Parola archívum
Nyomtatóbarát változat
A cikk linkjének elküldése e-mailben
Cím:
Húsz évesek vagyunk, avagy adsz teret a másnak…?
Szerző:
Vincze Béla
Sorozatcím:
Parola
Rovat:
Folyóirat:
Parola
Állomány:
Év:
2007
Szám:
5
Oldalszám:
24
A cikkben lévő
Single copy template must have a unique master template name, and the file name must end in '.nt*'.
Nevek:
Intézmények:
Települések:
Tárgyszavak:
emlékezés
Megjegyzés:
Annotáció:

Amíg azt hittem, hogy van hitem, azt hittem, hogy a hitem elég…
Nem teljesen értettem vagy talán nem is akartam érteni a felkérést, mármint, hogy az ifjúságról, ifjúsági munkáról vagy csak a saját dolgainkról beszéljek. Nem akartam érteni, mert nem szeretnék a mindentudó ifjúságsegítő szerepében tetszelegni, meg hogy majd én tudom, hogy mi változott, meg minek kellett volna. Mai napig sem hiszem, hogy valamiféle szakmát művelnék valahol a klubvezető és a pszichiáter között. No persze, mint tudjuk, az ifjúság azé, aki megműveli, meg hát a piacosodás és piacosítás meg a jó kis projektek… igen, a Fiatalok lendületben.
Hogy mégis a mi változott a fiatalokban vagy mi nem, azt közel 34 éve élem meg valamiféle lehetőséggel és felelősséggel.
Az 1970-es évek elején egy szabolcsi kis településen szakad rám az ifjúságsegítői munka titokban való kipróbálása. Képesítés nélküli pedagógusként egy istállónak álcázott kultúrház tiszteletdíjas állását nyertem el a légó gyülekezési hely parancsnoki tiszte mellé. A dolog így utólag már korántsem olyan vicces, hisz ekkor kaptam először és utoljára egy olyan lehetőséget az élettől – melyet az esetben egy tanácselnök és az iskolaigazgatóm-párttitkár képviselt –, hogy egy épület kulcsát átadták azzal a hozzárendelt feladattal, hogy a fiatalokat vonzzuk be a házba. Merthogy probléma van: a fiatalok inkább a kocsmába járnak, mint a „kultúrba”, nem szívesen jönnek társadalmi munkát végezni, nem jönnek el a falugyűlésre, nem érdeklik őket a népi demokrácia ügyei. Ha kijárták a nyolcadikat, mintha már nem is itt élnének, nem akarnak a tsz-ben dolgozni, a városba vágynak. A bál után verekednek az alvégesiek a tanyasiakkal, majd így együtt a cigányokkal (na jó, ez utóbbi túlzás, nem verekednek a cigányokkal, mert nincsenek is a faluban, ugyanis nem engedték betelepedni őket…).
No nincs baj, a megyei klubvezető képzésen a KISZ-bizottság illetékesei a hétköznapi forradalmiság ismérveivel felvértezve engednek vissza kis falunkba a mindenoldalúan képzett embereszmény megvalósításának szigorú, de igazságos küzdelmei színterére. Kezdjünk hát el dolgozni imígyen megerősödve – de kivel, hol, mit és mikor? Kell hát egy kis felmérés, mely folytán az emberekhez igazodik a nyitva tartás, együttesen fogalmazódnak meg a programok, ne adj ég, még közös disznótorok, esküvői vacsorák is lehetnek egy közösségi házban. És ma sincs ez másként: Fiatalok lendületben 2007–13 hármas alprogram, ifjúsági kezdeményezések, teniszpálya építés, falunap saját betanulású színdarabbal, kocsmaszínház, újságszerkesztés a hatékonyabb információáramlásért, önkéntes munkával közösségi tér kialakítása, majd e térben a nagy beszélgetések: mi végre vagyunk mi fiatalok itt a saját településünkön? (Géza! gondoltad volna, hogy húsz év múlva te leszel a polgármester?)
Persze ez mind nem igaz, csak a fantázia szüleménye, hisz még csak az 1970-es éveket tapossuk, de az azért mégsem járja, hogy kocsmát csináljunk a kultúrházból, meg mindenféle fiatalok följárnak a kultúrházba. Ez így nem mehet tovább.
És hogy milyenek voltak azok a fiatalok ott a „sötét” Szabolcsban: lázadók és beletörődők, kreatívak és fantáziátlanok, szorgalmasak és lusták, kedvesek és kiállhatatlanok, bizakodók és szárnyaszegettek, hívők és tamáskodók, igazságkeresők és megalkuvók, fiatalok és fiatalok, és ott volt/van mindegyikben az átlépés lehetősége. És bennünk megvan a képesség a segítésre? Egyáltalán miféle segítség kell? Ha fiatal lennék, lúdbőrözne a hátam a gondolattól, hogy engem meg akar ifjúságsegíteni valaki.
Ó, azok a nyolcvanas évek Debrecenben! Kölcsey Művelődési Központ, megtanulhatsz az ország legnagyobb művelődési központjának gépezetében a legkisebb csavarnak lenni. Megtudhatod, hogy milyen torokszorító és gyomorreszkető érzés népművelőnek lenni, csak arra vigyázni, hogy ne hibázz, és arra várj, hogy a hét példányban beadandó tervezési lapodat mindenki elfogadja a központ vezetőségéből. Hol vannak itt az emberek, mi közük ehhez a fiataloknak? És miért fogadja el megannyi jó szakember-kollégám ezt a helyzetet? A debreceni fiatalokhoz vezető utam a „Ki tud többet a Szovjetunióról?” vetélkedő vezetésén át a szaki-mukikon (szakmunkástanulók klubja) keresztül az Ifjúságpolitikai klubig jut. A központtól fizikailag messze és lelkileg is kissé távolabb. A feladat ismerős, bevonzani a fiatalokat és hasznos és értelmes dolgokkal kitölteni a szabadidejüket. Pénz itt sincs a működéshez, viszont nem figyelik, hogy mit csinálsz (legalábbis azt hiszed). Mit is kéne itt csinálni, nem vagyok debreceni, nem ismerem a szokásokat, a fiatalok igényeit. Ifiparkos koncertet ügyelek, nagyon nyomja a pesti zenekar, őrjöngnek is rá vagy ötvenen. A többiek a kerítésen beadott piát isszák vagy verekednek egy jót. Mint kiderül, azért, mert az egyik az újkerti, a másik a vénkerti lakótelepen lakik. A koncert végén egy 16 év körüli fiatalember állít meg, és kérdezi, hogy ők, helyi fiatal zenészek, miért nem léphetnek fel az ifjúsági parkban? Miért ne, és talán az első kapcsolat is megvan!
A dolog nem ilyen egyszerű, ha a pestieken ilyen kevesen voltak, mi lesz a helyiekkel, tanakodik a tervlapbizottság. Aztán nagy nehezen összejön a koncert, ötször annyian vannak, mint az előző bulin. Kezdünk hinni egymásban a helyi zenekarokkal. Diáktanyát szervezünk az Ifjúságpolitikai klubban, csak helyi erőkből. A fiatalok hozzák a zenekaraikat, az előadóteremből teaházat varázsolnak főiskolások, és még a diszkó is telt házzal megy, mert olyan középiskolás fiatalok csinálják, akik jó ízléssel, jó zenékkel dolgoznak. Hétről hétre többen vannak, a segítők, akiket ma talán önkénteseknek hívnánk, több tucatnyian dolgoznak a közös sikerért. Senki nem érti, hogy férhet meg egy időben egy fedél alatt ennyi minden. És azt sem értik és persze nehezményezik ellenőrizőink, hogy miért lóg mindig 25–30 fiatal az irodánk környékén, és miért velük vagyunk állandóan, ahelyett, hogy dolgoznánk.
Valaki visszalépett, és „jobb híján” helyette én utazhattam el 1985-ben Franciaoszágba. A Népművelési Intézet tapasztalatcseréjén normandiai fiatalokkal találkoztunk és vettünk részt programjaikon közel három héten keresztül. Életem olyan állomása volt ez, mely visszafelé is igazolt munkámban, és mai napig tartó útravalót is adott. Számomra ismeretlen közösségi formával (valami assotiation), teljesen új közösségi-művelődési eseményekkel, ifjúsági irodákkal és valamilyen teljesen más emberi viselkedési formákkal találkoztam. Mindezt olyan természetes mélységű tudással és emberséggel segítette megértetni, befogadatni csoportvezetőnk (furcsa keresztneve volt, Ilikának szólították), melyet a mai napig etalonnak tekintek az embersegítő szakmában.
De térjünk vissza kis hazánkba, városunkba, ifjúsági házunkba! Új vezetés érkezik a rendcsinálás szándékával. Mi az, hogy itt kis amatőrök nyomják, meg KÖJÁL-engedély nélkül teát árulnak, meg csak úgy bejönnek az irodába. Hozunk új zenekart Nektek, gyerekek, meg profi diszkóst, majd meglátjátok milyen jó lesz. Elballagunk hát szépen, szétszélednek a fiatalok. Az eleddig teltházas diáktanya látogatottsága két héten belül a felére csökken, egy hónap után ráfizetés miatt bezárják. Az aktív maggal a franciaországi példa alapján egyesületet alapítunk. Állandó házigazda zenekarunk széthullik, majd 2 év után születik ujjá. Az új zenekar nevének ötletét egy tankcsapda adja… Tevékenységünk újra és újra összekapcsolódik.
Tíz hónapos procedúra után pecsét került az egyesületi alapszabályra, 1987. november 11-én hivatalosan is megalakultunk, és a vélt szabadság végtelen távlatait akartuk befogni. Ahol nem volt pénz programokra, de a fiatalok akartak valamit, máris ott voltunk és hozzákezdtünk a közös munkához. A sok alkalomszerű munka során egyre inkább éreztük, hogy kellene egy saját hely, ahol tervezetten élhetnénk az életünket. Úgy éreztük, hogy a rockzene oktatásában találunk olyan területre, ahol hitelesek vagyunk és folyamatosan megújuló szép munkát végezhetünk. Két tanárral és tíz növendékkel kezdtük közel két évi útkeresés után. Első vizsgakoncertünkre húszan voltak kíváncsiak. Óriási eredményként éltük meg, ez a mi saját teremtményünk. A Nemzeti Gyermek és Ifjúsági Alapítvány hívott a székházuk alagsorába, ahol biztos helyen éreztük magunkat, hisz kiadványuk fő oldalán jelentünk meg, mint különleges, általuk támogatott ifjúsági tevékenység. Ottlétünk évei alatt újjászerveztük a klubzenei mozgalmat városunkban, állandó klubot működtettünk, alapítói voltunk az utcai szociális segítők egyesületének és egy közösségi rádiónak. Úgy tűnt, hogy egy civil ifjúsági ház van kialakulóban, de egyszer csak egy vállalkozás székháza lett az épületből, ami egy külön történet. A jégre vivők talán majd egyszer elmesélik, ha parlamenti munkájuk mellett időt tudnak szakítani rá. Ettől kezdve a helykeresés volt a legfontosabb játékunk. Egy-kétévente költöztünk ez idáig nyolcszor, de mindig megerősödve és továbbfejlődve. Jelenleg már harmadik évadunkat kezdtük szeptemberben a jelenlegi bérleményünkben. Több újságcikk, polgármesteri sajtótájékoztató, tévé- és rádióriportok foglalkoztak az elhelyezésünkkel, de eddig még csak a kiköltözésekhez tudtak hozzájárulni.
A folyamatos megújulás és bővülő tevékenységeink révén mára egy olyan ifjúsági házat tartunk fenn önerőből, mely a 22 fős tantestület és a 450 diák mellett népzeneoktatást biztosít, kézműves műhelyeket és alternatív foglalkoztatót tart fenn. Kerekes székesek és értelmi fogyatékkal élők tartják nálunk összejöveteleiket, együttműködve kreatív csoportjainkkal. A csoportok, közösségek nem projektálások termékei, hanem a folytonos befogadás és közös aktivitások eredményei. A Tolerancia jegyében rendezett fesztiváljaink 150–200 önkéntes segítő közreműködésével valósulhattak meg, többezer látogatóval. Ifjúsági házunkban működik a város egyetlen közösségi rádiója. Együttműködéseink révén drogprevenciós programot kezdtünk, a rocksuli újságot és a honlapunkat a fiatalok önállóan szerkesztik, a demostúdiót a fiatalok kezdeményezésére, az ő
aktív közreműködésükkel működtetjük. A közösségi tér és teázó működtetése a fiatalok vállalása. A rocksuli vizsgakoncertjeire 1500–2000 fiatal vált belépőjegyet.
Nemzetközi kapcsolatainkat már öntevékenyen szervezik, fejlesztik, tartják karban évi 2–3 külföldi úttal, tapasztalatcserével, táborral, koncerttel. Art-east stúdiónk 5 ország pályakezdő alkotóinak komplex képzőművészeti táborát gondozza, zenei szemináriumunkra 12 országból érkeznek 18–25 éves résztvevők.
És hogy milyenek ezek a fiatalok 2007-ben egy nagyvárosban: lázadók és beletörődők, kreatívak és fantáziátlanok, szorgalmasak és lusták, kedvesek és kiállhatatlanok, bizakodók és szárnyaszegettek, hívők és tamáskodók, igazságkeresők és megalkuvók, fiatalok
és fiatalok, és ott volt/van mindegyikükben az átlépés lehetősége. És bennünk megvan a képesség a segítésre? Vagy elég előkapni az ifjúságsegítő fiókból a jól működő sémákat, túl nagyot hibázni nem lehet, ha betartjuk a
menetrendet. Vegyünk egy adag képzést, spékeljük meg egy kis látóúttal, ínyencek egy csipetnyi SWOT analízissel is ízesíthetik. Ha végül még egy kis európai dimenzióval is meghintjük, már süthetjük is a projektpecsenyénket. De ha már ifjúságsegítőnek kiáltottak ki párunkat, sőt, jön az új generáció, akinek papírja is van róla, nézzük, mit tettünk, tehettünk a közelmúltban? A megrendeléseket persze a pályázati kiírások generálják, de ha a valóban jó szándékú felnőttek úgy látják és érzik, hogy településükön ezek felhasználásával is segíthetik a fiatalokat, akkor talán mégis érdemes megpróbálni. Ha van kellő türelem és figyelem, akkor a tervezés prekoncepcióinak kényszerű megvalósításán túl, mint gyermek és ifjúsági önkormányzat, települési ifjúsági fórum, ifjúsági érdekvédelem, településszintű ifjúsági munka vagy amit a pályázati kiírók szája ízére kitalálunk, létrejöhet egy újszerű állapot. Egyszerűen jól érezzük magunkat, megemelkedik, ünnepi állapotba kerül a lelkünk, sajátos összhang alakul ki közöttünk, valós kihívásokra valós válaszokat fogalmazhatunk meg, ha a Nekik-Velük helyzet megszületik.
És hogy milyenek azok a fiatalok, akikkel a régióban dolgozhattam? De hisz erről már írtam a harminc
évvel ezelőtti szabolcsi kis falubéli és a húszéves debreceni egyesületi tapasztalataim alapján.
Az egyik előzetes kérés az volt, hogy írjak arról, milyen változásokat észlelek, észleltem eddigi munkám során a fiatalok körében. Olyan mértékűt semmiféleképpen, mint amilyet a környezetük változott, s mely ezáltal tőlük is várja, elvárja. Ha észleléseim felszínesek, más által kevésbé használhatók, sajnálom. Én már nem (nagyon) változom.


Parola archívum