Közösségfejlesztés

Parola archívum
Kiadó: Közösségfejlesztők Egyesülete, Budapest 1011 Corvin tér 8., T:1/201-5728, kofe@kkapcsolat.hu, www.kozossegfejlesztes.hu


Cím:
TÁRSADALMI SZOLIDARITÁS – ÖSSZETARTÓ TÁRSADALOM
Elhangzott a VII. Nyári Egyetem a közösségi részvétel fejlesztéséért
nyitó előadásaként, 2010. július 28-án
Szerző:
Csepeli György
Sorozatcím:
Parola
Folyóirat:
Parola
Év:
2010
Szám:
3
Oldalszám:
3
Tárgyszavak:
szolidarítás, összetartó társadalom, bizalom


Nem kell mélyre fúrni a mai magyar társadalomban ahhoz, hogy rájöjjünk, a rendszerváltás után 20 évvel valahol megint utat tévesztettünk. Sokat és sokan írtak erről. Az okok keresői sorában elöl állnak a közgazdászok, akik a költségvetés évről évre újratermelődő hiányában, a GDP arányában mérve magas államadósságban, a forint értékének a svájci frank értékéhez viszonyított csökkenésében vagy éppen növekedésében látják a romlás okát. Amikor a közgazdasági bajok elhatalmasodnak, a politikusok végül is elszánják magukat a megszorításokra, engedelmesen megcsinálják, amit a „Stop and Go” gazdaságpolitika „Stop” fejezete előír számukra. Meg is buknak, s átengedik helyüket a „Go” fejezet meghallóinak.
Az elmúlt húsz évben többször tanúi lehettünk mind a „Stop”, mind a „Go” irány megvalósításának, de különös módon akár „Stop”, akár „Go” volt az irány, a társadalom közérzete érdemben nem javult. Az embereken elhatalmasodott az apátia, a közintézmények iránt táplált bizalmatlanság, nem tudtak túllendülni azon az érzésen, hogy nem urai saját sorsuknak, melynek jobbra fordulását jobb híján az államtól várták.

Nehéz megmondani, hogy mikor kezdődött ez a történet. Fontos dátum 1830, amikor Széchenyi István közzé tette művét, melynek címe a Hitel. Németh László 1934-ben tartott erről a könyvről egy rádióelőadást, melyet akár ma is megtarthatna. A mű erénye, mit sokan hibájául róttak fel, hogy a szerző, mint Németh kifejti, „nem tudott közgazdaként gondolkozni. A gazdaságon kezdte, de egykettőre lefúrt a mélybe – az angol szellemtől a nemzeti műveltséghez, a hiteltől a hitig” (Németh 1975, 384–885.). A hitelnek csak egyik értelme az, amit a közgazdaság meghatároz. A hitel másik értelme a társadalomlélektanból ered. Azt jelenti, hogy az egyik ember bízhat a másik ember adott szavában. Széchenyi könyve azért időszerű, mert „igazi bizodalom” mind a mai napig nincs a magyar társadalomban, s míg az nem lesz, addig marad a „Stop” és a „Go”.
A hitel hiányának eredendő oka a magyar ember közösségi állásának fogyatékossága, mely lehetetlenné teszi az állampolgári szerep elvárásainak interiorizációját. Állam és polgár viszonya Magyarországon meghasonlott. Hosszú évszázadokon át nem lévén önálló magyar állam, nem meglepő, hogy nem jött létre az azonosulás az állam és a polgár között. Az állam idegen volt, mellyel nem együtt működni dicsőség, együttműködni szégyen volt. S amikor végre létrejött a független állam, polgárait nem volt képes megvédeni a hadifogságba esés, a deportálás, az internálás, a kitelepítés, az emigrációba kényszerülés iszonyataival szemben. Ha finomult is a kín, az állam a rendszerváltást követően megmaradt idegen, fenyegető, polgáraival szemben kíméletlen rémnek.
Az állami hatalom paradox módon nemcsak taszít, hanem vonz is. Akiket az állam, túlhatalmánál fogva, megfosztott az önálló egzisztencia lehetőségétől, azok jobb híján az államtól remélik létbiztonságukat. Innen a gyermeki várakozás, mely szerint az állam dolga a munkahelyteremtés, a mindenki számára elérhető ingyenes egészségügyi és kulturális szolgáltatások biztosítása, a társadalmi egyenlőség megteremtése. Az állam, akárcsak a tekintélyelvű családban az apa, egyszerre rettegés és rajongás forrása.
Az állammal szemben mutatott bizalmatlanság kifejeződése az adóelkerülés, melynek nem az a lényege, hogy a polgár nem fizet adót, hanem az, hogy büszke arra, hogy kijátssza az államot. A magyar állam polgára az adót sarcnak látja, melyet megfizetni bűn, meg nem fizetni dicsőség. Az adó sarccá való átalakulásának mélyreható következményei vannak. Aki az állam iránti gyanakvástól átitatva adót nem fizet, annak szemében minden gyanús, amit az állam tesz. Innen a magyar társadalmat keresztül-kasul átjáró anómia jelensége, mely lehetetlenné teszi a jog tiszteletét, függetlenül attól, hogy az Alkotmányról vagy a legkisebb önkormányzat rendeletéről van szó.
A sarcszedő szerepében megjelenő állammal szemben a polgár egyet tehet. El kell hitetnie az adószedővel, a rendőrrel, az ügyésszel, a bíróval szemben, hogy neki semmije sincs, pontosabban semmi fölöslege nincs, amiből adhatna. Ez a látszat csak akkor lesz hiteles, ha önmagát sikertelennek, betegnek, elégedetlennek, rosszkedvűnek mutatja be, mert hiszen ha csak egy pillanatra is felvillanna rajta az egészség, az elégedettség és a siker jele, akkor nyomban megkérdezhetnék, hogy honnan a jókedv forrása. A következmény a sarc-mentalitás, melynek lényege az örökös gyanakvás, szorongás, valamint a negatív önbemutatás, a panaszkodás. Nem meglepő, hogy idővel a sarc-mentalitás önprezentációs stratégiából belső meggyőződéssé válik, s a panaszkodónak idővel oka lesz a panaszkodásra, mert tényleg beteg, sikertelen és elégedetlen lesz.
Amit Széchenyi a hitelről társadalomlélektani értelemben mond, az éppen ellenkezője a sarcnak. Aki hitelt kér, annak önmagát sikeresnek, egészségesnek, jókedvűnek kell mutatnia, hiszen ha nem ezt teszi, akkor csökkenti annak valószínűségét, hogy a hitelt megkapja. A sarc a félelem, a hitel a remény médiuma. A hitel-mentalitás esetében is számolhatunk az önbeteljesítéssel. Aki másokat arra vesz rá, hogy higgyenek benne, az önmagában is hinni fog, s aki hisz a sikerben, az sikeres is lesz. Az önmagukban bízó polgárok egymásban és az államban is bízni fognak. (Székelyi–Örkény–Csepeli–Barna 2005).
Magyarországon európai összehasonlításban is kirívóan alacsony a bizalom szintje. A magyar társadalmat áthatja a
bizalmatlanság (Csepeli–Prazsák 2010). Az European Social Survey 2008-as adatbázisát elemezve lehetővé vált, hogy Magyarországot elhelyezzük az európai országok sorában a bizalmatlanság mért szintje szerint. A bizalomra vonatkozó első kérdés kapcsán a megkérdezetteknek nyilatkozniuk kellett arról a dilemmáról, hogy a legtöbb emberben meg lehet-e bízni, vagy inkább az óvatosság ajánlott az emberi kapcsolatokban. A másik kérdés azt firtatta, hogy a megkérdezett az embereket inkább önzőnek vagy inkább segítőkésznek látja. A harmadik kérdés annak felderítésére irányult, hogy a megkérdezett azt hiszi-e, hogy a legtöbb ember megpróbálná kihasználni, ha alkalma nyílna rá, vagy ellenkezőleg, azt hiszi, hogy a legtöbb emberből hiányzik ez a motívum, s inkább tisztességes lenne.
A következő ábrán bemutatom, hogy az egyes európai országokban 2008-ban e három kérdéssel mérve hogyan alakult a szociális bizalom.

1. ábra. Szociális bizalom az egyes európai országokban (2008, ESS)


Az ábra azt mutatja, hogy a bizalom szintje Magyarországon ugyan alacsony, de messze nem a legalacsonyabb Európában. A bizalmatlanság kelet-európai jelenség, ami nyilván nem független attól, hogy a kelet-európai államok egyike sem tekinthet vissza hosszan tartó önállóságra. Ebbe a képletbe beleillik Portugália is. A másik végletet a skandináv társadalmak képviselik. Ezekben a társadalmakban (melyekhez hozzászámíthatjuk a holland és a svájci társadalmat) mérték a legmagasabb szintű szociális bizalmat. A klasszikus értelemben vett Nyugat-Európa országai (Franciaország, Németország, Anglia) középen helyezkednek el (Csepeli–Prazsák 2011).
A bizalomra alapozott társadalmi összetartás jellemzően modern jelenség. Közösségi társadalmakban a közös sors kényszere oly erős, hogy nincs tér az egyének számára, melyen belül szabadon mozoghatnának, választhatnának. Az alternatíva a csoport által létrehozott valóság elfogadása vagy a kiközösítés, az ex-communicatio, ahonnan nincs visszatérés. A modernitás széthasítja a hajdanvolt közösséget egyénre és társadalomra. Az egyén a maga életvilágában szabad ember, aki választ, dönt, s a következményekért viseli a felelősséget. A társadalom az egyénhez képest külsődleges rendszer, melyet a jog, a pénz, a média, a hatalom szervez egységbe. A közösségek nem egyik napról a másikra alakultak át társadalommá. A nyugati kultúrában az átalakulás már az ókorban elkezdődött. A nagy görög tragédiák mind a mai napig azért elevenek, mert nézésük közben újraélhetjük a szakadást a közösségiség közvetlen, primér kényszerítő ereje és a születő individualitás szabadsága között. Az individuum szabadsága a társadalmi fejlődés hatalmas felhajtó ereje, hiszen a szabad individuum kockáztat, változtat, cselekszik. Ugyanakkor a szabadság bizonytalanságot visz be a rendszerbe, mely csak akkor marad működőképes, ha az egyének bíznak benne. A rendszerbe vetett bizalom (confidence) mellett ugyanilyen fontos, hogy az emberek egymásban is megbízzanak (trust).
A modern társadalomban a szabadság egyesek számára kihívás, mások számára teher. A „belülről irányított emberek” a szabadságot lehetőségként élik meg, melyet cselekvésre váltanak át. E cselekvések következményei túllépnek saját életükön, beépülnek a társadalomba. A „kívülről irányított emberek” menekülnek a szabadságtól, reszketnek attól, hogy önállóan kelljen cselekedniük, s nincs más gondolatuk és érzésük, csak az, amit készen kapnak kívülről, valamilyen tekintély által hitelesítve.
A magyar történelem fordulópontjai többnyire nem saját választás, hanem külső kényszer folytán következtek be. A modern tapasztalatra jellemző „minden egész eltörött” élménye külső, idegen hatásként rögződött, ami nem akadályozta meg a modernizációt, de annak sajátos változatát eredményezte, melyet Hankiss Elemér „negatív modernizációként” írt le még a múlt század 80-as éveiben. A Rokeach érték-teszt hazai és amerikai reprezentatív mintákon nyert adatait összehasonlítva Hankiss és munkatársai arra a következtetésre jutottak, hogy a magyar társadalom nem kevésbé individualizált, mint az amerikai, de amíg az amerikaiak körében erős a civil társadalom iránti elkötelezettség, addig a magyarok önmagukon kívül senkivel sem törődnek (Hankiss 1982). A magyar individualizmusból hiányzik a cselekvő szabadság, de nincs meg benne a konform igazodási kényszer sem. A magyarok egymás mellett élnek, de viszonyukra sem az együttműködés, sem a verseny nem jellemző.
Karácsony Sándor a korra jellemző nemzetlélektani megközelítésből már a 20-ik század 30-as éveiben leírta ezt a sajátos magyar tünetegyüttest (Karácsony 1985). Karácsony szerint a magyar nemzetkarakterre a széthúzás jellemző, ami lehetetlenné teszi a hosszan tartó együttes cselekvést. Látszólag ennek ellentmond a szalmaláng, melynek ereje egységbe forrasztja a széthúzókat, de az egység csak pillanatnyi. A csúcs-élményt lehangoltság, „sírva-vigadás” követi. A változás csak mint vágy, s nem mint reális lehetőség él Karácsony szerint a magyarokban. Várják a jövőt, melyre mint a szebb és a jobb elhozójára tekintenek. A jövő azonban nem több mint a „sült galamb”, mely sosem repül a szájba. A változtatás gondolata ugyan megszületik, de a gondolatot ritkán követi tett (patópáloskodás).
A 2008-as ESS vizsgálat (The European Social Survey, Európai Társadalmak összehasonlító vizsgálata. A szerk.) eredményei drámai módon megegyeznek Karácsony és Hankiss jóval korábban született következtetéseivel. A vizsgálat nemcsak a szociális bizalomra terjed ki, melyről korábban
már beszámoltunk. A kérdések a modern társadalomban élő egyén életének valamennyi lényeges érték-dimenzióját átfogták. (Altruizmus, az individualizmus, a konformizmus, a tolerancia, a munkahelyi autonómia és az etatizmus.)
A vizsgálatot 25 európai országban végezték el. Összesen 40 626 válaszadó válaszolt a kérdésekre. A hét értékdimenziót együttesen kezelve három jellegzetes csoportot különíthettünk el. Az európaiak 38%-a esett a cselekvő kategóriába. E csoport tagjai a cselekvő igeragozás paradigmája szerint beszélik el életüket, melynek középpontjában önmaguk állnak, akik önmagukon túli célok megvalósítására vállalkoznak társaikkal.
Majdnem ugyanekkora (37%) azok aránya, akik lemondanak a cselekvő élet adta lehetőségekről, s életükről akarva-akaratlan csak a szenvedő igeragozás paradigmája szerint képesek számot adni. A harmadik csoport a lázadók (25%) nevet kapta. Ők azok, akik minden értéket elutasítanak. Semmiben sem hisznek, mindenben kételkednek.
A 2. ábrát lásd a címoldalon! (A szerk.)
A 2. ábra mindhárom típus gyakoriságát egyszerre mutatja Európa vizsgált országaiban. Látható, hogy az egyes országok szerfelett különböznek aszerint, hogy mekkora arányban vannak az adott országban cselekvők és szenvedők. A lázadók aránya nagyjából azonos mindegyik országban.
Az ábra alapján jól láthatóan kibontakozik a Nyugat-Kelet tengely. A nyugat-európai országokban jelentősen magasabb a cselekvő típushoz tartozók aránya, mint a kelet-európai országokban. Keleten viszont jóval több a szenvedő, mint a cselekvő. Az ábra láttán elég egyértelmű az asszociáció Szűcs Jenő elméletére, mely szerint Európában három fejlődési régió van. E fejlődési régiókat aszerint különböztethetjük meg, hogy mikor kerültek be a nyugati civilizáció főáramába. Úgy tűnik, hogy Kelet- és Közép-Európa a Karoling-kor óta kísértő fáziskésését azóta sem tudta leküzdeni. Figyelemre méltó azonban, hogy Észak-Európa 2008-ban megelőzte a klasszikus Nyugat-Európát.
Nem könnyű arra a kérdésre válaszolni, hogy ilyen roppant történelmi-kulturális meghatározottságok mellett mit lehet tenni annak érdekében, hogy mi magyarok kiszabaduljunk múltunk fogságából, s életünkre végre nem az elszenvedés, a passzív tűrés, hanem az aktív alakítás, a változtatás perspektívájából tekinthessünk. Szolidaritás és összetartás aligha képzelhető el azok között, akik az egykor volt úr és szolgáló embere közötti viszonyok mintájára élik életüket, amikor is a „szolgáló ember” ura elé kerülve földig hajolt, kézcsókra járult, vagy éppen földre vetve magát a porban kúszva csókolgatta ruhája szegélyét, s mindezt az úr mint Istentől elrendelt kapcsolatot tudomásul vette (Szűcs 1981).
A legfontosabb tényező kétségen kívül az iskola. Az iskola jelenleg nem képes betölteni sem ismeretátadó, sem nevelő funkcióját. Tudatlan és neveletlen nemzedékek kerülnek ki az iskolákból, akik persze nem barbárok, hiszen életük a modern társadalom színterein zajlik, használják az Internetet, tudnak idegen nyelveket, sokat utaznak, megfordulnak plázákban, nem hagyja őket érintetlenül a celeb-kultúra. Az iskola feladata lenne, hogy jelenlegi merev, bürokratikus és kaotikus rendszerét megváltoztatva testreszabott szolgáltató szervezetté váljon, mely tevékenységének középpontjában
a „kiművelt emberfők” kinevelése állna. A kiművelt, autonóm cselekvésre képes emberek kritikus mennyisége a társadalmi szolidaritás legmélyebb alapja. Ez egy olyan feladat, melynek elvégzéséhez fogni sosem késő.
A második tényező a média. A média azonban ma már teljesen mást jelent, mint jelentett akár csak egy évtizede. Az egy központból irányított, a befogadói tömegek passzivitására építő média ideje egyszer s mindenkorra lejárt. Az Internet web.2.0 alkalmazásai mindenki számára lehetővé teszik, hogy a média aktív szereplőjévé válhasson. Az Internetre kerülő tartalmak létrejötte, terjedése, alakulása maguktól a befogadóktól függ, akik egyszerre termelik és fogyasztják a tartalmakat. Az új iskola szerepe már csak azért is jelentős lehetne, hogy a tanulókat felkészíthetné erre a korábban sosem volt média jelenlétre, melynek következményei a társadalmi szolidaritás szempontjából éppúgy lehetnek építőek, mint rombolóak.
A harmadik tényező a civil társadalom. Már Bibó István is a „szabadság kis köreiről” beszélt, melyek mindenütt megjelenhetnek, ahol az autonóm cselekvés megveti lábát. A rendszerváltás óta alkotmányos joga minden polgárnak a gyülekezési és egyesülési szabadság. E szabadsággal élni kötelessége mindenkinek, hacsak nem akar úgy élni, mint egykor a magyar nemes. Széchenyi plasztikus leírása szerint „a magyar nemes oly irigylésre méltó helyzetben áll a világon, hogy szerencsésebb sorsú szülöttet csillagunkon találni bajos. Ha levelet, s újságokat házától eltilt, s izmos kapusa van, ki várába nem ereszt senkit, élte fogytáig azon édes andalgásban ringattatja magát, hogy ő egy külön s boldogabb planéta lakosa, melyben minden csak öröm s víg időtöltés, gond, fáradság, munka pedig semmi. Ő az országnak semmiféle terhét nem viseli, nem adózik, se nem katonáskodik, s gyűlésre nem jár, ha nem akar...” (idézi Németh 1975, 388.).
Az állam akkor jár a társadalmi szolidaritás megteremtésének útján, ha nem avatkozik be az életfolyamatokba, de kereteket teremt arra, hogy az emberek szabadon és biztonságban élhessenek. Az állam dolga a közteherviselés rendjének megteremtése és az őrködés azon, hogy senki se lehessen potyautas. A nemesi rend eltörlése korántsem azt jelenti, hogy akik korábban nem voltak nemesek, azok éppúgy nem viselik az ország terheit, s nem adóznak, mint korábban a nemesek. Ellenkezőleg: a polgári rend arról szól, hogy mindenki megbízik az államban, mely adóztat, de csak annyit, amennyit a közjó érdeke megkíván. A magyar társadalom szolidaritáshiányának igazi oka a polgári rend kifejletlensége, a „szubjektív feudalizmus” léte, mely mindenki számára lehetővé teszi, hogy önmagát „egy külön s boldogabb planéta” lakosának képzelhesse, ahol „minden csak öröm s víg időtöltés, munka pedig semmi.”
Kapitalista viszonyok között az üzleti szféra rengeteget tehet annak érdekében, hogy az emberek higgyenek egymásnak, s higgyenek a rendszerben, mely megadja nekik a választás szabadságát a termékek és a szolgáltatások között. A Corporate Social Responsibility (CSR) az üzlet és az etika elválaszthatatlanságát feltételezi, mely nemcsak nem teszi lehetővé egyetlen cég számára sem, hogy üzletfelei közül bárkit is hátrányosan megkülönböztessenek, hanem egyenesen a cég kötelességévé teszi, hogy tevékeny résztvevője legyen az esélyegyenlőségért folytatott küzdelemnek. Felbecsülhetetlenül fontos szerep jut ebben a küzdelemben a reklámoknak, melyek sok emberhez eljutnak, állandóan jelen vannak, s a vonzó világ, melyet közvetítenek, sok tekintetben erőteljesebben befolyásolja az emberek életét, mint a való világ, melytől iszonyodnak.
A társadalmi szolidaritás hiányzó erőinek megteremtéséről gondolkozva a huszonegyedik században nem kell nulláról indulnunk. Vannak magyar hagyományok, melyek köztünk élnek, csak talán nem kapnak kellő teret gondolkodásunkban. Érdemes lenne a magyar polgári társadalom történelmi „best practice” katalógusát összeállítani. Ebben a katalógusban kitűntetett hely jutna a reformkornak, amikor először mutatkozott meg a városi, polgári társadalom. Az előzmények sorában nem feledkezhetünk meg a Monarchia-kori Magyarország színes egyesületi életéről, fejlett polgári nyilvánosságáról, a kávéházak, klubok, kaszinók, egyházi körök sokszínű világáról. A két világháború között a népi írók tettek sokat a magyar társadalom öneszmélése érdekében, miközben fontos szerep jutott a konzervatív és szociáldemokrata társadalmi szerveződéseknek is. A második világháború sajnálatos módon halálos csapást mért a polgári társadalomra, megingatva a polgárokban az állam iránti bizalom alapjait.
A második világháború után a korán elvirágzott népi kollégiumok adtak reményt arra, hogy lehetnek közösségek, melyek a kiművelt emberfők mennyiségének gyarapítására hivatottak, s ezen keresztül hozzájárulnak a magyar társadalom bizalmi tartalékainak növelésére. A remény azonban eltörött. A 70-es évek közművelődési lendülete azonban nem jöhetett volna a népi kollégiumok ihletése nélkül. A rendszerváltást követően azt lehetett hinni, hogy nem lesz többé szükség történelmi pótvizsgákra. Kiderült azonban, hogy a szabadságjogok önmagukban keveset érnek, ha nincsenek szabad emberek, akik ezekkel a jogokkal képesek élni. Ugyanakkor bizakodásra ad okot, hogy nincs többé hatalom, mely a szabadságot s az általa megalapozott polgári rendet eltiporni lesz képes, ha egyszer ez a rend létrejön.


Irodalom
Csepeli György – Prazsák Gergő: Örök visszatérés? Társadalom az információs korban. Budapest, 2010, Jószöveg.
Csepeli György – Prazsák Gergő: Az el nem múló feudalizmus. (kézirat, várható megjelenés éve: 2011)
Hankiss Elemér: Kényszerpályán? A magyar társdalom értékrendszerének alakulása 1930 és 1980 között. Budapest, 1982, MTA Szociológiai Kutató Intézet.
Karácsony Sándor: A magyar észjárás. Budapest, 1985, Magvető.
Németh László: Hitel. In Németh László: Az én katedrám. Tanulmányok. Németh László munkái. Budapest, 1975, Magvető és Szépirodalmi. 382–389.
Pataki Ferenc: A Nékosz legenda. Budapest, 2005, Osiris.
Székelyi Mária – Örkény Antal – Csepeli György – Barna Ildikó: A siker fénytörései. Budapest, 2005, Sik.
Szűcs Jenő: Vázlat Európa három történeti régiójáról. In Történelmi Szemle. 1981. Vol. 24. No. 3. pp. 313–359.


Közösségi Kapcsolat Alapítvány - Közösségi Adattár