Farkas Gabriella

Háttér

A Közösségfejlesztők Egyesülete 2013 szeptemberében kezdte meg a Norvég Civil Támogatási Alap által finanszírozott Közösségi szolgáltatás – közösségi működtetés kistelepüléseken c. programja lebonyolítását. Az NCTA makro-pályázati kiírásának megfelelően projektünk két szálon fut: az általunk 1. szálnak nevezett programrész keretében széles értelemben vett szervezeti (ön)fejlesztő tevékenységeket végzünk a KÖFE-n belül, a 2. szálon pedig terepmunkát: kistelepülési formális és informális csoportok számára biztosítunk fejlesztői segítséget.
Az 1. szál és 2. szál fedőnév alatt folytatott tevékenységek nagyon sokfélék: a fejlesztő tevékenységektől kezdve a szakemberek szakmai támogatásán, tanulmányutakon és képzéseken keresztül az ún. 1. szálba tartozó munkaszervezeti újratervezések, külső és belső kommunikáció, honlap(ok), szakmai tagozatok, szervezeti együttműködések, stratégiai tervezésig stb. – valamennyi terület külön figyelmet érdemel. Ebben az írásban a projekt 2. szálára, azon belül is a bevont szervezetekkel/csoportokkal és a fejlesztői/mentori szerepkörrel kapcsolatos tapasztalatokra és kérdésekre fókuszálok.
Az első két év egyik legfőbb tanulsága az, hogy szükségünk volt a két évre a munkánk szűkebb és tágabb terét adó helyzet teljes megértéséhez, a lehető leghatékonyabb működések/gyakorlatok kialakításához, a tapasztalatok megfogalmazásához és a hozzájuk való alkalmazkodáshoz. Általunk többé vagy kevésbé ismert és felkészültnek tekintett kollégákkal, meglehetősen konkrét elképzelésekkel kezdtünk el dolgozni, s azzal kellett szembesülnünk, hogy minden másként van. Miközben erőforrás-hiányos szervezetekkel dolgoztunk, magunk is erőforráshiánnyal küzdöttünk – szervezeten és projekten belül egyaránt. A helyzetet tovább bonyolította, hogy a projekt előmenetelét a szokásosnál is több külső tényező befolyásolta (hogy mást ne említsünk, például a 2014 őszén volt önkormányzati választások), így mind emberileg, mind szakmailag nagyfokú rugalmasságra volt szükség.
Ezen összefoglaló írás célja, hogy a fent említett két szempont alapján áttekintsem az elmúlt két évben elvégzett munkát, a küzdelmeket és eredményeket, s felvessek néhány megválaszolásra váró kérdést. Terveim szerint az írás egy sorozat első része, egy nehéz és összetett csapatmunka eredménye: 12 fejlesztő kollégával összesen 17 kelet-magyarországi településen Arnót, Balajt, Csanádapáca, Hernádszurdok, Hidasnémeti, Kenézlő, Litke, Nagybánhegyes, Nagyecsed, Pétervására, Ramocsaháza, Sajólád, Szegi, Telkibánya, Tornyosnémeti, Váncsod, Vésztő végzett küzdelmeink lenyomata.

Elakadt kezdeményezések és csoportok

Pályázatunkban azt vállaltuk, hogy olyan szervezeteket és csoportokat kutatunk fel, illetve segítünk tovább, melyek a helyi közösség számára hasznos tevékenységeket folytattak (a helyi közösség számára fontos szolgáltatásokat nyújtottak), azonban erőforráshiány vagy egyéb okok miatt elakadtak, zsákutcába jutottak.
Projektünk első nagy tapasztalatával igen hamar szembesültünk: egyrészt a saját és partnereink Dialóg Egyesület (Miskolc), Életfa Segítő Szolgálat Egyesület (Debrecen) és Közösségfejlesztők Békés Megyei Egyesülete (Békéscsaba) terepi tapasztalatai alapján vélelmezett helyi szervezetek/csoportok léteztek ugyan, sokuk azonban valójában már csak múlt időben; működésük időszakában is annyira erőforrás-hiányosak voltak, hogy egy mélyebb vagy hosszabb ideig tartó válságos időszakot (pl. egy projekt kifutása) nem tudtak átvészelni, nem voltak tartalékaik. Másrészt azokon a településeken, ahol éppen zárultak vagy végük felé tartottak bizonyos fejlesztési programok (pl. a TÁMOP 5.1.3-as kiírásnak, az NCTA vagy a Svájci Alap korábbi finanszírozásának köszönhetően), kis túlzással pánikszerű helyzeteket találtunk – a civil szervezetek, szerveződések és sok esetben az önkormányzatok is kétségbeesetten keresték a fejlesztési programok során született eredmények megtartásának, jellemzően a létrejött közösségi terek (a TÁMOP esetében pl. kötelező) fenntartásának lehetőségét. Vagyis: nem elakadt, de a felszín alatt életerős kezdeményezések vártak továbblendítő segítő kezekre, hanem befulladt és elfáradt, sokszor tényleg reménytelennek tűnő helyzetben lévő csoportok újjáélesztésre (kérdés persze, hogy vártak-e erre) és még életben lévő (több esetben projektalapú) csoportok, tevékenységek a továbbélést lehetővé tevő segítségre. (Sok esetben konkrét anyagi támogatás reményében kerestek meg bennünket szervezetek, önkormányzatok, ennek híján pedig nem kívántak élni az általunk ajánlott lehetőségekkel). Kivételt főként a Békés megyéből jelentkező szervezetek jelentettek – ebből a térségből erősen formalizálódott, viszonylag stabil működést felmutató szervezetek találtak meg minket.
Mivel a partnereinkkel közösen kidolgozott bevonási szempontok között szerepelt az a kitétel, hogy ne fusson a jelentkező csoportot/szervezetet érintő, a miénkhez hasonló célokkal zajló fejlesztési program, több, a fent említett, a továbbélés lehetőségeit kereső csoportot el kellett utasítanunk. A fejlesztendő csoportokat, szervezeteket egy belső házi pályázat keretében választottuk ki. Azokkal a jelentkezőkkel, akik kitöltötték adatlapunkat, a partnerszervezetek képviselői vették fel a kapcsolatot, és a bírálatot segítendő, tisztázó kérdéseket tettek fel nekik, szükség esetén személyes látogatást tettek náluk. A csoportok befogadásáról a KÖFE és partnerei közösen döntöttek. Kompromisszumokat kötöttünk viszont abban a tekintetben, hogy befogadtunk több olyan csoportot is, melyek nem elakadtak, hanem még el sem indultak, vagy nagyon az útjuk elején voltak; egy maroknyi helybéli „csinálni akart valamit”, ehhez azonban sem eszközeik, sem tudásuk nem volt. Ráadásul mivel belső pályázati adatlapunk rákérdezett a jelentkező szervezet/csoport által folytatott tevékenységekre és települési kapcsolatrendszerére, s erről a csoport vezetője akár még mesélni is tudott a pályázat értékelését végző kollégának, több esetben csak a terepmunka megkezdését követően konstatáltuk, hogy valójában sem tényleges (saját identitással és közös célokkal rendelkező) csoportról, sem rendszeres tevékenységekről nem beszélhetünk. Projektünkben így erős hangsúlyeltolódás és polarizálódás jött létre: nagy számmal kerületek be olyan (jobbára informális) csoportok, melyekkel valójában klasszikus közösségfejlesztői munkát lett volna célszerű folytatni (nem az általunk tervezett mentorálás jellegű tevékenységet) Közülük többtől a későbbiekben sajnos meg kellett válnunk., az ő ellenpólusukként pedig megjelentek olyan szervezetek (Telkibánya, Csanádapáca, Nagybánhegyes, Vésztő) melyek már erősen formalizálódtak, bőven elegendő volt számukra a mentori jelenlét, s elég erősek voltak ahhoz, hogy saját tagságukon, köreiken kívül akár a település egészét megszólítsák.
A fenti tényezők (sok esetben gyakorlatilag csoport-képződés fázisában lévő kezdeményezések, igen szűk erőforrásokkal ellátott fejlesztők, továbbá az a tény, hogy a szűkebb projektstáb, így a szakmai vezetés és a fejlesztők között több száz km volt a földrajzi távolság) komoly nehézségek elé állították a projekt résztvevőit. Ilyen típusú projektmunkában a KÖFE-nek nem voltak tapasztalatai, így a kezdetben tisztán szakmainak vélt 2. (terepi) szálban is komoly munkaszervezési és kommunikációs kihívásokkal néztünk szembe, és tudatos változtatásokra, szervezeti jellegű fejlesztésre volt szükség.

Fejlesztők és mentorok

Pályázatunk tervezésekor a fejlesztőknek szánt szerepet a fejlesztendő szervezetek/csoportok vélt helyzetéhez és tudásához igazítottuk, s ennek megfelelően határoztuk meg az elvárt személyes jelenlét sűrűségét, intenzitását is. Ez röviden annyit jelent, hogy nem a klasszikus, mondhatni, nulláról induló, intenzív fejlesztői jelenléttel és feladatkörrel számoltunk, hanem egy mentori, tanácsadói jellegű, viszonylag ritkább (kezdetben kétheti, később havi) jelenléttel.
Mivel eleve tudható volt, hogy a településenként kifizethető díjazások, mondjuk így, nem lesznek teljesen piacképesek, azzal számoltunk, hogy egy-egy fejlesztő 4-5 településen dolgozik majd, s plusz, kvázi természetbeni juttatást jelentenek majd nekik a rendszeres fejlesztői műhelyek, melyek tanulásra adnak lehetőséget. Magyarul: fiatal, még pályájuk elején tartó fejlesztők bekapcsolódására számítottunk, azzal, hogy a 2. szál egyben egy fejlesztői tanulóműhellyé is válik majd. A fejlesztőket partner-szervezeteink ajánlották, személyüket a KÖFE stábja hagyta jóvá, s természetesen ezen a területen is másként alakultak a dolgok, mint ahogyan elterveztük. Partnereink elsősorban olyan kollégákat ajánlottak be a programunkba, akik már egy ideje (akár jó ideje) a pályán mozogtak, sokrétű tapasztalatokkal rendelkeztek, s egyéb feladataik, munkáik mellett vállalták a mi programunkban való részvételt. Ez a tény jól jelzi a közösségfejlesztő szakemberek feladattal és anyagiakkal való ellátottságát is, ez a kérdés azonban nem tartozik jelen írás tárgyához. A fejlesztők többsége így egyetlen településen kezdett dolgozni, ami több szempontból eleve lehetetlenné tette a korábbi koncepció megvalósítását (és további kérdéseket vetett fel, pl. a projekt útiköltség-igényével kapcsolatban).
Egy másik nem várt jelenség a fejlesztők csoportjában az lett, hogy erősen polarizálódott a csapat a korábban megszerzett tapasztalatok és a fejlesztői magabiztosság tekintetében. Egy ilyen helyzetnek természetesen előnyei is lehetnek, azonban mindenképpen más, mint ha egy viszonylag homogén tudásszinttel rendelkező, a tanulási lehetőséget forintosítható pluszként értelmező csoporttal dolgozunk.
Mint azt fentebb már említettem, a program tervezésekor abból indultunk ki, hogy viszonylag kis erőbefektetéssel mozgásba hozható kezdeményezésekkel állunk majd szemben, s ehhez igazítottuk a fejlesztőktől elvárt szerepkör feladatait, jelenlétének intenzitását is. Ez azt jelenti, hogy a még mindig velünk dolgozó kollégáink többsége valódi heroikus küzdelmet folytat vállalt feladatkörében: szűk erőforrásokkal, kevés személyes jelenlétet engedő feltételek mellett igyekszik helytállni. Ráadásul egy sokuk számára ismeretlen és/vagy idegen, a klasszikus közösségfejlesztőitől sok tekintetben eltérő mentori szerepkörben.
A hol fejlesztőinek, hol mentorinak nevezett szerepkörrel kapcsolatban nagyon sok kérdés, dilemma és nehézség merült fel elmúlt kétéves munkánk során. Szükséges-e különbséget tennünk a fejlesztő és a mentor fogalma között? Vajon egy közösségfejlesztési folyamatban van-e létjogosultsága egy kívülálló, tanácsadói jellegű szerepnek? Ha igen, hogyan definiálhatók azok a minimum-feltételek, melyek mellett ez a szerepkör jól és eredményesen működtethető? Milyen egyéni kompetenciákra van szükség ahhoz, hogy egy szakember képes legyen jól megfelelni ebben a szerepkörben? Ezek a kérdések, helyzetek, dilemmák sok esetben akár még indulatokat is generáló felvetéseket, gondolatokat szültek; a KÖFE-ben az elmúlt időszakban párbeszéd kezdődött erről a kérdéskörről, kíváncsian várjuk a folytatást és az eredményeket.

S a többi…

Ebben a rövid írásban mindössze arra vállalkoztam, hogy felvessek néhány, a KÖFE 2013 szeptembere óta zajló norvég makro projektje során felmerült problémát, dilemmát, megválaszolandó kérdést. Nagyon sok olyan téma, terület van még, melyek a pályázati program végrehajtása során kisebb vagy nagyobb hangsúllyal megjelentek, s amelyekről mindenképpen érdemes és kell még beszélnünk. Hogy csak néhányat említsek:
A KÖFE vállaltan készül egy országos módszertani központ szerepének betöltésére – Mit is értünk ez alatt pontosan? Melyek azok az NCTA projektből levonható első tanulságok, amelyek egy módszertani központ feladatait ellátó szervezet által mindenképpen tudatosítandóak, illetve kérdések, melyek megválaszolásra várnak?
A KÖFE háza táján rengeteg írásban vagy filmeken rögzített tudás halmozódott fel – Hogyan bánjunk ezzel a kincsestárral (amit mi Közösségi Adattárnak nevezünk)? Mit kell tennünk annak érdekében, hogy a szakmai anyagok valóban hozzáférhetővé, felhasználóbaráttá váljanak? Akarjuk-e, hogy a KÖFE valamiképpen profitáljon ebből az évtizedek során felhalmozott tudásbázisból?
Akar-e, tud-e a KÖFE közvetlenül terepen lenni, értékes terepmunkát végezni? Ha igen, meg tudjuk-e mondani, hogy mik azok a feltételek, melyek mentén kiemelkedő szakmai színvonalat tudunk biztosítani?
A KÖFE régóta felnőttképzési intézmény is egyben – mi dolgunk van ezzel? Hogyan és hol találhatjuk meg a helyünket az új felnőttképzési törvény szabta keretek között? Saját finanszírozásának fenntarthatóbbá tétele érdekében akarja-e, képes-e a KÖFE részben piacosítani képzéseit és a képzésekhez kapcsolódó egyéb szolgáltatásait?
Tervezhető, mérhető, értékelhető-e a közösségfejlesztő munka? Valójában mit értünk e fogalmak alatt? Adaptálhatóak-e a külföldi fejlesztő szervezetek által a tervezés – mérés – értékelés területén kidolgozott eszközök? Egyáltalán: akarunk-e mérni, értékelni?
S akkor még a norvég makro projekt konkrét terepeinek konkrét tapasztalatait nem is említettük… Téma tehát akad bőven, keressük a diskurzusra, továbbgondolásra alkalmat adó lehetőségeket és a párbeszédbe bekapcsolódó közösségfejlesztő vagy társszakmákban dolgozó szakembereket.