Parola archívum

Nyomtatóbarát változat A cikk linkjének elküldése e-mailben

Cím:	Lépcsőházi közösségi munka az I. kerületben
Szerző:	Horváth Ágnes
Sorozatcím:
Rovat:
Folyóirat:	Parola
Állomány:
Év:	1994
Szám:	2
Oldalszám:	13. p.
A cikkben lévő
Nevek:
Intézmények:
Települések:
Tárgyszavak:	lépcsőházi közösség, közösségi szociális munka
Megjegyzés:
Annotáció:

lepcshaz.txt

Lépcsőházi közösségi munka az I. kerületben

Egy évvel ezelőtt megkezdtem tanulmányaimat a közösségfejlesztő kurzuson. Ez persze nem különösebben érdekes bejelentés, hacsak nem oszthatom meg a kedves olvasóval azt az élményt, amiben részem volt. Ez a rácsodálkozás, az ,aha" élménye.
Öt évvel annak a családsegítő központnak a megnyitása után, ahol családsegítőként dolgozom, fedeztem fel, tudtam meg, hogy mi akkor, 1988-ban közösségfejlesztő módszerrel kezdtük meg a munkát.
Ez a lépcsőházi munka volt a kezdetekkor a legizgalmasabb, legígéretesebb feladatunk. Ennek révén sikerült közvetlen kapcsolatot találni a lakossággal és megismerni a itt élők gondjait, életformáját, szokásait, vágyait, konfliktusait.
Amikor a felmérésnek ezt a módját kitaláltuk a magunk számára, még nem tudtuk, hogy a közösségfejlesztők egyik technikáját, módszerét alkalmazzuk. Szakmailag tudatosan kiválasztott szempontjaink nem voltak. Mivel kapcsolatunk a közösségfejlesztőkkel nem volt, szakirodalomra - ismeretek hiányában - nem támaszkodhattunk. Ösztönösen viszont úgy gondoltuk, e módon minden lakóházban találunk partnert, kinek révén kapcsolatokat köthetünk. A megfogalmazott kutatási cél egyéni problémákra irányult.
A lépcsőházi munka a következőképpen zajlott. A terepet járva betértünk lakóházakba, élelmiszerüzletekbe, gyógyszertárakba, orvosi rendelőkbe - szóval olyan helyekre, ahol sok ember megfordul, ami az itt lakók élettere. Itt elhelyeztük figyelemfelkeltő plakátjainkat, szórólapjainkat és megpróbáltunk beszélgetést kezdeményezni, a beszélgetés végén névjegykártyát adtunk partnerünknek azzal a kéréssel, hogy bárkinek - aki véleménye szerint szolgáltatásainkra igényt tarthat - adja át.
A lakóházi beszélgetések tűntek a legeredményesebbnek. Majd` minden házban akadt olyan ember, aki szívesen áldozott félórát és mesélt a ház életéről;

vállalta, hogy szórólapjainkat továbbadja a házban, és ha lehet, kapcsolatot teremt más lakókkal is.
Azt persze elmondani nem lehet, hogy hány szép vagy fájdalmas történetet hallottunk, illetve hány ilyennek váltunk részesévé. De leírnék néhány olyan történetet, ahol megjelenésünkkel megmozdult valami egy ház életében.
A kerület idősek által lakott vidék. Így gyakran találkoztunk a magány, a szeretett hozzátartozó elvesztésének problémájával. Az egyik lakóházban a beszélgetések során kiderült, több idős, magányos ember él; volt aki beszélgető partnerre vágyott, és olyan is, aki segített volna másoknak, hogy elfoglaltságra leljenek. Egy házban laktak, de segítségünkkel találtak egymásra. Az egyik néni bevásárlást, apró ház-körüli munkát vállalt, a másik beszélgetőtársra lelt, a harmadik mindkettőt látogatta, a félreértéseket elsimította, gyűjtötte a házban a kinőtt, megunt ruhákat, melyeket mi időről időre elszállítottunk otthonából a családsegítő raktárába.
Két olyan bácsira is ráakadtunk, akik szívességből vagy csekély térítésért szívesen vállaltak apró javítási munkákat időseknek, ezzel szerezve meg a hasznosság érzését. Segítségükkel a gyakorlati problémák megoldását is vállalhattuk.
Egy másik ház lakói az utóbbi években teljesen bezárkóztak, elszigetelődtek egymástól, aminek fő - mint az később kiderült - oka a szomszéd épület kéményének megemelése volt. Ennek következtében az uralkodó széljárás a ház udvarába hordta a kormot, füstöt. Ettől kezdve nem játszottak a gyerekek a körfolyosón, nem szárították itt a kimosott ruhát és nem álltak meg a lépcsőházban az emberek beszélgetni, pletykálkodni. A nyomasztó állapotért egymást okolták, ami lassan a gyűlölködésig fajult. Ebben a szituációban kezdődött meg a lépcsőházi munka. Az emberek - bár bezárkóztak - ki voltak éhezve a kommunikációra. Így viszonylag rövid idő alatt meg lehetett

indítani a párbeszédet. Először csak velünk beszéltek, majd lassan csoportok szerveződtek, végül megindult egy folyamat a házban, melynek eredménye az volt, hogy a ház lakói írásban, közösen kérték a kémény átépítését vagy szűrővel való ellátását. E folyamatban mi tevékenyen nem vettünk részt, csupán segítettük az emberi kapcsolatok, a kommunikáció kialakulását. A lakók közötti beszélgetés eredménye volt a valós probléma felismerése, majd a megoldás keresése.
Volt olyan épület, ahol a házmester és a lakók közötti ellentétet sikerült felszínre hozni és eljuttatni a nyílt beszéd szintjére.
Módszerünkkel sikerült tompítanunk az ellentétek élét és nyitottabbá tenni az embereket egymás iránt. Ez megértést, toleranciát szült, ennek hatására a dafke másokkal nem törődő, deviánsan élő lakótárs is megértöbbé és alkalmazkodó-képesebbé vált. Az így csökkentett ellentétek hatására a ház lakóinak hangulata pozitív irányban változott, ami az épület külső megjelenésén (tisztaság, virágok) is rövidesen mérhető volt. Ezt a munkát a kezdetek óta folyamatosan végeztük és eredményeként több békés emberrel találkozhattunk.
Az utóbbi időben viszont - biztonsági okokból - a házak bezárkóznak. Ez megnehezíti az épületbe jutást, a kapcsolatteremtést. Ezért különösen értékes az 1988-1991 között végzett lépcsőházi munka. Az emberek akkor megismertek bennünket és tevékenységünkről tapasztalatokat is szereztek. Ma már problémáikkal, gondjaikkal felkeresnek bennünket.
A rácsodálkozás élményével kezdtem. Igen meglepett, mikor felismertem a képzés során, hogy mi közösségfejlesztőként kezdtük meg a munkát és azóta is gyakran alkalmazzuk ezt a technikát. Most már magasabb szakmai szinten, szakmai-szakirodalmi háttérrel folytathatjuk tevékenységünket.
Horváth Ágnes


Parola archívum