Közösségfejlesztés

Parola archívum
Kiadó: Közösségfejlesztők Egyesülete, Budapest 1011 Corvin tér 8., T:1/201-5728, kofe@kkapcsolat.hu, www.kozossegfejlesztes.hu


Cím:
Megfigyelés és cselekvés
Szerző:
Vercseg Ilona
Folyóirat:
Parola
Év:
2000
Szám:
1
Oldalszám:
14-16
Nevek:
Varsányi Erika, Darvas Ágnes, Csongor Anna, Vercseg Ilona
Tárgyszavak:
helyi cselekvés, közösségi munka
Megjegyzés:
közösségi munka, civil társadalom


Tartalom
Gondolatok a közösségi munkáról – egy megjelent új kötet kapcsán

Megfigyelés és cselekvés

Válogatás a közösségi munka elméleteiből Válogatta, fordította és a bevezetőt írta: Varsányi Erika

Az utóbbi két évtizedben szakmává – vagy szerényebben: szakterületté – formálódó hazai közösségi munka egy újabb értékes fordításkötettel és az azt bemutató jelentős tanulmánnyal gazdagodott. A „Megfigyelés és cselekvés” c. kötet Varsányi Erika bevezetőjével és fordításában jelent meg, nem csak figyelemre méltó, de hiánypótló munka is. E közhely-ízű megállapítást most szó szerint lehet venni, hiszen a közösségi munkáról magyarul megjelenő valamennyi szakírás, fordítás hiányt pótol. Alakuló szakmáról van szó, kevesen művelik, még kevesebben olvassák idegen nyelven és alig néhányan fordítják, fordíttatják.
A „Megfigyelés és cselekvés” c. kötet azonban több annál, mintsem csak mennyiségi hiányt pótló kötet, s nem is csak az eddigi választék bővítésére jó.
A szerző e munkáját „nem személyes önkifejezésnek” szánta, „hanem a különböző megközelítések bemutatásának”. (16.o.) A bemutatás során egy rendszert épít fel, amelynek két fő pillére van. Az egyik a közösségi munkát, „mint más szakterületek elméleti tudásanyagának befogadóját” mutatja be, vagyis mint alkalmazási területet, a másik az „önálló elméletképzési kísérletekről” szól.
Ami az első „pillért” illeti, a kötet a közösségi munkának a szociológiával, a filozófiával és a szociálpszichológiával való néhány alapvető érintkezési pontját mutatja be, olyanokat, mint az akciókutatás, a kommunikatív cselekés, a dialógusban megnyilvánuló cselekvés elmélete, a mindennapi élet, a szubkultúraelmélet, a szolidaritás, az osztályalattiság, a kommunikáció, a konfliktus, a civil társadalom elméletei. A válogatott írások kivétel nélkül fontos dimenzióit vetik fel a közösségi munkának, ám nyilvánvalóvá teszik azt is, hogy e szakma több mint 100 éves története sem volt elegendő kiérlelni és minden országban egyaránt érvényes, egységes keretbe foglalni a közösségi munkáról való szaktudást. Arra is ismételten fény derül, hogy e munka hangsúlyai különböző társadalmi körülmények között eltérőek lehetnek, a szegénység és kirekesztettség elleni küzdelemtől (pl. Egyesült Királyság) a társadalmi tervezésen vagy a politikai akciókon, nyomásgyakorlásokon át (Egyesült Államok) egészen a civil társadalom erősödését, helyi, lakossági intézményeit kifejlesztő tevékenységig (Közép-Európa). (Megjegyezzük, hogy a civil társadalom erősítése az angol gyakorlatnak is fókuszába került az utóbbi évtizedben).
A közösségi munkának még a megnevezése is más és más országonként – közösségfejlesztés, közösségszervezés, közösségi szociális munka, közösségi munka, társadalmi-kulturális animáció , sőt, vannak országok, ahol nem is, vagy nem szívesen használják a „közösségi” jelzőt, akár mert egyszerűen nincs erre szavuk (svédek), akár mert a szó jelentéstartalma történelmi okok miatt jelenleg negatív színezetű (németek).
Annyi a Varsányi-kötetből is kitűnik, hogy mindenütt meghaladták már azt az állapotot, amikor a közösségi munkát a szociális munka egyik módszereként kezelték. A közösségi munka fokozatosan „egy olyan, a társadalmi integrációt elősegítő tevékenységgé vált, amely hatékonyan képes fokozni a társadalom kezdeményező- és cselekvőképességét, segíteni a szociális intézményrendszer átalakulási és újraalakulási folyamatait, összehozni a társadalom különböző szereplőit és partnerségi kapcsolatokat kiépíteni térségi és társadalmi szinten, és képes fokozni a társadalom demokratikus önszerveződését. A közösségi munka kettős társadalmi funkcióval bír. Egyfelől a szükségletet szenvedő emberekre, másfelől – az érdekeiket megfogalmazó és azokat a társadalmi nyilvánosságban artikuláló közösségek erejével – a reformokra irányul, a döntéshozás, a jogalkotás befolyásolására, s az alkalmazkodás mellett vagy helyett a változtatásra fekteti a hangsúlyt. Nem elhanyagolható szempont a közösségi munka preventív jellege, az ugyanis, hogy képes fokozni a közösségek megtartó erejét, erősíteni és gyakorlattá szervezni az emberek közötti szolidaritást. Alkalmas továbbá arra is, hogy a helyi közösségek azonosítsák saját társadalmi szükségleteiket és megszervezzék új intézményeiket – önsegítő csoportok, érdek és nyomásgyakorló csoportok, a civil társadalom új intézményei stb. A közösségi munka hozzásegíti a kirekesztett, marginalizált, alacsony érdekérvényesítő képességű társadalmi csoportokat ahhoz, hogy érdekeiket felismerjék, megfogalmazzák és konfrontálják az érdekeik érvényesítését gátló társadalmi intézményekkel, csoportokkal.”
A közösségi munka – hívják bárhogyan is – mára tehát önálló szakmává vált, a csoportokkal, a szervezetekkel és a területi közösségekkel folytatott munkán át (helyi, kistérségi, regionális) a nemzeti (kisebbségek, társadalmi akciók, társadalmi tervezés – új szociálpolitika) és nemzetközi szinteken is jelen van (pl. menekültügy kezelése). A közösségi munkát elméleti és módszertani pluralizmus jellemzi. Több kérdés is felmerülhet ezzel kapcsolatban, a legfontosabb azonban az, hogy ha ennyire szerteágazó, akkor mitől nevezhetjük mégis szakmának? Az önálló diszciplinává fejlesztés kísérletei mellett – amely erőfeszítésekről e könyvben is bőven olvashatunk, s amelyekből számomra kiemelkedik a svájci Silvia Staub-Bernasconi által felépített tudás, képesség és cselekvéselmélete – a szakterület irányultsága és társadalmi funkciói mutatnak megnyugtató azonosságot. Az irányultság tekintetében minden országban a problémákban érintett emberek részvételének fokozása áll e szaktevékenység fókuszában, társadalmi funkcióit tekintve pedig mindenütt megjelenik az emberek önsegítő együttműködése, ill. a mindenkori viszonyokat megváltoztatását célzó közösségi tevékenysége.
A mi szakmai műhelyünk arra hajlik, hogy egy szakmának 3 fő területen kell igazolnia legitimitását: az identitás, a filozófia és a stratégia területén.
A szakma identitása azt tartalmazza, hogy maguk a szakma művelői mire valónak tartják szakmájukat, mivel igazolják létezését? A közösségi munka esetében felvetődhetnek olyan megoldások, hogy az a gondok együttes cselekvés általi enyhítésére, a problémák közösségi szintű megoldására, a pozitív társadalmi változások közösségi módon történő elérésére, a részvételi demokrácia fejlesztésére, a kisléptékű (helyi)-, önerős- és önszervező közösségi fejlesztésre, a fenntartható rendszerek helyi közösségi intézményeinek kifejlesztésére, stb. való, s e közösségi folyamatokat a cselekvőkészség fokozásával indíthatja be. Az önmeghatározáshoz tartozik a szakma saját maga által kifejlesztett értékrendje, de az is, hogy milyen a szakma viszonya más szakmákkal.
A szakma filozófiája annak identitását tágabb – eszmei, filozófiai – összefüggési rendszerbe helyező fogalmi kerete. Milyen elméletekkel tudja igazolni létjogosultságát? Vannak-e céltételezései, hogy ne mondjam: ideológiai céljai? Itt nem csak arról van szó, hogy minek akar (vagy nem akar) a szakmai megfelelni, hanem arról is, hogy miért? (E tekintetben a Varsányi Erika által bemutatott palettát a hazai közösségi munka újabb elméleti területek bekapcsolásával is gazdagítja: a közösség, a lokalitás és szomszédságelmélet, de a szakmának a fenntartható fejlődéssel kapcsolatosan
A könyv tartalomjegyzéke


Bevezető

I. A KÖZÖSSÉGI MUNKA ELMÉLETE

Samuel H. Taylor-Robert W. Roberts:
A gyakorlat elméletének képlékenysége: áttekintés

Catherine Briscoe:
A közösségi munka értékei, céljai és alkalmazási formái

Silvia Staub-Bernasconi:
Tudás és képesség – cselekvéselméletek és cselekvéskompetencia a szociális munkában

Hans Thiersch:
Életvilág-irányultságú szociális munka.
A gyakorlat feladata a társadalmi változásban

Carel B. Germain:
A közösségi munka helye a szociális munka ökológiai megközelítésében

Edmund Sherman-William J. Reid:
A jövő szociális munkája – a kvalitatív kutatás szükségessége


II. ALKALMAZÁSI TERÜLETEK

Charles F. Grosser-Jacqueline Mondros:
Pluralizmus és részvétel: a politikai akció felőli megközelítés

Mind Manchester Group:
Egy alternatív közösségi mentálhigiénés szolgálat kialakítása

Barbara B. Solomon:
Közösségi szociális munka elnyomott kisebbségi közösségekben

Emilia E. Martinez-Brawley:
Közösség-irányultságú szociális munka vidéki térségekben

Hans Gängler:
Szociális munka vidéken.
Elfelejtett életterek a modernizálódás folyamatában

Válogatott bibliográfia
A kötet szerzőiről
tisztázott viszonya is ilyen.) Természetes, hogy a szakmának folyamatosan változnak az éppen aktuális elméleti keretei, hisz lényege éppen az állandósuló társadalmi változásokhoz történő alkalmazkodás ill. azok befolyásolása.
Egy szakmának saját legitimációjához végül egy kialakult és folyamatosan bővülő szakmai stratégiával is kell rendelkeznie, vagyis a szakmai működés hogyanját, az alkalmazható eljárásokat is számba kell vennie, s azokat állandóan tovább kell fejlesztenie.
Ha több, mint 100 év sem volt elegendő e terület egységes rendszerré fejlesztésére, jogosan merülhet fel a kérdés, hogy nem kellene-e végérvényesen szembenéznünk az elméleti és módszertani pluralizmussal? Magam hajlok arra, hogy mindez munkánk természetéből adódik, s nem látom problémának a szakma túl tág határait. Ellenkezőleg, a tisztázást elősegítő lehetőségként, gazdagító erőforrásként érzékelem a szakma határterületein kínálkozó együttműködéseket, vonatkozzék az művelődésszervezésre, felnőttoktatásra, szociálpolitikára, szociális munkára, településfejlesztésre vagy építészetre.
A magyarországi közösségi munka – bár majd 25 éves múltra tekint vissza –, itt most nem részletezendő okok miatt még mindig nem vált széleskörű társadalmi gyakorlattá, ám tapasztalatai a Varsányi-kötet írásaihoz hasonló elméleti és gyakorlati problémákat vetnek fel.
Már a „minek nevezzelek?” kérdése is komoly és indokolt vitákat vált ki, mert a hazai kezdeményezések eltérő szakmai gyökerekből, a népművelésből ill. a szociális munkából indultak ki.
Tapasztalataim szerint a „közösségi szociális munka” fogalma nálunk túlzottan leszűkített, jobbára a (önsegítő) csoportokkal való foglalkozást sorolja ide a szakmai közvélemény. Társadalmi tapasztalatok híján még az érdekérvényesítő, a nyomásgyakorló vagy lobbicsoportok munkáját is nehéz beleérteni a célcsoportokba, mert ezek a „politikával elkötelezett valamik” – ami pedig távol áll a szociális munkától (?).
A „közösségfejlesztést” lehet önálló szakmaként és interdiszciplináris területként is értelmezni. Olyan szaktevékenységről van szó, amely az élet bármely területét érintő problémamegoldásba 1. bevonja az érintetteket; 2. igyekszik őket képessé tenni a közösségben történő cselekvésre. Módszereiben, sőt, a megoldandó problémák területén is szorosan érintkezik más szakmákkal, amelyekhez a közösségfejlesztő segít megtalálni a kapcsolódási pontokat. Bár az eddigi hazai példák erről még alig szólnak, számítani lehet arra, hogy e munka egy területe radikalizálódik és a jelenleginél erősebben érintkezik, konfrontálódik a politikai hatalommal. Nagy szerepük lehet ebben a civil szervezeteknek – s itt nem csak az önkéntesek, hanem a szakemberek szervezeteire is gondolok. Mert a közösségi munka nem kizárólag a kormányzati, hanem a civil szektor intézményeiben is folyik, mely által függetlensége fokozódik.
A „közösségi munka” kifejezés alkalmas lehet feloldani a (talán látszólagos) ellentmondásokat és hidat verhet a fenti két szakterület közé. Ha – mint reméljük –, a közösségi munka kiterjeszthetné befolyását és a társadalmi élet egyre több területén és szintjén megnyilvánulhatna, a szélesebb körű tapasztalatok bázisán létrejöhetne egy közmegegyezés e munka megnevezését illetően is. Ha a megsokasodott tapasztalatok birtokában egyetértenénk abban, hogy a „közösségi munka” tartalmazza mind a szűkebben, mind a tágabban értelmezett szaktevékenységeket és szerepeket is, jelentős lépést tennénk a szakma egységesülése felé.
Visszatérve a most aktuális kötethez, a második pillért az önálló elméletképzési kísérletek jelentik. Mindegyik írás hozzátesz valamit eddigi tudásunkhoz, ám ha a svájci Silvia Staub-Bernasconi tudáselmélet és cselekvéselméletét vesszük, akkor akár szakmaépítőként, akár felhasználóként közelítünk is hozzá, „ahá”-élményben van részünk. A szakmai cselekvéshez nélkülözhetetlen „tudásformák” Staub-Bernasconi szerint a tárgyi tudás, a magyarázó tudás, az érték- vagy kritériumtudás, az eljárás- vagy változtatás-tudás, a funkcionális tudás. Ez a rendszer valóban egységbe foglalja a szakmára vonatkoztatható elméleti és gyakorlati tudásokat és alkalmas legitimációs keretnek tűnik. Számunkra még egy érdekes értelmezési lehetőséget is kínál, mivel a hazai közösségfejlesztés éppen a cselekvő- és kezdeményezőkészség fejlesztését állítja legitimációs igyekezete középpontjába, amelynek zavarai közül a hiányos, alacsony szintű, nem eléggé korszerű vagy sohamegnemvolt tudásokat emeli ki, amelyek erőteljesen hozzájárulnak a társadalmi lecsúszáshoz vagy stagnáláshoz. A cselekvés és a tudás összekapcsolása tehát mind a szakma átfogó legitimációja, mind a szakma társadalmi funkciója szempontjából valóban központi elméleti kategóriának tűnik. Aztán hogy ez a szimpatikus elmélet önmagában képes lesze igazolni a közösségi munka létjogosultságát, azt egyelőre nem tudni. A kételyek főként a közösségi munkának az állandósuló társadalmi változásokhoz való viszonya és gyakorlati orientációja miatt vetődnek fel.
Gyanítom, hogy korunkban új helyzet alakult ki a tudományágak elhalása és születése esetében (is). Minket persze a keletkező szakmák érdekelnek, hiszen ilyen a közösségi munka is, amely egyfajta állandósággal és bizonyos átmenetiséggel fogalmazza meg a maga legitimációs elméleti kereteit. Mert az „állandó”-nak hitt elméleti keretek jelentéstartalma is állandóan változik – gondoljunk csak a közösség, vagy a „civil társadalom” elméletére, az általuk jelölt társadalmi jelenségek és jelentéstartalmak koronkénti változásaira, s ezeknek a történelem során kialakult viszonyára a mindenkori progresszióhoz! A változás, mint olyan, állandósult részévé válik életünknek, állandóan új helyzeteket teremt, amelyben a társadalmi jelenségek mindenkori (és újbóli) megragadása és (újra)értelmezése tűnik csak járható útnak.
A közösségi munka, mint humán segítő szakma, az aktuális társadalom működéséhez, jelenségeihez rendelődik, ezekhez képest alakít ki alkalmazkodó, és/vagy változtató stratégiát. Az alkalmazott tudományok új elméleti- és módszertani eredményeit tehát nem nélkülözheti sem a társadalommal kialakított aktív viszonyában, sem önmaga legitimációjában. Éppen napjainkban éljük át egy nemzetközi szervezetben, hogy például a civil társadalom eszméjének újrafelfedezése milyen termékenyítően hat a közösségfejlesztés társadalmi funkciójának megtalálására, Nyugaton és Keleten egyaránt (persze más hangsúlyokkal).

A sebességüket hihetetlen mértékben fokozni képes változások persze – hál’ Istennek! – ártanak a tekintélytiszteletnek, s számosan azzal a hihetetlen merészségű igénnyel lépnek a társadalomtudományos színpadra, hogy új diszciplinát hoztak létre – gondoljunk csak olyan új szakterületekre, mint a társadalmi tervezés – amelyet mi – csak ne kapjunk ezért a fejünkre! – a közösségfejlesztés részeként fogunk fel. Látható azonban, hogy a közösségi munkát nem elsősorban az önálló elméletalkotó tevékenység jellemzi, hanem a határterületein megfogalmazódó elméleti- és módszerbeli eredmények maga számára történő értelmezése, alakítása. Valószínű, hogy ezekből a jövőben egy sajátos és a mainál jóval letisztultabb ötvözetet alakít ki, ám hogy az mennyiben válhat önálló diszciplinává, még nem tudni. Természetesen minden ebbéli igyekezet nagyon fontos, úttörő munka és része e tisztulási folyamatnak.
A kötet írásai tehát a közösségi munka elméletéről szólnak, s némelyik azzal az igénnyel, hogy önálló diszciplinává tegye a közösségi munkát. Magam, aki átéltem a népművelésnek – e fölöttébb gyanús, „tudománytalan” foglalkozásnak –, a felsőoktatásba bekerüléséért és bennmaradásáért vívott küzdelmét, megértettem, hogy e harcban önálló elméletalkotás nélkül csak alul maradhatunk. Kár, hogy így van, mert a gyakorlat, a társadalmi cselekvés – különösen, ha bonyolult cselekvés megvalósításáról van szó – magas szintű tudást követel. Márpedig a közösségi munka bonyolult szaktevékenység, magas szintű tudatosságot és módszertani tudást feltételez, amelyet ráadásul minden helyzetben csak újszerű módon lehet alkalmazni. A gyakorlat lenézése, tudományoknál alább sorolása konzervativizmus, amelynek jelenlétét állandóan érezzük. Hiszen még arról is, hogy mit tartunk tudománynak és mit nem, állandó vita folyik – egyes természettudósok szerint a társadalomtudományok nem is tudományok –, mint ahogyan az egyetemek is folyamatosan engedni kényszerülnek korábbi merev álláspontjukból és ma már a mindennapok által építettbefolyásolt szakterületek is oktatásra kerülhetnek.
Van az angolban egy olyan kifejelés, hogy „practical theory”, vagyis „gyakorlati elmélet”, olyan elmélet tehát, amely a gyakorlatból fejlődött ki és a gyakorlat elsődlegességét vallja. (A magyar közösségfejlesztés igen fontos lépéseket tesz afelé, hogy a gyakorlat legyen a munkájában a meghatározó.) Most, hogy a gyakorlat – cselekvés! – szerepe társadalmunkban megváltozott, minden eddiginél nagyobb reményünk lehet a gyakorlat valamelyes egyenrangúsodására.
Mint számos – a jelenleginél sajnos kevésbé kiérlelt – fordítás magyar kiadója, örömmel tisztelgünk e gondos kiadás előtt. A kötet érthető, gördülékeny és valóban magyar nyelven került elénk. A nem túl terjedelmes, de fontos munkákat szerepeltető válogatott bibliográfia segítséget ad további kutatásokhoz. A szerzőket bemutató rövid, tömör életrajzok teszik teljessé tájékozódásunkat.
A már korábban magyarul megjelent néhány elméleti válogatás, tanulmány sem volt éppen esetleges – gondoljunk csak Biddle, Rothman, Baldock munkáira, akiknek neve e szakmában meghatározó –, de néhány kivételtől eltekintve, nélkülözték azt az integráló közelítési módot, amely Varsányi Erika kötetét jellemzi, jobbára kitűnő bevezető tanulmánya miatt. Bemutatni, elhelyezni, viszonyítani – ez a kötet jóleső újdonsága.

Biddle, Baldock, Rothman, Perlman, Gurin, Henderson, Oelschlegel, Blin, Caul-Futy, Vos, McConnell, Jordan és mások magyarul is fellelhető tanulmányai mellé most – Varsányi Erika jóvoltából – felsorakozhatnak e kötet szerzői is: Taylor, Roberts, Briscoe, Staub-Bernasconi, Thiersch, Germain, Sherman, Reid, Grosser, Mondros, Solomon, Martinez-Brawley, Gsymbol 228 \f "Times New Roman CE" \s 9engler. Bizonyos vagyok abban, hogy e válogatás termékenyítően hat az itthoni munkára, segíti a közösségi munka szakmásodási folyamatát, s nem utolsó sorban a közösségi munkások oktatását.

Vercseg Ilona

Tartalom


Közösségi Kapcsolat Alapítvány - Közösségi Adattár