Igeidők

Közösségfejlesztés

Parola archívum
Kiadó: Közösségfejlesztők Egyesülete, Budapest 1011 Corvin tér 8., T:1/201-5728, kofe@kkapcsolat.hu, www.kozossegfejlesztes.hu

Cím:	Igeidők
Szerző:	Varsányi Erika
Sorozatcím:	Parola
Folyóirat:	Parola
Év:	2006
Szám:	4
Oldalszám:	20-22

Igeidők

Varsányi Erika előadása

A közösség szót csak plurális alakban alkalmazhatjuk: nincs egyetlen közösség, csak több, ettől kap értelmet és jelentést minden egyes önmagát közösségként megélő emberi társulás. Az egyes szám (singular) az elhatárolódás, azaz az önmeghatározás hiányát mutatja, ez pedig a tömeg vagy a teljes atomizáltság állapota.
A mai magyar társadalom képlékeny struktúrája a hagyományos szociológiai kategóriákkal nehezen megragadható. Számszerűsíthetők az egyenlőtlenségek a jövedelem, az iskolai végzettség, gyerekszám, egészségügyi állapot, a települési viszonyok, de az ezekből megalkotható társadalomkép azt mutatja, ami jelen időben, itt és most látható. A politikai tagolódás mentén inkább sejthetők azok a vonalak, amelyek a történelmi idő szubjektív átélésére utalnak.
Mivel az időtől, mint biológiai kényszertől nem szabadulhatunk, legfeljebb csak fantáziálhatunk arról, milyen lett volna más korban élni. Esetleg: milyen jó lett volna a reneszánsz Firenzében patrícius családban az életörömökben elmerülni, a XVIII. századi felvilágosult Skócia liberális szalonjait látogatni, a XIX. századvégi Párizsban és a XX. század első évtizedében Bécsben vagy Prágában, talán Budapesten valódi polgári életet élni?! Ezekkel a képzeleti játékokkal természetesen mindenkor kiválaszthatjuk magunknak azt a reprezentatív társadalmi csoportot, amelyről irodalmi élmények és utólagos történelmi értelmezések alapján képet alkotunk, s többnyire nem az alávetettek, az életörömökből kirekesztettek, a reprezentatív kép hátoldalán sínylődő tömegekhez tartozók helyébe képzeljük magunkat.
A térbeli elvágyódásnak is szoros realitáskorlátai léteznek, de a lehetőség a megvalósításra elvileg fennáll. Időben azonban csak virtuálisan helyezhetjük át önmagunkat, egyébként mindig az „itt és most”-ban vagyunk. Mégis történelemben élünk, a legszürkébb hétköznapok is történelmet alkotnak. S ma már meglehetősen elterjedt az a történettudományi irányzat, amely a hétköznapi élet kutatásából idézi fel a civilizáció folyamatát, valamint a történelem nagy fordulatait.
A személyes beszélgetéseken kívül két irodalmi élmény adta a közvetlen indíttatást az igeidők keretfogalomként való használatára: a Háború és béke, és Nádas Péter Párhuzamos történetek hatalmas művei azt ragadják meg, ami a fogalmi okoskodással alig megközelíthető. E hatalmas epikai folyamokban érzéki élménnyé válik, hogy miközben a mindennapi élet küzdelmei, szellemi vívódásai, az emberi kapcsolatok kiszámíthatatlan és átláthatatlan egymásba fonódásai egyidejűségben zajlanak, apró molekulákként állnak össze történelemmé, függetlenül attól, hogy az adott kor embere reflektál-e a valóságnak erre a szintjére.
1989–90 a magyar történelem sorsfordító időszaka, de mert nem az ismert forradalmi események kísérték, azaz nem tömegek életét áldozták fel egy hódító miatt, mint Napóleon esetében, és nem irtottak ki technikai eszközökkel tömegeket és semmisítettek meg ezzel egy európai kultúrát, mint a Holocaust során, valamint nem lincseltek meg embereket a nyílt utcán és nem végezték ki az ország legitim politikai vezetőit, mint 1956-ot követően, a társadalom többsége számára csak fokozatosan vált felismerhetővé a fordulat lényege. A lényeg a polgári demokrácia 18. században lefektetett és azóta folyamatosan formálódó intézményrendszerének kiépülése: a képviseleti demokrácia, a hatalmi ágak szétválása, a magántulajdonon alapuló piacgazdaság, a politikai jogok biztosítása.
Az intézmények azonban nem pusztán létrejöttükkel, hanem tényleges működési módjukkal teremtenek demokráciát. Ennek gyakorlata azonban egyetlen politikai fordulattal nem hívható életre, ezt a kultúra alakítja. A kultúra ui. a történelem leülepedése, ahogyan a nemzedékek közvetítik egymás számára az egyes korszakokban átélt eltérő tapasztalataikat.
Magyarországon ma a megoldandó társadalmi problémák mellett a legdrámaibb jelenségnek a politikai kultúrát tekintem, amelynek szétválaszthatatlan elemei a kommunikáció és a cselekvés.
A mentalitások és törekvések széttagoltsága a különböző történelmi időkben való virtuális létezést jeleníti meg: kik hová vágynak vissza, mely korszakot szeretnék a megszakított történelemből kiemelni és – akár hatalmi eszközökkel mások számára – jelenvalóvá tenni.
Erős kohéziójú közösséget alkotnak azok a társadalmi csoportok, amelyek a történelem eltérő korszakára vonatkoztatva határozzák meg másoktól elhatároló identitásukat.
S mert a különböző történelmi korszakok egymásra következése egyben kölcsönös antitézist is jelentett, a csoportok közötti kommunikáció szinte lehetetlenné vált.
17 évvel ezelőtt a legmeglepőbb kulturális jelenség a több mint fél évszázaddal ezelőtti, egy már akkor is korszerűtlen, avítt politikai szemlélet és beszédmód demonstrálása volt a modern parlament keretei között. Ekkor szakadtak fel irracionális gyűlölködések és fogalmazódtak meg primitív összeesküvéselméletek. Ami különösen paradox jelenség volt, a feudális címek újjáélesztése, s az emberi kapcsolatok úr-szolga viszonyba történő áthangolási kísérlete.
Ezek a törekvések a társadalom felső és alsó rétegei között, meghatározott csoportokban mély lelki közösséget élesztettek fel, amelyek archaikus szimbólumokban és metaforákban öltöttek testet.
Emellett változatlanul jelen voltak a politikai térképen azok, akik az államszocializmus éveiben különböző fokozatú tisztségeket töltöttek be, s bár formálisan jelen voltak a képviseleti demokrácia fő színterén, félelemmel és elbizonytalanodva vártak a korszellem alakulására. Az a körülmény, hogy a politikai viták fókuszába a jövő helyett a múlt került, a legkevésbé sem eredményezte a történelem korszakainak, esetenként kollektív bűneinek és sérelmeinek nyilvános feldolgozását.
A jövőidő használata azt a látszatot volt és van hivatva a politikai nyelvhasználatban („marketing”= propaganda) nyújtani, hogy a politikai osztály adott csoportja a társadalom egésze számára rendelkezik határozott jövőképpel is, s ennek megvalósítására kér önmaga számára legális felhatalmazást – s ez a különböző ideológiákat és programokat megtestesítő csoportok mindegyikére érvényes.
A politikai osztály egésze a demokrácia intézményeit számtalan módon diszkreditálta az elmúlt közel 20 év során, ezek közül a történelmi korszakokkal történő ízlésborzoló nyelvi és egyéb szimbolikus játszmák, sokszor a politikai giccs eszközeivel zilálták szét a társadalmi integrációt és fojtották el a társadalmi önszerveződés természetes csatornáit.
Amikor olyan fogalmak uralják a közbeszédet, mint polgár, keresztyén, nemzeti, egyetlen politikai csoportosulás kizárólagos birtokaként, a társadalom tagjaival olyan fegyverként szolgáló történelmi kérdést szegeznek szembe, amely csakis a másoktól történő elhatárolódással kaphat választ.
Az e kategóriák mentén történő önmeghatározás mindenekelőtt harci közösséget, s nem feladatmegoldásra társuló emberek érdekközösségét teremti meg, ami ily módon egyben a jövőre irányultság érvényét is megkérdőjelezi.
Aki kisajátítja saját csoportja számára a polgár fogalmát, azt közvetíti, hogy a fogalom mindkét értelme, nevezetesen: a bourgeois és a citoyen is őt illeti. Az előbbi a magántulajdonnal rendelkező és öntudatos függetlenségét erre alapozó magánember, az utóbbi az állampolgárként politikai jogaival élő, a döntésekben részvevő, másokkal közös érdekeit érvényesítő, a hatalmat ellenőrző közember. Ez a kisajátítás nyelvi szinten ugyan kudarcot vallott, mert a társadalomnak legalább a fele sem a kisajátítókat nem tekintette valóban „polgárnak” – mindenekelőtt a Bildungsbürgertum” értelmében nem –, sem önmaga nem rendelkezett azokkal az adottságokkal, amelyekkel polgárként létezhetne. De a szóhasználat társadalmi gyakorlatában annyiban hatékonynak bizonyult, hogy kulturális Austerlitz-cé nyomorította az országot.
A bourgeois magatartás nem öntudattá és szabadsággá nemesült, hanem életre keltette Proudhont a XIX. századból, aki szerint „a tulajdon – rablás”.
A citoyen-létre több módon nyílt elvi-jogi lehetőség: mint választópolgár s mint civil, aki közéletet valósít meg.
Ez utóbbi a helyi önszerveződésben és a munka világában az érdekérvényesítésben intézményesülhet.
A közösségi munka terepeiként elsősorban vidéken és a városi szomszédságokban dolgoztunk azzal a céllal, hogy állampolgári öntudattal saját törekvéseiket közösen legyenek képesek az emberek megvalósítani.
A törekvések azonban cselekvéseket feltételeznek, s ennek nyelvi kódja az ige.
Mára ezek az igék cselekvést bénító időkben ragozódnak: aki állami jótékonykodást ígér, arra a történelmi korszakra utal, amely megvonta az állampolgárok cselekvési kompetenciáját. S bár politikai programként a létige jövőidejű alakjai ismétlődnek, a társadalom számára ez múltidejű létformaként idéződik fel.
De mélyebb, pszichológiai szinten is továbbélnek a múlt korszakai, sem személyekben, sem erkölcsi kérdésekben nem zárultak le, a magyar nyelv nem ismeri az ige plusquamperfectum alakját.
A civil társadalom megteremtésére irányuló erőfeszítések – tapasztalatom szerint – egyrészt feltételes módban, másrészt elkerülhetetlenül jövő időben fogalmaznak. Nem fejezhető ki ui. másképp az a fordulat, amelyet a magyar társadalomnak meg kell tennie azért, hogy a demokrácia személyes élménye ne merüljön ki a választói jog gyakorlásában, azaz Fukuyama egyik írásának címét idézve: „nincs demokrácia demokraták nélkül”.
A közösségi munka mai esélyeit éppen ez a fogalmi abroncs fogja össze: ugyanazokkal a nyelvi fordulatokkal, pontosabban igeidőkkel ösztönzi az állampolgárokat részvételre, mint amelyekkel a politikai osztály kiüresítette a demokrácia intézményeit és fordította el a társadalom nagy tömegeit a politikai aktivitástól.
A részvételre, a változáshoz vezető közös cselekvésre történő motiválás természetes nyelvhasználata az a fordulat, hogy „ha…, akkor”. Azaz: „ha másképp szeretnétek élni, akkor önmagatoknak cselekedni kell!”
A rendszerváltás óta eltelt időszak politikai gyakorlatában azonban ezzel több tényező szemben állt: az etatizmus, a klientizmus, a forradalmi hevület gerjesztette félelem, ami a kohézióval szemben a közösségek szétzilálódásához vezetett.
Ahol a legégetőbb lenne a változás, az a vidék: gazdasági, kulturális tekintetben egyaránt olyan távolságok választják el a városi népességtől a vidéken, a falvakban és perifériákon élőket, amelyek csak a „történelmi” –helyenként a „civilizációs szakadék” fogalmaival írható le. A politikai szociológia több évtizedes kutatásai is igazolják, hogy az iskolai végzettséggel, jövedelemmel arányosan csökken a politikai tájékozódásra és cselekvésre való hajlandóság.
A magyar vidék szociológiai képe évtizedek destruktív politikájának lenyomata. Ma számomra az a kérdés, hogy ki oldja fel a mély ellentmondást, amelynek lényege, hogy egyfelől civil társadalom nélkül sem szociális, kulturális hátrányok nem küzdhetők le, de ahhoz, hogy ez létrejöjjön, a szociális és kulturális deficitek állampolgári kontrollal és aktív részvétellel történő leküzdése lenne szükséges.
Megvitatandó fogalmakként ajánlom: a helyi politika – helyi hatalom, az önkormányzatiság, a politikai korrektség, a multikulturalitás és európaiság fogalmakat.
Kant: „Csak a szavazás képessége alkotja az állampolgári minősítést, ennek viszont előfeltétele, hogy az illető önálló legyen a népben, ne pusztán része legyen a közösségnek, hanem tagja is, azaz saját önkényéből kíván másokkal együtt e közösség cselekvő része lenni. Ehhez viszont különbséget kell tenni aktív és passzív állampolgárok között, noha az utóbbinak a fogalma látszólag ellentmondásban áll az általában vett állampolgár fogalmának meghatározásával. (…) a másoktól való függés és egyenlőtlenség mindazonáltal koránt sincs ellentétben azzal, hogy mint a népet alkotó emberek, ők is szabadok és egyenlők, sőt, pusztán ennek a feltételnek a teljesülésével válhat állammá ez a nép, s léphet be a polgári alkotmányba.”

Közösségi Kapcsolat Alapítvány - Közösségi Adattár