Parola archívum
Nyomtatóbarát változat
A cikk linkjének elküldése e-mailben
Cím:
Szövőtanfolyam Medinán
Szerző:
Godóné Varga Piroska
Sorozatcím:
Rovat:
Folyóirat:
Parola
Állomány:
Év:
2006
Szám:
5
Oldalszám:
12-14
A cikkben lévő
Single copy template must have a unique master template name, and the file name must end in '.nt*'.
Nevek:
Intézmények:
Települések:
Tárgyszavak:
Megjegyzés:
Annotáció:
Godóné Varga Piroska
Szövőtanfolyam Medinán

Vissza a tartalomhoz

Piroska ez év elején vette fel velem a kapcsolatot, amikor is nagy „aha”-élménnyel fedezte fel a Tolna megyei CISZOK honlapján a KÖZTÁMHÁLÓ felhívását, és bekapcsolódott a megyei szakmai műhelybe. Számomra azért volt ez nagy öröm, mert azon kevesek közé tartozik, akiket nem úgy kellett becserkészni a településszintű közösségfejlesztő programba, hanem – amint dolgozatából is kiderül – egy elkezdett folyamat továbblendítéséhez ő maga keresett egy potenciális külső segítséget.
Dolgozata egy helyi, egyéni kezdeményezésből kinőtt közösségi szerveződési folyamatot mutat be „belülről”. Az elindulástól kezdve a végéig igen hiteles, egyedi és tanulságos a történet, amely jól érzékelteti egy kistelepülés gazdaságilag (is) hátrányos helyzetét, mentális állapotát, az emberek atomizáltságát, fásultságát és apátiáját, csakúgy, mint – elsősorban a közvetlen érdekeik mentén való – átmeneti „moccanthatóságukat”, cselekvésbe vonhatóságukat.
Annak ellenére, hogy a kezdeményezés az elsődleges célját nem érte el (önfoglalkoztatás), mégis nagy eredménye az, ami a folyamat során (úgy „egyúttal”) történt a résztvevő emberekben (egy mesterség megismerése, önbizalom növekedés, élményekkel teli /félelem, izgalom, bizakodás, sikerélmény, közösségi összetartó légkör, kohézió, együttműködés stb./, 6 hónapos hasznos elfoglaltság, együttlét, valahová tartozás).
Pozitívum a kezdeményezés környezetre gyakorolt, aktivizáló hatása is. Abból a szempontból is tanulságos az eset, hogy a kezdeményező személy – bármennyire is motivált, agilis, kommunikatív és elfogadott – megerősítheti magát és növelheti az ügy esélyét, ha keresi (és meg is találja) az adekvát együttműködő partnereket (Népművészeti Egyesület, Munkaügyi-, és Munkaerő Képző Központ, helyi önkormányzat), és képes a segítség kérésére, ill. elfogadására.
Dér Miklósné gyakorlatvezető

Medina természeti értékekben gazdag kicsi tolnai település a Dél–Mezőföld szélén, a Mecsek nyúlványai alatt, a Sió partján. A megyeszékhelytől 20 km-re fekszik, átmenő forgalma összeköti a 63-as és 65-ös főutakat. Már 250 körül készült írásos feljegyzés a településről a Sió szabályozása kapcsán. A falu körül jó minőségű termőföldek vannak, a dombokon szőlő és gyümölcstermelés folyik.
Lélekszáma a hozzátartozó Szőlőheggyel együtt 850 fő. Közműellátottsága jó: gáz, szennyvíz, kábeltévé is van. Alsó tagozatos iskola és óvoda is működik körülbelül 40 gyermekkel.
A háziorvos helyben lakik, az egészségügyi alapellátás biztosított.
A nagyrészt magyar lakosság mellett szerb nemzetiség is él. Templomuk műemlék, amelyet kivételes értékűvé tett a teljes felújítás. A roma népesség aránya növekedőben van.
Miután munkalehetőség helyben nincs, a munkaképes korosztályból főleg Szekszárdra járnak dolgozni. A bejáró dolgozók helyzetét nehezíti az, hogy a munkaadók nem szívesen, vagy egyáltalán nem térítik meg a munkavállalók útiköltséget. A nők még hátrányosabb helyzetben vannak, különösen akkor, ha gyermekes anyák. 2–3 gyermek mellett a 20 km-es távolság szinte reménytelenné teszi a munkavállalást.
E probléma mérséklésére 2001. januárjában, „önös érdek által vezérelve” – ám közösségi hasznosulásban is reménykedve –, családom támogatásával egy gyapjúszövő tanfolyamot kezdeményeztem, felkészítve magunkat az önfoglalkoztatásra. A megyei Népművészeti Egyesület elnökéhez fordultam segítségért, aki szakképzett szövő oktató. Általa jutottam el a Dél – Dunántúli Regionális Munkaerőképző Központba, ahol pozitívan fogadták elképzelésünket és megbeszéltük az együttműködés feltételeit. Ők vállalják a képzést, biztosítják az eszközöket és az ehhez szükséges anyagi forrásokat, mi megszervezzük a tanfolyam indításához szükséges 15 fő tartós munkanélkülit, akik vállalkoznak a képzésre, és azon végig részt is vesznek.
Hihetetlenül nagynak bizonyult ez a szám!
Az első lelkesedésem hamar alább hagyott, amikor végiglátogattam a számításba jövő embereket a saját otthonukban. Sok sikertelen álláskeresés utáni, régóta otthon lévő, a munkavilágából kiesett, szociálisan és mentálisan leromlott emberrel találkoztam.
Az első beszélgetések az aktuális egyéni- és családi helyzetre irányultak, amelyből kicsengett a kilátástalanság, az elkeseredettség, a jelenlegi helyzetbe való beletörődés, a nemtörődömség, a tenni nem akarás, az önbizalom és az önértékelés hiánya. Majd igyekeztem tárgyilagosan elmondani a képzés tartalmát, feltételeit, és majdani „hozamát”. Nem kértem azonnali választ, csak azt, hogy hallgassanak végig, gondolkodjanak el a hallottakon, és egy hét múlva ismét eljövök a válaszért.
Terjedt a hír a faluban, elindultak az érvek mellette és ellene. Találkozáskor voltak újabb érdeklődők, de a többség elutasító volt.
A második látogatás meghozta a szükséges létszám felét, ami újabb erőt és lelkesedést adott. Ekkor kapcsoltam be a települési önkormányzatot, kérve a polgármester segítségét, aki támogatta az elképzelést: felajánlotta oktatóhelynek az üresen álló művelődési házat, a hivatal foglalkoztatási menedzsere pedig egyeztetett a Megyei Munkaügyi Központtal. Olyan ráhatással bírt a még bizonytalankodókra, hogy ők is bekapcsolódtak, és így jött össze a szükséges létszám.
A tanfolyam 2001. májusában 11 fővel indult. Időtartama 6 hónap, munkanapokon 6-6 órában. A képzésben résztvevő 11 fő vizsga után OKJ-s szakmunkás bizonyítványt kapott. A legfiatalabb l6 éves, a legidősebb 43 éves; 8 családanya, 3 hajadon; 5 roma származású (közülük 2 hajadon még soha nem dolgozott); 9 fő 8 általánost végzett, 2 fő érettségizett; 9 fő helybeli, 2 fő a szomszédos településen lakik. Látásból mindannyian ismertük egymást.
Az első hónapban egymással és a tananyaggal ismerkedtünk (néprajz, kultúrtörténet, anyagismeret, különféle szövési technikák és azok elsajátítása). Mindenkiben felmerült az a kérdés, hogy vajon képesek lesznek-e befogadni és elsajátítani az új ismereteket? Az első hetekben többeknek gondot jelentett az időre érkezés, sok volt a késés. Az asszonyok a családra hivatkoztak, a lányok félvállról vették a pontosságot. A tanfolyamvezető – aki maga is családos anya – a lehető legnagyobb jóindulattal, empátiával, türelemmel, de annál határozottabban törekedett a közösen elfogadott napirend betartatására. A szünetekben beszélgetéssel, bíztató szavakkal próbálta oldani a kezdeti feszültséget. Az elméleti és gyakorlati anyagot váltogatta, így szinte észrevétlenül haladtunk előre. Hetenként értékelte a csoport munkáját, és – indokolt esetben – személyre szabott tanácsokat adott úgy a tananyaggal, mint a magánéleti kérdésekkel kapcsolatban.
Mire a félidőhöz értünk, összekovácsolódtunk, összeszoktunk. Kialakultak kisebb csoportok, akik közelebb álltak egymáshoz, de tiszteletben tartottuk és elfogadtuk egymást. Nem volt rivalizálás, széthúzás. Ha valaki elakadt, mindig volt, aki kisegítse. Akadt olyan csoporttársunk, akinek sok biztatásra, segítségre volt szüksége, és voltak olyanok, akik ezt nehezen tolerálták. Arra törekedtünk, hogy átlendítsük egymást a felmerülő nehézségeken. Menet közben kialakult egy olyan közösségi hajtóerő, amely nem hagyta, hogy valaki lemaradjon a tanulásban, vagy a gyakorlati feladatok megoldásában, bár az „én úgysem tudom megcsinálni!” kezdőmondat sokszor elhangzott.
A falubeli emberek először csak az utca túloldaláról tekintgettek befele bizonytalanul. Aztán közelebb merészkedtek, s ahogy telt az idő, kíváncsiságuktól hajtva egyre többen bejöttek az épületbe megnézni, hogy mi folyik ott. Ilyenkor jóízű beszélgetések kerekedtek, hisz – falusiak lévén – az idősebbek még jól emlékeztek anyáik, nagyanyáik szövőszékeire, amelyek mellett annak idején még ők is tevékenykedtek. Kiderült, hogy a falunak van szövős múltja és hagyománya, s ezek most felelevenedtek. Meséltek szövőasszonyokról és takács férfiakról. Az is kiderült, hogy miért kenderföld a neve a falu melletti egyik földdarabnak. Előkerültek régi szövős eszközök, szerszámok. Rácsodálkoztak az általunk készített szőttesekre. Volt olyan kritikusabb, idősebb néni, aki rendszeres látogató lett és őszinte véleményével nem mindig aratott sikert.
A falubeliek befogadták ezt a kezdeményezést és kimondatlanul is bíztató magatartásukkal erősítettek bennünket.
Esemény volt a városi televízió megjelenése. Az addig elkészült munkákat feltettük a falakra és izgultunk, amikor szövés közben filmeztek, vagy éppen riportot készítettek velünk. Megerősítő reakciót váltott ki az, amikor a tévében viszontláttuk saját munkáinkat. Ekkor éreztük meg, hogy többek lettünk valamivel, amely kinek-kinek szemmel láthatóan adott egy másfajta tartást is.
Az igazi nagy feladat a vizsgamunka megtervezése volt. Mindenki szabadon, saját kútfőjéből merítve tervezgetett: felrajzolta, kiszámította, átgondolta egyéni elképzelését, feladatát. Az oktató elég hosszú időt hagyott erre, és egyéni képességeink szerint inspirált bennünket. Igyekeztünk kihozni magunkból a maximumot, ami nem volt könnyű. Addig is voltak néha elkeseredett, már-már feladással küszködő sírós pillanatok, de itt már nem lehetett kevesebbel beérni.
Hosszú és kemény hetek jöttek egymás után, mert a vizsgamunka az mégis csak vizsgamunka! Nem volt már reggeli késés, sőt! Gyakran a kelleténél is tovább maradtunk, hogy mielőbb be tudjuk fejezni a szövést, hogy több idő maradjon a szóbeli anyag közös áttanulmányozására. Érezhető volt a hajtás, az igyekezet és ebből eredően néha a feszültség is.
Mire elkészültek a „remekművek” eltelt öt hónap, kialakult a kohézió és közösségi rend az életünkben (ki főzi a legfinomabb kávét, ki megy fénymásolni a hivatalba, ki takarít ma, ki nyitja-zárja az épületet, ki lesz a tűzmester, ki fog begyújtani, ha hideg az idő, ki hozza otthonról a gyümölcsöt?).
Kialakult a kölcsönös segítő hálózat, egyfajta „szívesség szolgálat”. Akinek volt fölösleges zöldsége, gyümölcse, az hozott annak, akinek erre szüksége volt. Egy asszonyka már régóta szeretett volna varrógépet, de nem telt rá. Az egyik csoporttársunknak volt egy javításra szoruló gépe, kicsi hibával, s jelképes összegért átadta neki. Szerényebb jövedelmű családok gyerekeinek ruhát vittünk. Olyan segítő cserekereskedelem indult el közöttünk, amelynek mindig is volt hagyománya.
Gyerekeink többször voltak velünk. Az egyik asszony három gyermeke a nyári szünetben mindennapos résztvevő volt. Rajzoltak, figyeltek, segítettek, amiben tudtak. Szőttünk együtt hatkezest is, amit Medina Dombja névre kereszteltünk és ma is emlegetjük.
Amikor az utolsó hónapot az elméleti anyag közös tanulásával töltöttük, egyre többször szóba került, hogy nemsokára véget ér az oktatás, és ezzel a mi együttlétünk is.
A résztvevők a szóbeli vizsgától féltek talán a legjobban. Attól, hogy nem tudják kifejezni magukat, hogy nem tudják visszaadni a tananyagot. A vizsga napján sokakon elhatalmasodott a kétségbeesés és a félelem. Annál nagyobb volt a megkönnyebbülés, amikor kiderült, hogy mindannyian sikerrel vettük az akadályt.
Az elkészült munkadarabokból kiállítást rögtönöztünk. Büszkén néztük munkáinkat. Megerősítő volt látni, hogy honnan hova jutottunk. Vizsgamunkáink életre szóló értékeink maradnak és emlékeztetnek bennünket az együtt töltött időre.
A záróbanketten leginkább azok keseregtek a befejezés miatt, akiket az elején győzködni kellett, s akik a legtöbbször késtek el. A többség az utolsó napokban érezte át, hogy mit is jelentett ez a képzés, mit is adott nekik ez az együttlét. Egyfajta szál szövődött köztünk, amely azóta is – bár távolabb kerültünk egymástól – megmaradt.
Az elmúlt öt esztendőben a résztvevők közül öten más munkakörben, de elhelyezkedtek, öt gyermek is született. Jelenleg csak ketten foglalkozunk szövéssel. Hatalmas tudásanyag van bennünk kihasználatlanul. Szeretnénk egy olyan oktató és munkabázist kialakítani, ahol másoknak is át tudnánk adni e mesterség fogásait, szépségét, és amellyel önfoglalkoztatásunkat is megoldhatnánk. Össze kell szövögetnünk az értékeink és tudásunk adta lehetőségeket – önmagunk és faluközösségünk épülésére és hasznára.
Vissza a tartalomhoz
Parola archívum