy részvényeket szerezhessenek,
másoknál pedig meghonosították a nyereségben való részesedést. Ezen
törekvéseiknek sikerét mutatja az, hogy például öt londoni
gáztársaságnál ez úton több mint hétezer alkalmazott 368 ezer font
értékű részvényt szerzett meg. A hires oldhami szövőgyárak tőkéjének
nagy része a munkások kezébe ment át. A biztosító-társulatok közül nem
egy s nem is a legjelentéktelenebb, csaknem kizárólag a kismberek
biztosításából él és virágzik. Az így összegyüjtött tőke meghaladja a
200 millió fontot és szerzőnk számítása szerint nem kevesebb, mint 700
millió font a britt nemzeti vagyonból kisemberek és bérmunkások
kezében van. A munkások tehát abban a helyzetben vannak, hogy
félretehetnek. A kezeikben levő összeg körülbelül tízszer annyi, mint
az Egyesült Királyságok részvényes bankjainak alaptőkéje. Több mint
egyharmada az 1906-ban fennállott részvénytársaságok alaptőkéjének és
felér egy negyedével a börzén jegyzett váltóértéknek névleges
tőkéjével. A tőke szoczializálása tehát erősen folyamatban van és
teljesen ellentéte következett be annak, a mit Marxék jósoltak. Azt
pedig könnyű elképzelni, hogy ha az alsó rétegek ez úton megtették az
első lépéseket, ha sikerült nekik nem csupán bizonyos tőkét gyüjteni,
hanem ez úton meg is szokták a takarékoskodás erényeit, akkor a
további lépések nemcsak könnyebbek lesznek, hanem nagyobb
eredményekkel is fognak járni.
Mindezeket a példákat szándékosan idéztük Angolországból, miután annak
idején a tudományos szoczializmus apostolai szintén onnan szedték
azokat az érveket és tapasztalatokat, a melyekkel igyekeztek a tőkés
termelési rend tarthatatlanságát és közeli bukását megjósolni. Azonban
nálunk is bőven akadnak bizonyítékok, melyek azt mutatják, hogy az
alsó rétegek sorsa, főleg ha az uzsorát, a fölösleges közvetítőket és
önző vezetőket eltávolítani sikerül, javulni és emelkedni fog. Legyen
szabad ebben a

Jesse Quail. The Investments of the Masses, Contemporary Review April.

tekintetben szintén a postatakarékpénztár, de főleg a
hitelszövetkezetek megtakarítására és virágzására utalnom. Arról nem
is akarok beszélni, hogy az amerikai kivándorlás révén mily óriási
összegek jutnak kizárólag kicsiny emberek kezébe és zsebébe. Annyit
azonban meg kell jegyeznem, hogy most a dráguló munkaerő és főleg a
kisgazdák, vagy a mezei proletárius által kultivált gazdasági ágak, ú.
m.: baromfiak, tojás, stb. árának emelkedése folytán az alsó rétegek
vagyonosodásának eddig nem ismert forrásai nyíltak meg. Könnyű tehát
nálunk is bebizonyítani, hogy ellenkezője áll annak, a mit a
tudományos szocziálisták még csak nem is régen teli torokkal
hirdettek.
Az alsó rétegekből való emelkedés nemcsak lehetséges, hanem
szükségszerűvé is válik. Pedig minél inkább meg van ez könnyítve,
annál kevesebb kilátással fog bírni a szocziáldemokráczia a sikerre s
nem habozunk azt állítani, hogy a legutolsó német választás eredménye
nem kis mértékben ezen fordult meg. Ilyenformán kimondhatjuk, hogy
ellentétben a Marx és Engels által hirdetett elmélettel, szaporodóban
van azoknak száma, a kiknek a jelen társadalmi rend biztosítja a
nyugalmat, sőt boldogságot. A nagy ipar sietett kiküszöbölni sok olyan
bűnt, a melyet valamikor méltán vetettek szemére, rövidítette a
munkaidőt és fölemelte a béreket. A részvénytársaságok s még inkább a
szövetkezetek lehetővé tették a kisembereknek is, hogy nagy
vállalkozások részesei legyenek. A bourgeoisie hadserege a helyett,
hogy apadna, növekszik. A nagytőkék nemcsak néhány kézben pontosulnak
össze. A gyorsan szerzett nagy vagyonok közül nem egy mihamar
széthull. Ennek a legnemesebb és legértékesebb példája kétségkívül a
milliós Carnegie, a ki egy életen át a legnagyobb vagyont szerezte
össze, tudniillik körülbelül 750 millió koronát s a ki a fejedelmi
vagyonnak túlnyomó nagy részét még életében közhasznú czélokra
ajándékozza el.
Érdekes és bizonyosan nem véletlen eset, hogy Marx ugyanazt állítja, a
mit 23 száz évvel ezelőtt Aristoteles egyszer már elmondott: A tiszta
demokrácziákban, hol a tömeg önállóan alkothatja a törvényeket, a
demagógok a gazdagok ellen támadva a köztársaságot rendszerint két
részre szakítják. A földek kisajátítását, az adósságok eltörlését
követelik s szivesen belenyugszanak, hogy a kincstári terheket a
gazdagok viseljék. A mostani szocziálisták Aristoteles demagógjától
lopkodták el az ő jelszavaikat, csakhogy a régi világban a lakók nagy
része tényleg rabszolgamunkára volt utalva és csak kevesen voltak,
kiknek meg volt engedve, hogy földet szerezzenek és becsületesnek
tartott munkából éljenek meg. Ma másként van és a ki akar, becsületes
munkával boldogulhat.
A szocziálisták álma az, hogy a néhány tőkéssel szemben a kifosztott,
nyomorba dőlt bérmunkásoknak százezrei, sőt milliói álljanak. Ebből
folyólag nekik üdvözölni kellett minden olyan fejlődést, mely
ezirányban haladt s oda kellett törekedni, hogy a kisember lassankint
belenyugodjék abba, hogy sorsa meg nem változtatható s a jobb jövő
reményében le kell mondani még a magántulajdonról is. Ez a törekvésük
sok tekintetben bámulatosan sikerült.
Ilyen körülmények között azonban a szoczializmus és demokráczia
egymással ellentétbe jut, mert mig előbbi a millióknak
elszegényülésére törekszik, utóbbi fel akarja őket ruházni azzal az
anyagi, erkölcsi és értelmi erővel, mely a hatalomnak okos kezeléséhez
szükséges. Ilyen körülmények között a szocziáldemokráczia önmagában a
legnagyobb ellentmondás. De ellentmondás az is, hogy a szocziálisták
dolgoznak a munkások javára és igyekeznek azok sorsát türhetővé tenni,
mert hiszen ez vagy teljesen meghiusítja azt a czélt, a mely felé
törekszenek, vagy pedig legalább is megnehezíti a fejlődést. Ezekből
az ellentmondásokból a szocziálisták sohasem tudtak kiemelkedni,
legkevésbbé pedig minálunk, a hol többségük ma sem tudja, hogy igazán
melyik igazság oldalán áll, azaz, hiszi-e Marxxal a tudományos
szoczializmust, vagy pedig megelégszik azzal, hogy nyomást gyakorolva
a fensőbb rétegekre, a proletároknak, a munkásoknak béremelést és
helyzetük javulását eszközöli ki.
Azok között a botlások és ellentmondások között, a melyekbe a
szocziáldemokráczia fejlődése folyamán beleesett, talán a
legérdekesebb a parasztbirtokossággal szemben elfoglalt álláspont. A
havrei kongresszus programmja szerint, a melyet 1880-ban maga Marx
szerkesztett, vissza kell térni a termelés összes eszközeinek
közösségéhez. Azonban három évvel később GuŐsde, aki a havrei programm
elfogadásánál erősen működött a Lafargue, Marx veje, ki azt bemutatta,
elhagyták ez álláspontot és kimondották, persze politikai tekintetből,
hogy a szocziálista párt a parasztnak biztosítja tulajdonát, feledve,
hogy Marx folytonosan azt ismételte, hogy a társadalmat csakis a
magántulajdon eltörlése útján lehet megjavítani. 1892-ben a nantesi
kongresszuson oly agrárprogrammot fogadtak el, melynek sarkpontja a
kisbirtokosság tulajdona. Pedig ezen a kongresszuson Liebknecht is
résztvett. Ezen Engels is megbotránkozott s azt írta, hogy a
kisbirtoknak okvetlenül tönkre kell menni, megsemmisíttetni a tőke
által. Ha azonban fenn akarják tartani a kisbirtokot, ezzel
feláldozzák a szocializmus alapelvét és reakczionáriussá lesznek.
Bebel kijelentette, ha a parasztnak mindenáron az a törekvése, hogy a
maga birtokát megőrizze, akkor menjen át az antiszemiták táborába. A
boroszlói kongresszuson előterjesztett programmnál azonban egészen
ellenkező álláspontot foglalt el ezzel, a miért a következetes és Marx
tanításához ragaszkodó többség a Bebel-Liebknecht-féle javaslatot el
is vetette.
Mehetnénk tovább, mert hiszen bőven akadnak lehetőségek a
szocziáldemokrata vezetők ellentmondásainak szaporítására. De talán
az, a mit elmondottunk, elégséges lesz annak bizonyítására, hogy az
úgynevezett tudományos szoczializmusnak alapjai erősen meg vannak
rázva, hogy azok a meg nem dönthetőknek hirdetett tételek, melyekre
Marx az ő tanításait alapította, gyöngéknek bizonyultak a tudománynak
és a fejlődő gazdasági életnek kritikájával szemben. Nagy csapás ez
egy oly iskolára nézve, a mely az észnek döntő szerepet kivánt
biztosítani a társadalmi és gazdasági fejlődésben, a mi az úgynevezett
történelmi materializmusra támaszkodik és azt vitatja, hogy sikerült
neki az emberi társadalmak fejlődését mozgató törvényeket minden
elődénél inkább földeríteni. Marx azt állítja, hogy véget vetett a
frázis uralmának a politika terén és a szocziális fejlődés törvényének
vázolásánál. Mindamellett fő művében ilyen frázisokkal találkozunk: "A
tőke holt munka, a mely a vámpírhoz hasonlítva csakis úgy kél életre,
ha az élő munka vérét elszívja."
Engels szerint a világot megváltó két nagy fölfedezést: az úgynevezett
történelmi materializmust s a tőkés termelő rend titkának földerítését
Marxnak lehet köszönni. A szoczializmus ez által lett tudománynyá.
Ezzel szemben a Bebel és társai által egykor annyira dicsért Yves
Guyot a következő vallomásokkal fejezi be tanulmányát:
A tudományos szoczializmus történelmi, gazdasági és lélektani
szempontból semmi realitással nem bir. A 60 év óta lefolyt események a
kommunista kiáltvány állításával ellentétben vannak. Marx tanítványai
kénytelenek művének homályos oldalait, hézagait és ellentmondásait
elismerni. Mindamellett az 1891-ben tartott erfurti kongresszuson
megalkotott programmokban megismételték e dogmákat és vonakodnak róluk
lemondani. 1901-ben Bebel Bernsteinnek a revízióra irányuló
indítványát a lübecki kongresszuson fényesen leszavaztatta. Bernstein
kiüzetve Németországból, Svájczban és Angliában tartózkodott,
tanulmányozva a fejlődés tényeit.
A boroszlói kongresszuson Liebknecht merészen vágta oda, hogy Marx
olyan, mint a Biblia, különböző értelemben magyarázható. Csodálatos
felfogása a nem változó tudományos igazságnak. Adler kijelenti, hogy a
szocziálista elvek nem tartanak számot arra, hogy tudománynak
neveztessenek. Szocziálistává az ember vagy filozofiai meggyőződés,
vagy érzelem folytán lesz. Az ideált nem lehet bebizonyítani.
Sorel, ki sok évet áldozott arra, hogy a Marx-féle tanításokat
tanulmányozza, kijelenti, hogy a szocziálisták rossz uton vannak,
mikor tudományos pártot akarnak alapítani. Mindenki elismeri, hogy a
Marx és Engels-féle tanításokat szigorú revizió elé kell fogni.
Azonban, fejezi be szerzőnk okoskodását, mihelyt ezt a reviziót
megkezdik, semmi sem fog maradni. A tudományos szoczializmus
szemfényvesztés, charlatanisme.
Ismételnünk kell azt, hogy a szocziálistáknak eddig jóformán fogalmuk
sem volt arról a nyilvánulni kezdő nagy erőről, mely a mai társadalmi
és gazdasági rend fentartása mellett kezd megnyilvánulni. Kénytelenek
belátni, hogy egy olyan társadalom, a melyről ők álmodoznak, tekintve
a velük szemben álló erőket, forradalom utján alig hozható létre.
Pártjuk pedig mindinkább visszautasítja magától a forradalmi
törekvéseket. gy esik azután meg, hogy a régi forradalmi szocziálista
ideálok lassankint a távolba vonulnak vissza s az előbb alkudni nem
akaró szocziálista töredékek mind hajlandóbbak másokkal összefogva
közelebbi czélokért munkálni.
Az úgynevezett tudományos szoczializmus a szükségszerüleg bekövetkező
bukással, tehát a megváltás gondolatával biztatta, tüzelte és
lelkesítette őket. Azonban 60 évnek tapasztalatai bizonyítják, hogy ez
állítólagos nagy igazság ragyogó buborék volt, a melyet a kutató ész
szétpattantott és belül üresnek, tartalom nélkülinek talált.
Megfosztva ettől a meggyőződéstől, kénytelenek azt is elismerni, hogy
bármily hézagosak is különben eredményei, a szocziologia annyit mégis
bizonyít, hogy a társadalmi fejlődés lassú, irányát előre határozottan
megmondani nem lehet és nem hihető, hogy a fejlődést az erőszakos
forradalom siettetné. A tudományos szoczializmus megbukása és a
forradalmi irányzatok elgyengülése után nem marad más hátra, mint hogy
a békés társadalmi javítások terére lépjenek. Ha minden jel nem csak
ennek előbb-utóbb be kell következni. A tudományos és forradalmi
szoczializmus megtette kötelességét, felrázta a tömegeket és
figyelmeztette az uralkodó rétegeket botlásaikra, önzésükre és a
hézagokra, melyeket az eddigi haladás mutat. Ebben az irányban
megindult a legerélyesebb munka s mielőbb el fog következni az a
pillanat, a midőn a szocziáldemokraták közül azok, a kik a régi
tanokat elhagyni ne bírják, elvesztik lábuk alól a talajt.


Lemezújság archívum
Közösségfejlesztés