Parola archívum

Nyomtatóbarát változat A cikk linkjének elküldése e-mailben

Cím:	A falvak felelőssége - felelősségünk a falvakért
Szerző:	Faludi Erika
Sorozatcím:
Rovat:
Folyóirat:	Parola
Állomány:
Év:	1994
Szám:	2
Oldalszám:	9. p.
A cikkben lévő
Nevek:
Intézmények:
Települések:
Tárgyszavak:	falvak fejlesztése, falusi kisközösségek, közösség
Megjegyzés:
Annotáció:

falfel.dos

A falvak felelőssége
- felelősségünk a falvakért

A fővárosban és a 184 városban él az ország lakosságának 60,9 százaléka, a 2898 községben a további 39,1 százalék (1991-es adat). Azonban bátran állíthatjuk, hogy a városi lakosság egy része is falusias körülmények között, vagy legalábbis kertvárosokban, földközelben él. Feltételezhetjük tehát, hogy a lakosságnak mintegy a fele az ország területének körülbelül 80 százalékát használja. (Az Ormánság 43 aprófalvában például az ország lakosságának másfél ezreléke gazdálkodik az ország területének hat ezrelékén.)
Vagyis a legnagyobb területeket kitevő természeti-gazdasági környezetet - erdőt, mezőt, szántót, vizeket, stb. - az ország népének csak egy viszonylag kisebb hányada használja, ezért a területhasználati felelőssége természetesen nagyobb, illetve más jellegű, mint a városlakóé. Ennek a felelősségnek azonban sem a városi, sem a falusi ember, de a területpolitika irányítói és a különböző szabályozók alkotói sincsenek tudatában.
Itt persze nem törvényi felelősségről, hanem valami sokkal fontosabbról van szó. Annak a felelősségéről, aki a szomszéd földjére önti a vegyszermaradékot, azéról, aki a saját telkét is teleszemeteli, aki önfeledten használja a gyomírtókat, tűzifát lop, vagy csak a saját erdejéből nyeri ki túl gyorsan a hasznot, elfelejti időben kezelni a zsilipet, felégeti a tarlót, élővízbe engedi a szennyvizet, és sorolhatnám.
Most, hogy a mező- és erdőgazdaság földterületeinek zöme magánkézbe kerül, fontos lenne egy közös jövőnket védő reklámkampány, amelyik a falusi ember felelősségének feltárásával, megoldási lehetőségek kínálatával, tettei súlyának bemutatásával erősítené meg önbecsülésüket is. Ha csak egymásra mutogat falu és város, ahelyett, hogy mindenki saját erkölcsi parancsa szerint tevékenykedne, csak közös kudarcunk elé nézhetünk. Nagyon sok múlik az egyének felelősségén.
Egyes merész nyugati becslések szerint az építészet a saját hajlék önálló felépítése felé tart. Mert minden tájnak, minden teleknek és minden családnak megvannak a pontosan körülírható, egyéni igényei, helyi adottságai, építőanyagai. Hogy van az, hogy bárki szabadon kibontakoztathatja egyéniségét kertje kialakításában, de háza megformálásában millió szabályzat köti? Mennyivel nagyobb beavatkozás a természetbe a telek többnyire tört részét elfoglaló lakóház, mint egy végiggyomírtózott, halottá tett talajú kert?
Nem arról van szó, hogy hasonló
szélsőséges rendeleteket alkossunk a földterületek használatára is, hanem arról: vegyük észre, hogy városi észjárással szabályozzuk az épített környezetet falun is, miközben semmi felelősséget nem érzünk a terület használata iránt. Pedig egyelőre a beépített és természeti környezet nagysága közel sem egyforma. Minden országnak fontos kincse, tartaléka a többé-kevésbé érintetlen természeti környezet, Magyarországnak hangsúlyozottan az a kevés nyersanyag és közlekedési csomópont-jellege miatt. Ismerjük fel és ismerjük el a város és a falu különböző, de egyaránt nélkülözhetetlen társadalmi-gazdasági szerepét és feladatát, ne városi aggyal-szívvel szabályozzuk, tervezzük a falut, de legyen gondunk a területhasználat bizonyos mértékű szabályozására is.
Mi lesz abból, ha az erdőállomány profitorientált részvénytársaságok kezébe kerül? Ha a privatizált földeken bármilyen módszerrel csaknem minden tevékenység folytatható? Az épített környezet műszaki és esztétikai követelményei falun mennyivel bírnak nagyobb jelentőséggel, mint a táj elemeinek és egészének egysége, egészsége, harmóniája?
A falvak növekvő környezeti gondjai attól is súlyosbodnak, hogy a hatóságok az infrastrukturális problémák megoldásában nem engedélyeznek áthidaló, köztes megoldásokat, vagy alternatív, kísérleti jellegű, kisléptékű módszereket. A jó talajadottságú területeken a ház, alagcsöves szennyvízszikkasztás, vagy a gyökérzónás, párologtató megoldás lényegesen színvonalasabb és olcsóbb lenne, mint a (sose) zárt tárolók építése, a szippantás, a tengelyen szállítás, és a sok esetben megoldatlan, vagy illegális szennyvízelhelyezés. A kijelölt, ideiglenes szemétlerakóhely, még ha nem is felel meg tökéletesen az előírásoknak, sokkal megnyugtatóbb megoldást jelentene a sokszor pénz (tízmilliók) hiányában ki nem alakított szemétlerakóhely miatti illegális, az egész tájat beborító hulladékelhelyezésnél.
A falvak csak azt érzik, hogy rideg és átláthatatlan, sokszor érthetetlen szabályozók közé vannak szorítva. Arról még egy fél mondat se született, hogy helyi tájékoztatással, emberi szóval, könnyen belátható és ezért értelmesen megcselekedhető módszerekkel minden családnak és minden faluközösségnek felelőssége van saját és mindnyájunk közös életterének megóvásában, fenntartásában. A reklámok nem erről szólnak. Sajnos azért, mert ez csak közös érdekünk, és nem egy vállalkozás anyagi

hasznát növeli. A szemlélet formálását kellene valahol felvállalni, az összefüggések felismerésének elősegítését, utána szeletelhetjük a feladatokat szakmai részfeladatokra, de mindig az összefüggések szem előtt tartásával.
Átfogó gondolkodás - a problémák felismerése - a megoldás módjai - a tájékoztatás megszervezése, a tudás átadása a falvaknak - az önálló helyi cselekvés és az egyéni megoldások ösztönzése - folyamatos tájékoztatás és képzés biztosítása: vagyis rengeteg feladatunk lenne!
Ezek után talán nem kell magyaráznom, hogy a falvak felelőssége és mindnyájunk felelőssége a falvakért hogyan fonódik össze. A falusi lakosságot nem számaránya, hanem széttagoltsága és a közös érdekvédelem hiánya miatt érzem kisebbségben lévőnek.
A központi, ,városi" törekvések léptéke és kapcsolattalansága miatt a szakadék a minisztériumok és a falvak kisközösségei között áthidalhatatlannak tűnik. El kellene fogadnunk, hogy nem csak belvárosi parkolási gondok, levegőszennyezés, túlnépesedési problémák léteznek, hanem sok száz olyan falu is van, amelyeknek összes lakója elférne egy lakótelepi ház néhány szekciójában. És ez az egy-két lépcsőháznyi ember több száz hektárnyi földet használ, művel, szennyez, behatárolt ismeretei és lehetőségei szerint. Nem szabad őket magukra hagyni, és nem szahad durván beavatkozni sem. Talán együtt kellene gondolkodni és működni.
Persze ez a vágyálom nehezen realizálható. Nem mérhető se kilóra, se centivel, és forinttal sem közvetlenül a haszon. Itt lenne szükség a megértésre a megmérés helyett. Képesek vagyunk rá? A normativák, szabályozók, kimutatások, pályázatok gyorsuló, keményedő világát éljük. Az innovációktól várunk megoldást, de az újszerűség sose fér bele a pályázati kiírásba. Az innovátorban éppen az az érdekes, hogy másképp kérdez és másképp válaszol. Most az a képtelen helyzet állt elő, hogy éppen a környezeti és társadalmi sokszínűséget - amit a falvak egyediségükkel jól képviselnek - szeretnénk megóvni, rehabilitálni egyre határozottabban megrajzolt keretek között és egyre keményedő gazdasági környezetben. Az anyagi körülmények romlása, a munkanélküliség, az elhúzódó privatizáció pedig mind a tartalékok felélésére kényszeríti a családokat. És ugye falun a tartalék karnyújtásnyira van. De mindnyájunk tartaléka és jövője. Talán még nem késő cselekedni.

Faludi Erika


Parola archívum