Parola archívum

Nyomtatóbarát változat A cikk linkjének elküldése e-mailben

Cím:	MEGJELENT! Vercseg Ilona KÖZÖSSÉG ÉS RÉSZVÉTEL A közösségfejlesztés és a közösségi munka gyakorlatának elmélete A SZOCIÁLIS SZAKKÉPZÉS KÖNYVTÁRA A Hilscher Rezső Szociálpolitikai Egyesület és az ELTE Szociális Munka és Szociálpolitikai Tanszék könyvsorozata Budapest, 2011
Szerző:	Vercseg Ilona
Sorozatcím:	Parola
Rovat:
Folyóirat:	Parola
Állomány:
Év:	2011
Szám:	2
Oldalszám:	19
A cikkben lévő
Nevek:
Intézmények:
Települések:
Tárgyszavak:	A közösségfejlesztés és a közösségi munka gyakorlatának elmélete
Megjegyzés:
Annotáció:

Megvásárolható:
- Az ELTE Szociális Munka és Szociálpolitikai Tanszék titkárságán (1117 Budapest, Pázmány Péter sétány 1/a, II. tel.: 06-1/372-2994, Dukay Mariann);
- A Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátus Könyvtárában (1011 Budapest, Corvin tér 8.);
- A Közösségfejlesztők Egyesülete irodájában (1011 Budapest, Corvin tér 8.)

Ára: 1680 Ft.

Az alábbiakban két részletet és a hozzájuk tartozó irodalomjegyzéket közöljük.


Bevezetés

Ez a könyv olyan szakmai kérdésekkel foglalkozik, amelyek eddig legfeljebb csak elemeiben jelentek meg a közösségfejlesztés és a közösségi munka hazai szakirodalmában. A címben található kifejezést a francia szociológus, Pierre Bourdieu vezette be (Bourdieu, 2009 [1972]), és bár itthon kevéssé, de Európában széles körben vált használatossá. A „gyakorlat elmélete” (une théorie de la pratique vagy theory of practice) kifejezéssel arra utalok, hogy az itt bemutatandó elméletek fő forrásául saját gyakorlati tapasztalataink szolgálnak, azokból vontuk ki annak érdekében, hogy megragadhassuk a közösségi szakmai beavatkozás természetét, jellegét, meghatározottságát történelmi vonatkozásaiban és napi mozgásában is.
Az első rész az alapvetés, amely a szaktevékenység kiterjedtségét (mozgalom és szakma), fogalmait, legitimációját, alapelveit, történetét és fontosabb szervezeteinek bemutatását foglalja magában.
A második rész bemutatja, hogy a szaktevékenység hogyan mozog együtt az állandóan változó társadalommal és azt is, hogy a magyar közösségfejlesztés, közösségi munka eddig milyen területeken bontakozott ki. Ily módon fókuszba helyezzük a civil társadalom fejlesztése, a szociális területen végzett közösségi munka, a közösségi gazdaságfejlesztés, a szocializáció és a felnőttképzés közösségi lehetőségeit, majd további alkalmazási területeket is felvázolunk. A fókuszterületeken végzett közösségi munkák ismertetése után kiemelten foglalkozunk a képessé válás és a képessé tétel problematikájával, hiszen ez a szempont minden beavatkozási területen egyazon érvénnyel és erővel, bár eltérő hangsúlyokkal jelentkezik. S végül, ugyancsak integrációs megfontolásból, bemutatjuk a közösségfejlesztés iránti általános szükségleteket: a közvetítés és a megújulási képesség szükségességét, azt, hogy mit jelent a kulturális változás kihívása, a demokratizálódás és a nemzetek feletti civil társadalom szükségessége a közösségi szakmák kontextusában.
A harmadik rész a szakemberrel, a munkát végző közösségfejlesztővel, közösségi munkással, közösségszervezővel foglalkozik, elsősorban a szerepekkel, a szakmai feladatokkal és a szakértelemmel, és sorra veszi az eredmények és hatások mérésével és a gyakorlati alkalmazással kapcsolatos kérdéseket is.
A könyvet néhány jövőre vonatkozó, már látható trend felvázolásával zárjuk.
Úgy vélem, hogy ez a munka egy régóta esedékes kiegészítése a már korábban megjelent munkáknak, mert eddig kifejtetlen, de a gyakorlatban egy ideje már jelen lévő tartalmak kibontására vállalkozik, amelyek nélkül mind a szakma körülírása, mind tanítása komoly nehézségekbe ütközne. A Varga A. Tamással írott Közösségfejlesztés című könyvünk módszertani leírásai ma is jól használhatók, az elméleti és történeti gondolkodás alapjait is megvetették, ám ezek továbbgondolása mára halaszthatatlanná vált.
E munka fő korlátjának azt érzem, hogy bár hátterében mindvégig erős csapatmunka húzódik meg, mely nélkül a könyv megírása is lehetetlen lett volna, nem tükrözhet egy széles körű szakmai konszenzust – szakmai és szakmaközi tisztázó vitákat, elméleti és gyakorlati műhelymunkákat –, vagyis szakmai és szakmaközi megállapodásokat. A magyarázat egyszerű: munkánk nem érvényesül még széles körben, s így nem épülhettek még ki azok a foglalkoztatási/alkalmazási és képzési feltételek, amelyek lehetővé tennék ilyen közmegegyezések létrejöttét és folyamatossá tételét. Ezért a jelen munka szükségszerűen hordozza az egyéni tapasztalatok, a személyes érdeklődés és egyéni tudás általi elemzés korlátait.

Budapest, 2010. december

Vercseg Ilona

Eredet és növekedés – történeti áttekintésA történeti rész nyugat-európai, észak-amerikai és déli országokra vonatkozó részeiben nagymértékben támaszkodtam Paul Henderson munkájára (Henderson és Vercseg, 2010: 34–36, 40–43).

A közösségfejlesztés, közösségi munka szakmai kialakulásának és fejlődésének történelme azt mutatja, hogy e foglalkozás a legszorosabb összefüggésbe hozható a demokráciával, a civil társadalom kialakulásával és működésével. A szakma kialakulása összefügg a modern társadaloméval, melynek fokozódó bonyolultsága egyre szükségesebbé teszi a közvetítést.
Az egyik fő közösségfejlesztési alapelv, a részvétel érvényesülésének az a feltétele, hogy a közösségi tevékenység az érintettek szükségleteiből induljon ki, és alulról építkezzen. Ez a demokratikus gondolat nem, vagy csak korlátozva működhet authoriter vagy áldemokratikus rendszerekben, mint amilyen például az államszocializmus volt. S ugyanez áll a szakma többi alapelvére is. Egyedül a demokrácia ad lehetőséget az emberi, politikai és szociális jogok szabad gyakorlására, melyek nélkül egyáltalán nem is beszélhetnénk részvételről, egyenlőségről, sokszínűségről, toleranciáról, partnerségről, szolidaritásról, együttműködésről. (Henderson, 2007)
A közösségfejlesztés nemzetközi jellege a múltjában gyökerezik. „Nemzetközi perspektívából nézve világos, hogy a közösségfejlesztés az egyik legjelentősebb társadalmi erő, amely a megtervezett változás mögött áll” (Campfens, 2002 [1997]).
Az elmúlt száz évben számos közösségfejlesztő kezdeményezés, program és irányelv látott napvilágot a világ országaiban, illetve nemzetközi szervezeteiben. Ugyanebben az időszakban Saul Alinsky, a radikális amerikai közösségszervező Chicagóban több száz embert mozgósított az 1930-as évek folyamán életkörülményeik javítására. E két példa segítségével annak a kettősségnek lehetünk szemtanúi, amely oly nyilvánvaló a közösségfejlesztésben: egyfelől kormányzati és hivatalos szerveket használ fel a közösségek eléréséhez, ugyanakkor más társadalmi mozgalmak is vezérlő elvként alkalmazzák a közösségfejlesztést. A következő rövid történeti áttekintésben csak néhányra utalunk a rengeteg példa közül, amelyek ebbe a két kategóriába esnek, illetve áthidalják azokat.
A közösségfejlesztés nyugat-európai történetét alapjaiban határozták meg a nagy-britanniai kezdeményezések, illetve az ott folytatott gyakorlat.
Gilchrist (2003) három forrást jelöl meg az angol közösségi munka eredetének. Az első az önsegítés és a szolidaritás, a mikroszintű társadalmi együttműködés világáé, amely elsősorban a rokonok és a szomszédok körében zajlik. A második szál a kölcsönös segítésé, az ipartestületek és egyesületek segítségnyújtásának immár formalizált társadalmi cselekvési tere. A harmadik a filantrópok tevékenységéé, azoké, akik beavatkoztak a „kevéssé szerencsések” életébe, együtt dolgozva velük egy „szerencsésebb” jövőn. A 19. századi jótékony szervezetek és az 1884-ben induló settlement mozgalom – amely szinte azonnal, 1889-től meghonosodott Észak-Amerikában is – adták az emberbaráti munka formalizált kereteit.
A settlement házakat magyarul népháznak, telepnek, társadalmi központnak is nevezik, lényegük szerint szegény városrészekbe „betelepedett” közösségi központok, amelyek az ott élő szegények szükségletei szerint szervezik meg oktatási, kulturális, szabadidős, sport-, egészségügyi és szociális tevékenységeiket.

A settlement intézménye olyan korban született, amikor a mai értelemben szakosodott intézményrendszer még nem, vagy csak elemeiben létezett, és a már komoly hagyományokkal rendelkező segítő-közvetítő tevékenység elkezdett különböző szakszerűségű szakmákra szakosodni. Az első népházak gyakran nyújtottak ételt és fedelet, de elsősorban is oktatást, elemi és haladóbb szinten egyaránt. Tevékenységüket vagyonos emberek, városlakók és főként diákok, fiatal értelmiségiek támogatták, akik önkéntes munkában tanították a szegényeket, gyakran közöttük élve és dolgozva. Első életre hívói egyházi emberek voltak, ezért oktatási tevékenységüket a radikális társadalmi mozgalmak eleinte erősen kritizálták: moralistáknak vagy – vallásos elkötelezettségük miatt – normativistáknak nevezték őket. A Toynbee HallLásd www.toynbeehall.org.uk 1884-ben kezdett működni Londonban. Az East-End-i Whitechapel kerületben kialakított társadalmi reformközpontot Samuel és Henrietta Barnett lelkész házaspár hozta létre, és barátjukról, az akkoriban elhunyt Arnold Toynbee történészről és reformerről nevezték el. A központ a St. Jude’s (Szent Júdás Tádé) templomban működött, egy akkorra már kriminalizálódott szomszédságban. A házaspár 15 éven keresztül fáradozott a problémák orvoslásán, mire felismerték, hogy változást ott csakis radikális beavatkozás hozhat. Elképzelésük valóban radikális volt, mert Oxford és Cambridge végzős diákjainak önkéntes oktatómunkáját, valamint friss diplomások szegénynegyedbe telepítését és oktatási tevékenységének megszervezését tartalmazta. Olyan helyet akartak létrehozni, ahol a diákok saját szabadidejükben és a nyári szünetben a szegények között dolgoznak, és tanítják őket, s ahol a Londonban elhelyezkedett pályakezdők esténként-hétvégeken a legkülönfélébb szakmákban és témákban tarthatnak előadásokat, vezethetnek vitákat, indíthatnak szakképzéseket az egyetemek kihelyezett tagozataként, ugyanakkor megszervezhetik az iskolából kimaradtak iskolapótló oktatását. „Ha aggódtok a szegények miatt, ha részvétet éreztek a munkások iránt az élettel való nagy birkózásaikban, miért nem jöttök közéjük, és éltek velük együtt? De nem mint az előkelőek, akik leereszkednek az alacsonyabbakhoz, nem mint a tiszták, akik az elbukottakon segíteni akarnak, nem mint a tudók, akik a tudatlanokat tanítani akarják, nem mint az élet kifinomultjai, akik ízlésüket szélesíteni, terjeszteni akarják, hanem egyszerűen mint szomszédok, barátok, embertársak.” (Barnett, idézi Novágh, 1937: 8) A központ működése 1884-ben meg is kezdődött, s az oktatáson túlmenően ingyenes jogi tanácsadást is folytattak, és klubokat vezettek. A központ ma is működik, hasonlóan több más settlementhez, elsősorban Londonban, New Yorkban, Chicagóban, Clevelandben, de Ausztráliában és Izlandon is. A Toynbee Hall továbbra is oktatással és a társadalmi problémákkal foglalkozik, számos önkéntessel és bentlakóval. A bentlakók, alapító elődeikhez hasonlóan, nappal dolgoznak vagy tanulnak – például szociális gondozónak –, esténként és hétvégeken pedig idősekkel, hátrányos helyzetű gyerekekkel és kamaszokkal dolgoznak, jogi tanácsokat adnak és számos más módon segítenek a hozzájuk fordulóknak. A másik kiemelkedő settlement a Jane Addams és Ellen Gates Starr által 1889-ben alapított chicagói Hull HouseLásd www.hullhouse.org – vagy ahogy ők hívták, a The Hull House Neighborhood. Ez a népház az európai bevándorlókkal dolgozott, eleinte főként a Near West Side-i szomszédságban élő 10 ezer olasszal, de később további házakat vont be munkájába, és rövidesen már 13 épületben működött, nyári táborral, a Bowen Country Clubbal kiegészülve. E házak használói németek, zsidók, görögök, lengyelek, írek, kanadai franciák voltak. A honvágy csökkentésére eleinte etnikai estéket szerveztek a házban, nemzeti étkeket főztek, otthoni zenét hallgattak, táncoltak, és rövid előadásokat is tartottak. Elsősorban a női lakosok váltak szervezőivé a settlement életének, közülük számos fontos reformer és szakember került ki később. Rövidesen már játszóteret, közfürdőt, nyilvános tornatermet, óvodát, könyvtárat létesítettek, önkéntes orvosi szolgálatot tartottak, jogi képviseletet biztosítottak, bántalmazott anyáknak és gyerekeknek nyújtottak oltalmat. „A szociális telep akkor működött hatékonyan, ha nem specializálódott egyes feladatok ellátására, hanem a szociális munka központja maradt. Ránevelte a környezetét arra, hogy együttes összefogással, önmaguk erejének segítségével szolgálják saját maguk [fel]emelkedését” (Schiffer, 1995: 6). A napi munkán túlmutattak kutatásaik, szegénységvizsgálataik, melyek alapján javaslatokat tettek az önkormányzati, szövetségi állami törvényhozásnak új törvények megalkotására. Ilyenek voltak például az ipari munka reformjáért, a munkavédelem javításáért, a nők és gyermekek esetében a munkaidő korlátozásáért, a női választójog megadásáért, az ipari szakszervezetek tevékenységéért, az egészségügyi reformért és az új bevándorlási politikáért (amely a bevándorlók jogait törvénybe foglalja), az iskolakötelezettségért stb. benyújtott javaslataik. Mindez fontos előzmény volt a szociális, emberi és politikai jogok kivívásához, a jóléti állam kiépüléséhez. A Hull House szolgált modellként az 1920-tól megalakult majdnem 500 amerikai settlement ház működéséhez. A ház folyamatosan alkalmazkodott a korszakok változásaihoz, és ma is működik. Jane Addamst (1860–1935) az amerikai közösségfejlesztés és szociális munka alapítójaként tisztelik, és világháború-ellenes, békemozgalmi tevékenységéért Nobel-békedíjat is kapott. Ő volt az első Nobel-díjas nő. Módszerére az volt jellemző, hogy a settlementen belül eseti és csoportmunkát alkalmaztak, a szomszédságban pedig közösségi munkát, mely a változásra irányult, s amelyből társadalmi változások keletkeztek, és a szakmává válás is kifejlődött. Nagy-Britanniában 1914-ben 20, 1922-ben 60 settlement működött; Észak-Amerikában 1886-ban kezdte el működését New Yorkban a Neighbourhood Guild (szomszédsági céh), 1900-re 100, 1910-re pedig már 400 settlement tevékenykedett (Giczey, 2010), és számuk folyamatosan nőtt. A settlement Magyarországon Célja a munkásosztály „felemelése”, „nevelése”, egyetemi hallgatók terepmunkája, a társadalmi osztályok „kibékítése”, Keresztény Magyarország; eszköze pedig az volt, hogy a szociális intézmények oda települtek, ahol a szegények éltek, és munkájukba bevontak egyetemistákat, önkénteseket is. Az önkéntességnek nagy szerepe volt ebben az intézményben, mert kevés alkalmazottat tudott csak megfizetni, ezért pedagógusokat, gyakorlati szakembereket (pl. a háztartási ismeretek oktatására), szociális érzékenységgel rendelkező, tenni akaró fiatalokat is bevontak a munkába. (Schiffer, 1995: 4) „A settlement a társadalmi felelősség érzésével és az adni tudás többletével rendelkező egyéneknek önkéntes letelepedése a szociális elhagyatottságban élő emberek közé azért, hogy azoknak erkölcsi, szellemi és gazdasági érdekeit a jószomszédság elve alapján a népgondozás és népművelés eszközeivel és eljárásaival tervszerűen és intézményesen szolgálják, és így ezeknek a társadalmi rétegeknek a nemzeti közösségbe való teljes beilleszkedését megteremtsék.” (Schuler, 1937: 516) „A szervezők összehívták a «szociális érzékű», tehetős környékbeli embereket (orvost, jogászt, tanítót, hatósági elöljárókat, a helyben működő szociális intézmények vezetőit), s ismertették velük (az általuk feltárt, helyi) szociográfiai eredményeket. Közölték a szándékukat, hogy a hiányzó szociális munka ellátására az adott területen szeretnének (intézményükkel) letelepedni. Tervükhöz véleményeket kértek. Ha szívesen fogadták a szándékukat (…) akkor a jelenlévőkből bizottságot alakítottak, annak időről időre beszámoltak s munkájuk eredményéről. Tanácsot, segítséget kértek a feladatok megoldásához.” (Schiffer, 1995: 4) Az első settlement 1905-ben alakult Kolozsvárott, majd az 1910-es rövid életű Budapest, Vág-utcai népházat említhetjük. A legfontosabb az 1912-ben megalakult újpesti Főiskolai Szociális Telep volt. A telepet ifj. Erődi-Harrach Béla akadémikus-tanár alapította és igazgatta, a kezdetekkor társadalmi szervezetként – egyesületként –, majd állami alapítású és támogatású intézetként, melynek működtetéséhez az alapítók is hozzájárultak munkájukkal. A kiinduló célkitűzések megvalósítását az I. világháború szinte lehetetlenné tette Az újonnan felépült épület jórészt kórházként működött a háború alatt, s a telep csak a 20-as évektől alakítja ki azt a szervezeti felépítését és működését, amely 1949. januári megszüntetéséig jellemezte. Ezek: – Általános Népvédelmi Osztály (egységei: néphivatal, családi patronázs, fiatalkorúak patronázsa, tanonc és munkaközvetítő); – Közművelődési Osztály (egységei: népkönyvtár, munkásolvasó, általános ismeretterjesztő előadások, tanfolyamok és szemináriumok, gyermeknapközi otthon, tanonc legény-leány és munkáskör, cserkészet); és – Szociális Egészségügyi Ügyosztály (egységei: tüdőbeteg és venereás beteggondozó és rendelő, bakteriológia és röntgenlaboratórium). A gondozói, népnevelői és egészségügyi tevékenységekben a szakemberekhez egyetemisták és főiskolások, gyakorlati terepmunkások és önkéntesek is csatlakoztak. A telep tevékenysége termékeny kutatási terepe volt a szociálpolitika erőteljesen kibontakozó elméletének és gyakorlatának (Hilscher, 1929). A telep működését a később megalakult settlementek követendő modellként tekintették. Ilyen volt az 1926-ban Szegeden alakult Agrár-settlement Budai György vezetésével, vagy a Farkas Edit és Slachta Margit nevével fémjelzett Szociális Missziótársulat, melynek ifjúsági tagozata alapítja meg az 1935-től tíz évig működő budapesti Kozma utcai „női” settlement Népgondozó és Népművelő otthont, Földy Ilona alapításával és vezetésével. Ez a settlement egészségügyi, gyermekgondozási, háztartási munka és a társadalmi élet szabályainak tanításával foglalkozott, családlátogatásokat végzett, egészségügyi központot, bölcsődét, óvodát, napközi otthont, ifjúsági csoportokat működtetett, ünnepeket, táncesteket rendezett, zene és énektanítással foglalkozott. Az 1930-as években már 8 settlement működött Budapesten, a katolikus egyház és a városháza 1938-tól működő szociálpolitikai ügyosztálya szoros együttműködésében (Juhász, Szikra, Varsa, 2010). A settlement intézménye más európai országokban, így például Ausztriában, Franciaországban, Hollandiában és Németországban, Norvégiában és Svédországban is megjelent, és tevékenységüket mindenütt az adott társadalmi szükségletek határozták meg (lásd Varsányi, 1912; Hilscher, 1929; Novágh, 1937; Giczey, 2007; Balipap, 2007 és az Életfa Egyesület honlapjátwww.eletfaegyesulet.hu/settlement.hu.php). 1908-tól beszélhetünk „európai robbanásról”, köztük a magyar settlementek kialakulásáról is. A settlement nemzetközi mozgalmát 1926-tól az International Federation of Settlements (IFS) fogja össze, www.ifsnetwork.org jelenleg 15 szövetséget és mintegy 800 szervezetet képvisel (Giczey, 2010).

Az államilag támogatott közösségfejlesztés már az 1900-as évektől kialakult Nagy-Britanniában, mivel az angol kormányzat felismerte a filantrópok tevékenységének társadalmi hasznát, és támogatni kezdte azt (Gilchrist, 2003). A settlement melletti, további nagy-britanniai kezdeményezések sorába tartoznak később az első világháború bérlősztrájkjai, majd néhány évvel később, a korábbi időszak radikalizmusával ellentétben, már sok helyen alkalmazzák a közösségfejlesztést a brit gyarmatokon is.
A második világháborút és a dekolonizációt követően, a közösségfejlesztés egyik ága közösségi házakat kezd létrehozni és támogatni az újonnan épülő önkormányzati lakótelepeken, illetve városokban. A közösségfejlesztők feladata az volt, hogy segítsenek az új negyedekben kialakítani a közösségi szellemet, és segítsenek az embereknek önmagukon segíteni.
A másik vonalon olyan kulcsfontosságú személyek tettek hitet a közösségfejlesztés angliai alkalmazása iránt, akik korábban a gyarmati közigazgatási munkájuk során találkoztak a közösségfejlesztéssel, és győződtek meg annak társadalomfejlesztési hasznáról. Ebben az időszakban alakul ki a közösségfejlesztés irodalma is. Az ötvenes években e folyamatra nagy hatást gyakorolnak az észak-amerikai tapasztalatok, különösen Murray Ross munkássága (Ross, 1955).
Rossnak az a nézete, hogy a közösségi munkát a szociális munka három munkamódszerének: esetmunka (case work), csoportmunka (group work) és közösségi munka (community work) egyikeként kell értelmezni, gyorsan elterjedt Európában, különösen Franciaországban, ahol a közösségfejlesztés, időszakosan bár, de jelen volt a szociális munkában és a felnőttoktatásban is.
Az 1960-as évek önkéntes szektorának számos kezdeményezése után a közösségfejlesztés 1968-tól vált széles körben alkalmazott foglalkozássá az Egyesült Királyságban (Henderson, 2008: 7–15). Ebben az évben jelent meg több nagy hatású jelentés, és ekkor lépett életbe a közösségfejlesztés nagyobb arányú kormányzati támogatása, köztük az ún. 12 Közösségfejlesztő Projekt (1968–76). Ennek következtében a közösségfejlesztés, összefüggésben a szociális munkával, egyre kiemeltebb szerephez jutott. Attól fogva, hogy a szociális munka elkezdte megkülönböztetni magát a közösségfejlesztéstől, az utóbbi növekvő szerepet vállalt gazdasági ügyekben. A nyolcvanas évek során a konzervatív kormány által bevezetett piacorientált reformok hatására a közösségfejlesztés meglehetősen zűrzavaros helyzetben találta magát, amit tovább súlyosbított az évtized vége felé bekövetkező gazdasági recesszió (Pitchford, 2008). Mégis, a közösségfejlesztés túlélte a brit politika ezen időszakát, és újraépítette önmagát. A ’90-es évek legelejétől a közösségfejlesztés Skóciában, Észak-Írországban, Angliában és Walesben egyre inkább különbözni kezdett egymástól, Skócia és Wales növekvő autonómiájának is köszönhetően. 1997 és 2007 között a Blair-kormány a partnerség dimenziójával egészítette ki a közösségfejlesztés alapjaként szolgáló gazdasági kontextust, s ugyanez folytatódott Gordon Brown kormányzása alatt. A közösségfejlesztés ezen értelmezésének uralkodó jellegét tükrözi a közösségfejlesztés tőkealapú megközelítése (asset-baset community development), amely manapság Észak-Amerikában és Nagy-Britanniában is igen népszerű (O’Leary, 2006). A közösségfejlesztés történelmének ismeretében ezeket az új típusú keretrendszereket számos szakember aggályosnak találja, mert veszélyeztetve látják a közösségfejlesztés értékek menti szerveződését, például a társadalmi igazságosság iránti alapvető elkötelezettségét.

Európa más országaiban a közösségfejlesztés később bontakozott ki, mint az Egyesült Királyságban, Hollandiában és Franciaországban. Hollandiában és Belgium flamand részén a kora ’70-es évektől vetette meg a lábát, elsősorban a városrehabilitációs (urban regeneration) programokon belül, és hamarosan mindkét országban államilag elismert foglalkozássá vált (De Wit, 2007). A holland és brit közösségfejlesztők és képzők szoros kapcsolatban voltak egymással, hasonlatosan a brit és ír szakemberekhez, akiknek szintén hosszú időkre visszanyúló közösségfejlesztési hagyományaik voltak, elsősorban vidéki térségekben.
A kilencvenes évek elején 9 európai ország közösségfejlesztő szervezetei közös szervezetet hoznak létre az elképzelések, információk cseréjére, megosztására. A CEBSD (Combined European Bureau for Social Development – Egyesített Európai Iroda a Társadalomfejlesztésért) később kibővíti tagságát (a magyar Közösségfejlesztők Egyesülete 1992-től tagja), s ma már inkább hálózatként, semmint szervezetként működik, amely a tradíciók, gyakorlatok széles körével teszi lehetővé a kapcsolatépítést – az olasz szövetkezeti mozgalomtól egészen a skandináv felnőttoktatási szervezetekig.

Észak-Amerikában a kiindulópont a 19. század második felétől robbanásszerűen lezajlott városiasodás (Gergely, 1991). Ennek egyik, súlyos társadalmi problémákat kiváltó következménye az volt, hogy a gyökereiktől elszakított, falusiból hirtelen városivá váló tömegek körében addig sosem látott méretű elszegényedés és nyomor ütötte fel a fejét. Pénzsegélyek, szociális szolgáltatások, törvények születnek a hátrányos helyzetűek védelmére, az egyéni jogok biztosítására és a méltányosabb elosztásra.
A szegények felemeléséért folytatott munka hamar szakosodik és szakmásodik. Harc indul a gazdasági alapok megteremtéséért és a szolgáltatások összehangolásáért: közösségi pénztárak, népjóléti hivatalok alakulnak. Ezek szakmai vezetői a ’20-as évek közepétől egyre többször közösségszervezésnek (community organization) nevezték tevékenységüket, hogy megkülönböztessék tevékenységüket az egyéni eset- vagy csoportmunkát végző társaiktól. Munkájuk a lakóterületi közösségek társadalmi problémáinak kezelése volt (Perlman és Gurin, 1993 [1972]: 7–8).

A szakma fejlődésének új és új lendületet adott (uo.):
- az első világháború utáni gazdasági válságot követően Roosevelt New Deal programja: állami támogatások, társadalombiztosítás, állami lakásprogram és szövetségi törvények például a szakszervezeti jogok védelmére;
- a második világháborút közvetlenül követő, a feketék, latin-amerikaiak és Puerto Ricó-iak társadalmi akciói: Harc a szegénység ellen (War on Poverty), melyeket a szövetségi és helyi kormányok is támogattak;
- új terület jelentkezik a ’60–70-es évek társadalmi válsága által kikényszerített szociális, segélyezési, városfelújítási programok hatására, a társadalmi tervezés, amit új szociálpolitikának is neveznek.

Alinsky úttörő munkájának köszönhetően (amelynek ma is jelentős globális hatásai vannak) a közösségfejlesztés az 1960–70-es években jut kiemelt szerephez, mégpedig a kormány szegénységellenes háborújának részeként. A hetvenes évektől kutatások, képzések és néhány nagy hatású szakirodalom támogatta a közösségfejlesztés megerősödését, amely egyre növekvően a társadalmi tervezést (social planning) és a közösségszervezést (community organization) emelte a fókuszába (Kramer and Specht, 1983 [1969]). Nagy vita bontakozott ki a szomszédsági szervezőmunka és a közintézmények közötti kapcsolatról, amelyet bizonyos mértékig az ösztönzött, hogy törvény írja elő a civilek részvételét a tervezésben és a döntéshozatalban.
A közösségi akció egyre szorosabb kapcsolatba került a közösségi vállalkozással (community enterprise) és a közösségi pénzintézeti tevékenységgel (community banking), s e folyamatokat főként a kormányzat, a helyi önkormányzatok és a vállalkozási szféra ösztönözte. Kraushaar és társai öt amerikai esettanulmányt kommentálva ugyanakkor megjegyzik azt is, hogy váltás történt a kormányzati szervezetektől a helyi, „grassroot” megközelítések felé. Ugyanők állapítják meg, hogy a szövetségi programok készítői növekvő mértékben építenek a helyi szükségletekre, célokra és stratégiákra (Kraushaar, Hibbard és Wells, 1999).
Nagyobb hangsúly helyeződött a közösségi kapacitásfejlesztésre (community capacity building) és a helyi vagyont, tőkét kiindulásként kezelő közösségfejlesztésre (asset-based community development) (Kretzmann és McKnight, 1993). Ezzel egyidejűleg kutatták a közösségfejlesztés keretrendszerében a szociális-gazdasági és környezeti stratégiák elegyítésének módjait is.

Kanadában is hasonló folyamatok érvényesültek, ahol a közösségi gazdaságfejlesztésnek jól megalapozott hagyománya van, különösen Új-Skócia (Nova Scotia, Kanada) keleti részén, ahol a szakemberek az Antigonish mozgalomhoz vezethetik vissza örökségüket (MacAuly 2001). (Az Antigonish Movement a felnőttképzés, a szövetkezetek, a mikrofinanszírozás és a vidéki közösségfejlesztés egyfajta elegyét hozta létre annak érdekében, hogy segítsen a helyi közösségi erőforrások kiaknázásában és fejlesztésében. A mozgalom egész Kanadában elterjedt, lelkészek és nevelési szakemberek vezették, és Antigonish városának egyeteme vitte az irányító szerepet). E mozgalom az 1930-as évektől kezdett működni.

Egy sor más ország közösségfejlesztése is méltán érdemelne figyelmet, például Dél-Afrika, Ausztrália, Új-Zéland, de nem vállalkozhatunk e foglalkozás számtalan variánsának világméretű bemutatására, csak kiterjedtségének és mélységének érzékeltetésére. Figyelemre méltó, hogy az alapelvek egymástól teljesen eltérő társadalmi, gazdasági és politikai környezetben, gyakran minimális források mellett is képesek érvényesülni.

Végül felhívjuk a figyelmet a déli országok közösségfejlesztő gondolkodásának és tapasztalatainak történelmi jelentőségére, különös tekintettel a brazil felnőttoktatási szakember, Paulo Freire munkájára.„Dél” alatt most Dél-Amerikát értjük, Campfens nyomán. 1972-es könyve, a Pedagogy of the oppressed [Az elnyomottak pedagógiája] világszerte nagy hatással volt a közösségi aktivistákra, gyakorló közösségfejlesztőkre, képzési és elméleti szakemberekre, hiszen az ő gondjaikkal, ügyeikkel foglalkozott; a reflexió nélküli akció veszélyeire vonatkozó figyelmeztetése ma is ugyanúgy érvényes.
A Community Development Journal (Oxfordban megjelenő, a világ közösségfejlesztését bemutató Közösségfejlesztő Folyóirat) és az International Association for Community Development (Közösségfejlesztők Nemzetközi Egyesülete) által szervezett konferenciák is igazolják, hogy a közösségfejlesztés milyen mértékben meggyökerezett a déli országok egy részében. Mint ahogy a világ más részein is, a folyamat itt is kettős célt szolgál: a helyi, a regionális és az országos mozgalmak elképesztően széles körének szolgál alapul, miközben részét képezi a kormányzatok és más adminisztratív szervezetek szociális, gazdasági és környezetvédelmi programjainak is.
Az OxfamhozAz [origo] működtet Oxfam hírcsatornát, lásd http://cimkezes.origo.hu/cimkek/oxfam/index.html?tag=Oxfam hasonló nem kormányzati szervezetek ma már garantáltan az északi országok falvaiban, szomszédságaiban működő önkéntes és közösségi szervezetek közvetítésével folyósítják az erőforrásokat a déli országokba. Ahhoz, hogy így legyen, hosszú évek küzdelmeire, próbálkozásaira és vitáira volt szükség a közösségfejlesztésben.

A kelet-közép-európai térség és Magyarország történetét lásd a könyvben! A közösségfejlesztés magyarországi történetét a tények tükrében lásd a Közösségfejlesztők Egyesülete fennállásának 20. évfordulójára kiadott Parola ünnepi számában! 2009/4. (A szerk.)

Irodalom

Balipap Ferenc (2007): A settlement mozgalom kialakulása, története Magyarországon. In Giczey Péter (szerk.): Settlement mozgalom Magyarországon. Életfa Segítő Szolgálat Egyesület, Debrecen.
Bourdieu, Pierre (2009 [1972]): A gyakorlat elméletének vázlata. Három kabil etnológiai tanulmány. Ford. Berényi Gábor. Napvilág Kiadó, Budapest. /TÁRStudomány sorozat./
Eredeti kiadás: uő (1972): Esquisse d’une théorie de la pratique, précédé des trois études d’ethnologie kabyle. Librairie Droz, Geneva, Switzerland.
Campfens, Hubert (2002 [1997]): Közösségfejlesztés a világban: gyakorlat, elmélet, kutatás, képzés. 1. és 2. rész. Ford. Varga Tamás. www.kka.hu/__062567bd000f875a.nsf/0/6deadc54688e54a0c1256ce6003b8890?OpenDocument&Highlight=0,Campfens
Eredeti kiadás: uő (1997): Community Development around the world: Practice, Theory, Reserarch, Training. Part I, Part II. University of Toronto Press, Toronto, 1–46.
De Wit, Cees: (2007): A közösségfejlesztés gyökerei Hollandiában. In Vercseg Ilona (vál. és szerk.): Az angol és holland közösségi munka, közösségfejlesztés fejlődésének áttekintése. Két szemelvény. Ford. Varga Tamás. Közösségfejlesztők Egyesülete, Budapest. /Parola füzetek./ www.kka.hu/_Kozossegi_Adattar/Azadatt.nsf/cb64d6a7ffc532248525670c0080efa5/fd05be91b8faaa31c12572f100370af4/$FILE/Az%20angol%20%C3%A9s%20holland%20k%C3%B6z%C3%B6ss%C3%A9gi%20munka.pdf
Eredeti kiadás: uő (1997): The roots of community development work in The Netherlands. In Community Development around the world. Part IV. The Netherland. University of Toronto Press, Toronto.
Gergely Attila (2005 [1991]): Intézmények építése a helyi közösségekben. Közösségfejlesztők Egyesülete, Budapest. Részletek: Parola, 2: 17–19. www.kka.hu/_Kozossegi_Adattar/PAROLAAR.NSF/d735fd2254be3c2ac125690d004a5c81/4607570fc4be86a9c125710100542f97?OpenDocument
Giczey Péter (szerk.) (2007): Settlement mozgalom Magyarországon. Életfa Segítő Szolgálat Egyesület, Debrecen.
Giczey Péter (2010): Együttműködés a magyarországi settlement mozgalom megteremtéséért, kitekintés a nemzetközi mozgalomra. Konferencia-előadás.

www.eletfaegyesulet.hu/dokumentumtar/Együttműködés
settlementért.

Gilchrist, Alison (2003): Közösségi munka Nagy-Britanniában. Parola, 1–2: 20–23.
www.kka.hu/_Kozossegi_Adattar/PAROLAAR.NSF/d735fd2254be3c2ac125690d004a5c81/1c31aeda92508f94c1256d2c0033da40?OpenDocument
Henderson, Paul (2007): A kirekesztettek bevonása. Az európai közösségfejlesztés gyakorlatától a szakmapolitikáig. Ford. Varga Tamás. Közösségfejlesztők Egyesülete, Budapest. /Parola füzetek./ www.kka.hu/_Kozossegi_Adattar/Azadatt.nsf/99b0698cd023d1018525670c0080e328/a9ae999daea85d09c125736f0033271d?OpenDocument
Henderson, Paul (2008): Community development: historical overview. In Michael Pitchford (ed) Making spaces for community development. The Policy Press (in association with Community Development Foundation), Bristol.
Henderson, Paul and Ilona Vercseg (2010): Community develeopment and civil society. Making connections in the European Context. Policy Press, Bristol.
Hilscher Rezső (1929): A Főiskolai Szociális Telep és settlement-munka módszere. Szeged.
Kramer, Ralph M. and Harry Specht (eds.) (1983 [1969]): Readings in community organisation practice. Prentice-Hall, Englewood Cliffs, NJ.
Kraushaar, Robert, Michael Hibbard and Betty Wells (1999): Editorial introduction: Community development in the United States. Community Development Journal, 34 (1): 1–3. (regisztrációra letölthető: http://cdj.oxfordjournals.org)
Kretzmann, John P. and Jonathan L. McKnight (1993): Building communities from the inside out: A path toward finding and mobilising a community’s assets. ACTA Publications, Chicago, IL.
MacAulay, Scott (2001): The community economic development tradition in Eastern Nova Scotia, Canada: ideological continuities and discontinuities between the Antigonish movement and the family. Community Development Journal, 16 (2): 111–121. http://cdj.oxfordjournals.org/content/36/2/111.full.pdf+html?sid=332d90dd-241e-4f47-9d1f-8e551f03768f
Novágh Gyula (szerk.) (1937): A settlement. Budapest Székesfőváros Népművelési Bizottsága. Budapest.
O’Leary, Tara (2006): Asset-based approaches to rural community development. A literature review and resources. International Association for Community Development (for Carnegie UK Trust), Falkland, Scotland. www.iacdglobal.org/files/rpt250407AssetBasedApproachesIACD2_0.pdf
Perlman, Robert és Arnold Gurin (1993 [1972]): Közösségszervezés és társadalmi tervezés. Ford. Szombatiné Mihályi Zsuzsa. Közösségfejlesztők Egyesülete, Budapest.
Eredeti kiadás: uők (1972): Community Organization and Social Planning. John Wiley & Sons, Inc. and The Council for Social Work Education, New York. (regisztrációra letölthető: http://cdj.oxfordjournals.org/content/7/3/205.extract)
Pitchford, Michael (with Paul Henderson) (2008): Making spaces for community development. The Policy Press (in association with Community Development Foundation Universitiy of Bristol), Bristol.
Ross, Murray G. (1955): Community organisation: Theory, principles and practice. Harper & Row, New York.
Schiffer Rita (1995): Az újpesti Főiskolai Szociális Telep. Szakdolgozat a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola általános szociális munkás szakán. Budapest.
Schuler Dezső (1937): Hatósági és társadalmi embervédelem Budapesten. 2. köt. Székesfőváros Statisztikai Hivatala, Budapest.
Varga A. Tamás és Vercseg Ilona (1998): Közösségfejlesztés. Magyar Művelődési Intézet, Budapest. www.pafi.hu/_Kozossegi_Adattar/Azadatt.nsf/99b0698cd023d1018525670c0080e328/ec68caea967c3c04c125679f005b84b7?OpenDocument

Parola archívum