Közösségfejlesztés

Parola archívum
Kiadó: Közösségfejlesztők Egyesülete, Budapest 1011 Corvin tér 8., T:1/201-5728, kofe@kkapcsolat.hu, www.kozossegfejlesztes.hu


Cím:
Szociális segítőmunka az utcán
Folyóirat:
Parola
Év:
1998
Szám:
2-3
Oldalszám:
10-11.
Nevek:
Magyar Ádám, Urbán Beatrix
Intézmények:
Civil Rádió, Láncszem gondozó bázis, Pólus Center
Települések:
XV. kerület
Tárgyszavak:
szociális segítőmunka
Megjegyzés:
A Civil Rádió adásából.


vissza a tartalomhoz
Szociális segítőmunka az utcán

A Civil Rádió műsorában Magyar Ádám faggatja Urbán Beatrixot, aki utcai szociális munkás, a Láncszem gondozó bázis vezetője
- Kérlek, mutasd be a munkátokat!
- Mi a XV. kerületben lévő kallódó-csellengő fiatalokkal foglalkozunk. Akik vagy nem tudnak mit kezdeni magukkal, vagy éppenséggel olyan problémákkal küszködnek, amiért segítségre lenne szükségük. Természetesen, mivel mi utcai szociális munkát végzünk, tehát kimegyünk az utcára, és ott próbáljuk meg őket becserkészni, nagyon sokszor a hajléktalanság problémájával is találkozunk.
- Említetted, hogy kallódó gyermekekkel foglalkoztok. Meg lehet azt mondani, hogy mitől kallódnak ezek a gyerekek?
- Ez egy eléggé összetett probléma. A XV. kerületben dolgozunk, és a Pólus Center eléggé frekventált hellyé vált. Ők nagyrészt azért járnak oda, mert úgy érzik, hogy ez az a szórakozási lehetőség, ami kielégíti az ő igényeiket, vagy nem tudnak igazán hova menni, a kerületben nincs más olyan hely, ami így be tudná őket szippantani. A másik probléma, amivel az utcákon találkozunk: megjelenik a hajléktalanság. Vannak olyan fiatalok, akiknek nincsen hova menniük, ezért nem tudnak kilábalni ebből a dologból. Vannak olyanok, akik egyszerűen csak így az iskola mellett eljárnak, ami mögött lehet tanulási nehézség, lehet, hogy otthoni problémák, vagy a kettő együttesen keveredik. Többféle probléma megjelenik.
- Hogyan közelítetek a fiatalokhoz?
- Ketten dolgoznak általában kint az utcán. Vannak konkrét útvonalaink, ahová járunk, illetve még a Pólus Center. Egy ideig csak jelenlét van. Tehát megpróbálunk mindig ugyanabban az időpontban ugyanott lenni, hogy lássák, hogy ott vagyunk. Egy idő után megpróbáljuk őket megközelíteni, felvenni velük a kapcsolatot, elmondani, hogy kik vagyunk, mik vagyunk és hol találhatnak meg minket, és hogy mi most csak szeretnénk velük beszélgetni. Esetleg ha van valami olyan dolog, amiben segíthetünk, akkor mi szívesen segítünk. Ez így indul. Vannak akikkel rendszeresen szoktunk találkozni, és csak az utcán beszélgetünk, van akikkel már elindult valamifajta egyéni esetkezelés, és be tudjuk őket hívni a bázisunkra, ott történik valami az érdekükben, és vannak, akik rendszeres időpontra járnak vissza.
- Nem utasítanak el gyakran benneteket, amikor odamentek hozzájuk? Főként első alkalommal?
- Is-is. Mivelhogy eléggé fiatalok vagyunk mi is, a kollégáim még fiatalabbak mint én, könnyebben megy a kapcsolatteremtés. Jobban elfogadják azokat az érveket, tényeket vagy segítséget, amit mi mondunk, mert talán hihetőbbnek hangzik a mi szánkból. Mivelhogy a probléma is elég friss még nekünk is, amivel ők küszködnek - gondolok itt a serdülőkre például -, mert ők azok, akikkel elég sűrűn szoktunk találkozni. Ez a része nem okoz problémát, inkább az, hogy odamenni, úgy menni oda, hogy meg tudd úgy szólítani, hogy az mind a két félnek jó legyen. Az nehezebb. Hogy én is tudjam azt a segítséget nyújtani, amit ő esetleg elvárhat, őbenne is szimpátiát keltsek én, és ne kapjak elutasítást, illetve egy olyan alapvető bizalmi légkört tudjak teremteni, ami alapja annak, hogy a későbbiekben összefussunk.
- Ezt ti tanuljátok valahol?
- Mi, akik itt dolgozunk, szociális munkások vagyunk, konkrétan ez az, amit tanultunk. Próbáljuk magunkat mind szakmailag, mind egyénileg is tovább képezni. Az a fontos, hogy mi is rendben legyünk valamilyen szinten, tehát mind a két oldal rendben legyen. Törekszünk arra, hogy ez a két alapvető dolog meglegyen, hogy tudjunk az emberekkel foglalkozni.
- Mit mondasz egy fiatalnak, aki áll a játékgép előtt?
- Hát, hogy milyen játszani például? Hogy mennyit van itt? Hogyan működik az a játék, megmutatná-e nekem is, vagy most miért rontotta el, vagy hogyan sikerült ez a menet, miért sikerült? Valamilyen úton-módon megpróbálok vele szóba elegyedni, hogy elkezdjünk beszélgetni, és akkor egy idő után, mikor megismertem a játékgép rejtelmeit, akkor már rátérhetünk arra is, hogy én tulajdonképpen ki vagyok és mit keresek itt a Pólus Centerben.
- Nem ijednek meg tőled?
- Nem vagyunk azért olyan ijesztőek.
- Milyen problémákkal találkoztok a leggyakrabban?
- Óhatatlanul is ez az iskola mellé járás tűnik föl. Nem nyáron, természetesen, hanem a tanévben. A lézengés, a "nem tudok mit csinálni magammal, nem tudok mit kezdeni a problémáimmal, úgy érzem, hogy nem megoldhatóak a dolgok". Sokszor arról van szó a fiataloknál, hogy nem akarnak lépni az új felé, a más lehetőség felé. Ez sokszor előjön. Akkor előjönnek azok a problémák, hogy elszöktem innen-onnan, nevelőotthonból, otthonról, nem mentem már haza néhány napja. Az alkohol- meg a drogkérdés is elég sokszor előfordul, vagy úgy, hogy csak alkalmi kipróbáló, vagy alkalmi fogyasztók, de úgy is, mint rendszeres fogyasztók. Megjelenik a fiataloknál ez az alkohol- és drogkérdés és természetesen a hajléktalanság is.
- Nem nehéz ezt nektek lelkileg földolgozni?
- De. Mindenképpen. Ezért tartjuk fontosnak a szupervíziót, ami a segítők segítője, hogyha le akarnánk fordítani. Minden héten tartunk teamet, amikor megbeszéljük, hogy mi történt, kinek milyen heti aktualitása van, amit fontosnak tart, hogy megbeszéljük, ki hogy érzi magát, kinek van a másikkal problémája, mivelhogy együtt dolgozunk csapatokban. Ezért elengedhetetlen az, hogyha valamilyen konfliktus van közöttünk, azt tisztázzuk, megbeszéljük és megpróbáljuk rögtön kezelni, nem pedig halogatni, mert akkor lebénítjuk a másik munkáját. Nagyon fontos, hogy külön tudjuk választani a magánéletet a szakmától. Furán hangzik, de tényleg az van, hogyha vége van a munkaidőnek, akkor rendben rakjuk le a munkát és ne legyen az, hogy haza is visszük, még a kávézóban is ezt beszéljük. Megpróbálni úgy kezelni, hogy a kliensnek az egyéni kudarcait se éljem én úgy meg, hogy most ez az én kudarcom, mert én nem vagyok olyan jó, hogy tudjak neki segíteni. Igyekszünk magunkat is jó állapotban tartani, hogy kellően tudjuk ezeket az akadályokat venni.
- Tehát hogyha mész hazafelé, munka után, akkor nem figyelsz ezekre a problémákra?
- De. Automatikusan, mivel ez a szakmám, és a figyelmem is odavetődik akaratlanul is. De nem próbálok meg pl. a Blaha Lujza téren mártírt vagy megmentőt játszani. Akkor menne rá tényleg az ember, ha nem tudná magában szétválasztani ezeket a dolgokat. Ez is egy hivatás, ez is egy szakma, ezt is meg kell tanulni csinálni. Azzal, ha nagyon segíteni akarok, azzal nemcsak magamnak teszek kárt, hanem a másik embernek is ártok. Tehát ha én nem vagyok jól, és nem csinálom jól a dolgomat, akkor nemcsak magamnak, hanem elsődlegesen a kliensnek ártok, annak az embernek, aki segítséget kér tőlem.
- Nem félsz?
- Mitől? Hogy rámegyek én vagy a kollégáim? Vagy hogy olyan élmények, érzések érnek, amikkel nem tudok mit kezdeni?
- Igen, ere gondoltam.
- De. Elő szokott fordulni, hogy úgy érzem, hogy ez már nekem is sok, és hogy most nem tudom, hogy mi történik, nem értem. De akkor ott vannak mellettem a kollegák, ott vannak mellettem a szakemberek, ott van mellettem a szupervízor, aki egy kicsit objektívebben tudja látni a helyzetet és tud nekem segíteni. Soha nem félek attól, hogy így egyedül maradok, mert tudom, hogy vannak emberek, akikre lehet számítani.
- Ez azért egy jó dolog.
- Igen. Én úgy gondolom, hogy nálunk ez fontos és alapvető, hogy legyen egy összedolgozás, együttdolgozás, hogy ott van a másik. Tudom, hogy nem vagyok egyedül a problémámmal, és bármikor bárkihez fordulhatok segítségért, ha úgy érzem, hogy kell.
- Láncszem. Ez egy beszélő név. Honnan jött ez az ötlet, hogy így nevezzétek magatokat?
- Úgy voltunk vele, hogy mi is az, amit mi csinálunk? Ez kezdetben úgy nézett ki, hogy közvetítők voltunk mindenképpen, közvetítő láncszemek, a kliensek és a nekik megfelelő intézmények, információk, helyek, segítség között, és ezért gondoltuk, hogy legyünk láncszem. Úgy gondoljuk, hogy ez abszolút tükrözi, hogy mi is az, amivel foglalkozunk. Mert amikor először találkozunk emberekkel az utcán és felvesszük a kapcsolatot, igazán mi az, amit ott a helyszínen tudunk nyújtani neki? Egyrészt egy információátadás. Tehát ő kérdez valamit, van valamilyen problémája, arra megpróbálunk valami megoldást kitalálni vagy valahová eltanácsolni. Megmutatni neki esetleg, hogy merre mit tudna csinálni. Ez mindenféleképpen közvetítő szerep. Előfordul gyors krízisintervenció ott a helyszínen, ha olyan problémája van. Vagy esetleg ártalomcsökkentés, azzal az életmóddal járó veszélyek csökkentése, amit ő csinál. Ezek mind olyan dolgok, amiről úgy gondoltuk, hogy a láncszem, így szimbolikusan is, meg amúgy is azt tükrözi, amit mi szeretnénk.
- Mi a legnehezebb ebben a munkában?
- Mindenképpen az, hogy elhatároljuk magunkat érzelmileg a problémáktól. Hogy ne vonódjuk be annyira, hogy már szinte magunkénak érezzük azt. Az ő élete, az ő problémája, az ő dolga, nekem az a dolgom, hogy itt legyek és ott legyek, ha szükség van rám, és hogy én igazából csak egy segítségnyújtási lehetőség vagyok. Egy támasz, egy erőforrás vagyok a kliens számára, amiből ő tovább tud lépni. (5 valamiért olyan állapotban van, hogy most nem tud működni önmaga egyedül. Ez nem azt jelenti, hogy én fogom megoldani az ő problémáját, hanem azt jelenti, hogy én megpróbálok segíteni abban, hogy ő meg tudja egyedül oldani a problémáját.
- Ezt a kliensek is tudják?
- Próbálunk úgy dolgozni, hogy ez tisztázva legyen. Tehát mindenképpen mielőtt bármifajta segítségnyújtás is történik, tisztázni kell a kereteket, hogy ki, miért van itt. Ki mit vár a másiktól, és hogy miben tudunk mi segíteni, hogy mi mit várunk el ezért. Ez egy kölcsönös együttműködés. Nem lehet úgy dolgozni együtt, hogy csak az egyik fél ad bele mindent. A másiknak is meg kell tenni mindent, ami magához képest egy maximum. Ők szokták tudni természetesen, hogy a klienseknek mi a dolga, de a szabályokat néha megszegik persze.
- Hagyjátok?
- Nem. Éppen ez az, hogy a jó szociális munkás nem hagyja magát. A kliens érdekében természetesen megpróbálja az egyensúlyt helyreállítani, és hogyha ez sikerül, akkor előbbre is tudunk lépni a segítésben. Szóval ez mindenképpen egy szükséges dolog, amit meg kell tenni.
- Mik azok a szabályok, amiket említettél?
- Közösen kötjük ezeket a dolgokat, tehát ez egyénileg változó, mart mindenkinél más. Meg minden segítőnek is változik egyénileg a módszere, de ha mondjuk 8-ra beszéltünk meg egy találkozót, akkor 8-kor találkozunk nem mondjuk 12-kor szerdán, hanem akkor 8-kor, hétfőn. Ilyen alapvető dolgok, megbeszéljük, hogy én mit intézek, minek nézek utána, és addig neki is vannak olyan dolgai. Be kéne ezt fizetni, vagy megnézze azt a munkát, elmenjen ide-oda. Ezeket tartsa be, csinálja meg, ha én is megteszem a munkámat, akkor tegye meg ő is. Ha mondjuk egy órát beszélgetünk, akkor egy órát beszélgetünk és nem 2-3 óra hosszát. Ezek ilyen apró dolgok, amik végül is minden egyes emberi interakcióban megjelennek. Konkrétan tisztázni kell ezeket a dolgokat. Hogy én ki vagyok és hogy tőlem mit lehet elvárni. Hogy én egy szociális munkás vagyok, segíteni szeretnék, de hogy nem vagyok olyan ember, akit fel lehet hívni otthon is, hanem itt segítek, mart nekem az a dolgom, azt tanultam, hogy segítsek másoknak. Ezeket az alapvető dolgokat, azért is fontos tisztázni az elején, mart hogy a másik ember is érzi azt, hogy ez az ő élete, senki nem akarja ezt tőle elvenni, meg ezek az ő dolgai, az ő feladatai, meg hát meg kell tenni.
- Mit látsz te a klienseidben?
- Közönyt. Hogy már nem hiszem el. Amit az előbb is mondtam, céltalanságot. Hogy nem gondolkodik el azon az ember, nem néz magába, hogy mégis hogyan lehetne változtatni ezen a
helyzeten. Kényelmesen ül ott, abban az elég kényelmetlen szituációban, ami amúgy is gondot okoz neki, és nyalogatja a sebeit. Ami jó, meg kell, az embernek szüksége van időnként ilyen periódusokra, hogy nyalogassa a sebeit, de érzem ezt a közönyt, hogy nagyon nehezen veszik rá magukat arra, hogy bármit is változtassanak az addig bevett dolgokon. Egyáltalán, hogy higgyenek abban, hogy az a más dolog, amit ők nem ismernek, az esetleg valamifelé vezethet, ami talán jobb is lenne, mint a mostani állapot.
- Mi az, amiben tudtok segíteni, és mi az, amiben nem?
- Egyrészt, hogy a munkánk korlátozódik az utcára, kimegyünk az utcára és embereket próbálunk meg leszólítani, és ha problémája van akkor segíteni. Ez lehet szociális probléma, munkaügyi probléma, családi probléma, drog-, alkoholproblémák. Hajléktalanságnál a szálláslehetőséggel, étkezéssel, esetleg ruhával tudunk időnként szolgálni, teaszendviccsel ha betérnek hozzánk az emberek. Vannak természetesen mindenféle kapcsolatrendszereink, információval rendelkezünk, mivel hogy a szakmában dolgozunk, tudjuk, hogy mi hol van. Ha valakinek van valamilyen problémája - például elvonókúrára szeretne elmenni - akkor nagyjából tudjuk, hogy melyik az a hely, amely fogad embereket, milyen feltételekkel, és akkor ebben megpróbálunk segíteni. Anyagi támogatást nem tudunk nyújtani, az elején is mondjuk, hogy mi nem vagyunk segélyező hely.
- Milyennek látod te a magyar fiatalságot? Persze te csak a rosszabbik felét látod.
- Nem, szó nincs arról, hogy ők rosszabbak. Ezt nem így lehet megfogalmazni, hogy rosszabbak. Máshogyan reagálnak azokra a dolgokra, amik itt történnek velünk a világban. Ennyi. Mindenféleképp, ami nem megszokott. Ők máshogyan dolgozzák fel a problémákat. Én semmiképpen nem mondanám azt, hogy rosszak. Mások egyszerűen. A mai fiatalságról én azt gondolom, hogy annyiban nehezebb, hogy sokkal nagyobb elvárások vannak a fiatalok felé, sokkal több feladat van abból adódóan, hogy így felgyorsult minden. Ebből a nagy felgyorsulásból az van, hogy mindent egyszerre kéne csinálni, és mivel az ember sok mindeni egyszerre nem tud, ezért nagyon felületesen tud csak belebonyolódni dolgokba, és ezért szerintem sok mindenen elsiklik az ember. Így a fiatalok is sokszor kilátástalannak érzik a dolgokat, értelmetlennek, mert nincsen igazán olyan dolog, ami célt adna az életüknek. Vagy éppenséggel látják azt, hogy milyyen cél lehet, hogy otthon mi van, és az nem valami boldogsággal teli, mart az a cél, ami várhat rá, a lehetőségekhez képest, az nem egy olyan cél, amiért érdemes tenni valamit. Úgy gondolom, hogy ehhez egyrészt valamifajta motivációt meg lelkesedést kellene önteni magunkba valamiből, másrészt viszont az idősebb generációnak kellene egy kicsit segíteni a fiatalokat.
- Mi lesz ebből a generációból?
- Ez azért rajtuk múlik. Szóval, hogy hinni kéne abban, hogy van értelme.
- Ti ilyen értelmet adtok?
- Szeretnénk. Szeretnénk értelmet adni, lehetőségeket, megértést, szeretetet, elfogadást. Ilyenfajta dolgokkal szeretnénk azt elérni, hogy valaki valamilyen szinten visszanyerje a hitét önmagában, abban, hogy ő tud változtatni a dolgokon, illetve hogy érdemes változtatni, mart az, hogy ő hogy érzi magát, az nagymértékben rajta is múlik. Igaz, hogy a környezeti tényezők, meg ilyen, meg olyan külső befolyásoló tényezők ezt korlátok közé szorítják, de az embert saját korlátai is nagyon sokszor megakadályozzák abban, hogy túllépjen önmagán. Én úgy gondolom, hogy a fiatalok mernek magukkal szembenézni, ha mernek magukkal kommunikálni, ha mernek a másikkal kommunikálni, szétnézni. Ha egyszerűen kinyílnak és hajlandók befogadni dolgokat, akkor bármi történhet.
- Hol lehet titeket elérni?
- Mi a XV. kerületben dolgozunk, konkrétan Újpalotán, az Erdőkerülő út 36. sz. alatt van egy bázis, ami egy nagy faház. Ki is van írva fölülre nagy táblára, hogy Láncszem, utcai szociális gondozó bázis.


Közösségi Kapcsolat Alapítvány - Közösségi Adattár