Parola archívum

Nyomtatóbarát változat A cikk linkjének elküldése e-mailben

Cím:	A művelődés szabadsága
Szerző:	Beke Pál
Sorozatcím:
Rovat:
Folyóirat:	Parola
Állomány:
Év:	1990
Szám:	3
Oldalszám:	1. p., 4. p.-5. p.
A cikkben lévő
Nevek:	Tancsik József, Orbán Ottó
Intézmények:
Települések:	Várong, Siójut, Siómaros, Pogányszentpéter
Tárgyszavak:	szabadművelődés, közösségfejlesztés, művelődés
Megjegyzés:
Annotáció:	A Szabadművelődési Szövetség a kulturális önkormányzatok, a művelődési autonómiák fenntartására, a művelődés érdekképviseletére szerveződött, az országos jogalkotókkal való párbeszéddel valósítsa meg érdekeinek érvényesítését.

muvszab.txt

A művelődés szabadsága

elvekben régóta deklarált jog, a valóságban azonban csak felében-harmadában valósult meg eleddig. Már persze akkor, ha egyáltalán megvalósulhatott valami, mert ahonnan nemcsak a tanácsot és a termelőszövetkezetet, nemcsak a tanítót és a papot, hanem a művelődés lehetőségét is centralizálták, bizony nem volt hol és nem volt miből megvalósítani azt. Az elmúlt időben kevesen voltak a Tancsik Józsefek, az Orbán Ottók, akik csak azért is megteremtettek valamit; az előbbi ugye téesz-kezelésbe vette, megnyittatta és üzemeltette Várong körzetesített művelődési otthonát, az utóbbi a hiányt ugyancsak érzékelő csomaiakkal maga építette meg azt. Még a nagy harcok árán engedélyezett új egyesületek, mint például Siómaroson, Siójuton, Pogányszentpéteren vagy akár Újpalotán sem boríthatták virágba településüket; egyrészt, mert tűrt voltuk csak a legelszántabbak számára teremtette meg az együttlét örömét, és különben is csak egy meghatározott csoport számára adott igazából otthont, helyet. Ez utóbbit nem kifogásként emlegetem; eléggé természetes, hogy a jobbára egyívásúak keresik egymás társaságának örömét; meglehetősen normális igény az, hogy ki-ki a maga körében legyen. Olyan természetes ez, aminthogy tejért éppen úgy nem a cipőboltba megyünk, s a néptáncos sem a csillagász szakkörbe jár.
Csak éppen a helyi társadalomra nem vonatkozott ez. Tőlük (tőlünk) az váratott el, hogy szabad időnkben, tehát jókedvünkből valamennyien együtt legyünk. Ha már válogatunk szólt az ítélet ¦, az polgári csökevény. Ezért (is) lett a mindenki intézménye, a művelődési otthon éppenhogy senkié. Kivéve persze a kivételeket: az elszántan együtt lenni, művelődni akarókat vagy azt a nem kevés helyütt bekövetkezett állapotot, hogy az intézményt egy csoport sajátította ki, a magáéként használta, amivel persze másokat akaratlanul is kizárt. Most azonban más a helyzet.
Az önkormányzatok kialakulásával nemcsak a körzetesítés kötelezettsége szűnt meg, nemcsak a megyei előírás, hogy mit tegyen a művelődési otthon és nemcsak a korábbi pártos utasítások, hogy mit nem tehetnek; nemcsak a sematizáció, a szocialistának mondott átlagolás tűnt el, hanem helyébe

a szabad döntés lehetősége

született. Szabad a döntés arra vonatkozóan, hogy ki mit akar; hogy egy településen kik mit akarnak egymással vagy egymástól függetlenül, és szabad a döntés a képviselőtestületek számára is abban a tekintetben, hogy intézményükkel vagy akár művelődési otthonuktól függetlenül mit tesznek és azt miképpen szervezik. Manapság tehát szabad a gazda abban, hogy helyben fontos-e a művelődés, és persze nemcsak az elvont okosodás, hanem az együttlét, a világról való információ, a kultúrában aktív emberek tevékenysége. Az önkormányzati törvény felemás segédlet ebben, mert ugyan szerepel benne a közösségi tér és a közművelődés gyámolítása mint helyhatósági feladat, de a kötelezően megvalósítandók közül már kimaradt. Nem is baj; isten mentsen bennünket az újkori sematizmustól; nem iskola ez, hogy minden felnőtt ugyanazt tudja, és nem is vezetékes vízről van szó, hogy az mindenhol ugyanolyan legyen. A jókedvből, az érdeklődésből, a felismert érdekből szabad időben szervezendő tevékenység annyiféle, ahány település és azon belül ahány egyetértő társaság van, majdhogynem azt írtam: ahány ember, és ez sem lenne tévedés. Hogyan és mit és miféleképpen lehetne tehát valamit is előírni, szabványosítani!
Ćm elfelejtkezni könnyen lehet róla.
A rengeteg tennivaló között, ami a helyhatóságokra szakad manapság, könnyen elsikkad(hat) az együttlét öröme, a másik ember megismerése, az érdeklődés fölkeltése, az egyéni és a csoportos érdek feltárása, kielégítése, a ma még talán feleslegesnek látszó, de holnapra már elengedhetetlen információ megléte. Az önkormányzati tulajdonhoz, a munkahelyekhez, a munkanélküliséghez, a föld tulajdonlásához, a tisztességes közlekedéshez, az iható vízhez, az állandó feszültséget adó áramellátáshoz, a működő kereskedelemhez, a tiszta környezethez és a még sok minden más gondhoz képest bizony kicsiny dolog ez. Van tennivaló éppen elég, és kevés hozzá a pénz, a szakember, a lehetőség félő tehát, hogy a feladat súlya, a hiányok kiáltó volta miatt az ebbéli hiányosság és az ebbéli tennivaló elhanyagolhatónak látszik.
Pedig hát mire a víz, az áram, a munkahely; a járható út, a tiszta levegő, az esti buszjárat és még minden más, mint hogy meglegyünk és hogy jobban éljünk, hogy kellemesebben érezzük magunkat, hogy életminőségünk javuljék, hogy életmódunk változhasson, hogy könnyebben legyünk holnap, és gyermekeink még könnyebben holnapután? Ahol csak a köbmétereket, a kilowattokat, a tonnakilométereket számolják; ahol megfeledkeznek az emberekről: a jelent lehet, hogy istápolják, de a jövőt nem gondozzák! Az együttlétből, az informáltságból, a művelődési aktivitásból, egymás megismeréséből tudatosulás, cselekvőképesség, kezdeményezőkészség a lehetséges és a szükséges tennivaló észrevétele, tolerancia és alkalmazkodóképesség, az adódó alternatíva meglátása, vállalkozókedv terem. A tömegből, az emberek közömbös egymásmellettiségéből társaságok, csoportok születnek, megvalósítva a települések közkeletű magyar gyűjtőnevét: község. Hogy ugyanis közösség.
Persze nem mondom, hogy más se fontos, csak ez. Dolgozni, lakni, közlekedni, vásárolni, tanulni és továbbtanulni, átképződni ugyanolyan fontos. De ha az embernek csak egy vacak kisujja (még hogy kisujja! ¦ csak a körme!) sérült, rögtön tudja, hogy milyen fontos az! Az is. Szó se legyen arról tehát, hogy bármit is ki kelljen emelni, mint fontosabbat a sok szükséges közül: a harmonikus fejlesztést kellene végre már megvalósítani!
Az önkormányzati lét nagy esély arra, hogy ez végre megtörténjék. Nincs immár senki, aki belebeszélne a dolgokba és a dolgunkba;

a művelődés esélye

helyhatósági kézben van végrer! Igaz, hogy magánkezekben is lehet, hiszen ha valaki(k) valamit tenne vagy tennének, azt is szabadon tehetik. Az egyre gyarapodó alapítványok egyre tágabb teret nyújtanak a cselekvések mindekitől független finanszírozásnak, ám ez magánügy, kinek mi köze van hozzá. A települési büdzsétől független támogatás most nem témánk. Igaz: az alapítványi pénzek községi szinten is rendelkezésre áll(hat)nak. Korántsem arról van tehát szó akkor, amikor a mindenféle ágazat egyidejű fontosságát hangsúlyoztam, hogy a teendő nem más, mint szigorú arányossággal osztogatni a helybéli pénzeket. Éppenhogy számba kell venni a helyi forrásokat, a helyi koordinációs lehetőségeket (például helyi alapítványtételt); az esetleges megyei és a regionálisan meghirdetett, de országosan bizonyosan meglévő pályázatokat, a hazai és külhoni alapítványi ajánlatokat éppen úgy, mint az intézményi összevonások, az elkülönítések, az intézményalapítás kérdését, hol mit; a művelődési otthon, a népművelő sorsát; a helyi egyesületek és pártok kulturális teljesítőképességét, a vendéglők kulturális szolgáltatásait; a környező nagyobb településsel való eseti vagy rendszeres együttműködést; a vállalati vagy magánmozik, videovetítők tevékenységét; az egyházi kulturális munkát; a távolabbi város (vagy a belső városrész) kulturális szolgáltatásainak igénybevételi lehetőségét és a többit. Hosszú távú stratégia szükséges tehát, az igények és a lehetőségek minden oldalú feltárása és fejlesztése a kulturális ellátottságra figyelemmel éppen úgy, mint a helyi művelődési, szabadidőt-szervező aktivitást tekintve. Részletekbe menően, a legkülönfélébb oldalról vizsgálva kell mindezeket átgondolni; nem vagdalkozva tehát, hanem inkább aludva rá egyet. Hogy például: jó-e az, ha a népművelő(ke)t továbbra is csak intézményüzemeltetőnek alkalmazzuk? Vajon nem jobb megoldás-e, ha az intézményt egy olyan gondnokkal látjuk el, aki a büféből, a kultúrcikk-forgalomazásból, esetleg a település szálláshelyeinek gondnokolásából, a fűtés- és takarításból viszonylag jól megél, és a népművelőt magát az intézménytől független szakemberként mint közösségfejlesztőt, településszervezőt foglalkoztatjuk? Esetleg nem kellene-e az egész épületet (már persze ha van) a lakosságnak átadni úgy, hogy működtesse azt ő maga, településnyi hatókörű helyi művelődési egyesületével? ¦ és ez esetben a polgármesteri hivatal művelődés-támogatása azt is jelentheti, hogy az előbb körülírt gondnok fizetését és közterheit fölvállalja. Vagy éppen: a polgármesterség biztosítsa a gondnokot, de kötelezze is arra, hogy minden szerveződést fogadjon be; s akkor a helyi egyesületek, amatőr tevékenységek, szakkörök és klubok támogatása (részben) abból áll, hogy tetőt kapnak fejük fölé, és fűtést és világítást? Avagy maradjon a művelődési otthonban a népművelő és vegye ki szerződésbe az intézményt; meghatározott feladat ellátásáért kapjon fizetést és működési támogatást, ám a többletbevétel bizonyos hányada (egésze?) lehessen az övé. Hol melyik megoldás a megfelelő, a szerencsés, az adottságok szerinti: ki tudja távolról megmondani? Egy, ami biztos: olyan helyi szisztéma kidolgozása és működtetése kell, amelyik a lehető legtöbb tevékenységre teret és lehetőséget ad. Talán kiolvasható, hogy mindez korántsem anyagi, nem pusztán pénzbeli kérdés. Legfeljebb: az is.
Nem hiszem, hogy a polgármesteri hivataloknak kell elgondolkodni ezen, mint ahogy bizonyos, hogy több és részletezőbb ez a feladatkör, mintsem hogy a képviselőtestület foglalkozna mindezzel. Élni kellene az önkormányzati törvény bizottság-alakítási felhatalmazással, és a

helyi szabadművelődési
tanácsoknak

mint önkormányzati testületeknek a hatáskörébe kellene adni az ezekről való tépelődést, vitát, koncpeció-alakítást sőt: a döntések egy részét is, noha bizonyos, hogy testületi jóváhagyást, polgármesteri egyetértést kíván néhány koncepcionális részlete. Ez a bizottság mint az önkormányzat fölhatalmazott testülete ráér foglalkozni az e témába vágó dolgokkal, hiszen ezt a csapatot nem sürgeti a tengernyi egyéb tennivaló. A pártok, a meglévő egyesületek, az intézmények, az egyházak, a munkaszervezetek képviselőiből álló bizottság, ha döntési jogot kap, nem válik a múlt rendszer bizottságosdiáihoz hasonlatossá; miért is félnénk jogot adni belőlünk magunknak? A testülettel bizonyosan kikerülhetők az óhatatlan szubjektivizmusok, megteremthető az érdekegyeztetés; ám hitelét és értelmét akkor kapja meg, ha döntései bölcsek, nyilvánosak és vita esetén is megvédhetők; nem csekély bölcsesség és tolerancia kell ahhoz tehát, hogy e részletkérdésben is helyi közmegegyezés szülessék. Az intézmény(ek) működési, tevékenységbeli, teljesítmény szerinti menedzselése, a rendelkezésre álló pénzek intézménynek vagy tevékenységeknek való adása és annak mértéke, módja; az esetleges helyi pályázatok, a visszatérítéses támogatások, a kamatos vagy kamatmentes hitelek: mind-mind olyan részkérdés, amelytől a helyi kulturális öntevékenység, a kulturális ajánlat, a művelődési lehetőségek, a szabadidő-szervezés, a közéleti töltésű aktivitások megteremhetnek, virulhatnak avagy éppen elhalhatnak. Nem kevésről és nem közömbös kérdésről van tehát szó ezt ajánlván.
Néhány tucat településen; községben, nagyközségben, kis- és nagyvárosban és fővárosi kerületben működik immár ilyen, a területi iskolánkívüli művelődés lehetőségeit összehangoló, menedzselő és finanszírozó önkormányzati testület. Vannak települések, ahol a helyhatóságtól függetlenül létezik, de mert meghatározott lakossági érdeket képvisel, lehetetlen nem figyelni rá. Hogy az önkormányzatok feladatai kibomlásakor mennyire terebélyesedik avagy éppen szűkül lehetőségük, ki tudja manapság! De hogy bővüljék, hogy lehetőségeik maximumát megéljék, a helyi művelődési tanácsok közös országos egyesületet alakítottak 1990 szeptemberében. A Szabadművelődési Szövetség a kulturális önkrományzatok, a művelődési autonómiák fenntartására, a művelődés érdekképviseletére szerveződött; tapasztalatcserékkel és gyűlésekkel, az országos jogalkotókkal való párbeszéddel valósítva meg érdekeinek érvényesítését. A kulturális önkormányzatok mint helyi, esetleg helyhatósági bizottságok megalakítása a Kós Károly Céh országos kulturális egyesület ötlete volt még 1989 decemberében; ez teremtette az első kezdeményezéseket, amelyek immár saját országos szerveződésüket is megalkották. Tanácsaikkal, javaslataikkal bizonyára minden helyi hasonló szervezkedés rendelkezésére állnak. Nem másért, mint hogy a művelődés szabadsága, a helybéliek szabad döntési lehetősége, a helyi művelődés esélye mindenütt biztosított legyen.

beke


A Közösségfejlesztők Egyesülete 1990 novemberétől mindezen kérdésekről, tehát a helyi kulturális önkormányzati szervezetekről (a szabadművelődési, a művelődési bizottságokról); a településeken elképzelhető kulturális fejlesztő munkákról; a művelődési otthonnal kapcsolatos és lehetséges tennivalókról, át- és újraszervezési kérdésekről; a népművelők, a közösségfejlesztők településszervezési feladatairól és tevékenységük új lehetőségeiről, az ebbéli hazai és külföldi eredményekről és gyakorlatokról

konzultációk, beszélgetések
szervezését tervezi.

A közös megbeszéléseket regionálisan, megyénként vagy kistájanként képzeltük el úgy, hogy azon 15-25 helyi, az önkormányzatokat képviselő érdeklődő venne részt; olyanok, akiket ez a kérdés érdekel, és akik erre másfél-két napot szívesen szánnak. Az önköltségesre tervezett együttlétek helyszíneit és időpontjait persze most nem tudjuk megadni, hiszen a jelentkezők lakhelyétől és számától függ a konzultációk helyszíne, időpontja és gyakorisága. Ezt csak a jelentkezések lajstromba szedése után tudjuk meghatározni. Kérünk tehát minden érdeklődőt, a fent körülírt problémák iránt érzékeny önkormányzati testületi tagot, polgármestert vagy testületet: jöjjön el, küldje el képviselőjét ezekre az alkalmakra! Helyesebben: először jelentkezzenek, hogy aztán értesíteni tudjuk az érintetteket. A jelentkezési lapot postafordultával várjuk az alábbi címen:
Közösségfejlesztők Egyesülete
Budapest, Corvin tér 8. 1011

Kós Károly Céh országos kulturális
egyesület:
Budapest, XIX. kerület, Kós Károly tér 10. A helyszínen csak alkalmilag, rendezvények esetén működik a társaság, így levélbeni érdeklődés ajánlott telefonon Beke Pál elnök kereshető a 115-1048-as munkahelyi számon.

Szabadművelődési Szövetség:
Budapest, XXI. kerület, Simon Bolivar sétány 4-8. Ügyvezetősége alkalmilag dolgozik, de a fenti címen elérhető Paál Gyula titkár. Telefonszám munkaidőben: 158-9551



Parola archívum