Parola archívum
Nyomtatóbarát változat
A cikk linkjének elküldése e-mailben
Cím:
Szakmafejlesztés gyólyalábon
Szerző:
Vercseg Ilona
Sorozatcím:
Rovat:
Folyóirat:
Parola
Állomány:
Év:
2004
Szám:
1
Oldalszám:
5-7
A cikkben lévő
Single copy template must have a unique master template name, and the file name must end in '.nt*'.
Nevek:
Balipap Ferenc, Kim Adams, Vercseg Ilona
Intézmények:
Települések:
Debrecen, Ukrajna, Oroszország, Csehország, Szlovákia, Lengyelország
Tárgyszavak:
szakmafejlesztés, részvétel, settlement, társadalmi tőke, civil társadalom
Megjegyzés:
Annotáció:
Szakmafejlesztés gyólyalábon
Vissza a tartalomhoz

(Az előadás elhangzott Debrecen–Csapókertben a Settlement konferencián.)
Először nem is gondoltam arra, hogy címet adjak a mai előadásomnak, de aztán ihletet merítettem az itt bemutatott pantomimjátékból, így született a fenti cím.
Elöljáróban csak annyit mondok, hogy a közösségfejlesztés Magyarországon is a settlement típusú tevékenységből, gondolatból fejlődött ki. Ha a settlement a törzs, akkor annak egy jó erős ága a közösségfejlesztés. Amerikában 1908-ban fordult elő először, hogy az egyik settlement house-ból felkértek egy szakembert a városi művelődési osztálytól, hogy ott dolgozzon, mert ő értett a közösségekkel való munkához, értett a változások generálásához. Elnevezték ezt a munkakört közösségfejlesztőinek. Lényegében hasonló folyamat zajlott le a 70-es évek Magyarországán is, amikor az úgynevezett „Nyitott ház” típusú szakmafejlesztési kísérletből – amelyről Balipap Ferenc beszélt – kifejlődött az első közösségfejlesztői munka. A settlement house működésében és a közösségfejlesztésben is rokon az integráns szemlélet, tehát hogy az embert tekinti a kiinduló pontnak, nem pedig az intézményi szempontokat. A közösségfejlesztés másik nagyon lényeges kiindulópontja az volt, hogy akit nem lehet integrálni egy közösségi tevékenységbe, mert valamilyen okból nem akar bejönni a művelődési házba, ahhoz el kell menni. Ki kell hozzá menni, meg kell őt keresni. A vele folytatott párbeszéd, kommunikáció lehetőséget ad számára az önbemutatásra, arra, hogy megfogalmazza a saját problémáit, s esetleg fel kell bátorítani őt arra, hogy másokkal is összejöjjön. A szakma kialakulásának logikája erősen rokonítható egymással külföldön is, Magyarországon is.
Megköszönöm az előttem szóló Kim Adamsnek, hogy azt mondta: a settlement-mozgalom értékorientált. Olyan nehezen merünk ma már ilyen dolgokat kimondani...! Arra a szóra, hogy „ideológia”, még gondolni sem merek, még akkor sem, ha egyedül vagyok egy sötét szobában… De azt, hogy értékorientált, azt igenis örömmel vállalom és fontosnak is tartom. Azt gondolom, hogy a közösségfejlesztés is értékorientált szakma, mert elkötelezte magát olyan alapértékek mellett, mint a közösség – tehát nagyon fontos a számára az, hogy az embernek legyen társadalmi beágyazottsága, amiben a legkülönbözőbb és legváltozatosabb életlehetőségeket tudja a maga számára megragadni és biztosítani az együttműködés, a bizalom, a szolidaritás, az egymás segítése és egymás tanítása révén, miközben élvezi a közösség biztonságot adó otthonosságát. Elkötelezett a közösségfejlesztés az aktivitás, tehát a cselekvés mellett is. Ez azt jelenti, hogy ha valamilyen hiányt érzek, akkor azt nem elszenvedem, hanem rámozdulok, mert meg akarom szüntetni a hiányt, s miközben végzem a hiány megszüntető tevékenységet, új utak és új tanulmányi területek nyílnak meg előttem. Bármilyen egyszerű életből vett példa alkalmas ennek illusztrálására: ha új lakásba költözünk, vagy gyerek születik, akkor az ember elkezd tanulni, könyveket vesz, érdeklődik, az Interneten tájékozódik, és így tovább. Mindenfajta új élethelyzet elindíthatja az embert egy új úton, és ennek következtében a változáson. És ez az aktivitás új szükségleteket szül, amelyek kielégítését újra a tevékenységbe lehet fordítani. Az aktivitás a mi szempontunkból tehát nagyon fontos, és lehetőleg a közösségi aktivitás az, mert az sokszorozza meg az egyes ember erejét. További érték még a részvétel. Ezt félve mondom, mert már Magyarországon is átéljük azt, hogy hogyan járatódnak le fogalmak, hogyan sajátítja ki a politika a legbecsesebb fogalmainkat, mint amilyen például a haza, a nemzet, a polgár, s folytathatnám ezt a sort akár a részvétellel is, vagy például a partnerséggel, a tudás alapú társadalommal és így tovább. Egész gyűjteményt lehetne összeállítani kiüresedett szavainkból, fogalmainkból. És mi kétségbeesetten megpróbálunk új, eleddig le nem foglalt szavakat találni, hogy kifejezzük azt, amit mi gondolunk, amire mi törekszünk. De a „részvétel”-t valahogy nehezen tudnám helyettesíteni, pedig ezzel is komoly visszaélések történnek. A részvétel az egyén szintjén jelenik meg először, és azt jelenti, hogy vegyek részt a saját életemben! Ez nagyon furcsán hangzik, de azt jelenti, hogy ne kvázi televízión nézzem a saját életemet, hanem megpróbáljam irányítani azt! Vállaljak felelősséget önmagamért. Társadalmi szinten a részvétel azt jelenti, hogy használni tudjam és használjam is a nekem kitalált, értem működtetett társadalmi intézményeket. Politikai szinten pedig azt, hogy állampolgárként részt vegyek a saját környezetem alakításában, változtatásaiban, döntéseiben. Nagyon köszönöm ezt a labdát, Kim, mert az értékek területe valóban nagyon fontos.
E bevezetés után néhány lényegi elemet szeretnék kiemelni abból, ami engem foglalkoztat, s ami rámutat a közösségfejlesztés jelenlegi nehéz helyzetére. Egyrészt beszélni fogok két olyan szerepfelfogásról, amely a közösségfejlesztésben jelen van, másrészt néhány veszélyt szeretnék érzékeltetni a civil társadalommal kapcsolatban, harmadszor pedig egy még nehezebb ügyről, az állampolgári aktivitásról szeretnék néhány szót beszélni. S végül arról, hogy milyenfajta feltételeket kellene megváltoztatni ahhoz, hogy a közösségi fejlesztés a demokratizálódás Magyarországon fejlődjön.
Először tehát magáról a közösségfejlesztőről beszélnék, két szakmai felfogást állítva gondolkodásunk homlokterébe. Az egyik a közösségfejlesztői szerep filantróp felfogása, amelyet a nép felemelésének és nevelésének vágya mozgat. Közép-Kelet-Európában e szerepnek jelentős történelmi hagyománya van, s nem csak nálunk – gondoljunk csak a falusi tanítóra, a „fáklyára” –, de pl. a lengyel vagy orosz értelmiségre is utalhatok. Nyilvánvalóan azért alakult ez így, mert ezek a társadalmak nem voltak demokratikusak, és az értelmiség úgy gondolta, hogy neki kell felemelni a népet, és megpróbálni valamiféle áthidaló szerepet betölteni a fejlettebb világ és az elmaradottabb világ, a demokratikus, szabad világ és a félfeudális világ között.
E felfogásnak megvannak a hagyományai a magyar közösségfejlesztés kialakulásában is, a népművelésben is. És ez az a szakmai vonal, ami még ma is jól működtethető Magyarországon. Természetesen ez az attitűd az elmúlt 20–30 évben rengeteget finomodott, változott, a közösségfejlesztés erőteljesen szakmásodott, de bizony – s ha itt a teremben körülnézünk, mi, öreg rókák, tudjuk, hogy – minket ez a fajta „küldetéstudat”, a „nem bírom elviselni az ország állapotát” című hevület mozgatott és mozgat ma is. Úgy gondolom, hogy ez a felfogás valamennyire még tartani fogja magát továbbra is. Jelentkezik más típusú szakmai felfogás is. Ami számomra a leginkább elgondolkodtató, az a puszta technikai segítségként definiált közösségfejlesztői munka, amelyet a nyugati programok eléggé erőteljesen próbálnak ránk húzni. Ez a szerepfelfogás egy kicsit a másik véglete a miénknek. Nem akarom azt mondani, hogy Nyugaton csak ez a felfogása létezik ennek a szakmának, hiszen rengeteget tanultunk mindannyian nyugati kollégáinktól – elsősorban az angol és holland európai közösségfejlesztésből, igazán nagyon árnyaltan közelítenek a dolgokhoz, és az előző előadásból is hallhattunk erre nagyon meggyőző példát. De mégis, mintha az európai uniós programok valahogy elsősorban ebbe a szerepkörbe próbálnának bennünket beszorítani – persze nem ők, hanem a saját helyzetünk, mert nekünk nincs máshová bemennünk! Ha lennének olyan tevékenységi területek, amelyeket Magyarországon nyitnak a számunkra, akkor nyilván ott lennénk! De ott nem tudunk lenni, tehát bemegyünk azokba a programokba, amelyek tulajdonképpen nem helyettesítik az állami alapellátást, hanem csak kiegészítik azokat, s megpróbálnak a nonprofit szférán belül kiegészítő jellegű, innovatív, kísérleti jellegű projekteket kifejleszteni. Na most, nem is ez a baj ezekkel a dolgokkal, hanem az, hogy a közösségfejlesztést ezek a programok egyértelműen az áldozatokkal való foglalkozás mellett jelölik ki. Márpedig a közösségfejlesztés az embert alkotónak tekinti, és nem áldozatnak, nem ellátni akarja, hanem képessé akarja tenni, hogy az életét és a közösségeit meg tudja változtatni, hogy társadalmi lény legyen, és hogy élni tudjon a társadalmi lehetőségeivel. Egyelőre nagyon kevés hazai közösségfejlesztési program születik, az is jobbára néhány tiszteletre méltó alapítvány által meghirdetett program keretében, amelyek nyilvánvalóan nem olyan nagyságrendűek, hogy el tudnának látni munkával egy egész szakterületet.
A filantrópiára visszatérve – a demokrácia lassú kiépülése az oka annak, hogy a filantróp elképzelések még mindig nagyon komoly terephez tudnak jutni. Nem általános az állampolgári attitűd, nincsenek jól képzett, demokráciára felkészített állampolgárok, hiánycikk a cselekvő állampolgáriság, ezért a filantróp magatartás valamiféle struktúrát, valamiféle jövőképet, valamiféle célt hordoz – s itt visszautalok az értékekre. Van egy közép-kelet-európai közösségfejlesztői programunk, amelyben a tapasztaltabb szakemberek találkoztak egészen fiatal kezdőkkel, akiknek szervezetét külföldi támogatók hozták létre és tartják fenn, s őket is e támogatók képezték ki – Ukrajnában, Oroszországban, Csehországban, Szlovákiában, Lengyelországban és másutt is. Ők a „technical assistance” attitűddel próbálnak változásokat előidézni – természetesen nagyon nehezen –, sok kudarcot élnek át, és most kezdik felismerni, hogy ehhez a munkához azért elég komoly kulturális elmélyültségre, a helyi kultúra ismeretére és társadalomismeretre van szükség. Ennyit a szakmai szerepfelfogásokról, amelyek visszatükrözik szakmánk, társadalmunk állapotát.
Másodszor: úgy érzem, hogy a civil társadalom ma Magyarországon elég mély válságban van – ha szabad egyáltalán általánosságban fogalmaznom –, de legalábbis az én álmom arról, hogy ebben az országban valóban szükség van civil társadalomra, kezd szertefoszlani. Úgy érzem mostanában, hogy egy lelkesült időszak után lassan visszaállnak a dolgok majdnem arra a kiindulópontra, ahonnan elindultunk. Az eddig zömmel külföldről támogatott, sikeres civil szervezetek is kezdik elveszíteni szakmai fejlődési lehetőségeiket, mert a külföldi szponzorok kivonulnak az országból, az állami szektor pedig nem veszi át ezeket a sikeres programokat. Az „egyre rosszabb” élménye tovább mélyül, s úgy érzem, hogy még mindig nem vagyunk túl a mélyponton.
Ebből engem az foglalkoztat a legjobban, hogy a szocializmus utolsó éveinek társadalmi tőkéjét a társadalom újratermelés nélkül feléli. Ez azt jelenti, hogy itt a rendszerváltás óta nagyon keveset fektettek be abba, hogy az emberek értsék, mi a társadalmi változás lényege, s hogy fel tudjanak arra készülni, hogy felvilágosultak legyenek, hogy képesek legyenek civil társadalmat építeni és meghatározni a saját fejlesztési irányaikat. Ezekre nagyon kevés törekvés történt. Lehet erről vitatkozni. Örülnék, ha valaki pozitív példákkal meg tudna engem győzni. Az újjátermelt társadalmi tőke hiányzik elsősorban, tehát ami a bizalmat, az együttműködést, a szolidaritást, a részvételt jelenti. Ami aktivitást mi, közösségfejlesztők fel tudunk egy településen pillanatnyilag gerjeszteni, az nagyon sok esetben az előző korszak aktivitásaira jellemző, tehát elsősorban szabadidős, kulturális és sporttevékenység, akció jellegű dolgok, míg a közösségfejlesztés által létrehozni kívánt tevékenység mindenekelőtt állampolgári tevékenység, állampolgári részvétel, civil szervezeti részvétel, döntéshozatalban való részvétel; az emberek, lakosok kitartó, állampolgári létformává alakuló munkálkodása bizottságokban, egyesületekben, munkacsoportokban – folyamat tehát. Állandó együttműködés az önkormányzatokkal, az üzleti emberekkel, rendszeres tapasztalatszerzés és tanulás, tanulás, tanulás. Ez az, amit még ma, a rendszerváltás után 15 évvel is egyszerűen lehetetlenség létrehozni, mert támogató társadalom nélkül helyben sem születik meg a felelősség a közjóért. Sőt, a szabadság felmutatása nem egyszer páni félelmet kelt az emberekben egzisztenciális kiszolgáltatottságuk miatt – s erre még a politika is rájátszik. Félelem keletkezik az emberekben akkor, amikor megértik, hogy tulajdonképpen nekik másképp kellene élniük, kockáztatniuk kellene, és jobban bele kellene menniük bizonyos játékokba. Mindebből az következik a szakmánk számára, hogy nő a szakadék a mi demokratikus kezdeményezésünk és a nem demokratikus társadalom befogadóképessége között. A mi kezdeményezéseink szinte reflektorfénybe helyezik, kiemelik a demokratikus cselekvés összes rizikófaktorát, és ettől megijedve az emberek visszahúzódhatnak a csigaházukba. Olykor ellenállást gerjeszt bennük a demokratikus kezdeményezés, s ezt nem tapasztaltam korábban, a 80-as, de még a 90-es években sem! Ez azt jelenti, hogy nagyon csekély a felvevőpiaca a demokratikus kezdeményezéseknek. Való igaz, egyetértek Balipap Ferenccel, amikor azt mondja, hogy az egész ország közösségfejlesztésre szorul. Ez kezdeményezés, bátorítás, önbizalom-építés, kommunikáció és tanulás – az a típusú népnevelés tehát, ami valamikor a settlementben kezdődött el, kialakítva a maga hagyományait. Ennek folytatása nagyon fontos lenne!
Ahhoz hogy előbbre tudjunk lépni ahhoz, hogy a kereteit meg tudjuk teremteni egy ilyen típusú társadalomfejlesztő munkának – akár a settlementben, akár a közösségfejlesztésben, akár más segítő szakmában –, először is egy stabil társadalmi környezet szükséges, amely többé-kevésbé, ha lassan is, de kezd kialakulni. Láthatóvá válik, hogy mire megy ki a játék, hogy viselkednek a szereplők, mik a funkciói ezeknek a szereplőknek – nagyjából kezdi ezt megérteni a társadalom. Nagyon hosszú ideig tartott ennek a megértésnek a kialakulása, s nem is mindenhol értik még most sem, hogy mi is történik itt valójában, s még most is nagyon sokan úgy gondolják, hogy ez átmeneti helyzet. Mégis, 14–15 évvel a rendszerváltás után talán már elmondható, hogy valamiféle stabilitás azért kezd kialakulni – a rosszban is, természetesen. Ez nagyon fontos, mert a sokkszerű változások, az állandó, megállapodás nélküli rezgések az életünkben nagyon megnehezítik az építkezést. A második feltétele a közösségi típusú társadalomfejlesztő munkának az, hogy a demokráciát akarja és támogassa is a magyar társadalom! Nemcsak arra gondolok, hogy tanulni kellene a demokráciát az óvodától az iskolán át az egyetemekig, s hogy demokratikusan kellene működniük a családoknak és a munkahelyeknek. Nem csak erről van szó. Ez lenne az alap, ez lenne a legfontosabb. Arra gondolok, hogy nem a politikának kellene a legnagyobb PR, hanem a demokráciának: bizony jó lenne, ha mi akarnánk ezt, jó lenne, ha mi csinálnánk is ezt! Még el sem kezdődött, még ki sem alakult nálunk a demokrácia, máris lejáratódott és negatív értelemben halljuk emlegetni a legtöbbször: „…ebben a nagy demokráciában mindent szabad!” Most tehát az erkölcsi támogatásra helyezem a hangsúlyt. Azután kellene a közösségi fejlesztéshez szellemi infrastruktúra is, amely képessé tudná tenni az embereket arra, hogy megváltoztassák körülményeiket. Ehhez ingyenes, mindenki számára hozzáférhető felnőttképzés kellene elsősorban. Tessék elgondolni azt, hogy ma ki és hol tanítja az embereket arra, hogy egyesületet tudjanak működtetni vagy egy közösségi rádiót, vagy hogy tárgyalni tudjanak az önkormányzattal, vagy szakértőket tudjanak felkérni egy helyi probléma megoldására, vagy hogy tervezni tudjanak? Hol és hogyan lehet ma ilyen képzésekhez hozzájutni? Támogatni kellene az önkéntességet is a társadalomban, és politikamentes társadalmi mozgalmakat kellene létrehozni, amelyek az emberi körülmények javítását célozzák, és mindezt természetesen közpénzből finanszírozni. A közösségi tereknek közösségi használatba kellene kerülniük. Beszéltünk már erről, a mai nap folyamán is említették már, hogy a művelődési, közösségi- és faluházak, a szomszédsági specializált szabadidős intézmények nagyon jól el tudnák látni itt is ezeket a feladatokat, ugyanúgy, mint a világ más részén, például Londonban az Oxford House, vagy Franciaországban bármelyik művelődési otthon – egyesületi működésben. A helyi szellemi erőforrásokat fejleszteni kellene és ehhez meg kellene teremteni a kereteket, hogy a helyben felismert szükségletek mentén az emberek létre tudják hozni a saját szervezeteiket, és legyen is eszköz a kezükben, amivel meg tudják valósítani a céljaikat, és meg tudják tanulni, hogy hogyan kell ezt csinálni?! Legyenek bevonható és helyben felhasználható anyagi erőforrások! Ne az legyen, hogy nekünk kell belebújnunk másoktól kitalált programok Prokrusztész-ágyába, hanem az, hogy a helyben felismert szükségletek redukálásához legyen lehetőségünk forrásokat bevonni! Nagyon fontos lenne, hogy a helyi közösségek élni tudjanak a szakértői támogatás lehetőségével, vagyis tudjanak bérelni szakembereket is a saját problémáik képviselésére és megoldására.
Ezek azok a külső társadalmi feltételek, amelyek nélkül nem fog kialakulni az a fajta közösségi fejlesztés, társadalomfejlesztés, amiben mi gondolkodunk. De a belső feltételekért is nagyon sokat kell még tennünk, tehát a szakmán belüli feltételekre gondolok. Tisztázóbb értelmezés kell a beavatkozásunk elvi, módszertani és etikai összefüggéseiről. Itt volna az ideje, hogy komoly elméleti munkát végezzünk, csak ugye erre se pénz, se idő, se szakember, se semmi nincsen… Arra nézve is vizsgálódnunk kellene, hogy vajon beavatkozásunk milyen következményekkel jár? Kellene valamilyen előrelátás, valamilyen perspektíva, a fejlődési irányok ismerete és a beavatkozásoknak legalábbis egy hipotetikus képe: milyen világot, milyen országot szeretnénk, milyenné szeretnénk változtatni a (helyi) világot? Az elméleti kereteket tehát ki kellene dolgozni a szakma számára. Vannak erre pozitív kísérletek, de ezen tovább kellene dolgozni. Ugyanígy a hatékony, kidolgozott módszertanon. Mindezek után a közösségfejlesztés társadalmi ismertségét kellene fokozni és gyakorlattá tenni, létre kellene hozni egy közösségfejlesztői hálózatot. Ebbe már többünk bicskája beletörött, és ennek egyáltalán nem látszik pillanatnyilag az esélye sem. És hát az eredményeket felmutató és népszerűsítő munkára is nyilvánvalóan szükség lenne. Mindig történik valami – ha akarom, akkor gyakran elmozdulunk a holtpontról, tehát fejlődünk –, de aztán mindig visszalépünk. Erre mondta azt valaki, hogy nagyon régóta futunk már – egy helyben –, s nem tudjuk a helyzetünket megváltoztatni.
Stílusosan azzal fejezném be, hogy ha a „Szakmafejlesztés gólyalábon” címet adtam az előadásomnak, akkor az volna végre a jó, ha leszállhatnánk már a gólyalábakról, és az erőinket nem az egyensúlyozásra – vagyis a saját életben maradásunkra és a szakma életben tartására fordítanánk – hanem a földön járásra – ugyanúgy, mint más normális emberek és szakmák teszik.

Köszönöm szépen a figyelmet!

Vercseg Ilona

Parola archívum