Parola archívum

Nyomtatóbarát változat A cikk linkjének elküldése e-mailben

Cím:	Közösség, megújulási képesség, részvétel
Szerző:	Gergely Attila
Sorozatcím:	Parola
Rovat:
Folyóirat:	Parola
Állomány:
Év:	2006
Szám:	4
Oldalszám:	9-11
A cikkben lévő
Nevek:
Intézmények:
Települések:
Tárgyszavak:
Megjegyzés:
Annotáció:

Közösség, megújulási képesség, részvétel

Gergely Attila előadása

A mai konferenciához korábban mindössze egy hozzászólásra gondoltam. Később jutott eszembe, hogy van egy anyag a kezemben, amelynek látszólag semmi köze a közösségfejlesztéshez – de hátha mégis. A szokásos közösségfejlesztési megközelítésekhez képest nagyon másnak tűnő kérdéskörről szól, de amikor belegondoltam, arra a következtetésre jutottam, talán a közösségfejlesztés egyes alapkérdéseihez, illetve azok megválaszolásához is hozzájárulhat.
Mi ez az elsőre „nagyon másnak” tűnő kérdéskör? Munkahelyem, a Teleki Intézet, néhány más intézménnyel együtt, a „bukott” vagy „kudarcot vallott” államokról folytat egy kutatási programot a múlt év decembere óta. Az intézetben elsősorban Kelet-Ázsiával foglalkozom, a „bukott államok” és a velük kapcsolatos amerikai „nemzetépítési politika” kérdéseiben Japán elég sokszor idézett eset az utóbbi két-három évben. Az amerikai külpolitika, az amerikai kormányzat és média mostanában sokszor felvetette, hogy az utóbbi száz év amerikai nemzetépítési vállalkozásait össze kell vetni a legújabbakkal, így az afganisztánival, az irakival. Miután a korábbiak között a japán és a német esetet egyfajta sikertörténetként tartják számon, és gyakoriak az ezekre való hivatkozások, azt a feladatot kaptam, vegyek részt a kutatásban a japán eset elemzésével.
Mindez látszólag nagyon távol esik a közösségfejlesztéstől. De minél többet forgattam, annál inkább úgy tűnt, hogy talán ebből is kihozható valami a mai napirendhez. A közösségfejlesztők nem szoktak légi hadosztályokat vagy repülőgép-anyahajókat alkalmazni, de valójában nem egy hasonló vonással találkozhatunk egyfelől nemzetépítési, másfelől a közösségfejlesztési gyakorlat egyes tartalmi elemei és ismérvei között. A „stratégiai” dimenziók és pénzügyi nagyságrendek mások, de mind a nemzetépítés, mind a közösségfejlesztés egyfajta beavatkozás.
Ha az Egyesült Államok vagy általában a nemzetközi közösség II. világháború utáni japáni és németországi beavatkozásait nézzük, azt látjuk, hogy ezek elkerülhetetlenségét a legszélesebb körben elfogadták. Sokkal vitatottabbak a legutóbbi esetek: Afganisztán és főként Irak, ahol a beavatkozás igazolásához gyakran fordulnak a japán vagy német „sikertörténetekhez”. Mindenképpen felmerül a beavatkozás igazolhatóságának kérdése, s ez ismét egy olyan közös elem, amely mind a nemzetépítés, mind a közösségfejlesztés terén fellelhető: mi igazolhatja, hogy egy állam, egy ország, vagy mondjuk egy közösség életébe kívülről beavatkozzanak?
Ilyen szempontból tanulságos lehet a 2002 szeptemberében kiadott amerikai stratégiai irányelvek felidézése. A dokumentum azzal a megfogalmazással él, hogy azért kellett beavatkozni Afganisztánban vagy Irakban, mert a mi korunkban nem a hódító, hanem az ún. kudarcot vallott államok jelentik a legfőbb veszélyt a nemzetközi biztonságra, a békére nézve. Azután a politikusok, a média és a kutatóintézetek előszeretettel hivatkoztak a japán és németországi példákra, nem ritkán megfeledkezve arról, vagy szemet hunyva afölött, hogy a hivatkozások többszörösen ellentmondásosak. Japán esetében, például, nem föltétlenül egy kudarcot vallott állammal szemben folyamodtak a beavatkozáshoz. Ha úgy vesszük, a japán állam nagyon is sikeres volt. Amikor 1941-ben Amerika és Japán hadiállapotba léptek, addigra Japán fél Ázsiát meghódította, tehát nehéz lenne azt mondani, hogy a ma szokásos kritériumok szerint kudarcot vallott vagy bukott állam lett volna. Az amerikai és nemzetközi beavatkozást mégis általában igazoltnak és elkerülhetetlennek tartották. Ilyen szempontból is felmerül a kérdés: ha nem feltétlen a kudarc, akkor mi az, ami a beavatkozást indokolhatja? A beavatkozás igazolásához vajon a „siker”- vagy a „kudarc” kritériumai mellett indokolt-e érvelni?
Ha egy kicsit hátrébb lépünk és nagyobb történelmi távlatból, ugyanakkor részleteiben is nézzük a képet, akkor jobban láthatóvá válhat, hogy „sikerei teljében”, bizonyos értelemben „sikerei csúcsán”, a japán állam bizonyos alapvető dolgokban mégiscsak és vitathatatlanul kudarcot vallott. Az ún. elsöprő sikerek, a katonai hódítások, amelyeket „elért”, tulajdonképpen egy belső államkudarc „fényes oldalaként” is felfoghatók. Mi történt? Az ázsiai szárazföldön tett japán foglalások „sikerei” mögött valójában a japán állam súlyos kudarca állt: képtelen volt hatékony ellenőrzést gyakorolni a saját hadserege fölött. Gyakorlatilag az ázsiai kontinensen, és főleg Kínában, a 30-as években a japán szárazföldi hadsereg gyakorlatilag elszabadult, ellenőrizhetetlenné vált, nemcsak a civil hatóságok, de még a katonai vezetés egyes körei, sőt a császár számára is. Bizonyos értelemben a császár egyre inkább a katonai körök túszává vált, ahogy később fogalmazták, bár ez akkor, különösen kívülről tekintve, nem feltétlen így nézett ki.
Feltehető kérdés: ha se nem a „kudarc”, se nem a „siker” az, ami a – valamilyen értelemben építési, fejlesztési célú – beavatkozást igazolhatja, akkor mi lehet az? Mi az a mélyebben fekvő probléma, alaposabb ismérv, ami kihívhatja, ill. adott esetben elkerülhetetlenné teheti és igazolhatja azt, hogy egy vagy több másik állam fogja magát, odamegy, beavatkozik egy országba, katonailag elfoglalja azt, azután „nemzetépítési” vagy „fejlesztési” programokat hajt végre? Ha se nem a „siker”, se nem a „kudarc”, akkor mi lehet az?
Itt jött elő az, amit a mai alkalomra a magam – sokféle kerülő úton talált – feladataként próbáltam végiggondolni. Mi lehet a beavatkozás kritikus kritériuma? Egy olyan gondolat, vagy elem került előtérbe, amely azt hiszem, közvetlenebbül kapcsolható a közösségfejlesztés kérdéseihez – és (Péterfi) Feri előadásához –, ugyanakkor nem szakad el a makro-dimenzióktól sem. Úgy tűnik, ilyen lehet egy, a „siker” vagy a „kudarc” mércéinél, felszíni jelentéseinél mélyebbre utaló összefüggés: az adott állam, ország, társadalom vagy közösség megújulási képessége, pontosabban annak (a szűkebb vagy tágabb környezet szempontjából kritikusnak ítélt) hiánya. Lényeges kérdések ebben a metszetben: képes-e a megújulásra saját erőből; képes-e fenntartható fejlődésre a saját erejéből; képes-e a saját problémáit önmaga megoldani? Ha nem, akkor (megfelelő beavatkozás és együttműködés híján) ezek a problémák felhalmozódhatnak és előbb-utóbb külsőleg is feszültségeket, konfliktusokat kelthetnek.
A japán társadalomnak súlyos belső problémái voltak, amelyek részleteibe most nem szükséges belemennünk. Nálunk a háború előtti társadalomszerkezet egyik rákfenéje a nagybirtok-rendszer volt. Japánban ezt a tehertételt bérleti rendszernek hívták. Szintén a mezőgazdaságban, formailag nagyon eltérő, de történelmi hatásaiban hasonló volt annyiban, hogy nagy néptömegeket elnyomó, emberileg, gazdaságilag, politikailag, műveltségileg megnyomorító szisztéma volt. Japán nem tudta megoldani ezt a problémát. Az, hogy a japán hadsereg elszabadult az ázsiai szárazföldön, az, hogy a militarizmus minden ellenőrzés alól kicsúszott, e mögött a nagy agrártömegek megoldatlan társadalmi problémái s a katonai körök ezek „megoldására” tett ígéretei is ott voltak. Tulajdonképpen a saját megoldatlan problémáit, belső kudarcait exportálta bizonyos értelemben a katonai hódítások formájában, és „adta el” a saját népének is mint „hatalmas sikereket”. Mi vezetett a jól ismert történelmi kifejlethez? Végül is a saját problémák saját erőből való megoldására való képtelenség, vagy más szóval: a megújulási képesség hiánya.
De mi kell a megújuláshoz? Ma divatosabb a „fenntarthatóság”, de nem pótolja a megújulási képesség fogalmát. Az utóbbi hangsúlyosabb normatív összetevői miatt mélyebb, típus-meghatározóbb ismérv lehet egész társadalmak, kultúrák működési módjára nézve, és ez – nemcsak a japán és kelet-ázsiai esetben – a kiegyensúlyozottság kérdésével is összefügg. Miről is van szó? Ha politikai síkon nézzük, a politikai rendszerek megújulási képességének problémájára egy tipikus és jól ismert megoldás, ami pl. az amerikai alkotmányban úgy van lefektetve, mint a „weights and balances”, a súlyok és ellensúlyok rendje. Nem tud megújulni egy politikai rendszer anélkül, hogy ne legyen lehetőség cserére, helycserére, a szerepek betöltésében is megújulásra. Egy olyan politikai rendszernek, amely a saját (önmagában nagyon is általános inerciájú) „sikereként” kiiktat minden lehetséges ellensúlyt (bizonyos vonatkozásokban ez történt Japánban is), nem lehet más sorsa, mint az, hogy az ellensúlyaikat vesztett tendenciák elszabadulnak, egyfajta sodródás következik be, ami első fokon (akár „sikereken” keresztül) az országot, majd más országokat katasztrófába sodorhatja, sőt, szélsőséges esetben akár az egész nemzetközi rendet fenyegetheti.
A közösségfejlesztés perspektívájában nézve a dolgot, most egy sor, egyelőre elég vázlatos kérdés következhet (sokkal inkább egy körvonalazó áttekintésre, mint rendszeres kifejtésre vállalkoztam): a közösségfejlesztést, mint (egyes alapelemeiben a nemzetépítéssel vagy más hasonló politikákkal összevethető) beavatkozást, milyen konkrét, tapasztalatilag-műveletileg alkal-
mazható és ellenőrizhető megújulási ismérvek és indikátorok jellemezhetik, illetve milyen megújítási célok és mércék igazolhatják? Bármelyiket nézzük az utóbbi évtizedek vagy évszázad nemzetépítési beavatkozási közül, azt láthatjuk, hogy akkor és annyiban voltak igazolhatók és sikeresek, amennyiben egy adott emberi együttes – állam, társadalom, nemzet, nép stb. – megújulási képességének a helyreállítására irányultak, s ezt a célt értékelhető módon, elfogadható áron és fenntartható eredménnyel érték el. Ez tette igazolhatóvá a szövetségesek beavatkozását Németországban, az amerikai beavatkozást Japánban, és tulajdonképpen ilyesmi igazolhatja – ha igazolhatja – az utóbbi évek intervencióit is.
Egy másik oldalról fogalmazva a dolgot: ha egy társadalom, állam stb. nem tudja a tartós működőképesség feltételeként saját erejéből kitermelni a szükséges ellensúlyokat, kiküzdeni ezek nélkülözhetetlen koordinációját a megújulásképes működéshez, akkor azokat kívülről kellhet biztosítani. Japán esetében – időben csökkenő mértékben, de mind a mai napig – az Egyesült Államok és a nemzetközi közösség képezi bizonyos mértékig az ellensúlyt, jóllehet a II. világháború már több mint 60 éve véget ért. Miért? Azért, mert például egy igazán hatékony, valóban ellensúlyképes ellenzéki politika mind a mai napig nem tudott igazán kibontakozni Japánban (lehet, hogy – egyebek között – a külső feltételek miatt sem). Több-párt rendszer van, de – bizonyos leegyszerűsítéssel és variációkkal – fél évszázada nagyrészt egy párt uralkodik, és mind a mai napig nincs olyan esélyes politikai ellenerő, amelyik le tudná váltani a hatalmi központot birtokló elitet. Ezt a berendezkedést nem ritkán egyfajta kvázi-egypártrendszernek nevezik. Ha belülről nem tud megfelelő ellensúlyt képezni egy társadalom, akkor azt – most már az együttes megújulási képesség és fenntarthatóság érdekében – kívülről kell biztosítani.
Megint, ha a közösségfejlesztés szempontjából nézzük a dolgot, nem lehet-e azt mondani, hogy a közösségfejlesztői beavatkozásnak legalábbis egyik kritikus mércéje az lehet, hogyan, milyen mértékben, milyen áron és folytathatósággal-fenntarthatósággal képes hozzájárulni a megújulási képesség helyreállításához? Ha úgy tetszik, ez mindenütt esedékes, soha nincs tökéletes formában, tökéletes egyensúlyképességben egy társadalom, fluktuációk lehetségesek abban, ahogyan egy közösség, egy emberi együttes képes vagy nem képes kezelni a saját (vagy sajátnak látszó, esetleg csak annak feltüntetett) problémáit. Hogyan tud hozzájárulni egy ilyen pont-ellenpont, súly-ellensúly jellegű „váltógazdaság” kialakulásához egy adott közösségben? Ez nagyon nehéz lehet, de nem feltétlen azért, mert a közösségfejlesztőnek nem állnak rendelkezésére nehézbombázók és atom-tengeralattjárók (ez könnyítheti is a dolgát), hanem más okokból. Ugyanakkor ezek a „más okok” nem hiányoznak a nemzetközi beavatkozási gyakorlatból sem.
Ha beavatkozásra kerül sor, egy nagyobb, „magasabb egység” jön létre, amelyben a beavatkozó is benne van. A megújulási kritériumok a beavatkozás „célcsoportjából” és a „beavatkozóból” álló „magasabb egységre” is kell vonatkozzanak – kérdés, hogy a nagyobb egységen belül érvényesítendő ellensúlyok egy eleve aszimmetrikus szerkezetben honnan jöhetnek (hiszen a beavatkozás éppen azért vált szükségessé, mert a „célcsoport” saját erőből nem volt képes saját körében sem megfelelő ellensúlyok képzésére). A „megújulási képesség helyreállítása” nagyon jól hangzó legitimáló érv, de milyen biztosítékok vannak arra nézve, hogy az egész vállalkozás nem válik inkább a beavatkozót, mintsem a „célcsoportot” „építő”, „megújító” „programmá”. Ha ezekben a vonatkozásokban a „magasabb egységben” (nem utolsó sorban a beavatkozó önkorlátozása eredményeképpen) viszonylagos egyensúly alakul is ki, a „célcsoport” optimuma, vagy annak számítása nem feltétlen fog a „magasabb egység” optimumával, vagy annak kalkulációjával egybeesni; kérdés, kik milyen áldozatok meghozatalára képesek és hajlandók …
Még nagyon sok idevágó párhuzamról nem beszéltünk. Pl. arról a minden idézett beavatkozás-típusban jelentkező kérdésről, amit a részvétel, a kivonulás és az azutáni fenntarthatóság problémájának nevezhetünk. A közvetlen beavatkozás nem válhat permanenssé. Igaz, hogy japán földön még mindig vannak amerikai katonai egységek, német földön még mindig vannak amerikai katonai támaszpontok, de azért szuverenitását mindkét ország néhány éves hivatalos megszállási időszak után visszanyerte. Ahhoz, amit a nemzetépítési politikában úgy fogalmaznak, hogy „eredményes exit-stratégia” – egyszer ki kell menni, vagy legalábbis vannak mérföldkövek ebben a visszavonulásban – ahhoz magának az érintett lakosságnak, csoportnak egy kritikus mértékig el kell jutnia a folyamatban való részvételben. El kell jusson addig, hogy legalább egy minimális mértékben azonosulni tudjon a saját csoportja, közössége megújulási képességének a helyreállítási feladataival. Ez megtörtént Németországban és Japánban, de kérdés, hogy mennyire, milyen mélyen interiorizálódik, mennyire válik belsővé, valóban alap-vetővé ez a folyamat? Ez a saját problémák saját megoldása iránti elköteleződés kérdése, amit Feri nagyon hangsúlyozott, s azt hiszem, ez a megújulási képességnek lényeges összetevője.
Itt van egy másik mozzanat, ami ma már felvetődött, de amit a nemzetközi beavatkozási gyakorlat elemzése is megvilágíthat: mindez nem kezelhető pusztán funkcionális és instrumentális megközelítésben. Ezt (Vercseg) Ilika úgy fogalmazta, hogy a közösségfejlesztés nem merülhet ki puszta „technikai asszisztenciában”. A mostanában használatos államkudarc-fogalmak, amelyeket a politika és a kutatás az utóbbi években többnyire forgalmaz, általában funkcionális horizonton körvonalazódnak. Tehát azt mondják, hogy azért „bukott” egy állam, vagy azért tekinthető „kudarcot vallott államnak”, mert bizonyos alapvető funkciókat, szolgáltatásokat nem tud biztosítani a lakosság számára egy adott földrajzi területen. A megújulás fogalma továbbmutat a funkcionális, technikai – vagy éppen technokrata – meghatározásokon, értelmezési tartománya nem merülhet ki abban, hogy „az állam nem tud gondoskodni bizonyos szolgáltatásokról”. Ha úgy vesszük, az Ázsiát meghódító japán császári állam, vagy a náci Németország viszonylag „magas színvonalú szolgáltatásokat biztosított” a „lakossága” számára, de működésmódja ettől még nem vált igazolhatóvá, és ettől még nem tett szert megújulási képességre. A makro-analógiák vizsgálata is arra indíthat, hogy a funkcionális meghatározások és eredmény-kritériumok, mellé normatívakat is fel kell vennünk a mércéink közé. Ma is vannak, egyebek között pl. amerikai állásfoglalások, melyek szerint „egyszerűen” azért kell beavatkozni Irakba vagy Iránba, „mert az amerikai érdekek ezt diktálják”. Igazolásul ennyi aligha lehet elég. Valójában érdekekre és értékekre, funkcionális és normatív szempontokra egyaránt szükség van, ha valamilyen helytálló beavatkozási és eredményességi kritériumot akarunk találni.
A katonai intervencióval összekötött, egész országokra kiterjedő nemzetépítési programok elsőre nagyon távoli, szinte alkalmazhatatlan párhuzamnak tűnhetnek, de nem sokban hasonló kérdésekkel, olykor dilemmákkal találja-e magát szemben sokszor a közösségfejlesztő is? Valójában nemcsak azt lehet elmondani, hogy a beavatkozás egyik kritikus mércéje az, mennyiben sikerül hozzájárulnia a megújulási képesség helyreállításához, de azt is, hogy egy beavatkozás éppen annyiban és csak addig a pontig igazolható, amennyiben és ameddig ezt szolgálja. Különben mi mással lehetne még igazolni? Ez viszont igen magasra teszi a mércét, mert ez a beavatkozó erkölcsi minőségére, a beavatkozás normatív hitelére is utal. Itt nagy különbségekre mutattak rá, mondjuk az 50–60 évvel ezelőtti japáni és a mostani iraki beavatkozás között. John Dower, a Japánnal foglalkozó egyik legtekintélyesebb amerikai történész, amikor az amerikai politikusok és a média elkezdték a „japán párhuzamot” emlegetni, napokon belül rámutatott arra, hogy itt azért nagyon lényeges különbségek vannak. Felsorolt egy sor ellenérvet, itt most csak azt idézem, amit utoljára hagyott: Japánban nem volt olaj. Sorolhatnám még a többit, de csak egyetlen további utalást teszek arra nézve, hogy milyen üzlet egyeseknek az iraki beavatkozás – ami nem volt meg a japán esetben az adott módon. A Le Mond Diplomatique egyik cikke írta 2003 decemberében: „Iraknak gyakran az [amerikai] kormányzat prominens tagjaihoz közeli cégek által végbe vitt megrablása immár botrányossá vált. [2003] októberben a Centre for Public Integrity leplezte le, hogy ’több mint 70 amerikai vállalat és magányszemély 8 milliárd dollárra rugó szerződést nyert el a háború utáni Irakban és Afganisztánban csak az utóbbi két évben. Ezek [a cégek és magánszemélyek] több pénzt adtak George Bush elnökválasztási kampányára, mint amennyit bármely más politikus kapott az utóbbi 12 évben’. A legfőbb kedvezményezett a Kellogg, Brown & Root, a Halliburton leányvállalata, amelyet 1995-től Dick Cheney irányított, egészen 2000-ig, amikor is Bush alelnök-jelöltje lett. Ő azt állítja ugyan, hogy azóta semmilyen kapcsolata nem volt a céggel, de a Halliburton 2001-ben 205 298, 2002-ben 162 392 dollárt fizetett neki, ezen túl pedig egy 32 millió dolláros arany-kézfogással [ismerte el érdemeit]. További két éven át számíthat halasztott fizetésre és 433 333 dollár értékben rendelkezik Halliburton részvényekkel.” Nem zárható ki, hogy Dower professzor utoljára hagyott észrevételének megfogalmazásakor megfordult a fejében, mit szólt volna hasonló ügyletekhez MacArthur tábornok, Japán amerikai megszállásának egykori, részben feddhetetlensége okán a japánok körében is legendássá vált főparancsnoka (Dower valószínűleg azt sem tudná elképzelni, hogy a japán esetről „Fahrenheit 9/11” típusú filmet lehetett volna forgatni).
Érdemes lenne adott esetben bővebben kitérni egyebek között arra is, hogy a „nemzetépítési” és „közösségépítési” beavatkozások között nemzetközi fejlesztési és segélyezési programokban milyen gyakorlati kapcsolatokra nyílnak lehetőségek (ENSZ- és más keretekben gyakran ugyanazon a terepen kell működniük), de talán az eddigiek is illusztrálhatták, hogy „makro-” és a „mikro-méretű” beavatkozások között több lehet a hasonlóság, a kölcsönös tanulság és összefüggés, mint első pillanatra látszik. Egyebek között a beavatkozás kritikus igazolhatósági és eredményességi kritériumai, a célcsoport részvételi, a beavatkozó normatív fedezete és más összetevők mindkét beavatkozási típusban jól kimutathatóan közös jegyeket hordoznak. Nem utolsó sorban: nem lenne-e érdemes megfontolni, hogyan lehetne a megújulási képesség fogalmát a közösségfejlesztési munkában konkrétabb módon alkalmazni?*

Parola archívum