Közösségfejlesztés

Parola archívum
Kiadó: Közösségfejlesztők Egyesülete, Budapest 1011 Corvin tér 8., T:1/201-5728, kofe@kkapcsolat.hu, www.kozossegfejlesztes.hu

Cím:
Tudjunk teremteni!
Szerző:
Groskáné Piránszki Irén
Sorozatcím:
Parola
Folyóirat:
Parola
Év:
2009
Szám:
4
Oldalszám:
12
Tárgyszavak:
emlékezés, intézményesülés

A közösségfejlesztésről úgy tartjuk, hogy a kis lépések művészete, olyan folyamat, amely eredményeit csak hosszabb távon mutatja meg. Ez így igaz a Közösségfejlesztők Egyesületére is. Kis lépésekkel ugyan, de a húsz éves évforduló kapcsán itt vagyunk és elmondjuk az eltelt évekkel kapcsolatos tapasztalatainkat és érzéseinket.
Elsőként arról szólok, hogyan is találkoztam a közösségfejlesztéssel.
Megjelent 1988-ban egy tanulmány Szocializáció, szerep, érték a népművelői pályán címmel, amely egy kutatás összefoglalója volt, s a szerzője (Vercseg) Ilika. A kutatási hipotézisben arra keresték a választ, miben áll a népművelői szerep, hogyan határozzák meg ezt maguk a népművelők, és hogy szerepértelmezésük milyen szakmai tevékenységet mozgat. Kicsit meglepődtem, amikor olvastam az összegzést. Főként azon, hogy a „megfelelni az irányítás aktuális elvárásainak” tartalom milyen előkelő helyet foglalt el az „alulról jövő kezdeményezések támogatásá”-val szemben. Addigi tapasztalataim alapján ezt éppen fordítva gondoltam.
Akkoriban a megyei közművelődési intézményben dolgoztam és a hálózati módszertani munka mellett népművelők képzése volt a munkaköri feladatom. Úgy gondoltam, a képzések révén lehet és kell is a fentebb említett sorrenden változtatni! Ezért aztán a helyi társadalom fejlesztése, a helyi szükségletek feltárása, valamint az ebből építkező cselekvési tervek kerültek képző alkalmaink fókuszába. Tanultunk szemléletet, tanultunk módszert! A pályakezdő népművelők képzésének gyakorlati részét is ennek jegyében valósítottuk meg, ennek részeként indult el a nagyrábéi közösségfejlesztő folyamat. Ekkor ismerkedtem meg a Közösségfejlesztők Egyesületének törekvéseivel és meghatározó személyiségeivel.
Nagyrábén Ilika vezetésével azt tanultuk, hogy mit jelent egy település látleletének elkészítése, milyen módszereink vannak és milyenek lehetnek a látszólag helyi cselekvésre nem mozdulók aktivizálására. Tanultunk egymástól és tanultunk a nagyrábéi emberektől: bölcsességet, a beszédes csend tiszteletét, és azt, hogy idő kell ahhoz, hogy megértsük a településen élők lelkületét. És további munkáink során Konyáron, Bodaszőlőn megtapasztaltuk, hogy minden település más és más, és másfajta segítői, fejlesztői szerepet vár el tőlünk is.
Az első időkben mindig pontosan szerettem volna értelmezni és tudni, hogy mi is a közösségfejlesztés lényege? Két véglet között mozogtam: nem értem, hogy miről beszélnek és nem érem el kézzel fogható közelségben; máskor meg úgy gondoltam: de hát én mindig is ezt és így tettem, csak nem tudtam, hogy így hívják!
A Közösségfejlesztők Egyesületében több korszakot éltünk meg, amelyek szervesen egymásra épültek. A korszakainkról és legfontosabb történéseinkről következik néhány gondolat, ahogyan én megéltem, s ahogyan az emlékezetemben megmaradt.


A hőskorszakról

A „mélyszántások” időszaka. Így neveztük magunk között azt, amikor egész települést átfogó társadalmi és kulturális fejlesztést indítottunk. Voltak, voltunk, akik azt gondolták, hogy ezt csak így lehet. De hát akkor ez mennyi idő? – kérdeztük rémülten magunktól is. Utólag is azt gondolom: egy ilyen mélyszántás minden közösségfejlesztőnek fontos és elengedhetetlen tanulási folyamat.
Az első, az országos egyesülethez kötődő élményem az a találkozó volt, amelyet Pálinkásné Julika szervezett Cereden, 1989 decemberében. Arról beszélgettünk, hogy azért szerveződik a Közösségfejlesztők Egyesülete, hogy az ország különböző helyein élő, gondolkodó, cselekvő, a „változtathatatlannak” mondottba bele nem törődőket megtalálja. Hogy az emberekből és közösségekből felszínre hozza a jót.
A tanulás és a szakmai konferenciák, tanulmányutak időszaka
1990-ben elsőként Hajdú-Bihar megyében indítottunk bizonyítványt adó közösségfejlesztő képzést 10 fő részvételével. Nagy tett volt ez akkor, személyenkénti befektetés és kockázatvállalás, biztos megtérülés nélkül. Átnéztem a résztvevők névsorát, azt látom, ma ebből a körből öten dolgozunk a nonprofit szektorban, nehézségek árán, de megteremtve munkahelyünket is.
„Szinte az egyik napról a másikra alakul közösségfejlesztő szakmai identitásunk, amelynek során környezetünkkel is feszültségekbe kerülünk, néha konfliktusokat is megélünk, de átéljük, hogy valamiféle hőskorszak kialakítói is vagyunk, még ha egyedül is, még ha egzisztenciális bizonytalanságban is. Vonzódunk az ismeretlenhez, ki akarjuk próbálni magunkat, nyelvet szeretnénk tanulni, külföldre utazni, feltöltődni, hogy mindez erőt adjon a hétköznapok nemcsak elviseléséhez, hanem alakításához is” – írtam ezt akkor, egy képzésünket elemző cikkben.
A Közösségfejlesztők Egyesülete 1991-ben szervezte meg a Képzők Képzőjét Szentendrén, amely az önképzésünknek új formája volt, kiváló előadókkal, parázs vitákkal. Lehetőséget jelentett a tanulásra, az előadások által az Európában és a világban való tájékozódásra. A kurzus egy részében még nyelvtanulásra és számítógépes ismeretek elsajátítására is volt lehetőség. Igaz, az utóbbi megértése az Erika írógépen nevelkedettek egy részének nem volt könnyű feladat!
A Nyolcvan Falu konferencia 1992-ben azért volt jelentős számunkra, mert két megyénkbeli közösségfejlesztő folyamat tapasztalatairól is beszámolhattunk. Bemutattuk a nagyrábéi és a konyári munkánkat.
Az első alkalom, amikor betekintést nyertem az Egyesület nemzetközi tevékenységébe, 1992-ben volt, amikor a CEBSD tagjaival volt közös konferenciánk Budapesten és Gyulajon közös tervező munkánk.
Majd következett 1993 és a szécsényi konferencia, amelynek középpontjában a Közösségi munka Angliában témakör állt. Egy kis mikrobusznyi megyei csapattal mentünk és hazáig csak az élményeiket és a felfedezéseiket hallgattam. És bíztam abban, hogy most még a korábban kétkedők is elköteleződtek!
Ugyanebben az évben tanulmányúton voltunk Franciaországban. Vendéglátóhelyünkön a térségi együttműködést tanulmányoztuk. Rácsodálkoztunk a kistérség újraélesztésének formáira, amelyben kitörési pontot a falusi turizmus jelentett.
Magunkat is megerősítve éreztük, amikor vendéglátónk, Louis (Caul-Futy) így magyarázta munkája lényegét: „Készíts egy légi felvételt, tehát lásd és ismerd meg a saját környezeted változatos gazdasági, közigazgatási-hatalmi rendszerét! Találd meg, mi az a speciális, sajátos, ami csak itt van szilárdan, amire egy fejlesztési stratégia ráépíthető! És találj olyan társakat, akik ismernek és elismernek Téged!” – és még sorolhatnám bölcs gondolatait.
A közös munka és közös tanulás élményét hozta a falufelmérés (village appraisal) módszerének tanulmányozása Angliában, melytől ihletet kapva a közösségi felmérés módszerének kifejlesztésére került sor 20 magyar településen. Mi a régióban Földesen, Fehérgyarmaton és Nagyrábén voltunk részesei a folyamatnak. Ekkor ismertük meg Mariont (Horton), Pault (Henderson) és persze Charlie (McConnell) legénylakásában töltött néhány napot nem felejtjük máig sem!
1995-ben Edinburgh-ban jártunk Ilikával, Beke Marcival a Válságban az ifjúság konferencián, amely egy új terültre irányította a figyelmet: erőforrásként építeni a fiatalokra!
Önképző alkalmainkra a koronát a yorkshire-i Barnsley Northern College felnőttképzési szervezetében John (Grayson) és Marion által szervezett rövid közösségfejlesztő kurzus (két hét) tette fel, mely tanulási folyamataiknak csúcspontja volt, tele élményt adó előadásokkal, találkozásokkal, közösségi hétvégével, ahol még a nyelvi korlátokat is leküzdöttük. Ekkor éltem meg és értettem meg igazán a „tanulni mások tapasztalataiból” gyakran emlegetett felnőttképzési módszer lényegét.


Az intézményesülés időszaka, a „most lehet valamit tenni” érzésével

1992-ben megalakult a Közösségfejlesztők Hajdú-Bihar megyei Egyesülete, amely hat évig működött. Hogy mégis vége lett? Hosszasan lehetne keresni a magyarázatot. A lényeg az, hogy akik átélték ezt az időszakot, sok élménnyel és szakmai tapasztalattal gazdagodtak és elköteleződtek a közösségfejlesztés ügye mellett. Volt tagjaink mára közösségfejlesztő folyamatok generálóivá váltak saját környezetükben, településeiken, köréjük közösségek szerveződtek.
1993-at írtunk, amikor hosszú vajúdás és reménytelen forráskeresés után létrejött a Közösségszolgálat Alapítvány, amelynek egyik alakítója a Közösségfejlesztők Egyesülete volt. Szerintem ez volt az első közösségfejlesztési szakemberhálózat az országban. Tíz főállású helyi fejlesztőt alkalmazott, és együttműködött további szakemberekkel: Magyarné Rozi, Balázsi Karcsi, Pálinkásné Julika, Kecskeméthyné Lilla, Bihariné Emőke, Keresztesi Józsi, Vattay Dénes, Pósfay Péter, Balipap Feri, Hallgató Éva, Beke Pali, Varga Tamás, Péterfi Feri, Ilika, Kovács Flóri, Huszerl Józsi. És sokan tartottak velünk más intézményeknél dolgozva: Pocsajiné Magdi, Polyák Berci, Imre Karcsi, Kenyeres Jutka, Markolt Bandi és később Mészáros Zsuzsa. Örülök, hogy társ voltam ebben a munkában is.
Az ezt követő években szinte havonta találkozunk Dobogókőn, Balatonalmádiban, Budapesten. Végiglátogattunk szinte valamennyi helyi közösségszolgálatot. Megálmodtunk, elindítottunk, kipróbáltunk valamit, ami akkor látszólag elbukott, de mint látjuk, itt vagyunk, tehát most is él!
Ennek a folyamatnak a keretében jött létre Debrecenben a Kelet-magyarországi Közösségszolgálat Alapítvány 1995-ben, ma is folyamatos tevékenységgel, s informáló, képző és kapcsolatteremtő tevékenysége révén elkötelezett bátorítója a helyi közösségfejlesztő folyamatoknak a régióban.
A Civil Kollégium létrehozása a közösségfejlesztők intézményépítési törekvéseit vitte tovább, hiszen részesei voltunk első kurátorként, leendő képzések ötletelőiként, vagy csak a „hozzávalók” beszerzésében vállalt apró szerepekben. És mint látjuk, ez sikeresebb lett, mint előbb említett intézményesülési törekvésünk.
Segítő kapcsolat szándékkal indult 1990-ben a Parola, amely máig hiteles társunk, és amiben minden benne van, ami az elmúlt 20 évben történt velünk A mi Közösségi Adattárunkban Debrecenben minden száma megtalálható, így ez sokat segített nekem most is a múlt felidézésben.
A Közösségfejlesztők Egyesülete köré egy-egy időszakban mindig „csapatok” szerveződtek. És voltak néhányan, akik minden időben ott voltak az Egyesület élén, köszönet ezért Nekik! Én magamat a második ilyen nagy csapathoz sorolom, s szubjektív osztályozásom szerint most a negyedik generáció van jelen. Úgy hiszem, minden csapatnak megvolt a saját küldetése, „hőskorszaka” a maga idejében, tettük/teszik a dolgunkat a legjobb tudásuk szerint.
A közösségfejlesztés magyarországi történetét azonban, szerintem, együtt írjuk és együtt jelentjük! És ez már több mint az Egyesület! – de a gyökerek innen erednek.
Ha számvetést készítek, hogy mit is kaptam, tanultam a Közösségfejlesztők Egyesületétől, és az itt megismert emberektől, akkor elmondhatom:
− szakmai elköteleződést,
− emberi tartást,
− szemléletet,
− élményt adó együttléteket és szakmai utakat, tudást új tartalmakkal,
− barátságokat, szakmai segítő társakat itthon és külföldön egyaránt,
− kitárult világot, szakmai szabadságot,
− ellesett titkokat: viselkedésben, gondolkodásban, módszerekben,
− követésre méltó példaképeket, elkötelezett embereket,
− megélt pillanatokat az együvé tartozásról, a közösségben végezhető munkáról,
− kudarcokat, amelyek az adott pillanatban lesújtottak, de hosszútávon előbbre vittek, építettek,
− megélhettem egy magyar közmondás igazságtartalmát: „Szükségben ismered meg a jó barátokat!”,
− bátorított elindulni egy úton, amelyre félve léptem, és melyen volt idő, hogy botladoztam,
− megalapozta azt, hogy mára saját közösségeimben, de főként a proHáló hálózatban, megélem az érdeklődést, a tanulni akarást és a tetteket a közösségfejlesztés szemlélete és cselekvési technikái iránt.

Egy régi feljegyzésemből, 1989-ből, az „Egy település lelki szellemi arculatai” konferenciáról idézem Varga Tamás gondolatait arról, ahogyan az akkori állapotokat jellemezte: „Leépült a helyi társadalom, a helyi tudat! Akinek nincs szelleme, nem tud teremteni!”
Azt kívánom Mindannyiunknak, hogy legyen egészségünk, szakmai elkötelezettségünk, tudásunk, bátorságunk, hogy tudjunk teremteni!
Az Egyesület mindenkori vezetőinek és tagjainak azt kívánom, hogy tudjanak építkezni a múlt gazdag tapasztalat- és tudástárából, tisztelve az elődök munkáját, mert ezzel magukat, és egymást is megbecsülik.
Groskáné Piránszki Irén
Kelet-magyarországi Közösségszolgálat Alapítvány
Debrecen
adattar@t-online.hu

Közösségi Kapcsolat Alapítvány - Közösségi Adattár