Közösségfejlesztés

Parola archívum
Kiadó: Közösségfejlesztők Egyesülete, Budapest 1011 Corvin tér 8., T:1/201-5728, kofe@kkapcsolat.hu, www.kozossegfejlesztes.hu

Cím:
"Ők maguk mondják a saját üzeneteiket"
Folyóirat:
Parola
Év:
1997
Szám:
4
Oldalszám:
18-19.
Nevek:
Péterfi Ferenc, Liling Tamás
Intézmények:
Civil Rádió, Bárka, Handicap Alapítvány, Láncszem című újság, Nap-Tv, Movi
Tárgyszavak:
portré, fogyatékosok
Megjegyzés:
Beszélgetés, amely a Civil Rádióban hangzott el.

Portré

Láncszemek: az írott sajtótól a videón át a világhálóig

“ŐK MAGUK MONDJÁK A SAJÁT ÜZENETEIKET”

Péterfi Ferenc: Itt a stúdióban ül Liling Tamás akit szeretettel köszöntök. Annyit elöljáróban el kell, hogy mondjak, hogy Te itt a rádió alapítói közé számítasz, ez azt jelenti, hogy négy éve a Civil Rádió időszakos adásai során kapcsolódtál ebbe a műhelybe.
Liling Tamás: Akkor még két szervezet volt amiben dolgoztam önkéntesként. Mind a kettő sérült embereket segítő szervezet volt, az egyik a Bárka, értelmi fogyatékosoknak próbált segíteni; a másik, a Handicap Alapítvány pedig mozgássérülteknek. Nagyon szívemből szólt az akkori felhívásotokban az a gondolat, hogy az ide csatlakozó sok-sok nonprofit szervezet, hallassa hangját minél hangosabban, hogy léteznek, létezünk, hogy vannak itt emberek, akik így gondolkoznak, vannak értékek, vannak szükségletek, ezek jelenjenek meg az éterben is.
PF: Ha jól emlékszem Te akkor egy levélben arról írtál, hogy azoknak a képviseletében akikkel te dolgozol; a sérültek számára miért fontos egy ilyen orgánum?
LT: Nem az ő számukra fontos – itt egy kicsit ki kell, hogy javítsalak, – hanem a mi számunkra. Azt, hiszem, hogy a lényeg a "jelenlevés", mindenkinek az esélyét meg kéne adni, hogy jelen legyen a médiában, hogy ne "rólad szóljon a beszéd, hanem te mondhasd a beszédedet". Na most ez a világ a sérültek: a fizikai hátrányuk miatt a többi polgárnál is hátrányosabb helyzetbe vannak kényszerítve a médiában is.
Itt mindig arról van szó, hogy vannak beleérző, meg megszállott, meg valamitől érintett emberek, akik úgy érzik, hogy tolmácsolniuk kell mások problémáját, ügyeit. Csinálják és helyettük is vállalják, hogy a nyilvánosság előtt beszélnek. Na ennek az ellenkezőjét érzem én igazán fontosnak, hogy ne helyettük beszéljenek, ne szenvedjék el, hanem, tanulják meg, ők maguk csinálják meg, ők maguk mondják az üzeneteiket...
PF: Miért pont ezt a problémát ragadtad ki?
LT: Hát, hogy miért pont ezt a világot? Talán véletlen az életem hozta így, hogy megismertem a feleségem környezetéből tizenvalahány évvel ezelőtt egy mozgássérült lányt, a családja nem tudta őt már ellátni és bekerült egy szociális otthonba. Mivel kifejezetten mozgássérültek számára nincs intézmény Magyarországon, ő bekerült öregek közé és hát így megismerkedtem több mozgássérülttel, meg az intézeti léttel, és barátságok születtek. Kiderült, hogy nagyon sok problémájuk van, ezeknek az embereknek. Úgy alakult hogy pont a mozgássérülteken belül is olyanokkal kerültem kapcsolatba, akik otthonokban laknak. Ez tényleg egy olyan helyzet, amin keresztül az ember egy olyan világba pislant bele, ami képet ad a jelenlegi szociálpolitikai helyzetről, az egészségügyi ellátottságról, emberi toleranciáról, tehát sok minden benne van az ilyen otthonokba kényszerített emberek világában. De leginkább van benne az, hogy így kívülről bemenve, mi mit gondolunk más problémájáról, és – engem az izgatott leginkább – mi hogy akarjuk megoldani helyettük, hogy nekik jó legyen.
PF: Ez azt jelenti, hogy igazából, Te nem egy segítő, hanem egy fejlesztő szerepet kerestél vagy találtál magadnak ebben a világban?
LT: Igen. Tudod van ez a tipikus történet, hogy ha valaki megszomjazik, adsz neki egy kis vizet, és ha megint megszomjazik akkor ki fog neki adni? Ez hosszú évekbe telt míg idáig eljutottunk közösen ezekkel, a barátaimmal, hogy mindig lesznek olyanok, akik jönnek és segíteni akarnak nekik. Aztán őket elviszi az élet, és akkor akiken eddig segítettek azok csalódnak és akkor még jobban bezárkóznak! Szóval hogy ennek az egész helyzetnek a kulcsfigurája és a folytonosság őre az akit érint. Neki kell a saját életét szervezni, a saját ügyeiben hangot adni és akkor mindig lesznek segítők akik ideig-óráig, akár hosszú évekig ott állnak mellettük. De a saját ügyük képviselete az rájuk vár! Ez körülbelül 6 év volt, mire idáig el tudtunk jutni, hogy egy páran belátták ezt.
PF. Többes számot használsz: ezek az érintettek vagy pedig többen vagytok ebben a segítő munkában?
LT. A többes szám itt az érintettek. Nekik kell ezt csinálni, ha ők nem veszik komolyan, ha ők csak várnak, ha nem ők kezdenek el diktálni, ha nem ők adják meg az alaphangot, akkor a zenekar szétesik, mindig cincogás van és lekerülnek a palettáról. Ilyen értelemben valóban nem szeretnék csak segítő lenni, hanem fejlesztő, ami egyébként egy irtó nehéz szerep. Én mindig tudathasadásos állapotban vagyok emiatt, merthogy más a tempó.
PF: Kinek más a tempója: a segítőnek vagy az érintettnek?
LT. A segítőnek és az érintettnek is. Én ezt otthon is átélem a gyerekkel szemben, inkább letusolom, mint, hogy megvárjam míg ő megmosakszik. Na itt ugyanerről van szó!
A különböző intézetekben lakókkal csináljuk a Láncszem című újságot egy kommunikációs csatorna kiépítésén munkálkodva. De én szívem szerint már rég építeném tovább, hogy rádiós vagy kazettás, hangos változatot is működtessünk. Sőt én már a televíziónál tartanék. És még a lapnál vagyunk és azon kínlódunk, de tudom nagyon jól, hogy ennek ez az útja. Szóval ha az ember ezt felgyorsítja, olyan mint egy vezér aki előre rohan, közben a sereg már régen nem is hallja, hogy ő mit akar.
PF: Nagyon érdekes gondolat, egy kicsit részletezzük. Futólag említetted újság, hangzóanyag, televízió. Mi is ennek a programnak a mostani tétje? Mi az az út amit be akartok járni ezzel a Láncszem kezdeményezéssel?
LT: Amit mi be akarunk járni az egy fantasztikus dolog. Hogy aztán ez hány emberöltő, az egy más kérdés. Ez egy kísérlet, amiről idáig beszéltünk, egy médium sor létrehozása. Az érintett rétegek, a szociális otthonban lakók világa, mert most már nemcsak mozgássérültekről szól, hanem mindenkiről aki valamilyen bentlakásos intézetben él Magyarországon. Lehet ez idős, halmozottan sérült, pszichiátriai otthon lakója, gyerekintézet.
Tehát azt szeretnénk, hogy adjanak hírt magukról, hogy jelen legyenek az utcán ha fizikailag nem is, de legalább valamilyen médium segítségével az ő gondolataik, a problémáik és a másik irányba pedig olyan értékek juthassanak be ezen az ablakon, olyan napsugarak melyek ritkán érik őket.
PF: Láncszem, ez a lap címe, szociális otthonokban élők magazinja – ez az alcím. Te vagy a felelős szerkesztője de a készítői?
LT: Civilek és laikusok, úgy mint én. Szociális otthonban lakók, akik maguk szerkesztik, írják, csinálják a riportokat, állítják össze az anyagot, és ebből ami profi munka az kifejezetten csak a tördelés.
PF: Ha ezt tényleg ők csinálják ez azt jelenti, hogy sikerült rávenni a különböző otthonokban élőket, hogy írjanak magukról. Ez nagy küzdelem volt ?
LT: Ez folyamatos küzdelem, tehát ez nem múlt idő, ez egy folyamatos jelen idő. Igen, mert, hogy itt – aki a nyilvánosság elé odalép valamivel, annak vállalni kell a következményeit, ha egy problémával lépsz oda annak biztos hogy vannak következményei.
PF: Tehát ha egy otthonon belüli problémát a nyilvánosság elé tárok kiszolgáltatottabb vagyok?
LT: A többszörösen kiszolgáltatottságod miatt igen. Nem kell hogy fogyatékos legyél. Legyél te egy idős ember, vagy egy gyerek, aki valamilyen problémát ország-világ elé tár, és ugyanakkor ő ott marad abban az intézményben az intézményvezetővel, adott esetben négyszemközt azzal a nővérrel aki éppen este ott téged elrendez, és akkor hadd ne mondjam, hogy az emberi találékonyság milyen a bosszú tekintetében – sok minden van a repertoáron.
Valójában mit tudunk mi nyújtani? Milyen védettséget milyen nyilvánosságot tudunk adni, segítségül annak az embernek aki vállalja ezt? Nagyon minimálisat!
PF: 637 intézményt próbáltok ti megcélozni 55-60 ezer ember legalább, aki ilyen zártságban él.
LT: Szeretnénk hogy az újságnak legyen egy kvázi rádiója, ami azt jelenti, hogy egy szerkesztett audió kazettán hangos melléklete, amit szintén ez a közeg állítana elő. Itt felhasználva minden technikai lehetőséget, ha van valahol telefon és van egy magnó, akkor már nem biztos, hogy fizikailag is kell találkozni embereknek ahhoz hogy gondolatot tudjunk cserélni. És ezek a szerkesztett audió kazetták részben valamilyen sokszorosításban jelen lennének szintén a nyilvánosság előtt.
PF: De azt is jelenthetné hogy új embereket kapcsol ebbe a mozgalomba.
LT. Hát nagyon reméljük
PF: Van aki írni nem tud, éppen valamilyen gátoltság miatt, de mondjuk beszélni igen, egy hangfelvételen meg tud szólalni.
LT: Így igaz, és kitágítja az érintettek, az elérhetőség körét. Olyan minőségben szeretnénk előállítani, ezeket a hangzó anyagokat, hogy leadhatók legyenek egy ilyen rádióban. De itt nem állunk meg!
PF: Hanem?
LT: Hanem mienk a világ! Emellé egy videó program is épülget, ami azt jelenti, hogy ilyen otthonokba szeretnénk videokamerákat kirakni, ők mutassák be saját világukat. És még mindig nem állunk meg, mert ott az Internet, ami ezt az egészet összeköti és képpel-hanggal “nádi hegedűvel" az egész világon látható, halhatóvá tehetné ezeket az anyagokat.
PF: Tamás most rólad kérdeznék még, hogy Neked hogy alakult ehhez az egész dologgal a viszonyod?
LT: Én eredetileg elektromérnök vagyok, a filmgyárban dolgoztam, videóztam aztán volt egy nagyon érdekes időszak, akkor indult a Nap-Tv. Az tényleg egy fantasztikus jó lecke volt, mert ott mindenki mindent csinálhatott akkor, riporterkedhettem, vághattam, szerkeszthettem, televíziót játszhattam, szóval nagyon jó volt.
A Movi-t a korábbi munkahelyemet elhordta a rendszerváltás. Ezek az alapítványok közben egyre nagyobb feladatokat kezdtek az életemből betölteni. Most már január óta még munkanélküli sem vagyok. Három gyerekemmel, a feleségem is otthon van még Gyed-en. Családi pótlékból, meg szociális rendszeres nevelési segélyből élünk. Meg idáig volt egy ösztöndíjam ami múlt májusban lejárt. Van papírom, és végzettségeim is vannak. Most én úgy érzékelem a jelent, hogy nincs fizetőképes igény arra a dologra amit csinálok. Vannak papírjaim, hogy mihez értek elvileg, itt el lehetne menni megint kereskedelmi televízióhoz vagy bárhova. Pillanatnyilag még várok, kicsit feszül a húr otthon is, hogy meddig lehet ezt még húzni...?
PF: Nyilván ez azt jelenti, hogy nagyon puritán otthoni életmódot kellett berendezni ahhoz hogy ez viselhető legyen.
LT. Igen sok mindent, de ez egy fantasztikus csoda, hogy azért azt állíthatom becsülettel, hogy hál’ Istennek a gyerekek nem nélkülöznek semmit. Tehát nincs egy megszállott őrült apa, aki föláldozta családját, hogy a gyerekei rongyokban járnak meg nem tudom mi. Olyan baráti körhöz jutottunk így ezeken az emberi kapcsolatokon keresztül, hogy mindig van, lehet hogy használt ruha, de használható még és egymásnak is tudják adni. Hogy mindig valahogy megoldódik, hogy nyáron ne kelljen a pesti lakásban lenni a gyerekekkel, mert mindig vannak olyan ismerősök, családtagok akiknek van olyan nyaralójuk, vagy valami, ahova el lehet menni, Vannak különféle gyülekezeti kapcsolatok is ahol szintén lehet. És ha visszagondolok az elmúlt pár évre, tényleg színesek voltak a nyarak a gyerekeknek. Én most még úgy érzem, hogy még ezt szabad, sőt kell is csinálnom. Hát aztán majd kiderül, hogy meddig lehet vagy kell!
PF. Mégis félve is kérdem, hogy mit ad neked ez a dolog?
LT Én rengeteget kaptam ettől a szerepkörtől, ezektől az élethelyzetektől, emberi kapcsolatokban, Nekem tényleg nagyszerű élményeim vannak! Ha végiggondolom, hogy mit hagytam ott, a filmgyárat, televíziózást, lehet hogy karriert lehetett volna csinálni.
De mit kaptam én, csak egy példa. Amikor Bárkáztam, – ez az értelmi fogyatékosok otthonteremtő alapítványa –, kinn voltam Franciaországban és ott eltölthettem egy-két napot a francia Bárkában. És én nem tudok franciául, egy francia értelmi fogyatékostól nehéz elvárni, hogy magyarul tudjon. Egy ilyen otthonban töltöttünk estéket, ahol egyszerűen nem volt közös nyelv, már, hogy a verbalitásnak nem volt közös nyelve. De én akkor úgy éreztem, hogy vagy most kerültem bolondokházába vagy idáig éltem ott. Merthogy valami olyan életminőséget és életkapcsolatot élhettem meg két nap alatt – mondom tehát mind sérült ember, miközben egyszerűen nem tudtam nyelvvel kommunikálni – hogy egészen fantasztikus élmény volt.
PF: Megértettétek magatokat mintha közös nyelvet beszéltetek volna
LT: Hogy oda figyeltek, hogy éreztem, hogy elfogadtak, hogy fontos voltam, hogy érdeklődtek, meg hogy nem azért vagyok fontos nekik, mert valami érdek fűződik hozzá. Szóval létezhetnek olyan emberi kapcsolatok, amik tényleg tiszták őszinték, mélyek és nincs előélete a dolognak, de utóélete van. Ez fantasztikus. Ezt adja, hogy ez valami olyan megélt élmény ami valamilyen módon biztos, hogy bekerül a munkámba, amin keresztül én bízom benne, hogy másokhoz is eljut. Nekem van egy ilyen közvetítő szerepem de nagyon erős ilyen típusú érintettségem – hál Istennek nincs. Ami nekem egy nagyon nagy előny, mert, hogy mindig olyan távol tudtam maradni ettől a világtól és ettől a problémától, hogy nem éreztem azt, hogy ez úgy elkapott és bevitt egészen belülre. Tehát hogy megmaradt az a teljesen emberi távolság.
PF: Objektívebb a viszonyod?
LT: Nem az objektivitás a fontos, hanem, hogy független vagyok ettől, tehát, hogy nincs semmi kényszer és ez egy nagyon jó állapot. Nagyon jó állapot mert olyan emberekkel ismerkedhettem meg így, akik valamilyen kényszerhatás alatt vannak, de látom azt rajtuk, hogy nekik az adhat csak erőt vagy továbbvitelt, hogy nem szállhatnak le erről a pályáról. Ettől valahogy független tudok maradni. Én tényleg úgy érezhetem magam, hogy csak addig szabad és kell csinálni míg ez kell másnak is és aztán el kell menni mást csinálni.
És van még egy, amit adott ez a dolog: én még soha nem éltem meg azt, hogy utálom a főnökömet és hogy utálom a munkahelyemet. Ez a filmgyárban is így volt, ez egy óriási dolog, hogy az ember mindig úgy járhatott be dolgozni, hogy szereti a kollegáit, nem zavarta a főnöke, jól érezte magát a munkahelyén, jó közösségben volt. Ennek a munkának is valahol ez a varázsa. De most vagyok azon a ponton, hogy munkám jellegéből adódóan magányos farkas lettem. És ez az amit egyre nehezebben viselek el, és nosztalgiázom, hogy ha lenne egy jó főnököm, de jó lenne. Persze nyilván ez jó is, az ember maga osztja be a 24 óráját és ha nem akar, nem alszik, és dolgozhat...
PF. És így sokkal jobban ki tudja zsákmányolni önmagát!
LT: Így van.
(A beszélgetés a Civil Rádió adásában hangzott el)

Közösségi Kapcsolat Alapítvány - Közösségi Adattár