Parola archívum

Nyomtatóbarát változat A cikk linkjének elküldése e-mailben

Cím:	Műhelybeszélgetés az önkéntes munkáról
Szerző:
Sorozatcím:
Rovat:
Folyóirat:	Parola
Állomány:
Év:	1997
Szám:	1
Oldalszám:	10-12.
A cikkben lévő
Nevek:	Vercseg Ilona, Gereben Ferenc, Péterfi Ferenc, Kuti Éva, Szatmári Lilla, Katona Tamás, Kossuth, Kopp Mária, Andorka Rudolf
Intézmények:	Civil Rádió, Zeneakadémia, Egymást Segítők Egyesülete, Polgári Társas Kör, Magyar Nemzet
Települések:	Buda, Banglades, Kőbánya, Pécel (Pest környéke)
Tárgyszavak:	önkéntesség, önkéntes munka
Megjegyzés:	Idézet a Civil Rádió egy 1997 júniusi adásából.
Annotáció:

MŰHELYBESZÉLGETÉS AZ ÖNKÉNTES MUNKÁRÓL

A Civil Rádió egy júniusi adásából idézzük az alábbi beszélgetés részleteket, amelyet a hasonló témájú szentendrei konferenciához, ráhangolásként készítettünk. A műsor szereplői Vercseg Ilona közösségfejlesztő, Gereben Ferenc szociológus és a házigazda Péterfi Ferenc.

P.F.: Ebben a mai pénzhajszoló világban nem korszerűtlen dolog-e ez az önkéntesség? Jó lenne ha megpróbálnánk megfogalmazni azt, hogy mit is értünk mi önkéntes munka alatt.
V.I.: Amit az ember önként és szívesen csinál, ellenszolgáltatás nélkül. Nagyon érdekes, hogy az önkéntes munka fogalma Kuti Éva egy nagyon friss tanulmánya szerint nagyon erősen kapcsolódott a jótékonysághoz és manapság inkább a kölcsönös segítségnyújtás fogalmát fedi le. Az emberek az önkéntes munkájukat jobbára valamilyen szervezett keretek között végzik, egyesületi, civil szervezeti keretek között és ebben bizony fellép a kölcsönösség, az, hogy kölcsönösen együtt hozunk létre valamit, aminek közösen örülünk, a mi eredményünk. Persze ez nem feltétlenül csak kulturális vagy szabadidős tevékenység lehet, hanem az élet bármilyen területén szerveződhetnek önkéntesek.
G.F.: Azt kérdezted Ferenc, hogy nem korszerűtlen-e a segítő munka. Én azt mondanám, hogy bizonyára korszerűtlen most, ebben a pillanatban, mert ugye egy vad kapitalista társadalmat élünk. Ugyanakkor egy szükséges dolog, és remélem, hogy nemsokára veszít ebből a “korszerűtlenségéből”. Mert a vad kapitalizmus lényege az, hogy az ember a maga érdekét nézi, önösség jellemzi a cselekedeteit, és elveszíti a közösséghez fűződő viszonyait. Érdekben és haszonban gondolkodik. Az önkéntes segítő munka nyilván ezzel ellentétes, de hát azért a társadalom rá fog jönni – azt hiszen nemsokára már –, hogy szüksége van ezekre a közösségi energiákra, mert így az egyén is jobban fenn tudja tartani önmagát, lélektanilag, fizikailag. Régen is volt önkéntes munka, amit kommunista szombatnak neveztek, de ez nem volt igazán önkéntes. Most kell egy kis megszállottság az önkéntes munkához, és én remélem, hogy eljön hamarosan az idő, hogy egy valódi polgári cselekedetként fog megjelenni. Átlátható, a szükségszerűségét, és a praktikumát egyaránt racionálisan is felismerő módon, mint afféle polgári magatartásforma fog majd szélesedni azoknak a köre, akik ezt végzik. Én ezt remélem.
V.I.: Én még vigasztalóbban látom ezt a helyzetet, mert én úgy látom, hogy ez már részben jelen is van. Én úgy tapasztaltam, hogy nagyon lelkesen dolgoznak az emberek egy-egy lakóhelyen azért, hogy épüljön valami, egy járda, egy iskola. Volt amikor a tanács szervezte, és mégis szívesen megcsinálták, de egyetértek ezzel tulajdonképpen, hogy az valóban nem volt a szó igazi értelmében önkéntes munka, és az önkéntes munka ennél sokkal szélesebb skálájú lehet. Azt akarom ebből az egészből kihozni, hogy nagyon szűk lehetőséget kínált az önkéntességre a társadalom. Tehát ilyen nyugdíjas klubok vagy ifjúsági klubok, vagy szabadidős csoport léteztek, de az, hogy az ember mint társadalomalakító, vagy mint reformer megjelenjen, az egyszerűen szinte nem volt lehetséges. Olyan, hogy helyi politika csinálás, nem volt lehetséges vagy csak iszonyúan beszabályozott és előre eldöntött keretek között. Erre most mindazért lehetőség nyílt, hogy 41 ezer civil szerveződés van Magyarországon, ami a mi álmainkhoz képest irtó kevés, mert azt szeretnénk, hogy egy állampolgár legalább 4-5 szerveződésnek lenne a tagja. De ahhoz képest, hogy a rendszerváltás előtt 8 ezer ilyen egyesület volt Magyarországon, és ahhoz képest, hogy a II. világháború előtti időben amikor a rekordszám 1932-ben 14 ezer egyesület volt, ahhoz képest én úgy gondolom, hogy ez egy szép eredmény. És izgalmas eredmény, különösen akkor, ha megnézzük, hogy mit csinálnak ezek az egyesületek, mit csinálnak ezek az önkéntes emberek, akkor azt látjuk, hogy az érdekképviselettől a gazdaságfejlesztésig, és a kulturális és szabadidőn keresztül nagyon sokszínű a skála, és azt gondolom, hogy itt már nagyon erős polgári törekvések is megnyilvánulnak hála Istennek.
G.F.: Az előbb szóba kerültek a civil szervezetek, melyeket sokat emlegetünk manapság, és ezek tényleg nagyon imponáló számok, amelyeket Vercseg Ilona elmondott. Teljesen egyetértek azzal, hogy már a ma, a jelen is, sok-sok ígéretes mozzanatot tartalmaz az önkéntes munka, az emberek közösségivé válása terén. Erre szeretnék példát is mondani, hogy ez legyen egy kicsit konkrétabb. Ezzel mindjárt azt is szeretném illusztrálni, hogy gondoljunk olyan önkéntes társulásokra is, amelyek nincsenek jogilag bejegyezve, hanem egyszerűen csak a közös érdeklődés fonja össze őket. Én például most másfél éve kerültem egy Budán szerveződő ilyen házimuzsika mozgalomnak a keretébe, baráti alapon, feleségem volt osztálytársnője, Szatmári Lilla orgonaművésznő, aki egyúttal zenepedagógus, a saját tanítványai részére valamifajta nyilvánosságot keresett. Mivel manapság egy fiatal Zeneakadémiát végzett zenésznek, muzsikusnak nagyon nehéz különböző helyekre bekerülni, hogy ott játsszék a közönségének, ezért magánlakásokon kis házikoncerteket szerveztek és ez továbbterjedt. Itt 30-40 ember – mondjuk ezek elég nagy lakások – le tud ülni, általában ott van a meghívóknak a korosztálya, tehát a középkorosztály, és ott vannak a huszonéves fiatalok, a zeneművészek korosztálya. De nem csak muzsika van, hanem a fiatalok elhozzák a képeiket, kiteszik a szobába és a szünetben azt meg lehet nézni, előadást rendelnek táncművészetről, néptáncművészetről, csoportterápiáról, történelmi tudatról, tehát össze vagyunk kötve, tehát a múzsáknak a testvérisége jellemez. Egyszerűen arról van szó, hogy ezek a muzsikus fiatalok gyakorolni akarnak közönség előtt és egyúttal örömöt szerezni, nemes örömöt szerezni embereknek. Ez teljesen ingyenes természetesen. Esetleg visznek egy-egy üveg bort akik elmennek és akkor van mivel koccintani. Ez egy teljesen informális dolog, és ugyanakkor az ember azt látja, hogy ez ugyan nem művelődési házban zajlik, de mondjuk a régi XVIII. századi, meg XIX. századi szalonok világa nem arisztokratikus, hanem nagyon is demokratikus módon újjáéled. Havonta, kéthavonta az ilyen rendezvényeket nagy-nagy szeretettel és örömmel látogatom, még egy ilyen komolyzenei disck-jockey szerepet is elvállaltam, ami végső soron egy új feladat és az embert feldobja, mert ezt tényleg önként végzi és lehet, hogy a szabadideje rovására, de mégis nagyon kellemes érzés.
P.F.: Az gondolkodtatott el, hogy nagyon sokszor szokott az önkéntes munka említésekor érv lenni, hogy ez most nem időszerű, mert általában ez a jóléti társadalmakban a ráérő úriasszonyoknak a tevékenysége. Amerikában általában egy-egy ember hetente 4-5 önkéntes órát áldoz a közért. Tehát általában valamilyen más gazdasági helyzetű, és más egzisztenciális helyzetű léthez kapcsolódik ez. De nekem meggyőződésem, hogy ez azért nem így van. Például a világháború után, mikor az újjáépítés volt Magyarországon, amikor a legrosszabb helyzetben volt az ország, akkor az önkéntes munka az újjáépítés kapcsán nagyon komoly szerepet játszott. Vagy vegyük azokat a nagyon szegény országokat, például Bangladest, ott is nagyon erős önkéntes mozgalmak működnek. Döntsük meg a hallgatókban azt a tudatot, hogy nem igaz az, hogy pusztán egy jóléti szinten jellemző ez az önkéntesség.
V.I.: Ez így van. Kőbányán kisgyerekes családok körében végeztünk egy közösségi munkát és feltérképeztük azt, hogy a szomszédjaiknak ki segít és ki fogad el segítséget. Nagyon érdekes válaszok érkeztek. Először is, az összes válaszadóból elenyésző, 1-2% volt az, aki semmilyen segítségnyújtásban nem vesz részt, tehát nem kap, és nem ad. Az összes többi részt vett. Ezek gyönyörű dolgok, és az életünk legapróbb dolgai, amiben mindannyian élünk, hogy átvesszük a postáját a szomszédnak, kifizetjük a gázszámlásnak a gázdíjat, ha elmennek nyaralni, akkor meglocsoljuk a virágokat, figyeljük az autót, hogy ne lopják el a ház elől, megengedjük, hogy telefonáljon, ha elfogy a tojás akkor kisegítjük, a gyerekét beadhatja hozzánk ha el kell sürgősen mennie valahová. Ha hála Istennek szül az asszony a szomszédban és nincs kocsijuk, akkor természetes, hogy felugrunk és beülünk az autóba és elvisszük. Én nem hiszem, hogy a hallgatóság körében ezek a helyzetek nem ismerősek. Ezek a természetes segítés színterei az életünknek, jól lehet soha nem gondoljuk azt, hogy ez önkéntes munka és soha nem gondoljuk azt, hogy ezt szervezett formában is lehetne csinálni, nagyobb közösségben is lehetne csinálni, nem csak abban a 2-3 szomszéd családdal együttműködve akikkel jóban vagyunk és akikkel így alakult az életünk. Azt hiszem, hogy ez tényleg lehet az egyik megközelítése a dolognak. A másik pedig az, hogy sokkal szegényebbek vagyunk sok más fejlettebb nyugat-európai országnál és ez a remek Kuti Éva azt is bebizonyította a legutóbb megjelent nonprofit szervezetekről szóló tanulmányában, hogy a magyarországi adakozók, adományozók azok bőkezűbbek, mint a franciák. Tehát nem igaz egyszerűen az, hogy nálunk az emberek önzőek és közömbösek.
P.F.: Van egy kedvenc példám. Pécelen – ez ugye egy Pest környéki kistelepülés – van egy Egymást Segítők Egyesülete. Képzeljétek el, itt az a szokás, ha valaki az egyesületből, tehát a környezetükből szül, addig amíg hat hetes lesz a baba – ez a gyermekágyi időszak –, addig hetente kétszer vagy háromszor a többiek ebédet visznek neki házhoz.
G.F.: Tudod, hogy hívták ezt régen? Komatál.
P.F.: Komatál, igen. Tehát van ennek a néphagyományokban nyoma, de hát a fene gondolta, hogy ma ebben a rohanó, őrült világban is létezik. Aztán nyilván ezt visszasegítik egymásnak.
Azt hiszem – és ez itt talán egy kulcskérdés –, hogy egy csomó ember szégyell elfogadni. Meg kellene tanulnunk, hogy az, aki egyébként is gyakran ad az életében, ugyanolyan természetes dolog, hogy merjen elfogadni.
V.I.: Ez kulcskérdés, ez fantasztikus, akartam is mondani Kőbánya kapcsán, hogy sokkal többen szeretnének adni, legalább 70%-a konkrét segítségnyújtást jelölt meg. Képzeljétek el, hogy takarítani eljárnának egymáshoz, ápolni, és van aki csinálja is, nem csak egy jövőbeni munka. Egy szívességszolgálatról van itt szó – vállalnának bármilyen lakásszereléssel, karbantartással, felújítással kapcsolatos munkát, férjeket is természetesen beállítva, főzni, sütni, gyerekekre vigyázni. Az egyik anyuka azt mondta, hogy “én egész életemben mostam, főztem, vasaltam, mosogattam, takarítottam, gyerekre vigyáztam. Hát ezekben tudnék segíteni”. 70%-a a válaszadóknak több konkrét dolgot is megjelölt, amiben nagyon szívesen adna segítséget bárkinek. De kb. 40% volt az, aki elfogadna segítséget, de hát nem is tudja igazán hogy miben. Persze voltak azért olyanok is, akik konkrétan meg tudták jelölni, hogy a GYES utáni munkába állással kapcsolatban nagyon tanácstalan. Ebben szívesen fogadnának el tanácsokat. Azt hiszem, hogy a közösségi munkának itt van egy óriási szerepe, hogy ezt a szemérmességet egy közösségben feloldja. Ahol nem annyira megszemélyesül, hogy nekem el kell valakitől valamit fogadnom, mert szükségben vagyok.
P.F.: Nem megbélyegző, vagy szégyent jelentő dolog.
V.I.: Nem megbélyegző, hanem egy olyan légkörben élek, és többen vagyunk ennek a dolognak a kölcsönös kedvezményezettjei, amiben talán az én segítségemre is szükség van, és ezért emelt fővel elfogadhatok bármit, amit mások adnak nekem és amire szükségem van.
P.F.: Megint egy példát hadd mondjak. A lakóhelyünkön működik egy egyesület, amelyiknek korábban indult egy alapítványa, amelyik az egyesületi tagok számára önsegélyező pénztárt hozott létre és nagyon érdekes folyamatok zajlottak le az alapítvány körül. Olyan börzeféléket szerveztünk, amire azt mondtuk, hogy mindenki hozza el otthonról azt, amit nélkülözni tud. Nyilván ez nem egy teljesen lerobbant, vagy lehordott cipő, de cipők, biciklik, mindenfélék érkeztek, ruhák, játékok, lakásba, konyhába való eszközök is. És akkor azt mondtuk, hogy mondjon ő egy összeget, hogy ezt mennyiért adja be. Ezek általában szimbolikus összegek voltak, egy-kétszáz forint, ez a pénz volt ennek az árunak az ára. Megszűnt egy picit, tehát ez a szemérmesség, amit mondasz, hogy a közösség föl tudja oldani ezt a félelmet, ez tulajdonképpen itt megtestesült. Most hogy mondtad, tulajdonképpen akkor villant belém, hogy ez ösztönösen tényleg így történt. Ugyanis az ember jött-ment és látott valamit, és akkor azt mondta, hogy ez egy jó pár turista bakancs 200 forintért, én ezt megveszem. Akkor ezt a 200 forintot befizette, elvitte a turistabakancsot. Ez egy tipikusan nyerő helyzet volt. Aki behozta a bakancsot nem kapott egy fillért sem érte, nem az övé lett a 200 forint, de volt benne egy jó érzés. Ezt ne becsüljük le, az embereknek szükségük van a jó érzésre.
V.I.: Ez nagyon fontos.
P.F.: A 200 forint a közös pénzalapba került, egy segélyalapba. És az, aki 200 Ft-ért vett egy jó turistabakancsot, az is nyertese volt a helyzetnek hiszen ez bagó ehhez a dologhoz. Ez a pénzeszköz pedig egy nagyon érdekes technikájú önsegítő pénztár volt – köztünk szólva abszolút a jogszabályok szerint tilosan működött, ami azt jelentette, hogy ennek 30%-a vissza nem térítendő támogatás volt. Ha valaki nagyon nehéz helyzetbe került, beteg lett, meghalt valakije, akkor 4-5000 Ft-ot adott az egyesület ennek a valakinek. Tulajdonképpen egy figyelő szolgálatot is működtetett, mert nem nagyon vallották be az emberek, hogy rossz helyzetbe kerültek. A maradék 2/3 – az pedig arra volt, hogy föl lehetett venni kölcsönt úgy, hogy mondjuk fölvettem ötezret és öt hónap múlva hatezret fizettem vissza és ez az 1000 Ft is újabb adománya volt a társaságnak. Megint egy többszörösen nyerő helyzet.
G.F.: Én is mondok olyan példát, ami a fősodorba, az itt kialakult fősodorba beleillik. Adni, az ember többféleképpen adhat. Én az előbb is egy ilyen kulturális művészeti jellegű szép élménynek az ajándékozásáról beszéltem a házi muzsika alkalmakkor. Ez egy másik példa: a kerületünkben működik egy Polgári Társas Kör. Ott nem olyan régen volt egy nagyon jó hangulatú este, de ott éreztem azt át, hogy most valahogy megérintette a zömét a jelenlévőknek. Volt egy nagyon jó előadónk, Katona Tamás személyében, volt egy nagyon jó témánk, 1848 volt, s egyszer csak felállt egy úriember és kiment a placcra, s újságpapírból, vagy csomagolópapírból elkezdett kicsomagolni valamit. A végén kiderült, hogy ez egy olajnyomat. Ő elhozott a dédszülei padlásáról egy régi olajnyomatot. “Kossuth imája a kápolnai csatatéren.” Ez a régi könyvekben benne volt. Egyrészt fölolvasta ezt az imát, mert gyönyörű szép, másrészt megkérdezte a történészt, hogy ez igazából történelmileg hiteles-e. A történész azt mondta, hogy nem hiteles, mert nem Kossuth írta, hanem egy kaposvári újságíró, de a szöveg az tényleg nagyon szép. Tehát itt az volt, hogy valaki nem egyszerűen meghallgat egy előadást és vagy elalszik rajta, vagy nem, hanem amikor valami úgy szívből jön. És akkor egy másik lakótársunk azt mondta, hogy énekeljük el a Kossuth nótát, ő zenetanár volt, fölállt és hangot adott és elénekeltette velünk. Az embernek volt egy olyan érzése, hogy ezeket nem lehet megszervezni. Ez megszervezhetetlen, mert belülről jön az embereknek a szívéből. Ez is az adásnak az öröme, mert mi végső soron adtunk, kaptunk és jól éreztük magunkat egymás körében. Az önösségnek, az értékrendünk individualizálódásának annyi jele van, én azt mondom, hogy most az az átmeneti korszak van, amikor már itt vannak velünk ezek a civil jegyek, de még nem elég izmosak, mindent el kell követnünk, hogy izmosítsuk, és ne csak a hasznot hagyjuk, és a haszonelvűséget hagyjuk felmutatni a mindennapokban. Azt hiszem ez úgy van, hogy kell ugyanakkor a másikkal szembenéző bizalom, hogy én a közös érdeket jobban felismerjem. Mert ha én a másik emberben csak a farkasomat látom, akkor nem fogom a közös érdeket felismerni. Például a Kopp Máriáéknak van egy kutatásuk az ellenségesség érzésről. Azt nagyon-nagyon fontos depresszió kiváltó okként és megbetegedés okként jellemzik. Tehát az emberből hiányzik a bizalom. A másikban ellenséget lát, ha nem tud társat látni benne, akivel összeszokhat, ha ilyen érzés alakul ki benne, akkor könnyebben támadják meg a lelki-testi betegségek. Ezeket felmérésekkel kimutatták.
Tehát igazából, és ide még bejön a kultúra. A kultúra is összefügg az egészséggel.
P.F.: Menjünk még ezekre a makrofolyamatokra vissza. Mivel lehetne segíteni, mi az, ami jó környezet arra, hogy az önkéntesség kifejlődjön, hogy az önkéntesség megjelenjen?
V.I.: Az, hogy megismerhessék egymást az emberek. Az amit Gereben Feri mond, az óriási, mert tényleg a legnagyobb gátja a bizalmatlanság. A bizalmatlanság akkor szűnik meg, vagy akkor mérséklődik, ha fokról fokra, jobban és jobban megismerjük egymást és ilyen világot élünk, hogy egyszerűen az utat embertől emberig ezt valahogy el kell készítenünk. Tehát kellenek olyan emberek, akik ebben segítenek. Abban, hogy egyszerűen megismerjék egymást. És egyszerűen megszülessen a bizalom, ami nélkülözhetetlen alapja ennek a munkának. A bizalomépítés az alapja az önkéntes munkának, ugyanúgy a felelősségvállalás, hogy az emberek felismerjék azt, hogy felelősségünk van egymás iránt. Önmagunk iránt is, egymás iránt is. És hogy felismerjék azt, hogy felismerjük mindannyian, hogy még egy autóvezetés közben is, annak, hogy rámosolygok valakire, vagy megköszönöm-e, hogy előre engedett-e, vagy hogyha dühös akkor hát egy kicsit olyan megnyugtatóan rámosolygok, mintsem vissza anyádozzak, vagy kiabáljak. A létezésünk minden másodpercében felelősek vagyunk önmagunk és mások iránt és ez a felismerés szerintem terjed.
G.F.: Ehhez megerősítőként hadd csatlakozzam, amit Vercseg Ilika mondott. A makrofolyamatokról esett szó. Andorka Rudolféknak az 1996-os egész társadalomra kiterjedő reprezentatív felmérése tartalmazott olyan közhangulatra, életérzésre vonatkozó kérdéseket, amelyeket az 1970-es években is feltettek és az 1990-es évek elején is. Míg a 70-es évek és a 90-es év, tehát a rendszerváltás első évei között hatalmas mértékű romlás volt kimutatható az életcélok tekintetében, hogy az emberek mennyire igazodnak el az élet összefüggései között, tehát az életérzési mutatók hatalmas csökkenése, zuhanása volt megfigyelhető. Elindult következetesen több oldalon észrevehető 96-ban már ugyanezen tényezőknek a javulása. Az emberek, ahogy Andorka Rudolf nemrégen egy Magyar Nemzet cikkében fogalmazott: úgy látszik, hogy kezdik kiismerni magukat ebben az új világban. Múltkor egy ilyen összejövetelén maga Andorka Rudolf is elővezette ezt a kérdést. Azt mondta: most mondjátok meg, véleményetek szerint mi van ennek a hátterében? Látszik egyébként a deviáns magatartásformáknak egy nagyon enyhe csökkenése is beindult, mintha megfordulna ez a nagyon rossz halálozási trend is. Egyébként egy ilyen pillanatot élünk. Itt jön az én optimizmusom, ami inkább mondjuk a holnapra tekintésnek az optimizmusa. A civil társadalom, vagy az emberek kezdik megtalálni egymás kezét. Ez is eltölti az embereket valami olyan jó érzéssel, hogy nem vagyok egyedül, társaim vannak. Magyarán mondva bizakodjunk abban, hogy a holnap Magyarországa polgáribb, közösségibb, segítőkészebb és kevésbé önös és kevésbé haszonlelkű társadalom lesz.

Parola archívum