Közösségfejlesztés

Parola archívum
Kiadó: Közösségfejlesztők Egyesülete, Budapest 1011 Corvin tér 8., T:1/201-5728, kofe@kkapcsolat.hu, www.kozossegfejlesztes.hu


Cím:
KEREKASZTAL BESZÉLGETÉS A SZOLIDARITÁS ESÉLYEIRŐL ÉS REALITÁSAIRÓL
Sorozatcím:
Parola
Folyóirat:
Parola
Év:
2010
Szám:
3
Oldalszám:
7
Tárgyszavak:
szolidarítás, kisközösség, közösségfejlesztés, szolidaritáspótló intézmény


A kerekasztal résztvevői: Gyuris Tamás, Társadalmi Összetartozásért Alapítvány; Lakner Zoltán, Társadalmi felzárkózásért felelős államtitkárság politikai főtanácsadója; Márton Izabella, Magyar Szegénységellenes Hálózat.
Beszélgetésvezető: Vercseg Ilona, Közösségfejlesztők Egyesülete

V.I.: Induljunk ki abból, hogy számotokra mit jelent a szolidaritás és hogy elvárható-e a társadalmi szolidaritás?
Gy.T.: Számomra a szolidaritás mindössze annyi, hogy ha van valami olyasmi, amit nem szeretnék, hogy megtörténjen velem, az mással se történjen meg. A szolidaritás nekem segítést jelent, ami nem várható el ugyan, de ez a társadalmi működés kovásza, maltere. Nélküle nincs működő társadalom.
L.Z.: A közösségnek az önmagáért és a tagjaiért viselt gyakorlatias felelősséget érthetjük talán szolidaritás alatt. Az más kérdés persze, hogy ennek nyilván különböző szintjei vannak: maguk a közösségek hogyan viszonyulnak a saját tagjaikhoz, az egész nemzeti közösség hogyan viszonyul önmagához, hogyan viszonyul a saját közösség részközösségeihez vagy azokhoz az egyénekhez, akik kiesnek a közösségi kapcsolati rendszerből. A szolidaritás nem elvárható. Ezeket a kérdéseket nem is kellett volna feltenni 100 évvel ezelőtt, amikor még összetartóbb volt a társadalom. Ez most valahogy kiürült. Helyette szolidaritást pótló intézményeket hozunk létre. A szolidaritás hiánya a társadalom bizalmát gyengíti, segítő intézetek születését kényszeríti ki.
M.I.: A szolidaritás az egymás iránti felelősségvállalást jelenti számomra is. Szerintem sem várható el a szolidaritás. Szolidaritás, de kivel? Kis közösségekkel, országgal vagy globálisan? Abban mélyen egyetértek Tamással, hogy szolidaritás nélkül széthullik a közösség, és szétporladó társadalmakról tudunk majd egy idő után csak beszélni, ami felé most szerintem Magyarországon tartunk.
Gy.T.: Zolihoz csatlakoznék, mert nagyon megfogott, amit mondott a szolidaritás pótló intézményekről. Hogy is van ez, hogy a szolidaritásérzet erodálódott a társadalmakban az elmúlt évtizedekben, akár évszázadokban? Ez talán a klasszikus kisközösségek felbomlásával, az iparosodással köthető össze. Az emberek elhagyták a kisközösségeiket, mert vándorolni, menni kellett a megélhetés után és ezáltal felbomlottak a régi, nagy hagyományokkal rendelkező, szerves, kis települési közösségek, s a nagyvárosokban már sokkal személytelenebbé váltak a kapcsolatok. Talán ez lehetett az a folyamat, amelynek kapcsán szükségessé váltak a szolidaritáspótló intézmények, hiszen ha az emberek hétköznapi, egymáshoz való viszonyulásában nem jelenik meg az egymás segítése, akkor a társadalom kénytelen erre intézményeket állítani. Emlékszem például nagymamám elbeszéléséből, aki egy kis faluban lakott, s mikor meghalt a nagymamám nagybátyja és nagynénje, elmesélte, hogy a világ legtermészetesebb dolga volt, hogy a négy gyereküket magukhoz veszik. Azt mondta: eddig 12 teríték került az asztalra esténként, most 16 lesz! Ez 100–110 évvel ezelőtt volt. Ma már elvétve akadhatunk ilyen példákra a környezetünkben. Azt is mondhatnám, hogy a szolidaritás csökkenése, a szerves kisközösségek széthullása a társadalom fejlődésének egy velejárója, árnyoldala.
V.I.: Durkheim óta használjuk a mechanikus szolidaritás fogalmát, amely a régi közösségeket jellemezte, a vérségi és településközösségi kapcsolatokat. Ezt fokozatosan váltja fel, vagy egészíti ki, társadalmanként eltérő fokokban, a közös tudaton alapuló szolidaritás, amely egyfajta tanult, vállalt dolog. Elhangzott valamelyik nap, hogy a Kádár-rendszerben volt még egyfajta felülről irányított szolidaritás és kísérlet arra, hogy a társadalom átélhesse a közösségiséget, a közös tudatot. Engem az érdekelne most, hogy korunkban, amikor az ideológiától – jó okkal vagy sem – ódzkodunk, ám a közös tudat kialakítása ma is zajlik egyfajta módon, mi lehet a közösségszervező, szolidaritást képző erő?
L.Z.: Nekem az jutott most hirtelen eszembe, hogy az organikus szolidaritásnak nyilván több összetevője kellett legyen, például egy erős identitás, a közösséghez való tartozás, s az a tudat, hogy nyugodt lehetek, mert a közösség figyel rám, s én is figyelek a közösségre. Ma ezt a közös figyelmet a félelem váltotta föl. Az egymástól való félelem. Lehet, hogy nem jó példa, de az utcán láttam egyszer egy 12 éves fiúcskát szipus zacskóval a kezében, s ide-oda járkáltam, tépelődtem, hogy szólni kéne, mikor megjelent mellette egy kigyúrt fazon, és én eloldalogtam és nagyon szégyelltem magam. Az ember nem tudja megvalósítani a belső késztetését, mert olyan viszonyok alakultak ki, hogy aki iránt szolidáris vagyok – vagyis felelősséget érzek, mert a felelősség talán a szolidaritás legfontosabb belső tartalma –, annál ezt a késztetést nem mindig tudom érvényesíteni. Ez sajnos hasonló egyedi esetekben mindennapi tapasztalat, de közösségi szinten is, mert sokszor olyan viszonyokkal találjuk magunkat szembe, amelyek felülírják a még bennünk személyesen meglévő felelősségérzetet. És ez nagyon nagy baj, mert nem csak közösségi szinten, de bennünk személyesen is meg tud rendülni a szolidaritás.
Gy.T.: Még egy dolgot fölvetnék, ami egyértelműen az organikus szolidaritáshoz tartozik. Az egyház szerepe rendkívül jelentős volt az elmúlt évszázadok során abban, hogy a szolidaritás megvalósuljon – ha nem is volt elvárható, mert ebben megállapodtunk már. De az egyház olyan normákat közvetített, hogy szinte elvárhatóvá, kötelezővé tette a szolidaritást, hiszen az egész közösséggel és az egyházzal kellett szembefordulnia annak, aki adott esetben nem tanúsított szolidáris magatartást. Ha arra gondolunk, hogy hogyan erodálódik ma a szolidaritás, az egymásért való felelősség vállalása, akkor e mögött az is meghúzódik, hogy az egyház szerepe és hatása is fokozatosan változik az elmúlt két évszázad alatt történt urbanizációval, az iparosodás felgyorsulásával.
V.I.: Közelítsünk most már a gyakorlathoz és nézzük meg, hogy milyen feltételei vannak a szolidaritásnak! Miknek kellene teljesülniük ahhoz, hogy a mainál erőteljesebben legyen jelen a szolidaritás az életünkben? Ez már a fejlesztő és segítő munkához tartozó kérdés. Identitás, valahová tartozás már elhangzott…
L.Z.: A felelősség kérdéséhez kell visszanyúlni, az önmagunk és a közösség iránt viselt felelősséghez. Megint egy élő gyakorlatot említenék, amit a tudomány, a statisztika is igazolt, a minap a KorFában (a KSH Népességtudományi Kutatóintézetének Népesedési Hírlevele. A szerk.) olvastam: többen hagyják el évente Magyarországot, mint amennyivel csökken az ország lakossága. 30–40 ezer ember hagyja el Magyarországot – nem disszidál a politikai viszonyok elöl, bár az is benne lehet –, de itthagyják ezt a közösséget és ez az elmúlt mintegy 10 évben már többszázezres tartós emigrációt jelent Magyarországról. Ez hihetetlen veszteségeket jelent, miközben amúgy is demográfiai mélyponton vagyunk. A 100 évvel ezelőtti kivándorlást kifejezetten az anyagi szűkösség motiválta, nem pedig a belső politikai vagy társadalmi viszonyok, hanem az, hogy nem tudta eltartani az ország a népességét. Most viszont kimennek olyan fiatalok tízezrei, 10 éves távlatban százezrei, akiknek tulajdonképpen lehetne itt megélhetésük, tehát nem a nyomor elől menekülnek, hanem a viszonyok elöl. Nem érzik azt, hogy nekik itt kéne lenniük. Ez hihetetlen, s még nem ment át a szakmai köztudatba sem, hogy ilyen mértékű kivándorlás van. A magyar statisztikai adatok ezt nem követik, mert nem jelentik be, csak a külföldi tükörstatisztikák mutatják ki, hogy Németországban letelepedett tavaly mondjuk 16 ezer, Svédországban 2 ezer, Angliában 4 ezer, Írországban 850 magyar és így tovább, s ebből összejön évente a 40 ezres szám. Nincs meg tehát a nemzeti kohézió, amely a mi tapasztalatunk szerint egy fiatalban a legerősebb. És pont ebben a generációban váltják le ezeket az abszolút normális és szerintünk tartós viszonyulást biztosító értékeket valamiféle tartalom nélküli elvágyódásra – persze most is bizonyára jobban akar élni, többet akar keresni, de más is van ebben! Kopp Mária kutatásai szerint önbizalomhiányos társadalommá váltunk. Az a Magyarország, amely mindig a nemzeti öntudatáról volt híres, minden szélsőliberális hatás és annak ellenére, és hogy a Kádár-rendszer tiltotta, üldözte a nemzeti érzés megjelenését – de hát ez már rég nem így van –, és éppen most erodálódik a legjobban az odatartozás értéke. Ha a belső kohéziók ezen a szinten is megszűntek, akkor hogyan várjuk el, hogy az országban lévő közösségekkel szolidárisak legyünk? Nincs meg már az igazi belső kohézió, ami egymáshoz kötne bennünket, és ezzel szembe kell néznünk!
Gy.T.: Ha jól értem, Ilona arra kérdezett rá, hogy hogyan lehetne a szolidaritást újjáépíteni vagy megerősíteni? Tudjuk, hogy építkezni az alapoktól a legszerencsésebb. Az alapok pedig – és ebben nagyjából egyetértettünk – a kisközösségekben vannak, tehát az újraépítés-erősítés megint csak a kisközösségekben megkezdendő munka, feladat, mert ennek lehet eredménye. Ha sikerül a kisközösségekben a felelősségtudatra apellálni, a meglévőt erősíteni, megfelelő gyakorlatokká váltani, ennek kultúráját, megbecsülését valamilyen módon elősegíteni, akkor szerintem ezekből az apró kis helyi kövekből épülhet újjá a társadalmi szolidaritás. Ehhez rengeteg pozitív, jó példa szükséges és közösségi-társadalmi megerősítés, annak érdekében, hogy tudatosuljon a szolidaritás, a felelősségvállalás értékrendbe épülésének fontossága, értéke, magasztossága, nemessége.
V.I.: Közösségfejlesztőként ez muzsika a fülemnek, de azért egyben egy ellenállás is kifejlődött bennem az évek során, mert él egy ábrándos kép, egy illúzió bennünk, hogy majd a kisközösségek megoldanak mindent! Ezzel szemben a kisközösségek nehéz helyzetben vannak! Valahogy olyan ez, mint amikor a legnehezebb sorsúakat, a legkiszolgáltatottabbakat, a leginkább a végeken élőket próbáljuk meg arra bírni, hogy oldják meg az őket sújtó, nem csak társadalmi, de korszakos problémákat, mint amilyen például a szolidaritáshiány is. Persze, nem biztos, hogy csak településközösségre, falura értetted a kisközösséget, Tamás, hanem mindenféle emberi csoportosulásra is, és én ezzel egyetértek, de szerintem a közösséget támogató erőknek is sokkal erőteljesebbnek kell lenniük – és már itt vagyunk a szolidaritáspótló intézményeknél, a politikánál, amelyről eddig még nem beszéltünk (szakmapolitikákat is értek alatta, nem csak kormányzati politikát). Hogyan tudnák ezek az erők olyan helyzetbe hozni a közösségeket és úgy szintetizálni a közösségek törekvéseit, erőfeszítéseit, hogy abból tényleg szülessen eredmény, s ne elhaló, reménytelenségébe visszahulló, újabb megerősítő rossz tapasztalat érje a próbálkozások után e közösségeket.
M.I.: Részben az előző témához, de ehhez is kapcsolódva: abszolút egyetértek azzal, hogy a kisközösségekben kell elindulni, ugyanakkor azt a veszélyt is látom, amit te mondasz, Ilona, hogy van egy ilyesfajta elvárás, hogy a helyi közösségekben induljon el valami. Ez azért nehéz, mert azt látjuk, hogy földrajzilag és társadalmilag is egyre szegregáltabb a magyar társadalom. Milyen közösségekről is beszélünk, amelyeken belül létrejön a szolidaritás, ha ezekben a közösségekben nem is találkoznak egymással a különböző társadalmi helyzetű emberek? Nagyon fontos lenne, és ez már válasz a most felvetett kérdésedre is, hogy találkozzanak az emberek, legyen közös élményük és tudjanak egymásról tapasztalatokat szerezni. Egész egyszerűen szegényekről és nem szegényekről beszélünk, vagy romákról és nem romákról. A másik dolog, ami eszembe jutott a szolidaritás feltételeiről – s lehet, hogy ez egy opportunista megközelítés –, hogy meg kell értenünk: a szolidaritás nem csak egy önmagáért való morális késztetés, hanem mindannyiunk számára hasznos és fontos lehet. A szegénység elleni küzdelemben sokat beszélünk arról, hogy hogyan tudnánk elérni azt, hogy a szegények segítése a középosztálybelieknek is érdekük legyen, hasznuk legyen belőle. Ez egy másik irány, amivel foglalkozni kellene, ez nem a kisközösségekből, alulról jön, hanem valamiféle társadalmi tudatosság erősítését jelenti.
L.Z.: Belehelyezve magam abba a székbe, ahonnan jöttem, el kell mondanom, hogy Balog Zoltán lett volna itt a vendég, aki nálam sokkal avatottabb közösségi beszélgetőpartner. Ő a társadalmi felzárkózásért felelős államtitkár, református lelkész is, tehát emberi hivatása alapján is választékosabban tudja megfogalmazni az ilyen kérdésekre adandó válaszokat, s át is adom az ő üdvözletét hivatalból, becsületből is. Nyilvánvalóan rá kell térnünk arra is, hogy a szegényekkel való szolidaritáshoz hogyan viszonyulhatunk, hogy a magyar állam hogyan viszonyul a közösségi szerveződésekhez? Több dolgot is tehet a magyar állam, először is megteremti a szabad szerveződéshez szükséges jogi feltételeket, melyek általában a demokráciák alapfeltételei. Ez megteremtődött, nemzeti konszenzus van benne, pártpolitikai metszéspontok nélkül. Aztán meg tudta teremteni azt a forrást is – szintén pártpolitikai egyetértésben, nemzeti szinten –, hogy a civil szervezetek működési feltételeit – ha szerényen is, de mégiscsak – biztosítja. Tudomásom szerint európai összehasonlításban sincs ilyen másutt. Ha egy szervezet beadja a pályázatát működési támogatásra és megfelel a formai követelményeknek, akkor meg fogja kapni – lehet, hogy nem annyit, amennyire számított. A szabadság biztosításának ez az egyik feltétele és ez elég jelentős, még akkor is, ha a költségvetésben az a halmaz, ami erre fordítható, nem változik, vagy időnként veszélybe kerül. De azért létezik! Aztán: azt tudja még az állam csinálni, hogy amikor a fejlesztési politikáját működteti, előírja, hogy kötelezően be kell vonni közösségi szerveződéseket, s ez a pályázati részvétel egyik alapfeltétele. Ilyenek működnek az operatív programokban, ezek az állami, nemzeti akarat kifejeződései. Ezeket tudja az állam formális úton megtenni. Hogy tudati úton hogyan próbál hatni a nemzeti közösség különböző csoportjaira vagy egészére, vagy a középosztályra, amely szóba került az előbb, az egy másik ügy. Az államnak a korlátait is fel kell tudnia ismerni – nem beszélhet az emberek, a közösségek helyett. Nem lehet parancsba adni, hogy tessék szeretni a szegényeket! Olyan viszonyokat lehet teremteni, hogy ez gyakorlatias módon kikényszerítésre kerüljön, de azért ennek vannak határai és korlátai. Ha az állami pozíciómat jelentő székbe helyezem magam, akkor ezt tudom mondani. A többi a társadalom szabad önszerveződésének, gondolkodásának és felelősségének, morális-mentális feltöltődöttségének a kérdése, az államnak csak a szabadságot kell kötelezően biztosítania. Ha kifejezetten sérült csoportokról van szó, akik szolidaritás, vagy aktív támogatói politika nélkül nem képesek talpon maradni vagy előre lépni, ott már egy másik kötelező parancs lép fel az állam szempontjából: oda nagyobb figyelmet, forrást, eszközrendszert kell fordítani, de nem ráolvasással! Az tehát nem fog menni, hogy „szeressétek a szegényeket!”. De gyakorlatias lépésekkel el lehet érni, hogy szerethetőek legyenek, elfogadhatóak legyenek az egész közösség számára, amely utálja vagy megveti őket, vagy fél tőlük – mert nem csak a cigányok félnek, a magyarok is félnek sokszor a cigányoktól. Ezt a helyére kell tenni ahhoz, hogy egy egészséges, a közösség összetartozását ténylegesen megjelenítő eredmény szülessen meg. Tisztán kell beszélni ezekről a kérdésekről, nem úgy, hogy a kérdésnek csak egyik oldalát világítjuk meg, a másikat eltakarjuk! A szegények támogatása csak úgy lesz eredményes, ha az állam magára veszi azt a felelősséget, hogy az egész közösség számára elfogadható állapotba segíti a szegények közösségeit, és akkor nem lesz többé vita. Mert mindig ezt kérik számon a magyar közösségen, lerasszistázva a fél országot és szegényellenességgel vádolva, holott én nem tapasztalok szegényellenességet, hanem bizonyos magatartásminták elutasítását, amelyek nem fogadhatók el sem gazdagtól, sem szegénytől. Ezt tisztába kell tenni, ennyi az egész, e mögött nincs ideológia, nem is szeretnék ebbe belemenni, hanem pragmatikusan olyan felzárkózási politikát kell folytatni, amely hozzásegíti a szegény közösségeket ahhoz, hogy el tudjanak indulni egy önállósodási pályán egy fölfelé irányuló, polgári szocializáció felé.
Gy.T.: Hozzáfűznék még valamit, ami az állami felelősség egyfajta megnyilvánulása, nem olyan átfogóan közelítve a dolgot, mint Zoli. Onnan indulnék, ahol az organikus szolidaritás témáját elejtettük és azt mondtuk, hogy a kisközösségekben kell ezt megerősíteni, amely valóban nem feltétlenül települési közösségeket jelentenek – elsősorban a családra gondolok. Ha a gyerekeink pl. azt látják, hogy a nagymamát, amikor megöregedett és megbetegedett, nem dugjuk be egy intézménybe, hanem otthon ápoljuk, gondozzuk, segítjük, akkor ezzel szavak nélkül is olyan mintát adunk, amely elengedhetetlenül fontos. Hogy mi köze ennek az állami felelősséghez? Hát annyi, hogy az államnak a szabályozásban kell segíteni, hogy ezek a szolidaritási törekvések akár a családon belül is megvalósulhassanak. Mert most mit látunk? Azt, hogy ha beadjuk a szociális otthonba a mamát, az a családnak se pénzébe nem kerül, se feladatot nem jelent a család számára. Érdemes volna ezeket a támogató rendszereket újrafogalmazni úgy, hogy a családi szolidaritást erősítsék és ne a szolidaritáspótló intézményeket. Még egyet lépve tovább: ez a szabályozási és finanszírozási gyakorlat nem csak a családról veszi le ezt a felelősséget, hanem a településközösségről is, hiszen a helyi önkormányzatnak se kerül egy fillérjébe sem, ha benyomnak valakit egy nagy intézménybe, mert mindent az állami költségvetés áll. Magyarán: ez a szabályozási és finanszírozási rendszer sem családi, sem településközösségi szinten nem segíti, hogy újraéledhessen, megerősödjön a kisközösségekben a szolidaritás.
V.I.: Engedjétek meg, hogy még egy utolsó kérdést feltegyek a szolidaritáspótló intézményekről – mennyire funkcionálisak, illetve diszfunkcionálisak, ha általánosságban egyáltalán lehet erről beszélni –, mennyire képesek a helyzeten segíteni?
L.Z.: Félreértés ne essék, nem vagyok intézményellenes, mert nem csak valami fátum miatt erodálódik a közösség szolidaritása, összetartozása és felelősségérzete, hanem számos modernizációs hatás spontán következményeként jön létre. Tehát, amikor pl. a többgenerációs családok együttélési feltételei nincsenek meg – egyetértve persze azzal, amit Tamás mondott –, nehéz számon kérni a szolidaritást. Nagyon nehéz kérdések ezek, és ez egy európai kérdés. Az iszlám országokban, Szíriában, Perzsiában tapasztaltam meg, hogy milyen hihetetlen erejű a társadalmi szolidaritás. Nincsenek magára hagyott emberek, egyetlen egy sem! Nincsenek hajléktalanok, utcákon fetrengő szenvedélybetegek. A társadalomban benne van a nagyon erős szolidaritás és föl sem merül, hogy valakit magára hagyjanak! Addig nem nősül meg a legidősebb fiú, amíg nem tudja biztosan, hogy a szülei eltartása megoldott. És ez sehol, a Koránban sincs előírva, csak a társadalom belső szövetében. A vallás értékrendje teljesen átitatta az egész társadalmat, kultúrává vált, mint nálunk korábban a népegyház körülményei között, a keresztény civilizációban, ez természetes volt. Európa ezt teljesen elvesztette, nem is hasonlít önmagára, ezért kellett ezeket az intézményeket létrehozni.
A magyar szociális intézményrendszer szakmai színvonala nyugodt lélekkel összehasonlítható a nyugat-európai gazdag országok intézményi szolgáltatásaival. Sőt, számos olyan szolgáltatásunk van, ami nem is létezik Nyugat-Európában. Hol van Nyugat-Európában például az idősek nappali ellátásnak kiépített rendszere? Sehol! Drága klubokba mehetnek be az idősek, jó pénzért, megfizetik a gazdag Svédországban is, meg a 300 éve füvet nyíró Angliában. 5000 csöves fetreng például London belvárosában, hiába van évszázados szolidaritási hagyomány! Nálunk meg egy intézményrendszer, még ha szolidaritáspótló is, de mégiscsak ott van! Ha bemegyünk egy átlagos magyar bentlakásos szociális intézménybe, annak a szakmai színvonala európai, az infrastruktúrája természetesen egyenetlen, egyaránt vannak elfogadhatatlan és kiváló infrastrukturális körülmények. A gyermekvédelmi rendszerünk sokkal fejlettebb, mint Svédországban vagy Angliában, Svédországban a világ előtt mutogatják a magyar gyermekvédelmi rendszert, miközben mi látjuk, hogy milyen problémákkal küszködünk. De azért mi nem állunk ezekben a kérdésekben olyan rosszul! A magyar szociális intézményrendszer kiépítettsége, minden problémája ellenére, meghaladja a gazdag európai átlagot! Sok tekintetben persze alulfinanszírozott, szegényes, de megfelel egy európai elvárt színvonalnak.
Gy.T.: Annyit még hozzátennék, egyetértve a Zolival, hogy a felelőssége ennek az intézményrendszernek viszont nagyobb, mint Nyugat-Európában általában, hiszen azért olyan fejlett és kiépült az intézményrendszer – most nem boncolgatván, hogy a szocializmus idején ez miért vált szükségessé és finanszírozhatóvá egyfajta közösségi ideológia mentén –, mert míg Nyugat-Európában nagyon sok piaci szolgáltatást is el lehet érni, s nem csak azért, mert van szolgáltatás, hanem elsősorban azért van, mert van hozzá vásárlóerő, addig Magyarországon nincs igazából piacképes vásárlóerő, s főleg nincs azoknál a rétegeknél, akik erre a szolgáltatásra rászorulnak. Náluk végképp nincs! Magyarán: nincs alternatívája az állami szociális ellátásnak. S ettől kiélezett a helyzet, ettől érezzük néha úgy, hogy egy-egy szolgáltatás, intézmény vagy intézménytípus léte borotvaélen táncol.
M.I.: Még két dolgot tennék hozzá ehhez, egyetértve a többiekkel. Nálunk nem csak arra nincs lehetőség, hogy piaci viszonyok között vásároljunk meg szolgáltatásokat, hanem ennél sokkal súlyosabb a helyzet, mert nagyon sok állami szociális szolgáltatás nem is érhető el helyben, hanem kistérségi szinten biztosítják, és el kell utazni érte. A másik problémát abban látom, hogy az intézményekben dolgozó ún. szakemberek felkészültsége nagyon sokszor nem elégséges, vagy nincsenek meg azok az eszközeik, amelyekkel hatékonyan tudnának dolgozni. Talán ebben is van különbség köztünk és Nyugat-Európa között.
Gy.T.: Én inkább azt mondanám, hogy Nyugat-Európában nem jogi, hanem szakmai tartalmú a megközelítés, a szabályozás. Az egyes szolgáltatásokra vonatkozóan léteznek sztenderdek – Mi az, amit egy szolgáltatásnak tartalmaznia kell? –, vannak eljárásrendek és pontosan szabályozott, hogy kinek mi a feladata és a felelőssége. Ez sajnos a mai magyar szociális ellátórendszerből egyelőre még hiányzik, márpedig ez adhatná a biztonságot annak is, aki az ellátást igénybe veszi, és annak is, aki az ellátást nyújtja – személy szerint, de az államnak is ez adná a biztosítékot arra, hogy a pénzét jól használják fel.
V.I.: Tegnap láttunk itt egy filmet (Örvényben, A szerk.), s az arról szólt, hogy egy család hogyan vész el az őt körülvevő intézményrendszerben, mert minden intézmény pontosan tudja, hogy hol ér véget a feladata és felelőssége, de az egészet mint problémát nem vállalja fel senki. Lehet, hogy ez természetes és nem is várhatjuk el, hogy egy szerető család és egy meleg közösség funkcióit ezek az intézmények betöltsék – nem tudom. De azért lehet, hogy tágítani kellene ezeket a mozgástereket, s én szemléleti problémát érzékelek elsősorban. Épp mostanában dolgoztunk együtt a szociális terület munkatársaival az új sztenderdeken, s bizony elkezdtem szorongani, hogy vajon ezekkel a sztenderdekkel nem erősítjük-e még inkább ezt a felelősség-kikerülő, -elhárító, „ettől eddig terjed a hatásköröm” magatartást? Nagyon jól tudom, hogy a normáknak kellene azokat a hézagokat betölteni, amelyekre az intézmények nem képesek, tehát közösségfejlesztőként újra átéltem az integrációs munka fontosságát, de az intézményi szemlélet nagyon merev ma.
Gy.T.: Nyugat-Európában is hasonló félelmek vannak: személytelenné válik a segítés, hasonlók. Ez egy örök vita marad, de szerintem ez a fejlődésnek egy olyan lépcsője, amit nem lehet kikerülni és innen lehet aztán dobbantani a szervesebb szolidaritás felé.
V.I.: Mindenesetre a kettőnek ki kéne egészítenie egymást és kellenének olyan „kötőszövet” foglalkozások, mint amilyen a közösségi munka, közösségfejlesztés, amelyik az intézményeket egy lokalitáson belül rendszerbe integrálja.

Szerkesztett részletek a hozzászólásokból és a kérdésekre adott válaszokból

Első körben felvetett szempontok a résztvevők köréből:
N.N.: (A hozzászóló neve ismeretlen, mert nincs róla képi felvétel, és a hangfelvétel is csak a hozzászólása végét vette fel! A szerk.) Nagyon jó dolog az állami normatíva, de van egy olyan hatása is, hogy ennek megtartása érdekében az intézmény nem szívesen engedi ki a rendszerből a bentlakókat, sajnos. Ezt nagy problémának tartom.
Peták Péter: A szolidaritás több aspektusa is elhangzott, de a munkásmozgalom nem nyert említést, s ez nem csak azért fontos, mert a szolidaritáspótló intézményeket is a munkamozgalom hívta életre, hanem azért is, mert a szolidaritás egyszerre volt egy politikai és gazdasági küzdelem része. A jogokért küzdöttek, s ez modern, ráadásul nemzetközi dolog is volt. Most úgy beszéltünk a szolidaritásról, mint erkölcsi kötelességről, ami nem írható elő. Mint egy karitatív megmozdulásról, hogy én, a magasabb státuszú, kell hogy szolidaritást érezzek és vállaljak. De ha visszagondolunk a munkásmozgalmi példára, a szolidaritásnak létezik egy olyan aspektusa is, ahol az azonos státuszúak vállalnak egymással szolidaritást, felelősséget és fognak össze.
Gyenes Zsuzsa: Engem nagyon inspirál az idei nyári egyetem és az egyik kérdést vetem most csak fel, ami engem érdekel: kivel vagyok szolidáris, hányfajta szolidaritásról beszélhetünk stb. Számomra, közösségfejlesztő számára, az a nagy kérdés, hogy vajon a szolidaritás „egynemű”-e? Vagyis ha én a szolidaritást fokozom, akkor azzal mindenki felé szolidárisabb leszek-e?
Péterfi Ferenc: Gyakran beszélünk arról, hogy miért fontos, hogy a civil társadalom erősebb legyen? A hatalom ettől fél, mert hiszen akkor őt is ellenőrzik, ami így is van. Peták által felvetett munkásmozgalom is a civil társadalom erősségét jelentette, és egy erős civil társadalom nyomás alatt tudja tartani a közösséget és egy kölcsönösen kialakított normarendszert tud produkálni az intézmények és a hatalom számára. Szerintem egy eszközökkel bíró állami szektor nem nagyon szokta végiggondolni, hogy a civil társadalom nem egy díszgomb a cifraszűrön, hanem fontos gazdasági és morális jelentősége van.
Herpainé Márkus Ágnes: Olyan érdekes volt számomra, ahogyan ebben a beszélgetésben csúszkáltatok, nekem legalábbis nem kristályosodott ki egy olyan álláspont, amiben ti hárman egyetértettetek volna. És nagyon izgalmasak a mostani hozzátevések is a történethez. Folyton ugrálunk aközött, hogy kell-e az állami szerepvállalás, kellenek-e az intézmények vagy sem, s hol van ennek az optimuma? Mit gondoltok arról, hogy az emberek többsége napi 8 órai munkával sem tud tisztességesen megélni, s kérdés, hogy ezektől az emberektől hogyan várható el a szolidaritás a náluk szegényebbek iránt? Elvárható-e egyáltalán? Amikor azt mondják, hogy igen, önhibás szegények, mert elköltik a pénzüket az első héten, akkor egy középosztálybeli értékrend alapján gondoljuk ezt és a középosztállyal vagyunk szolidárisak. Tehát a hozzánk hasonlóhoz szolidárisabbak vagyunk, mint akik más életformára kényszerülnek, vagy választanak. S nem lehet, hogy a különböző társadalmi csoportokon belül erősödő szolidaritások egyben távolítják egymásról a társadalmi csoportokat? Ezeket az egyensúlyokat vajon hogyan tudjuk megtalálni?
N.N.: Az egyéni felelősségen valóban nagy hangsúly van, s valóban egyfajta társadalmi „elfekvők” a szolidaritási intézmények, s kérdéses, hogy mennyire segítenek a prevencióban és a kilépésben a rendszerből, de úgy beszélünk a szolidaritásról, mint a toleranciáról szokás: „a középréteg, a jómódúak hihetetlenül jó emberek, morálisak és szolidárisak és legyenek is ilyenek, hisz a pozíciójuknál fogva megengedhetik maguknak”! De van ennek egy másik oldala is, az érdek. A középrétegeknek nagyon komoly érdekük fűződik ahhoz, hogy az ellátórendszerek ne elfekvőrendszerek legyenek! Be kéne hozni ezt a szempontot is, mert össztársadalmi érdek, hogy a szegény rétegek ne növekedjenek!
Nagy Andrea: Nem kérdésem, hiányérzetem van. Társadalmi szolidaritásból indultunk el és kikötöttünk egy ágazatnál. Engem borzasztóan zavar, ha a társadalmi szolidaritás kérdésének a megoldását a szociális ágazattól várjuk! A gazdasági ágazatnak is van dolga ezzel és az államnak mint szabályozónak, hiszen a verseny méri meg, teszi értékessé vagy értéktelenné az embereket és nyomja ki a szegényeket egy másik pólusra. Tehát ezt a kérdést nem oldhatja meg a szociális szféra, ne szűkítsük le a válaszkeresést erre az ágazatra!

A meghívott szakemberek reflexiói:

L.Z.: Valóban, a szociális ágazatnak és a segítő attitűdöknek, működéseknek az egyik alapkérdése, hogy a támogatásra szorulókkal szemben támasztunk-e valamiféle felelősséget? Az utóbbi években abba az irányba mozdult el a közbeszéd és a szabályozás is bizonyos tekintetben, hogy gyakorlatilag nem várunk el semmiféle felelősséget. Ez persze nem teljesen igaz, mert most már egy sor szociális szolgáltatásban, segélyezési konstrukcióban való részvétel feltétele a szerződéskötés. Persze tudjuk, hogy ha nem teljesítenek, leadminisztrálják, mintha teljesítettek volna, de ez az elv már benne van a rendszerben. A családok átmeneti otthonára született év eleji szabályozás egyik alapfunkciója például, hogy amellett, hogy megvédje a veszélyektől az érintetteket egy védett környezetben, önálló életvitelhez segítse őket. Az itt elhangzott példa szerint (lásd első hozzászólás, sajnos a gyakorlati példa nem volt hallható a felvételen, csak az általánosított rész. A szerk.) ez soha nem valósul meg, az érintettek csak visszaélnek ezzel a lehetőséggel és soha nem fogják beosztani a pénzüket. Ha visszagondolunk a régi paraszti szegénységre, ott nem volt hó végi szegénység, amijük volt, azt be tudták osztani és nem rendült meg morálisan a közösség a szegénységtől, sőt, nagyon is erős morális közösség maradt a szegénység ellenére. Ma olyan típusú szegénységekkel van tele a világ, hogy morálisan is leépült szegény közösségek vannak, s mivel nem együtt szemléljük ezt a kérdést, hol az egyik, hol a másik oldalra billenünk. Az a fajta segítő attitűd, amelyik semmiféle komoly, ellenőrzött együttműködést, saját felelősséget, saját aktivitást nem vár el a szegényektől, a támogatottaktól, az szegényellenes politika, akármit mond magáról, akárminek hirdeti magát, mert abban a helyzetben tartja ezt a csoportot, amiben van! Ezt jelenti egyébként a szubszidiaritás agyonhangoztatott elve és ez a szociális szakmának is az egyik alapértelmezését jelentheti: az a szociális segítés célja, hogy az érintett legyen képes önmagán segíteni! És csak eddig tart a segítés! És nem helyette! Persze vannak olyan időszakok, amikor az érintett helyett kell valamit csinálni, mert nem képes rá, nem értelmezi a helyzetét, nem ismeri föl, nem tudja megcsinálni – de akkor is annak kell a célnak lennie, hogy ő képes legyen együttműködni a saját helyzete javításáért. Ez egy alapkérdés, amely egyébként fölösleges és megoldhatatlan szakmaideológiai vitákba tereli a szakmát, s ez nem csak a szociális területen van jelen. Szerintem világossá kell tenni a feltételeket: segítek neked, de az a dolgod, hogy tanulj meg gazdálkodni! Nem magára hagyom tehát, hogy segíts magadon feltétel nélkül, hanem segítek, és a segítés feltétel nélküli, de az alapja az együttműködés.
M.I.: Meglepődve hallottam azt, hogy az utóbbi években a közbeszédben egyre inkább teret nyer az, hogy az egyénnek nincs felelőssége. Én azt látom, hogy egyre inkább pont az ellenkező irány nyer teret, egyre inkább arról beszélünk, hogy kinek mi a saját felelőssége, és a szociális ellátórendszer is egyre inkább afelé megy, hogy a felelősségeket keresse és olyan feltételeket teremtsen, amelyeknek meg kell felelni, hogy valaki hozzájusson a szociális ellátáshoz például. Ezzel egyet is tudok érteni, feltéve, ha vannak olyan feltételek, amelyeken keresztül valaki inkább ki tud mászni abból a helyzetből, amiben van, s ha ezek az elvárások, vagy feltételek nem a szimpla büntetésről szólnak például, hanem valóban van értelmük. Mindannyian ismerjük azt a triviális elvárást, hogy ha álláskeresési járulékon vagyok, be kell járnom a munkaügyi központba, holott tudom, hogy nem fognak nekem munkát adni. Már az első alkalommal, mikor regisztrálom magam, megmondják, hogy ne is reménykedjek benne, hogy ott munkát fogok kapni – akkor minek? Ezt kell szerintem végiggondolni, hogy hol tudjuk meghatározni ezt az egyéni felelősséget és azt az aktivitást, amit az egyéntől elvárunk, úgy, hogy annak tényleg értelme is legyen, és ne valami látszatintézkedés legyen!
Gy.T.: Én egyetértek azzal, hogy az egyéni felelősségvállalás körül nincsen elmozdulás. Ha a rendszer nem generálja az egyéni felelősségvállalást, akkor azzal valóban csak konzerváljuk az érintettek állapotát. Ez sarokkő.
L.Z.: Valaki fölvetette az azonos státuszúak egymásért érzett felelősségét. Beszéltünk az egyéni felelősségről és érdemes azt fölvetni, hogy vajon a szűkebb vagy tágabb lokális, ilyen-olyan közösségeknek van-e felelősségük önmaguk felé, meg a nagyobb közösségek felé? Visszakérdezésként vetem ezt föl, mert gyakran beazonosíthatatlan embercsoportokat nevezünk közösségnek… Közösség-e a középosztály? Közösség-e a cigányság? Közösség-e a szegények? Nem közösség egyik sem, mert nincsenek intézményesült jelei, hogy ezek a társadalmi sávok-csoportok egyfajta közös működést produkálnának. Valaki fölvetette, hogy a középosztály szolidáris-e a szegényekkel? Általában megbélyegezzük a gonosz középosztályt, mert nem szolidáris. Nem is találkozik egymással a középosztály, nem tudom beazonosítani ezt a csoportot! És hogyan legyen szolidáris a középosztály? Több adót fog fizetni? Vagy létrehoz még egy civil szervezetet és azt mondja, hogy én mint középosztály, segítem a szegényeket? Nehezen értelmezhető dolgok ezek, csak arra jók, hogy egymáson elverjük a port. Én egyébként nem hiszem, hogy a magyar középosztály szolidaritáshiányosabb lenne, mint bármelyik más csoport Magyarországon. Ezek zsákutcák. Egyedül a középosztály fizet adót, tartja be a társadalmi normákat hellyel-közzel – nem tudom, miért mindent a középosztálytól kell elvárni? Általában mindenkinek a saját helyén kell a saját felelősségét, szerepét értelmezni, és akkor ez működőképes lehet.
Gy.T.: Az igazi kelepce az, hogy olyan közösségi szolidaritások is lehetnek, amelyek kifejezetten a társadalmi szolidaritással, vagy egymással szembe hatnak, érvényesülnek, ezért kellene még erőteljesebben tisztáznunk, hogy mi is a szolidaritás…
L.Z.: Elhangzott az is, hogy vajon a megélhetési nehézségekkel küzdőktől elvárható-e a közösségi részvétel, a segítő attitűd? Ez az önkéntesség kérdését is fölveti. Amíg az angol úriasszonyok elmennek a szociális szervezetekbe és osztják az ingyen ebédet, meg mindenféle mozgalomban részt vesznek, hisz semmiféle megélhetési gondjuk nincsen, addig Magyarországon az önkéntesség nem lett tömeges – ez egyrészt szabályozási kérdés is, de másrészt a mindennapi életviszonyok lehetőségei sem engedik ma meg. Az embernek elsősorban a saját családjával szemben van mindenféle kötelessége, felelőssége, szolidaritása, és az leköti az idejét. Ma olyan helyzet van – már hosszú ideje – Magyarországon, hogy a család minden felnőtt tagjának idejét leköti a munka, s ezek után, lefáradva, már nem nagyon várható el tőle, hogy aktívan szolidáris legyen valamilyen szervezetben. Szinte csoda, hogy Magyarországon mégis van virágzó civil kultúra, mert mindennek ellenére ezekben az emberekben van egy belső késztetés, de a társadalmi feltételei nincsenek meg annak, hogy ez tömeges legyen. Amerikában nem lehet egyetemre bejutni, ha egy év önkéntes munkát nem produkál valaki, s ez bárhol lehet. Csak jelzem, hogy ez egy társadalmi feltétel és szabályozás kérdése is.
M.I.: Én azért feltenném azt a kérdést – biztos vannak itt olyanok, akik az önkéntesség témájának szakértői –, hogy Magyarországon az önkéntesek között hogyan oszlanak meg a jobb társadalmi és a kedvezőtlen társadalmi helyzetűek? Én nagyon sok szegénységben élő embert ismerek, mindegyikük végez valamilyen önkéntes tevékenységet, tehát nem csak ezen múlik. A másik, hogy a szolidaritás megnyilvánulása nem csak azon múlik, hogy vállalunk-e önkéntes tevékenységet! Megfizetem-e az adómat, támogatom-e azt, hogy az én adómból segélyezési rendszereket működtessenek – tehát ennek egy sor egyéb vetülete van azon túl, hogy én magam részt veszek-e valamiben aktívan.
Gy.T.: Az egyéni aktivitást szerintem az is mozgásba hozhatja, ha nagyon azonosulni tudok azzal a rendszerrel, amiben élek, meg szerencsére az is jól dinamizálni tudja, ha nem tudok azonosulni vele, nem tudom elfogadni. Hál’ istennek úgy tűnik, hogy ez a motiváció egy örök dolog.

Második körben felvetett szempontok a résztvevők köréből:

Velenczei Ágnes: Több dolog merült fel bennem, ebből kettőt emelek ki. Az egyik az ellátórendszerek hiányosságaival, kötött formáival kapcsolatos. Azt hiszem, hogy ez nem az utóbbi időszak tapasztalata, hanem igencsak sok tízéves tapasztalat, hogy az ellátórendszerek átjárhatósága, a közös működés hiánya egy sokkal keményebb terület. Az, hogy különböző csatornákon különböző eszközrendszerekre adunk ki pénzeket, és ezek nem találkoznak össze, nem komplexen kezelik az ellátni kívánt családokat vagy területeket. A másik, ami nagyon felpiszkált, mikor arról beszélt Zoltán, hogy elhagyják a fiatalok az országot. Van tapasztalatom abban, hogy az utóbbi időben a politikának – és itt a politikusok felelősségére kérdeznék rá – a megosztó stílusa és az eközben megerősödő szélsőséges mozgalmak milyen szinten tették még inkább mobillá a fiatalokat, és mennek el ezért az országból.
Mészáros Zsuzsa: Egy picit szó esett arról, hogy a családban mit tapasztal a gyermek, s hogy a későbbi élete során hogyan tudja ezt hasonló módon gyakorolni a családtagjaival kapcsolatban. Az nem hangzott el, hogy a gyerekek családi és iskolai szocializációs folyamatába mennyire épül bele minden, hogy milyen cselekvések épülnek be a gyerekek magatartásába, amit felnőttként már természetesen tesz.
V.I.: Igen, A tudati hatás, ami elhangzott, s hogy mi ebben a kormányzat szerepe.
Mészáros Zsuzsa: Igen, tehát a szocializációs problémakör. A másik: azt tapasztalatom a munkám során közösségfejlesztőként, hogy az egyéni szolidaritás még csak-csak működik – mondjuk valaki az árvízkárosultaknak juttat valamit, de nem biztos, hogy a közösség is képes valamilyen felelősségvállalásra. Mert hasonszőrű emberek vannak és gyakorta megmosolyogják azokat, akik nem ebbe a körbe tartoznak, kívülállónak tekintik őket, nem vonják be a cselekvésbe, nem nyújtanak számukra valami pluszt, amit tudnának tenni – bár a közösség tagjai, egyenként, ezt talán megteszik! De mégis, a közösség közös szolidaritásra, cselekvésre nem képes. Ahhoz is egy befogadó társadalmi környezet kell, hogy az egyén bátran tudjon egyéni felelősséget vállalni! Tehát, ha mondjuk fizeti az adóját, mert társadalmi felelősséget vállal, ne röhögjék ki ezért, ne váljon ettől kívülállóvá egy közösségben!
Kovács Edit: Amikor társadalmi szintre emeltük a beszélgetést – adófizetés, karitatív megmozdulások, intézmények –, az jutott eszembe, hogy a tőlünk távol élőkkel könnyebben vagyunk szolidárisak, akiknek az egész élettörténetét nem ismerjük, csak a helyzetük szólít meg bennünket, vált ki érzelmet belőlünk. Az érdekel, hogy a személyes felelősségvállalás hangsúlyozása nem erősíti-e az individualista szemléletet, az emberek pontként való kezelését és hogy hogyan lehetne elérni azt, hogy a környezetünkben élő emberekkel, akikkel fizikálisan is esélyünk van, hogy kapcsolatba legyünk és kölcsönösen hatással legyünk egymás életére – mi kellene ahhoz, hogy ez a szolidaritásnak bevállalható terepe legyen? Ez a leginkább kiveszőben lévő, legkevésbé forszírozott szolidaritásfajta.
Giczey Péter: Vitatkozom Edittel, szerintem nem a távol élőkkel vagyunk szolidárisabbak – a közelben élőkkel is szolidárisak vagyunk. Az önkéntesség kérdését érintve, ketté kell választani a dolgokat: a formális önkéntesség terén valóban vacakul állunk – tehát amikor valaki egy intézményben vállal tudatosan önkéntes munkát –, de az informális önkéntesség terén nem állunk rosszul, tehát amikor az emberek különféle, gyakran nagyon apró dolgokkal segítik egymást, mondjuk bevásárolnak az idősebbeknek és így tovább. Hogy a szegények, vagy a középosztálybeliek végeznek-e gyakrabban önkéntes munkát, azt tapasztalom, hogy a formális önkéntességben valóban fölülreprezentáltak a középosztályhoz tartozók, viszont arra is számos példát látunk, hogy a munkanélküliek bekapcsolódnak a formális önkéntes tevékenységbe, a munkanélküli állapot elviselésére és a majdani állásszerzés reményében. Ez egyre inkább terjed, tehát nem lehet jövedelem vagy társadalmi státusz alapján elég markánsan elkülöníteni az önkéntes tevékenységet végzőket.
Visszautalva Csepeli György nyitóelőadására, láthattuk, hogy a magyar társadalomban 500 éve súlyos gondok vannak a szolidaritást illetően is, bár Karácsony Sándor karakterológiáját felvillantva bemutatta, hogy azért vannak pozitív példák, csak azok szalmaláng jellegűek. Modern példákat említve: a BKV sztrájk idején Budapesten telekocsik szerveződnek, vagy árvíz idején az ország másik részéből elmennek az árvíz sújtotta településekre segíteni – csak ez társadalmi szinten nem áll össze egy összesűrűsödő, kézzelfogható, tapintható mindennapi szolidaritássá.
V.I.: Végezetül azt kérem kedves vendégeinktől, hogy egy-egy mondatban mondják el, ami számukra a legfontosabb volt a mai délelőttből?
L.Z.: Azt mindenképpen jó volt érzékelni, hogy az itt lévők komolyan veszik ezt az egészet, azt látom, hogy mindenki érzékeli a kérdés mögötti problémákat. Tényleg magára van hagyva a magyar társadalom, önmaga által is magára van hagyva, és az, hogy vannak már közösségek és civil mozgalom, abból még valóban nem jön ki az, hogy ez egy önmagát megszervező társadalom. Mert valójában erről van szó. Magának a problémának a felismerése már önmagában bíztató, úgyhogy én ezért köszönöm a meghívást és örülök, hogy itt lehettem!
M.I.: Ami nekem a legfontosabb volt, s az elején én is próbáltam érinteni, a szegregált-nem szegregált társadalom története piszkál és az Ági hozott vissza, hogy oké, hogy a homogén társadalmi csoportok között van szolidaritás, de hogyan válik ez az egész társadalmat lefedő szolidaritássá?
Gy.T.: Én hallatlanul optimista vagyok e tekintetben. Az egész szolidaritásproblémát Magyarországon ahhoz kötném, hogy nagyjából az elmúlt 500 évben – török uralom, Habsburgok, szocializmus – itt csak „másodpercekre” és nyomokban volt önrendelkezés és demokrácia. A társadalmi szolidaritás igazi kiteljesedésének és megerősödésének feltétele az önazonosság, az önrendelkezés és a Zoli féle értelemben vett szabadság, társadalmi szabadság és ezért vagyok optimista, mert az elmúlt 20 év ebbe az irányba halad.
V.I.: Zárszóként én azt a bizonyos 300 vagy 600 éve nyírott angol fű példáját említeném – különböző mendemondák keringenek arról, hogy mennyi ideje is nyírják a demokrácia gyepét –, s én ezt egyszer elmondtam egy angolnak, aki nagyot nevetett és azt kérdezte: hát ti nem tudjátok, hogy a demokráciát minden nemzedéknek újra meg kell tanulnia? Ezzel zárom a mai napot, köszönjük a sokoldalú megközelítéseket és a jó beszélgetést!


Közösségi Kapcsolat Alapítvány - Közösségi Adattár