Közösségfejlesztés

Parola archívum
Kiadó: Közösségfejlesztők Egyesülete, Budapest 1011 Corvin tér 8., T:1/201-5728, kofe@kkapcsolat.hu, www.kozossegfejlesztes.hu

Cím:
Közösség és szociális munka
Év:
2006
Szám:
2-3
Oldalszám:
19-22

Harkai Nóra:
Közösség és szociális munka

A szerző az ELTE Társadalomtudományi Kara Szociológiai Doktori Iskolája PhD-képzésén vesz részt, disszertációját a Kötődés és autonómia, Közösség és individualizáció témában írja. Az alábbiakban részletet közlünk e munkából.
A szerk.
Nemzetközi kitekintés

Az ezredforduló Magyarországán már nem szorul bizonyításra a szociális munka létjogosultsága. A rendszerváltás során széles rétegek helyzete romlott, s a meglévőkön kívül több új területen vált szükségessé a szociális segítésnyújtás (pl. hajléktalanság, munkanélküliség). Egyre több képzett szakember dolgozik a szociális szférában. Az elmúlt 15 évben hosszú utat tett meg a szakma a „laikusként” végzett segítő munkától a Szociális Törvény uniós jogharmonizációjáig. A szakma megszilárdulásának időszakában ugyanakkor főként az egyéni esetkezelés (case work) honosodott meg országunkban. Jóval kevesebb azon szociális intézmények száma, ahol találkozhatunk csoportmunkával, s elenyésző azok száma, ahol közösségi szociális munka folyik. Pedig Nyugat-Európában ezidőtájt már önálló szakmává vált ez a szakterület. A jóléti államokban önkormányzati, állami és – egyre növekvő mértékben – üzleti szektortól származó támogatásokkal folynak közösségi projektek. A különböző európai országokban más és más hangsúllyal ugyan, de a közösségi munka célja a társadalmi integráció, a szolidaritás megteremtése, az állampolgárok részvételének, cselekvőképességének fokozása, a társadalom demokratikus önszerveződésének elősegítése. (Vercseg, 2000)
Az Egyesült Királyságban a közösségfejlesztők a szegény, kirekesztetta kirekesztés komplex probléma, mely nem csupán a szegénységet foglalja magába, hiszen az anyagi forrásoktól való megfosztottságon túl, a kulturális, politikai, társadalmi élet egyéb területein is korlátozott a szükségletkielégítés; az egyén kizáródik lehetőségekből, cselekvésekből, jogokból
emberekkel való együttműködésre kötelezték el magukat. A „társadalmi bevonás” (inclusion) képezi a munkájuk célját. Meggyőződésük, hogy a szegénységet csak egy szélesebb, nemzetközi kontextusban lehet megérteni és értelmezni, ezért hangsúlyozzák a társadalompolitika fontosságát és a helyi, nemzeti valamint a nemzetközi szintű összefogás, cselekvés szükségességét. Közösségfejlesztő szerepüket a „társadalomhoz tartozás”, a társadalomfejlesztés területén a következőkben határozzák meg:
- A szegények saját szegénységükkel kapcsolatos tapasztalatainak nyilvánosságra hozatala (média használata, sajtóközlemények, konferenciák stb.),
- Közösségi autonómia megteremtésére irányuló törekvések,
- Küzdelem a társadalmi megosztottság ellen („hidak” építése),
- Kollektív cselekvés, kölcsönös szolidaritás elősegítése,
- A kirekesztettség elleni küzdelemben a probléma komplex, interdiszciplináris megközelítésének képviselete,
- A fenntartható fejlődés és a „szegénység ellenes” közösségi munka közötti kapcsolat képviselete,
- A közösség tagjainak aktivizálása (kreativitásuk, tudásuk és különböző művészetek, művészeti ágak felhasználásával). (Henderson, 1997)
Hollandiában a közösségi munkások különböző közösségekben dolgoznak: helyi közösségekben, speciális közösségekben (pl. bevándorlók, nők, fiatalok közösségeiben) és intézményi, szervezeti szintű közösségekben. Főként nagyobb városokban alkalmazzák őket bevándorlókkal kapcsolatos munkára, illetve a kábítószer, bűnözés, erőszak okozta közösségi problémák kezelésére.
Belgiumban a közösségi munka fő hangsúlya a társadalmi részvétel javítására helyeződik. Fő munkaterületük: az alacsony jövedelműek lakásproblémájának segítése, a munka nélkül maradtak támogatása és a szomszédságok fejlesztése, új szolgáltatások szervezésével.
Németországban a közösségfejlesztést a városi önkormányzati szociálpolitika részének tekintik. Franciaországban a szociális munkán belül próbálnak az egyéni esetkezelésről egyre inkább a közösségi cselekvés felé elmozdulni. Egyébként 100 körüli a fejlesztéssel foglalkozó szakmák száma. (Vercseg, 2001)
Annak ellenére, hogy létezik nemzetközi egyesület, a CEBSD Combined European Bureau for Social Development
, mely főleg nyugati országok közösségfejlesztő szervezeteit fogja össze – és Magyarország is tagja – közös projektek, kutatások, információ csere céljából, nem alakult ki egy egységes elméleti, módszertani keret, mely az európai térségben a közösségi munkát legitimálná. Mégis elvitathatatlan e szakma jelentősége minden országban, hiszen társadalmi funkcióit tekintve három területen is fontos szerepet tölt be:
- a hátrányos helyzetű embercsoportok szükségeinek betöltését (az alkalmazkodás segítését, társadalmi integráció megteremtése által),
- társadalmi változások kezdeményezését (intézményi reformok, jogalkotás befolyásolása révén),
- preventív területen, az emberek közösséggé szerveződését (a szolidaritás átélhető valósággá tételét).
A közösségi munka nem csupán önálló szakmaként, hanem interdiszciplináris területként is értelmezhető. Izraelben a közösségi munka – leegyszerűsítve – három típusú modell szerint csoportosítható. Az állami modellben – önkormányzati/állami szervezetekben – jogszabályban előírt közösségi munka folyik. A „vegyes szektorú” (állami – üzleti – civil) modellben a szakmaköziség érvényesül fokozottan: nem csupán szociális munkások, hanem több szakma képviselője is részt vesz a munkában. A „nem állami” modellben civil szervezetek a társadalmi valóság kritikai elemzését, társadalmi változások elérését (jóléti jogok és reformok), valamint társadalmi mozgások elindítását tűzték ki célul. Hosszú évtizedek közösségi munka tapasztalatai, valamint a megfogalmazódott szükségletek (szakmai összefogás iránti igény, az állami alkalmazotti lét „kettős lojalitás” dilemmájának feloldására irányuló törekvések, a társadalmi változások markánsabb képviselete stb.) arra ösztönözték a szakembereket, hogy egy új szemléletű közösségi munkamodell kifejlesztésén dolgozzanak. Az 1999-ben létrejött, „A Közösségfejlesztés Interdiszciplináris Fóruma” nevet viselő független fórum tagjai a közösségi munka tágabb értelmezése mellett érvelnek. E nézet szerint a közösségi munka nem csupán a szociális munkán belüli specializációként fogható fel, hanem olyan interdiszciplináris területként is értelmezhető, ahol megteremtődhet a szakmaközi együttműködés lehetősége és a beavatkozási módszerek szélesebb köre legitimálható (makro-szintű gyakorlati beavatkozási módszerek egészítenék ki a klasszikus közösségi szociális munka módszertani tárházát). Ez a megközelítés magában foglalja egyrészt az intézményi, szervezeti háttér reformjának szükségességét (civil szektorban folyó közösségi munka kiépítését, s ezáltal a szakemberek függetlenségének növelését), másrészt a képzésben történő változtatásokat is (közösségi munka definíciójának tágítását, új gyakorlati terepek bevonását, az interdiszciplináris akkreditációt). (Korazim, 2003)

A szociális munka új szemlélete

Akárhogyan is közelítünk a közösségi munkához; a szociális munka egyik módszerének, önálló szakmának vagy interdiszciplináris területnek tekintjük, mindenképpen szembesülnünk kell e munka/tevékenység politikai dimenziójával. Talán éppen ez az egyik legfőbb oka annak, hogy Magyarországon oly kevéssé elterjedt ez a munkaforma, mert a szociális munkások – érthető okokból – nem merik felvállalni a közösségi munka – politikát is érintő – gyakorlatát. A közösségi munkát pedig a helyi hatalommal való szembesülés nélkül nem lehet végezni. Ahogy Cullen megfogalmazta: „A közösségfejlesztés hatalmi vákuumban nem működik; nem lehet képessé tenni valakit (empowerment), más szóval hatalmat adni valakinek úgy, hogy közben elkerüljük a hatalommal való foglalkozást.” (Henderson, 1997, 77.oldal) A közösségi munka ugyanis kulcsfontosságú hozzájárulás a politikai irányelvek kialakításához és a döntéshozatalhoz. A helyi hatalomnak nem csak a lakosságot érintő problémákkal kell szembenéznie, hanem számolnia kell a szomszédságban élő emberek tudásával, erőforrásaival, problémamegoldó készségével, melyet a közösség a saját életminőségének javításához mozgósít.
Bizonyos értelemben a közösségi munka egyfajta „politikai cselekvés” (Varsányi, 1999); több szinten is. Először is a lokalitás szintjén a helyi ügyekbe, döntésekbe való bevonódás által, másrészt országos, sőt nemzetközi szinten, az „igazságos társadalom” létrehozásáért – szociálpolitikai, társadalompolitikai eszközökkel – folytatott küzdelem révén. Bár a közösségi munka legfőbb színtere a lokalitás, mégsem csupán a helyi társadalmat érinti. Így ezek a szintek stratégiailag szükségszerűen összekapcsolódnak. Ahogy a „Harmadik szegénységellenes európai program” tapasztalataival kapcsolatban megfogalmazódott: „A viszonylag kicsi, demonstratív jellegű projektek is képesek olyan politikai kérdéseket felvetni, amelyek helyi, országos és európai szinten is fontosak.” (Henderson, 1997, 75. oldal). Ennek az lehet a következménye, hogy a helyi hátrányos helyzetű csoportok (pl. munkanélküliek, nyugdíjasok, nők stb.) nem elszigetelten, a konkrét probléma mentén fogalmazzák meg szükségeiket, javaslataikat, hanem az eltérő helyzetükön túlmenően képesek felismerni közös sorsukat („kirekesztettségüket”). Ez nem csak helyi, hanem nemzeti szintű összefogást eredményezhet, mely különböző társadalompolitikai reformok szükségességét is fölvetheti. Ennek nem csupán az erőforrások egyesítése lenne a hozadéka, hanem a társadalmi szolidaritás eddig nem tapasztalt mértékének megtapasztalása is.
Mindezek létrejöttéhez egy olyan társadalmi klíma kialakulására lenne szükség, mely a szükséget szenvedőket nem az „állam vérét kiszipolyozó” kliensnek tekinti, hanem szabadsággal és jogokkal felruházott állampolgárnak. Magyarországon ez előbbi szemlélet mélyen rányomja bélyegét a szociális munka egész világára. (Elég csak arra gondolnunk, hogy hogyan viszonyul a közvélemény a hajléktalan emberekhez.)
Márpedig egy társadalom fejlődését nem csupán a gazdasági előmenetel határozza meg. Amartya Sen Nobel-díjas közgazdász szerint a sikeres társadalomfejlődés célja és feltétele egy ugyanazon lényegi elemben határozható meg: ez pedig a szabadság, pontosabban „szabadságok” biztosítása. Minél több szabadság tapasztalható egy társadalomban, annál kézzelfoghatóbb a fejlődés sikere, másrészt viszont csak bizonyos „szabadságok” révén lehetséges a fejlődés. Arra gondol a szerző, hogy a közösségi erőforrások sokkal jobban hasznosíthatók azon országokban, ahol létezik sajtó- és véleményszabadság, s az információáramlás a forrásokhoz való hozzáférhetőséget, az elérhetőséget jelenti az állampolgárok számára. (Sen, 1999)
Dahrendorf (2004) osztja Sen elméletét, de egy számára alkalmasabbnak tűnő fogalom használata mellett teszi le a voksot: ez pedig az életesélyek fogalma. Az életesélyeket opcióknak, választási lehetőségnek tekinti. Ennek két oldala egyrészt a jogok (entitlements) pl. a választójog biztosítása, másrészt egyfajta választék (provisions) megteremtése. Az emberi jólét leírására és mérésére tehát az emberek valós választási lehetőségeinek mértékét tartja megfelelőnek. „A szabadság politikája üdvözli az új lehetőségeket és segít ezek kibontakoztatásában. A remény eme kiindulópontja azonban a szabadság politikájának csupán csak első lépése. A második lépés a cselekvés. A szabadság nem puha párna, amelyen kipihenhetjük magunkat, vagy áldozhatunk a passzív élvezeteknek. A szabadság mindig aktivitásra sarkall.” (id. mű 25. oldal)
Dahrendorf szerint a szabadság politikájának célja, hogy a legnagyobb tömegek számára biztosítsa a legnagyobb esélyeket. A választási lehetőségek ugyanakkor önmagukban nem elégségesek. Az „anything goes” postmodern hozzáállás anómiába torkolló veszélyének elkerülését a választási lehetőség értelmét adó ún. „ligatúrák” biztosítják. (A ligatúrák mély kötések, melyek normákat, értékszemléletet hordoznak, és mint kötőanyag tartják össze a társadalmat.) Dahrendorf szerint az összes társadalmi kötés közül legfontosabb a civil társadalomé, melynek közösségeiben az állampolgárok aktívan részt vesznek, és ezáltal erősítik a ligatúrákat.
Ha mindezt a közösségi munka szintjén értelmezem, akkor a közösségi munka felfogható a szabadság érvényesítésének egyik eszközeként is. A szabadság érvényesítése a közösség tagjainak aktív, cselekvő, alkotó részvétele által történik. A részvétel, a bevonódás különböző szinten történhet. Sherry Arnstein (1969) nevéhez fűződik a „Ladder of Participation” (a részvétel létrája), mely a részvétel különböző szintjeit szemlélteti.

közösségi kontroll
delegált hatalom
partnerkapcsolat
megbékélés
konzultáció
információ
terápia
manupuláció
A létra két alsó fokán hiányzik a valódi részvétel. Ez azt jelenti, hogy a közösség tagjainak – vagy ha szociális intézményre vonatkoztatjuk, akkor a szolgáltatást igénybevevőnek – nincs lehetősége a befolyásolásra, a változtatások kezdeményezésére. Az információ, konzultáció és a „megbékélés” szintjei a jelképesség fokozatai (managed
participation). A befolyásolás lehetséges, de korlátozott mértékben, inkább csak látszatbevonásról van szó. A hatalom birtokosai kezdeményeznek, információt, véleményeket gyűjtenek. Politikai vagy egyéb motivációból azt a látszatot keltik, hogy együttműködnek a lakosokkal, érdekli őket az állampolgárok véleménye, javaslatai, ám valójában nem veszik figyelembe a visszajelzéseket, nem építik be a javaslatokat a tervezési folyamatba. A létra három legfelső foka jelképezi a közösségi hatalom fokozatait. Ezeken a szinteken nem csupán a befolyásolás, hanem az irányítás lehetősége is adott. A hatalom partnerként kezeli az állampolgárokat, valóban kíváncsi a véleményükre, a közösség tagjai részt vesznek a probléma meghatározásában és a döntéshozatali folyamatban.
Az 1990-es években Angliában – az egészségügyi és szociális szolgáltatások reformjával egyidőben – egy új szemléletű mozgalom (User Involvement Movement) indult útjára. A képviselői annak fontosságát hangsúlyozzák, hogy a szolgáltatásokat igénybevevők lehetőséget kapjanak arra, hogy direkt módon – nem csupán közvetítőkön, szociális munkásokon keresztül – osszák meg tapasztalataikat a szociális szolgáltatásról. Két egymástól eltérő elméleti megközelítés adja meg a hátterét az „involvement” (az emberek bevonása) projektnek.
A demokratikus megközelítés a demokratikus társadalom lényegi elemének tartja, hogy az állampolgárok aktív tagjai legyenek a társadalmi életnek, és felelősen részt vegyenek olyan döntések meghozatalában, mely az ő életüket érinti, befolyásolja. Ezért a részvételi demokrácia kiterjesztését képviseli (pl. szomszédsági tanács létrehozását, mely a szociális szolgáltatások financiális kontrollját is elláthatja, és a szolgáltatási formák meghatározásában való döntéshozatali joggal rendelkezik). Ezáltal a helyi közösség részt vesz a szükségek definiálásában, prioritások felállításában, új szolgáltatások beindításában.
A fogyasztói megközelítés – piaci modell – az egyénre helyezi a hangsúlyt, aki visszajelzést ad a szolgáltatónak arról, hogy mely szolgáltatásokra van igény, milyen formában. Az állampolgárok, illetve a potenciális igénybevevők (tudatosan használják ezt a kifejezést a kliens szó helyett) különböző aktivitások által vonódnak be:
- bevonódás a tervezési és döntéshozatali folyamatba,
- együttműködés, új szolgáltatások bevezetése,
- információ adás, fogadás,
- visszajelzés a szolgáltatás minőségéről,
- speciális témákban konzultáció,
- önkéntesség,
- forrásteremtés. (Taylor, 1995)
Chris Miller (2004) e két megközelítést egy harmadikkal egészíti ki: „az igénybevevők képessé tétele” modellel (user empowerment). Ez a megközelítés szakemberek és az igénybevevők közötti viszonyra helyezi a hangsúlyt. Pontosabban a kettejük között lévő hatalmi viszonyt elemzi. A hatalmi viszony kérdése nem csupán e modellre korlátozódik, hanem áthatja az egész „involvement” mozgalmat, sőt rávilágít a szociális munkás szerepkörének változására is. Ahogy Sarah Carr (2004) rámutat, a hagyományos szociális munkás szerepfelfogásban a segítő a „szakember”, a „szakértő”, aki képes a probléma elemzésére, a „kliens” pedig „passzív befogadója” a szociális gondoskodás nyújtotta szolgáltatásoknak. Az egyén életét meghaladó szinten túl – az intézményi, törvényhozási, szervezeti struktúra szintjén – az egyének, közösségek nem rendelkeztek döntéshozatali joggal. Az 1980-as évek végétől, az 1990-es évek elejétől egyre inkább elterjedt Nyugat-Európában az az új szemlélet, mely a kliensek „képessé tételére” (empowerment) helyezte a hangsúlyt. Ebben az új megközelítésben a szociális munkás sokkal inkább az erőforrásokra, lehetőségekre, illetve az azokat akadályozó tényezőkre fókuszál, semmint a probléma természetére. A segítő, kontrolláló szerepkörből kilépve inkább koordinál, facilitál, bátorítja a klienst a saját tudásának, képességének felismerésében. Úgy tekinti a klienst, mint a saját életének legjobb „szakértőjét”, aki kompetens abban, hogy eldöntse, mi szolgálja legjobban az érdekeit. Az „empowerment” a hatalom átruházását képviseli: erőforrások, képzés, önismeret vonatkozásában. Megváltoztatja tehát a hatalmi viszonyokat. Mindez két dimenzióban mehet végbe: az egyéni szinten az empowerment folyamata során a cél az, hogy az egyén minél több kontrollal rendelkezzen a saját élete felett, s ismeretátadás, információk, valamint készségek fejlesztése által képes legyen megérteni a hátrányos helyzetét előidéző okokat. A strukturális dimenzió a társadalmi élet azon területével foglalkozik, mely fenntartja, illetve gerjeszti a társadalmi egyenlőtlenségeket, társadalmi igazságtalanságokat, és bátorítja a kirekesztettek csoportját arra, hogy legyenek hatással az életüket érintő politikai döntésekre, jóléti szolgáltatásokra, szociális jogokra, lehetőségekre. (Askheim, 2003)
Az empowerment így is definiálható: engedély nélkül szót emelni a következményektől való félelem nélkül (Tavistock Institute of Human Relations). Ezzel újra visszatértünk a szabadság kérdéséhez. Felhatalmazni valakit annyit jelent, hogy szabadságot, lehetőséget adunk arra, hogy életesélyeit a legnagyobb mértékben kiaknázhassa. Az empowerment folyamatként értelmezhető; olyan folyamatként, mely képessé tesz bennünket arra, hogy megtaláljuk az összefüggést az egyéni problémánk és az azt befolyásoló értékek, politikák, gyakorlatok között, és lépéseket tegyünk a változtatás irányába.

Milyen elemek szükségesek ehhez:
- információ – hozzáférhető információk, melyeket olyan közérthető stílusban adnak közre, hogy iskolai végzettségtől függetlenül, bárki megérthesse (szakmai kifejezések, idegen szavak mellőzésével),
- hozzáférhetőség, méltányosság – olyan szociális szolgáltatások nyújtása, mely mindenki számára elérhető: fizikai elérhetőség (kerekes székkel is megközelíthető), vidéki régiókban megfelelő közlekedés, időbeni elérhetőség (nyitva tartás alkalmazkodik az igénybevevők szükségeihez stb.),
- választási lehetőségek (opciók),
- jogorvoslati, visszajelzési lehetőség - olyan fórumok biztosítása, melyek lehetővé teszik az igénybevevő/állampolgár számára, hogy kifejezze a véleményét, látását, esetleg panasszal éljen.
A kirekesztett, reményvesztett emberek számára nehezen elképzelhető, hogy éljenek ezekkel a lehetőségekkel, ezért a „user involvement movement” hangsúlyozza a kollektív fellépés, közösségi összefogás szükségességét, és annak a folyamatnak a megértését, melynek során az emberek „képessé válnak” arra, hogy környezetükre nagyobb hatást gyakoroljanak. Ehhez olyan lehetőségekre van szükségük, ahol megoszthatják tapasztalataikat, ahol átélik, hogy megértették őket, és a megértés konkrét változást is maga után von. (Taylor, 1995)
Mindez azonban nem lehetséges egy olyan társadalomban, ahol a szociális munkás, közösségi munkás saját maga sem éli át azt a szabadságot, hogy képes változások, reformok előidézésére, a kirekesztettek érdekeinek képviselésére anélkül, hogy egzisztenciális félelmet élne át.
Ezért hangsúlyozza Beresford (1996) a segítők felkészítését, képzését, „képessé tételét”, hogy megfelelő felkészültséggel, tudással és jogokkal rendelkezzenek ahhoz, hogy közvetítő szerepet tölthessenek be a helyi hatalom és a közösségi szükségek, valamint a jóléti politika és a kirekesztettek érdekei között.
Újra kell tehát gondolni a szociális munkás tradicionális szerepét. A szociális munkás szerepe elválaszthatatlan attól a jóléti rendszertől, amelyben dolgozik. Bürokratikus, autoriter szociális intézményrendszerben, forráshiányos időkben a szakemberek maguk sem érzik magukat felhatalmazva, és őrlődnek az őket alkalmazó érdekei, értékei, elvárásai, és az igénybevevők (kliensek) szükségei, érdekeinek képviselete között. A közösségi munka területén a politikai dimenzió miatt különösen érzékeny pont az alkalmazás kérdése (ki az alkalmazó), a „kettős lojalitás” problematikája miatt. Különösen kritikus a helyzet nálunk, ahol a „hatalmi pozíciókban” lévők szemlélete, attitűdje, az „ellátottakról” való gondolkodásmódja jelentősen eltér a segítő hozzáállásától, és ezért nemcsak a kliens/állampolgár, hanem a szakember sincs abban a helyzetben, hogy következményektől való félelem nélkül visszajelezzen a hatalomnak. Ezzel a problémával – az új szemlélet képviseletének problematikájával – a képzés/oktatás is szembesül. Egyszerre kénytelen a rendszerhez való alkalmazkodás módjait oktatni, ugyanakkor a rendszer megváltoztatására, megújítására irányuló tudások, módszerek átadására, készségek fejlesztésére törekedni.
Az empowerment gyakorlatának széleskörű alkalmazása a szociális szférában egyéb problémákat is felvet. Askheim (2003) az empowerment ideológia mögött meghúzódó veszélyre is felhívja a figyelmet. A gazdasági stagnálás/hanyatlás időszakában, az egyéni felelősségvállalás hangsúlyozásának hátterében a politikai felelősség-átruházás, a társadalmi felelősség hárítása is felfedezhető. A „választás lehetősége, szabadsága” szlogen ugyanis éppen a legelesettebbek körében nem valósul meg a gyakorlatban. Így az ő speciális szükségük – gyenge érdekérvényesítő képességük miatt – „láthatatlan” marad. Ezért fontos a közösségi munkás szerepe a látens szükségek felszínre hozásában; a választási lehetőségek következményeinek feltárásában, hogy segítséget tudjon nyújtani a veszélyek, csapdák elkerülésében. Az empowerment fontos kulcsfogalom a szociális munkában. Szemlélete jelentős változást jelent a kliensről alkotott korábbi felfogáshoz képest. Úgy is tekinthetjük, mint az állampolgári autonómia irányába tett elmozdulást, a szabadság politikája megvalósításának egy lépését.
Az empowerment mellett, az állampolgári részvétel, bevonódás, aktivitás, partnerség is a közösségi munka alapfogalmai. Mindezen fogalmak mögött egy olyan szemlélet húzódik meg, mely azt képviseli, hogy az ország polgárainak (szegényeknek, elesetteknek, hátránnyal indulóknak egyaránt) joga van arra, hogy részt vegyenek közösségeik gazdasági, társadalmi, politikai életében. Hangsúlyozza a társadalmi bevonás (inclusio) fontosságát, azt, hogy az emberek „hatalommal legyenek felruházva”; bevonódjanak a helyi közösségek problémáinak megoldásába, s hatással legyenek az életüket érintő döntések meghozatalára. Ennek érdekében szorgalmazza a közösségi összefogást, az emberek közötti bizalom erősítését, a különböző társadalmi csoportok közötti szolidaritást.
A közösségi szociális munka a helyi közösségek felé orientálja a szociális munkát, oly módon, hogy a formális szervezeti keretek között folyó szociális segítségnyújtást megpróbálja összekapcsolni az informális erőforrásokkal, s így a közösségben rejlő humán erőforrások kiaknázhatóvá válnak. A közösségi szociális munka a helyi szükségletek, sajátosságok figyelembevételével – annak artikulálásával – képes egy újfajta partneri kapcsolat megteremtésére a kliens/igénybevevő és a szolgáltatást nyújtó szociális fél között.
A közösségi munka tehát nem csupán módszertanában különbözik az egyéni, s a csoport szociális munkától. A szükségleteket intézményes keretek között kielégítő gyakorlatával szakítva kilép egy olyan terepre, mely nem a sajátja, hanem a közösségé, s ezáltal képes a helyi
problémák egyedi, helyi szintű kezelésére, melyben a
közösség tagjai épp oly fontos szerepet játszanak, mint a szakember. Új szemléletet hordoz tehát a közösségi munka az intézményi háttér, illetve a szociális munkás szerepének korábbi meghatározottsága tekintetében is, s felveti az intézményesített szervezeti háttér reformjának a szükségességét, az állampolgárok által kezdeményezett szolgáltatások kiterjesztését is. Kérdés, hogy képesek vagyunk-e a változtatásra, mind intézményi szinten (debürokratizálódás), mind a szakmai szerep meghatározása szintjén.
A rendszerváltás óta megszaporodtak azok a családokat érintő problémák, melyek nem az egyéni életben gyökereznek, hanem társadalmi okokra vezethetők vissza, s ezért megoldásuk, kezelésük sem oldható meg hatékonyan egyéni, családi esetkezelés szintjén (munkanélküliség, hajléktalanság, kirekesztettség stb.).! A közösségi szociális munka eszköztára, probléma-megközelítése merőben eltér az egyéni esetmunkáétól, s ebből adódóan olyan társadalmi problémák kezelésére is alkalmas, amelyeket egyéni esetekként nem, vagy nem elég hatékonyan lehet kezelni.
A szociális munkának a következő kihívásokkal kell szembenéznie, mely megkérdőjelezi az egyéni esetmunka jelenlegi magyarországi vezető (szinte kizárólagos) szerepét:
- a leszakadók számának növekedése,
- életmódbeli változások (pl. az otthon és munkahely viszonyának megváltozása),
- termelés és munkaerőpiac átstrukturálódása (munkavállalói szerep átértékelődése),
- a családi élet terén bekövetkező változások (házasságkötések számának csökkenése, női szerep átértékelődése, átalakuló öregedés),
- környezetvédelmi problémák (ökológiai veszélyek),
- új szolgáltatási formák megjelenése (nonprofit szolgáltatók), ill. új típusú szükségletek betöltése iránti igény megjelenése.
Szükség van tehát arra, hogy az egyéni esetkezelésen túl a közösségközpontú megközelítés is széles körben elterjedjen, mert csak így érhető el, hogy a társadalmi integráció, inklúzió, szolidaritás irányába mozduljunk el azáltal, hogy a szociális munka végzése során olyan partnerkapcsolatot tételezünk fel, mely a közös gondolkodást, cselekvést helyezi a középpontba.
Irodalom

Arnstein, Sherry R.: A Ladder of Citizen Participation. Journal of the American Institute of Planners, 1969/July.
Askheim, Ole Petter: Empowerment as Guidance for Professional Social Work: An Act of Balancing on a Slack Rope. European Journal of Social Work, 2003/vol.6.no3.
Beresford, Peter: Meeting the Challenge: Social Work Education and User Involvement. In. Beresford P.−Trevillin S.: Social Work Education and Community Care Revolution. 1996, NISW.
Carr, Sarah: Just an Illusion. 2004/March, Care & Health.
Dahrendorf, Ralph: Egy új rend nyomában. Budapest, 2004, Napvilág.
Henderson, Paul: Társadalomhoz tartozás és állampolgáriság Európában. Budapest, 1997, Közösségfejlesztők Egyesülete.
Korazim−Kőrösy, Yossi: Az állami és a nonprofit szektorbeli közösségi munka új egyensúlya. In.Gosztonyi G. (szerk.).: Közösségi szociális munka II. Budapest, 2003, BFF.
Miller, Chris: Producing Welfare. 2004, Palgrave MacMillan. Sen, Amartya: Development as Freedom. New York, 1999, Knopf.
Taylor, Pat: Consumer Involvement Project. Bristol, 1995, UWE.
Varga A.T.−Vercseg I.: Közösségfejlesztés. Budapest, 2001, Magyar Művelődési Intézet.
Varsányi Erika: Bevezető. In Varsányi E. (szerk.).: Megfigyelés és cselekvés. Budapest, 1999, Balassi.
Vercseg Ilona: Gondolatok a közösségi munkáról – egy megjelent új kötet kapcsán. Parola, 2000/1.

Közösségi Kapcsolat Alapítvány - Közösségi Adattár