Közösségfejlesztés

Parola archívum
Kiadó: Közösségfejlesztők Egyesülete, Budapest 1011 Corvin tér 8., T:1/201-5728, kofe@kkapcsolat.hu, www.kozossegfejlesztes.hu

Cím:
Fenntartható társadalom – vízió vagy reális fejlesztési stratégia?
IX. Nyári egyetem a közösségi részvételért.
Civil Kollégium, Kunbábony, 2012. július 25. 15.30-18.00
Sorozatcím:
Parola
Folyóirat:
Parola
Év:
2012
Szám:
3
Oldalszám:
3

Az első panelbeszélgetés egyben hivatott volt megadni az alaphangot is: felvezette a vezértémát és megjelölte a szakmaközi együttműködés lehetséges értelmezését is. A szerk.

Résztvevők: Daróczi Ágnes (népművelő), Herpainé Márkus Ágnes (szociálpolitikus), Jász Krisztina (szociológus), Kovács Bence (építész), Pataki György (közgazdász), Vercseg Ilona (közösségfejlesztő)



A panelbeszélgetést vezette:
Kovács Edit és Peták Péter

Peták Péter: A 9 évvel ezelőtti, első nyári egyetem témája a szakmaközi fejlesztés volt, azzal a céllal, hogy egyfajta nyitást generáljon a környezet- és természetvédők, a szociális munkások és a közösségfejlesztők között. Azóta is igyekszünk nyaranta szélesebb kitekintésre szert tenni, mint ami a napi rutinunkban megadatik, s a szakmaköziségnek a nyári egyetemek történetében is megmaradt a maga hagyománya. Most viszont nem szeretnénk megelégedni a közös pontok keresésével, hanem a szakmai területek közös víziójának felvázolásával próbálkozunk, konkrét tevékenységek fényében. A Jász Krisztina – Márkus Ági féle anyag nyitotta meg előttünk ezt a lehetőséget.
Először arra kérem a résztvevőket, hogy mutatkozzanak be!
Daróczi Ágnes: Szakmám szerint magyar nyelv és irodalom szakos középiskolai tanár és népművelő vagyok – ’78-ban ez még szakma volt –, ma már kulturális menedzsernek, közművelődési szakembernek, művelődésszervezőnek, vagy andragógusnak szokták hívni a szakmánkat. Én magamat leginkább közösségszervezőnek, közösségfejlesztőnek titulálnám, még hogyha nem is voltam az egyesületetekben eleddig jelen.
Vercseg Ilona: Ugyanezeket tudom én is elmondani magamról, hiszen én is magyar tanárként és népművelőként indultam, ma közösségfejlesztőnek azonosítom magam.
Kovács Bence: Eredeti végzettségem építész, aztán zöld irányba mentem el és rájöttem, hogy majdhogynem a nem építés a legzöldebb. A szemléletformálás irányába indultam el ezért, s a fenntartható építéssel kezdtem el foglalkozni a Független Ökológiai Központ Alapítványnál, amelyik már 23 éves lesz lassan, s amelynek ma önkéntes ügyvivője vagyok. A küldetésünkben is benne van, hogy a környezet- és természetvédelemért a közösségfejlesztéssel összhangban dolgozunk.
Herpainé Márkus Ágnes: Végzettségeimet tekintve szociálpolitikus és szociális munkás vagyok. Nekem is vannak identitásproblémáim mostanában, de sok mindenként definiálhatnám magamat: vidékfejlesztéssel foglalkozom 20 éve, közösségfejlesztéssel és mostanában a közösségszervezéssel kacérkodom, és még egy jó pár dolog érdekel.
Pataki György: Közgazdász vagyok, a Budapesti Corvinus Egyetemen vagyok főállásban, a Szent István Egyetemen, Gödöllőn mellékállásban, a Környezeti társadalomkutató csoport tagjaként. Közösségekkel dolgozunk együtt régóta, én tehát az a fajta közgazdász vagyok, aki a terepen, az emberek között szeret dolgozni, megérteni a problémákat, s nem pedig az irodában ülve matematikai modelleken gondolkodni.
Jász Krisztina: Szociológusként, változásmenedzsment szakirányon végeztem az ELTE-n anno, ami a későbbiekben elég meghatározónak bizonyult, mivel ez a szak a területfejlesztést is magába foglalja és attól kezdve lényegében napjainkig a területfejlesztés útvesztőiben bolyongtam – hol minisztériumban, hol ügynökségen, hol magáncégben, s aztán az MTA Regionális Kutatások Központjában kötöttem ki, és 2010-ig, 8 éven át, ott dolgoztam – s most a pécsi egyetem szekszárdi karán oktatok. Én is identitáskereső vagyok, de leginkább még mindig területfejlesztőként aposztrofálnám magamat.
KE: Ezen a nyári egyetemen a párbeszédet szeretnénk erősíteni, ezért nem előadókat hívtunk, hanem olyan hozzáértő embereket, akik jó vitapartnerek, mivel szeretnénk, ha ti is aktívak lennétek. Először is mindenkit szeretnénk arra kérni, hogy egy mellette ülő, számára ismeretlennel beszéljen pár szót – mutatkozzatok be egymásnak!
PP: Az ismerkedés után Jász Krisztinának adjuk meg a szót és kérjük fel, hogy mutassa be új koncepciójukat, a szociális munka és a fenntarthatóság közötti kapcsolatot!
JK: A munka végterméke, ami talán keretet ad ennek a beszélgetésnek, itt van a kezemben: Szociális munka a fenntartható fejlődésért. Ez egy TÁMOP-projekt keretében készült kis tanulmánykötet, s ebben az én feladatom a fenntartható szociális munka elméletének valamilyen szintű kidolgozása volt. A Márkus Ágival való közös gondolkodásaink eredményeként közel kezdtem kerülni a fenntarthatósági kérdésekhez, de kétségtelenül nagyon az út elején jártam, amikor ez a feladat megtalált és nagyon rövid idő állt a rendelkezésünkre, hogy letegyünk az asztalra egy tanulmánykötetet és emellett kidolgozzunk olyan tantárgyakat, amelyeket a hallgatóink lehetőségként kapnak, hogy komplex modulként fölvegyenek – egy komplex modult, elméleti és gyakorlati szálakkal.
Először is kutatást kellett végezni a témában, elsősorban az amerikai és skandináv szakirodalom alapján, a hazai csírák és a jó nemzetközi példák összegyűjtésével, amelyekért Márkus Ági volt felelős, s részben én is, az elméleti tanulmányokért pedig én, amiket a kedves szervezők kérésére most röviden össze kéne foglalnom, hogy legyen kiindulópontja a közös beszélgetésnek.
E munkám kapcsán tagja lettem a Parlament Nemzeti Fenntartható Fejlődés Tanácsának, az egészségügyi és szociális civilek képviseletében. Itt visszatérhettem a gyökerekhez, hiszen ez nagyon közel áll a változásmenedzsment szakirányhoz, amelyen végeztem. Az ELTE-n annak idején bennünket arra képeztek, hogy változások gerjesztői legyünk. A fenntartható szociális munka nem szól másról, mint hogy a szociális munkásokat elindítsa egy olyan irányba, hogy ne pusztán adott protokollok szorgalmas betartóiként működjenek a saját helyi közegükben, hanem próbáljanak meg változások ügynökeiként fellépni azon a terepen, ahol dolgoznak. Azt hiszem, hogy a mai társadalmi körülmények között ez abszolút adekvát feladat, az egy más kérdés, hogy vajon a szakma van-e olyan állapotban, hogy azok között a makrotársadalmi körülmények között, amelyekben a mind anyagilag, mind más szempontból „rendkívül megbecsült” szociális munkás társadalomnak fel kellene lépnie, fel tudja vállalni ezt a szerepet.
Azért is szimpatikus számomra a fenntartható szociális munka koncepciója, és azért tudtam beleivódni ebbe az egész történetbe, mert interdiszciplináris szemléletet hordoz. Ágival mi régóta úgy gondoljuk, hogy lokális és makrotársadalmi szinten is akkor tud az ország érdemi változásokat felmutatni, ha az interdiszciplináris gondolkodás immanenssé, belülről jövő, tudatos fellépéssé válik minden segítő szakmában. Nem is szűkíteném le rövid kis bevezetőmet csak a szociális munkásokra, hiszen minden segítő szakmát képviselő ember, ha józanul látja a saját kereteit, mind a forrásokat, mind a szakmai terepet, akkor – bízom benne, hogy – könnyen tud azonosulni ezzel a hozzáállással.
A másik, ami miatt szimpatikus nekem a fenntartható szociális munka világ, s ez jelenik meg a szakirodalomban is, hogy a szociális munkások részéről egy radikális fellépésre van szükség. Be kell állni azok közé, akik már elkezdték ezt az utat kitaposni, és a maguk eszközeivel harcolnak, tehát már nem azokkal a szoft eszközökkel, amelyek a szűkös keretek közepette rendelkezésükre állnak. Jóval hangosabban, jóval artikuláltabb módon kell felvállalni azoknak a hátrányos helyzetű társadalmi csoportoknak az érdekképviseletét, akikkel nap mint nap találkoznak.
Joggal kérdezhetnétek, hogy a fenntarthatóság zöld eleme hogyan jelenik meg a fenntartható szociális munkában? Nyilvánvalóan ez is jelen van, elsősorban a 70-es évek német és angolszász szociális munkájának köszönhetően, hiszen ekkor kezdtek el a nevezett országok szociális munkásai zöld ügyekkel is foglalkozni. Ha elfogadjuk azt az elvet, hogy hálózatban kell gondolkodnunk, hogy ilyen módon is oda kell figyelnünk egymásra, hogy egymást kiegészítve kell a fejlesztéspolitikákat alakítani, hogy a különböző tudományterületek képviselőinek együtt kell működniük, akkor az is a fenntartható szociális munka irányába való markáns elmozdulás lesz.
A szociológiaelméletben is megtaláljuk az előzményeket. A konfliktuselmélet szerint radikális fellépés kell, míg a funkcionalizmus gyakorlatilag ott jön be, hogy nem szabad elfogadnunk azokat az egyenlőtlen társadalmi viszonyokat, amelyeket sokan adekvátnak tekintenek és az mondják, hogy ez a világ természetes működésmódja. Amit összefoglalóan el lehetne mondani arról, hogy mi is áll a fókuszban, az az, hogy ez egy újfajta fellépés, újfajta gondolkodásmód, egy radikálisabb eszközrendszer használata, és aktív szerepvállalás a helyi döntések kialakításában.
Nyilvánvalóan tisztában vagyunk vele, hogy most aztán a legkevésbé kedvez a jelenlegi magyarországi helyzet az ilyen típusú fellépésnek, vagy szerepvállalásnak, hiszen tudjuk jól, hogy bődületes forráshiány van az önkormányzatoknál; a szociális munka presztízsének lerombolása zajlik jelenleg; látjuk az oktatásban is, hogy tudatosan úgy alakították a keretszámokat, hogy az egyházi felsőoktatási képzésekben 1998-as viszonyokhoz, míg a nem egyháziaknál a tavalyiakhoz igazították a keretszámokat és az államilag finanszírozott helyeket. Ezért van az, hogy nálunk, Szekszárdon is, minimális az államilag finanszírozott helyek száma. Egy bizonyos fajta degradálása, kiüresítése zajlik ennek a területnek. Azt is el kell mondani – nyilván én elsősorban a Jászberény és Szekszárd környéki helyzetet ismerem, hiszen Jászberényben hat évig tanítottam és két éve vagyok Szekszárdon –, hogy a hozzánk érkező hallgatók nagyon sok esetben jövedelmi szegénységgel küzdő családokból jönnek. Ők aztán igazán főnyereménynek élik meg, ha a saját közegükben tudnak munkát vállalni, és hiába tartok nekik előadást a kollégáimmal a harcos fellépés gyönyöreiről és arról, hogy milyen nemes ez a feladat és mennyire adekvát lenne a lokális társadalmi viszonyokat is alapul véve, mikor tudom jól, hogy néha ők a családfenntartók. Iszonyú sok múlik azon, hogy el tudnak-e helyezkedni, vagy parkolópályára kerülnek. Nyilvánvalóan azt is tudjuk jól, tisztelet a kivételnek, hogy nagyon sok önkormányzat esetében a polgármester nem tekinti partnernek sem a szociálisokat, sem a többi humán segítő szakma képviselőjét, mert mások a prioritások. Fentről más üzenet érkezik, hogy kik a fontosak most a magyar társadalomban, s tudjuk jól, hogy ezek most nem kifejezetten a társadalomtudományok és a kapcsolódó ágazatok képviselői. Nagyon nehéz úgy harcolni, hogy a makroklíma sem kedvez ennek a harcnak és eszköztelenek is, hiszen nyilván a célcsoport tagjai sincsenek még abban a helyzetben, tisztelet megint csak a kivételeknek, hogy lenne olyan hátterük, amivel be tudnának kapcsolódni célcsoporti oldalról ebbe a közös fellépésbe, tevékenységbe.
A parlamenti tanács fenntartható társadalom üzenete sem kellőképpen markáns, leszűkítik a zöldekre és nem, vagy alig jelenik meg benne a társadalmi szál. Eleve úgy fogadott engem a tanács titkára, hogy az én hátteremmel ne csodálkozzak azon, hogy még a tanács gondolkodásmódjában sem elég erős a társadalmi szál. Amikor ő az EU-fórumokra megy, ott is elsősorban a környezetvédelem, és annak is az infrastrukturális oldala az, ami elfogadott, és a szociológiához, szociális munkához közel álló területeket ma még lila köd övezi. De hát épp ettől szép ez a feladat, hogy adott esetben politikusokkal, és régi megmondó emberekkel is konfliktusokat felvállalva erősítsük ezt a szálat és hangot adjunk a társadalmi kirekesztődés és a szegénység megnyilvánulásainak és annak is, hogy a fenntartható szociális munka célcsoportját ne csak egy megsegítendő társadalmi célcsoportnak tekintsük, hanem olyannak is, akitől tanulni lehet. Hiszen a szükség nagy úr, és bizony, bizony, amikor jó példákat gyűjtöttünk, akkor gyakran belefutottunk olyan technikákba és technológiákba, amiket a szakértők tanultak meg azoktól a szegény emberektől, akiket a szükség vitt rá, hogy kifejlesszék ezeket a túlélési technikákat. A low-tech modelleket, gyakorlatilag sok esetben tőlük tanuljuk meg. Számomra fontos a fenntartható szociális munkában, hogy kölcsönös tanulási folyamatot feltételez, tehát nem pusztán segítői attitűdre szűkül le ez a történet, hanem a célcsoport empowermentjét, erősítését is szolgálja.
A magyar szakirodalom a témában még nem túl markáns, nyilvánvalóan sok-sok feladat hárul még ránk a tekintetben, hogy a dolog ne szoruljon meg ezen a szinten. Magam is egy tanulási folyamat elején állok még természetesen, korántsem gondolom azt, hogy én eljutottam valami komoly mérföldkőig ezen a tudományterületen. Mindenképpen számomra is új ez a diszciplína, de olyan, amelyiket egy számomra nagyon fontos területen, a szegénység és társadalmi kirekesztődés vonulata mentén is hasznosítani tudok, mert ez volt 8 évig a kutatási területem, ebből is PhD-ztem, nekem ez továbbra is cél és a kedvenc terület marad. Számomra is teremtődött egy új szál, amelyen el lehet indulni és egy csomó újdonságot meg lehet tanulni, civilként és szakemberként is, amíg lesznek hallgatóink és lesz intézet – hiszen a fekete felhők nem csak itt gyülekeznek, hanem felettünk is – majd meglátjuk, mit hoz a jövő!
Az első kis fecskékkel, akik rendkívül ellenségesen tekintettek ránk eleinte, igazi siker, amit elértünk, mert a képzés végére sikerült igazi emberi kapcsolatot kialakítani a hallgatókkal az új paradigma mentén, és van is olyan köztük, aki már most civil szervezetnél viszi tovább ezt a szemléletet és remélem, hogy minél többen szimpatizálni fogtok ezzel a dologgal.
A tanulmányokat tartalmazó füzet letölthető az egyetem honlapjáról. Bízom benne, hogy lesz még több füzet is és egyszer csak méltó helyére kerül Magyarországon is ez a terület, mert a társadalom és a természet, a világ mai állása ezt követeli meg. S egyszer talán mi is felzárkózunk a szerencsésebb szociális munkás társainkhoz, akiknek a világ különböző területein nagyobb a respektjük.
DÁ: Vigyáznunk kell a szóhasználattal: a hátrányos helyzettel – halmozottan hátrányos helyzet, többszörösen hátrányos helyzet – és a kirekesztődéssel. A kirekesztődés feltételezi, hogy az érintett alany maga tehet a helyzetéről, tehát magában rejt egy gyönyörű szép önhibás látásmódot, s nem objektív. A hátrányos helyzet pedig egész egyszerűen „labelling”, tehát címkézés, megbélyegzés.
Kínálnék ezek helyett jobb, egyértelműbb, tisztább, ütősebb fogalmat! Ősidők óta úgy hívják, hogy szegénység. Tökéletesen benne van az objektív/neutrális szemlélet – ez egy állapot. Most szegény. Minden benne van, az is, hogy esetleg ki lehet belőle lábalni, és talán mégsem annyira megbélyegző, mint a HHH térségek, emberek stb.
Miért olyan borzasztóan fontos ez számomra? Mert az említett kifejezések magukban rejtik azt a gondolatot, hogy a szegények a „vesztesek népe”, márpedig ha a szegényeket azonosítjuk a vesztesek népével, akkor éppen azt a bizonyos erőt vesszük el tőlük, amivel ők maguk is tehetnének valamit azért, hogy a társadalmi mozgás beinduljon. Azért vagyok ilyen kihegyezett, érzékeny ezekre a dolgokra, mert különösképpen romákról gondolkodva ennek az egész spektrumnak minden ágában egy csomó probléma van, s nekem úgy tűnik, hogy gyakran mellébeszélünk, nem tekintjük őket partnernek, önhibásaknak nézzük őket, megbélyegezzük őket és elparentáljuk, hogy ebből soha, pláne a maguk erejében bízva, nem fognak kijönni.
Azért is beszélek erről, mert a Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátus munkatársaiként többekkel hosszú ideje azon törjük a fejünket, részint hogy hogyan lehetne a mi szakmánkat megújítani, részint azon, hogy mik a jelenlegi társadalmi feszültségekből fakadó kiutak, amit mi is tudnánk szorgalmazni. Úgy látom, hogy a kulcs a ti kezetekben van, azokéban, akik a terepen mozognak és próbálnak valamit aktívan szervezni.
Két kulcsa van ennek a munkának, az egyik a partnernek tekintés – nem más, nem különbözik, hanem hasonló, hanem partner! A másik a szakmaközi együttműködés mellett a szakmák megújulása az új szemlélettel – mindenki, aki közösségszervezéssel, közösségfejlesztéssel foglalkozik, bármi is legyen a szakmája, vértezze fel magát az új szemlélettel. A másik, hogy a szegénység ellen csak a legújabb technológiákkal felvértezve tudunk harcolni. Rá kell kényszeríteni a politikát, hogy segítsen – adjon ehhez forrásokat, embereket, csináljuk meg először pilot projektben, azután pedig nagyban is.
El tudjátok képzelni, hogy cigánytelepet úgy számoljunk fel, hogy miközben a népek maguk vetik a vályogot, addig az új házak tökéletes szigeteléssel épüljenek, az energia-ellátás földhővel, napelemekkel, szélenergiával legyen megoldva? Mert én el tudom képzelni. Ennek a legszegényebb csoportnak nem egy évre, kettőre, hanem egész életére lenne megváltoztatva az élete, és nem csak azért, mert nem kellene olyan sokat fizetnie a rezsire, hanem mert történne valami rendszerváltó az életében. Rá lenne kényszerítve arra, hogy tanuljon, mégpedig a legújabb, legmodernebb technológiákat. És az összes létező és elképzelhető szakmának abba kellene beszállnia, hogy melyik célcsoportot mire tanítsa meg és milyen mélységben, mi a fejlődés útja? Természetesen a gyerekeket is tanítani kell már erre, mint ahogyan azt is nagyon komolyan észre kéne már venni, hogy a legfőbb partnerek ezekben a szegény családokban a nők. Számolt már ezzel valaki? Tudjátok ti, hogy a társadalom változásának motorjai a nők? És nem a feminizmus mondatja ezt velem, hanem a tapasztalat.
Az anyám rendszerváltó szerepét elemzem minden helyzetben, nem csak azért, mert a négy gyerekéből négynek diplomája lett, hanem mert az egész cigánytelep életét megváltoztatta. Egy világlátott, sokat megjárt, gyerekként is sokat utazó – erre mondják, hogy vándorcigány – ember, aki maga se tudta, hogy honnan, de mindig előjött benne, hogy van másmilyen világ is, hogy lehet más élet is, lehet többre vágyni – és elég bátor is volt hozzá, hogy eszerint éljen. Kislánykoromban történt, hogy az anyu elkezdte a saját kertjét komolyan venni. Fiatalasszonyként. Vetett zöldborsót és mindenféle zöldségeket, de legfőképpen krumplit, hogy minél hamarabb legyen saját terménye. És akkor jöttek a cigányasszonyok kölcsönkérni: – Adj egy főzet krumplit, neked már van! Az anyu elhúzta a száját és azt mondta: – Hát éppen adhatok, hogy éhen ne haljatok, de tudod, neked is ugyanannyiba kerülne a kert, mint nekem! És nem fogjátok elhinni, kettő év sem telt bele és a cigányasszonyok versenyben voltak, hogy melyiknek van előbb zöldborsója, több krumplija és még milyen zöldségeket termeljenek. Nem kell hülyének tekinteni a népeket! Ők is mind jobbat akarnak a saját gyerekeiknek, legfeljebb a technológiát nem ismerik és nincsen, akit meg mernének kérdezni, vagy aki odamenne hozzájuk és megtanítaná, hogy: Figyelj! A cukkinit ismered? Főztél már? … Nem a nőkön múlik? Hát dehogynem!
JK: Egy rövid reflexiót engedjetek meg, mert a fogalomhasználat érzékenyen érint. Mi motivált engem abban, hogy a kirekesztődést használtam? Komoly elméleti kérdés a szociológiában, hogy a social inclusiont hogyan fordítsuk? A kirekesztődésben benne van, hogy ez egy folyamat, amelynek során meg is lehet akadályozni, hogy az érintett a társadalom perifériájára kerüljön, míg a kirekesztettben a passzivitás, a beállt állapot tükröződik. A folyamatszerűség az objektív tényezők súlyára hívja fel a figyelmet, nem az egyén szerepére.
VI: A fogalmi kérdéshez engedjetek meg egy észrevételt! Mivel nálunk a segítő szakmák ugyan legtöbbször egyidejűleg, de csak részlegesen kezdtek működni, az államszocializmus alatt pedig a nyugatitól eltérő társadalmi viszonyok között nem is működtek, vagy csak kísérleti jelleggel, ezért nincsenek is több évtizedes működésben kialakult, saját szakkifejezéseink, s most a nyugati szakirodalomból próbálunk ilyeneket átvenni. S bizony ezekkel néha nagyon rosszul járunk. Gondoljatok csak arra, hogy milyen szerencsétlen köröket futunk be az „empowerment” adaptációs próbálkozásai során! Az én értelmezésemben a „képessé tenni – képessé válni” a kifejezés fő jelentése, de ezen túl még sok más jelentésárnyalatot is magába foglal; hatalomra szert tenni – hallassa a hangját az, aki eddig ezt nem tette, tehát megerősíteni abban, hogy tényező legyen a társadalomban – és így tovább. Jól kitalálták ezt az angolok, de ez a kifejezés egészen egyszerűen nem működik magyarul! Még a képessé tételnek is – ami az értelmezések legszerényebb változata – van egy erős műveltető jellege, ami sértő számomra. Bizonyos, hogy ha nálunk is szervesen fejlődhettek volna ezek a szakmák, kifejlesztettük volna a saját szakkifejezéseinket.
HMÁ: Azok a fogalmi kapaszkodók, amikben gondolkodunk, azért is nehezek, mert a fő kérdése ennek a blokknak az volt, hogy a fenntartható társadalom egy megvalósítható, végrehajtható stratégia-e, tehát hogy csinálhatok-e érte valamit, vagy pedig csak egy vízió, egy álomkép, egy olyan jövőkép, amit szeretnénk látni: szép színes és napfényes. Vízió-e tehát, vagy lépésekre bontható valami?
Ezeknek a fogalmi kapaszkodóknak van egy olyan hasznuk, hogy a használatuk előhoz néhány olyan cselekvési mezőt, amiben lehet gondolkodni. Foszlányokat hadd ragadjak meg és lökjek tovább gondolatokat, azt pl. hogy a szociális munkások a környezet állapotára is figyeljenek. Mit jelent számunkra ez a dolog? Amikor szociális munkásokat készítünk fel, akkor vajon melyek azok a tudások, amikkel felvértezzük őket? Jellemzően az emberi pszichére, az emberi fejlődésre, társadalmi és gazdasági viszonyra vonatkozó tudások ezek. Mivel a múltamban van némi vegyész tanulmány, természettudományi kar, matematika-kémia szak is, ezért egy csomó mindent értek, amit a kollégáim kevésbé. 3–4 éve megkérdeztem néhány szociális szakember kollégámat, hogy ismeri-e egyáltalán azt a kifejezést, hogy ökoszisztéma? Halvány gőzük nem volt, hogy mit jelent. Ma délelőtt az egyik szociálpedagógus kollégánk itt azt mondta, hogy ő a humánökológiai modellben gondolkodik a szociális munkáról, tehát egy olyan összefüggésrendszerben, ahol az egyént körülvevő társadalmi és gazdasági szintek és keretek meghatározzák az egyén életét és ezek a viszonyrendszerek fontosak. De a szociális munkások nem gondolkodnak a környezetről.
Péterfi Ferenc: Fizikai vagy környezeti kérdésekben gondolkodjanak?
HMÁ: A fizikai környezetről még néha gondolkodnak – utakban, művelődési házban és közösségi terekben, de a környezet állapotában nem. Ez azért is fontos lenne, mert ha a mai társadalom problémáiról gondolkodunk – munkanélküliség, jövedelmi hiány, szegénység –, akkor nem lehet a helyi munkalehetőségekben gondolkodni anélkül, hogy ne gondolnánk végig annak a településnek a környezeti állapotát és fizikai adottságait. Ezt a szálat most nem vinném tovább, de ez például egy új szál ebben a megközelítésben, amiről Krisztával írtunk, és ennek nyilván nagyon fontos gyakorlati következményei vannak.
A másik szál Ágihoz kapcsolódik, azt mondta, hogy a szegénység objektív – mit jelent ez? Objektív-e a szegénység és mi köze van a fenntartható társadalom kérdéséhez? Keressük-e a megoldásokat, vagy újra tanuljuk a régi megoldásokat, megtanuljuk-e az adott közegben élő emberek saját megoldásait és abból jutunk-e valamire? Ez szerintem erősen kötődik ahhoz a nagyon fontos kérdéshez, hogy a mai életszínvonal, a mai kényelmi szintünk, a mai elvárásaink milyenek a fővárosban és azok hogyan viszonyulnak egy tanyán vagy falun élő ember ilyen típusú igényeihez? Minden igény kielégíthető-e, kielégítendő-e és erről lehet-e úgy gondolkodni, hogy de hát minden házban legyen ott a csatorna, meg a vezetékes gáz? Most szándékosan olyanokat mondok, amire nyilván az a válasz, hogy nem feltétlenül.
S a harmadik szál, ami tovább viheti a gondolkodást, hogy akkor ennek mi köze a kirekesztés, kirekesztődés, társadalmi részvétel kérdéséhez, hogyan befolyásolunk, mire kényszerítjük a politikát, milyen erőforrásokhoz való hozzáférésre kit is kényszerítünk? Arról a dologról való gondolkodás, hogy azokkal a társadalmi és helyi közösségi problémák, amikkel ma Magyarországon találkozunk, azok abban a struktúrában, abban a hatalmi viszonyrendszerben, abban a mozgástérben, amiben ma vagyunk, megoldhatók-e? Mennyire kellenek radikális váltások, lehetnek-e radikális váltások, ezekhez hozzá tudunk–e járulni helyi szinteken? Szerintem ezek már olyan kérdések, amikre lehet ma megvalósult példákat keresni, akár a gazdaság, akár a társadalmi fejlesztés területén, s hogy hozzá lehet-e úgy nyúlni – nem csak egy romatelephez, hanem egy panel-lakótelephez –, hogy az ne egyszerűen egy nagy pénzbefektetés legyen, hanem egy olyan váltás, ami a környezetet kevésbé terhelő módon és az emberek számára is megfizethetőbb, működtethető módon biztosítson valamiféle komfortot az életben? Amire azt mondjuk, hogy ez azért mégiscsak kijár, mert mínuszokban azért nem ártana a fűtés. És ezekkel akkor hogyan tovább?
KE: A környezeti oldal szociális gondolkodásáról mit tudhatunk meg?
PGy: Bár Magyarországon talán kevéssé ismert, de – ha már a szakmákhoz cövekeljük magunkat, akkor – az észak-amerikai szociológiában és a politikai életben is igen nagy hatású az a kutatási irány – praktikus és elméleti vonatkozásban is –, amely klasszikus, teljesen konvencionális szociológiai módszerekkel kimutatta az összefüggést a környezeti pusztítás és a társadalmi pusztulás között. Itt elsősorban arra kell gondolni, hogy a környezeti kockázatok aránytalanul nagyobb mértékben sújtják a szegényeket és a környezeti javakhoz való hozzáférés is leképezi a hátrányos helyzetet: a tiszta ivóvízhez, a biztonságos élelmiszerhez stb. való hozzájutástól is megfosztottak a szociálisan hátrányos helyzetű csoportok. Sajnos, ha egy szakma, amelyik a szegényekkel akar foglalkozni, nem néz azzal szembe, hogy a környezet és a természet is ott van, akkor vak erre az összefüggésre. Pedig itt is halmozódik a hátrány, itt is rájuk hárítjuk a mi életstílusunk okozta kockázatokat. Globálisan is nézhetjük, de azért említem Magyarországot, mert szeretem hangsúlyozni, hogy a mi „kisország” szindrómánk, miszerint bármit csinálunk, annak úgyis kicsi a hatása, nem állja meg a helyét! Egy dán filmrendező állampolgár, újságíró utánajárt, hogy a mobiltelefonokba és egyéb kütyükbe, amik feltehetően mindnyájunknál vannak, honnan jönnek az alapanyagokként használt fémek, például a koltán. Utánanézett, milyen körülmények között bányásszák Kongóban, főleg gyerekek és fiatalok, mindenféle katonai szabadcsapatok véres elnyomása alatt, és mi ezeket a termékeket simán megvesszük és élvezzük az olcsóságukat, miközben minden egyes mobilvásárláskor elképesztő globális igazságtalanságot termelünk újra. A közgazdászok hajlamosak globálisan gondolkodni, s ezekkel a globális egyenlőtlenségekkel szembe is kell néznünk. Magyarország is egy szerencsés ország ebben a bioszférában, többségünk élvezi a bioszféra erőforrásait, miközben a világ nagyobbik fele – ha a népességet nézzük –, megszenvedi a mi gazdagságunkat, és ez még akkor is így van, ha bárki közülünk úgy érezné, hogy ő még nem eléggé gazdag. Ez bőven lehet, de még az átlag magyar gazdagság is számos globális igazságtalanságot termel újra és okoz a jelen társadalmi-gazdasági rendszerben.
Ezek a dolgok nagyon szorosan összefüggenek, és éppen itt van a cselekvési lehetőség mindenki számára, még akkor is, ha ez a dán filmrendezőnek is csak annyira futotta, hogy csinált egy filmet erről. A film azzal ér véget, hogy megy hazafelé, nézi a mobiltelefonját – nem tud tőle szabadulni, mert akkor elveszti az újságírói munkáját, a társas kapcsolatai is sérülhetnek, és így tovább. A technológia és társadalom így fonódik össze, és ebbe szövődik bele maga a természet is a kibányászott nyersanyagokkal. Ez – természet-gazdaság-társadalom – tehát egy olyan komplexum, amelyet nem lehet szétszeletelni, és azt mondani, hogy akkor ez itt a szociális probléma, és én csak ezzel foglalkozom, vagy itt van a légszennyezési probléma, én csak ezzel foglalkozom. Sajnos ez egy olyan összetett probléma, amivel – ha őszinték akarunk lenni – szembe kell nézni és legfeljebb azt mondani, hogy bizonyos helyzetekben egyénileg ugyan tehetetlenség érzés lesz úrrá rajtunk, hisz megmaradt a mobil az én zsebemben is, mint valószínűleg a legtöbb néző zsebében is, aki kijött a vetítésről. Nem dobtuk el, mert ezzel a legtöbbünk akár a megélhetését is veszélyeztette volna. Ezek a technológiák nagyon mélyen beivódtak a mindennapjainkba, sajnos együtt az igazságtalanságokkal és a természet pusztításával. Ebből kiszakadni – ez a feladat! Ez csak egy szakmák közötti, együttes tanulási, partneri folyamatban lehetséges – azaz kollektív cselekvéssel.
Az eddigi kutatói pályafutásomban az egyik fontos tanulság, hogy az akadémiai szféra nem tekinti tudással rendelkezőnek általában a társadalmi szereplőket, különösen a legszegényebbeket nem. Ahelyett, ahogyan most működik e szféra, lehet olyan kutatásokat csinálni és egyetemi tanulási módszereket alkalmazni, amelyekben úgy tanítunk és kutatunk, hogy abban a helyi közösségek partnerek. Ennek megvan a pedagógiája: kritikai pedagógia, közösség szolgálatáért tanulás, s megvan a kutatásmódszertana: kooperatív tanulás, részvételi akciókutatás. A saját életvilágomban megpróbálhatom úgy formálni a szakmámat, hogy amikor a gazdák és a természeti világ közötti konfliktusokat elemezzük Magyarország bármelyik terepén, majd megpróbáljuk hasznos akciókba fordítani és a tudás megosztásával, a tudás egymáshoz kapcsolásával megváltoztatni a konfliktusos helyzeteket. A gazdák, a természetvédők és a kutatók tudásának összekombinálásával megpróbáljuk előbbre vinni a dolgokat és az adott konfliktushelyzetet valahogy megoldani. Ez ugyanúgy igaz bármely szegénységben élő társadalmi csoportra vagy bizonyos képességek híján lévő társadalmi csoportra is, mert más képességekkel viszont rendelkeznek, és ezekre építve lehet továbbvinni a képességszerzést, tanulást stb.
Összefoglalva: én azt látom, hogy jó, ha ezt a fajta komplexitást a szociális szakma elkezdi kezelni, s a környezeti-ökológiai szakma ugyanúgy. Elég sokat dolgozunk együtt kutatótársaimmal, biológusokkal, természettudósokkal, és látjuk, hogy ott is elindult valamiféle változás. A biológiában, az ökológiában az ember a „zavaró tényező”, ezt tanítják, s ennek is meg kéne változnia, mert az ember is a természet része. Természeti lények vagyunk, bioszféra nélkül nincs életünk, és ezt a bioszférát tisztelnünk kell és meg kell tartanunk, de benne mi is részek vagyunk, tehát minket is tisztelni kell és meg kell tartani. Minden szakmának valahogy így kellene működnie, a természetvédelemtől a társadalomkutatásig.
Egy másik gondolat, amit fontosnak érzek – és talán a társadalomkutatásban, a közösségfejlesztésben ez már evidencia, bár nem tudom, hogy szabad-e ezt így kimondani –, hogy egyén nem létezik közösség nélkül, identitásunk is mindig a másokhoz fűződő kapcsolatainkból ered, tehát nincs „egyéni atom”, amiben a közgazdaságtan elméleti modelljei is gondolkodnak. Nincs ilyen. Csak kapcsolatokban élő lények vannak, de ezek a kapcsolatok nem csak emberi kapcsolatok. Mindannyian elpusztulnánk, vagy depressziósok lennénk, ha nem lenne a természet, más lények lennénk, ezért elemi érdekünk is és az evolúciós fejlődés is azt diktálja, hogy megőrizzük a bioszféra épségét és szépségét. A legújabb agykutatások szerint mi együttműködő lények vagyunk és ha a bioszférában akarunk maradni, akkor nem csak embertársainkkal, hanem más természeti lényekkel és rendszerekkel is együttműködőnek kell lennünk.
KB: Más területekre tévednék, kiindulásként véve azt a kérdést, hogy mennyire objektív a szegénység? Nekem a félig üres-félig teli pohár jut eszembe, tehát hogy nem az a szegény, akinek kevés van, hanem akinek sok hiányzik. A mai társadalmak növekedéskényszere gerjeszti a fogyasztást, azt, hogy soha nem elég nekünk semmi. Tíz éve még, amikor még családi házakat terveztem építészként, nem találkoztam olyannal, aki ne akart volna nagyobb házat építeni, mint amennyi pénze van – a középosztályba lehetett sorolni az ügyfeleimet. Benne van az egész társadalomban a növekedéskényszer, ez generálja bizonyos értelemben a szegénységet is – nem a mélyszegénységet, hanem egy bizonyos átlagérzést az emberben: a több az jobb, és hogy soha nem elég. S kialakul az emberben, hogy mindig többre vágyik.
A másik, ami ide kapcsolódik, az új technológia. Pólón is látni ilyen feliratot: A technológia a válasz, de mi volt a kérdés? A technológiával általában újabb problémát gyártunk, amiket nem tudunk kezelni – a mobiltelefon is bizonyítja, hogy milyen új problémák keletkeznek a gazdasági növekedéskényszerrel. A versennyel előjönnek ilyen kérdések, mint a „tervezett elavulás”. Ez egy interneten is látható film címe. Ez arról szól, hogy tartós cikkeket manapság már nem nagyon lehet kapni. Egy összeesküvés-elméletre épül a villanykörte-összeesküvés – ez a másik címe a filmnek –, ami arról szól, hogy annak idején hogyan fogtak össze a még hagyományos izzógyártók arra, hogy lecsökkentsék 1000 órára a villanykörte élettartamát? Pedig az USA-ban valahol van még egy olyan villanykörte egy tűzoltóságon, ami 50–60 éve működik, világít folyamatosan, sosem kapcsolták le. Tehát bizonyos technológiai lehetőségek a rendelkezésre állnak, de ahhoz, hogy ez üzleti alapon „fenntartható legyen”, ahhoz ezt valahogy el kell titkolni.
További fontos dolog, hogy a kirekesztésben, kirekesztődésben mihez nem férünk hozzá? Szerintem az erőforráshoz és a tudáshoz való hozzáférést kell itt vizsgálni. Ha valakinek van egy kertje, ahhoz hozzáfért, de lehet, hogy a tudáshoz nem fér hozzá és hiába tart vetőmagot, még nem biztos, hogy megfelelően tud bánni vele. De ha van egy olyan szomszédja, akit meg tud kérdezni, akkor kialakulhat egy tudásátadás, mint pl. a közösségi kertekben, s végül is ez faluhelyen elég sokszor működött.
Ami még itt eszembe jutott, az a kelet-európai ökofalu-találkozó Gyűrűfűn, 2003–2004 táján, ahol egymás példájával ismerkedhettek meg a résztvevők. Ez a Kelet-Európa Törökországtól Finnországig tartott akkor, észak-dél irányban, hiszen a találkozó pont azért jött létre, mert Nyugat-Európában már elég jó képzőhelyek vannak a vidékre költözők igényeinek kielégítésére, de megfizethetetlen áron a közép-kelet európaiaknak. Ebből jött a gondolat, hogy hogyan lehetne egy tapasztalati hálózatot létrehozni, amely 10 év alatt talán kezd kialakulni. A lényegi kérdés az volt, hogy mi a különbség a hagyományos falu és az ökofalvak között, és az jött ki, hogy régen egy kényszerből éltek kislábnyomon a faluban, míg az ökofaluban önkéntesen vállalják az egyszerűséget. Önkéntes szegénység vagy önkéntes egyszerűség az, ami a nyugati ökológiai mozgalmakban megjelenik, s ez nagyon fontos lenne a szociális munkában is – próbáljuk meg értékként kezelni azt, hogy valaki keveset fogyaszt, és ne feltétlenül gerjesszük az újabb igényeket.
VI: Bence most kimondott olyan szavakat, amik engem is foglalkoztatnak. A növekedés, a gerjesztett fogyasztás most a legfőképp azért érdekel engem, mert az elmúlt hónapokban civil mozgalmakat tanulmányoztam. Öten is vannak itt közöttünk, akiktől nagyon sokat tanultam és éppen abból a mozgalomból, amelyik ezeket a problémákat a legmarkánsabban fejezi ki, s ez pedig a Világforradalom „World rEvolution”, vagy Real Democracy Now – Occupy Hungary. Összekapcsolják a paradigmaváltást a demokráciával. Olyan demokráciát szeretnének és szorgalmaznak, amelyik a helyi szinteket építi, amelyik fenntarthatóságra törekszik és amelyik a részvételen keresztüli, megegyezéses, deliberatív technikákat részesíti előnyben. Ez a mozgalom nagy és erős, és mi hihetetlenül keveset tudunk róla – hogy milyen zárványban élünk mind a mai napig is, az rettenetes! Amerikában több száz városban több millió ember részvételével zajlott – és mit tudunk mi erről? Azt, hogy a Wall Streeten a rendőrök inzultálták a résztvevőket. De a lényegét nem tudjuk a dolognak. Azt azért talán többen tudjuk, hogy Spanyolországban százezres nagyságrendekben, több nagyvárosban, helyi emberek tervezték az utcán a saját közös, helyi életüket. Hetekig. De azt talán kevesebben tudjátok, hogy 2011-ben Magyarország is csatlakozott ehhez a világmozgalomhoz és október 15-én Budapesten, az Erzsébet téren, az „Emberek Tanácsa” módszerét alkalmazva, öt csoportban beszélgetett közel 1500 ember arról, amiről most itt is, vagyis a paradigmaváltásról – az állam szerepe, a valódi demokrácia keretei, fenntarthatóság stb. Az alkalmilag összejött 1500 ember órákig állt az Erzsébet téren és zseniális beszélgetéseket folytatott.
De ami utána következett, az egyáltalán nem zseniális. Mert hiszen kimondtuk, hogy mit kell csinálni, hogy helyben kell cselekedni és mindnyájunknak kezdeményezni kell: te majd menj el az iskolába és szervezd meg a szülőket egy körbe, ahol megbeszélitek, hogy hogyan kell a gyerekeket bevonni a fenntartható helyi jövő megalkotásába! Hogy többet kell foglalkozni, beszélgetni a gyerekeinkkel, hogy a felnőtt társadalomnak keresnie kell a saját hibáit azokban a történetekben, amelyek a gyermekeink devianciáiról szólnak. Te meg majd a helyi szövetkezet kialakítását kezdeményezed stb. – kimondtuk ezeket!
Felismertük és kimondtuk tehát, de attól tartok, hogy utána nem sok minden történt helyben – persze nem biztos, hogy így van, mert soha nem tudja az ember, hogy az a sok kitűnő kezdeményezés, ami most is van az országban, hogyan keletkezik – nem tudjuk, mert nincs visszajelzésünk. De az viszont közösségfejlesztői tapasztalat, hogy hihetetlenül erős vezetettségre szorulnak az állampolgárok a tekintetben, hogy hogyan csinálják meg a dolgokat? Most ahhoz, hogy a folyamat elinduljon, vezéregyéniségre van szükségük, és egy komoly tanulási-tanítási folyamatot kellene beindítani, hogy ez ne így legyen. Nem csak a népművelőknek, hivatásos segítőknek, szociális munkásoknak, közösségfejlesztőknek, mediátoroknak lenne ebben szerepe, hanem össztársadalmivá kéne tenni ezt a tanulási folyamatot.
Az jutott eszembe még, hogy ez az első igazán globális civil mozgalom – World rEvolution – Occupy Movement –, mert először vannak olyan eszközök a kézben, hogy egy ilyen mozgalom globálisan is meg tudjon jelenni és labdába tudjon rúgni. Ez fantasztikus. De vannak olyan mozgalmak is, mondhatnám helyi mozgalmak – Skandinávia is „helyi” ilyen értelemben –, amelyek nagy eredményeket értek el, és nagyon jó lenne, ha Magyarországon is lennének ilyenek. A kanadai Antigonish-mozgalmat szeretném példaként említeni. Ez a felnőttképzés, a szövetkezetek, a mikrofinanszírozás és a vidéki közösségfejlesztés egyfajta elegyét hozta létre annak érdekében, hogy segítsen a helyi közösségi erőforrások kiaknázásában és fejlesztésében. A mozgalom egész Kanadában elterjedt, lelkészek és nevelési szakemberek vezették, és Antigonish városának egyeteme vitte benne az irányító szerepet, az 1930-as évektől. Helyiek, egyetemisták és szakemberek működtek együtt és önkéntes munkában tanították egymást, mert képesek voltak mindezt önállóan megszervezni. Közülünk bárki ugyanígy képes lenne erre a munkára! De valahogy mi nem tudjuk megszervezni magunkat. De említhetném a tanulóköri mozgalmat is, ami egész Skandináviában működik és az önszervező tanulókörökben kezdődik a helyi megoldások keresése, miközben a résztvevők megtanulnak egymás előtt beszélni, kifejezni a gondolataikat és ezeken keresztül egymást és egymás teljesítményét tisztelni.
Ezek a mozgalmak nagyon fontosak lennének, és mi a közösségfejlesztést is mozgalomnak tekintjük, hiszen a közösség fejleszti önmagát, a közösségfejlesztőnek csupán egyfajta katalizátor szerepe van. A helyi emberek szervezik meg magukat, és ilyen értelemben fejlesztés – mozgalom. Meddig tart a mozgalom és mettől kezdődik valami más? Mi tartja életben ezeket a mozgásokat, vannak-e olyan természetes elfáradások és föllendülések, amik jellemzik és kétségbe kell-e esnünk akkor, amikor egy nagy fellendülés után visszaesés következik be – ezek civil és szakmai kérdések is.
Izgalmas dolog ez, mint ahogyan a világmozgalom is az, mert elérkezik az emberek, a világ tudatához – iszonyú nagy szavak ezek –, hogy ami van, az nem mehet tovább, nem tartható fenn tovább. A növekedésre alapozott fejlődés zsákutcás fejlődés, nem csak azért, mert tönkreteszi a természetet, hanem mert az embert is. Egész egyszerűen fenntarthatatlan! Beszéltem bankemberrel is, aki a hecckampány célkeresztjében állt, mert most a bankokra haragszunk. Pedig a bankok semmi mást nem csináltak, mint azok az iparágak, amiket kiszolgálnak és amiktől függésben vannak. Ha ezek az iparágak a növekedésbe vannak belehajszolva, akkor a bank is ugyanebbe – minél nagyobbnak lenni, minél több országban bankfiókokat nyitni, minél nagyobb tőkét képezni, minél több ügyfelet szerezni – persze mindez a minőség romlásával is jár, a banki termékek elgagyisodásával – de mi nem? Mindenütt ezek a folyamatok zajlanak. És amikor ezzel a bankos szakemberrel beszélgettem, akkor arra gondoltam, hogy ha eddig nem értettem, hogy miért fenntarthatatlan a világunk, akkor most megértettem. Mert az építőipar nem azért növekedett, hogy az embereknek több lakást építsen, hanem azért, mert kellett neki a munka, mert a tőkéjének működnie kell. Az ember eszköz-szerepűvé vált, ez domborodik ki mindebből.
Hozzászólásommal rá szerettem volna világítani a civil társadalom szerepére – a közösségfejlesztés a civil társadalom fejlesztését is jelenti. Nem vagyok annyira naiv, hogy ne tudnám: jó, ha sokan vagyunk, és esetleg még szervezettek is vagyunk mi civilek a világban, de hihetetlen ereje van a pénzhatalomnak és a politikai hatalomnak – kézben tartják a médiát, manipulálják az embereket stb. Ez egy komplex dolog, és hogy ezt hogyan lehet áttörni, ez tényleg a jövő kulcskérdése. Bán Krisztián barátom, aki most itt van velünk, azt mondta nekem a kutatás során, hogy sokan csalódtak az Erzsébet téri tüntetés után, mert hogy nem váltották le egy csapásra a kapitalizmust és nem alakult ki azonnal a helyi demokrácia. Ez egy folyamat, mondta ő nagyon bölcsen, és hozzátette: a Világforradalom valószínűleg úgy fog bekerülni a történelembe, hogy 2011-től kezdődött el az átalakulás, az átállás, az átrendeződés, az új paradigma kialakulásának folyamata. Számos különbség van köztem és Krisztián között, de most a témánk szempontjából leglényegesebbre utalnék, hogy ugyanis ő 5 évre tette ennek a gondolatnak a szárba szökését – én ezt fiatalosan rövid időnek tartom. Azt gondolom, hogy ez egy nagyon hosszú és pokolian nehéz küzdelem lesz, ha belekerülünk. Ha hagyjuk magunkat belekerülni. Ha nem hagyjuk, akkor megint az lesz, ami mindig van: azt csinálnak velünk, amit akarnak.
JK: Nagyon fontos, amit Bence mondott, hogy érték legyen a kevesebb fogyasztás. Ehhez azonban arra is szükség lenne, hogy a fenntarthatóságról szóló alapvető dokumentumok se hordozzanak önellentmondásokat. Ezek mindig úgy indítanak, hogy mindenki számára fontos a jólét növelése, de hát a természeti erőforrások végesek, majd oldalakkal később, ahová sok olvasó el sem jut, döbbennek rá, hogy – Úristen! Mit is mondtunk? – és csak ezután következnek a számunkra is szimpatikus gondolatok. Ezeket fontos lenne helyretenni, harmonizálni.
A másik, amit Ilika mondott az önszerveződő társadalomról, s ez nagyon fontos, csakhogy szociológusként is felmerül bennem, hogy mit kezdjünk azokkal a kutatási eredményekkel, amik arról tájékoztatnak bennünket, hogy a fiatalok még mindig a vezért keresik és szeretik a politikában. Hány generációnak kell megjelenni még, hogy ez háttérbe szoruljon?
VI: Megvigasztalhatlak egy picit, mert a Hallgatói Hálózat – amelyik megszerveződött és egész komoly eredményeket ért el –, az én életemben, aki régóta tanítok a felsőoktatásban is, egy abszolút nóvum, mert eddig a hallgatókat nem jellemezte a civil részvétel. Ők most bementek az erdőbe és nagyon komolyan harcolnak és nem jobboldali értékek alapján. Azt is a mozgalmároktól tanultam, hogy a paradigmaváltáshoz nagyon nagy pofonok kellenek, hogy az ember rájöjjön arra, hogy hol a helye és mit kell csinálnia. Lehet, hogy mi még mindig nem kaptunk elég pofont és nagyon jó lenne, ha első néhány észhez tudna bennünket téríteni, de megvan az emberben a hárítás képessége: „Ez egy rémálom, ez el fog múlni.” Azt hiszem, hogy ha át akarunk a fenntartható gondolkodásra térni, akkor azzal kell először is leszámolnunk, hogy ezek átmeneti gondok lennének. Kezdem felfogni – nagyon nehezen –, hogy a gondolkodásomat kell átalakítanom.
DÁ: Vissza akarlak benneteket rángatni arra az aknákkal teli területre, amit cigánykérdésnek hívnak, éspedig annak a kérdésnek a kapcsán, hogy van-e változás és az mennyire történik hullámokban.
A 80-as években a munkaképes korú cigány férfiak az országoshoz teljesen hasonló arányban álltak alkalmazásban. Ez azt jelenti, hogy a társadalmi felzárkózás, amiről most kormányprogramok és minisztériumok beszélnek, létező valóság volt ennek az országnak az életében. Vannak nemzedékek, akik megtanulták, belenőttek, élték, hogy ők egyenrangúak, dolgozhatnak és a munkájuk által el tudják tartani a családjukat.
Ha elemzünk és megnézzük, hogy mi a helyzet most, akkor azt látjuk, hogy míg akkor a munkaképes korú cigány lakosság 85–87%-a dolgozott, miközben az országos átlag sem volt sokkal több 90%-nál, addig ma a munkanélküliség most 12% országosan, s a cigányok között pedig ennek a hétszerese. Tehát itt nem lehet spontán folyamatokról beszélni és nem érzékenyen reagálni a „blaming the victim”-re, vagyis hogy az áldozatot hibáztató szemlélet érvényesül, amint arra sem, hogy mennyire van jelen a kirekesztés, a teljesen aktív és tudatos kiszorítás, amely érvényesül a források fölötti rendelkezésben is.
Mozgalom, részvétel, demokrácia – tudjátok, mit tapasztaltam? A rendszerváltás környékén alakult meg a Phralipe Független Cigány Szervezet. Biztosan emlékeztek rá, hogy két évvel ezelőtt mintegy 200-an fagytak meg az iszonyatosan hideg télben. Mi pedig azt mondtuk a Phralipében, hogy beleszólunk, politizálunk, veszekszünk meg kiabálunk és ez rendben is van, de mitől hederítsen miránk a faluban élő ember? Elkezdtünk pályázni és téli tüzelőakciót szerveztünk. Több mint 40 helyen van szervezete a Phralipének, s persze nem tudunk annyit összepályázni, hogy minden településen mindenkinek jusson, de volt egy meghatározó szempontunk. Azt mondtuk, hogy ez az akció nem csak cigányoknak szól, hanem rászorultsági alapon segítünk, és ennek a kijelentésnek hangosnak kell lennie! Még azzal együtt is, hogy nem tudunk mindenkinek adni, de ennek érvényesülnie kell, mert ez az, ami egységet, összefogást és békét tud teremteni. A cigányok, a legelesettebbek, legnyomorultabbak, meg tudták szervezni magukat, úgy, hogy nem csak magukra volt gondjuk, hanem emellett még kéményfigyelési akciót is szerveztek és a településeiken nem fagyott meg senki. Első pont.
Második pont: több helyen rá tudták „kényszeríteni” a helyi önkormányzatot, hogy érzékenyen reagáljon a megfagyás veszélyére, és maga is csináljon téli tüzelőakciót.
Amit azonban nem tudtunk átvinni – és ez a 3. pont, és ez annyira fáj, hogy nem tudom elmondani – hogy a nagypolitika értse meg és reagáljon tisztességesen erre. Miről beszélek? Olyan erdőtörvényünk van, amelyik megtiltja a legszegényebbeknek, hogy egy lehulló száraz ágat hazavigyenek, hogy meg ne fagyjanak. Ha a rendőr megfogja, elsőre 5000, másodikra 30 000 forint a büntetés, amennyit nem tud megkeresni. A legszegényebbek kriminalizálva vannak, mert leülhetik – 300 vagy 500 forintjával naponta – a büntetést. Egy ilyen jogi környezetben a rasszizmus akadálytalanul érvényesül. A rendőr megáll télen a cigánytelep sarkánál délután 3 fele, és ahogy jönnek a biciklijüket tolók a száraz fával, egyenként osztogatja ki a büntetéseket. Jön arra a nem-cigány ember is, ugyanúgy tolja a biciklijét, ugyanúgy szedte a fát: „– Hát maga? – Innen hoztam a szőlőből, muszáj voltam kiszedni a karókat, mert megfagyunk! Majd csinálunk nyáron másikat.” És őt nem bünteti meg. Neki elhihető. Ez nem más, mint az élő és jelenvaló rasszizmus. És nem is ez a legfájóbb, hanem az, hogy még a szoclib kormány képviselőit ültettük le azokkal az emberekkel, akik a büntetéseket kapták és menniük kellett a börtönbe. Szembesítettük őket: ez így jó lesz? Ezt akarjátok? Ezért építitek a börtönöket? És kaptunk rá érdemi választ a mai napig? Nem. Nálunk miért nincsen minden településnek saját erdeje? Olyan kicsi ez az ország, hogy arra nem futja? Vagy a legszegényebbek dögöljenek meg, de lehetőleg télen fagyjanak meg? Ez szerintetek elviselhető? És akkor visszatértünk az alapvető kérdéshez: demokrácia. Nézzünk önmagunkba, a saját felelősségünket keresve! Tettünk-e azért mi, személy szerint és egyenként valamit, hogy az érdekek artikulálódjanak, hogy az érdekeket képviseljék és azokat, akik a legelesettebbek és a legrosszabb helyzetben vannak, ne hagyjuk eltaszítani a közös asztaltól? Ez itt a kérdés!
PP: Hozzászólásokat lehet most megejteni!
Velenczei Ágnes: (Daróczi Ágnes hozzászólásához kapcsolódva) ’92-ben csináltunk a Ferencvárosban egy egyesületet munkanélküliekkel, tulajdonképpen munkát közvetítettünk. És már akkor meg kellett kérdeznünk a munkáltatót, hogy a felajánlott munkahelyekre lehet-e romákat küldeni? Mert mi nem fogjuk beleküldeni őket egy újabb pofonba. És mintegy 80 százalékuk azt mondta, hogy köszönik, nem kérik, vagy aki odament, és látták, hogy roma, azt mondták, hogy már betelt az állás. És ez egészen a kezdetekkor már így volt, két–három szakmás romák esetében is. Ők voltak az elsők, akiket kizártak a munkából.
DÁ: Hát ezért tartunk ma itt.
VI: Először a szolidaritáshoz szeretnék hozzáfűzni pár gondolatot. Elmondható, hogy napjainkban felértékelődött a demokrácia, az emberek tudatában immáron értékként jelenik meg, ám ez csak a demokrácia egyes összetevőire igaz – sajtószabadság, emberi jogok –, de más összetevőire, például a szolidaritásra sajnos még mindig süketek vagyunk.
Másodszor meg szeretném válaszolni azt a kérdést, amit a szervezők vetettek fel: mitől közösségi a közösségi munka? Véleményem szerint nem a számszerűségtől, a sokaságtól, hanem attól, hogy lényegétől fogva a közjóra irányul. Ha nem tudunk a mindennapokban ilyen attitűddel cselekedni, élni, szervezetlenség és meggondolatlanság lesz úrrá az embereken.
Halmai Zsuzsa (Daróczi Ágnes hozzászólásához kapcsolódva): A demokráciának a nulladik lépcsője szerintem az, hogy elkezdünk ezekről a dolgokról érdemben beszélni, s hogy rendelkezésünkre állnak összehasonlítási felületek is. Én voltam a politikának a másik oldalán is, s ezért tudom, hogy az a legnehezebb, amikor nem tudsz egy érdeket tisztán, számaival és következtetéseivel együtt megjeleníteni. Mert ez a kiindulási alap. A mozgalmi ügyekkel azért vagyunk mindig bajban, mert egyet visszább kell lépni: mozgalmat érték és érdekek mentén lehet jól szervezni. De amíg ezeket nem beszéltünk ki egymással, amíg nincsenek meg a tiszta fogalmi kereteink és nem cselekedtünk ezek alapján közösen, addig nagyon nehéz a következő lépcsőfokra jutni. És ennek van a legkevesebb kultúrája most Magyarországon. És akiknek problémáik, gondjaik vannak, éppen bennük nem fogalmazódnak meg az érdekeik. Segítség kell nekik ebben. Mozgalmakat kell aktivizálni, közös fogalmi rendszerek kellenének.
DÁ: A mostani gondolkodásunkban nagyon gyakori, hogy ők, a cigányok, arra messze laknak és semmi közük a településhez, egyébként is veszélyes odamenni – nem lakunk, nem dolgozunk, nem játszunk együtt, nagyon gyakran még iskolába se járunk együtt! Ezt az egész iszonyatos helyzetet meg kellene valahogy bontani és meg kellene tanítani valahogy a településeket arra, hogy minket a múltunk másra predesztinál. Mi lenne, ha ezek a közösségszervező csoportok elindítanának egy–egy fotókiállítást, ami éppen a múltbeli közös alkalmakat mutatná be mindenki számára. Családi albumokban kellene keresgélni, hogy hogyan építettek, hogyan muzsikáltak, hogyan vetették a vályogot, és ami talán a legfontosabb, a gyerekeket szépen rá lehetne állítani arra, hogy menjenek végig a településen és tárják fel, hogy hány meg hány közös ponton voltak kapcsolódások?! Gondoljátok végig, hogy egy régi parasztházban hány meg hány dologhoz van köze a cigányoknak, a vályogtól a fakivágáson át a teknőkig, faeszközökig, vagy éppen a fémmunkákig és ezeket valahogy tudatosítani kellene! És akkor még nem beszéltem a történelmi vonulatról! Végre meg kellene tanulni, hogy Magyarországon a szabadságharcok azért voltak egyáltalán lehetségesek, mert ott volt a könnyen mozdítható ipari háttér a cigányoknál, akik fegyverkovácsok, bőrművesek, erődítményépítők voltak, és akik mindig ott voltak a szabadságharcokban. Mikor fogjuk ezt megtanulni? Vagy hagyjuk, hogy a Gárda azzal vonulgasson, hogy „fehér Magyarországot!”, „cigánymentes övezetet”? ez itt a kérdés!
Varga Máté: Mindehhez kapcsolódva azt javaslom, hogy e pár napban a „szervezés” szóra koncentráljunk. Szeretjük azt gondolni, hogy a folyamatok maguktól generálódnak, a vezetők kiválasztódnak és további folyamatokat generálnak, de én azt hiszem, hogy a magyar gyakorlatban nem fektetünk elég súlyt a vezetők képzésére, pedig a vezetők szerepe nagyon fontos. A szervezést meg kell tanítani, ugyanúgy, ahogy a nyugati munkákban, ahol ez fontos szerephez jut, s szerves és elemi része a közösségi munkának. Ez nagyon fontos a jelen és az utánpótlás szempontjából is. Meg kell tanulni megszervezni magunkat, ez elkerülhetetlen. Azt gondoljuk, hogy a mozgalmak spontán szerveződnek: az embereknek elegük lesz és kimennek az utcára. Nem. Az itt említett globális mozgalmat is szervezik, méghozzá rengetegen és nagyon komolyan, például olyan on-line struktúrákon keresztül, amelyekbe ha kívülről belekerülsz, először nem is érted, hogy milyen jelbeszédeket használnak. Több ezer ember közötti kommunikációt nem lehet úgy szervezni, hogy mindenki elmondja a magáért, mert akkor annak soha nincs vége és nem jön belőle ki eredmény. Az „arab tavasz” vezetői a szerbektől tanultak meg non-violent, tehát nem-erőszakos taktikákat, és ezek végigsöpörtek a világon, s egész tárháza van, hogy hogyan lehet nem-erőszakosan ellenállni – s ezek megjelentek a spanyol, az amerikai eseményekben, s valamennyire a mi magyar eseményeinkben is. Én is éreztem a mi folyamatainkban, hogy mennyire gyengék vagyunk ebben. És ugyanezt tapasztalni a helyi folyamatokban. Ha maguktól nem választódnak ki „vezetők”, akkor valaki segítsen kiválasztani azokat, akik segíteni tudnak a többieknek megszerveződni, érdeket képviselni stb. Sok lehetőségünk van, két éve erről is tanulunk egy közösségszervezői tanulóműhelyben – azt gondolom –, hogy mindezt megtanulni elkerülhetetlen.
HMÁ: Ne felejtsük, hogy ennek a nyári egyetemnek a hívószava a fenntarthatóság. Ami nagyon világosan kiderült az eddigi felszólalásainkból, hogy toleráns, szolidáris, felelősséget vállaló és aktív társadalom nélkül nem nagyon bírjuk elképzelni azt a világot, amelyik a fenntartható társadalom definíciójának megfelelne. Ez egy fontos szelet, de azért én szeretnék még két dologhoz visszakapcsolni. Az egyik az, amit Pataki Gyuri mondott a felelős cselekvés kapcsán, ami nem csak közösségi – bár nekünk ez nagyon fontos –, de egyéni is. Bizonyos értelemben mozgalmakat adnak ki az összeadódó, egyéni felelősségvállaláson alapuló cselekvések is, hogy pl. hogyan viszonyulunk a mobiltelefon-, az autóhasználathoz, a helyi termeléshez – hogy csak ezeket említsem a környezetvédő civil szervezetek klasszikus példáiból. Ezek egyéni cselekvések révén is nagy hatásúak tudnak lenni. Rettentő fontos az is, hogy a felelősséget mi iránt érezzük: magunk iránt, a társadalom iránt, a környezet iránt? És én ezért szeretem egyre kevésbé azt a megfogalmazást, hogy „társadalmi fenntarthatóság – környezeti fenntarthatóság”, mert nehezen, vagy egyáltalán nem tudom elképzelni, hogy a kettő egymás nélkül egyáltalán létezhet – ezek nem egymástól szétválasztható dolgok. Én például, nem tudnék olyan ökofalu-programban részt venni, amely kirekeszti a romákat. Az nem fenntartható modell. Ezekről a kérdésekről nem tudok úgy gondolkodni és olyan cselekvésekbe nem tudok bekapcsolódni, amelyek nem komplex módon történnek. Igen, gondolok arra, hogy gyerekek dolgoznak bányákban a mobiltelefonomért és meggondolom, hogy tényleg lecseréljem-e a meglévőt a következőre, vagyis hogy tegyek-e értelmetlen fogyasztói lépéseket. Én magam is felelős vagyok azért, hogy hol vásárolok, mit vásárolok.
Mindez még egy érdekes kérdéshez kötődik, amivel az utóbbi években találkozom és a szeletekre vágott világszemléletünkkel is szembesít. Nagyon sok társadalomfejlesztő szervezet távolinak és ijesztőnek tartja az ökológiai problémákkal való szembesülést és annak a felvállalását, hogy ezeket az ügyeket is beemeljük a saját gondolkodásunkba. Úgy gondoljuk, hogy ha demokráciát fejlesztünk, akkor az már nekünk sok, hogy odafigyeljünk arra is, kinyomtatjuk-e a programot.
Benedek Gabi: Nagy veszély, ha hagyjuk azt elhitetni magunkkal, hogy valahol egy torta van, és nekünk arról kell dönteni, hogy valakinek jusson belőle több, vagy a fenntarthatóság miatt nekünk vagy a családunknak le kell mondani valaki másnak a javára. Mert sokan vannak olyanok is, akik úgy érzik első körben, hogy nincsenek kirekesztve, de akkor sem érzik jól magukat ebben a világban, még ha nekik van is, és másoknak nincsen. Szerintem ebből az érzésből lehetne egy nagyobb tortát létrehozni, ami azt jelenti, hogy lehet, hogy valamely anyagi javakról lemond, mondjuk a társadalomnak egy része, viszont ha hozzá tudja adni ugyanennek a manővernek a keretében azokat az érzéseket, amik arra vonatkoznak, hogy nagyobb biztonságban érzi magát, és ha mindezt összeadjuk, akkor lehetséges, hogy egy pozitív mérlege lenne a dolognak. Ezért szerintem ellent kellene állni mindenfajta bénító kommunikációnak, ami a nagyon egyszerű szembeállítási manőverrel próbálja az összes megmozdulást még csírájában elfojtani. Föl kellene tudni sorolni azokat a nem materiális javakat, amiket azáltal nyernénk, hogy mások jobban boldogulnak, akár társadalmi, akár kisközösségi vagy kistelepülési szinten. És pontosan azoknak a rétegeknek, akik az első körben úgymond veszítenének, ezeket mutatni fel, hogy ezáltal az élet minőségének más része javult és lassan egy pozitív elmozdulás léphetne föl. És nem hagyni azt, hogy folyamatosan az menjen, hogy ezeket a csoportokat egymás ellen játsszák ki. Ilyenekre gondolok, hogy például azt mondjuk: a kínaiak elkezdenek egyre több autót vásárolni, mert most végre ott tartani, és mi lesz így a bolygóval, hisz eddig is túl sok autó volt! Ennek az lesz a következménye, hogy ők már ne vegyenek autót – vagy esetleg mi más?
PP: Most megadjuk a szót egy záró körre a panelistáknak!
KE: Mi a mi üzenetünk a fenntartható társadalomról? Mi az az érték, amit ez a dolog képvisel a világban? Jó lenne, ha Krisztának ehhez a kérdéséhez vissza tudnánk kanyarodni!
KB: Elég sokféle definíció létezik a fenntartható fejlődésről. Ami nekem a legszimpatikusabb, az a Herman Daly-féle megfogalmazás. A három pillért nem vágja szét, hanem háromféle dimenzióként jeleníti meg. A célja a fenntartható fejlődésnek a társadalom, a társadalmi jól-lét; a gazdaság az eszköze; és harmadikként megint a félig üres-félig teli pohár kérdése kerül elő, s eszerint a környezet vagy korlát, vagy lehetőség.
A Független Ökológiai Központ sem közvetlenül a természettel és az élőhelyekkel foglalkozik, hanem ún. alkalmazott ökológiával. Az ökológiai szemlélet az együttélés tana, amit a körülöttünk lévő természetben tapasztalunk, azt az emberek egymás közötti, az épített környezet és a természeti környezet közti együttélésére alkalmazza. Nagyon sok jó modellt, példát meríthetünk belőle, ahogy a lineáris helyett a körfolyamatokra épít, ami akár a társadalomba átvihető, és ebből az ökológiai gondolatból az Átalakuló városok mozgalom most kiemelt egyet – megint keresni kell a magyar megfelelőt –, s ez a resilience, a rugalmasság, a rugalmas alkalmazkodóképesség. Ezt úgy kell elképzelni, hogy a fűszálat, ha fújja a szél, vagy valamilyen változás éri, összevissza leng, a nyárfa a nagy viharban kidől, és a bambusz valósítja meg a rezilienciát – kicsit meginog, de azért van tartása. A rugalmatlan célra tartás és a rugalmas céltalanság közötti állapotot a társadalomban is ki kellene alakítanunk, hogy a környezeti-gazdasági-társadalmi változásokra, amik előttünk állnak, azokhoz a helyi társadalom, közösség alkalmazkodni tudjon és felkészüljön erre, amihez tényleg nagyon fontos egy jövőkép.
Itt, a nyári egyetemen lesz még szó az Átalakuló városok programról. Éppen egy múlt heti műhelyünkön ismertük meg az újfajta gondolkodást egy kutyamodellen. A kutya szeme és orra határozza meg az irányt, a négy lábára, négy eszközre támaszkodva megy előre, s közben a közérzetét a farkcsóválással mutatja. Ami szerintem nagyon fontos, hogy ezt az átalakulást, változást csak vidáman lehet véghezvinni, jó hangulatban, közösen, s ebbe mindenkinek, sőt, a környezetnek, a természetnek is bele kell férnie.
DÁ: Én arra szeretnélek bíztatni benneteket, hogy helyben, ahol működtök, tegyetek valamit azért, hogy a legszegényebbek ne fagyjanak meg! Ha nagyobb dolgokban gondolkodunk, próbáljunk meg valamit tenni azért, hogy más legyen a jogszabályi környezet, és hogy minden településnek legyen saját erdeje. Ez többszörösen is hasznos lenne, nem? A harmadik, amit szeretnék nektek ajánlani: még megboldogult televíziós koromban, valamikor ’95–ben készítettünk egy oktatófilmet, ami az intenzív biokultúrás termesztést teszi lehetővé. Szívesen adunk belőle példányt, ha az Intézet lehetővé teszi a sokszorosítását és adományozását.
PGy: Én azt írtam fel magamnak, hogy vissza kell venni a hatalmat. Azt gondolom, hogy a fenntartható társadalom csak a politikán keresztül érhető el, méghozzá csak egy olyan politikán keresztül, ahol a munka világa fölött, a táplálékunk, az élelmiszereink fölött, a lakhatásunk fölött stb. mi gyakoroljuk a hatalmat. A ma jellemző professzionális képviseleti politikai gyakorlatot és a boldog fogyasztói elfordulást a politikától ha nem változtatjuk meg, és nem vesszük vissza a hatalmat, akkor maradunk a fájdalomban a vidámság helyett. A részvételi demokrácia eszménye szerint vidáman részt kell tehát ragadnunk, követelnünk a politikából, azaz közös ügyeinkből. Ez egy hosszú folyamat, de hogyha nem alakítjuk át a munkát, az élelmet, a lakhatást stb. és nem együtt döntünk ezekről – amiben nagyon is benne van az, hogy mindazokat különösen helyzetbe kell hoznunk, méghozzá partneri módon, akik még inkább kiszorultak mindezekből, és még kevésbé van hatalmuk –, akkor a fenntartható társadalmat nem fogjuk elérni – még csak felé sem indulunk! Ez lenne tehát a markáns üzenet: a hatalom visszavétele!
JK: Ezen a szálon maradva és részben Mátéra is reflektálva, a jó értelemben vett karizmatikus vezetőkre szükség van. Hiszen számos vizsgálat bizonyítja, például hogy a szociális földprogram akkor tud sikeres lenni, ha a közösség ki tud termelni egy karizmatikus vezetőt. Csak, visszatérve a vezérgondolatra, a szenzoraink legyenek érzékenyek arra, hogy ne olyan embereket segítsünk hatalomra, akik egy idő után a demokráciát építik le szépen lassan körülöttünk!
Az erre való érzékenységünk maradjon meg, másrészt a folyamatos párbeszéd és stratégiai gondolkodás az összes ügyünket hassa át, hiszen a folyamatos mentorálás elengedhetetlen ebben a viszonyrendszerben.
HMÁ: Én boldogan fordítok hátat mindenkinek, akit Gyuri ajánlott és nem veszek részt most már olyan működési módokban, amikről úgy látom, hogy nem oldanak meg problémákat. A szociális munkában dagonyázás folyt, ezért nem tudtam az maradni, miközben tényleg nagyon sok jó kezdeményezés van az országban, amik jó irányba mozognak, aktívak az emberek, jó dolgokat találnak ki és hisznek benne. Érzékeljük a problémák összefüggéseit, majd mindannyian itt ugyanabba a dologba raktuk bele a magunk szeletét és fontos, hogy egyik szeletet se felejtsük el, s valóban, ezt csak együtt tudjuk vinni. Az átalakuláshoz az is kell, hogy vegyük észre, hogy azon a szűk területen, ahol dolgozunk, kevesen vagyunk, de ott van mellettünk rengeteg szűk terület, ahol ugyanabba az irányba mennek, s ettől szerintem van okunk farkat csóválni.
VI: A Gyuri egy részét elmondta a mondandómnak, csak másként fogalmazott. Úgy érzem, hogy tényleg a civil társadalomra vár a paradigmaváltás, mert mástól nem várható el önkorlátozás. A jó hír az, hogy a civil társadalomnak hihetetlenül felértékelődik az ereje, mert csak mi vagyunk azok, akiknek nincsen profitszerzési érdekeltségünk. A rossz hírem az, hogy a civil társadalom olyan, amilyen, és hogy a hatalom tökéletesen ellenérdekelt abban, hogy az emberek kezébe – még inkább fejébe – tudást, felvilágosítást, civil kurázsit, technikákat adjon. Ezt is a civil társadalomnak önmagának kell megoldania – eszközök nélkül! Van ebben valami gyönyörű és félelmetes is, de szerintem nincs más út.
http://adattar.net/nye/?page_id=945

Közösségi Kapcsolat Alapítvány - Közösségi Adattár