Parola archívum

Nyomtatóbarát változat A cikk linkjének elküldése e-mailben

Cím:	Néhány szó Skóciáról, az ICEA-ról, az ifjúságról...
Szerző:	Beke Márton, Vass Andrea
Sorozatcím:
Rovat:
Folyóirat:	Parola
Állomány:
Év:	1995
Szám:	4
Oldalszám:	16-18.
A cikkben lévő
Nevek:	Siska Katalin, Berek Péter, Bihariné Asbóth Emőke, Angelika Krüger, Beke Márton, Charlie McConnell, Vercseg Ilona,
Intézmények:	ICEA, Civil Rádió, Somogy Megyei Közösségszolgálat, Csurgói Fiatalok Lapja
Települések:	Nyíregyháza, Edinborough, Csurgó
Tárgyszavak:	ICEA konferencia, ifjúság
Megjegyzés:
Annotáció:

Néhány szó Skóciáról, az ICEA-ról, az ifjúságról...

Istenem! Skócia! Nekem ez az ország mindig is a csodák, az örök rejtélyek és titkok országa lesz. Bevallom, sosem hittem volna, hogy én valamikor is eljuthatok erre a csodálatos helyre, melyről én mindig csak meséket és mendemondákat hallottam. Történeteket az angolos távozásról, vicceket a skótok fukarságáról, regéket hallottam a skótok rideg tartózkodásáról, de ezek mind-mind csak legendák, melyekről az ember azt hiszi, hogy igazak, pedig nem azok. Persze egy részük igaz lehet, de, hogy azok az emberek, akikkel szerencsém volt egy bő hetet eltölteni egy, az ICEA által szervezett konferencián, nem azonosak azokkal, akikről ezek a történetek szólnak, az egyszer biztos. Ugyanis arról a mérhetetlen jókedvről, vendégszeretetről és kedvességről nem szól semmilyen történet. Pedig ők ilyenek. Rá kellett jönnöm, hogy attól, hogy van nekik egy királynőjük , hogy egy szigeten laknak és hogy nem a bal, hanem a jobb oldalon vezetnek, még pont ugyanolyan emberek, mint mi. Ez a két hét volt az, amely valamelyest emberközelibbé tette ezt a mienktől sokban különböző kultúrát.
De hát mi is volt ez a bő egy-szűk két hét, hol és hogyan kezdődött?
Az egész "nagyon" régen, pontosan március 31-én kezdődött, amikor is kezdetét vette életem legemlékezetesebb három napja Nyíregyházán. Itt került megrendezésre ugyanis "Az ifjúkor válságai" című konferencia, Siska Katalin és a Tanárképző Főiskola tanulóinak rendezésében. Mérhetetlenül sok élmény és emlék fűződik ehhez a konferenciához, ehhez a három naphoz.
De nem csak emlékek és élmények, hanem eredmények is, mégpedig nem is akármilyenek! Ugyanis - mint azt később megtudtam - ez a konferencia valamiféle előválogatása volt az azonos címmel megrendezett (akkor még csak megrendezendő) ILEA konferenciának. Sosem fogom elfelejteni azt a pillanatot, amikor megtudtam, hogy módom lesz majd részt venni egy nagy nemzetközi ICEA-konferencián és ott képviselni a magyar ifjúsági önkormányzatokat. A konferenciát pedig nem akárhol, hanem a távoli Skóciában rendezik meg! Nagyon boldog voltam és persze nagyon vártam. (Természetesen szomorkodtam is, hiszen tudtam, hogy sokáig távol leszek azoktól, akiket szeretek, de hát egy hét Skóciában azért az nem semmi!) A skóciai élmények sorozata az utazással kezdődött.
Valami csodálatos volt onnan föntről látni mindent, a "pici" autókat, a "keskeny" kis folyókat. Döbbenetes élmény volt a londoni repülőtér a maga folyosókavalkádjával és kisebb városnyi területével. És mikor megérkeztünk Edinburghba, nagyon meglepődtem, hogy a repülőtér milyen pici, de szó mi szó, sokkal kellemesebb volt egy ilyen emberibb méretű repülőtérre megérkezni, mint egy óriási labirintusba.
Már az első napon nyakunkba vettük a várost és próbáltunk minél többet magunkba szívni hangulatából, amit igazából csak este érezhettünk, amikor már nincs olyan őrült rohanás, amikor kinyitnak a kis klubok, a pub-ok, amikor megmutatkozik a város valódi arca.
Igazából csak esténként volt lehetőségünk valamit is járkálni Edinburghban hiszen reggeltől kora estig bent ültünk a konferencián és beszélgettünk, vitáztunk, gondolkodtunk a "hogyan tovább?"-on.
Bevallom, mikor ott voltunk, picit idegesítő volt az, hogy "itt vagyok Skóciában és alig látok többet belőle, mint egy konferenciatermet", de később rá kellett jönnöm, hogy nekik volt igazuk, ugyanis nagyon sok mindent kellett megoldanunk nagyon rövid idő alatt. Engem nagyon megdöbbentett az a pontosan megszerkesztett és pontosan betartott program, amivel akkor találkoztam. Ez végre egy olyan konferencia volt, ahol nem csak arról beszéltünk, hogy mennyire nincsen pénz semmire (ami persze nagyon komoly probléma), hanem végre arról is szó volt, hogy mire? honnan? és hogyan? Ez volt az egyik dolog, amitől ez a konferencia jobb és érdekesebb volt azon magyarországi társainál, melyeken eddig szerencsém volt részt venni. Természetesen ez most nem azt jelenti, hogy nálunk nincsenek jó konferenciák. Dehogy nincsenek, csak - szerintem -az a baj, hogy nagyon sokszor megrekednek ott, hogy nincsen pénz semmire. Most nyáron üdítő volt részt venni egy olyan konferencián ahol, bár beszélünk erről, de tovább is lépünk onnan. Ehhez persze még hozzátartozik az, hogy eddigi pályafutásom alatt a konferenciáknak csak egy igen szűk keresztmetszetén vehettem rész és lehet, hogy ebből ered picit tán pesszimistának tűnő meglátásom, de erre a szűk keresztmetszetre én ezt teljesen valósnak érzem.
De, hogy mit tartok én a téren üdvözítőnek? Egyszerűen azt, hogy ha valaki eljut addig, hogy tudja, mi az a probléma, ami őt majd' minden téren gátolja, akkor ne álljon meg, hanem gondolkodjon el rajta, hogy hogyan lehet rajta túllépni, és ha egyedül nem megy, akkor gyűjtsön össze pár embert, akiknek ugyanaz a problémájuk, és gondolkodjanak rajta többen, gondolkodjanak rajta együtt. Lehet, hogy ez egy picit szemtelenül "hangzik" egy tizenéves tollából, de én ezzel nem akartam senkit sem megsérteni. Ezek csak érzések, gondolatok, melyeket egy nagyon jól sikerült konferencia ébresztett bennem.
De más szempontból is elgondolkodtató volt ez a bő egy hét.
Miután a nyíregyházi "előkonferenciáról" hazaérkeztem, a Civil Rádió egyik adásában Berek Péter azt kérdezte tőlem, hogy tényleg válságban van-e az ifjúság? Mire én azt válaszoltam: persze, bizonyos téren igen, de amúgy nem hinném, hogy komoly válságban lenne. De ha valaki most kérdezné ezt tőlem, biztosan azt válaszolnám, hogy "persze bizonyos téren nincsen, de amúgy igen." Nagyon komoly válságban vannak a fiatalok. És ez a konferencia volt az, ami ennyire megváltoztatta a véleményem. Soha nem hittem volna, hogy mondjuk London utcáin tizen-huszonéves munkanélküli fiatalok alszanak. Igazából sohasem gondolkodtam el azon, hogy mi van azokkal a fiatalokkal, akik nem járnak iskolába, se gimnáziumba, se szakközépbe, se szakmunkásképzőbe. Őket csak az utcán lehet elérni. És ott ki foglalkozik velük? Ki megy közéjük? Ki tud velük szót érteni?
Tömérdek kérdés és probléma vetődött fel bennem a két hét alatt, melyekre mind-mind próbáltunk megoldást találni. Ezek közül egyet említek, egyszerűen azért, mert én ebben dolgoztam, így erről tudok érdemben írni bármit is. Voltak csoportok, melyek az előbb említett problémákra összpontosítottak és voltak, amelyek a financiális gondokra, a hogyan? és a honnan? kérdésekre keresték a választ. Én az utóbbiban vettem részt, egyrészt azért, mert már itthon is ezzel foglalkoztam, másrészt pedig -sajnos - sosem volt igazából érzékem azokhoz a munkákhoz, melyek arról szólnak, hogy, hogyan szóljunk a fiatalokhoz, miről, hogyan beszéljünk velük. Valahogy mindig jobban ment meggyőzni valami nagy politikust vagy pénzes embert a magunk igazáról, mint a komoly problémákkal küzdő fiatalokkal szót értenem. Sajnos!
És, hogy mi lett ennek a munkának az eredménye?
Nagy vonalaiban kidolgoztuk egy európai ifjúsági együttműködés kereteit, melyben folyamatos információcsere és segítségnyújtás folyik a honnan? - hogyan? kérdésben. Amelyben folyamatosan átadhatjuk tapasztalatainkat arról, hogy mi hogyan lobbiztunk, és persze mások tapasztalatait is lehetőségünk van megismerni. Melynek keretében kiadványokat, videokazettákat szerkeszthetünk, hogy ne csak közöttünk forogjanak az információk, hanem eljuthasson mindenkihez. De mindezek közt a legfontosabb, hogy ez a szervezet összefoghatja azokat az embereket és szervezeteket, akik úgy gondolják, hogy az Európában szerteszét meglévő és születendő gondolatokat összefogva többre mehetünk, mint magányos farkasként küzdeni a fiatalokért, a fiatalok szebb jövőjéért.
Én százszázalékosan biztos vagyok abban, hogy most nyáron Skóciában, mi százhúszan, az ICEA égisze alatt, valami nagyot tettünk ( és ez kérem ne tűnjön szerénytelenségnek ), és abban is biztos vagyok, hogy ez a munka folytatódni fog és nem csak Skóciában, hanem itt Magyarországon is.
Folytatódni fog, mert folytatódnia kell!

Beke Márton

1994 őszén a Somogy Megyei Közösségszolgálat különféle ifjúsági fórumokat szervezett Csurgón, amelyeken a fő témák a gyerekek és ifjúság érdekei, problémái, s a demokrácia gyakorlásának alapjai voltak. Itt erősített meg bennünket Bihariné Asbóth Emőke közösségfejlesztő abban, hogy bátran elkezdhetjük a települési gyermek és ifjúsági önkormányzat szervezését. Folytattuk a fórumokat, kampányoltunk, a CSUFI-ban (Csurgói Fiatalok Lapja) érveltünk, győzködtünk, bemutattunk példákat, és elérkezett a februári választási nap, ahol engem választottak meg polgármesternek.
Azóta az életem is megváltozott. Minden dologról véleményt kell alkotni, össze kell fogni az ügyeket, a társakat, keresni kell közösen a megoldásokat, meg kell hallgatni problémákat és segíteni, segíteni, kell. Örömmel írnék a dolgainkról, mert akkor látjuk igazán elvégzett munkáink nyomát és az elmaradott feladataink hiányosságát, amikor egy-egy korábbi írásunkat, beszámolónkat elővesszük. Tudom, hogy nagyon fontos lenne különböző eseteket rögzíteni, folyton bíztat és néha rám is szól Emőke, mert elmaradásaink vannak.
Két képviselőtársammal részt vettünk Nyíregyházán az "Ifjúkor válságai" konferencián, ez év áprilisában, ahol bemutattam a tevékenységünket, és ott ismerkedtünk meg az ICEA európai képviselőjével, Angelika Krügerrel. Hazatérve folytattuk munkánkat, feldolgoztuk a szerzett tapasztalatokat. Vannak pillanatok, amikor azt hiszem, hogy túlságosan sokat álmodtam, mert bizony néha elég álomszerűnek tűnik, amikor visszagondolok Edinburghra, a konferenciára.
Meghívást kaptam az ICEA konferenciára! Magyarországról két ifjúsági szervezet képviselője röpült Skóciába 5 felnőtt meghívottal. Nekem, a csurgói 15 éves diáknak pár éve még Budapest is élményt adott. Az utazásra készülődve folyton azon gondolkodtam, mi lesz az, ami majd a mi dolgainkat segíteni fogja. Képzelődtem, készülődtem és az ismeretlen élmények vonzottak. Nem félek leírni, hogy a mozgólépcsőn legelőször szédültem a félelemtől, s amikor a repülőgépes utazás elékerültem, olyan bátorrá váltam, mint addig még soha. A gépen a mi csoportunktól vártam, hogy minden részletről informálni fognak. Hogyan viselkedjek, hogyan alakítsam ki a kapcsolatokat, kiket tegezhetek stb. Szó sem volt ilyesmiről, abban a borzasztó magasságban az idő is röpült és már a második gépen utaztunk, amikor úgy éreztem, olyan emberekkel utazom, mint Emőke, nincs mitől tartanom, így aztán otthon kezdtem érezni magam. Azok, akik konferenciákra járók, nem tudom, mennyire emlékeznek az első útjukra? Lehet-e megszokottnak, valami olyannak hinni egy-egy ilyen fontos összejövetelt, mint ami gyakran megtörténik velünk, és már nem is annyira izgalmas? Csak azért kérdezem ezt, meg úgy gondolom, hogy akárminek is nevezünk egy hasonló feladatokat végző, hasonló ügyekért dolgozók találkozóját, az mindig tapasztalatokat ad. Talán azért, mert nagyon fiatal vagyok, nekem meghatározója lett ez is az életemnek. Alig beszélek még egy kicsikét angolul, a magyar nyelvet pedig ott Edinburghban sajnos csak egymás között használhattuk. Beke Marci barátom, a másik fiatal jött segítségemre, főleg ő fordított, de furcsa dolgot is elárulok -sok mindent megértettem tolmácsolás nélkül is. Ennek ellenére mindenkit buzdítok a nyelvtanulásra.
Skócia is csoda volt, mert azért az előadások után kicsikét ismerkedtünk az országgal is. A konferencián bemutatkoztak a különféle szervezetek, majd az ifjúság problémáiról beszélgettünk, melyek megoldására különböző projectek alakultak, s ezek közül nehéz volt választani. Ekkor is azt éreztem, hogy az otthoni csapatom minden tagjának ott kellett volna lennie, hogy mindenhol jelen lehessünk - és tanuljunk. Ennek hiányában magam próbáltam meg szemfülesként itt is, ott is hallani valamit. Nagy erőfeszítésembe került annak eldöntése, hogy angolul mondjam-e el a mi munkánk tájékoztatóját, mert sokat készültem erre, de magyarul kezdtem, és fordították. Amit nagyon-nagyon szerettem volna elérni még a lázas készülődésben, az meg is valósult, hogy a csurgói "ügyek" ismertté váljanak. A másik vágyam beteljesülését naponta tapasztalom.
Azzal indultam el, hogy kapcsolatokat szerzek önkormányzatunknak, hogy segítő barátokat találok, hogy új módszereket ismerek meg, hogy más országok ifjúságának problémáit összehasonlíthatom a miénkkel, és minderre lehetőségem is volt. Vercseg Ilona előadását szeretném Csurgón megismételtetni, és ezt azért gondolom, mert minden nemzetnek, akik jelen voltak, nagyon fontos információkat adott, de nekünk annál is többet jelentene, mert egy országban élünk, egyfajta gondjaink vannak. Vercseg Ilona az ICEA elnökségének is tagja, aki közöttünk volt, de állandó elfoglaltsága miatt ránk kevesebb ideje jutott. Hazafelé, amikor én vendéglátónkra, Charlie McConnellre (az ICEA egy másik vezetője) és a többi ismerősre gondoltam, megkaptam pótlólag Ilika nénitől azt, amit a konferencián nem. Azt, ami tovább építi feladatainkat, amit meg kell tennünk, hogy ne egy "földhözragadt" problémán fáradozzunk, hanem hívjuk segítségül mindazokat, akik ebben már előrébb jutottak. Mindegy, hogy melyik országban élnek, mindegy, hogy milyen pozícióban, mindegy hogy mi a nevük, csak hasonlóak legyünk. Hasonlóak a dolgainkban. A kezdet az összejövetelnél kezdődik, megérezzük, hogy együtt lenni jó, tudjuk, hogy a folytatás csakis együtt dolgozva eredményes. Ma reggel felébredek, és eszembe jut, hogy milyen órákon kell helytállnom a gimnáziumban, megdermedek a hiányosságok beismerésekor, aztán vidámabbra tervezem a napomat, mert tudom, hogy a tanulás a kötelességen túl engem segít, aztán eltervezem, hogy a napomnak lesznek szabad órái, amikor másokkal foglalkozok, amikor ügyeket rendezhetek társaimmal, és kötelességeimnek is meg kell felelni minden egyes pillanatban. Nem annyira nehéz ez, mert ha visszaemlékszem arra az estére, amikor Edinburghban az egyik fogadást a skót igazságügy miniszter adta, akkor azt gondolom: neki fogalma sincs arról, hogy én ki vagyok. Vajon neki mit jelentene, ha én hívnám meg Csurgón egy fogadásra, ahol csupa gyerekek és fiatalok vannak? Vajon nem tartaná-e ugyanolyan fontos fogadásnak, mint én az övét? Biztosan így van, csak mi azt hisszük: csak az a nagyon fontos dolog, ha egy nagyon nagy beosztásban lévő személyiség tisztel meg bennünket. Ezt a tévhitet mi nem osztjuk. Mi - és ezek között vagyok én is -, azt szeretnénk, ha az emberek közötti egyenlőség ott kezdődne, hogy az értékek elismerése válna mindennapossá. Azok az értékek, melyet a közösségek segítenek. Azok az értékek, melyet egymástól kapunk és azt használni is tudjuk.
Amikor a gépünk leszállt Ferihegyen, nagy-nagy meglepetésben volt részem. Azt hittem, hogy nagy utam mindjárt véget ér, és nekem óriási feladataim lesznek, amelyeket egyedül képtelen leszek megoldani. Otthagyom a közösségfejlesztőket és magamra maradok. Nem így történt. Csurgó Polgármesteri Hivatalának autója várt anyukámmal, öcsémmel és Emőkével. Nekik fontos voltam, nem győzték a 260 km-en hallgatni élményeimet. Ma már távolinak tűnik a konferencia. Mégis azt érzem, tegnap volt, mert megszereztem a kapcsolatokat, megtaláltam az új barátokat, megismertem az új lehetőségeket, módszereket - és tartom a kapcsolatokat, folytatódik a kezdet, készülök a csurgói társaimmal a feladatok megoldására. Amikor a Parola egyik GYÖK oldalát mi írjuk meg, elmeséljük a történetünk addig tartó darabját - amíg a megjelenés szól. Utána megint más napok jönnek. Újabb kapcsolatokkal, újabb barátokkal, s nem feledkezve meg a legelsőkről sem.

Vass Andrea

Parola archívum