Parola archívum
Nyomtatóbarát változat
A cikk linkjének elküldése e-mailben
Cím:
Közösségi városfejlesztés Bécsben
Szerző:
Hajnal Ágnes (szerk)
Sorozatcím:
Rovat:
Folyóirat:
Parola
Állomány:
Év:
2006
Szám:
1
Oldalszám:
5
A cikkben lévő
Single copy template must have a unique master template name, and the file name must end in '.nt*'.
Nevek:
Intézmények:
Települések:
Tárgyszavak:
Megjegyzés:
Annotáció:
Közösségi városfejlesztés Bécsben

Vissza a tartalomhoz

Dieter Schreiber és felesége, Uschi Schreiber bécsi építészek Újpalotán, a Nyírpalota Társaság vendégei voltak 2005. április 26-án. A következőkben a beszélgetésnek azt a részét idézzük fel, amelyben elmondták, hogyan fogadtatták el önmagukat az ottani döntéshozókkal és hogyan igyekeztek a helyi polgárokat bevonni egy közösségi városfejlesztési folyamatba. (A szerk.)
Péterfi Ferenc: Azokat az utakat lenne jó megismerni, amelyeken haladtatok. Mennyire volt könnyű elhitetni a lakossággal, hogy van köze a lakóhelyéhez és hogy a fejlesztési folyamatba beleszólhat? Mennyire sikerült elhitetni a helyi döntéshozókkal, hogy attól, hogy ők egy bizonyos székben ülnek, még nem biztos, hogy értenek is ehhez a dologhoz?
Uschi: A 90-es évek elején a kerület vezetőségével abban állapodtunk meg, hogy amennyiben megfelelő javaslatokat gyűjtünk össze, akkor ezek beérkezésekor és összegyűjtésekor megszülethet a döntés, hogy mely területen kezdjünk neki a munkának.
Néhány kisebb projekt után a Gauâ tér került előtérbe. A város és a kerület részéről egy közös szándéknyilatkozat is született ebben az ügyben.
Dieter: A kerület vezetője valószínűleg nem gondolta azt, hogy van bennünk elég kitartás ennek a projektnek a megvalósítására. Az általános „hagyjuk, hadd csinálják!” politikai magatartás dominált.
Uschi: Akkoriban az volt az előnyünk, hogy fiatalok voltunk és hittünk a dolgokban. Elegendő motivációval és naivitással rendelkeztünk. Számunkra az volt a legfontosabb, hogy a környék lakóival együtt tudjunk működni. Ezért alakítottuk meg egy munkacsoportot. Először találkozóra hívtuk a lakókat, plakátokat raktunk ki és lépcsőházakban szórólapoztunk. Jöttek is az emberek, de az volt a jellemző, hogy aki az első alkalommal jött el, nagyon visszafogott volt. Általában azt mondták nekünk, hogy „ezek a dolgok érdekelnek engem, azért is vagyok itt, de nem hiszek a megvalósulásukban.”
Dieter: Akik többször is jártak nálunk, azokat a megelőző találkozók hozzásegítették ahhoz, hogy meggyőződésük alakuljon ki az üggyel kapcsolatban és segíteni tudják a találkozóra újonnan érkezőket.
Uschi: De hónapokba telt, míg csapattá kovácsolódtunk.
Dieter: Egy dolog fontos: mi mind a ketten a projekt mellett álltunk teljes személyiségünkkel, és nem hagytuk, hogy berekeszthessék a munkát.
Uschi: Fél éven keresztül tartottunk rendszeresen műhelytalálkozókat, melyeken az emberek azon dolgoztak, ötleteltek, hogy hogyan lehetne kiépíteni a teret. Tervrajzokat készítettek, vagy leírták javaslataikat. Van, aki az egész térre koncentrált, más pedig egy részleges problémára, pl. játszóteret szeretnék, vagy teraszos sörözőt. Ezeket az igényeket begyűjtöttük, s nagyon fontos, hogy szakmailag is összefogtuk és megfogalmaztuk, hogy egyesítve meg tudjuk valósítani.
Péterfi Ferenc: Hogy kezdődött ez az egész? Hogy ismerkedtetek meg az emberekkel?
Uschi: Korábban városépítészként félhivatalos helyen, egy városépítészeti irodában dolgoztunk, amely ezekkel a városrészekkel is dolgozott. A lakossággal való munkát szabadidőnkben folytattuk.
Dieter: Ez nehézségekhez is vezetett a „hivatalos kezelhetőségünket” illetően, mert elveszítettük az ellenőrizhetőségünket. Oly mértékben működtünk együtt a lakossággal, hogy a hivatalok számára már kiszámíthatatlanná váltunk.
Uschi: A konfliktus kiéleződött, s egy napon felmondtunk. Szerencsés egybeesés volt viszont, hogy ebben a szituációban önálló költségvetéssel rendelkezhettünk, amiből egy kultúregyesületet alapítottunk és megnyitottuk az irodánkat.
Eleinte úgy kellett dolgoznunk, hogy a város vezetése nem támogatta az interdiszciplináris kezdeményezéseket. Ők viszonylag szűklátókörűen kezelték a dolgokat. Szerencsénk volt, hogy a városi és a tartományi intézményeket a kilencvenes években elkezdte érdekelni a tevékenységünk, s olyan támogatásokat kaptunk, amilyeneket azelőtt nem.
Ez nyilván befolyásolta a szakmai életünket, miután teljes mértékben kulturális területre csöppentünk és a várostervezési munka perifériára szorult.
Dieter: Nemcsak naivak, de rafináltak is voltunk, mert intenzív sajtómunkába is kezdtünk!
Uschi: Három különböző városi tanácsot tudtunk magunk mellé állítani. A kulturális tanács vezetősége felsorakozott mögöttünk, és ezzel meg tudtuk győzni a többieket is. Rendeztünk egy sajtóeseményt, amelyen készült egy sajtófotó, s ez a legtöbb újságban megjelent. Erre a fotóra hivatkoztunk aztán jó pár éven keresztül: látjátok, ezen az eseményen ti is ott voltatok!
Dieter: Azon voltunk, hogy ha egy politikus ígért valamit, az jelenjen is meg a sajtóban. A sajtó így kvázi jegyzőkönyvezte az ígéreteket, s ezáltal kialakult egy bizonyos nyomás.
Így értük el azt, hogy a városvezetés hivatalosan is kiírt egy építészeti versenypályázatot. A tervezőknek odaadtuk a brosúrákat, amelyek a lakosság összegyűjtött igényeit tartalmazták, s ők ezeket be tudták építeni a terveikbe.
Uschi: Nagyobb nyilvános rendezvényeket is szerveztünk, ahol a lakosság és a tervezők közvetlen kapcsolatba kerültek egymással.
Dieter: Nem akartuk, hogy a 3–4 tervező által elkészített kész tervekből válasszon a lakosság. A lakosság volt az építtető, ezért, még mielőtt a tervezéshez a szakemberek hozzákezdtek volna, megmondhatta, hogyan képzeli saját házát, saját terét.
Uschi: A politikusok némileg meghasonlottak. Egyfelől nyomásként érzékelték ezt a folyamatot, s ez kényelmetlen volt nekik, másfelől viszont olyan pozitív nyilvánossága volt az ügynek, hogy szívesen álltak mögé. Úttörő jellegű projektként, első bécsi próbálkozásként hirdettük meg. Azt mondták nekünk, hogy ez volt az első alkalom, hogy három városi tanács és három különböző városi terület együttműködött. Ez volt az első olyan alkalom, amikor a lakossági összefogás képviselői bemehettek a városházára és részt vehettek a magisztrátus ülésein, a tervezésben. Fontos, hogy a lakosság lássa, hogy melyik részlegben mi történik, esetleg, hogy melyik osztály próbál megakadályozni valamit.
Dieter: A hivatalok számára is kényelmes megoldást jelentett a problémák lakosság felé való delegálása. Sok esetben, amikor egy hivatalnok azt mondja, hogy pl. egy lámpaoszlop ide kerülhet, de oda nem, akkor azt a lakosság nem fogadja el. De ha egy lakó részt vesz az erről történő döntésben, akkor a következő találkozón elmondhatja a környezetében is, hogy miért nem helyezhető át a lámpaoszlop.
Uschi: Számunkra és a lakosság számára is jó tapasztalatot jelentett egy ilyen projekt komplexitásának megismerése.
Péterfi Ferenc: Más városrészekben is jellemző, hogy a hatalom minden, a sajátjához képest alternatív megoldást a politikai ellenzéke áskálódásának tekinti, holott neki is érdeke lenne, hogy ezeket befogadja. Elemi érdeke lenne.
Dieter: A politikus azt szeretné, hogy négyévente újraválasszák. Nem tudom, itt hogyan néznek ki a politikai viszonyok, de meg kell próbálni ezzel játszani.
Uschi: Sajnáltuk, hogy Bécsben nem vitték tovább ezt az úttörő jellegű projektet.
Annyira félt a város az ilyen projektektől, hogy a következőbe nem kezdett bele, pedig megbeszélhettük volna a dolgokat, a hibákból tanulhattunk volna, és a további tervekbe beleszőhettük volna a tanulságokat.
Sok jó innovatív kezdeményezés jelent meg. És ha ezt megfelelő komolysággal műveltük volna, akkor a városi oldalról is meglett volna a szándék. A lakosság azt is látta, hogy nem csak saját igények léteznek: különböző szakterületekről különböző szempontok játszanak szerepet.
Dieter: Visszatérve arra, hogy ez gyakorlatilag hogyan zajlott: mi ketten nem ebben a kerületben nőttünk fel, kevés kapcsolatunk volt, s ezeken keresztül próbáltuk elérni az embereket, szórólapokkal, plakátokkal. Eleinte sörözőkben találkoztunk velük.
Uschi: Politikailag függetlenek vagyunk, nem tartozunk semmilyen párthoz, és ez fontos volt az embereknek.
Dieter: Az ilyen projektek hamar kifáradhatnak, ezért fontos, hogy a közösségi tervezéssel párhuzamosan olyan megmozdulásokat is szervezzünk, amelyek rövidebb idő alatt is megvalósíthatóak – kisebb kulturális eseményekre gondolunk például. Egyszer például zongorakoncertet akartunk szervezni, de nem állt rendelkezésre zongora. Ez a hír körbejárt, s az egyik lakó felajánlotta a zongoráját. A mai napig tartjuk vele a kapcsolatot.
Uschi: Ezeket a rendezvényeket tájékoztatásra is használtuk, plakátokkal, táblákkal informáltuk az újonnan bekapcsolódókat, hogy lássák, milyen munka is zajlott eddig.
Lehet, hogy kényelmetlenek voltunk a politikusok számára, lehet, hogy keményen tárgyaltunk, esetenként egyenesen erőszakosan. De az évek során megismerhettek minket és felismerték, hogy itt egy konstruktív alap van a háttérben. Nem vagyok benne biztos, hogy egy ilyen munka törvényszerűen konfliktusokat generál. De azt gondolom, hogy éppen a nyilvános terek tervezésénél olyan sok szempontot kell figyelembe venni, hogy sosem lehet százszázalékos elégedettséget elérni. A dolog a kompromisszum-készségtől is függ. Ami engem személyesen zavart, az az volt, ha a politikusok vagy hivatalnokok nem vettek komolyan. Ez azért időről időre előfordul.
Uschi: Az a nagy kérdés, hogy hogyan lehet „felébreszteni” a lakosságot? Idegesítő a közöny. Sok beszélgetést szervezünk, szórólapokat osztunk, de mégsem jönnek el az emberek.
Dieter: Ami nagyon fontos, mielőtt a nyilvánossághoz fordul az ember, hogy egy kemény magot kell szervezni, amelyikkel aztán öntudatosan levezényelhető a projekt megvalósítása. Ezt a kis magot lehet megkérni arra, hogy hozzák el a barátaikat. Még ekkor sem szükséges a nagy nyilvánossághoz fordulni. Elképzelhető, hogy ez a bővített kör már 8–10 embert fog eredményezni. Ez az esetleg tízfős csoport viszont már megteheti azt a bátor lépést, hogy széles körben szól a lakossághoz.
Uschi: Az emberek mozgósítása legalább olyan fontos, mint a meglévő elképzelések összegyűjtése. Érdemes felmérni, hogy milyen témák foglalkoztatják a helyieket. El kell gondolkodni azon, hogy az itt élőknek mi a legégetőbb problémája. És lehet, hogy ez nem is a tér újjáépítés lett volna, hanem sokkal kisebb dolog, pl. egy zebra felfestése, amely a gyerekek biztonságos iskolába jutását segíti.
Péterfi Ferenc: Egy komoly fejlődés történetét érzékelhetjük a bemutatott folyamat során. A kezdeményezés kicsiben indult és nagy körben záródott. Azt éreztem, hogy a történet arról szólt, hogy az emberek érzékenységét növeljük. A megszólítás, mozgósítás mind a személyiség kisugárzásából indul ki. Hogyan bírták végigcsinálni?
Dieter: A legjobb a spontán válasz, néha jobb, ha nem sokat gondolkodik az ember.
Tizenöt évvel ezelőtt nagy naivitás és tettrekészség volt bennünk. Az jellemzett – és jellemez ma is – minket, hogy amit a fejünkbe veszünk, azt konzekvensen meg is valósítjuk. Visszatekintve úgy érzem, hogy céljaink többnyire autentikusak voltak. És személyesen is jó értelemben változtunk e feladat során. Sok élettapasztalatot szereztünk, sokkal cizelláltabb képet alkothattunk magunknak a lakossági részvételről és a bázisdemokráciáról, mint annak előtte. E fogalmakat ma már másképpen értjük, mint akik e tapasztalatok híján csak használják őket.
Uschi: Az a tapasztalatunk, hogy az alulról építkező demokráciához hozzá tartozik, hogy sokszor egy kis csoport hozza meg a döntéseket. Nem minden esetben lehet széles körben megtárgyalni az ügyeket és konszenzusra jutni. Egy kis cselekvőképes csoport döntése a bázisdemokrácia alapja. Nem elégedtünk meg pusztán a végtelenségig tartó diskurálással.
Kettőnk számára nagyon fontos volt, hogy mindig meg akartunk valósítani valamit, mindig fel akartunk építeni valamit. A dolog természeténél fogva nem csak támogatói vannak eredményeinknek. Van, aki utólag azt mondja, hogy ez nekünk másképp tetszett volna.
És személyesen még azt szeretném válaszolni a kérdésre, hogy az elején nulláról indítottuk a projektet, első körben az együttműködést kellett kialakítani. E munkán keresztül létrejött egy hálózat, amiből még ma is profitálunk. Egy szakmai fejlődésen is végigmentünk az évek alatt, ami segít abban, hogy a projektjeinket alapvetően egy másik szinten kezdjük. Személy szerint nagyon élvezem, hogy most egy interdiszciplináris csapatunk van, s hogy hasonló gondolkodású emberekkel tudunk megvalósítani projekteket. Örülök annak, hogy nem az az elsődleges szempont, hogy valamit teljesen elölről újrakezdjünk, mert egy bizonyos szinten már belefáradtam ebbe. Most már élvezhetjük ennek a működő hálózatnak az előnyeit, amiből ki lehet indulni. A legutóbbi projekt, az új városalapítás olyan dinamikát váltott ki, amely kapcsolódik a kezdetekhez, de teljesen más módon. Ennek sokan örülünk. A kreatív személyeket vonzza, akik már részben önállóan jutnak el hozzánk és vesznek részt a munkánkban. Ez így már egy játékosabb hozzáállást és egy könnyebb lebonyolítást is jelent.
Péterfi Ferenc: Lassan megköszönjük a közreműködést Uschi és Dieter Schreibernek. Sok közös van abban, amit ti tesztek, és amiben mi hol előre megfontolva, hol ösztönösen próbálkozunk. Azokat a pontokat lenne érdemes keresni most és a jövőben, ahol esetleg valami kapcsolatot találhatnánk egymással.
Az újpalotai főtér kapcsán folyamatos dialógust kezdeményezünk ezekben a napokban. Készült egy felhívás, ami gyerekeknek szól: készítsenek terveket, álmodjanak főteret! Ugyanakkor kérdőívvel kutatjuk a felnőtt lakosság ötleteit a főtérrel kapcsolatban.
De erről még később szót váltunk!
Videofelvétel alapján
szerkesztette: Hajnal Ágnes
Parola archívum