Parola archívum

Nyomtatóbarát változat A cikk linkjének elküldése e-mailben

Cím:	A harmadik évezred küszöbén. Tervezz! Bátran! - Közöd van hozzá!(?)
Szerző:	Vidor Ferenc
Sorozatcím:	Parola
Rovat:
Folyóirat:	Parola
Állomány:
Év:	2010
Szám:	1
Oldalszám:	6
A cikkben lévő
Nevek:
Intézmények:
Települések:
Tárgyszavak:	közösségfejlesztés, városmegújítás, városfejlődés, urbanisztika
Megjegyzés:
Annotáció:

TERVEZZ! BÁTRAN! – KÖZÖD VAN HOZZÁ!(?)
címmel szervezett 2009. november 23-án a Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátus Közösségfejlesztési Osztálya (további közreműködőkkel együttműködésben) szemináriumot, amelyen a városmegújításban lehetséges/kívánatos közösségi részvételt helyeztük a fókuszba.
Ebből a programból Vidor Ferencnek, a hazai urbanisztika kiemelkedő személyiségének az indító előadását ajánljuk az olvasók figyelmébe! (A szerk.)


Paradoxonok, ellentétes egységpárok

Az elmúlt évtizedben három földrészen – Afrikában (Fokvárosban), Ázsiában (Szingapúrban) és Európában (Weimarban) – olyan nemzetközi konferenciákon vettem részt és tartottam előadásokat, amelyek nemcsak a publikált tanulmányok, hanem a személyes kontaktusok révén is valamelyest képet adhattak az urbanisztika világhelyzetéről, a fejlett és a fejlődő országokban egyaránt.
Ennek az írásnak a keretében a világ városfejlődésének olyan vonásait szeretném megragadni, amelyek nemcsak a hasonlóságokra és a különbözőségekre utalnak, hanem azokra az alapvető paradoxonokra is rámutatnak, amelyek a 21. század urbanisztikáját jellemzik.
A paradoxon gondolata a megközelíthetőség lényegére mutat. Egyszerre fejezi ki az urbanisztikai problémavilág kettősségét, azt, hogy például a városfejlesztésben-tervezésben egy-egy adott város minden egyes lakosának az érdekeit biztosító koncepciók nincsenek. Egyértelműen jó megoldások sem léteznek, a döntések az egyes érdekelteket vagy érdekeltek csoportjait hozhatják előnyös vagy hátrányos helyzetbe. Gazdasági, politikai, etikai és esztétikai természetű érdekek (értékek) feszülnek egymásnak, és a legtöbb esetben a nem is számszerűsíthető vektorok egymásra hatásából jönnek létre olyan – az adott városok életét és arculatát meghatározó – döntések, amelyek túlságosan is gyakran tűnhetnek improvizáltnak. A fejlett nyugati országok esetében – mindezek ellenére – a városok fejlesztését és rendezését, de a kutatásokat is érintő „szakmai” és politikai döntések hatásmechanizmusa – bár messze nem tökéletes, de az ott létező, tényleges „demokratikusabb” hagyományok folytán – lényegesen kedvezőbb, mint a fejlődő és a volt szocialista országok ez irányú gyakorlata.
A fejlettebb és gazdagabb országokban (Nyugat-Európában, Észak-Amerikában, Japánban, Ausztráliában) a városfejlesztés és -rendezés messzemenően támaszkodik az előzetes kutatómunkákra, komplex vizsgálódásokra. A politikai és a gazdasági „csúcs”-hierarchiák partnereknek (és nem alávetett, céljaikat alátámasztó „eszközöknek”, „kiszolgálóknak”) tekintik mind a kisebb és nagyobb városok, metropolisok főépítészeit, városmenedzsereit, mind a privát szférában működő városrendezőket. A kevésbé fejlett ázsiai, afrikai vagy latin-amerikai országokban – és némileg eltérő mértékben ugyan, de a volt szocialista országokban is – a kutatásoknak, az előzetes vizsgálódásoknak a mennyisége és minősége – ha egyáltalán vannak – erőteljesen kifogásolható. Jól tudjuk azt is, hogy a városok, különösen az ipari nagyvárosok kialakulása szerte a világon erőteljesen kapcsolódott az ingatlanspekulációhoz (a múlt században a legnagyobb vagyonok az Egyesült Államokban is e spekulációk révén jöttek létre) és ez a tendencia napjainkra sem állt le, legfeljebb stílusa és eszközei módosultak. Az urbanisztika tématerületének egyik nem
szívesen emlegetett mai komponense, az egyes városok „torz” fejlődésének egyik motorja, hajtóereje éppen az a közéletet és magánéletet egyaránt át- meg átjáró korrupció, melynek révén összefonódva a politikai és a gazdasági hatalmasokkal, a kevésbé fejlett országokban egyesek óriási vagyonokra tehettek és tehetnek szert sokhelyütt még ma is. A korrupt magatartások túltengését jelző gúnyos, immár nemzetközivé vált „szakkifejezés”, a „kleptokrácia” jól jellemzi azokat a diktatúrákat és kvázi-demokráciákat, ahol nem ritkán például a telekspekulációt elősegítő tervpályázatokhoz, tenderekhez kapcsolódó kiszivárogtatások révén juttatnak a gazdasági és politikai hatalmasok az érdekkörükbe tartozó klienseknek aránytalan gazdasági és politikai előnyöket.
Magyarország és a volt közép-kelet-európai szocialista országok nagyobbik hányada amolyan középső helyet foglalnak el a „kleptokrácia” tekintetében. Úgy tűnik, hogy a pártállam feudálszocialista túlkapásai és a rendszerváltozás utáni, a latin-amerikaihoz közelálló „vad”-kapitalizmus „allűrjei” – az urbanisztika elveit és praxisát érintően – legfeljebb csak egyes formáikban, de nem lényegi tartalmukban változtak. A küzdelem egy nívósabb, kevésbé korrupt, nemcsak komplex kutatásokon nyugvó, hanem ezeket fel is használó és alkalmazó, együttműködő városfejlesztésért-rendezésért és igazgatási szervezetért, s egyben a hátulütőket is vállaló, megalapozott döntésekért folyik idehaza is.
Az említett nemzetközi konferenciák közül az elsőt 1994-ben tartották Cape Townban (Fokvárosban). A városnövekedések teremtette krízishelyzetek (Growth Management for Cities in Crisis) voltak a konferencia fő témái. Bizony, kellően meg is voltam lepve, sőt némi aggodalom is elfogott, amikor az egyik főreferátum megtartására kértek fel. Vajon merjek-e vállalni egy (fő)referátumot a városfejlődések kritikus problémáiról, az urbanisztika sajátos „szakmai” ügyeiről egy olyan térségben, ahol korábban sohasem jártam, és melynek valóságos körülményeit legfeljebb újsághírek, egyes Dél-Afrikát bemutató könyvek alapján ismerhettem csak meg. Végül is az a gondolatom támadt, hogy olyan ellentétes (egymást kiegészítő) egységpárok kiemelésével igyekszem dilemmámat feloldani és a városproblematikát megvilágítani, melyek nemcsak az adott dél-afrikai helyzetet érintik, hanem többé-kevésbé a világ valamennyi országára is vonatkoztathatók lehetnek. Sőt, az egyes szembeállítások nyomán képet is alkothatunk magunknak akár az egyes országok urbanisztikájának, így Dél-Afrikának és Magyarország egy-egy városának tényleges „szakmai” helyzetéről, nemcsak városfejlettségi nívójáról, hanem – éppen az ellentétes egységpárok pólusainak megítéléséből, ezek gyengeségéből vagy erősségéből – a mindenkori kritikus helyzetek leküzdését szolgáló teendőkről is. Az alábbiakban ismertetendő szembeállításokat végül is közel négyszáz dél-afrikai és külföldi szakember hallgatta meg és (angol nyelven) megjelent a konferenciának a Dél-afrikai Város- és Regionális Tervezők által közreadott publikációs kötetében is.¹

Elsőnek a holisztikus szemléletet állítottuk szembe a specialista (analitikus), a részletekben elmerülő parciális gondolkodásmóddal, kiemelve, hogy a városokban, különösen a nagyvárosokban jelentkező gondok, nehézségek legtöbbjének a kezelése és korrigálása az adott szektorra koncentráló erőfeszítésekkel csupán korlátozott és torz eredményekre vezet. A kölcsönös függéseknek, áthatásoknak (interdependenciáknak) a figyelembe nem vétele, elhanyagolása az egyik legnagyobb akadálya világszerte az újra meg újra feltámadó, az adott városok egészséges fejlődését gátló erőknek.

Második párként az egyes országok (térségek, városok) demokratikus hagyományait és gyakorlatait jelöltük meg, szemben a kicsiben és nagyban még sok helyütt virágzó és eluralkodó autokratikus vonásokkal. Úgy gondoljuk, bár nem kétséges, a demokratikus alapállás általánosságban kedvezőbb helyzetet biztosít az urbanisztika szakembereinek széles körű és komplex aktivitásához, furcsa paradoxonként mégiscsak meg kell állapítanunk, hogy – mint a történelem bizonyítja – az egyes diktátorok „slum”-okat létrehozó nívótlan és voluntarista igénytelensége mellett személyes „nárcizmusukból” táplálkozó nagyszabású városfejlesztési elgondolások is valóra váltak. Elég talán, ha a 19. század második felében III. Napóleon Haussmann bárójára, vagy sokkal vitathatóbban a 20. század 80-as éveiben Ceausescu Bukarestjének városépítészeire vagy legújabban a kazahsztáni elnöknek, Nazarbajevnek új fővárosára, Asztanára gondolunk, mely Alma-Ata helyett született meg 2000-ben.² Autokratikus döntések azonban nem csak „nagyban”és nem csak diktatúrákban fordulnak elő. Nem ritkán tapasztaljuk, hogy a tradicionális, még inkább azonban az újsütetű közép- és kelet-európai demokráciákban is az egyes helyi vezetői magatartásokban is meg-megjelennek a megalapozottságot nélkülöző, pénzügyi-gazdasági összefonódottságokra utaló „autokratikus” városfejlesztési döntések.

A harmadik pár a közérdeket állítja a magánérdek mellé. Ez a téma fejlett és fejlődő országokban egyaránt jelen van. A városproblematika tán egyik leglényegesebb adottságából – mármint abból, hogy sehol sem lehet minden egyes városlakónak a kedvére tenni – következik: a mindenkori döntések hátterének a lehető legteljesebb nyilvánosságot kellene biztosítani, hogy ezúton az esetleges indokolatlan kritikákat is semlegesíteni lehessen. A magánérdekeknek és a közérdeknek a prioritásai némileg eltérően hangsúlyozottak a fejlett demokráciákban is. Míg az angolszász országokban – mint a „My house is my castle” (az én házam az én váram) mondás is ezt aláhúzza –, az egyéni, a magántulajdon elve a városfejlesztésben és -rendezésben ha nem is elsőbbséget, de kitüntető jelentőséget kap a kontinentális európai gyakorlattal (elsősorban a franciával és a némettel, de a közép-kelet-európai országok legtöbbjével) szemben, ahol a tényleges (sajnos olykor csak a vélt) közérdeknek jóval fontosabb szerepe van.

Negyedikként a laikusoknak és a várostéma szakembereinek a viszonyát érintjük. Más helyütt is rámutattunk már arra, hogy az átlagos polgár még akkor is, ha történetesen nem polgármester, városi tisztviselő vagy akár miniszter – akár tudatosan vállalt vagy akár nem is tudatos egyéni érdekeiből kiindulva – városfejlesztési és -rendezési kérdésekben önmagát kompetensnek, szakértőnek véli. Ez a valamelyest még védhető és érthető álláspont abban gyökerezik, hogy minden egyes polgár lakója valamely településnek (városnak vagy
falunak) és joggal vélheti; ahhoz, hogy jól érezze magát, ő tudja a legjobban, milyen (társadalmi, természeti és művi) környezet lenne a számára a legelfogadhatóbb. Az alapvető ellentmondás azonban abban áll, hogy a másik polgár is ugyanígy gondolkozik, és egyáltalán nem biztos, hogy a másik igényelt és vágyott városának éppen úgy kell kinéznie, ahogy az előző azt kívánta. Az egyéni vágyak és kívánságok – akár helyeslésre találnak, akár szembeállnak – amolyan bizonytalan keretét adják a kellő tanulsággal és tapasztalatokkal rendelkező urbanisztikai és más, főleg interdiszciplináris beállítottságú szakemberek (építészek, szociológusok, ökológusok, közgazdászok stb.) kutatásainak, fejlesztési és tervezési elgondolásainak. A súlyosabb és komolyabb szakmai-emberi konfliktusok egyfelől az említett szakemberek és másfelől hatalmi szféra „laikus” politikusai és „business” vezető körei között állnak fenn, különösen ott, ahol ez utóbbiaknak a rövid lejáratú érdekérvényesítő módszerei alapvetően térnek el a városok lényegéből következő hosszú lejáratú, generációkon túlnyúló átfogó koncepcióktól, stratégiáktól.

Az ötödik ellentétes egységpár szorosan kapcsolódik az előzőhöz. Az egyes embernek és a társadalomnak az életében mind az érdekeknek, mind az értékeknek is fontos jelentősége van. Már a legelemibb érdekek (érdekeltségek) esetében is nyomban felmerülnek ezeknek az időbeli és térbeli vektorai. Gyakran anélkül regisztráljuk ezeket, hogy magunknak számot adnánk – vajon rövid lejáratú haszonra, közeli örömökre állítsuk-e be magunkat, avagy a távolabbiak vonzzanak bennünket jobban? Materiális megfogható tárgyakat, kielégüléseket keresünk-e inkább – avagy inkább szellemi, netán spirituális természetű örömöket, értékeket? Emberi egzisztenciánkból is adódó vágyaink életünk során természetesen rövid lejáratú és hosszú lejáratú, materiális és spirituális igényeink kielégülését egyaránt megkövetelik. Ezeknek az arányai, dominanciái nem csekély mértékben szabják meg magának az egyes embernek az „értékét” is. Valójában ezek a nem számszerűsíthető értékek azok, melyek végül is az egyes ember esetében is nemcsak az egyéni, hanem a társadalmi érdekeknek a bonyolult szövevényéből jönnek, jöhetnek létre. A városproblematika esetében sem mondhatunk minderről többet: amennyire erre csak képesek vagyunk, olyan értékekké törekedjünk érdekeinket emelni, melyek nemcsak egyéni, hanem társadalmi köz-érzetünk velejáróiként ezek hullámzásait kísérik.

Hatodikként a városfejlesztési, -rendezési és -igazgatási szabályozást (törvénykezést) vetettük szembe ennek hiányával, az „anarchiával”, a rendezetlenséggel. Ezúttal ismét a fejlett és a fejlődő országok közötti különbözőségekre kell rámutatnunk. Míg a nyugati világban kellően flexibilis szabályozások nyomán készülnek a fejlesztési koncepciók, stratégiák, mondják ki törvények a rendezési tervek elkészítésének szempontjai mellett ezek betartásának követelményeit is, a fejlődő és a volt szocialista országokban viszont akár két végletet is felismerhetünk. Az egyik véglet egy alig-alig vagy szinte semmilyen tekintetben nem szabályozott, gyakran improvizált formalizmusokra épülő városfejlesztést, -rendezést, -szabályozást jelez, míg a másik egy bürokratikus túlszabályozottság jegyében követeli olyan adminisztratív igények kielégítését, melyeket vagy maga a szabályozó sem vesz komolyan, vagy melyek kielégítését „baksissal” kell megváltani. A korábban már említett „kleptokrácia” terminus technicus praxisa, a korrumpálhatóság, sajnos még sok helyütt eleven.

Hetedik témánk az együttműködéseknek és a vetélkedéseknek a viszonyait tárgyalja (co-operation vs. competition). Ennek a párnak a legkülönfélébb léptékekben kell jelentőséget tulajdonítanunk, így mindkét „pólusnak” igen nagy jelentősége van a településközi kapcsolatok milyenségében is, abban, hogy az egyes tématerületekből összegződő „teljesebb” viszony egymás elleni indulatokra, érdekellentétekre, feszültségekre épül-e, avagy a közös érdekek, értékek hangsúlya felé billen. Természetesen pozitív és negatív eredői a vetélkedéseknek, és az együttműködéseknek egyaránt lehetnek. Az adott települések (városok, városrészek, kerületek stb.) kompetens vezetőinek, szakmai tanácsadóiknak a bölcsességén, szakmai, emberi felelősségén múlik, hogy a konkrét esetekben jól tudjanak választani, meg tudják találni azokat az együttműködési formákat is, melyek nagyobb távlatokat figyelembe véve esetleg némi lemondások, nagyobb terhek viselése árán is – a helyi öntudattal, netán „gőggel” is szembeszállva – lehetnek képesek egy-egy nagyobb közösség együttes hasznára, létező értékei közös élvezetének biztosítására.

A nyolcadik pár az ökonómiai (gazdasági) prioritásokat állítja szembe az ökológiaiakkal. Az ökológiai szemlélet különösen a múlt század 60-as, 70-es évei óta kétségkívül rendkívüli teret nyert elsősorban a fejlett országokban, ahol igen sokan jöttek rá arra, hogy a kezdeti, a későbbi „vad”kapitalizmusra is olyannyira jellemző „sterilen” gazdasági orientáció, túlságosan gyakran a gazdasági fellendülést, a nagy „business” anyagi gyarapodását is veszélyezteti. Az eredeti (növényi és állati) ökológiából kinövő modern ökológiai (környezetvédő, „zöld”) mozgalmak igen változatos csoportjai ma már némi ellensúlyt képeznek nemcsak a multikkal, a világcégekkel, hanem a kisebb, éppen ezért tán még gyorsabb profitra törő vállalkozásokkal szemben is. Az elért sikereknek már számos példáját ismerjük. A hosszú évekig szennyezett Temze Londonban immár évek óta tiszta, a Rajna ugyancsak, a nevezetes londoni szmog is már a múlté. Bizonyára számos, általunk kevésbé ismert tény is alátámaszthatná, hogy az ökológia eszméi már praktikus eredményekre vezettek és számos nagyvárosban javítottak a lakosság életkörülményein. Az eredmények azonban még távolról sem kielégítők. Athén és Ankara közismert példája bizonyítja, hogy különösen a téli napokban fellépő, csak részben a közlekedési eszközökből származó füstgázok milliók egészségét veszélyeztetik. Budapesten is egyre gyakrabban és egyre nagyobb mértékben kell megküzdenünk a növekvő motorizáció és szenny mellett a városnak és a várost övező zöldzónának a túlzóan sűrű beépítése okozta károsodásokkal. Az ökológusok (környezetvédők) és az építészek (városrendezők) viszonyát taglalva sajnos azt kell megállapítanunk, hogy ez bizony a legcsekélyebb mértékben sem kielégítő. E viszony problematikus jellege – kissé végletesen fogalmazva – természetesen adódhat abból is, hogy a környezetvédő lehetőleg mindent a maga eredeti, természetes formájában szeretne megőrizni, fenntartani, míg az építész, a városrendező (szakmájának, hivatásának következményeképpen is) valami újat, valami „mű”-alkotást, valami eddig még létre nem jöttet szeretne teremteni… és mindkét „fél” természetesen a társadalom javára, hasznára véli alapvető elképzeléseinek a valóra váltását. A Magyar Tudományos Akadémia akkor még létező Településtudományi és Környezetvédelmi Bizottsága (ez a bizottság ma már „csak” Településtudományi Bizottságként működik) 1992-ben már kísérletet tett egy szakmai tudományos párbeszéd létrehozására, egyfelől a tágabb környezeti témákban érdekelt biológusok, fizikusok, vegyészek, geográfusok, meteorológusok, másfelől az építészek és városrendezők között.³ A konferencia résztvevői letették ugyan a garast az együttműködés fontossága mellett, a párbeszéd azonban megszakadt, immár több mint tíz év óta idehaza lényegében szünetel.

A kilencedik problémakör, melyet tárgyaltunk, a különféle kisebb és nagyobb térstruktúrák viszonyaira, viszonylataira céloz. A területfejlesztési és -rendezési megfontolások egyik legnagyobb dilemmája abból adódik, hogy vajon hogyan lehet – az egyéni érdekeken túllépő – helyi községi, »kis«városi, megyei »regionális«, országos) érdekeket (és értékeket) a legmegfelelőbben képviselni, az előbbi, nyolc szembeállítás-feltárta lehetőségekkel úgy élni, hogy a térbeli nagyságrendekből adódó érdek- és értékkonfliktusok ne okozzanak aránytalan feszültségeket egyik szinten sem. Hiába tudjuk, hogy az ideális természetesen az lenne, hogy legalább megyei, de még inkább egy majdani regionális vagy országos szinten megfogalmazható érdek- és értékhierarchiának megfelelően jönnének létre az „optimális” döntések. Ilyen „ideális” helyzet azonban, úgy gondoljuk, sehol a világon nincsen. A mindenkori másikak szempontjait türelmesen figyelembe vevő egyeztetésekre, kompromisszumokra való készség, szakmai és politikai körültekintés kellene, hogy jellemezze a döntéshozókat. Az elkövetett tévedések, előre nem látott külső körülmények okozta veszélyek, vagy egyszerűen csak a már meglevő hiányosságok fel nem ismerése jelentik azokat a tényezőket, amelyek a döntések eredményességét a leginkább korlátozzák.

A tízedik pár az idődimenziók okozta feszültségeket emelte ki, szervesen kapcsolódva az iméntihez, amely az eltérő térbeli léptékek teremtette helyzeteket vette szemügyre. A tér- és idődimenziók, bár a gyakorlatban különállóan kezeljük ezeket, a valóságban szorosan kapcsolódnak egymáshoz, hiszen a tématerületünket érintő bármilyen döntést a térbeli és időbeli koordinátái mindig együttesen jellemzik. Nem mindegy, hogy egy adott épületkomplexum, autópálya vagy infrastrukturális beruházás itt vagy amott valósul meg, és nyilvánvalóan az sem, hogy ezekre mikor kerül sor. Hiába tűnik közhelyszerűnek ez a megállapításunk, tématerületünk egyik legsarkalatosabb problémájával állunk itt szemben. A városfejlesztés és -tervezés, a „szak”-terület lényegéből következően jövőorientált. A magunk egyéni jövője mellett szűkebb és tágabb környezetünk jövőjét illetően nemcsak kíváncsiak vagyunk erre, hanem képességeinkhez mérten valamelyest hozzá is szeretnénk járulni egy szebb, jobb és legfőképpen méltóbb olyan együttes természeti, művi és társadalmi környezet kialakításához, aminek mi magunk részesei, egyben részei is vagyunk.
Jövőnk (jövőink) milyensége azonban nemcsak rajtunk múlik. Hiába állítjuk össze a lehető legtöbb információt figyelembe vevő fejlesztési koncepcióinkat, stratégiáinkat avagy rendezési terveinket, nemcsak saját hibaforrásainkkal kell számolnunk, hanem emberi mivoltunkból következően számot kell vetnünk azzal is, hogy jövőnk csak részben alakul vágyaink és igényeink szerint, számos, általunk csak igen korlátozottan vagy egyáltalán nem befolyásolható tényező, erő is alakítja azt. Más írásainkban bőven foglalkoztunk a fejlesztésnek-tervezésnek és az előrelátásnak (a prognosztikának) a viszonyával és arra a meggyőződésre jutottunk, hogy az urbanisztika problémavilágában mindkét egymást kiegészítő vagy ellentétes közelítésnek egyaránt van létjogosultsága. Ezt a létjogosultságot annál is inkább emeljük ki, mert a mindenkori valóra válthatóságokkal – különösen ezek korlátaival – a kevésbé fejlett országokban, így a volt szocialista „új” demokráciákban is méltatlanul kevéssé foglalkoznak. A politikusi ígéretekre támaszkodó, többnyire csak igen kevéssé előkészített fejlesztéseknek az idő és tér koordinátákkal meghatározó programszerű realizálásai – elsősorban az előkészítések kapkodó és sietős következetlenségei miatt – nálunk is többnyire gyenge lábakon állnak. A városi és regionális léptékű fejlesztések időben is komoly és hosszú előkészítést, nemritkán magánál a fejlesztésre fordított időnél is hosszabbat, valószínűségi alternatívák kimunkálását is szükségessé teszik, míg a legreálisabbnak tűnő végső variánsokra az illetékesek a pecsétet ráüthetik. Sajnos tudjuk, hogy gyakran még ezek a „pecsétek” sem elegendők, az előre nem látható politikai fordulatok, gazdasági nehézségek még a legkidolgozottabb programokat, koncepciókat is felboríthatják.
A Fokvárosban tartott Nemzetközi Konferencián tehát a fenti tíz ellentétes (komplementer) egységpárt emeltük ki. Ez a tízes szám azonban semmiképpen sem jelenti azt, hogy nem lehet más hangsúlyos, esetleg ezeknél még hangsúlyosabb és napjainkban tán még aktuálisabb párokat is megjelölni. Néhány év múltával magam is úgy gondolom, hogy ezúttal még kettővel lenne érdemes az említetteket kiegészíteni.

Egy tizenegyedik pár a realitást állíthatja szembe a virtualitással. A 20. század végi „virtual reality”-nek, a virtuális realitásnak az elterjedettsége immár a két „szlogen” furcsa összekapcsoltságát emeli ki, mintegy jelezve, hogy korunk mily nagymértékben vette tudomásul az „új” virtualitást jelző televíziós világnak, a mobiloknak, az internetnek az egész emberiségre kiható „reális” térhódítását. Egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy olyan újabb paradigmaváltásnak vagyunk tanúi, melyhez hasonló a könyvnyomtatás felfedezésével – több mint ötszáz évvel ezelőtt – jött létre, és melynek későbbi „átkaira”, közismert és elfogadott áldásaival, értékeivel szemben, évtizedekkel ezelőtt megjelent „Gutenberg Galaxis” című nevezetes munkájában Marshal MacLuhan mutatott rá.⁴ Jóllehet a média és a közvélemény a mai paradigmaváltásnak az előnyeit, az értékeit sulykolja be a világ átlagpolgárainak érzés- és gondolatvilágába, ezek „áldásos” jellege azonban legalább olyan mértékben kérdőjelezhető meg, mint ahogy a könyvnyomtatással kapcsolatos kemény kérdőjelezést sok száz évvel később MacLuhan megtette. A virtualitás növekvő térhódítása, az elsősorban a vizualitásnak öt érzékszervünk közül az érintettségtől a legtávolabb eső érzéknek a virtualitásba való átfordulása, az emberi kapcsolatoknak – az érzékszerveink valamennyijének szintéziséből származtatható – közvetlensége, ha nem is elveszőben, de erőteljesen csökkenőben van. Mindennek természetesen igen komoly kihatása van a harmadik évezred városaiban élő embereknek nemcsak az életformájára, hanem környezetük (művi és természeti, társadalmi és politikai és e pillanatban még a legkevésbé „előre látható” virtuális környezetünk) milyenségére. Nem tudjuk még, vajon az embernek legősibb lényegéből fakadó közvetlenség iránti igényei mennyiben tudják majd kiegészíteni, fékezni vagy ellensúlyozni a modern technika és tudomány által megteremtett, immár a realitás mezébe burkolt virtuális világát.

Tizenkettedikként az imént írtakhoz valamelyest kapcsolódva a világnak – ezen belül térbeli környezetünknek, otthonunknak, városunknak (a sajátnak és az idegennek is) – egy szakrális és egy profán megközelíthetőségét vehetjük még szemügyre. A magyar Hamvas Béla és a román Mircea Eliade gondolatai csengenek itt össze, amikor köznapi világunk profán küzdelmeiben, létfenntartásunk harcaiban a szakralitás meglétét, lehetőségeit is felvillantjuk.
„A város az átszellemült ember közösség-ősképe, amely közösség az isteni törvény rendjében él” – írja Hamvas Béla a Scientia Sacra című művében. „Idézett könyvében máshelyütt azt jegyzi meg, hogy „a városban az anyagi és a földi erők hatalma háttérbe szorul, a város szent hely, amelyet szent fal vesz körül és a várost az utcák kövezete az anyagi földről levágja”, továbbá azt, hogy „a város a közösség sokszólamúságának teljes megnyilatkozása, és az ars regia, amely a város életét vezeti és fenntartja éppen olyan sokszólamú, mint a lét, amelyet kormányoz.”
Mircea Eliade a városok lakóit övező és a karteziánus világkép eluralkodása óta domináns szerepet játszó profán világképet az elveszett vagy inkább a tudat mélyére süllyedt szakrális igényeinkkel veti össze.⁶ „A profán megragadásban – írja könyvében – a világ egy széttört univerzum darabjaiként jelenik meg, a kisebb vagy nagyobb mértékben semleges helyszínek olyan amorf tömegeként, amelyek közepette az ipari társadalom embere ide-oda ingázásaival, mozgásaival csupán életét tengeti.” Hamvas Bélának és Eliade-nek az eltűnt szakralitás utáni nosztalgiái napjainkban nemcsak az átlagpolgár, de az átlagszakember számára is bizonyára túlzónak, sőt irreálisnak is tűnnek, hisz oly nagymértékben élünk a materiális világunk teremtette technikai eszközöknek a hatása alatt. Ha valamelyest érzékelni vélem azt a világképet – helyesebben annak a hiányát –, amire ők és napjainkban már más gondolkodók is utalnak, ez abban fejeződik ki, hogy a technikai „csodákat”, a televíziót, az űrrepülést, a holdra szállást, az internetet mindennapi városi életünkben a világ legtermészetesebb dolgaként vesszük tudomásul. És közben észre se vesszük a magunk és legszűkebb, avagy akár legtágabb környezetünk legigazibb csodáit: azt, hogy élünk, hogy lélegzünk, hogy bajainkat, gondjainkat meg tudjuk osztani másokkal, hogy nemegyszer olyan váratlan események (jók és rosszak egyaránt) vesznek körül bennünket, melyek értésére és magyarázatára huszadik és huszonegyedig századi profánnak is tekinthető „csak” racionális tudásunk még nemigen tud magyarázatot találni.

______________________________
¹A konferencián elhangzott előadásokat egy tanulmánykötetben a South African Institute of Town and Regional Planners adta ki. Cape Town (Fokváros), 1994.
²A Kazahsztán új fővárosáról, Asztanáról magyarul is megjelent Adilben Jaxybekov: Gyújtsunk csillagot – Építsünk fővárost, BARSZ Magyar-Kazah Alapítvány, Budapest, 2001. c. könyve.
³Az MTA Településtudományi és Környezetvédelmi Bizottságának kibővített tanácskozására, amelynek témája „Környezetünk és/vagy környezeteink (a környezeti paradoxon)” volt, 1992. február 19-én került sor. A Bizottság elnökeként a tanácskozás résztvevőit előzetesen arról tájékoztattam, hogy az átfogó témának a megvitatása során hasznosnak bizonyulna, ha a legtágabb értelemben vett környezeti problematika napjainkban aktuális témáinak megvitatása során a résztvevők azokat a szempontokat hangsúlyozzák, amelyek a természeti, az épített és a társadalmi környezet egésze közötti integrációknak, interdiszciplináris megragadásoknak – a napi gazdasági-politikai érdekszövevényeken túli – elvi-tudományos vonatkozásaira mutatnak rá. A környezeti problematika szakemberei saját szűkebb szakterületükön túllépve tárhatnák fel azokat a kapcsolódásokat, amelyeket témájuk szakmai-tudományos műveléséhez lényegesnek tartanak, egyben a környezetnek szinte minden tudományterületet átölelő, a huszadik század kilencvenes éveire jellemző – és a hazai tudományos közéletbe is átültetendő – spektrumának jellegzetes vonásait is rögzíthetnék.
Az egyes korreferátumok tézisszerű ismertetéséhez az alábbi szempontok figyelembe vételét kértem:
a) lát-e lehetőséget – ha igen, milyen mértékben – az egyes szűkebb, speciális környezeti szakterületeken belüli vagy a legtágabb értelemben vett természeti, épített és társadalmi környezeti szférák közti integrációkra, illetve ezeket együttesen érintő interdiszciplináris formulák, elvek és praxis kibontakoztatására;
b) egy, a korábbinál integráltabb „környezettudomány” elvi alapjainak kimunkálása során hogyan illesztené ebbe saját „szűkebb” szakterületének problematikáját;
c) hogyan ítéli meg az épített (a művi) környezet „védelmének” a paradox jellegét;
d) mi az álláspontja az idő dimenziójának szervesebb beillesztéséről – egy-egy korszerű interdiszciplináris megközelítés jövő alternatíváinak felvázolása során – azzal összefüggésben, hogy a természeti, az épített és a társadalmi környezet egyaránt jellegzetesen térstruktúraként jelenik meg?
A Magyar Urbanisztikai Társaság tanácstermében megtartott konferencián a Bizottság tagjaival és a meghívottakkal együtt negyvenen vettek részt.
⁴Marshal MacLuhan: A Gutenberg Galaxis c. könyvet 1962-ben írta (The Gutenberg Galaxy, Toronto-London). 1985-ben Halász László szerkesztésében „Vége a Gutenberg Galaxisnak” címmel tanulmánykötet jelent meg, amelyben a könyv állításaival egyetértő és azt vitató kutatók, szakemberek fejtik ki nézeteiket (Gondolat Kiadó, Budapest).
⁵Hamvas Béla: Scienta Sacra, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1988. „A város ezt a rendet, ezt a közös életet és ezt az átszellemült létet fejezi ki, akár Égi Város, akár földi. (Hamvas 1988)
⁶Mircea Eliade: Image et symboles, Paris, 1952.

Parola archívum