Parola archívum |
|
Cím: | Kincskeresők a Tisza mentén. Óballa mesélő múltja |
Szerző: | Hajnal László |
Sorozatcím: | Parola |
Rovat: | |
Folyóirat: | Parola |
Állomány: | |
Év: | 2016 |
Szám: | 4 |
Oldalszám: | 21 |
A cikkben lévő | |
Nevek: | Hajnal László, Polyák Albert, Győrffy István |
Intézmények: | Nemzeti Művelődési Intézet |
Települések: | Óballa, Jász-Nagykun-Szolnok megye, Közép Tiszavidék |
Tárgyszavak: | az Alföld építészeti hagyományai; a szerves kultúra egységének megbomlása; közösségfejlesztés az önazonosságért – régi fotók gyűjtése, digitalizálása, kiállítások rendezése; elszármazottak hazalátogatása. A helyi értékek felismerése, feltárása, visszatanítása |
Megjegyzés: | kategória: esettanulmány |
Annotáció: |
Óballa mesélő múltja
Hajnal László
Jász-Nagykun-Szolnok megyében, a Közép-Tiszavidéken található Óballa település. A Tisza-parti, mintegy 100 fős község (vagy köznyelvi nevén: ’Bala’) közigazgatásilag Törökszentmiklóshoz tartozik. A lakóházak és a melléképületek jelentős része még hagyományos formát mutat: az Alföld építészeti gyakorlatának megfelelően vályogtéglából, illetve vert fal technikával, két zsaludeszkázat közé taposott, szalmával kevert sárból épült. A modern kor ökológiai gondolkodását soha nem tudatosították az itt élők. Nem hatott rájuk a „vissza a természetbe” romantikája, mert soha nem éltek városokban, de képesek máig alkalmazkodni a megszokott környezetük adottságaihoz. Csak az utolsó évszázad zaklatta fel az egyensúlyt, mert nem a közvetlen környezethez kell az alkalmazkodás napi feladatát igazítani, hanem távoli stratégiák visszaható következményeit kellene helyi eszközökkel ellensúlyozni. A kultúra az alkalmazkodás képességét, az állandóság értékeit is jelenti az állandó változásban. Az egyéni életidőn belül többször bekövetkező „újraírás” a társadalom magasan iskolázott és széles látókörű tagjait is folyamatos tanulásra, új képességek integrálására késztetik. Ehhez az öregek tapasztalata nem elég, de megtartó alapot adhat egy új nemzedéknek, ha távoli városokban tanul és megszerzi az öregek tudását is.
Még élnek a faluban helyiek, bár a harmadik utcát „pesti” utcának hívják. Az egyszerű deszkaoromzatos, kétablakos kis házakat az építők a családfők erejét megtöbbszöröző közösségi összefogásban emelték ki a földből. Ezek a korábbi hajlékok itt-ott már az elmúlás szakaszában mutatkoznak, a feladatuk beteljesedett. A végén nyom nélkül mennek vissza a természetbe, visszafogadja az Óballai Házak a XIX-XX. sz. fordulójáról képeslapon, 2013 épületeket a környezetük.
A három párhuzamos utcából álló településen templom nincs, a vallási-közösségi életet egy harangláb és egy kőkereszt jelzi, illetve az egykori Klebelsberg-féle iskolaépületben tartott istentiszteletek szolgálják évente egy alkalommal. Vasárnap délutánonként kinyitják az ifjúság számára az épületet, valamint könyvkölcsönzés is zajlik ebben az időben, bár nem forog nagyon az állomány. A közösségi élet emellett több helyszínen zajlik. A kocsma kis udvarát padok és virágok díszítik – gyakran találunk itt beszélgető embereket, a kocsma előtti kocsibejáró betonján alkalmi tűzzel és bográcsállvánnyal. A buszmegálló hasonlóképpen „beteljesíti” a közösségi színtér kritériumait. A találkozási ponton kicserélődnek az információk a buszt várva, mely három alkalommal fordul meg naponta, s itt áll meg a közétkeztetés ebédes autója is naponta egy alkalommal. Egy helyi fiatal pár, festéket kérve a település önkormányzati képviselőjétől, tájképet festett a szocreál megálló falára, ami egyik hangulatelemévé vált a várakozásnak. Ma már nagyon ritka az országban, de itt el sem maradhatna, hogy a falu egy szem vékonyka harangjának a kötelét minden délben Pali bácsi húzza saját maga – s nem valami időgép. A harangok beszélnek, üzenetet visznek az embernek. Ez a messzire hangzó jelzés a nap közepén jóval túlmutat gépesített korunkon: a „humánerőforrás” nem nélkülözhető hozzáadott érték, mely ez esetben átvészelte a gépesítés korszakát, és naponta rendezi a teret és igazítja helyre az időt.
Ahol megbomlik a szerves kultúra egysége, s a művelődésszervező célja az elszakadt társadalmi szövetet megfoltozni, ott a közösségfejlesztés tudománya hivatott szakértőként megjelenni. A közösségfejlesztés eszközeit alkalmazva született egy kísérlet az apró kis település önazonosságának megerősítésére. A saját erőforrás-feltárás első lépéseként régi fotók gyűjtése kezdődött a faluban élőktől és az elszármazottaktól. A beérkezett anyag digitalizálásra került, majd jött az első, 2005-ös kiállítás megrendezése a begyűjtött anyagból. Az első lendülettel összegyűlt 270 apró fekete-fehér képből száz lett kiemelve és felnagyítva, így a technika segítségével láthatóvá váltak eddig soha észre nem vett részletek is. Az anyagból rendezett kiállítás hírére megindult az elszármazottak vágyakozása szülőfalujuk iránt, messze földről érkezett idős emberek fürkészték egymást, csodálkozó fiatal családtagjaiknak magyarázva, hogy hol is járnak most. Arcvonásokból raktak össze emlékeket és könnyes szemekből olvastak sorsokat.
Törökné Szőke Marianna leányával a családi kép előtt
Erre az alkalomra közel ezer ember jött el a városból, ahol a legtöbben telepedtek le az óballai fiatalok közül a tanyasi-falusi életforma végítéletét követően. Jöttek a környező településekről és távoli városokból is elszármazottak. Egy kilencven év feletti tanító néni, Szebeni Lászlóné is eljött erre az alkalomra Szolnokról, a negyvenes években tanított itt férjével, mígnem a háborúban megözvegyült. Háború előtti tanítványai ekkor a nyolcvanas éveikben jártak.
A Tekes család egy 1944-es fénykép előtt
Parola archívum |