Parola archívum
Nyomtatóbarát változat
A cikk linkjének elküldése e-mailben
Cím:
A jövő nemzedék, avagy állampolgári tanulás iskolán kívül és belül
Elhangzott a X. Nyári Egyetemen 2013. július 25.-én
Szerző:
Jakab György, Galambos Attila, Aradi Hanga, Peták Timót, Lipka Boglárka, Korsós Borbála, Balázs Eszter, Herpai Kornél
Sorozatcím:
Parola
Rovat:
Folyóirat:
Parola
Állomány:
Év:
2013
Szám:
3
Oldalszám:
14
A cikkben lévő
Single copy template must have a unique master template name, and the file name must end in '.nt*'.
Nevek:
Jakab György, Galambos Attila, Aradi Hanga, Peták Timót, Lipka Boglárka, Korsós Borbála, Balázs Eszter, Herpai Kornél, Sélley Andrea, Kovács Edit, Velenczei Ágnes, Ady Endre, Rómeó és Júlia – Mongague-k és Capulet-ek, Bertold Brecht, Mátyás király, Eötvös József, Garrett Hardin, Hankiss Elemér
Intézmények:
Oktatáskutató és fejlesztő Intézet, pécsi Zöld Fiatalok Egyesület, pécsi és budapesti Középiskolai Hálózat KiHA , LEO Egyesület, LIONS, Alternatív Közgazdasági Gimnázium (AKG), Demokratikus Ifjúságért Alapítvány, Audi Gyár, EU, Deák Ferenc Gyakorló Gimnázium, József Nádor Szakiskola, Ethos Tudományos Egyesület, Emberség Erejével Alapítvány, József Attila Gimnázium, Facebook
Települések:
Pécs, Budapest, Kunbábony, Új-Zéland, Egyesült Államok, Finnország, Norvégia, Szeged
Tárgyszavak:
oktatáskutató, állampolgári tanulás, iskolán kívüli és belüli tanulás, közoktatás, X. Nyári Egyetem, paradigma, társadalmi cselekvés, civil szervezetek, közösségek, oktatási intézmények, anómia, társadalmi elit, kultúrharc, porosz oktatási rendszer, általános műveltség, gyerekközpontú oktatás, a szülő mint megrendelő, kompetenciafejlesztés, finn oktatási reform, iskolarendszer, tanárképzés, közlegelők tragédiája, aktív állampolgár, urambátyám-rendszer, állam, szegregáció, érdekérvényesítés, szerveződés, alulról épülő közösség, középiskolai hálózat, közösségépítés
Megjegyzés:
kategória: elmélet; módszertan; esettanulmány; beszámoló; tájékoztató; publicisztika
Annotáció:

A jövő nemzedék, avagy állampolgári tanulás iskolán kívül és belül

Elhangzott a X. Nyári Egyetemen 2013. július 25.-én

2 kép

Vitaindító előadás és panelbeszélgetés

Résztvevők: Jakab György, oktatáskutató (OFI Oktatáskutató és fejlesztő Intézet), Galambos Attila, tanár (pécsi ZÖFI, Zöld Fiatalok Egyesület, Pécs), Aradi Hanga (KiHa, Pécs), Peták Timót (KiHa, Pécs), Lipka Boglárka (LEO Egyesület), Korsós Borbála (LEO), Balázs Eszter (LEO), Herpai Kornél (KiHa, Bp.)

A beszélgetést Sélley Andrea és Kovács Edit vezeti

Lejegyezte: Velenczei Ágnes

Sélley Andrea: A délelőtt témája az állampolgári nevelés a közoktatásban. Átadom a szót Jakab György oktatáskutatónak, az OFI munkatársának, hogy tartsa meg vitaindító előadását!

Jakab György: Nagyon szépen köszönöm a meghívást! Nagyon fontosnak tartok minden ilyen rendezvényt. Bemutatkozásként annyit, hogy az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézetben
dolgozom tananyagfejlesztőként. A pályám meghatározó része volt az Alternatív Közgazdasági Gimnázium (
AKG) nevű intézmény, amelyben átélhettem azt, hogy 10-15 barátommal a semmiből csinálhattunk egy iskolát. Kitalálhattuk a kereteit ennek, és ilyen értelemben egy nagyon izgalmas tapasztalat volt, ti. hogy itt lehet teremteni. Átéltem azt, hogy pedagógusként
az ember az iskoláról nem csak, mint erőszakszervezetről tud gondolkodni, hanem alapvetően egy a jövőt építő és teremtő intézményről. A Demokratikus Ifjúságért Alapítvány (
DIA) keretében szoktam még részt venni különböző civil rendezvényeken. Előre jelzem, hogy nagyon provokatív leszek.
Két dologról gondolnék a bevezetőben szólni. Egyrészt, amit nagyon fontosnak tartok, hogy amiben élünk, azt milyen értelmezési keretben, gondolkodási formában – csúnya szóval: paradigmában – gondolom én el. Előre mondom, hogy ez egy szubjektív dolog. Tehát, mik azok az értékválasztások, amikhez képest a körülöttünk lévő világot most értelmezni lehet? Ez egy kicsit tágabb körű lesz, mint maga az oktatás. A második részben a társadalmi cselekvésről szólnék, amire – legalábbis a programból úgy látom – legfőképpen szerveződtetek. Tehát olyan civil szervezetekhez, kisközösségekhez, amik ténylegesen a társadalom integrációját segítik elő, mi a viszonya az oktatási intézményeknek?

Hadd kezdjek egy szubjektív példával! Egy nagyon izgalmas társadalomban élünk, ahol körülbelül 500 év kultúrája kevereg egymással (él egymás mellett?), és a legizgalmasabb éppen az, hogy ebben mégis hogy’ tudunk párbeszédet folytatni, hogy’ tudunk együttműködni? Elvittem a lányomat fogszabályozásra, adtak egy időpontot és azt mondták, hogy két hét múlva, szerdán nyolcra jelenjünk meg. Hurrá! Itt van Európa. Nem kell sorba állni. És az adott időpont előtt 5 perccel meg is jelentünk. De hát az történt, hogy a polgári együttélés szabályait megszegve, a „boltot” – ami mondjuk nyolckor nyit – kinyitották már hétkor. És ott ült egy papa, szintén a lányával, aki ellentmondást nem tűrően közölte, hogy ők korábban jöttek, mint mi. Tehát ők következnek. Elkezdtünk huzakodni ezen, hogy minket beírtak és időpontra jöttünk. Akkor most ez a kultúra érvényes, vagy pedig az a kultúra, hogy ha valaki korábban jött, akkor valóban ő az első? A helyzetet az oldotta meg, hogy megjelent a középkor. Nevezetesen egy nagydarab hölgy, aki ellentmondást nem tűrően közölte, hogy ő egészségügyi dolgozó, tehát neki előjoga van. És ez is egy kultúra. Mert valóban, a középkori logikában a suszter előnyt ad a suszternek, a tanár a tanárnak, satöbbi. Ha ma az ember elmegy az orvoshoz, három lehetséges változat van. Ha az orvos hivatásrendi, akkor értelemszerűen nem kell fizetni, mert ugye a pap, a tanár, az orvos, a szociális munkás nem az anyagiakért, hanem a transzcendens értékekért, a társadalom boldogulásáért van. Ellenben, ha az orvos piacgazdasági és ugye az állam nem fizeti meg az orvost, akkor, ha jól kiveszi a vakbelemet, utána adok neki pénzt. Mert a teljesítményt valamilyen formában díjazom. És ha az orvos a harmadik gazdaságban gondolkozik – amit korrupciónak nevezünk, pedig nem az –, akkor persze előre kell a pénzt odaadni. Ha tehát ma elmegyek egy orvoshoz, akkor három lehetséges választásom van: nem fizetek, utólag fizetek, vagy előre fizetek. És mivel bizonyos mértékig nyilván féltjük az életünket, ezért sok esetben inkább előre kifizetjük és konzerváljuk a középkort ebben a logikában.
Az első állításom tehát az, hogy anomikus (lásd anómia) viszonyok között élünk. Egy viszonylagos normanélküliségben. Sokféle kultúra él egymás mellett. És még egyszer, a kiinduló állításom az, hogy ezek a kultúrák mind korrektek.
Tehát vidáman lehetne élni a hivatásrendi logikák szerint, a piacrendszeri logika szerint és a baksisrendszeri logika szerint. De attól, hogy ezek keverednek és mindenki másféle logikában működik, állandóan megőrjítjük egymást.
A mondanivalómban azért lényeges ez, mert mindenben ez a fajta anomikus rendszer, ez a fajta normanélküli helyzet van. Mindenki pozícionálja magát: hova tartozik ebben a rendszerben? Mi az, amit ő ebben képvisel? Az egész rendszer eléggé kaotikus és átláthatatlan.
Amiben élünk, azt tulajdonképpen – leegyszerűsítve két variációra – két lehetséges szemüvegen keresztül is lehet értelmezni, és mindegyik korrekt lehet, legalábbis az én véleményem szerint. Ha azt, amiben élünk, középkori szemüveggel nézem – történelemtanár vagyok –, akkor a következőket állapítanám meg: egy körülbelül Aranybulla-típusú korszakot élünk. Ami azt jelenti, hogy évszázadokon keresztül, amikor a magyarság vándorolt, a lóra nem lehetett föltenni sok cuccot, anyagi javakat, s ezért egy viszonylagos egyenlőség volt. Az emberek közötti különbségek inkább rangi alapon működtek. És az államalapítás után, a 13. században, amikor a háborúk egy kicsit már elültek itt, akkor elkezdődött egy hihetetlen harc, ami másfél generáció alatt zajlott le, és arról szólt, hogy kiből lesz nemes, kinek lesz joga a társadalom elitjéhez tartozni és kiből lesz jobbágy?
Előre mondom, tisztelt fiatalok, hogy ez 800 évig így maradt. Tehát most egy olyan korszakot élünk, amikor egy hihetetlen nagy társadalmi verekedés megy az ügyben, hogy ki fog a társadalom elitjéhez tartozni. És én azt gondolom, hogy így is viselkedik az elitünk. A középkor nemesi szemlélete úgy gondolja, hogy az ország 10%-ának joga van, pártállástól függetlenül, lenyúlni az ország erőforrásainak túlnyomó többségét. És joga van törvényeket hozni, illetve be nem tartani. Joga van magasabb rendűnek, a fajtiszták és a korcsok logikájában, képzelni magát. És ez körülbelül másfél generáció alatt eldőlt, és nyilván jogilag is kodifikálódott. Tehát, ha középkori szemüveggel nézem, akkor a rendszerváltás és privatizáció fölfogható úgy is – hangsúlyozottan itt most nem igazságokról beszélek –, hogy a gonosz állami tulajdon helyett magántulajdonok lettek, de fölfogható úgy is, középkori szemüveggel, hogy az úgynevezett beneficiumból, tehát a szolgálati birtokból, az elit magánbirtokokat kreált.
És értelemszerűen – most mondom a másik oldalt –, ha nem a középkor oldaláról nézem, hanem mondjuk egy polgári felvilágosodás oldaláról, akkor a rendszerváltás fölfogható úgy is, hogy Magyarországon végre, egy diktatórikus, despotikus időszak után, elkezdődött a polgári társadalom, a civil társadalom időszaka, amely képes arra, hogy egy nyugat-európai minta alapján fogja föl magát.
Ez a két szemüveg azért lényeges, mert itt zajlik egy háború.
Ha ajánlhatok valamit figyelmetekbe, akkor Ady Endre publicisztikáját tudom leginkább ajánlani. Neki volt egy eléggé hasonló élménye arról, hogy az indulásakor azt ígérték annak a társadalomnak, hogy ott egy polgári társadalom lesz, és ő a 10-es években borzasztó élményként élte meg azt, hogy a középkori oldal lehet, hogy a polgárosodást nem fogja támogatni. Ebben a kultúrharcban ez tulajdonképpen nem sikerült.
Ez a bizonyos kultúrharc egy kicsit emlékeztet a Rómeó és Júliára. Emlékezhettek a Montague-k és Capulet-ek harcára, ahol azért mindig volt egy herceg, aki megpróbálta ezt kiegyenlíteni, és valamilyen formában, akár a közösségi integráció szempontjából, igyekezett korlátozni azokat a szélsőségeket, amik a társadalomban megjelentek.
Egy kicsit azt érzékelem, hogy elment a herceg és bedobta a gyeplőt a Capulet-ek és Montague-k közé. Durvább formában meg szoktam fogalmazni, hogy elkezdődött a háború. Elkezdődött a háborús értelmezés. Ami azért lényeges, mert ha az elmúlt ezer év történetét végignézzük, akkor gyakorlatilag azt látjuk, hogy másfél-két generáció volt, ami békében élt. Tehát a normális állapot a magyar történelem folyamán az volt, hogy háborús viszonyok vannak. Ami háborús viszony nem azt jelenti, hogy lőnek, támadnak és harcolni kell, de a kiegyenlített, kiszámítható világ valamilyen formában megszűnik. A mi generációnk még egy kiszámítható világban nőtt föl. Emlékszem, hogy amikor tizenéves voltam, akkor körülbelül láttam előre az életemet – most pedig minden változik. Bertold Brecht Kurázsi mama című drámájával szoktam példázni ezt. Ez a darab a harmincéves háborúban játszódik. A harmincéves háború nem azt jelenti, hogy folyamatosan háborúznak, hanem hol békét kötnek, hol megint háborúznak, és különböző csatatereken zajlik a dolog. És a főhősnek a fia is katona és már hosszabb ideje nem kapnak élelmet, ezért úgy döntenek, hogy átmennek az ellenséges területekre és ott elrabolják az ellenséges területen élő parasztoktól az élelmet. És valóban át is mennek. Megölik a vonatkozó parasztokat, elhajtják a nyájat. És értelemszerűen kitüntetik ezt az urat, hősüket. Csakhogy az történik, hogy fent egyszer csak békét kötnek, és erről elfelejtik értesíteni ezt a katonai sereget, amelyik megint éhezni kezd. Az Eilif nevű úr tehát joggal gondolja úgy, hogy megismétli a történetet. Megint átmennek, megint megölik a vonatkozó parasztokat, megint elhajtják, satöbbi, és Eilifet természetesen kivégzik, hiszen béke van, és ez ilyen értelemben más helyzet.
Úgy értem tehát a háborút, hogy ilyen értelemben már sokkal kiszámíthatatlanabb világban fogtok fölnőni és másféle szabályok közepette.
Mit gondoltok, mennyi a fehér emberek száma a világban? 2000-ben 13,14% volt és ez 2030 után le fog menni 10% alá, erősen elöregedve. Tehát egy olyan világban élünk, éltek, és ez a ti jövőtök, amiben ez a 10, vagy tízen-valahány százalék ember elfogyasztja a világ erőforrásainak körülbelül 50-60%-át. Nem egyensúlyos tehát a világ. Ebből következően, mindazt újra kell gondolni, amit a felvilágosodás gondolt, újra kell gondolni bizonyos mértékig a multikulturális dolgokat! Ezért, ha tehetitek, utazzatok, mert itt nem tűnik ez fel. És ráadásul ezek a kultúrák valamilyen formában úgy gondolják – joggal egyébként –, hogy az elmúlt 500 évben az európai kultúra, a fehér ember nagyon sok mindent elrabolt. És ők nem ismerik azokat a fogalmakat, amelyekkel mi dolgozunk.
Áttérve az oktatásra, azt gondolom, hogy az oktatásban is anomikus helyzet van, amit az idő hiánya miatt megint nem részletezek. A lényege az, hogy van legalább kétféle, de inkább többféle pedagógiai kultúra, s önmagában mindegyik értékes, érvényes és fontos, de sok tekintetben nagyon kevés közük van egymástól. Az egyik hagyomány (kultúra?), arról szól, hogy a 19. században ahhoz, hogy az államhatalomnak, egy országnak össze kellett fogni az erőforrásait ahhoz, hogy ebben a gyarmatosítási történetben erős legyen. És ennek ugye – nem szeretem ugyan pejoratívként használni, de – a klasszikus kelet-európai mintája a porosz rendszer volt, aminek két fontos alapja volt: a hadsereg és az iskola. Hogy’ lehet egy hihetetlen heterogén, soknyelvű, sokvallású, sokféleképpen gondolkodó közösséget valamilyen formában egy irányba terelni? Erős államhatalommal, hadsereggel és iskolával. Úgy is nevezték egyébként, hogy az iskola az állami erőszak előszobája.
A régen épített iskolák struktúrája erről szól. Hogy mit jelent a homogenizálás? Ennek az iskolának az alapvető célja az úgynevezett általános műveltség volt, tehát az a közös nyelv, hogy mit gondoltok a magyar irodalomról, mit gondoltok Mátyás királyról? Ez a fajta iskola úgy szerveződik, hogy a központ kitalál egy tudáselemet, tehát hogy mit gondoljatok Mátyás királyról, és akkor vagytok jó tanulók, ha ezt adjátok vissza. És ez egy nagyon hatásos, hatékony rendszer volt. Hiszen megtanított írni-olvasni és valóban, ha az ember Új-Zélandon jár, és azt mondja, hogy március 15.-e, és ha ott valaki magyar, akkor az örül ennek a dolognak. Tehát ebben az esetben tényleg létezik ez a fajta közös nyelv. Ennek a rendszernek viszont van egy – ha úgy tetszik – mellékhatása, hogy ez nem gyerekközpontú, ez tananyagközpontú. Tehát ez azt mondja, hogy hajtsák ide a káposztafejeket elém, s – mivel nem volt még internet –, a kor legkorszerűbb technológiai, iskolatechnológiai vagy oktatástechnológiai eszközével tanítjuk őket. Egy ember áll kint és elmondja az ismereteket 60 gyereknek, és az a 60 gyerek ugyanazt mondja vissza, majd adja tovább. Tehát ez nem emberközpontú, nem diákközpontú iskolarendszer, úgy működik, hogy megint egészségügyi példával éljek, mintha egyetlen gyógyszer lenne. Tehát ha elmegyek az orvoshoz, nem vizsgálnak meg, csak azt mondják, hogy hatéves vagyok, tehát akkor a piros gyógyszer jár nekem. És még egyszer, nagyon sok előnye van ennek a rendszernek, és sok benne a közösségi összetartó erő, de nem gyerekközpontú. És a másik nagyon lényeges vonása, és itt kapcsolódik az első rész ehhez, hogy egy olyan világra készít fel, ami nem változik. Az életem elején megkapok egy konzervtudást, és ezzel életem végéig kisebb kiegészítésekkel működök. Tehát nem egy változó világra készít föl, nem egy állandóan alakuló és módosuló világra.
A másik kultúra, bizonyos mértékig ezzel szemben – és ezt képviseli az AKG, ezt képviseli bizonyos mértékig a Demokratikus Ifjúságért Alapítvány – kifejezetten azt mondja, hogy a megrendelő tulajdonképpen nem az állam, hanem a szülő. Pontosabban az állam–szülő–meg az Audi Gyár hármasnak kell együttműködnie – mert ugye ez a harmadik lehetőség, hogy a gazdaság hoz létre egy iskolát. Ebben a hármas rendszerben kell végiggondolnom, hogy a vonatkozó Móricka tulajdonképpen hogyan boldogul. És itt érvényesülhet már, ha én szülőként rendelem meg az oktatást, hogy akkor tényleg legyen egy felmérése annak, hogy a gyereknek az életében milyen típusú tudásokra van szüksége?
Tehát az oktatásban is ez a kétféle kultúra van jelen. Nekem történelemtanárként meg kell tanítanom a nemzeti kánont, a Nemzeti alaptantervben, a kerettantervben megfogalmazott tananyagot. Bárkinek! És én akkor vagyok jó tanár, ha a tanórán ezt minél hatékonyabban teszem. Valószínűleg ésszerűbb lenne a radiátorhoz láncolni és éheztetve tanítani. És azért – még egyszer – én nem akarom ezt szidni, ez egy jó rendszer, én csak azt mondom, hogy ugyanúgy antidemokratikus rendszer, mint amiről még fogok beszélni. Ugyanis én a 30 diákomnak egyféle történelmet tanítok, körülbelül azt, amivel majd felveszik valahova. Pedig egy osztályban 27 gyereknek nem biztos, hogy ugyanazt a felvételi történelmet kéne nyomatnom, hanem egy csomó minden mást.
Visszatérve a történelmi példára, a másik lehetőség – aki középiskolás, az ismeri – a forrásközpontú történelemoktatás. Amikor a történelem órán Mátyás király okleveleit elemeztetem, azt nem azért teszem, mert az összes oklevelet át akarom nyomni, hanem hogy egy szakmai kompetenciát, egy szakmai protokollt tanítsak meg. Azt tehát, hogy amikor kinyittok egy Népszabadságot, egy Magyar Nemzetet, vagy bármilyen irományt, azt egy kicsit a történész, a történelem-szemlélet segítségével, kritikailag tudjátok elemezni. Ebben a logikában tehát ez már egy kicsit gyerekközpontúbb történet. Mert azt mondja, hogy szeretnélek benneteket fölvértezni arra, hogy nem az a lényeg, hogy most hányast kaptok, hanem hogy ha tíz év múlva egy ismeretlen szöveggel kerültök kapcsolatba, akkor azt a szakmai protokoll szerint tudjátok elemezni.
És van egy harmadik kultúra, ami az ezredforduló után érkezett, az amerikai kultúra, amit úgy neveznek, hogy általános kompetenciafejlesztés. Az Egyesült Államokban egy ideig próbálkoztak egy közös amerikai kultúrával, s ez az olvasztótégely, ami majd ugyanúgy, mint európai értelemben, ki fogja jelölni a nagy albán kultúra, a francia kultúra mintájára az amerikai közös kultúrát. De hát ez egy demokratikus ország, és az derült ki, hogy él itt vagy kétszáz országbeli náció. Joguk van a kínaiaknak is a saját mohácsi vészükhöz, meg a puerto rico-iaknak is. Az, hogy a kétszáz ország műveltségét megtanítsam egy amerikai diáknak, nem működik. Nagyon kevés dolgot tanítanak meg, nagyon kevés közös tudás van – a zászló, a himnusz, az állampolgári jogok és egyebek. A közoktatást, tehát az alsóbb szintű oktatást, sok tekintetben alárendelték a munkaerőpiacnak, és azt mondták, hogy ez a hihetetlenül heterogén társadalom tanuljon meg együttdolgozni, kommunikálni egymással. Tehát az általános kompetenciákat, tanulási képességet, gondolkodási képességet fejlesztjük. Aki átélte az előző kurzusban, a kompetenciafejlesztés volt a pedagógia bűvszava, erről van szó. Megtanítani olyan típusú tudásokat, ami alkalmassá tesz bennünket az együttműködésre és a közös élet ügyeire. Teljesen mindegy, hogy az együttdolgozást a marionett csoportban találom meg, vagy a kis kémikusok körében, vagy máshol. A lényeg az, hogy egy csomó olyan általános képességet tanuljak meg, ami egy változó világban konvertálható, tehát használható. És az általános műveltséget meg majd a felsőoktatás megadja. És ez is antidemokratikus.
Összefoglalva, három pedagógiai kultúra kevereg ebben az országban, és mindegyik igaz, mindegyiket zászlóra lehet tűzni, mindegyiket oktatáspolitikai programba lehet tenni. Az igazi tragédiánk bizonyos mértékig az, hogy nincs közmegegyezés.
És hadd mondjak még valamit, nem „bezzegként”, bár persze így gondolom. Az 1970-es években, Finnországban elkezdődött egy oktatási reform. Ez a következőképpen zajlott le. Egyrészt az összes politikai párt aláírt egy papírt, hogy az oktatás egy nagy gyár, legalább 30 évbe telik, amíg meg lehet mozgatni. Megállapodtak bizonyos prioritásokban – mi az, amit tényleg fontos fejleszteni –, és abban, hogy a pártok ehhez nem fognak hozzányúlni. A másik nagyon lényeges eleme a finn oktatási reformnak az volt, hogy az oktatáson belül meghatároztak három prioritást.
Ennek 20%-a a nyelv volt. Beléptünk egy nagy integrációba, nagyon lényeges, hogy kommunikálni tudjunk. És valóban, ha Finnországban jártok, akkor nagyon pontosan lehet érzékelni e téren egy generációs váltást.
A másik 20% az informatika volt és a harmadikat vélhetően nem fogjuk kitalálni, mert a 60%-ra azt mondták, hogy a nemzeti kultúrára kell költeni, ugyanis ha belépünk egy nagyobb integrációba, akkor definiálnunk kell, hogy mi az, hogy finn. Kik vagyunk mi, mit képviselünk?
A következő dolog az volt, hogy 30 évet határoztak meg.
Az első 10 évet a nemzeti kultúrának, a finnségnek szentelték. Létrehoztak egy tévécsatornát, három újságot, illetve minden egyes települést köteleztek arra, hogy beszélgető körökben az emberek beszélgessenek arról, hogy 30 év múlva milyen Finnországban akarnak élni. És nyilván azért kellett ezzel tíz évet tölteni, mert hihetetlen sok baromság is elhangzott. De a lényeg az, hogy a tíz év után minden településnek létre kellett hozni egy jövőprogramot, konkrét válaszokkal: pénzt szánunk az oktatásra, mert szeretnénk, ha a fiatalok itt maradnának, vagy nem szánunk sok pénzt, inkább – mint Norvégiában, ahol nincs orvosképzés – elküldjük őket máshová tanulni. S ha majd hazajöttök, akkor fizetünk meg benneteket. Ennek a gondolatnak a kulcsa tehát az integráció. A „bezzeg” példa sajnos arról szól, hogy integráció nélkül – tehát ha nincs egy olyanfajta öntudat, hogy valóban közösen hogy’ akarunk boldogulni – nem megy a dolog.
És most következik a tanárképzés. Nem nyúltak az iskolarendszerhez, hanem elkezdték a tanárképzést átalakítani és csak a harmadik 10 évben kezdődtek el különböző pilot programok, amik leértek az iskoláig.
Ebben a körben biztosan ismert a szép tanmese, a közlegelők tragédiája. Van egy svájci faluközösség, fönn a hegyekben, ahol kevés a legelő. Az atyák rájönnek arra, hogy tulajdonképpen akkor tudnak a leghatékonyabban élni ebben a közegben, ha mindenki csak egy tehenet hajt ki. Ebben az esetben senki nem fog nagyon meggazdagodni, de lesz túró és tejföl mindenütt. A fiatalok elfelejtették az apák bölcsességét, és elindult egy történet, ami hasonlít az Aranybulla-metaforámhoz: néhányan kihajtottak két tehenet, három tehenet, és ez teremtett egy hihetetlenül intoleráns szituációt. Ugyanis én, adott esetben svájci gazdaként, mit csináljak? Ha nem hajtok ki még egy és még egy tehenet, akkor balek vagyok. Milyen jogon fűrészelem el a családom jövőjét? Milyen jogon tartom be a szabályokat? Ugyanakkor matematikailag modellezhető, hogy a 77. tehénnél a közösség már nem tudott annyi tejet termelni, mint amennyit akkor, amikor a legelőt beosztották.
Még egyszer tehát! Az egyik esetben balek vagyok, a másik estben elpusztítom a közösséget. És ezt nevezem én újra és újra egy mai társadalmi harcnak, amiben mindenkinek pozícionálnia kell saját magát, hogy melyik közösséghez tartozik? Vége a magányos harcosok Don Quijote-izmusának. Nagyon fontos, hogy hova tartozol, akár politikai értelemben, akár másként. Az ember mondhatja, hogy ő belga, de vagy ide, vagy oda besorolják.
Az elmúlt húsz évben sikerült kétszeresen is a ló mellett sétálni. A rendszerváltás előtt volt egy pedagógiai csoport, amely nagyon utálta a Kádár-rendszert, nagyon utálta az államot, a diktatúrát, és kidolgozott egy olyan programot, amiben majd a különböző kisközösségek – AKG és mások – megoldják a magyar oktatás rendszerét. És értelemszerűen nem volt fölkészítve erre a pedagógiai társadalom. Óriási mennyiségű EU-pénz – ami inkább megzavart egy csomó organikus folyamatot –, ment el egy nem Magyarországra szabott irányra. Létrehoztak hihetetlen mennyiségű tananyagot, ami nem tantárgy-centrikus volt, és senki nem szólt akkor, hogy Magyarországon az iskolában tantárgyakat tanítanak. És a többmilliárdért kifejlesztett tananyag nem vihető be egyértelműen a rendszerbe. És bizonyos mértékig én úgy élem meg, hogy most a ló másik oldalára sikerült átesni, gyakorlatilag a két világháború közötti pedagógiai mintába.
Paradoxon, ami ebben a térségben működik. Eötvös Józsefet és munkatársait szoktam példaként emlegetni. Ők a reformkorban kidolgoztak egy valóban angolszász típusú, magyarországi reformprogramot. Aztán egyszer véletlenül körbeutazták az országot és rájöttek arra, hogy ha demokráciát csinálnak, akkor az az urambátyám-rendszerre fog épülni. Az aktív állampolgár az angolban felelősséget vállaló ember. Nálunk lehet, hogy az aktív állampolgár a tévét ostromló emberré válik. Eötvöséknek is gyönyörű szép demokratizáló elveik voltak, aztán rájöttek, hogy erre a magyar társadalom nem igazán érett. És ezért át is keresztelték magukat centralistáknak. Tehát létrehozunk egy erős államot, aminek a keretében majd ezek az elvek, egy felvilágosult zsarnokság logikájában, valamilyen formában elterjedhetnek. Itt ingadozunk ebben a két rendszerben. Önmagában lehet az állami oktatást jól csinálni, és lehet rosszul csinálni. Lehet a demokráciát, tehát ezeket a közmegegyezéses történeteket, jól csinálni, meg rosszul csinálni. Nem itt van az alapkérdés, hanem, én azt gondolom, az értékrend szintjén. Most az történik, hogy létrejött egy új Nemzeti alaptanterv és kerettanterv, amely a központból meg akarja mondani, hogy adott esetben Kunbábonyban milyen legyen az iskola. És mivelhogy erre nincs fölkészülve a magyar oktatási rendszer, azt gondolom, hogy ez megint zsákutca lesz.

Galambos Attila: Galambos Attilának hívnak, két iskolában tanítok: a Deák Ferenc Gyakorló Gimnáziumban filozófiát és etikát, illetve a József Nádor Szakiskolában életvezetést és pályaorientációt. Azt érdemes tudni, hogy két különböző nehézségű iskoláról van szó. Ezen kívül civil szervezeteket gyűjtök folyamatosan. A Zöld Fiatalok Egyesületnek vagyok az egyik pécsi alapítója, az Ethos Tudományos Egyesületnek vagyok tagja és a Pécsi Zöld Körnél dolgozom irodavezetőként, illetve az Emberség Erejével Alapítványnál projektmenedzserként. Van, aki bélyeget gyűjt, én meg úgy látszik elkezdtem civilszervezeteket gyűjteni valamiért. A sok mindenből hadd utaljak először Garrett Hardin-re az ő koncepciója félreértés.

Jakab György: A közlegelők tragédiája.

Galambos Attila: Igen. Bár az eredetiben ez „a közös tragédiája” (Tragedy of Commons. A szerk.), HankissHankiss Elemér: Társadalmi csapdák. 1979 Magvető, Budapest. 22–25. o. a konkrét példa miatt kezdte el a közlegelők tragédiájának nevezni. Ott az alapkoncepció hibás, mert Hardin teljes mértékben elutasította szerintem azt, hogy az ember törekedhet a jóra. Az én értelmezésemben az ember rosszra való törekvése ellen igényli az állami-kormányzati beavatkozást. Ez talán a mentőcsónak etikájában csúcsosodik ki. Ez a tanmese azt mondja, hogy van 50 ember, 10 hely van még a mentőcsónakban és 100-an úszkálnak a csónak körül. Arról kell dönteni, hogy kiket veszünk fel. A kommunizmus és a keresztény erkölcs kritikája az, hogy mindenkit vegyünk fel az egyenlőség elve szerint, de a tanmese szerint ez lenne a legnagyobb tragédia, mert akkor elsüllyedne a hajó. A másik a diszkrimináció elve: vegyünk fel 10 embert valamilyen elv alapján. Vagy az időseket vagy a fiatalokat vagy a nőket vagy bárkit. A biztonsági ráhagyás elve, hogy ne vegyünk fel senkit, az 50 ember maradjon meg, a 10 hely pedig legyen a biztonsági ráhagyás. Ez az amerikai példára is alkalmazva azt mondja, hogy Amerikának be kell zárnia a kapuit és nem engedni, hogy bárki még oda jöjjön. Azt hiszem, a globalizálódott világban ez megengedhetetlen.
Magam amellett érvelnék, hogy az ember nem jó vagy rossz, hanem – a tiszta lappal indulás elve szerint – alapvetően semmilyen. Vannak bizonyos funkciók, amiket az ember betölt a saját életében, de készségeket és képességeket lehet fejleszteni. A kompetenciaalapú oktatást, szemben a tudásalapú oktatással, illetve a finn példát én is elő szerettem volna venni, bár azt is sokan kritizálják azzal, hogy túlterheli a gyerekeket. Viszont az a magyarországi helyzettel szemben az valóban egy 50 éves projekt, ahol nem négyéves ciklusokban váltogatják az oktatási módszert.
Ez a ciklusonkénti váltás megterheli a pedagógusokat is, nem teszi lehetővé, hogy felépítsenek egy stabil, viszonylag jó működő oktatási tevékenységet, amit maguk tudnak kipróbálni és fejleszteni, hanem mindig kényszerből kell változtatniuk, úgy, hogy maguk sem tudják követni, hogy azzal aztán mi történik.
Arra szeretném irányítani a beszélgetést, hogy nem szabad elvetni azt a talán utópisztikus elvet, hogy az ember törekedhet a helyes döntésre bizonyos helyzetekben – nem kívánva meghatározni, hogy mi a helyes döntés. De lehet-e egyáltalán az oktatásügyben arra ösztönözni a gyerekeket, hogy az erre való kompetenciájuk kialakuljon? Hogy mérjenek fel helyzeteket, vizsgáljanak meg pozíciókat, s ennek alapján képesek legyenek a lehető leghelyesebben dönteni valamilyen kérdésben vagy valamilyen helyzetben. Hiszen folyamatosan helyzetek elé kerülünk az életünk során.

Korsós Borbála: Engem is a finn példa fogott meg leginkább, az, hogy ott sikerült változtatni. Magyarországon szerintem ez lehetetlen, mert itt teljesen más az emberek gondolkodásmódja, máshogyan tanulják a dolgokat, máshogyan kell felépíteni a taníttatásukat. Nagyon nehéz Magyarországra újat hozni. Ma a fiatalok nem tudják, hogy mire számítsanak.

Lipka Boglárka: Középiskolásként a legnagyobb problémának azt látom, hogy a diákok nincsenek motiválva. Megvan az iskolában a 4,2-es átlag, de az mire jó, mire elég? Hiányzik a motiváltság, az, hogy legyen valami cél, amiért küzdenek a diákok. Rá kéne döbbenjenek, hogy maguknak tanulnak.

Kovács Edit: Mit csináltok a LEO klubban?

Lipka Boglárka: Mi hátrányos helyzetű, hallássérült gyerekekkel foglalkozunk, elsősorban programokat szervezünk nekik, például: kézműves foglalkozásokat, élelmiszergyűjtést szervezünk, iskolát újítunk fel. Ahol tudunk, ott segítünk nekik. Minden évben van egy országos találkozó a LEO klubosoknak, amikor egy egész napos önkéntes programot szervezünk, az idén kertrendezés volt a látássérültek iskolájában.
A LEO klub elnevezés onnan jött, hogy vannak a felnőttek, az ő nevük LIONS, ők alapítják és vezetik a LEO klubokat és mi vagyunk a gyerekek, diákok, ezért lett LEO a nevünk. (Emellett a három betűnek saját jelentése is van: Leadership, Experience, Opportunity, vagyis: vezetés, tapasztalat, lehetőség).
A sok mindenből hadd utaljak először Garrett Hardin-re az ő koncepciója félreértés.

Jakab György: A közlegelők tragédiája.

Galambos Attila: Igen. Bár az eredetiben ez „a közös tragédiája” (Tragedy of Commons. A szerk.), HankissHankiss Elemér: Társadalmi csapdák. 1979 Magvető, Budapest. 22–25. o. a konkrét példa miatt kezdte el a közlegelők tragédiájának nevezni. Ott az alapkoncepció hibás, mert Hardin teljes mértékben elutasította szerintem azt, hogy az ember törekedhet a jóra. Az én értelmezésemben az ember rosszra való törekvése ellen igényli az állami-kormányzati beavatkozást. Ez talán a mentőcsónak etikájában csúcsosodik ki. Ez a tanmese azt mondja, hogy van 50 ember, 10 hely van még a mentőcsónakban és 100-an úszkálnak a csónak körül. Arról kell dönteni, hogy kiket veszünk fel. A kommunizmus és a keresztény erkölcs kritikája az, hogy mindenkit vegyünk fel az egyenlőség elve szerint, de a tanmese szerint ez lenne a legnagyobb tragédia, mert akkor elsüllyedne a hajó. A másik a diszkrimináció elve: vegyünk fel 10 embert valamilyen elv alapján. Vagy az időseket vagy a fiatalokat vagy a nőket vagy bárkit. A biztonsági ráhagyás elve, hogy ne vegyünk fel senkit, az 50 ember maradjon meg, a 10 hely pedig legyen a biztonsági ráhagyás. Ez az amerikai példára is alkalmazva azt mondja, hogy Amerikának be kell zárnia a kapuit és nem engedni, hogy bárki még oda jöjjön. Azt hiszem, a globalizálódott világban ez megengedhetetlen.
Magam amellett érvelnék, hogy az ember nem jó vagy rossz, hanem – a tiszta lappal indulás elve szerint – alapvetően semmilyen. Vannak bizonyos funkciók, amiket az ember betölt a saját életében, de készségeket és képességeket lehet fejleszteni. A kompetenciaalapú oktatást, szemben a tudásalapú oktatással, illetve a finn példát én is elő szerettem volna venni, bár azt is sokan kritizálják azzal, hogy túlterheli a gyerekeket. Viszont az a magyarországi helyzettel szemben az valóban egy 50 éves projekt, ahol nem négyéves ciklusokban váltogatják az oktatási módszert.
Ez a ciklusonkénti váltás megterheli a pedagógusokat is, nem teszi lehetővé, hogy felépítsenek egy stabil, viszonylag jó működő oktatási tevékenységet, amit maguk tudnak kipróbálni és fejleszteni, hanem mindig kényszerből kell változtatniuk, úgy, hogy maguk sem tudják követni, hogy azzal aztán mi történik.
Arra szeretném irányítani a beszélgetést, hogy nem szabad elvetni azt a talán utópisztikus elvet, hogy az ember törekedhet a helyes döntésre bizonyos helyzetekben – nem kívánva meghatározni, hogy mi a helyes döntés. De lehet-e egyáltalán az oktatásügyben arra ösztönözni a gyerekeket, hogy az erre való kompetenciájuk kialakuljon? Hogy mérjenek fel helyzeteket, vizsgáljanak meg pozíciókat, s ennek alapján képesek legyenek a lehető leghelyesebben dönteni valamilyen kérdésben vagy valamilyen helyzetben. Hiszen folyamatosan helyzetek elé kerülünk az életünk során.

Korsós Borbála: Engem is a finn példa fogott meg leginkább, az, hogy ott sikerült változtatni. Magyarországon szerintem ez lehetetlen, mert itt teljesen más az emberek gondolkodásmódja, máshogyan tanulják a dolgokat, máshogyan kell felépíteni a taníttatásukat. Nagyon nehéz Magyarországra újat hozni. Ma a fiatalok nem tudják, hogy mire számítsanak.

Lipka Boglárka: Középiskolásként a legnagyobb problémának azt látom, hogy a diákok nincsenek motiválva. Megvan az iskolában a 4,2-es átlag, de az mire jó, mire elég? Hiányzik a motiváltság, az, hogy legyen valami cél, amiért küzdenek a diákok. Rá kéne döbbenjenek, hogy maguknak tanulnak.

Kovács Edit: Mit csináltok a LEO klubban?

Lipka Boglárka: Mi hátrányos helyzetű, hallássérült gyerekekkel foglalkozunk, elsősorban programokat szervezünk nekik, például: kézműves foglalkozásokat, élelmiszergyűjtést szervezünk, iskolát újítunk fel. Ahol tudunk, ott segítünk nekik. Minden évben van egy országos találkozó a LEO klubosoknak, amikor egy egész napos önkéntes programot szervezünk, az idén kertrendezés volt a látássérültek iskolájában.
A LEO klub elnevezés onnan jött, hogy vannak a felnőttek, az ő nevük LIONS, ők alapítják és vezetik a LEO klubokat és mi vagyunk a gyerekek, diákok, ezért lett LEO a nevünk. (Emellett a három betűnek saját jelentése is van: Leadership, Experience, Opportunity, vagyis: vezetés, tapasztalat, lehetőség).

Balázs Eszter: a LEO klub országos alelnöke vagyok ebben az évben. Annyit még elmondanék a szervezetről, hogy ez egy világszervezet, 160 országban működik, és 150 ezer tagja van világszerte. Itthon pedig 7 klubunk van, körülbelül 80 taggal.
Az előadással kapcsolatban az antidemokratikus oktatáshoz szeretnék hozzászólni. A saját tapasztalatom alapján azt mondhatom, hogy szerintem nem tanítják meg a diákokat gondolkodni. Például ha egy dolgozatírás van, én nem fejthetem ki a saját gondolataimat – ha nem szóról szóra írom le azt, amit a tanár kér, akkor megbuktat. A mai világban, szerintem pont arra kéne ösztönözni a diákokat, hogy kifejezhessék azt, amit a világról gondolnak.

Aradi Hanga: A mi profilunk az érdekérvényesítés. Én úgy látom, hogy a diákok érdekérvényesítése két szinten is elveszik, osztály szinten és az iskolai élet szintjén is. Amikor egy gyerek bekerül az iskolába, alapjába véve benne van a tudásvágy: amit nem tudunk, arra rákérdezünk. Most azt látom, hogy mire leérettségizünk, addigra azt a tudásvágyat, amit egykor éreztünk, teljes mértékben elveszítjük. Mert olyan mértékben tananyagközpontú oktatás van, hogy minden más elveszik mellette. Aki nem éri el a meghatározott szintet, az kihullik, szegregálják. A diákokra emiatt nagymértékű stressz, belső nyomás nehezedik, amivel megindulnak a nagybetűs életbe. Azt szokták mondani, hogy az iskola felkészít a nagybetűs életre, én meg azt érzem, hogy így csak elveszni lehet benne, felkészülni rá nem.
Nincs lehetőségünk arra az iskolában, hogy kibontakozzunk egy tanórán. Hihetetlenül nagy tananyagot nyomnak le a torkunkon, amire lehet, hogy semmi szükségünk nem lesz az életben.
Például engem nem érdekel a kémia, de ha abból nem kapok jó jegyet, akkor már rossz tanuló vagyok. Hiába vagyok én humán beállítottságú, a reáltantárgyakból is ugyanúgy kell teljesítenem. Nekem az hiányzik az oktatási rendszerből, hogy nincs egyénekre szabva, így nagyon egyszerűen el lehet veszni ebben a rendszerben, és sokan így is végzik, elvesznek.
A másik szint, ahol az érdekérvényesítés nem működik, az iskolai élet. Külföldön például működnek olyan demokratikus iskolák, ahol a diákok beleszólhatnak az intézmény működésébe. Ahol az üléseken tényleges joguk van beleszólni az iskola életébe. Ez Magyarországon nem így van. Létezik a diákönkormányzatok rendszere, én is tagja vagyok egynek, eddig előnyét még nem élveztem, nincsen joggyakorlati lehetőségünk. Az iskolai házirendek, melyben leírják a diákönkormányzatok működését, már rég elavultak. Ahhoz, hogy egy diák jól érezhesse magát egy környezetben, ahol tanul, az kell, hogy beleszólhasson az intézmény működésébe. A diákokban benne van az igény, hogy részt vegyenek a döntésekben, hogy együttműködjenek másokkal és együttműködő partnereket találjanak. Úgy érzem, a diák csak egy eszköz az iskolának ahhoz, hogy produkálja az eredményeket. Nincsenek meg azok a terek, ahol kibontakozhatnánk és nem kapunk hozzá segítséget, hogy ezt megteremtsük magunknak.

Jakab György: Ez az alap. Ez a funkciója a dolognak, amit te a másik oldalról fogalmazol meg.

Peták Timót: A KiHa-t, Középiskolások Hallgatói Hálózatát az oktatási reform ügye hozta létre. Budapesten, Pécsett és Szegeden erősödtünk meg. Nagy energiákkal alakultunk, a HaHa mintájára. Célunk odafigyelni arra, hogy mit tervez, és mit tesz a kormány az oktatással, és próbáljunk ebbe beleszólni. Fontos lenne, hogy a gyerekek választhassanak az érdeklődési körük szerint: mit helyeznek a középpontba, mire helyezik a hangsúlyt, mivel foglalkoznak többet. Én szerencsés vagyok, mert olyan tanáraim vannak, akik megengedik, hogy kérdezzek. A kiadott feladatoknak megfelelően írom az esszéket a saját gondolataimra hagyatkozva, amire azt mondják a tanáraim, hogy az érettségin ez nem felel meg, ezekkel megbuknék.

Herpai Kornél: a budapesti KiHa-tól érkeztem, de az utóbbi időben nem vagyok túl aktív. Az iskolában nem jó a követelményrendszer, nem gondolkodni tanítanak, hanem fölösleges ismeretekkel traktálnak, amelyből csupán adatokat kérnek számon. Arra nem kíváncsiak, hogy mit is gondolunk azokról a témákról. Van egy osztálytársam, aki úgy ér el jó tanulmányi eredményt, hogy magol, de nem gondolkodik, ezzel az életben nem fog tudni boldogulni.

Peták Timót: Egy másik irányba szeretném vinni a beszélgetést. Ha az osztályt, mint közösséget tekintjük, sokat ad nekünk. Nálunk is vannak klikkek az osztályban, de ha közös döntést kell hoznunk egy ügyben, akkor képesek vagyunk együtt leülni és addig beszélni a dologról, amíg megszületik a mindenki által támogatott eredmény.
Az aktív állampolgár nekem azt jelenti, hogy közösen tudunk dönteni, közösen tudunk cselekedni egy közösségben.

Jakab György: Amikor én azt mondom, hogy szerintem az a baj a magyar társadalomban, hogy nincs integrálva, akkor arra nagyon jó példa volt, ahogy’ elkezdtünk beszélgetni. Mert nyilvánvaló, hogy ez egy többszereplős játék. A beszélgetésekből is kiderült. Értelemszerűen más a diákok érdeke, más a szülők érdeke, más az Audi érdeke, más az állam érdeke. És az a nagy kérdés, hogy ezeket össze lehet-e valamilyen formában hangolni? Itt el is hangzott, hogy tényleg szükség van egy általános nyelvre, mint közös műveltségre, ami mondjuk összemérhető. Ez bizonyos mértékig a társadalomnak az érdeke. Másik oldalon van egy olyan rendszer, ami a diákok érdeke, meg – gondolom – a szülők érdeke is. Tehát éppen ez hiányzik, hogy erről nem születik egy olyan párbeszéd, ami elvezethet ide, a közös érdekhez. Amiről én beszélek – az élet mindig sokkal bonyolultabb –, azok modellek. Ti szidjátok 19. századi modellt, és ha ti szidjátok, akkor én dicsérni fogom, ez így működik. Ennek két nagyon fontos funkciója volt, amit már ismertettem. És hangsúlyozottan nem véletlen baleset és nem a gonosz törpék összeesküvése ez a bizonyos általános műveltség. És valóban van egy másik történet: a 19. század arra használja az iskolát, hogy egy polgári társadalom keretei között mégis a rendi társadalom hierarchiáját biztosítsa.
Én mindig az ókori latin–göröggel szoktam példálózni: miért kellett ókori latint, görögöt tanulni a középiskolában? Nem azért, mert ez hasznos tudás volt a társadalomban, hanem így különböztette meg magát az elit a középrétegtől és az alsó rétegtől. Visszatérve az egészségügyi példához, hogy mindenki egyfajta gyógyszert kap. Lesz, aki meggyógyul ettől, lesz, akinek semleges és lesz, akinek pedig ártani fog. Ami megint elég vadul hangzik egészségügyi szinten, de az oktatás ugye azt mondja, hogy a kémiához való viszony ki fogja rajzolni a társadalmi hierarchiát. A 19. században nadrágos embereknek hívták az érettségizetteket, vagy aki diplomát kapott. Akkor még csak a társadalomnak a 10%-a érettségizett. És tulajdonképpen ezáltal különíthető el a társadalom alsó rétege, hogy ő nem tud. Tehát azt kell látni, hogy ilyen értelemben az egy funkcionális dolog, hogy az iskola kihagyja a párbeszédből a diákokat, hogy a rendszer tulajdonképpen egy társadalmi rétegződésre használja föl az iskolát. És ennek van egy nagyon pozitív oldala is, hogy valóban ad egy általános műveltséget.
Az egy más dolog – még egyszer –, hogy ez a 19. századi modell egy változatlan világra készít föl. És nyilván azért nincs motiváció, mert nem látszik a jövő. Emlékszem, hogy a változatlan világban, amikor én kezdtem a pályámat, nem volt fegyelmezési problémám a József Attila Gimnáziumban. Mert lehetett tudni, hogy megtanulom ezt a sok marhaságot, és ezért cserébe majd fölvesznek az egyetemre, és a társadalomban jó pozícióba kerülök.
Nagyon pontosan látom a banketteken a társadalom megváltozását. A régen érettségizettek bankettjén az iskolai előmenetel és a társadalmi előmenetel nagyjából összefügg. Tehát rendes orvosok, mérnökök lettek, beilleszkedtek a társadalomba.
Az utóbbi 10 évben érettségizett gyerekek bankettjein pedig azt látom, hogy az iskola nevelhetetlen, deviáns, az iskola tanárjaként nekem szörnyeteg alakjai meggazdagodtak és zsebből fizetik ki a bankettet, és kiröhögik azokat a derék, jó tanuló, rendes gyerekeket, akik – úgymond – betartják a szabályokat. Tehát motiváció szempontjából az, hogy most én tanulok valamit, amit majd 20 év múlva vagy használok, vagy sem, nyilván kevés.

Galambos Attila: Engedjétek meg, hogy reagáljak azokra, amik elhangzottak, és pedagógusként egy kicsit hadd védjem a mundér becsületét! Középiskolai karrierem diákként nem volt gördülékeny, nem nagyon szerettem iskolába járni. Egyébként most legalább annyira utálok bemenni a tanáriba, mint amennyire utáltam középiskolába járni. A középiskolákban azt látom, hogy a magyar oktatásügyben rendkívül feszült, túlterhelt és frusztrált pedagógusok vannak. Etika-filozófiatanárként két dolgot vettem észre. Egyrészt azt, hogy az etika és a filozófia is érettségi tantárgy, azonban egyfajta biankó-órának tartják a diákok, tehát ahova be lehet ülni, és lehet telefont nyomkodni. Én nem akartam tanár lenni, mert tényleg utáltam és én is meglepődtem rajta, hogy tanár lettem. Szerintem az oktatásügy is meglepődött rajta, hogy tanár lettem. Tehát ez nem volt egy magától értetődő dolog. De én azt gondoltam magamról, amikor jött ez, hogy tanár leszek – mert egyébként édesanyám is tanár –, hogy engem nagyon fognak szeretni a gyerekek. És amikor először tudatosodott bennem az, hogy gyűlölnek a gyerekek – ez a másik felismerésem –, az először kicsit megrázott. Nyilván fel kellett dolgoznom, hogy 30 gyereket, 45 perces órakeretekben, alapvetően frontális módszerre épülő tananyagnál, nem fogok tudni szórakoztatni. Nem fogom tudni azt csinálni, hogy 30 gyerek egyszerre jól érezze magát. Ahogy azt sem lehet megcsinálni, hogy 30 gyereknek, azonos időkeretben, azonos módon, azonos eszközzel, minden információt át lehessen adni.
Engem tehát egy kicsit megrázott az, hogy nem szeretnek és akkor megkérdeztem, hogy mit csináljunk? A leggyakoribb válasz az volt, hogy ne csináljunk semmit. Nézzünk valami filmet. Használjuk a telefont. Gondolkodtam különben, hogy Facebook-órát fogok tartani. Hogy a Facebook-ra fogom felrakni az információkat és hátha ott történik valami érdemi reakció. Amikor bekerültem a Deákba, rögtön azzal nyitottak, hogy: „Akkor írjuk alá a szerződést!” Amit az előző pedagógus is csinált. Írjuk alá a szerződést, hogy akiket az egész úgy, ahogy van, nem érdekel, azok beülnek a hátra és legalább nem zavarják az órát.
Akkor én azt mondtam, hogy: Te jó ég! De hát a tudáshoz való hozzáférés nem kötelezettség, hanem jog. Nektek lehetőségetek van a tudáshoz való hozzáférésre! Amit építsünk közösen, együtt! Nem tehetem meg azt, hogy titeket kizárjalak ebből. Még akkor sem, ha ti akartok kizáródni belőle. Akkor éreztem egy kis zavart. Akkor meglepődtek, nem teljesen tudták hova tenni, hogy ez most micsoda.
Szóval hatalmas félreértés szerintem az iskola szempontjából, hogy nem kötelesség iskolába járni. Az egy lehetőség. Ez egy olyan színtér, ahol információkhoz lehet hozzájutni. Nyilván nem működik jól. Az ideális tanár mindig kipihent arccal jelenik meg, mindig kiválóan trendi ruhában, jó hajjal, s emellett nagyon okos és mindenkit tud kezelni. De ilyen ember nincsen sajnos. Én nagyon sok tanárral találkoztam, s egyik sem viselte a mellkasán a Superman-jelet, hogy ezt tudja hozni. Nyilván egy olyan közös gyakorlatnak kellene lennie az osztályteremben, ahol a diákok is alapvető ösztönzöttséggel, a tanárok is, mondjuk, motivációval tudnak dolgozni, hogy valóban legyen egy ilyen eredmény.
Persze nagyon rossz, hogy az egész valóban tananyagközpontú.
A frontális oktatást meg kifejezetten nem szeretem. A frontális oktatást akkor lehetne alkalmazni, ha már előtte kialakul egy olyan közösségi tevékenység, vagy kooperatív tevékenységre épülő valami, amiben a gyerekek tudnak mozogni. A gyereknek alapigénye az, hogy beszéljen az órán. Tehát interakciók zajlanak. És ha a tanár azt mondja, hogy: „Ne beszélj!”, ezt a teljesen egyértelmű interakciót próbálja meg leblokkolni vagy lezárni. Én pedig hiába teszem fel a kérdés, hogy mit csináljunk: „Legyen az óra izgalmasabb!” „Beszélgessünk izgalmas témákról!” Én azt gondoltam, hogy tök izgalmas témákat viszek, ők meg nem gondolják, hogy a témák annyira izgalmasak lennének. Ti, mint diákok, adjatok tanácsokat arra, hogy ez hogyan működhet!
Magyarországon az iskolát tartjuk annak a helyszínnek, ahol mindennek meg kell történnie. Ahol az állampolgárokat neveljük, ahol információt adunk át, ahol kompetenciát fejlesztünk, ahol gyereket nevelünk, ahol oktatunk, mit tudom én… Miközben számos más tanulási színtér is van. Az elsődleges szocializációs színtér a család. Nekem volt egy kifejezetten rossz töri tanárom, aki szerintem iszonyatos hülyeségeket beszélt a történelemórán. Hazamentem és édesanyámtól megkérdeztem, hogy ő erről mit gondol. És azt mondta, hogy jó, akkor innentől kezdve elkezdjük venni a Rubicon nevű újságot, merthogy ebben olyan történelmi cikkek vannak, amik minden bizonnyal érdekelni fognak. Fölismerte az én édesanyám azt, hogy énbennem van egy ilyen irányú ösztönzés, hogy engem ez érdekel. Nem úgy mentem haza, hogy: „Mi volt az iskolában, fiam?” „Semmi.” Hanem hogy elkezdődött egy párbeszéd otthon, köztem és családom között, és fel lehetett dolgozni az élményeket. Tehát egy iskolában bármi történhetne, bármilyen merev tananyag lehetne, bármit taníthatnának, ha lennének olyan színterek, ahol ezeket fel lehetne dolgozni. Ahol történnek olyan szubkulturális dolgok, mint a KiHá-ban. Nekem egy zenei szubkultúra nyújtotta ezt, az iskola után elmentünk koncertekre, találkoztunk a barátaimmal és megbeszéltük azt, hogy mi nem tetszik, vagy mi tetszik. Kiépítettünk magunkban egy identitást, amit nem az iskola határozott meg, hanem egy olyan közösségi színtér, amit mi magunk hoztunk létre, saját magunknak. Ez lehet a család vagy lehet egy szubkultúra, vagy egy állatvédő egyesület, vagy bármilyen civil szervezet. Folyamatosan mondom a diákoknak, hogy jöjjenek el a civil szervezetekbe, nézzék meg, hogy ott mi történik. Dolgoztam mondjuk 130 gyerekkel az elmúlt években, kettő volt erre fogékony.
Ez tehát egy kétoldalú viadal – hogyha már a harc-analógiánál tartunk –, hogy itt vannak a lehetőségek, itt vannak a terek. De nem mondhatom azt, hogy márpedig akkor ti most kötelezően eljöttök a civil szervezeteinkhez, mert ez a kötelezőség ugyanolyan ellenérzést fog kiváltani, amit belőlem is kiváltott volna, még hogyha elvittek volna egy tök jó helyre is a középiskolában. Én pont akkor nem akarok odamenni. Bármikor máskor szívesen elmegyek, de pont akkor, amikor el kell menni, éppen nem akarok odamenni. Akkor bárhova máshova akarok menni.
Ha nektek hiányzik tehát az, hogy az osztályban legyenek ilyen dolgok, akkor lehet, hogy nem a tanárral kell kezdeni, hanem mondjuk az osztállyal. Kicsit össze lehet dolgozni. Mi lenne akkor, ha? Mi lenne akkor, ha valamilyen közös dolgot próbálnánk? Tehát hogy ne a szerencsétlen tanár legyen 30 gyerekkel, és tegye fel a kérdést, hogy „akkor mit akartok csinálni?” Teljesen értelmetlen kérdés. Mindenki mást akar csinálni abban a helyzetben. Nem rakhatok fel bohócorrot, és nem zsonglőrködhetek, mert van, aki esetleg fél a bohócoktól. Tehát ezzel sem fogom elérni ezeket a célokat.
Az állampolgárrá nevelésnek nem feltétlenül színtere az iskola. Az iskolát egy olyan lehetőségként kéne használni, ami teret ad különféle munkáknak, személyes kinyilatkoztatásoknak. Nem az iskolában kell tehát állampolgárrá nevelni a gyereket, hanem az iskolának az egyik, és szerintem nem is a legnagyobb színtérnek kell lennie, ahol állampolgárrá neveljük a gyereket. Az csak egy funkcionális valami, ahol a különféle szocializációs színterekről jövő, az állampolgárság felé nyitott gyerekeknek lehetőségeket próbál adni a suli.
És akkor visszamehetünk ezekhez a feudális dolgokhoz, amikről én se akarok sokat beszélni. Akkor mi a család funkciója, a baráti közösségek funkciója? Hogyan oldódnak fel most már az információs társadalomban a közösségek? Mért nincsenek emberi kapcsolatok?

Jakab György: Valóban lényeges, hogy a megközelítésünk differenciált legyen és ezért próbáltam ezeket a modelleket elmondani, mert veszélyes, hogyha a központ egy-egy dolgot abszolutizál. Kötelező önkéntes közösségi szolgálat. Én tanítottam frontális oktatással olyan csoportokat, akikben a résztvevők tényleg sokat akartak tanulni, motiváltak voltak és – még egyszer – ezek jól működnek. Tehát azt gondolom, hogy a feladat megint csak a párbeszéd, hogy hogyan lehet ezt a sokféle funkciót integrálni; az állampolgári nevelés esetében van három funkció. Először biztos, hogy szükség van arra, amit régen alkotmánytannak neveztek – tudjam körülbelül az alapfogalmakat, és hogy hogyan működik a társadalom. Ezeket az ismereteket nyilván meg lehet szerezni a netről is, de egy tanár is meg tudja tanítani. Szükség van másodjára, bizonyos mértékig, a különböző társadalomtudományok módszertanát megismerni. Hogy a szociológia, pszichológia, szociálpszichológia hogyan működik. És valóban van egy harmadik funkció, és igazából arról beszélünk itt, ami pedig azt mondja, hogy az iskolában a diák nem az életre készül, hanem él. Nincs meghosszabbítva valamiféle jövőkép. Arról beszélek, hogy vegyen részt valamiben. Ennek az oktatási formája pedig a projekt. Csinálni valamit.
Ezeken a területeken jelenleg van háromféle érettségi, tehát az emberismeret és etika, a társadalomismeret és az ember és társadalomismeret. Az elmúlt 20 év nagy vívmánya szerintem, hogy van úgynevezett projekt-érettségi is. Ezekben a tárgyakban az érettségi két részre bomlik. A projekt-érettségi írásbeli része vagy egy projekt szakdolgozat-típusú megírása, lehet egy filmkészítés vagy bármi, vagy valami rendezvénynek a megszervezése. Tehát jelenleg még, 2016-ig, a magyar érettségi szabálya szerint fél érettséginek számít, ha mondjuk megszerveztek egy jótékonysági bált vagy bármit, megfelelő naplózással. Ebben a kreativitás és az önállóság is benne van. És a szóbeli rész kéri a fogalmi rendszert számon.

Aradi Hanga: Két dolgot szeretnék zárásként mondani, és reagálni az előttem szólókra. Én úgy gondolom, hogy nem a tanárok veszik el a lelkesedésünket a tanulástól, hiszen ők is ugyanabban a rendszerben vannak, mint mi. Nekik is nehéz megfelelni és alkalmazkodni.
A másik dolog a szerveződés. Mi elkezdtünk szerveződni/szervezni a pécsi diákokkal. Fórumokat tartottunk az iskolákban, amik nagyon jól sikerültek. Szerveztünk iskolai ülősztrájkot, ami arról is szólt, hogy az első három órát sikerült kiharcolnunk a vezetőségtől. Bent ült a teremben 300 diák, s ekkor mutatkozott meg először az életünkben, hogy a diákok igenis képesek a párbeszédre, hiszen három órán keresztül folyamatosan beszélgettünk. Voltak, akik felálltak és mikrofonba is hajlandóak voltak elmondani a véleményüket. Talán ott rontottuk el, hogy az első sikerélmények és tapasztalatok után egyből országos szintű dolgot szerettünk volna szervezni, és azt szerettük volna, hogy mindenki szólaljon meg, pedig ennek inkább úgy van értelme, hogy mindenki a saját közösségében kezdi el, alulról szerveződve. Alulról kezdünk el tehát felépíteni egy közösséget, amiben együtt tudunk dolgozni.
Ezért most mi, pécsi szinten, a középiskolai hálózatot úgy próbáljuk megszervezni, hogy mindenki a saját iskolájában is dolgozik. Bevonjuk a diákokat, mindenki elmondhatja véleményét, elmondhatja, hogy mit akar. És ebből épül majd a közös szervezetünk. Hatalmas élmény lenne, ha sikerülne. Valahol el kell kezdeni a szervezést, minél több diákot kell bevonni. Most ez a legnagyobb cél, ami előttünk lebeg. Mi most megpróbáljuk gyakorlatba átültetni azt, amit elképzeltünk.

Herpai Kornél: A mi iskolánkban is volt ülősztrájk, de nem tudok róla pozitívan nyilatkozni. Sokan ott voltak, de nem azért, mert ezt tudatosan tették, hanem csupán azért, hogy ne kelljen órára menni.

Balázs Eszter: A közösségépítés témához szeretnék hozzászólni. Mi, a LEO klub, az iskola utáni szabadidőben működünk. Ha bárkit megkérdezünk, hogy miért csatlakozott hozzánk, akkor azt mondja: a társaság, a jó közösség miatt van ott, és nem elsősorban azért, mert jótékony munkát végzünk, bár persze ez is fontos. Az egy plusz dolog, hogy segítünk másoknak, de az elsődleges, hogy együtt vagyunk egy közösségben. Nagyon sokat tanulunk is egymástól. Például ha először jönnek el velünk a vakok intézetébe, azt tapasztaljuk, hogy a fiatalok nem tudják, hogy hogyan kell bánni egy látássérült társukkal. Segítünk egymásnak is, átadjuk a tapasztalatainkat az újonnan érkező LEO-soknak, így akarunk a jövőben terjeszkedni, terjeszteni a LEO klubot a fiatalok körében. Mi sokat adunk másoknak, de még többet kapunk vissza! Magyarországon 7 klub működik, mindegyik egy egyedi kis közösség, de amikor évente találkozunk 1-2 alkalommal, akkor úgy érezzük, hogy ismerjük egymást, barátok vagyunk. Szerintem ez egy olyan lehetőség a fiataloknak, amit terjeszteni kell.

Lipka Boglárka: Én egy XII. kerületi „jó” iskolába járok, ott azt tapasztalom, hogy ha van valamilyen kezdeményezés, ahol ki kéne állni a jogainkért, akkor a diáktársaimat ez nem nagyon érdekli. Ők elvannak az iskolapadban a telefonjukkal, és a tanárra sem nagyon figyelnek, nem érdekli őket, mi folyik körülöttük. Lehet, hogy ezt az érdektelenséget nem a középiskolákban kéne feloldani, hanem már az elsős gyerekeknél, fiatalabb korosztálynál kéne elkezdeni.

Korsós Borbála: Két témához szeretnék hozzászólni, a kötelező feladat és a szervezkedés kérdéseihez. Egyházi iskolában végeztem, tanultunk etikát és hittant is. Élményt jelentett számunkra a hittan óra, s ezt a tanárunknak köszönhettünk. Mert ő, a Bibliát alapul véve, engedte, hogy kérdéseket tegyünk fel, hogy vitázzunk egymással, érveket állítsunk szembe egymással, teret engedett nekünk, hogy megszólalhassunk és elmondhassuk a gondolatainkat, véleményünket. Egy idő után mindenki hozzá tudott szólni valamilyen témához – például hívő kontra nem hívő. Nagyon élveztük az órákat, nem volt kötelező feketén-fehéren látni mindent, hanem elmondhattuk a saját gondolatainkat.
LEO-n belüli szervezkedés: például tanulókört szerveztünk magunknak. Bogihoz jártunk például jelnyelvet tanulni – tanultunk egymástól és átadtuk egymásnak tudásunkat.

Galambos Attila: Hangával és Fannival az elmúlt két hétben már másodszor szidjuk a magyar közoktatást sok ember előtt. És Hanga azt kérdezte, hogy hogyan lehetne, mondjuk, más? És én azt tanácsoltam neki, hogy vigyétek ki az iskolából a szerveződést. Ha gondoljátok és hajlandóak vagytok ebben aktívan is részt venni, nagyon szívesen kezdeményeznék egy szabadiskolát. Döntsétek el ti, hogy mit szeretnétek tanulni, s ahhoz keresünk valamilyen szakembert, aki ahhoz ért. Döntsétek el ti, hogy milyen módszerekkel! Akkor nézzük meg, hogy azok, amiket kritizáltok, például a frontális módszer, valóban annyira rossz-e, mint amilyennek hiszitek? Vagy csak más közeg, más módszer kell hozzá?

Jakab György: Én csak azt tudom mondani, hogy hajrá! Szurkolunk nektek. Használjátok a mi generációs tapasztalatainkat! Ami leginkább arról szól, hogy integrálatlan ez a társadalom. Köszönöm, Hanga, amit mondtál, hogy azért mi is emberből vagyunk a szerepeink mögött. És valóban, fontos kilépni abból a nagyon mókás felelősségelhárító társasjátékból, hogy a szülő szidja a tanárt, a tanár az oktatási kormányzatot, az oktatási kormányzat pedig azt mondja, hogy csináljatok jobb gyerekeket. Mindenki mindenkit szid, és igazából ennek az a funkciója, hogy elhárítsuk magunktól a felelősséget, amiért ez az egész nem működik vagy rosszul működik. És a felelősségetek erről szól, hogy ezek nagyon könnyen Capulet és Montague logikává válnak: nem állunk szóba egymással, csak pontosan tudjuk, hogy mi jók vagyunk, ők meg rosszak.

Kovács Edit: Minden résztvevőnek köszönjük a színvonalas előadásokat és beszélgetést, a témát tovább boncolgatjuk a nap folyamán!
http://adattar.net/nye/?page_id=973

Parola archívum