Közösségfejlesztés

Parola archívum
Kiadó: Közösségfejlesztők Egyesülete, Budapest 1011 Corvin tér 8., T:1/201-5728, kofe@kkapcsolat.hu, www.kozossegfejlesztes.hu


Cím:
Közösség-konferencia az Aktív európai állampolgáriságról
Szerző:
Juhász Katalin (ford.)
Folyóirat:
Parola
Év:
2007
Szám:
1-2
Oldalszám:
17-42
Nevek:
Varga Máté, John Grayson, Marion Horton, Bohdan Skrzypczak, Chuck Hirt, ruben David Fernandez, Gergely Attila, Varsányi Erika, Hans Anderson

Közösség-konferencia
az Aktív európai állampolgáriságról

A Varga A. Tamás emlékére 2002 óta minden évben megrendezendő Közösség konferencia 2006-os témája is az Aktív európai állampolgáriság volt. A következőkben 2006. november 9-11-én elhangzott előadások szerkesztett változatát olvashatják. (A szerk.)


Varga Máté megnyitója
A legtöbben jól ismerjük a 2006-os Állampolgári Részvétel Hete jelmondatát: Nem részvét kell! Részvétel!!! (Akik nem tudják, az ÁRH egy 17 országban egyszerre, minden évben megvalósuló kampányhét a részvételi demokrácia erősítéséért.)
Ezen az őszön nem volt könnyű ezzel a mondattal kampányolni, még kevésbé megjelenni a médiában..., sőt, egyáltalában, az ÁRH megtartása is sokak szerint kockázatos volt.
Mindannyian tudjuk, hogy micsoda energiába kerül felcsigázni az emberek érdeklődését saját sorsuk iránt, hogy
- legyen valamiféle párbeszéd,
- átgondolják saját szerepeiket,
- akarjanak változtatni, és
- hovatovább cselekedjenek is a változásokért!

„Hát most cselekszenek... Ilyen részvételről beszélnek?” - célzott erre a média az Állampolgári Részvétel Hete alatt. És bármilyen nyilvánvaló lehet is a válaszunk és összetett a szerepünk, mégis: sokakban, akik évtizedek óta humán területen dolgoznak, felvetődött: ezért dolgoztunk mi ennyit?
Mert mi is változott az elmúlt évtizedekben? Hányszor találkozunk olyan kezdeményezésekkel, amelyek maguktól, önállóan szerveződnek és valamiért, nem valami ellenében?
Magyarországon a választók nagyobb hányada folyamatosan elégedetlen a mindenkori és éppen aktuális vezetéssel - s tegyük hozzá, hogy legtöbbször joggal -, de az elégedetlenség kinyilatkoztatásán túlhaladó, önszerveződő, újító jellegű, akár a legapróbb alrendszer működésén javítani kívánó, kicsi vagy nagy konstruktív cselekedetekkel csak elvétve találkozhatunk.
Hol van a tömeg, amikor nincs mozgósítva, a mindennapokban, amikor a pártok nem őrjöngnek? Meddig egyszerűsíthetjük saját helyzetünket a kormányzatok szapulására, ahelyett, hogy felismernénk saját kormányzásunk lehetőségét?
Nézzük a demokráciát a mindennapi közállapotokból kiindulva! A többség kritikus, mégis utópiaként kezeli a demokráciát és elfogadja, hogy követőként vagy fogyasztóként kezeljék. Még nagyobb probléma azonban, hogy a számtalan rossz tapasztalat ellenére a magyar társadalom ma is könnyen megosztható, és ehhez elég feleleveníteni a múlt ideológiáit, még újdonságra sincs szükség.
A rendszerváltás óta egyre erősödő individualizmus elszigetelte egymástól az embereket. Sokan beszélnek a közösségek, összefogások, de akár fórumok, beszélgetések hiányáról, sokan úgy nőttek fel, hogy nem is láttak ilyesmit maguk körül. Felerősödött a másokkal való azonosulás igénye, és joggal vetődhet fel az a kérdés is, hogy mi a fontosabb: a cél vagy az eszköz? Egy rendszer megdöntése, egy élmény megélése?
Fontos látnunk azt is, hogy milyen lehetőségeink vannak a beleszólásra, arra, hogy aktív európai állampolgárokká, közösségekké és társadalommá váljunk?
- azért is harcolni kell, hogy ezek a lehetőségek ismertté váljanak,
- azért is, hogy elhiggyék és akarjanak velük élni,
- és azért is, hogy engedjék ezeket kihasználni.

Nehéz elvárni a mai fiatalság - akik közül jó néhányan az utcára mentek az utóbbi hetekben - és mások részéről is, hogy
- nem tanított ismereteket szerezzenek,
- látható jó példák nélkül higgyenek és akarjanak,
- mindezek érvényesítéséért harcoljanak is.

Nyilvánvaló, hogy a humán szakterületeknek mindhárom kérdésben (ismeret, akarat, cselekvés) dolga van, ugyanakkor nagyon nehéz feladat a mai megosztott állapotok kezelése, a jó válaszok megtalálása. Remélem, hogy ebben a néhány napban sikerül közelebb kerülnünk ahhoz, hogy lássuk; hol tartunk, és felismerjük; hogyan tovább?!
Jó munkát kívánok mindenkinek!


John Grayson:
Az aktív állampolgáriság a konfliktusok idején

E konferenciát azért hívtuk össze, hogy Tamásra emlékezzünk, de ez az alkalom Magyarország szempontjából is egy különleges időszakra, az 1956-os események évfordulójára esik. A konferenciára kollégámmal, Marion Hortonnal érkeztem, aki 12-13 évvel ezelőtt vezetett be a magyarországi közösségfejlesztés és felnőttképzés világába. Az a sok érdekes munka, melyet jómagam és Marion magyar partnereinkkel együtt felvállaltunk, átfogja azt a sorsfordító korszakot, melyet „a rendszerváltás utáni” időszakként szoktunk említeni. Ez idő alatt az állampolgáriság elmélete és gyakorlata drámai változásokon ment keresztül, mind itt, az új Európa közepén, mind Európa többi részén. És mialatt mi ezzel a konferenciával Tamásra emlékezünk, a magyarok ezzel egy időben az 1956-os forradalom emlékét elevenítik fel, újravitatva, elemezve a történteket, és a Budapest utcáin zajló események szinte válságszerűen szembesítenek bennünket azzal a kérdéssel, hogy mit is értünk „aktív állampolgáriság” alatt. A későbbiekben én és Marion is felvetünk majd néhány gondolatot ezzel kapcsolatban az Egyesült Királyságban, Magyarországon és Svédországban szerzett tapasztalataink alapján, és reméljük, hogy ezek egybecsengenek majd a magyar és a más országokból érkezett kollégák tapasztalataival.
Az Egyesült Királyságban az aktív állampolgáriság kifejezés az 1990-es években sokunk számára első látásra azt a kódolt üzenetet jelentette, hogy a népoktatás és a közösségfejlesztés értékeit végre kezdi a politikai elit is elismerni. De azt hiszem, tévedtünk. Az ő érdeklődésük, akkor is és most is, a gyors társadalmi változásoktól való félelem megnyilvánulásának tekinthető, mely, úgy érzem, nem ösztönözni, hanem inkább kordában szeretné tartani a valóban aktív állampolgárokat.
Ugyanakkor az EU új támogatási programot indított az „aktív állampolgáriság” ösztönzésére, így a vita talán még folytatható és talán vannak még új lehetőségek, területek, ahol Tamás életművének örökösei munkájukkal mélyreható változásokat valósíthatnak meg.
Amikor 1997-ben a Civil Kollégium, e bátor intézmény megnyílt, emlékszem, hogy egy hozzászólásomban megjegyeztem, hogy valamennyien bizonyos fokig a szocialista vagy liberális pártpolitikától fordultunk el, hogy megtaláljuk saját személyes politikánkat a felnőttképzés és a közösségfejlesztés gyakorlatában. Azt hiszem, hogy napjainkban az aktív állampolgáriság tekintetében egész Európa vízválasztóhoz érkezett és talán itt az ideje az újragondolásnak. Egyrészt ünnepelnünk kell munkánk sikerét, és meg kell osztanunk az eredményes gyakorlat tapasztalatait; ugyanakkor szükséges munkánk pozitív átgondolása, hogy meg tudjunk felelni a gyorsan változó és sajnos konfliktusokkal terhelt világ új kihívásainak.

Az aktív állampolgárok az üzlet uralma alatt
Ha megvizsgáljuk az Egyesült Királyság társadalmi-politikai kontextusát, megállapíthatjuk, hogy az ország, és maga Európa is, igen rövid idő alatt az „üzleti irányítás” (vagy neoliberalizmus) kísérleti terepévé vált. A jóléti állam értékei mögül mind a szociáldemokraták, mind a kommunisták kivonulóban vannak és a szociális Európa gondolata eltűnőben van. Ez a fejesugrásszerű sietség egy olyan világba, mely visszahozza a nyers és szabályozatlan piac uralmát a gazdasági és társadalmi életbe, természetesen „drága vezérünk”, Tony Blair irányításával zajlik, de Európában szinte minden ország hasonló helyzettel találja magát szemben. Ez a gyors változás a bizonytalanság légkörét teremtette meg az egyén, a család, a munka és a gazdaság szintjén, és felerősítette a szomszédságokban rejtőző feszültségeket, a „bűnözés” és a „rend hiánya” miatti félelmeket. Az Egyesült Királyságban mindez olyan politikához és médiához kapcsolódik, melynek megnyilvánulásait egyre inkább a bigottság, az intolerancia és az esztelen nacionalizmus jellemzik, amelyek, mint Marion Horton kollégám rámutatott, jellemzőek egy olyan országra, és talán kontinensre is, amely tulajdonképpen hadban áll a terrorizmussal, az iraki és az afganisztáni néppel. Mindez visszatükröződik a helyi közösségekben, és ez alapvetően meghatározza a mi munkánkat is.
Hogyan hat ez a kontextus az aktív állampolgáriságról alkotott elképzeléseinkre és annak tényleges gyakorlatára? Hogyan határozzuk meg a felnőttképzés és a közösségfejlesztés új szerepét? E kérdések megválaszolásához nagyon világosan meg kell fogalmaznunk, hogy mit értünk „aktív állampolgáriság” alatt.
Az Egyesült Királyságban egy olyan világ irányába sodródtunk el, melyben az USA konzervatív kommunitáriánusai (a kollektív érdekeket az egyéni érdekek fölé helyező eszméket képviselők - A szerk.) által megfogalmazott gondolatok dominálnak. Ebben a világban az állampolgárok már rendelkeznek az őket megillető jogokkal, így következő lépésként a felelősséget kell megosztaniuk a kormányokkal és a politikai elitekkel. Ez a gondolkodásmód azonban a felelősség átvállalását nem a vagyonosoktól, hanem a szegényektől és a kirekesztettektől várja.
A közösségfejlesztők és „trénerek” rendszeresen azt hallják, hogy a helyi közösségeknek, különösen a szegény és munkásosztálybeli közösségeknek, képességépítésre illetve több társadalmi tőkére van szükségük ahhoz, hogy ezt a felelősséget gyakorolni tudják. Fel kell vállalniuk a felelősséget a saját szegénységükért, a bűnözésért és „a közösség biztonságáért”; az Egyesült Királyságban élő brit-ázsiai „közösségek” pedig azt hallgatják, hogy nekik kell felelősséget vállalniuk az etnikai megosztottságért, még a „terrorizmusért” is. A brit média egyik kommentátora, Melanie Phillips, néhány fátylat viselő fiatal muzulmán nőről beszélve kijelentette, hogy ez szándékos támadás a brit állam és annak intézményei ellen.
Az új Munkáspárt definíciói szerint az aktív állampolgár azzal tölt be pozitív szerepet, hogy korlátozza saját aktivitását és partneri kapcsolatban együttműködik a helyi és országos állami szervezetekkel, vagy követi a középosztály példáját, és önkéntesként dolgozik, vagy adakozik a jótékonysági szervezetek és média által közzétett felhívások kedvezményezettjei javára. Úgy tűnik, a közösségfejlesztő munkások is gyakran vevők erre a definícióra. Egy 2003-ban az Egyesült Királyságban dolgozó közösségi munkások körében készült országos felmérés szerint kevesebb mint 40%-uk volt hajlandó a „kampányolást” munkája részének tekinteni. Pedig világosan látnunk kell, hogy az Európa-szerte növekvő egyenlőtlenség és társadalmi megosztottság időszakában alapértékeink feladása és egy semleges facilitátori szerepbe való visszavonulás a gyakorlatban nem más, mintha csak „ragtapaszként”, terapeutaként, tanácsadóként működnénk, nem pedig a változás ügynökeként, aki a társadalmi változásért folytatott széleskörű küzdelemhez adja erőforrásait.
Érdemes megnézni, hogyan változott az állampolgár definíciója az elmúlt évek folyamán. Az elmúlt időszak EU-s törvényhozása és eseményei gyakorlatilag újra definiálták az állampolgár fogalmát, és így bizonyos emberek, a politikai menedékjogért folyamodók és a menekültek, valamint a „papírokkal nem rendelkező” vándormunkások egyszerűen „illegálisnak” tekintendők. Az, hogy valaki egy adott országban született, többé már nem garantálja az állampolgárságot, de a házasság sem. Az állampolgárságot nyelvi tesztekkel és történelmi vizsgákkal kell megszerezni.
A legtöbb EU-s államban az egyenlőségen alapuló, sokszínű és kozmopolita kultúra célkitűzése mostanra egymással harcban álló „kultúrákra”, és „vallási közösségekre” esett szét. A legtöbb EU-s tagállam két évvel ezelőtt megsértette azt a valamikori szent EU-s alapelvet, mely az állampolgárságot mint a munka szabad mozgását határozta meg, és jelenleg az Egyesült Királyságban a romáktól, valamint a román és bulgáriai munkásoktól való félelem rasszista alapon új korlátokat emel.
Úgy tűnik, a közelmúlt eseményei elfedték és misztifikálták az aktív állampolgáriság lényegét. Az elmúlt években többször végeztem el az alábbi egyszerű gyakorlatot diákokkal és kollégákkal itt Magyarországon, Svédországban és az Egyesült Királyságban. Arra kértem a résztvevőket, hogy kiabálják be az „állampolgáriság” gyors definícióját. Emlékszem, hogy amikor néhány évvel ezelőtt először csináltuk ezt a gyakorlatot itt a Civil Kollégiumban, már maga az „állampolgár” kifejezés is problematikus volt az új Magyarországon és az „elvtársak” nyelvezete még mindig közbeszólt. De levonhattunk egy fontos következtetést: ez a gyakorlat, még Magyarországon is, mindig olyan definíciókat váltott ki, melyek a jogokat említették először, utána a folyamatot (szavazati jog, az események befolyásolásának lehetősége), majd a „jó szomszédságot”.
Ezek a példák és definíciók rávilágítanak arra, hogy a legtöbb ember számára mit jelent az „állampolgáriság”, és részben kifejezik azokat az értékeket, amelyekben itt a legtöbben hiszünk. Ugyanakkor ellentétesek a hivatalos politika által képviselt „aktív állampolgáriság” definíciókkal, melyekre korábban utaltam. A felnőttképzésben végzett gyakorlatok tapasztalatai is azt mutatják, hogy a legtöbb ember az aktív állampolgáriság nagyon is konkrét definícióiban hisz, melyek visszatükrözik a társadalmi igazságosság, jogok, demokrácia, kölcsönös tisztelet nyelvezetét, illetve azt a hitet, hogy az „egyszerű” emberek és „közösségek” kiaknázatlan képességei és készségei együttesen képesek jobb világot teremteni. Ezek azok a definíciók, melyek szerintem kiindulópontként szolgálhatnak a következő két nap megbeszélései során.
Ezek az definíciók tulajdonképpen nagyon is hagyományosak. Valamennyi - Sidney Tarrow megfogalmazását használva - a vitát kezdeményező társadalmi mozgalmak köré csoportosul. Történelmi szempontból, mind itt Közép-Európában, mind Nyugat- és Észak-Európában a népoktatás, majd a közösségfejlesztés az olyan „új”, szélesebb körű társadalmi mozgalmakból alakult ki, melyek a feminizmussal, környezetvédelemmel, antirasszizmussal és a „közösség” elvesztésével foglalkoztak. A közösségfejlesztés Magyarországon az olyan aktivisták munkája révén, mint Tamás és Ilona, azokból a munkákból és kampányokból bontakozott ki, melyek a kommunizmus időszakában az állampolgároknak a saját környezetükért érzett aggodalmaihoz, valamint a helyi közösségek és demokratikus hatalom hiányához kapcsolódtak. Mint ahogy azt az egyik magyar szociológus megfogalmazta: a kommunizmus eltörölte a közösséget.
Az elmúlt 10 év során Marion Horton és jómagam egy kihívásokban gazdag partneri együttműködés keretében egy olyan kulcsfontosságú programon dolgoztunk a Közösségfejlesztők Egyesületével és a Civil Kollégiummal, melynek során együttesen azt vizsgáltuk, hogy milyen módon tudjuk Magyarországon és az Egyesült Királyságban az aktív állampolgárokkal együttműködve helyreállítani a civil társadalmat, melyet Magyarországon az állami politika, míg Dél-Yorkshire esetében a munkahelyek, az iparágak és közösségi hálózatok megszűntetése „törölt” el.
A népoktatás és a közösségfejlesztés bebizonyította, hogy válságok és konfliktusok idején is arra van szükség, hogy nagyon komolyan „hallgassuk meg a közösségeket”, különösen a hátrányos helyzetben élőket, és elutasítsuk azt a megközelítést, mely ezeket a közösségeket csak „problémaforrásnak” és „negatív deficitnek” látja. Az eddigi munkák tapasztalatai azt bizonyítják, hogy az aktív állampolgárok, akármilyen körülmények között is találkozzunk velük, hasznos tudással, készségekkel és szervezőkészséggel rendelkeznek, melyekkel képesek megváltoztatni a világot.

Az aktív állampolgárok a közösségek megújításában és újraépítésében
az Egyesült Királyság volt szénbányászati területein végzett munkánk összekapcsolódott az EU és a brit kormány által támogatott kiterjedt közösségi rehabilitációs és megújítási programokkal. Ez a munka arra enged következtetni, hogy a támogatásokat nem csak a repülőterek, utak és városközpontok fejlesztéséhez lehet „hozzáigazítani”, de a helyi közösségek társadalmi és közösségépítési céljaihoz is, bár tudom, hogy az „Objective One” programok megvalósítása Közép-Európában sokkal több nehézségbe ütközik, különösen Magyarországon és Lengyelországban. Így még vannak területek, ahol dolgozunk: tanfolyamokat szervezünk az aktív állampolgároknak, bérlőknek és szomszédsági csoportoknak, kihasználva az utolsó két év EU-s támogatása által nyújtott lehetőségeket.
A felnőttképzés és a közösségfejlesztési munka révén sok aktív állampolgár olyan önbizalomra és tudásra tesz szert, mely lehetővé teszi számukra, hogy bekapcsolódjanak a helyi önkormányzatokkal kialakított, illetve a helyi közösségeken belül működő partneri együttműködések különböző formáiba. Tudom, hogy ez a típusú „állampolgári részvétel” szintén egy fontos terület a Kelet-Európában dolgozó kollégáim munkájában. A helyi partnerségek, a közösségi vizsgálatok, a helyi szintű tervezés, a közösségi részvétel kutatása mind lehetőséget nyújtanak az aktív állampolgáriság erősítéséhez, mivel olyan folyamatokat biztosítanak, melyek demokratikus képességekkel ruházzák fel az embereket, és ezáltal megteremtik a változás lehetőségét a helyi közösségekben.
Az Egyesült Királyságban valódi problémaként jelenik meg, hogy az aktív állampolgárokról és a közösségi bevonásról szóló, egyébként üdvözlendő vita helyi szinteken gyakran összekapcsolódik a társadalmi rend és a büntető típusú rendfenntartás túlzott hangsúlyozásával, illetve a fiatalokról alkotott igen negatív társadalmi és politikai képpel. Ez lehet, hogy csak az Egyesült Királyságban merül fel ilyen súlyos problémaként, de gyakran pontosan azok tűnnek ki aktív állampolgárként, akik a kormánytól gyors megoldásokat követelnek a „törvény és rend” védelmében. Már most több biztonsági megfigyelőkamera található az Egyesült Királyságban, mint bárhol Európában, de a közösségi aktivisták még többet követelnek. Nemrégiben az egyik londoni kerületben a közösségi csoportok egy olyan programot támogattak, ahol a kamerákat a saját tévéjükre csatlakoztatták, hogy így az otthonukból tudják a környéket folyamatosan nyomon követni. A közösségi aktivisták egyik fő témájává az antiszociális viselkedés vált, és a képzéseken is ezt akarják megvitatni. A közösségi aktivistákat tárt karral várja a „rendőri család” mint rendőr-őrsökön dolgozó önkénteseket, vagy mint korlátozott rendfenntartó hatalommal felruházott szomszédsági felügyelőket.
Európában az Egyesült Királyság rendelkezik a legnagyobb DNS adatbázissal, melyben a fiatal fekete bőrű brit férfiak egyharmada képviseltetve van. Az állampolgárok nemzete így válik a „gyanúsítottak” nemzetévé. E tendenciák következtében helyi szinten egyszerűen csökken a szabadságjogok gyakorlásának foka, különösen a fiatalok számára. Anglia és Wales rekordlétszámú, 79 779 bebörtönzött állampolgárával (2006. október 8.) valószínűleg a legnagyobb börtönpopulációt mondhatja magáénak az egész EU-ban, amihez idén még hozzáadódik 3350 őrizetben tartott fiatal (18 éves kor alatti) és 210 000 bűntetőeljárás alatt álló fiatal. Az Egyesült Királyság gyorsan halad azon az úton, hogy „őrizetes demokráciává” váljon.
Mint közösségfejlesztő munkások és népoktatási szakemberek, rendszeresen döntés elé kerülünk, hiszen gyakran találjuk magunkat olyan helyzetben, hogy együttműködést várnak tőlünk ezekben a folyamatokban. Alapértékeink azonban nem engedhetik meg, hogy az aktív állampolgárok képzésével kritika nélkül kapacitást és társadalmi tőkét teremtsünk egy új „Nagy Testvér” típusú megfigyelő társadalom létrehozásához és működtetéséhez.
A jelenlegi társadalmi válság egy nagyon valós dilemma elé állít bennünket. Mindig is kétfajta „közösségi” megközelítés létezett: sok kollégánk a közösségfejlesztés és felnőttképzés „konszenzusos” álláspontját képviseli, mely együttműködik a rendszerrel, és az adott kereteken belül igyekszik az emberek és közösségek erejét növelni; mások, így mi is, a kreatív „konfliktusos” megközelítésben hiszünk, mely a rendszeren belül, de ha szükséges a rendszerrel „szemben” dolgozik, és a jelenlegi közösségi politika tendenciái is a mi álláspontunkat látszanak igazolni. Vegyük például a fiatalok helyzetét!

Az aktív fiatal állampolgárok mint „probléma”,
s nem mint jövő
Tragikus módon az Egyesült Királyság egy olyan társadalom, amely a fiatalokra „problémaként”, és nem a jövő reménységeként és erőforrásaként tekint. Két évvel ezelőtt a brit kormány kötelezővé tette az állampolgári ismereteket a 11-16 éves iskolások tantervében. Az iskolai ifjúsági önkormányzatok és a fiatalok parlamentjei, melyhez hasonlókat itt Magyarországon is láthattunk az 1990-es évek elején, most már gyakoribbak, de a felnőttek hozzáállása szemmel láthatóan még elutasítóbb. Részt vettünk a brit belügyminisztérium által támogatott országos programban, melynek neve „Aktív tanulás az aktív állampolgáriságért” (Active Learning for Active Citizenship), ahol új felnőttképzési módszereket próbáltunk ki az állampolgáriság oktatásában. Úgy döntöttünk, hogy ennek részeként foglalkoznunk kell azzal, hogyan viszonyulnak a felnőttek a fiatalokhoz, mint állampolgárokhoz. Olyan „közösségi konfliktussal” foglalkozó tanfolyamokat tartottunk, melyek célja a munkásosztály által lakott területeken meglévő generációs „szakadék” lebontása volt.
A fiatal állampolgárok, különösen a szegényebbek, gyakran nem mennek el szavazni, még csak nem is regisztrálják magukat a választási névjegyzékbe. Azonban megjelennek mint „aktív állampolgárok”, egy igen kellemetlen típusú társadalmi tőkét teremtve ezáltal. Bizonyított ténynek látszik, hogy a brit-ázsiai közösségek radikalizációja a munkásosztálybeli fiatalok illúzió-vesztettségéből ered, akik továbbra is úgy érzik, hogy kevesebb lehetőséggel rendelkeznek az oktatás és a munka területén, mint fehérbőrű társaik. Így sokan fordulnak vallásos alternatívákhoz vagy zavargásokhoz, vagy mindkettőhöz. Yorkshire-ban, a bradfordi lázadások óta, az elmúlt néhány év során több, mint kétszázan hagyták el a börtönt büntetésük letöltése után. A 2005. júliusi londoni bombamerényletek óta ők az első számú gyanúsítottjai a terrorizmus elleni harcnak, és már többüket letartóztatták „összeesküvés” vádjával.
2004-ben Szlovákiában roma falvak lakói lázadtak fel tiltakozásul a kormány jóléti juttatásokat megnyirbáló intézkedési ellen. A párizsi peremkerületekben és Franciaország különböző városaiban egy évvel ezelőtt tört ki lázadás. Hollandiában szintén láthattunk városi lázadásokat.
A fehér fiatalok Európa-szerte kiábrándultak a gyenge oktatás, a rossz lakhatási körülmények, az alacsony bérek és a kedvezőtlen kilátások miatt, következésképpen rasszista jobboldali alternatív politikai csoportokhoz fordulnak, vagy zavargásokat keltenek. Budapest most először volt tanúja ilyen zavargásoknak az 1990-es évek skinhead verekedései óta, melyek mobilizálták és utcára vitték a fiatal rasszistákat. A rasszista csoportok és pártok Európa szerte újra felemelkedőben vannak.
A közösségfejlesztésnek és a népoktatásnak foglalkoznia kell ezzel a generációval. Ebben fontos szerepünk van, és tudunk is megfelelő válaszokat adni. Így például a londoni bombamerényletek után kollegáimmal azokban a közösségekben dolgoztunk, ahonnan a londoni merénylők származtak, politikai oktató- és vitacsoportokat szerveztünk és ötleteket adtunk az oktatási és tréning módszereket illetően a helyi ifjúsági munkásoknak, a női csoportok önkénteseinek, a helyi önkormányzat által alkalmazott munkásoknak és a közösségi aktivistáknak.
Úgy gondolom, hogy egy ilyen helyzetben csak a felnőttképzés képes arra, hogy „kritikai tudatosságot” alakítson ki a rasszizmus és a nemzedékek közötti konfliktusok vonatkozásában. Egy tanfolyam vagy egy workshop által nyújtott „biztonságos környezetben” elhangzó beszélgetés kulcsfontosságú és kedvező hatású lehet egy erősen negatív, konfliktusokkal terhelt helyzetben, „melyben az egyéni bajok közkérdéssé válnak”. Ez a kritikai megértés vezet azután a társadalmi cselekvés és a politikai részvétel kialakulásához.

Az aktív állampolgáriság, a félelem
és az intolerancia
Nyugat-Európa jelentős részén egyértelműen megfigyelhető a félelem és a bizonytalanság politikai légköre. Az Egyesült Királyságban a bűnözési adatok ugyan csökkennek, de a „bűnözéstől való félelem” a valóságban mégis növekszik. Az időszakonként előforduló rajtaütések és a fiatal ázsiai férfiak nagyarányú letartóztatása a közvéleményben ébren tartják a „terroristáktól” való félelmet. A média által közvetített történetek is állandóan erősítik a fenyegetettség érzését, mely a „mások”-tól való - a vándormunkások, politikai menedékjogért folyamodók - félelem következtében alakul ki.
Úgy tűnik, a politikusokon teljesen eluralkodott a populizmus. A média hatalma megnőtt és egyre kevesebb kézben koncentrálódik. A politikai és társadalmi közbeszédet minden országban a News International, a CNN és a nemzeti média monopóliumok határozzák meg. A kritikai tudatosság és az aktív állampolgári tudat kialakításánál újra meg kell vizsgálnunk a magyar kollegák tapasztalatait, akik alternatív információs és kommunikációs források kialakításán dolgoznak, és az uralkodó közbeszédet és tudáshatalmat az oktatási programok és az alternatív média segítségével kérdőjelezik meg. Azt találtuk, hogy médiaképzések segítségével mozgósítani lehet az aktív állampolgárokat, akik azután befolyásolni tudják a helyi médiát és megpróbálnak legalább a helyi rasszista hírekkel és sztereotípiákkal szembeszállni.
A rasszizmust ellenző aktív polgárok mozgósítása az egyik első számú prioritássá vált abban az új kozmopolita Európában, melynek létrehozásán dolgozunk.

Az aktív állampolgárok tevékenysége az állami szektorban és az önkéntes szervezetekben
Az elmúlt években a magyarországi Közösségfejlesztők Egyesülete jelentős erőfeszítések révén komoly sikereket ért el az egyetemi szintű közösségfejlesztési képzés megteremtésével és a közösségfejlesztési szakma elismertetésével. Ez a típusú munka az Egyesült Királyságban is sokaknak szerepel cselekvési programjában. Az elmúlt időszak fejleményei azonban azt látszanak bizonyítani, hogy Angliában, Wales-ben és Skóciában is a közösségfejlesztés hanyatlásáról beszélhetünk. Úgy tűnik, hogy nem sikerült megvalósítanunk a közösségfejlesztés beágyazását és egyre több közösségi munkás kénytelen alkalmi foglalkoztatásban dolgozni, mely nagyobb bizonytalanságot jelent. A közösségfejlesztői munkát egyre gyakrabban hozzákapcsolják a humánszolgáltatások (lakhatás, szociális munka, tervezés, oktatás stb.) főbb programjain dolgozók munkájához, így a közösségfejlesztési munkát nem a közösségfejlesztő szakemberek végzik.
Tevékenységünk során azt tapasztaltuk, hogy erős igény merül fel a képzés és szakmai fejlődés iránt ezeknél a terepmunkásoknál, illetve a szegény közösségekkel dolgozóknál. Olyan magyarázatokra, stratégiákra és módszerekre van szükségük, melyeket csak a felnőttképzés és közösségfejlesztés által nyújtott megközelítések tudnak számukra biztosítani. A menekültekkel, politikai menedékjogért folyamodókkal, cigányokkal és a vándorló népcsoportokkal („travellers”) dolgozó terepmunkásokkal végzett munkánk tapasztalatai azt mutatják, hogy a népoktatás és közösségfejlesztés alapelvei termékeny alapot nyújthatnak a marginalizálódott és gyakran elszigetelt munkások támogatásához.

Az aktív állampolgárok - nem csak a közösség
de az állami politika formálói is
Az aktív állampolgárságból való kivonulást a politológusok gyakran mint „demokratikus deficitet” említik. Az emberek ritkábban mennek el szavazni és a politikusokat megbízhatatlannak, lényegtelen tényezőnek tartják. Ezért, ha valóban komolyan vesszük az aktív állampolgáriságot, akkor a közösségfejlesztés és a népoktatás céljai között szerepelnie kell olyan tevékenységeknek és programoknak, melyek ráirányítják a figyelmet a döntéshozókra, akik továbbra is ott vannak az önkormányzati és országos kormányzati szinteken. Mint aktív állampolgárok nem vonulhatunk vissza és nem válhatunk egyszerűen fogyasztókká, vagy csak válsághelyzetben, illetve háborús időkben mozgósítható állampolgárrá! Az aktív állampolgáriságot nem lehet redukálni a megfelelő rubrikák kipipálására vagy fókuszcsoportokban való részvételre. Az állami politika formálása része kell legyen munkánknak. A deliberatív demokráciát a közösség valamennyi rétege számára valósággá kell tennünk. Ehhez azonban mindenképpen szükséges a „szavazók oktatása”, hogy a politikai analfabétizmust le tudjuk győzni.
A legtöbb európai országban a haladó mozgalmak meghatározó követelése volt a szavazati jogért folytatott küzdelem. Ezért létfontosságú, hogy ne vonuljunk vissza a politikai demokrácia gyakorlásától valamilyen jelentéktelen és hamis „közösségi demokráciába”. A 2005-ös választás idején Marionnal egy „Miért szavazzunk?” elnevezésű projekten dolgoztunk, melynek célja olyan közösségi kiáltványok létrehozása volt, melyek megkérdőjelezték a politikai pártok hivatalos (és gyakran egyforma) kiáltványait.
Vannak lehetőségek arra, hogy érdeklődést keltsünk a politikai viták és a politikusok munkája iránt és ezáltal jobban bevonjuk az állampolgárokat a politikába. Hollandiában például az elmúlt néhány évben „Az alsóház” című tévéműsor, mely az Egyesült Királyság Alsóházának hagyományos politikai vitakultúrájára épül, országos sikert aratott, és számos helyi vetélkedő és politikai vita követte. A Civil Kollégium által szponzorált Állampolgári Részvétel Hete pedig közvetlen módon népszerűsíti a vitákat kezdeményező, politikailag aktív állampolgáriságot.

A globálisan aktív állampolgárok
Az aktív állampolgáriság megközelítésénél szükségünk van egy közvetlen európai és egy globális dimenzióra is. Ennek megfelelően aktív együttműködést alakítottunk ki egy új svédországi népfőiskolával, mely Malmöben található és a neve Glocal Népfőiskola (lokális=globális). A névben az a felismerés fejeződik ki, hogy az aktív állampolgárok egyszerre léteznek egy európai és egy globális térben, így a globalitás valójában lokális szinten jelenik meg: például az Egyesült Királyságban található a legnagyobb szomáliai emigráns közösség a világon; 2004 óta 400 000 lengyel regisztrált munkavállaló érkezett az országba; és a dél-yorkshire-i Rotheramben, a valamikori acélipari központban, közel 500-1000 szlovák roma él és dolgozik.
A modern technika révén lehetővé vált, hogy hatékony hálózatokat hozzunk létre, és hogy munkánk átíveljen az országhatárokon, de ellentétben a gyakorló és elméleti szakemberekkel, akik rendszeresen összegyűlnek a nemzetközi fórumokon, a közösségek tagjait csak lassan sikerül bevonnunk ebbe a folyamatba. Ezért kulcsfontosságú, hogy rendszeresen szervezzünk olyan nemzetközi programokat, melyek segítik a különböző közösségekben és országokban élő emberek közötti kapcsolatok építését, és Marion beszél majd azokról a tapasztalatokról, melyeket e téren szereztünk a közelmúltban.
Az Egyesült Királyságban, annak ellenére, hogy a kormány támogatott egy kétéves programot „Tanulás az aktív állampolgáriságért” címmel ( ALAC: Active Learning for Active Citizenship), és a Választási Bizottság is támogat hasonló projekteket, az országos és helyi szintű támogatás az aktív állampolgáriság oktatására valójában kimerülőben van. Ez a tendencia a Northern College-ot is súlyosan érinti és következésképpen kénytelen tevékenységét egyre inkább az „egész életen át tartó tanulás” program elvárásainak megfelelően a szakmai képzés és munkaerő-piaci készségek oktatására szűkíteni. Mi azonban továbbra is keressük a lehetőségeit annak, hogy milyen módon tudnánk népoktatást és közösségfejlesztési képzést nyújtani.
Az aktív állampolgáriság területén végzett munka óriási kihívásokat állít elénk, de legyünk büszkék eddigi sikereinkre, osszuk meg tapasztalatainkat és tervezzük meg együtt a munka következő - várhatóan igen küzdelmes - szakaszát. Biztos vagyok benne, hogy Tamás helyeselné ezt a kunbábonyi összejövetelt, hiszen ő mindig azt mondta, hogy a valódi közösségekkel és a valós kérdésekkel kell foglalkoznunk. Továbbra is tegyünk meg mindent azért, hogy a jövőben is olyan szemináriumokat és vitákat szervezzünk, melyek méltóak Tamás emlékéhez.
Fordította Juhász Katalin

Marion Horton:
A hátrányos helyzetű közösségek hozzásegítése az aktív állampolgárisághoz

„Ha azt álmodod, hogy meg tudod tenni, kezdd el!
A bátorság géniusza erőt és varázslatot rejt.
Vágj bele most!” (Goethe)
„Legyél realista - akard a lehetetlent!” (Névtelen szerző)
„Az ismétlés tesz bennünket azzá, amik vagyunk.”
(Arisztotelész)

Előadásom két fő részből áll. Az első részben megpróbálom felvázolni, hogy véleményem szerint miből áll az aktív állampolgáriság, illetve azt megvizsgálni, hogy az értékek, melyekben mint gyakorló közösségfejlesztők és felnőttképzési szakemberek hiszünk, miért nélkülözhetetlen elemei az aktív állampolgáriság fejlesztését célzó jó minőségű képzéseknek. Előadásom második részében pedig megpróbálok néhány gyakorlati példát bemutatni John és saját tevékenységemből arra, hogyan sikerül az egyre nehezebbé váló politikai légkörben lehetőséget teremtenünk a közösségfejlesztés gyakorlati alkalmazására. Különösen azokra a példákra gondolok, amikor megbízatásunk értelmében olyan szakpolitikai keretben dolgozzunk, mely a „bevonásra” és a „konzultációra” épít. Ilyenkor ritkán van lehetőség a képessé tétel (empowerment) alkalmazására. Beszélek majd azokról a munkákról, melyeket hátrányos helyzetű közösségekkel, gazdaságilag elmaradott munkásosztálybeli közösségekkel, politikai menedékjogért folyamodókkal, valamint cigányokkal és vándorlókkal (travellers) folytattunk.
Az Európai Unió és tagországai koncepció-szinten elfogadták a civil megújulást és az aktív állampolgáriságot, és ez, úgy gondolom, lehetőséget ad arra, hogy a közösségfejlesztés értékei mentén képzési folyamatot kezdjünk.
A civil megújulás egyrészt értékek egész sorát jelenti, másrészt azt a gyakorlatot, mellyel a közösségek életminőségét javítjuk. A civil megújulás három eleme a következő:
- Aktív állampolgárok - felelősséget vállalnak és cselekszenek a közjó érdekében;
- Megerősödött közösségek - ahol a közösségeket segítik abban, hogy létrehozzák saját szervezeteiket, melyek összehozzák az embereket a közös ügyek megoldására;
- Partnerségek - melyek hatékonyabban vonják be az állampolgárokat és a közösségeket a szolgáltatások javításába.

Fontos megemlítenünk, hogy Európában, és talán a szélesebb világban is óriási aggodalom figyelhető meg a demokráciát és a demokratikus deficitet illetően. Az intézményesülő rasszizmus és a politikusok által vallott egyre tekintélyelvűbb nézetek a politikai döntéshozatal válságához vezetnek. Ez így egy elég erős kijelentésnek tűnhet, de a politikusok és a média által naponta használt nyelvezet erről tanúskodik. A megosztás és kirekesztés nyelve ez, melyre gondolom, ebben a nemzetközi hallgatóságban mindenki tudna példát mondani saját országából. Az Egyesült Királyságban a média igyekszik velünk elhitetni, hogy elárasztanak bennünket az „illegális” bevándorlók, de a politikusok maguk is mítoszokkal és sztereotípiákkal dolgoznak. Az egyik brit parlamenti képviselő, Jack Straw, még belügyminiszterként kijelentette, hogy „minden cigány tolvaj”.
Szégyenletesnek tartom, hogy egy hatalmi pozícióban levő politikus megbélyegezze a cigányokat. Én azt is hozzátenném, hogy szerintem senki sem illegális: lehet, hogy nem rendelkezik jogi státusszal, amikor „menedékjogot” keres egy olyan országban, mely a távolból biztonságosnak tűnt, de ettől maga a személy még nem „illegális”. Felháborítónak és kegyetlennek érzem az ilyen megbélyegzést.

A romák
Úgy gondolom, hogy „ki mint vet, úgy arat”, és ha valakit tisztelettel kezelünk, ő is viszonozni fogja ezt a tiszteletet. Egy magyar kollégám mesélte, hogy édesanyja az 1950-es években Magyarországon romákkal dolgozott. Szeretett volna egy könyvtárat létrehozni számukra, de a hatóságok elzárkóztak attól, hogy ezt anyagilag támogassák, mondván, hogy a cigányok úgy is el fogják lopni a könyveket. Ezt ő el is mesélte a romáknak és kijelentette, hogy ő ettől függetlenül létre fog hozni egy könyvtárat. Ki is alakított egy kis könyvtárat a saját és a barátai könyveiből. Az év végére kollegám édesanyjának roma könyvtárában több könyv volt, mint amennyivel év elején kezdte, mivel a romák a városi könyvtárból „kölcsönzött” könyveket is a roma könyvtárban helyezték el.

A nyelvezet
Még közösségfejlesztő körökben is gyakran beszélünk „nehezen elérhető csoportokról”. Kik ezek a csoportok? Nekem az a tapasztalatom, hogy ha szeretnénk a világban változást elérni, akkor pontosan azokkal a csoportokkal kell együtt dolgoznunk, akiket „nehezen elérhetőnek” titulálunk. Segítenünk kell a hátrányos helyzetű embereknek, hogy aktív állampolgárokká váljanak és prioritásaink meghatározásánál különös figyelmet kell fordítanunk a gazdasági hatalom nélküli szegényekre, a fekete és az etnikai közösségekre, különösen a romákra, a bevándorlókra és a vándormunkásokra. A „nehezen elérhető” kifejezést gyakran még a gyermeküket egyedül nevelő szülőkre, fiatalokra vagy csak egyszerűen nőkre is alkalmazzuk! Nem játszunk-e így össze azokkal, akik démonizálni szeretnék őket? Mint közösségfejlesztők és felnőttképzési szakemberek valóban úgy érezzük, hogy az így leírt embercsoportokat nehéz „elérni”?
Az én személyes tapasztalatom nem ezt igazolja - kivéve talán azokat az eseteket, ahol maguk a közösségfejlesztő munkások támasztanak akadályt azzal, hogy ragaszkodnak ahhoz, hogy a csoporttal csak az általuk kijelölt munkáson keresztül tartsuk a kapcsolatot, így „védve” a csoportot a teljes bevonástól és a saját döntések meghozatalától; vagy azokban az esetekben, amikor az emberek úgy döntenek, hogy nem akarják, hogy elérjük őket és nem kérnek a „bevonásból”, ami természetesen jogukban áll.
Fontos az általunk használt nyelv vizsgálata és értékelése - függetlenül attól, hogy ezt korlátozó vagy felszabadító élményként éljük-e meg. A napi munkánk során használt nyelvnek vissza kell tükröznie az általunk vallott értékeket, tiszteletet kell sugároznia és a bizalomépítést kell szolgálnia. Természetesen gyakorlatunknak ugyanígy tükröznie kell értékeinket és alapelveinket, és napi szinten erőfeszítéseket kell tennünk a tisztelet, bizalom, és ezáltal az „aktív állampolgáriság” építésére.

Példák a közösségfejlesztés gyakorlati
alkalmazására
Szeretnék néhány gyakorlati példát bemutatni arra, hogy a közösségfejlesztés és felnőttképzés együtt hogyan tud eredményeket elérni az állampolgáriság és a civil megújulás ösztönzésében.

A közösségi kutatás
Ilonával és Tamással, valamint a többi magyar kollégánkkal először 1992-ben találkoztam - akkor, amikor Magyarországon elkezdődött a közösségi felmérésekkel kapcsolatos munka. Továbbra is úgy gondolom, hogy ez a fajta akciókutatás fontos a képessé tétel folyamatában. E folyamatban ki kell alakulniuk a kutatási módszereknek, és még ha az emberek nem is vesznek közvetlenül részt a kutatás lebonyolításában, fontos az interaktív események szervezése. A közösségi akciókutatás lehetőséget teremt az emberek képessé tételére, a közösségi cselekvés elindítására, a partnerségi együttműködésre és az állampolgárisági stratégiák kialakítására.
A mai fogyasztói társadalomban egyre nehezebb az állampolgáriság gyakorlása és az emberek ügyfélként való kezelése, de elengedhetetlenül szükséges, hogy ha aktív állampolgárokból álló világot akarunk teremteni. A kormányzat és a helyi önkormányzatok jelenleg számos, különböző típusú közösségi kutatás és vizsgálat elvégzéséért fizetnek. Vannak közösségek, melyek már egyenesen „közösségkutatási kimerültség” szindrómában szenvednek! Ezek a kutatások részét képezik az Európai Unió jövőbeli terveinek, és némi lehetőséget nyújthatnak a közösségfejlesztést a felnőttképzéssel ötvöző folyamatok kialakítására.
Gyakorló szakembereként már évek óta közösségekkel dolgozunk, és ha őszinték akarunk lenni, időnként úgy érezzük, ha helytelenül is, hogy rögtön tudjuk, mit kell tennünk. Értjük a megoldandó kérdéseket, a társadalmi problémákat és valószínűleg van néhány jó megoldás a tarsolyunkban; úgy érezzük, hogy a más területekről átvett jó gyakorlat alkalmazható az adott területre. Ezeket a „megoldásokat” azonban nem lehet egyszerűen átültetni, ha fenntartható eredményt szeretnénk, és abban is biztosak lehetünk, hogy a közösség bizalmát sem fogják elnyerni. Hiszen így kimarad egy létfontosságú láncszem: az aktív állampolgárrá válás folyamata, melynek során az emberek elsajátítják azokat a képességeket, mellyel befolyást tudnak gyakorolni és képesek végrehajtani saját cselekvéseiket. A részvétel minőségi folyamatainak megteremtése elengedhetetlenül fontos ahhoz, hogy ösztönözni tudjuk az embereket arra, hogy kifejezzék és megértsék helyüket ebben a világban, hiszen e folyamat során válnak képessé annak megváltoztatására. Így visszatérhetünk az akciókutatáshoz, mint egy olyan módszerhez, mellyel elősegíthetjük az állampolgári képzést.

A partnerségi munka
A közelmúltban részt vettem egy „családtámogató stratégia” elnevezésű kutatásban, ahol a helyi önkormányzat partnerségi együttműködés keretében számos egészségügyi, oktatási és szociális szolgáltató szervezettel működött együtt a jobb minőségű és az igényekhez még jobban igazodó családsegítő szolgáltatások biztosítása érdekében. A helyi önkormányzattal arra a kérdésre kerestük a választ, hogy mi lenne az ok, amiért az emberek eljönnének valamilyen rendezvényre? Úgy döntöttünk, hogy olyan szórakoztató rendezvényeket kínálunk, melyek indirekt módon nyújtanak képzést és információt. Voltak külön programok illetve rendezvények férfiak, nők és fiatalok számára, illetve olyanok is, melyek összehozták a különböző nemzedékeket. Igen gyakran látjuk, hogy a fiatalok elszigetelődnek egy közösségen belül és sokan csupán „problémának” tekintik őket. Az, hogy sikerült őket összehozni a többi generációval, hozzájárult a meglévő korlátok lebontásához.
Az „akciónapok” keretében a részvevők szakértői tanácsokat hallhattak a fizikai és mentális egészségről, illetve az egészséges étkezésről és testmozgásról. Ezen kívül információt kaphattak különböző ismeretterjesztő képzésekről - szabadidős tevékenységek, kézművesség, nyelvtanulás, történelem vagy demokrácia -, és „ízelítőként” részt is vehettek néhány foglalkozáson. Az eredmények, az alacsony költségvetés ellenére, nagyon látványosak voltak és igazolták a befektetett energiát. Sok fiatal talán most először beszélgetett el az idősebbekkel, megosztották egymással aggodalmaikat és problémáikat, így a korábbi félelmek eloszlottak és kölcsönös tisztelet alakulhatott ki. Nagyon sok fiatal nő csatlakozott a gyerek- és szülő-, illetve a csecsemő-foglalkozásokhoz, míg mások a felnőttképzési foglalkozásokat látogatták.
Számunkra a legnagyobb sikert az jelentette, hogy nagyon sokan, a fiataloktól az idősekig, elkezdtek bekapcsolódni a közösségi tevékenységekbe, és készek voltak tenni azért, hogy erősítsék a demokráciát az adott közösségben. További sikernek tekinthető, hogy a hagyományos munkamódszerekkel dolgozó szakemberek is megtapasztalták, milyen előnyei vannak annak, ha a közösség tagjaival együttdolgoznak.
Valójában amit ezekkel az informatív rendezvényekkel kínáltunk, nem volt más, mint „képzés”, melyet ha nevén neveztünk volna, valószínűleg nem lett volna ilyen sikeres. Ezek ugyan kis lépések, de biztos vagyok benne, hogy sokan a hallgatóság tagjai közül megértik, hogy ezek voltak az első cselekvések a demokrácia helyreállítása érdekében, mely sok ember számára az aktív állampolgáriság kezdetét jelenti.

A kutatók
Régen azt hittem, hogy kutatókként megőrizhetjük „függetlenségünket”. Most, ha visszatekintek életem e talán kicsit naiv korszakára, látom, hogy már akkor sem tudtam magam függetleníteni attól, hogy sokaknak milyen szegénységgel vagy kirekesztettséggel kell megküzdeniük.
Meggyőződésem, hogy kutatóként elkötelezettséget kell tanúsítanunk. Értékeink, érzékenységünk, valamint támogató szerepünk révén azonosulni tudunk azokkal az emberekkel, akikkel együtt dolgozunk és bátoríthatjuk őket, hogy legyenek vágyaik, mivel fenntartható közösségeket csak úgy tudunk létrehozni, ha a vágyakat is ösztönözzük, és nem csak a szükségletekre koncentrálunk.
Amikor hátrányos helyzetű emberekkel dolgozunk, elkötelezettségre és azonosulásra van szükség ahhoz, hogy valóban meg tudjuk érteni helyzetüket, és munkánkkal képessé tegyük őket a változtatásra. A képzés és az a típusú felnőttképzés, mely a „valóban hasznos tudásra” épít, része annak a folyamatnak, melyben mindenki magáénak érzi a megoldásokat és a jövőbeli cselekvés azért válik lehetővé, mert végbement az állampolgáriság kialakulásához vezető folyamat.

A romák
Az elmúlt öt évben több munkám során dolgoztam együtt romákkal. Eredetileg egy olyan tanácsadói feladatban vettem részt, mely azoknak a romáknak a lakhatási igényeit vizsgálta, akik önkormányzati tulajdonban levő területen, lakókocsikban laktak. Egy építész segítségével konzultáltunk velük arról, hogy milyen, az ő kultúrájukat tiszteletben tartó változásokat eszközölhetnénk lakókörülményeikben. Végül az önkormányzat el is kezdte a felújításokat és az asszonyok bátran bekapcsolódtak a munkába, részt vettek az építésszel és az építőkkel tartott helyszíni megbeszéléseken. Időnként volt némi káosz és sok problémát kellett megoldani, de mindenképpen megérte: nem csak azért, mert így az építőknek figyelembe kell venniük a lakók igényeit, hanem azért is, mert precedenst teremtettünk arra, hogy a helyi önkormányzat a problémák megoldásánál építsen a közösségfejlesztési és képzési folyamatokra, mivel csak ilyen módon tud fenntartható eredményeket elérni.
Ezután közösségfejlesztési munkával folytattuk, és ennek eredményeként létrejött - most először - egy olyan szerződés, mely rögzíti a szabályokat és megállapodásokat a romák és a helyi önkormányzat között. A romák úgy érezték, hogy végre meghallgatták őket, és néhány törvényes jogra is szert tettek. Sajnos később a munka vesztett lendületéből, amikor személyi változások történtek a helyi önkormányzatban. Mégis, a helyzet most sokkal ígéretesebb, mivel a romák most már rendelkeznek saját szervezettel, mely jó alapot teremt a képzésekhez és a különböző kampányokhoz. Néhány asszony most már fizetett alkalmazottként dolgozik, kampányokat szerveznek és olyan képzéseken vesznek részt, melyek elvégzése révén ők maguk is képzőkké válnak.

A cigányok és a vándorlók szükségleteinek felmérése
Jelenleg az Egyesült Királyságban számos kutatás foglalkozik a romákkal, mivel a kormány felismerte, hogy az eddigi politika e nagy etnikai kisebbség kirekesztettségéhez és elégtelen ellátásához vezetett. Az egyik oldalon emberi nyomorúságot látunk, mivel sok romának nincs otthona, ugyanakkor az adófizetők és az önkormányzatok számára komoly költséget jelent a lakókocsikban lakók kiköltöztetése az engedély nélkül használt területekről.
2004-ben elvállaltam egy kutatást a nyugat-yorkshire-i Leeds-ben élő vándorló romákról, amely az egyik eddigi legnagyobb és legfontosabb kutatásnak bizonyult, és melynek eredményeként rendszeres szakmai képzések indultak a Northern College-ban. Az is egy fontos felismerésünk volt, hogy azok az emberek, akik ezekkel a csoportokkal dolgoznak, szintén igénylik a támogatást munkájuk során, hiszen azért végeznek ilyen típusú tevékenységet, mert szeretnék a világot megváltoztatni.
A szakmai fejlődést segítő fórumok lehetőséget teremtettek a hálózatépítésre, a képzésre és a más területeken alkalmazott jó gyakorlat informális megismerésére. A megbeszélések és tréningek során a résztvevők olyan közösségfejlesztési és felnőttképzési módszereket ismerhettek meg, melyek alkalmazásával munkájuk során elősegíthetik az aktív állampolgárságot.
A Northern College, a Civil Kollégiumhoz hasonlóan, biztonságos környezetet nyújt a romák és a roma kultúra számára.
Johnnal „tudatosságépítő napokat” is szerveztünk, ahol a szakmai fejlődés konkrét foglalkozásokkal folytatódott azok számára, akik különböző szakterületek szakembereiként vagy önkéntesként hátrányos helyzetű és elszigetelt csoportokkal dolgoznak. Ezek a napok azután jó alapot teremtették az újabb, radikális képzésekhez az állampolgáriság és civil megújulás területén.

A rasszizmusellenes képzések
A „Le a rasszizmussal!” elnevezésű képzéseinket azzal a céllal terveztük meg, hogy segítsük azokat a helyi csoportokat, akik szervezetten akarnak fellépni a helyi közösségükben tapasztalható rasszizmus ellen.
A „Megosztva elbukunk” képzés célja az volt, hogy olyan készségeket alakítsunk ki, melyek segítik a különböző csoportokat abban, hogy azonosítsák közös érdekeiket és azok mentén szövetséget kössenek.
A „Kisebbségek, mítoszok és a média” elnevezésű képzésünk azt vizsgálta, hogy a média milyen módon táplálja a mítoszokat és sztereotípiákat az etnikai kisebbségi csoportokkal kapcsolatban. A résztvevők saját stratégiát dolgoztak ki arra vonatkozóan, hogy milyen módon tudnak a mítoszokkal szembeszállni és egy valósághűbb ábrázolás érdekében kampányt folytatni.
Ezeket a képzéseket azzal a céllal terveztük meg, hogy segítsük a résztvevőket abban, hogy munkájuk során érvényesíteni tudják a rasszizmus-ellenességet. A képzések több romát is vonzottak a régióból, illetve számos menekültet, akik a politikai menedékjog reményében Irakból, Nyugat-Afrikából és Kongóból érkeztek Angliába. A foglalkozásokon nagyon jó részvételi arány alakult ki a közösségi aktivisták és a szakemberek között. A képzések remek szórakozást is nyújtottak: egyik alkalommal például egy csodálatos, de igen napégette, aszott arcú roma asszony élénken flörtölni kezdett egy igen jóképű afrikai fiatalemberrel, akinek jól estek a bókok és viszonozta azokat. Mindketten jót nevettek és leomlottak a korábbi sztereotípiák. Megértették, hogy az általuk megtapasztalt különbözőség és elnyomottság érzése, annak valamennyi formájában, egyesítheti őket egy közös küzdelemben. Mindnyájan megerősödött önbizalommal tértek vissza közösségükbe és azóta is gyakorolják az aktív állapolgári létet.

ALAC - Active Learning for Active Citizenship (Aktív tanulás az aktív állampolgáriságért)
A kezdeti rasszizmusellenes képzések során sok új tapasztalatot szereztünk, és ez segített bennünket abban, hogy kiterjesszük munkánkat az Egyesült Királyság és Európa jelenleg két leghátrányosabb helyzetű csoportjára, a politikai menedékjogért folyamodókra és menekültekre, valamint a romákra. Az aktív állampolgárság erősítését segítő képzések speciális kormányzati támogatása révén nem csak arra nyílt lehetőségünk, hogy együtt dolgozzunk ezekkel a csoportokkal, de lehetővé vált számunkra, hogy bevezessük őket a szakpolitika közvetlen tanulmányozásába, illetve találkozókat szervezhettünk politikusokkal és olyan hasonló sorsú emberekkel, akik maguk is megtapasztalták az elnyomást és rasszizmust. Ezek a képzések túlléptek a brit körülmények tárgyalásán, és céljuk az aktív állampolgáriság európai kontextusának megértése volt.
Sikerült egy kisebb utazási támogatást is szereznünk, melyből elutaztunk az egyik partnerszervezetünkhöz, és meglátogattuk a legújabb svéd népfőiskolát, a Malmöben található Glocalt. A Glocal Népfőiskola tantervében egyaránt helyet kap a lokális és globális nézőpont. Malmö ideális választásnak bizonyult: a város Európa egyik legkozmopolitább városa, ahol több mint 100 különböző nyelven beszélnek. A menekültek és közösségi munkások lehetőséget kaptak arra, hogy közvetlen tapasztalatokat szerezzenek a svéd rasszizmusellenes politika alakulásáról és a gyakorlatban tanulmányozzák azt. Az egyhetes képzést is úgy alakítottuk ki, hogy a résztvevőknek alkalmuk legyen személyesen találkozni olyan emberekkel, akik saját maguk is megtapasztalták azt, hogy milyen Malmöben menekültként élni.
Az utazási támogatás révén Johnnal és egy 12 fős cigányokból és vándorlókból álló csoporttal 2006 márciusában Magyarországra utaztunk, hogy találkozzunk a magyarországi romákkal és tapasztalatokat cserélhessünk velük. Magyarországon a Civil Kollégiumban a csodálatos Varga testvérpár, Máté és Tamás, valamint régi és új kollegák fogadtak bennünket. Máté és Tamás fantasztikus utat szervezett számunkra, ahol számos érdekes projekttel ismerkedhettünk meg, így például lehetőségünk nyílt arra, hogy romákat látogassunk meg az észak-magyarországi Ózdon.
A brit csoportban egyaránt voltak helyi aktivisták és olyan kollegák, mint például Cliff és Janie Codona, akik nem csak helyi aktivistaként, hanem nemzetközi kampányok résztvevőiként is tevékenykednek. A jövő kihívása mindannyiunk, de különösen az európai romák számára az, hogy megtaláljuk a módját annak, hogy együtt vívjuk ki helyünket Európában mint aktív állampolgárok.
Ezek a képzések a nemzetközi együttműködés gyakorlati példáiként szolgálnak, hiszen John és én, az Egyesült Királyságból érkezett oktatók, együtt dolgozunk a magyarországi Civil Kollégiumban dolgozó kollegáinkkal, de arra is jó példák, hogyan lehet két hasonló terület - mint Észak-Magyarország és Dél-Yorkshire - között sikeresen kapcsolatot teremtenünk. Mindnyájan sokat tanultunk ebből a nemzetközi hálózatépítésből, mely hozzájárult ahhoz, hogy igazi európai állampolgárokká váljunk.
Néha a szakmai együttműködés kiterjesztése egészen meglepő módon térül meg. Johnnal Dél-Yorkshire-ban vettünk részt egy kutatásban, melynek keretében szlovák romákkal dolgoztunk együtt fordítónk, Bibiana segítségével. A szlovák romák természetesen kissé gyanakodva fogadtak bennünket - gondolom, még nem találkoztak olyan kutatóval, aki érdeklődött volna kultúrájuk és hagyományaik iránt, vagy lelkesedett volna roma származásuk miatt. Az egyik családnak elmagyaráztam, hogy utazásaim során találkoztam magyarországi romákkal. A család barátságos volt és érdeklődő, és ismertek is romákat Ózdon. Nagy szomorúságomra azonban, amikor megpróbáltam szlovákul köszönetet mondani, jót derültek nem túl fényes kiejtésemen. De kisegítettek és magyarul is köszönetet mondtak. Ez csodálatos volt, hiszen így lehetőségem nyílt rá, hogy eldicsekedhessek néhány szóból álló magyar tudásommal, és teljes jókedvben és barátságban váltunk el. Ismét eszembe jutottak a nemzetközi hálózatépítés előnyei.

Azok a projektek, melyekben Johnnal az elmúlt néhány évben részt vettünk, azt erősítették meg számomra, hogy a közösségek egész Európában gyors változáson mennek keresztül. Ebből a folyamatból sok jó származott, de ugyanakkor együtt járt a rasszizmus és intolerancia erősödésével is. Szomorú, hogy ehhez jelentős mértékben hozzájárult az őszinte vezetés hiánya és a zavaros politikai légkör, melyben sok politikus erősen rasszista nézetei intézményesített rasszizmussá alakulnak át.
Nem nézhetjük tétlen szemlélőként ezt a folyamatot: válaszul meg kell találnunk még a legkisebb lehetőségeket is arra, hogy hasznosítani tudjuk munkánkat, a közösségfejlesztést, a kutatást, és különösen a felnőttoktatást és képzést a rasszizmus ellenes mozgalmak és a demokrácia megerősítésére. És ezek nem csupán szavak, hiszen munkánk során sok olyan emberrel találkoztunk, akik egyedül tehetetlennek érezték magukat, de amikor esélyt kaptak arra, hogy együtt dolgozzanak, készek voltak arra, hogy bekapcsolódjanak a közösségi munkába. Még mindig van egy csendes többség, de megjelent egy hangos kisebbség is, melynek tagjai aktív állampolgárokként előtérbe kerülnek, együtt dolgoznak és próbálnak tenni valamit a civil társadalomért. Még nagyon sok munka vár ránk, de van mit ünnepelnünk is.
Azt hiszem, Varga Tamás nagyon büszke lenne családjára: a kollégák egész Európára kiterjedő széleskörű hálózatára, a Civil Kollégiumra és arra, hogy a munkánk középpontjában a társadalom tényleges megváltoztatása és egy olyan világ építése áll, ahol senki sincs kizárva az állampolgáriságból.

„Ha nem teszünk semmit az elnyomás ellen, az nem a semlegességet, hanem az elnyomó mellé állást jelenti.”
(Paulo Freire)

Fordította Juhász Katalin

Péterfi Ferenc: Közösségfejlesztési törekvések az aktív állampolgárság fejlesztésére c. előadását terjedelmi okokból későbbi lapszámunkban közöljük! (A szerk.)


Bohdan Skrzypczak:
Aktív és tanulóközösség
- a gyakorlattól
az elméletig

A mi szervezetünknek, a CAL a Helyi Cselekvés Központja Egyesületnek egy kicsit rövidebb az élettörténete, mint a Közösségfejlesztők Egyesületéé. Mi a kilencvenes években kezdtük el a közösségfejlesztés módszereinek kidolgozását Lengyelországban, s persze nem jutott eszünkbe, hogy esetleg lefordítsuk magyarról lengyelre a meglévő irodalmat. És ezért tíz éven keresztül tulajdonképpen újra feltaláltuk a spanyolviaszt. Így ma inkább stratégiai kérdéseinkről beszélnénk.
Bevezetésül felvázolnám a témánk szempontjából a jelenlegi lengyel helyzetet. Annyiban különbözik csak a mostani magyar helyzettől, hogy nálunk nincsenek komolyabb megmozdulások, sőt, inkább az ellenkezője történik ennek. Kis túlzásokkal fogok beszélni, ezt nézzétek el, de így jobban tudom érzékeltetni az eseményeket, amelyek nagyon fontosak pillanatnyilag Lengyelországban, s amelyek nagyon nagy hatással vannak a mi munkánkra. Először is: az állampolgárság mint olyan, tulajdonképpen eltűnt Lengyelországban. Nem úgy mint emberek, hanem mint fogalom. Az állampolgárság egy idézőjelbe tett titkos „tabu” szó lett, ami nem szerepel semmilyen dokumentumban. Néha, érintőlegesen, megjelenik az Európai Unió kontextusában, de nem jelentősen. A hivatalos nyelvben most harc folyik bizonyos kifejezésekért, s ennek „eredményeképpen” tűnt el az „állampolgár” kifejezés is. Egy konzervatív, különleges nyelv jelent meg a liberális nyelv mellett. Eltűntek a választók is állampolgárokként. A legtöbb választáson harminc százalék alatti a részvétel. És eltűntek az országból azok az emberek, akik egyáltalán tiltakoznának valami ellen. Két év alatt kétmillió ember távozott el Lengyelországból európai, nyugat-európai országokba. Kettő millió két év alatt! Nagyon érdekes az a kérdés, hogy mi lesz, ha majd visszajönnek?!
Ennek az emigrációnak köszönhetően „megoldottuk” a munkanélküliség kérdését.
A posztkommunisták is eltűntek, ami egy érdekes jelenség. S ezt a listát szélesíthetnénk tovább.
Ha komolyan megnézzük ezeket a jelenségeket, akkor arra a következtetésre juthatunk, mintha az embereknek a szabadsághoz való joga nem lenne olyan fontos. Pedig Lengyelországban ez mindig nagyon fontos kulcsa volt a demokrácia fejlődésének. És akkor mi van helyette? Először is megjelent a „jó és szolidáris állam” fogalma, amit a legtöbb ember támogatott. Akik ott maradtak Lengyelországban, azok egy kicsit elveszettnek érzik magukat és bizonytalanságban élnek.
A másik ilyen fontos kérdés, hogy megjelent a hiányérzet a közösséghez való tartozásban is. Akkor, amikor elkezdtük a munkánkat, senki nem értette, hogy mit akarunk? Érthetetlen volt számukra az a fogalom, hogy közösség. Most ezt a fogalmat már mindenféle módon ragozzák Lengyelországban, tehát mindenki tisztában van vele valamilyen módon. S ha egy maximálisan leegyszerűsített analízist szeretnék most csinálni, akkor az utolsó huszonöt év szlogenjéhez kell fordulnom: „Nincs szabadság szolidaritás nélkül!”
Régen Lengyelországban mindenki a szabadságra koncentrált, s a szolidaritásról elfeledkezett. De mivel megjelent a „szolidarnoszty”, azaz a Szolidaritás - nagy Sz-szel -, ebben a bölcsőben kicsit elferdült a szolidaritás szó igazi jelentése. A társadalmi tőke lengyel szintjére csak egyetlen példát hoznék fel: egy felmérés szerint a lengyeleknek csak 15 százaléka bízik meg egy másik lengyelben, adott esetben a szomszédjában. A vállalkozó szellemmel nincs probléma, az egyéni aktivitással szintén nincsen - mindenki ügyeskedik, próbál előre jutni. De nincs együttműködés az emberek között, ez teljességgel eltűnt.
Nagyon aggódunk emiatt, és talán furcsa, de örülünk is neki, mivelhogy ezzel foglalkozunk. Hát ezért próbáltam meg definiálni a helyzetet, mert az nekünk új területeket adott a működésre, a tevékenységre.
Most kétféle, jelenleg alkalmazott stratégiát szeretnék bemutatni. Az egyik az én saját területemen, az én városomban érvényesült.
Egy húszezres városban dolgoztam tíz évvel ezelőtt, művelődési ház igazgatóként. Nagyon közel volt hozzám az a koncepció, hogy a kulturális központ olyan hely legyen, ahol a helyi közösségek is találkozhatnak. De mivel nem voltam szakmailag felkészülve a kultúrában való munkára, nem tudtam, hogy vannak dolgok, amiket nem szabad elkövetni. Akkoriban inkább intuitív, mint átgondolt volt az, amit csináltam. Az első célom az volt, hogy a város lakóinak visszaadjam a közösség érzését.
A város az úgynevezett visszacsatolt területen található, ahonnan korábban kitelepítették a német lakosságot. Nagy probléma volt az emberek azonosságtudatával. Meg kellett velük találni a kapcsolatot, és valami közös pontot kellett teremteni. A média-kultúra szimbólumaihoz próbáltunk közelíteni, s a tévésorozatok adták a segítséget. Akkoriban ment egy nagyon népszerű amerikai sorozat, a Miért éppen Alaszka? Az országban még mozgalom is alakult azok körében, akik ilyen Alaszkát szerettek volna. Az én ötletem az volt, hogy abban a városban, ahol dolgoztam, Oleckoban van Alaszka! Igen, ott volt, ráadásul ez egy északi határváros, egészen közel a litván határhoz. Igen, ez az a hely, ahonnan még a varjúk is visszafordulnak. S ami eddig szégyenletes volt, az most pozitív hangsúlyt kapott, és ami eddig rossznak számított, arról kiderült, hogy érdekes! Van valamink, amitől különlegesek vagyunk! És felléptem a tévében és azt mondtam, hogy mindenkit, aki Alaszkát szeretne, várjuk Oleckoban!
Nagy felelőtlenség volt! Nagy felelőtlenség volt...
Több ezer ember érkezett. A kultúrháznak volt egy huszonöt éves Nissanja, és ez volt a teljes szervezőpotenciál, amivel rendelkeztem. Szerencsére azért a végére minden jól sikerült. Természetesen megteremtődött a mágikus hangulat. Kicsit készültünk rá. Minden média írt róla, mindenhol szerepelt ez a vállalkozás, még a Los Angeles Times-ban is. Bebizonyítottuk, hogy Olecko is lehet Alaszka, és ez egy különleges hely! Egy hétig tartott ez a buli.
Az első öt napban a helyi lakosok egyáltalán nem vettek részt a rendezvényen. Kértem, hogy esetleg főzzenek a vendégeknek, vagy készítsenek valami ennivalót. Mindenki azt kérdezte, hogy mennyiért? De azért a hatodik napon a helyi lakosok is megmozdultak. Nagy felvonulást rendeztek a városközpontban - amiért megsértődött a helyi plébános, mert többen voltak, mint a templomi körmeneten. Az nem derült ki, hogy hogyan történt az, hogy ők körbejárták a várost - teljesen spontán szerveződés volt, amiből kiderült, hogy mégiscsak erős volt bennük a közösségi érzés.
Sokáig lehetne mesélni arról, ahogy mégiscsak létrejött egy ilyen képzelt közösség.
Végeztem szociológiai vizsgálatot is, az emberek kilencvenöt százaléka támogatta az Olecko-programot, anyagi helyzettől, kortól, foglalkozástól teljesen függetlenül.
No, dehát egy ilyen összejövetel nem tarthatott örökké! Igen, a hétköznapok és e között a szép álom között, hogy mi különlegesek vagyunk, mégiscsak megjelent a távolság, és a valóság felé kezdett közelíteni a dolog.
És akkor a képzelt, emocionális alapon működő közösségből elkezdtünk építeni egy tanuló-fejlődő közösséget. Ezekre a pozitív érzelmekre építve, őket felhasználva, elkezdtünk egy dialógus programot, elkezdtük bevezetni a helyi újságokat, a helyi információs központokat.
A többit már nem mesélem el, mert olyanok ülünk itt, akik tudjuk, hogy mit kell ilyenkor tenni. Mindig a kezdés az érdekes: hogyan indul el, hogyan gördül át a dolog.

És most szeretném bemutatni a gondolkodási módszerünket. Először tehát abban a tudatban vagyunk, hogy úgysem változik semmi. Aztán jön egy álom - esetünkben ez Alaszka volt. Majd rájövünk, hogy esetleg tényleg lehetünk különlegesek. Kiderül, hogy amiről azt hittük: nem lehetséges, azt mégiscsak meg lehet valósítani. Ezután megerősödik a meggyőződésünk abban, hogy ezt meg is tudjuk valósítani. És aztán következik a tapasztalat, hogy megtettük, sikerült! És aztán ismét jön egy következő elképzelhetetlen dolog, amiről azt hisszük, hogy megvalósíthatatlan. Ez folyamatban leírva így néz ki: Emócionális fázis - tanulási folyamat - aktivitás - újabb (felsőbb) emócionális fázis és így tovább…
Röviden elmondtam tehát, hogy milyen tapasztalatokat szereztem Oleckoban.

A másik munkamódszerünket a CAL-szervezet, a Helyi Cselekvés Központja fejlesztette ki. Azt vizsgáltuk, hogy hogyan lehetne sokkal nagyobb, országos területre is átvinni azt a tapasztalatot, amit Oleckoban szereztünk. Abból indultunk ki, hogy minden településen helyi közösségfejlesztő központokká kéne fejleszteni a meglévő intézményeket, mint például a kultúrház intézményét vagy a társadalmi segítő központot, iskolát, klubot stb. Fel kellene készíteni ezeket az intézményeket arra, hogy közösségfejlesztő vagy társadalmi integrációs központokká válhassanak. Ezzel egyidejűleg elkezdtünk dolgozni azon, hogy a közösségfejlesztést végzők tevékenységének melyek a kompetenciái. Mi közösségi animátoroknak neveztük őket, ami lényegében hasonlít az angol community worker - közösségi munkás - foglalkozáshoz.
Ezek voltak tehát az alapjai annak, hogy változásokat tudjunk létrehozni a közösségeken belül. De ezek a közösségi szervezetek már az egész lakosságot érintik. Egy háromszög minden egyes elemének a bekapcsolásával a stratégiánk a következő volt:
- Van egy elképzelésünk - nem feltétlenül saját kútfőből, jó példákat is vehetünk - például a magyar gyakorlatból,
- az ún. „bevezető csoportok” átveszik és begyakorolják ezt az elképzelést, s ellenőrzik hatékonyságát,
- ezek után kidolgozzuk a módszert és létrehoztuk a hálózatot.

Ez tulajdonképpen egy innovációs inkubátor. S ezután következik mindennek valamiféle törvényesítése, a törvényhozásba történő bevezetése. Ez a folyamat teljes lezárása.

Most folyik azoknak a közösségi házaknak, kultúrházaknak az átalakítása, amelyek majd később a közösségfejlesztés központjaivá válhatnak. De persze nem minden típusú intézménynél történik ez egyformán. A társadalmi támogató központokkal előrébb tartunk. Esetükben már sikerült a törvényhozásba is bevinnünk a dolgot, tehát ez a modell már az összes lengyelországi társadalmi támogató központban érvényben van, be is vezettük. Nagy sikert jelent számunkra, hogy ezt a filozófiát sikerült egy rendszerben életre kelteni és bevezetni.
Azért vagyunk a kulturális központokkal hátrébb, mert a minisztérium sem támogatja ezt a munkát. A közeljövőben fogunk találkozni a kulturális központok dolgozóival és „erőátcsoportosítást” fogunk végrehajtani. Először is megváltoztatjuk a nyelvet és a folyamat leírását. Most inkább úgy hívjuk majd a célt, hogy „alkotó közösség” létrehozása. Az derült ki ugyanis, hogy itt valamiféle nyelvi blokádok léteznek, s sorompók csukódnak le a „közösség”, az „aktív közösség” kifejezésre. Tehát túl sok, elsősorban a szociális munkához kapcsolódó kifejezést használtunk, és rájöttünk, hogy meg kell változtatni a nyelvet. És így már esetleg nem csak a döntéshozóknál, hanem nagyon sok kulturális központ igazgatójánál is át fog menni ez a dolog.
Az animáció már az egyetemen is oktatott tárgy, s így tulajdonképpen már gazdasági szerepe is van, hiszen itt el tudjuk adni a tudásunkat - elvben, mert most még mindent magunknak kell előteremteni: a tudást és egyelőre a pénzt is mi adjuk hozzá. Ebben a fázisban vagyunk tehát a helyi szervezetekkel, de a teljes társadalmi közösség fejlesztésének még csak az elején járunk.

S ez a programunk utolsó stratégiai eleme. Bizonyára az általunk ismerteken kívül is több hatékony eszköz van az aktív állampolgárság elérésére. Tizenöt lengyel szervezettel létrehoztunk egy koalíciót, amelyben mindenki nagyobb, mint mi. Mindenki a saját termékét teszi bele az egészbe. Egyikünknek tanulmányi pénzalapjai vannak, másikunknak helyi fejlesztési alapjai, és vannak, akik önsegélyezésre specializálódtak. Amit mi adunk ehhez, az az, hogy megpróbáljuk mindezt összefogni, s mi adjuk az elméletet és a fejlesztést hozzá. Egy internetes portálon jelenítjük meg az összes tudásunkat arról, amit úgy neveznek, hogy aktív állampolgárság.
Ez nem egy könnyű folyamat. Nagyon sok szervezet nem szívesen osztja meg tudását másokkal, rivalizálnak egymással, nincs idejük stb. A koordináció nagyon diplomatikus magatartást igényel. Nekünk előnyt jelent az, hogy nem mi vagyunk a legnagyobbak és legerősebbek, tőlünk tehát nem félnek és nem is tekintenek konkurenciának bennünket - de majd mi megmutatjuk nekik…!
Fordította Laszlovszky Zsuzsa


Szilágyi Ákos előadását terjedelme miatt sajnos nem közölhetjük. Az elhangzott gondolatok egy része a Népszabadság 2001. augusztus 18-i számában olvasható: Kemény demokrácia - Melyik uralmi mód felel meg a magyar életvilágnak? címen, más része a www.ketezer.hu, a 2000 Irodalmi és társadalmi havilap honlapján, Interregnum (1) és (2) címen, a 2006. novemberi és decemberi számban! (A szerk.)


Chuck Hirt:
Az aktív európai állampolgáriság
- egy közép-kelet-európai nézőpont

Elöljáróban szeretném elmondani, hogy milyen nagy megtiszteltetés számomra, hogy meghívást kaptam erre az eseményre, mely Varga Tamás emlékére minden évben megrendezésre kerül. A magyar Közösségfejlesztők Egyesületéhez, és különösen Ilonához és Mátéhoz, különleges baráti szálak fűznek, így óriási öröm számomra, ha velük lehetek. Amikor meghívtak, habozás nélkül igent mondtam.
De térjünk a tárgyra! Engedjétek meg, hogy röviden bemutatkozzam és vázoljam, milyen háttérrel érkeztem. Először is, az Egyesült Államokban nőttem fel. Pályafutásom során különböző közösségi szervezeteknél dolgoztam és már majdnem 50 éves voltam, amikor először eljutottam Európába, ahol azután nem sokkal később sikerült állást is találnom: egy olyan munkát, mely egy évre Szlovákiába szólított egy állampolgári részvételt támogató projekt létrehozására. Azóta több mint tíz év telt el, és én még mindig Szlovákiában dolgozom, ugyanannál a szervezetnél, bár a tíz év alatt többször nevet változtattunk. A szervezet jelenlegi neve Center for Community Organizing (Közösségszervezési Központ). Az előadásom első részében elhangzó megfigyelések és gondolatok alapvetően ebből a munkából merítenek, és a gyakorlatból vett példák és történetek így elsősorban Szlovákiára fognak koncentrálni.
A második fontos hatás, mely alapvetően meghatározta életemet ezen a területen, az a CEE Citizens Networkban (Közép-kelet-európai Állampolgári Hálózatban) végzett tevékenységem, így előadásom második részében a közép-kelet-európai régió kérdéseiről beszélek majd. A Hálózat hat évvel ezelőtt jött létre, amikor a National Democratic Institute (Nemzeti Demokratikus Intézet) által kezdeményezett három állampolgári részvételi projekt képviselői Szlovákiából, a Cseh Köztársaságból, Bosznia-Hercegovinából és a német Marshall Fund által korábban támogatott három hasonló jellegű projekt képviselői Lengyelországból, Bulgáriából és Romániából valamennyien összejöttek, hogy megvizsgálják a tapasztalatcsere lehetőségét. A résztvevők visszajelzései nagyon pozitívak voltak, így elindítottuk a hálózatot. A Charles Stewart Mott Alapítvány pénzügyi segítségének köszönhetően a Hálózat az egész régióban növekszik: jelenleg 17 tagországból mintegy harminc taggal büszkélkedhetünk.
Az előadásom szempontjából harmadik fontos információforrás az az Európai Unió által finanszírozott projekt, melyben a Center for Community Organizing is részt vett az elmúlt két év során. A projekt célja, hogy a nagy lakótelepeken végbemenő városrehabilitációs erőfeszítéseket vizsgálja. Ennek részeként elkészítettünk egy tanulmányt az állampolgári részvétel és a különböző érintettek szerepére vonatkozóan. Az eredményeket a közelmúltban publikáltuk és ezekre majd előadásomban is kitérek. Ez a munka tovább szélesíti tapasztalatainkat, melynek révén összehasonlításokat végezhetünk Nyugat-, Közép- és Kelet-Európa országai között.
Végül az utolsó jelentős tényező, mely kihatott gondolataimra, az a számos írás, mely ebben a témakörben született. Ezek közül az egyik legfontosabb az a könyv, melyet múlt héten küldött egy barátom az Egyesült Államokból, a címe: „The Weakness of Civil Society in Post-Communist Europe” („A civil társadalom gyengesége a posztkommunista Európában”). A könyvet 2003-ban adták ki és szerzője Marc Morje Howard.

A középpontban: Szlovákia
Amikor 1996-ban elkezdtem Szlovákiában dolgozni azzal a feladattal, hogy elindítsak egy közösségszervezési projektet, nem volt könnyű dolgom, mivel a közösségszervezés mint szakma egyszerűen nem létezett. Az az ötlet, hogy a szervezetünk alkalmazottai körbelátogassák a különböző szomszédságokban élőket, bekopogjanak a lakók ajtaján és beszélgessenek velük problémáikról, teljesen elképzelhetetlen volt szinte mindenki számára. Már maga a szókincs is problematikus volt, mivel a munka során használt bizonyos szavak egyszerűen nem léteztek a szlovák nyelvben. Egyéb nehézségeket is le kellett gyűrnünk, például azt a feltételezést, hogy az állampolgárok nem találkozhatnak anélkül, hogy egy bejegyzett szervezet tagjai lennének. A közösségi terek hiánya szintén akadályozta az emberek összehozását, bár az iskolák gyakran megengedték, hogy az épületükben összejöveteleket tartsunk.
A kezdeti nehézségek ellenére a szervezők elkezdték az interjúkat, és sokkal nagyobb fogadókészségre találták, mint amire számítottak. Az állampolgárok kezdtek összejárni, közös cselekvésbe kezdtek, és sikeresen megoldottak néhány helyi problémát. Számos kampány indult országszerte, melyek azután sikert is arattak, így például a rendőri járőrözés fokozása a szomszédságokban, új járda építése a városközpontban, az omladozó erkélyek felújítása, a buszközlekedés javítása a helyiek igényeinek figyelembevételével. Nemrégiben Besztercebányán a helyiek sikeresen nyomást gyakoroltak a városi önkormányzatra és elérték a városi trolibusz-közlekedés újbóli visszaállítását.
Megnőtt az állampolgárok aktivitása a választásokat megelőző tevékenységekben is: elérték, hogy a megválasztott képviselők beszámoltathatósága nagyobb legyen, saját választási programot fogalmaztak meg, és sikerült a részvételi arányt is megnövelniük. Az állampolgárok saját közösségeikben tudtak forrást teremteni, saját rendezvényeket szerveztek, melyek keretében például megünnepelték a gyermeknapot és a Mikulást, valamint sportnapokat tartottak lakóhelyükön. Saját kezdeményezésre létrehoztak egy internetes oldalt annak érdekében, hogy javítsák a kommunikációt a választott képviselők és állampolgárok között.
A helyi szomszédsági kezdeményezések azután összekapcsolódtak városi szintű tevékenységgé, és kísérlet történt országos szintű állampolgári szervezet létrehozására is. Azonban amikor a szervezetünk által nyújtott támogatás csökkent és nem teljesültek a kezdeti ígéretek, az országos állampolgári szervezet nem volt képes tovább fenntartani működését és jelenleg megszűnőben van.
Szlovákiai tevékenységünk legismertebb eleme az a kampány, mely Besztercebánya Radvan nevű városrészében indult, ahol a helyi lakosok meg akarták akadályozni, hogy a Shell benzinkutat építsen a sétálóutcákból álló városközpont területén. Két és fél éves küzdelem árán végül sikerült a Shellt meggyőzni, hogy ne építse fel a tervezett benzinkutat. A kampány mögé felsorakoztak az állampolgári csoportok Szlovákia legalább hat másik városából és a végül sikerült támogatást kapniuk a Közép-kelet-európai Állampolgári Hálózattól is.
Az elmúlt tíz év alatt a következő eredményeket értük el:
- Nőtt a társadalmi tőke.
Szlovákiában ez egy igen fontos kérdés, mivel a munka elején meglehetősen alacsony volt a társadalmi tőke, úgy érzem, sikerült ezen a területen jelentősen javítanunk. A munka során egyre több tapasztalat halmozódott fel az állampolgárok összehozása és a közösségi tudat kialakítása terén. Amint az állampolgárok elkezdenek összejönni valamilyen közös cél, lakóhelyük jobbítása vagy valamilyen más program megvalósítása érdekében, egyre több kapcsolat alakul ki közöttük. Ez különösen a kisebb szomszédságokban volt jellemző. Több nehézségbe ütköztünk, amikor a nagy lakótelepeken élőket próbáltuk mozgósítani, mivel ezeken a területeken alacsonyabb a társadalmi tőke szintje, és sokkal nagyobb kihívással kell szembenéznünk, ha bármilyen változást akarunk elérni.
- Sikerült nagyobb hatalommal felruháznunk
az állampolgárokat.
Amikor az állampolgárok megtapasztalják az általuk előidézett változást, megértik, hogy képesek változtatni, és hogy ezzel a képességgel élniük kell. Ezt nem csak a beszélgetések vagy képzések során ismerik fel, hanem a gyakorlatban saját maguk is ténylegesen megtapasztalják a hatalomnak ezt az érzését. A tíz év alatt megváltozott szemléletük választott képviselőik vonatkozásában is: míg korábban megközelíthetetlennek tartották őket, most rendszeresen elhívják őket megbeszéléseikre, és nemegyszer felelősségre is vonják őket.
- Az állampolgárokat a kimondottan helyi ügyek tudják összehozni.
A legtöbb embert a közvetlen környezetükben felmerülő kérdések képesek megmozgatni, aktivizálni. Néhányukban azután felébred az érdeklődés a városi szintű, regionális vagy akár országos szintű kérdések iránt is. Az érdeklődés ilyen típusú kialakulásához azonban általában jelentős idő, tapasztalat és támogatás szükséges. Ezidáig nagyon ritkán tapasztaltuk, hogy ez az aktivitás európai szinten is megjelent volna.
- Az elért változások és sikerek modellt és reményt nyújtanak mások számára.
A kampányok sikerének megismertetése másokat is inspirál az aktivitásra. A jelentős publicitást kapott nagyobb események után megnő azon állampolgárok száma, akik ellátogatnak hozzánk megoldandó problémáikkal. Ez leginkább a Shell-kampány után volt megfigyelhető, melynek sikerére igazából senki sem számított. Az állampolgárok kezdtek abban hinni, hogy közös munkával változást tudnak elérni. E kampány sikere az Állampolgári Hálózatra is kihatott, és jelentős lökést adott ahhoz, hogy a szervezet tevékenysége a jövőben még proaktívabb legyen.
- A győzelmek és a sikerek rövid életűek és az általános pesszimizmus gyorsan visszatér.
Számomra az volt idáig az egyik legnagyobb meglepetés, hogy milyen gyorsan tér vissza a pesszimizmus a siker, illetve a győzelem elérése után. Nem tudom, hogy ez a kérdés mennyire csak Szlovákiára vagy a régióra jellemző, de úgy tűnik, van egy rövid időszak a győzelem vagy egy sikeres tevékenység befejezése után, amikor az állampolgárok elégedettek és optimisták, de csak nagyon rövid időnek kell eltelnie ahhoz, hogy a csüggedtség állapota ismét visszatérjen.
- A városi önkormányzatokban továbbra is nagy az ellenállás az állampolgárok bevonása ellen.
Csak nagyon kevés jelét látjuk annak, hogy a városi önkormányzatok képviselői értenék és támogatnák az aktív állampolgáriságot. Úgy tűnik, a kommunizmusból való átmenet alapvető mozgatórugója sokkal inkább a kapitalizmus, mint a demokrácia. Van néhány biztató jel is, de ezek inkább a kivételekhez sorolhatók.
- Erős az ellenállás a formalizált vezetés és tagság létrehozása ellen.
Az állampolgári kezdeményezések továbbra is meglehetősen gyengék, mivel erős az emberekben az ellenállás az olyan szervezetek létrehozása iránt, melyek világosan meghatározott vezetéssel és formalizált tagsággal rendelkeznek. Úgy tűnik, hogy ez a jelenség még a kommunista múlt örökségéhez köthető, de a jelenben is folytatódik és korlátozza az állampolgári cselekvés hatékonyságát.
- Kevés az állampolgári kezdeményezés, és a társadalmi tér továbbra is csak korlátozottan áll rendelkezésre.
Az elmúlt tizenhét év munkája ellenére továbbra is viszonylag alacsony az állampolgári kezdeményezések száma. Ha ehhez még az is társul, hogy a helyi képviselők egyáltalán nem támogatják az állampolgári részvételt, csak nagyon kevés aktív szervezet tud létrejönni. Hiába vannak kisebb megmozdulások, ha ezek kívül esnek az állampolgári tevékenységek létrehozását támogató programokon, csak nagyon ritkán sikerül önállóan továbbfejlődniük. A közösségi tér hiánya továbbra is probléma, mivel ezidáig csak nagyon kevés közösségi központ, illetve közösségi térként használható létesítmény épült.

Középpontban a közép-kelet-európai térség
A továbbiakban áttérek a közép-kelet-európai régióra, ahol hivatalos formában - a CEE Citizens Network (Közép-kelet-európai Állampolgári Hálózat) - révén 2000 óta vagyunk aktívan jelen. Mint korábban már említettem, a Hálózat hat éves fennállása alatt folyamatosan növekedett és jelenleg 17 tagországgal rendelkezik. A legnagyobb növekedésre az első évben került sor, amikor a szervezet taglétszáma megkétszereződött.
Itt ki kell térnünk arra a lényeges kérdésre, hogy miként definiáljuk a közép-kelet-európai térséget. E témában számos különböző értelmezés létezik. Mi egy tágabb definíció mellett döntöttünk, amelybe természetesen beletartoznak egyrészt azok az országok, melyek a közelmúltban csatlakoztak az EU-hoz, másrészt a tőlük délre és keletre fekvő országok, beleértve a következő országokat de másokat sem kizárva: Albánia, Bosznia-Hercegovina, Szerbia, Macedónia, Horvátország, Románia, Bulgária, Ukrajna, Oroszország, Grúzia, Örményország, Azerbajdzsán, Moldávia és a Belorusz Köztársaság. A határvonalak ilyen meghúzása részben a támogatókhoz köthető, különösen a C. S. Mott Alapítványhoz, mely aktívan részt vesz a régió keleti részében zajló tevékenységek támogatásában, és ebbe szeretné ezeket az országokat is bevonni. Közben a német Marshall Alapítvány a déli határokon található országokat támogatta, ezért az ő részvételüket is ösztönözte. Megállapodás született arról, hogy ezeket a szempontokat a további tevékenységünknél figyelembe vesszük.
Amikor a hálózat hivatalos formát öntött, elsődleges célkitűzésként azt fogalmazta meg, hogy fórumot nyújtson a szakemberek és a közösségek aktív tagjai számára közös találkozók, képzések, cserelátogatások és konferenciák megrendezéséhez. Döntöttünk arról, hogy kétévente tarjuk konferenciánkat, így negyedik konferenciánkra 2007 májusában kerül majd sor, észt partnerünk szervezésében. Éppen most fejeztük be ötödik képzésünket Romániában a részvételen alapuló tervezés témakörében. A másik lényeges tevékenységünk egy aktív weboldal létrehozása volt.
A Shell-kampányban való részvételt követően úgy döntöttük, hogy proaktívabb szerepet kell vállalunk a régióban, de a döntést követő egy évben a Hálózat nem tudta ezt a célkitűzést megvalósítani. A képviselőcsapat következő éves megbeszélésén azután egy közös folyamat végeredményeként a csoport megfogalmazta a következő lépéseket. Így fő eseményként létrejött az Állampolgári Részvétel Hete, és további tevékenységekről is határoztunk, így arról, hogy megvalósítjuk a „legjobb gyakorlat” példáinak átadását, illetve arról, hogy a régió legalább három új helyszínén új párbeszéd kezdeményezésére törekszünk
A múlt év volt az első, amikor elkezdtük ezt a tervet a gyakorlatban is megvalósítani. A folyamatot elindító meghatározó esemény az első Állampolgári Részvétel Hete volt szeptember végén, melyben majdnem mindegyik tagország részt vett. A legaktívabbak magyar partnereink voltak, akik sikeresen mozgósították fejlesztő csoportjaik kiterjedt hálózatát, illetve számos nonprofit szervezetet, akik a hét során több nyilvános rendezvény házigazdái voltak. E példamutató munka jutalmaként felkértük őket, hogy koordinálják a 2006-os eseményt, mely azután még aktívabb részvételt eredményezett. Reméljük, hogy ez a rendezvény a jövőben is fejlődni fog, és alapvető eszköze lesz az állampolgári részvétel ösztönzésének az egész régióra vonatkozóan.
A legjobb gyakorlat példáinak összegyűjtése is megkezdődött azután, hogy 2005 őszén módszertani képzést tartottunk a jó gyakorlat leírásáról. Az eddig elkészült példákat éppen most publikáltuk a Hálózat webolalán, de gyűjtésük a jövőben is folytatódik, és rendszeresen frissítjük majd velük a weboldalt.
Igen szembeötlő különbségek voltak megfigyelhetőek az egyes tagországokban a Hálózat létrehozásakor. Bosznia-Hercegovina esetében például a többi tagországtól teljesen eltérő helyzet alakult ki, hiszen éppen akkor fejeződött be a fegyveres harc, és az ország még a nemzetközi csapatok fennhatósága alatt állt. A Belorusz Köztársaságban pedig folyt a küzdelem a polgári jogok folyamatos megcsorbítása ellen. Általánosságban azt mondhatjuk, egyik tagunkat idézve, hogy egyértelmű különbség volt megfigyelhető a volt kommunista országok, illetve a „mély kommunizmusban” élők között. A különbség egyik észrevehető jele az volt, hogy a nonprofit szervezetek vezetői fiatalabbak voltak azokban az országokban, ahol kevesebb évet töltöttek kommunista irányítás alatt, mint azokban, melyek „mély kommunizmusban” éltek.
A tagországok közötti különbségek azonban nem csökkenőben, hanem inkább növekvőben vannak, és úgy tűnik, ez a tendencia a jövőben is folytatódni fog. Ebből a szempontból legnyilvánvalóbb különbséget az EU tagság jelenti: jelenleg nyolc tagországunk tagja az Európai Uniónak és ezeknek országoknak a csatlakozás előtti jogharmonizáció során számos törvényt és jogot kellett elfogadniuk. Másik végletként ott vannak azok az országok, melyeknek nagyon csekély vagy szinte semmi esélyük sincs arra, hogy belátható jövőben az EU tagjai legyenek, illetve azok, akik a két véglet között találhatóak.
Egyértelműen látszik, hogy az aktív állampolgári részvételt illetően mind a Belorusz Köztársaságban, mind Oroszországban romlott a helyzet. A Belorusz Köztársaság tekintélyuralmi rendszere továbbra is korlátozza a civil társadalom működését és egyre nehezebb a nyugati pénzek felhasználása is. Oroszországot illetően pedig egyre erősödik az aggodalom egy Oroszország és Grúzia közötti katonai konfliktus lehetősége miatt.
A sors iróniája, hogy a másik kialakulóban levő jelentős különbség az elérhető támogatási lehetőségekhez köthető. Az EU tagországok komoly támogatástól estek el annak következtében, hogy a nyugati demokratikus országok beszüntették támogatásukat és keletebbre viszik azt. Bár léteznek új lehetőségek az EU révén, sok szervezet számára továbbra is nagyon nehéz a támogatás biztosítása.
A sors másik iróniája, hogy Oroszországban a helyzet olyan mértékben romlott, hogy az egyik partnerszervezetünknek azért sikerült beavatkoznia, mert meggyőzte a helyi önkormányzatot, hogy az saját jól felfogott érdekében engedje át az irányítás bizonyos területeit az állampolgároknak, mivel neki semmilyen erőforrás nem áll rendelkezésére az érdemi munkához. A helyi önkormányzat végül is beleegyezését adta, ennek keretében sikerült az állampolgárokat összehozni, akik azután kidolgozták saját fejlesztési stratégiáikat közösségük számára. Bár csak nagyon korlátozott nyugati támogatás állt rendelkezésre, sikerült megvalósítaniuk ezeket a stratégiákat. Paradox módon éppen ez a kétségbeejtő helyzet vezetett ahhoz, hogy az állampolgárok megtalálják a módját annak, hogy jelentősen növeljék részvételüket, és a közép-kelet-európai régióban egyedülálló befolyásra tegyenek szert. Azonban ez egy meglehetősen elszigetelt példának tekinthető, mivel az általános helyzet és a körülmények az olyan országokban, mint Oroszország, általában hanyatlást mutatnak az aktív állampolgáriság szempontjából.

A középpontban: Európa és...
A továbbiakban szeretném a kört még tovább bővíteni egy nyugat-, közép- és kelet-európai példákat magába foglaló összehasonlítással. Mint korábban már említettem, lehetőségem nyílt arra, hogy részt vegyek egy EU által támogatott projektben, mely igen érdekesnek bizonyult, mivel a nagy lakótelepek tervezési és rekonstrukciós problémáit vizsgálta. Itt nincs lehetőség a projekt részletes leírására, ezért mondandómat a munkának arra a részére fogom korlátozni, melyet én vezettem és melynek az volt a feladata, hogy a tanulmányozásra választott helyszíneken az állampolgári részvétel szerepét vizsgálja. A helyszínek között volt Berlin (mint vezető partner, a város keleti részéből), Lipcse Németországból, az olaszországi Velence Marghera városrésze, Plzeň a Cseh Köztársságból, Tychy és Varsó Lengyelországból, Budapest XV. kerülete Magyarországról és természetesen az én városom, Besztercebánya Szlovákiából. Ezen kívül a projektben részt vett Dublin is Írországból, mivel egy ottani jó barátomat, Mick Cowmant kértem fel, hogy legyen a munkából készült tanulmány társszerzője. Mick korábban 10 évig irányított egy rehabilitációs projektet Dublin Ballymun nevű városrészében, így igen jelentős tapasztalatokkal tudott a projekthez hozzájárulni.
Úgy döntöttünk, hogy az összehasonlítás eszközeként Sherry Arnstein „részvételi létra” nevű modelljének egyik változatát fogjuk felhasználni, mely öt szakaszból áll. Ezek a következők: információ, konzultáció, közös döntés, közös cselekvés és végül támogatás.
A tanulmány további érdekessége az volt, hogy a nyugat- és kelet-európai példák összehasonlításán túl figyelembe vette a kelet-németországi helyzetet is, ami egy fajta hibridnek tekinthető. Összesen két nyugat-európai, két kelet-németországi város és öt közép-kelet-európai város vett részt a projektben.
Az eredmények alátámasztották azt a feltevést, hogy jelentős különbségek léteznek a részvétel mértékét illetően: míg a nyugat-európai városokban nagy arányú részvétel volt megfigyelhető, addig az új tagországoknál az aktivitás igen alacsony szintjével kellett megküzdeni. A két kelet-német város jobban hasonlított a nyugat-európai városokhoz, azonban az ő esetükben sokkal jellemzőbb volt a felülről lefelé történő kezdeményezések gyakorisága. Az olyan városok, mint például Besztercebánya, még az első szakaszt, az „információt” is alig érték el. Voltak jelei annak, hogy más kelet-közép-európai városokban legalább a nyitottság megvan, és próbálnak valamilyen alapszintű részvételt megvalósítani. Az is bizonyítottnak látszott, hogy az ilyen típusú projektekben való részvétel arra ösztönözte a résztvevőket, hogy növeljék az állampolgári aktivitást és mindezt nagyon pozitív élményként élték meg.
Markáns különbségek voltak mind Marghera (Velence), mind Ballymun (Dublin) esetében az állampolgári bevonás mértékének tekintetében. A Ballymun projekt komoly erőforrásokat szentelt az állampolgári aktivitás és részvétel képességének kialakítására és fejlesztésére. A 20 000 állampolgárból álló közösséget felosztották öt különböző „szomszédsági” területre. A helyieket felkérték arra, hogy küldjék el képviselőiket a Városrehabilitációs Testület Igazgatóságába, akik részt vettek az alapvető tervek kidolgozásában. A lakóknak pedig lehetőségük volt arra, hogy konzultáljanak a saját lakásukat érintő konkrét tervek részleteiről.
Marghera-ban a városi önkormányzat egy olyan részvételi projektet indított el, amely szintén különböző „övezetekre” osztja fel a várost, melyek azután saját választott képviselő-testülettel rendelkeznek. Ezek a testületek azután a városi önkormányzat szervezeti felépítésének részét képezik: nem csak hogy rákerülnek a szervezeti ábrára, de ténylegesen központi szerepet töltenek be. Az állampolgári szervezeteket felkérik a költségvetés előkészítési folyamatában való részvételre. Az irányítás egy új formáját is bevezették, az e-kormányzást, melyhez létrehoztak egy internetes képzési központot, ahol több száz állampolgár kaphat képzést az internethasználatra vonatkozóan. A munka következő fázisaként az összes „övezetből” vezetőket képeztek. A képzés befejezése után mindegyik csoport kapott egy vezeték nélküli internetelérést biztosító laptopot, mellyel egyaránt kaphatnak információt a helyi önkormányzattól, de ők maguk is beterjeszthetik ötleteiket a városnak megfontolásra.
Ez a típusú aktív állampolgáriság egyelőre csak álom a kelet-európai régióban, de lassan azért közelebb kerülünk megvalósításához.

Elméleti megközelítés
Számos színvonalas írásos munka született az aktív állampolgáriság témaköréről az európai és különösen a kelet-közép-európai régió helyzetének vonatkozásában. Még csak a múlt héten kaptam meg az egyik ilyen munkát, amely az egyik legjobb, amit eddig olvastam és címe: „The Weakness of Civil Society in Post-Communist Europe” (A civil társadalom gyengesége a poszt-kommunista Európában). Könyvében a szerző arra tesz kísérletet, hogy dokumentálja a civil társadalom fejlődésének néhány jelentős eltérését a „poszt-kommunista Európa” és a világ más részeinek vonatkozásában. A könyv „a civil társadalomra összpontosít, mely az állam és család közötti nyilvános tér kulcsfontosságú eleme, és melyet önkéntes szervezetek testesítenek meg”. A szerző arra keresi a magyarázatot, hogy miért ennyire nyilvánvalóan gyenge a civil társadalom, miért ilyen alacsony a szervezeti tagság, illetve az egyszerű emberek részvételi aránya.
Lehetséges magyarázatként három alapvető tényezőt ajánl, melyek a közép-kelet-európai régióra jellemző, korábbi és jelenlegi tapasztalatok folyamatos újraértelmezéseiből adódnak:
1. A szervezeti tagsággal kapcsolatos korábbi tapasztalatok, különös tekintettel arra a továbbélő bizalmatlanságra, mellyel az emberek a formalizált szervezetekben való tagsághoz viszonyulnak a korábbi kommunista szervezetekben való kényszerű tagság eredményeként.
2. Az informális magánhálózatok továbbélése, melyek a formalizált és közcélú szervezetek helyettesítőiként vagy alternatíváiként működnek.
3. Általános csalódottság az új demokráciát és a jelenlegi kapitalista rendszereket illetően, melynek következtében sok ember eltávolodik a közszférától.

A szerző érvelése szerint nem valószínű, hogy a változás gyorsan vagy nagyon határozottan menjen végbe, figyelembe véve a kommunista időszak tapasztalatainak tartós továbbélését. Megemlít két lehetőséget arra, milyen módon mehet végbe ez a változás. Az egyik, melyről sokat hallunk a régióban, az a nemzedékváltás. Ez természetesen azt jelenti, hogy az idősebbeket folyamatosan felváltják a fiatalabbak, akiket kevésbé formált a kommunista intézményekhez való viszony, mint a legtöbb felnőttet. A második lehetséges alternatíva az állam aktívabb szerepvállalása az önkéntes szervezetek támogatásában, illetve a velük való együttműködésben, oly módon, hogy ezek a szervezetek az emberek személyes életének részévé váljanak és ne elidegenítőnek, illetve felülről rájuk kényszerítettnek érezzék őket.

Összefoglaló
Igen sajátos helyzet alakult ki az aktív állampolgáriság tekintetében a mai Közép-Kelet-Európában. A kommunizmusból való átmenet korántsem volt egyszerű folyamat és ezután sem lesz könnyű. Egyértelműen megfigyelhető a civil társadalom fejletlensége, mint ahogy azt többen dokumentálták is, például Marc Howard, illetve mások írásai is, és ebben világosan kimutatható a múlt hatása. Ugyanakkor figyelemreméltó az a belső szenvedély, mellyel az emberek változást akarnak a jövőben: az elmúlt tíz év munkájának története Szlovákiában és az Állampolgári Hálózat tagországainak tapasztalatai napi szinten tanúságtételt jelentenek erről a más élet iránti vágyról.
Úgy gondolom, hogy Marc Howard helyesen ítéli meg a változás lehetőségeit, de meggyőződésem, hogy több más lehetőség is létezik. Az első az, hogy az EU-nak határozottabban kellene képviselnie egy dinamikusan működő civil társadalom létrehozásának szükségességét, és ehhez több erőforrást kellene rendelkezésre bocsátania, illetve a támogatások megítélésénél magasabb szintű részvételi követelményeket kellene támasztania. A második lehetőség pedig az, hogy maguk az állampolgárok és a velük együttműködő nonprofit szervezetek, mint például a magyar Közösségfejlesztők Egyesülete, a mi Közösségszervezési Központunk, az Állampolgári Hálózat és sok más tehetséges szervezet, továbbra is nyomást gyakoroljon a választott képviselőkre a szükséges változások megvalósítása érdekében és olyan szervezeteket, illetve kezdeményezéseket hozzanak létre, melyek arra inspirálnak másokat is, hogy csatlakozzanak és merjenek a változások élére állni. Ez a folyamat elindult, de még idő kell hozzá.

Fordította Juhász Katalin


Harkai Nóra: A demokratikus deficit, az aktivitás problémái c. előadásának szövegét e számban azért nem közöljük, mert az egy nagyobb tanulmány részét képezte és ezt a tanulmányt a konferenciára „Közösség és közösségi munka” címen a Közösségfejlesztők Egyesülete teljes terjedelmében megjelentette a Parola füzetekben. (A szerk.)


Ruben David Fernandez:
Társadalmi és részvételi nonprofit vállalkozás (Cooperativa ETCS Barcelona) -
Interkulturalizmus: A közösségi
és az állampolgári részvétel kihívásai

Először is szeretnék köszönetet mondani a Közösségfejlesztők Egyesületének, amiért lehetővé tették számunkra, hogy részt vehessünk ezen a konferencián és tapasztalatainkat megoszthassuk veletek. Előadásomnak két fő célkitűzése van: egyrészt a katalán régió, illetve városunk, Barcelona társadalmi és politikai kontextusának összefoglalása és azon belül a közösségfejlesztés, civil részvétel, illetve civil társadalom jelenlegi állapotának bemutatása; másodsorban pedig egy közösségfejlesztési módszer megismertetése a Barcelona Roquetes nevű városrészében zajló interkulturális közösségi projekt példáján keresztül.

A szervezet és tevékenysége
A Cooperativa Estratčgies per ala Transformació Comunitária Sostenible (Stratégiák a fenntartható közösségi átalakulásért) nevű szervezet szövetkezeti formában dolgozik, kilenc taggal, így a döntések a tagok közös részvételével történnek. A szervezet tagjai részt vesznek a Barcelonai Autonóm Egyetem munkájában: néhányan a posztgraduális tanulmányok területén a közösségi részvétel és a fenntartható fejlődés témakörében, a többiek pedig a mesterképzés szintjén szociálpolitika és közösségi politika témákban. Tevékenységi területünk kiterjed a közösségfejlesztési folyamatokra, valamint a helyi szintű (önkormányzatok-szomszédságok) szociális-közösségi politikában alkalmazott állampolgári részvételt elősegítő módszerekre.
Működésünk bemutatása szempontjából fontosnak tartom, hogy összefoglaljam néhány fogalom általunk használt munkadefinícióját. Ezek a következők:
- Közösség: egy adott terület és népessége, annak szükségleteivel és problémáival, közösségi érdekekkel és erőforrásokkal; a szereplők és köztük kialakuló viszonyok,
- Állampolgári részvétel: azok a tevékenységek és/vagy folyamatok, melyek erősítik az állampolgárok azon képességét, hogy befolyásolják az őket érintő szakpolitikákat (oktatás, várospolitika, szociálpolitika stb.)
- Állampolgárság: a valahova tartozás érzése és politikai részvétel, a közügyek befolyásolásának képessége,
- Multikulturalizmus: kulturális pluralizmus, a különbségek dicsérete,
- Interkulturalizmus: a sokszínűség elismerése mellett a közös dolgok, hasonlóságok, azonosságok hangsúlyozása.

Politikai és közigazgatási háttér
Az 1990-es években indult el az a folyamat, melynek keretében a katalán regionális önkormányzat szociális osztálya pénzügyi támogatást kezdett nyújtani közösségfejlesztési programok számára. A közepes, illetve a nagyobb önkormányzatoknál egyre gyakrabban külön osztályok jöttek létre az állampolgári részvétel és az ahhoz kapcsolódó programok támogatására, melyek beépültek a helyi önkormányzatok szervezeti struktúrájába. Erre a jelenségre a politikai pártok is felfigyeltek és a több szavazat reményében az állampolgári részvételt elkezdték belefoglalni választási programjaikba. A Barcelonai Autonóm Egyetemen 6-7 éve indult a Részvétel és fenntartható fejlődés tantárgy oktatása. 2003-ban létrejött a regionális szintű Állampolgári Részvételt Támogató Osztály, mely egész Spanyolországban egyedülálló. Természetesen ezek a tények önmagukban még nem garantálják az állampolgári részvételt, de mutatják, hogy vannak források és szervezetek annak támogatására.
Ezen előzmények tükrében érdemes megvizsgálnunk a helyi önkormányzatok jelenlegi szerepét és az állampolgári részvételhez való viszonyát. Ha a negatív jellemzőket vizsgáljuk, azt láthatjuk, hogy alapvetően az irányított/ellenőrzött részvételt szeretnék támogatni és gyakran a részvétel ösztönzése nem más, mint a választási programokban alkalmazott politikai marketingfogás. További probléma, hogy ehhez a munkához az önkormányzatok dolgozói nem rendelkeznek szakmai felkészültséggel és időbeosztásukat sem hajlandók rugalmasan, a felmerülő igényeknek megfelelően változtatni. Végül az is elmondható, hogy még egy jól sikerült részvételi folyamat után sem tudnak élni az eredményekkel, mellyel gyakran csalódottságot okoznak az érintetteknek. Ha a pozitívumokat keressük, akkor megállapítható, hogy a részvétel ösztönzését demokratikus újításként kezelik és az állampolgárt nem csak a négyévenkénti választásoknál építik be programjukba. Ez kényszeríti őket saját szervezetük megújítására is: arra, hogy közelebb kerüljenek az állampolgárokhoz, új szakmai ismereteket szerezzenek és rugalmasabb működést alakítsanak ki. Végül, a közszférára vonatkozó szakpolitika kialakításában, például a szociálpolitikai fejlesztéseknél, a részvételt gyakran mint stratégiai erőforrást építik be programjukba.
Ha a civil társadalom helyzetének alakulását vizsgáljuk, negatívumként megállapítható, hogy csökken a részvétel az egyesületekben, általában egy adott területen belül nagyon kevés a közös projekt, illetve a hálózatépítés a szervezetek között. A szervezetekben nem tud megújulni a tagság és a vezetőség, s a részvétel sokszor csak a szavak szintjén jelenik meg és a szervezeteken belül alacsony a demokrácia szintje. Sok esetben a szervezeteket csak az elérhető támogatások mozgatják, nem a valódi igények és célkitűzések. Ugyanakkor pozitív fejleményeket is látunk: az állampolgári aktivitás új típusú formái jelennek meg, olyan platformok jönnek létre, melyek közös célkitűzéseket fogalmaznak meg (például egy folyó megmentése a Pireneusokban) és terjednek a virtuális hálózatok és szervezetek is. Talán spanyolos jelenség, de nagyon sok új és sokféle egyesület tevékenykedik. Új közösségi programok indultak, melyek próbálják ezeket a különböző szervezeteket valamilyen módon összekapcsolni.
Egyetemünk egyik munkatársa, J. Subirats három lehetséges megközelítést fogalmazott meg a politika és a civil társadalom viszonyát illetően: az első az autoriter megközelítés, mely például az előző elnök, Aznar politikáját is jellemezte. A következő a merkantilista megközelítés, mely mindent a piacra bíz, s végül a harmadik modell a demokrácia radikalizációja, mely nem a demokrácia tagadását jelenti, hanem a képviseleti demokrácia kiegészítését a részvételen alapuló demokrácia fejlesztésével, a részvétel növelése és új demokratikus módszerek kialakítása révén.
Számos érv szól a demokrácia radikalizációja mellett. Általános jelenség, hogy a politika nem képes az állampolgárok problémáira megfelelő válaszokat adni. Az emberektől nagyon távol áll a politika, mely a csökkenő választási részvételben is megmutatkozik (a legutóbbi helyi választásokon 52%-os volt a részvételi arány), és a növekvő individualizmus következtében lanyhul a közélet és a közös dolgok iránti érdeklődés. Ehhez hozzájárul a felelősség és a feladatok delegálásának kultúrája is, mely csak annyit vár az állampolgártól, hogy négyévente menjen el szavazni, de azután elfeledkezik róla: a politikai programot a politikusok határozzák meg, mely sok esetben nem tükrözi az állampolgári igényeket és így a hatalom kevesek kezében koncentrálódik. A politikai pártok maguk is egyre kevésbé demokratikusak, és inkább egy üzleti vállalkozásra hasonlítanak, mely próbálja magát eladni potenciális választóinak: a hangsúlyt saját marketing kampányára és nem az érdemi politikai vitákra, programokra helyezi.

Gyakorlati példa: közösségfejlesztési folyamat Barcelona Roquetes városrészében
A továbbiakban szeretném megosztani azokat a gyakorlati tapasztalatokat, melyeket egy különböző kultúrákat egyesítő közösségfejlesztési folyamat során szereztünk Barcelona Roquetes városrészében, mely egy 15 000 (nem hivatalosan 20 000) fős városnegyed, távol Barcelona népszerű turisztikai központjától.
A közösségfejlesztési folyamat alapvetően négy célkitűzéssel indult:
- az állampolgáriság fejlesztése: a folyamat fő szereplői maguk a helyi lakosok, akik közösen vállalnak felelősséget és együtt cselekszenek lakóhelyük megváltoztatása, valamint a közösség fejlesztése érdekében (közösségi elemzések készítése, ajánlatok írása, a folyamat irányítása stb.),
- konkrét változások megvalósítása az adott területen: a helyi lakosok a szükségletek alapján megfogalmazzák a változási lehetőségeket, melyek valódi átalakításokat céloznak meg, például a lakóhely közoktatási, városképi, egészségügyi jellemzőinek megváltoztatását,
- tanulási folyamat: csak akkor valósulhat meg fenntartható átalakulás egy területen, ha a helyi lakosok, valamint a helyben érintett szereplők (a szociális, a közszféra és a gazdaság képviselői) közös érdekekre és együttműködésre épülő kultúrát alakítanak ki, mely segíti a konfliktusok kezelését és a megállapodások elérését anélkül, hogy bárki autonómiájának feladására kényszerülne,
- törekvés a kapcsolatépítésre: a közös munka nem valaki ellen, hanem másokkal együtt - a lakók, a közigazgatás képviselői, a közszolgáltatók és egyéb helyi szereplők (a gazdasági élet képviselői, az egyetem stb.) bevonásával történjen.

A közösségfejlesztési folyamat a társadalmi beavatkozásnak olyan eszköze és módszertana, mely segíti a szomszédságokat abban, hogy javítsák az emberek életminőségét egy adott terület közösségi és fenntartható fejlesztésével, illetve olyan valós változások megvalósításával, melyek a közösség részvételével meghatározott célok alapján közösségi folyamatként valósulnak meg, összekapcsolva valamennyi szereplő és érintett felelősségét. A folyamat résztvevői három fő csoportból állnak:
- az állampolgárok: az emberek, a helyi lakosok (szervezett és nem szervezett), az egyesületek, az informális csoportok,
- a regionális és a helyi önkormányzat: a közigazgatás intézményei és az általuk nyújtott közszolgáltatások (iskolák, szociális és egészségügyi szolgáltatások, munkaügyi szolgáltatók, rendőrség),
- egyéb szereplők: a gazdasági élet képviselői, egyetemek, szakemberek, az adott területen kívül élők, akik hozzájárulhatnak a folyamathoz.
A szereplőket egy közösségi munkásokból álló szakmai csapat fogja össze, mely az állampolgárokkal együtt részt vesz a folyamat fejlesztésében, alakításában. Ebben a modellben - melynek természetesen megvannak a maga előnyei és hátrányai is -, az állampolgárok egyesülete az önkormányzattól kap támogatást és ebből szerződteti a szakembereket. Tehát itt a közösségi munkásokat nem az önkormányzat foglalkoztatja, hanem az egyesülettel vannak szerződéses viszonyban.
A teljes folyamat alapvetően három szinten szerveződik, melyek meghatározott struktúrában működnek együtt:
- állampolgári szint: témakörök szerinti munkacsoportok (város, oktatás, egészségügy), közösségi csoportok (szomszédsági gyűlés),
- szakmai szint: a szakmai bizottság, mely a közszolgáltatókból és a közösségfejlesztő csapatból áll (mely csapattal az állampolgárok kötnek szerződést),
- politikai szint: a közigazgatási intézmények (regionális és helyi) és a szomszédsági közösségi vezetők, illetve az általuk kötött szomszédsági szerződés, mely évente megújítható.

A folyamat kiindulópontja egy közösségi diagnózis megfogalmazása: az állampolgárok, politikusok és szakemberek összejönnek és a közösségi munkások szakmai segítségével felmérik az adott helyzetet, problémákat, igényeket és lehetőségeket. Ennek alapján változási javaslatot fogalmaznak meg, melyet egy konszenzusos döntést követően közösségi programként fogadnak el a következő évekre. Ezt a programot azután különböző kommunikációs formákban juttatják el az érintettekhez (pl. videó, különböző médiumok). Ez a folyamat a konkrét program létrehozásán túl közösségi élményt és kapcsolatépítést is jelent, hiszen a közösség különböző szereplői megismerik egymást és kialakul bennük az az érzés, hogy közös cselekvéssel el tudnak érni valamit.
Ezt követi a közösségi tervezés és végrehajtás szakasza, melyben különböző projektek szerepelhetnek, mint például oktatási, egészségügyi projektek, más-más szereplőkkel, illetve csoportokkal. Az egész folyamatot végig kíséri az értékelés: minden évben megtartjuk az éves értékelő megbeszéléseket, melyek keretében együtt megvizsgáljuk a részvételt, az előrehaladást és az elért eredményeket.

Tanulságok
Ez a közösségfejlesztési folyamat is bizonyítja, hogy az interkulturalizmus jó lehetőséget nyújt a közösségiség, a közösségfejlesztés és a részvétel ösztönzése szempontjából. A különböző kultúrákból érkezett emberek a közös problémák, igények alapján közös célokat határoznak meg és kapcsolatokat, hálózatot alakítanak ki (például a kis boltok tulajdonosai, vagy a gyermekeiket iskolába kísérő nők).
Fontos azt is megtanulnunk, hogy egy ilyen közösségi munka során alkalmazkodnunk kell az érintettek igényeihez, időbeosztásához, életritmusához, hiszen nagyon különböző emberekkel dolgozunk együtt, és ezért különböző nyelvezetet és kommunikációs formákat kell használnunk a közösségi projektek népszerűsítéséhez. Végül még egy fontos tanulság: nem vagyunk hozzászokva a részvételhez és mások meghallgatáshoz - ezt is meg kell tanulnunk!
Fordította Juhász Katalin


Gergely Attila:
Állampolgárság: politika, erkölcs, közösség

Megvallom, amikor megtudtam, hogy az állampolgárságról, sőt „állampolgáriságról” és „európai állampolgáriságról” szól az idei emlék-konferencia, és nekem is itt erről kellene beszélnem, elsőre inkább elhárítottam volna a feladatot. Nemcsak azért, mert az embernek néha olyan benyomása támad, mintha ebben-abban még állampolgárság előtti időkben járnánk, hanem a témakör egyidejű divatja miatt is, ami az előbbivel együtt elég paradox kombinációt alkot.

Állampolgárság
Miután mégis fel kellett készülnöm, először nem is az „állampolgáriságon”, hanem az állampolgárságon tűnődtem el. Mindjárt az elején eszembe jutott a jól ismert történet: mikor úgy kétezer évvel ezelőtt egy Paulus nevű embert, aki a tartományi római hatóság szemében elég nehezen kategorizálható személynek tűnt, letartóztattak, római állampolgárként azt mondhatta a helytartónak: „A császárhoz fellebbezek!”. Fel is vitték Rómába. Tudjuk, hogy a Római Birodalomban egész népek évszázados vágya és törekvése volt, hogy elnyerhessék a római állampolgárságot. Mit jelentett már akkor az állampolgárság? Nemcsak egy szervezettebb és kiszámíthatóbb világot, vagy „előjogokat” a „kívülállókkal” szemben, hanem, ezeknél lényegesebb módon, az emberi méltóság egy intézményesített mértékének a garanciáit is.
Ha ezekbe jobban belegondolunk, akkor láthatjuk, hogy nagyon is komoly ügyről van szó. Kétségtelen: jelentősége, jellege koronként sokat változott. Az, amit mi ma Európában - és többé-kevésbé az egész világon - állampolgárság alatt értünk, közvetlenül a felvilágosodás korára megy vissza, mint fogalom és gyakorlat a polgári forradalmakkal és a polgári társadalmak létrejöttével bontakozott ki.
Mindez nagyrészt nemzeti, nemzetállami keretekben ment végbe, és ebből egy sor ellentmondás is következett. Számos feszültség forrása már az a tény is, hogy van egy belső és egy külső egyenjogúság, ill. egyenrangúság, amelyekre az állampolgárság elmélete és érvényesítése támaszkodik, s a gyakorlatban a kettő nem feltétlen van egységben egymással. A belső egyenjogúság minden állampolgár egyenlősége az állam intézményei előtt, tehát az adott államon belüli politikai és jogi értelemben vett egyenlőség. A külső egyenrangúság arra épít, hogy elvileg minden állam azonos minőségben szuverén.
Egyfelől itt van tehát a modern állampolgárság nagy vívmánya: mióta fennáll, jellemzője, hogy meghaladjon bizonyos történelmi megosztottságokat, korábban etnikai, vallási vagy más hovatartozás szerint széles körben elterjedt megkülönböztetést és kirekesztést. Másrészt az a tény, hogy elkülönült nemzetállami keretek között jött létre, azt mutatja, hogy egyúttal fenn is tart és erősít megosztottságokat: egy olyan világ kellékévé vált, amelyben a szuverenitás formális igényén túli egyenrangúság nagyon is kérdéses. Ha a „szuverén államokat” a nemzetközi jog elvileg egyenrangúnak tételezi is, ezzel egyidejűleg nyilvánvaló módon hatalmi és fejlettségi hierarchiát alkotnak, és ugyanez a logika érvényesül az egyes államokon belül is. Ilyen viszonyok mellett az állampolgárságok már korántsem teljesen egyenértékűek az államok között, miként számos vonatkozásban az állampolgárok sem teljesen egyenjogúak egy adott államon belül.
Közismert, hogy vannak „egyenlők és még egyenlőbbek”, a formálisan azonos állampolgári jogok tipikus gyakorlati érvényesíthetőségét tekintve. Elég abba belegondolni, hogy milliók és milliók törekednek az egyik állampolgárságot egy másikkal felcserélni, pl. a harmadik világ állampolgárságából az első világ állampolgárságát elnyerni. De nem kell olyan messzire menni, elég akár csak a szomszédos államokra gondolni. Ismerek erdélyieket, akiknek nyolc-tíz évükbe került, mire a magyar állampolgárságot elnyerték (most nem akarok a határon túli magyar állampolgárság s az arról történt népszavazás részleteibe belemenni). Persze, lehet mondani, hogy ez egy különleges helyzet, sok egyedi vonással, de általában is belátható, hogy az állampolgárság tényleges minősége, gyakorlati értéke szorosan kötődik egy-egy állam, politikai rendszer, tágabban egy-egy társadalom teljesítőképességéhez. Miért legyen éppen az állampolgársága különb egy országnak, mint az összes többi „terméke”; egyáltalán: eltérhet-e az állampolgárság tartalma, értéke lényegesen attól, amit életünk általános minőségének nevezhetünk?

Európai állampolgárság
Ha ezek után „európai állampolgárságról” is beszélni akarunk, egyéb ellentmondások is előtűnnek. Állampolgárságról ott beszélhetünk, ahol van állam, márpedig „európai állam” nincsen. Vannak európai államok, amelyek lehet, hogy haladnak valamiféle integráltabb szerkezet felé, de ezt nagyon sokan vitatják, és egyelőre még európai alkotmány (vagy alkotmányszerződés) sincs. Az Európai Unió nem jogi személy, az alkotmánnyal lett volna azzá. Formálisan tekintve tehát az európai állampolgárságnak fontos feltételei hiányoznak, azt töredékességében is ellentmondások terhelik. Nem beszélve arról, hogy - részben az integrációs folyamat előrehaladása következtében - maguk az egyes európai államok is meglehetősen nagy nyomás alatt állnak. Ahogyan mondani szokták: „alulról” is, „felülről” is.
Mit jelent itt a „felülről”? A mai európai államok szuverenitásuk jelentős részét át kell adják az Uniónak. Még „feljebb” levő okokra majd még visszatérünk, de a folyamat adott szakasza jól ismert. Az egyes államok állampolgárságának lényeges körülménye, hogy az európai nemzetállamok saját közvetlen joghatósági lehetőségei az integrációs folyamattal több hagyományos szerepkörben fokozatosan szűkülnek. Kétségtelen, s ez fölmerül az erről folyó vitában: a változással az államok és polgáraik minden bizonnyal nyerni akarnak, különben nem adnák fel önként szuverenitásuk egy részét. A - ma még csak részben létező - „európai állampolgár” arra számít, hogy amit saját állama viszonylatában fennálló állampolgárságából „veszít”, azt fokozatosan fejlődő „európai állampolgári” státusában „visszanyerheti” (sőt, annál többet nyerhet vissza, különben miért lenne hajlandó a változtatásra). Például, állampolgári jogait megvédendő, „saját államával” szemben az európai intézményekhez fellebbezhet. A közép és kelet-európai államoknak már most dollármillióiba kerülnek azok a perek, amelyeket állampolgáraik „Brüsszelben” nyernek meg „saját államukkal” szemben. Kétségtelenül ez is az európai állampolgárság kérdésköréhez tartozik. Ezelőtt másfél évvel Romániában már a minisztertanács tárgyalta, hogy mi lesz, ha így megy tovább, mert olyan jelentős tétellé kezd válni a román állampolgárok által a román állammal szemben megnyert „európai perek” költsége és a fizetendő büntetések, hogy ha nem is teszi tönkre az államot, már nagyon jelentős összeg, s olcsóbb lenne talán bizonyos dolgokat rendbe tenni. De idézhetnék magyar példát is: most „brüsszeli végzés” nyomán éppen az ún. regisztrációs adót kell visszafizesse saját polgárainak a magyar állam/kormány, de könnyen megtörténhet ez az orvosi túlóra-pénzekkel, és más egyébbel is.
Tudjuk, hogy mindezzel egyidejűleg „alulról” is nyomás alatt vannak az európai nemzetállamok és állampolgárságuk megszokott keretei. Amit regionalizációnak nevezünk - az „állam-alatti” területi egységek erősödése, ami szükségszerű része minden szerves (nem birodalmi típusú) integrációs folyamatnak - szintén gyengíti a klasszikus vagy a szokványos értelemben vett állami jogosítványokat, ugyanakkor az állam polgárainak új lehetőségeket nyújthat. Elég lehet az államhatárokon belül megerősödő regionális, vagy a határokon átnyúló ún. euro-regionális együttműködési keretekre gondolni (az utóbbiak száma az Unión belül lassan a százat közelíti).

Európai állampolgáriság
De egy dolog az „európai állampolgárság”, más dolog az „európai állampolgáriság”. Ha az előbbi körül is sok a bizonytalanság, az utóbbi még nehezebben megfoghatónak tűnik. Mégis: milyen konkrétabb tartalma lehet az „európai állampolgáriságnak”?
Kezdjük talán az „európai” jelzővel. Mind az állampolgárság, mind az állampolgáriság tekintetében ilyenként hozható fel egyrészt a - bizonyos értelemben saját állammal szemben is fennálló - unió-szintű intézményekhez való fellebbezés lehetősége, általánosabban az Európai Unióhoz és intézményeihez való tartozás, illetve kötődés. Van egy ezekkel összefüggő, de másik jelentés is, amelyben konkrét értelme lehet „európai” állampolgárságról és állampolgáriságról beszélni. Ez az európai értékek alapján meghatározott, európai típusú állampolgári keretekre, illetve az ezekben tanúsított részvételre vonatkozik. Míg az előbbi a dolog természeténél fogva elsősorban a jogi kereteket jelenti, az utóbbi főleg a napi gyakorlatra, a formális jogosultságok tartalmi, a jog betűjén túli fedezetének milyenségére, egyáltalán a fedezet meglétére vagy hiányára utal.
Az európai állampolgáriság elsősorban talán éppen az állampolgárság ilyen fedezeti hátterére, összetevőire vonatkoztatható. Arra, amit az Unióban élő állampolgárok, illetve az Unió polgárai egy alakulóban levő európai és uniós identitással az Unión belüli, illetve - egyelőre részleges - uniós állampolgárság értékéért, annak uniós, illetve európai minőségéért tesznek, tehetnek.
Hogyan állunk mi Magyarországon ezzel a formálódóban levő európai, illetve uniós identitással? Az Eurobarometer néhány hónapja nyilvánosságra hozott jelentése (Európa jövőjéről, 251. speciális jelentés) nem sok várakozásra jogosít fel. Bár csak közvéleménykutatási adatokról van szó, szembetűnő, hogy mindjárt az egyik első kérdésre - „Került-e valamilyen társas kapcsolatba más EU-tagország polgáraival az utóbbi 12 hónapban?” - az „igen” válaszok 19%-ával 25 tagországból a 25. helyen állunk (szemben a hollandok 74, a németek 58, vagy akár a szlovákok 47%-ával szemben). Az anyanyelven kívül más nyelven való könyv, újság, folyóirat olvasásával a 22., egy másik uniós államba való látogatással a 18. helyre kerültünk, mindegyik tekintetében jóval az uniós átlag alatt (a más nyelven való olvasásban az erre legkevésbé rászoruló angolok is megelőznek bennünket). Ugyanakkor az Unió állapotát illetően az egyik „legkritizálóbb” ország vagyunk (rendszeresen csak az olaszok és franciák, esetenként az osztrákok, vagy a finnek tesznek túl rajtunk). Az „élbolyhoz” tartozunk továbbá a jóléti rendszerek nagyobb mértékű összehangolása igényében. Ami közvetlenebbül kapcsolódik az állampolgári részvétel kérdéseihez: egy EU-szintű népszavazásban való részvételi hajlandóság tekintetében a középmezőnybe kerültünk. (Forrás: http://ec.europa.eu/public_opinion/ archives/ebs/ebs_251_en.pdf)
Az idézett Eurobarometer jelentés adatai egyebek között felhívják a figyelmet arra is, hogy az EU iránti pozitív beállítódás összefügghet a saját ország iránti beállítódással: a 25-ök között messze a magyarok a legkevésbé elégedettek azzal, hogy az adott országban kell élniük (hogy ezzel „boldogok-e”, 17% értett „teljesen egyet” az EU 53%-os átlagához képest); ugyanakkor az Unióra gondolva (a litvánokkal azonos 18%-al, az 5%-os EU-átlaghoz képest) nekik jutnak „elsőre” eszükbe negatív asszociációk („hasztalanság, csalódottság, kétség, félelem”). További áttételes hatásokat valószínűsít, hogy a „mentális jól-lét” fontos mutatóiban is utolsó helyen állunk (lásd az erről egy éve készült jelentést: http://ec.europa.eu/public_opinion/archives/ebs/ebs_248_en.pdf). Mindenestre, a kutatási eredmények alátámasztják annak a feltevésének a jogosultságát, mely szerint egyfelől a saját, másfelől az európai állampolgárság/állampolgáriság milyensége, tapasztalatai sem teljesen függetlenek egymástól.

A jogon túl: politikai kultúra
A bővülő Európai Unióban a szorosabban vett jogalkalmazáson belül is egyre nagyobb figyelmet kap a jog tényleges érvényesítése és betartása, az annak feltételét és fedezetét biztosító íratlan, lényegében kulturális és erkölcsi jellegű szabályozás, szemben a jog puszta névértékeivel. Az Unió bővülésével nagyjából párhuzamosan kap újszerű jogelvi hangsúlyt is az a felismerés, mely szerint túlságosan egyszerű pusztán új jogszabályokat „gyártani”: megfogalmazni, a törvényhozással elfogadtatni, és közhírré tenni. Ha gyakorlatilag nem vagy nem megfelelően érvényesülnek, az ún. jogszabályok nem sokat érnek, a szó európai értelmében valójában nem is jogszabályok.
Így az állampolgárság és az állampolgáriság mint állampolgári (maga)tartás minőségét és teljesítőképességét is egy sor, a formális kereteken túli feltétel állítja be a napi gyakorlatban. Ilyen például az adott politikai rendre/rendetlenségre jellemző szuverenitás: milyen minőségű és mértékű állami szuverenitás, ill. milyen kollektív és egyéni szintű önrendelkezés szolgál, vagy nem szolgál, az állampolgárság adott gyakorlatának fedezetéül? Milyen az állampolgárságnak a jog betűjén túli garanciális szerkezete és teljesítménye? Milyen tényleges garanciái vannak, ha vannak, akár kifelé, akár befelé: egyrészt az adott államon belül az állampolgársági jogok érvényesítéséhez, másrészt az államok közötti érvényesítésre? Ezekben a vonatkozásokban a politikai közösség és a politikai (gazdasági stb.) intézmények teljesítőképessége nyilvánvaló összefüggésben van az állampolgárság/állampolgáriság minőségével, egyebek között azok európai minőségével.
Nem kerülhető meg a kérdés: mi az, ami az intézmények politikai teljesítőképességét úgyszólván napi szinten meghatározza? Bár a válasz minden bizonnyal nagyon szerteágazó, könnyen belátható, hogy nem adható meg olyan jellemzők figyelembevétele nélkül, amelyeket a politikai kultúra (adott fokának) fogalma alá lehet sorolni. Ennek súlyponti jellemzői közé tartozik például, hogy milyen a politikai részvétel, illetve a politikai rendszer elidegenedettségének mértéke. Az Eurobarometer egyik tavaly közzétett jelentése szerint, ebben a tágabb Európán belül (32 ország közül) is „rekorderek” vagyunk, az utolsó helyen. Különös kontrasztot ad a leletnek, hogy a felmérés szerint ugyanakkor egész Európában leginkább a magyarok érzik úgy, hogy tudnának mivel hozzájárulni a politikai és közügyekben való döntésekhez. (Forrás: http://ec.europa. eu/public_opinion/archives/ebs/ebs_225_ report_en.pdf)
Nyilvánvalóan lényeges összetevője a politikai kultúrának, hogy milyen a bizalom szintje az állam polgárai között, akár szűkebb körben, akár az egész társadalmat átható közbizalom tekintetében. Az utóbbi állapotát tekintve jó lenne legalább csehül állni: a Nemzetközi Társadalmi Adatfelvételi Program 2001-ben az egész világról résztvevő 27 ország között Csehországot a 16., Magyarországot a 27. helyen találta (bővebben lásd Parola, 2004/3). Aligha függetleníthetők ettől a korrupció jelenségei. Egy másik Eurobarometer vizsgálat szerint az egész Unióban a magyar válaszolók vonták kétsége legkisebb arányban, hogy „ez országunk egyik súlyos problémája” (2%, az EU 22%-os átlagához képest, míg 93% kifejezetten megerősítette az állítást). (Forrás: http://ec.europa.eu/public_opinion/archives/ebs/ebs_245_en.pdf)
Közvetettebb, de nyilvánvalóan nem elhanyagolható módon befolyásolják a politikai intézmények működését a civil társadalom olyan ismérvei, mint a szolidaritás vagy a diszkrimináció általános jellemzői. Az Eurobarometer 2006 nyarán 25 EU tagországról felvett 263. ún. különleges jelentése szerint Magyarországon az emberek az uniós átlagnál jóval nagyobb mértékben látták hátrányosnak, ha valaki fogyatékos, roma, eltérő etnikumú, nő, vagy 50 évesnél idősebb (az utóbbiak helyzetét egyébként az Unióban a legnagyobb arányban látták hátrányosnak és az összes idézett dimenzióban az utóbbi öt évben bekövetkezett változásokat az uniós átlagnál negatívabban értékelték; egyes más dimenziókban kapott eltérő eredmények a felidézett összképen lényegesen nem változtatnak. (Forrás: http://ec. europa.eu/public_opinion/archives/ebs/ebs_263_fiche_hu.pdf)

A politikai kultúrán túl: az „erkölcsi alkotmány”
Ahogyan civil jellemzők és feltételek felé közeledünk, valójában az európai állampolgárság és állampolgári részvétel erkölcsi hajszálgyökereihez, Max Scheler fogalmával „erkölcsi alkotmányának” kérdéseihez kerülünk közelebb, a szó nemcsak leíró, hanem normatív értelmében is. (Ronald Dworkin azonos megnevezésű és széles körben elterjedt fogalma egyes vonásaiban rokonítható, de sokban más célzatú és tartalmú.)
Ha a szokványos tanács szerint jóslatok „különösen a jövőre nézve” kerülendők, ugyanez valószínűleg elmondható erkölcs és politika viszonylatában is. Tárgyi okokból mégsem tehetjük meg, hogy néhány idevágó kérdést megkerüljünk.
Nem tehetjük meg, mert állampolgárság és állampolgáriság makro-tényeivé is előbb vagy utóbb, de ténylegesen a személyes napi gyakorlat erkölcsi jellemzői „adódnak össze”: az állampolgári, általában a társadalmi cselekvés erkölcsi minősége ilyen értelemben vett oksági szerepe miatt sem mellőzhető. De van egy ezzel összekapcsolódó másik érv is, amiért az erkölcsi kritériumok nem nélkülözhetők: nemcsak egyszerűen ténylegességi és oksági szerepük, hanem végső soron vett jelentőségük miatt. Elterjedt vélemény, hogy politikai rendet és kultúrát „végső soron” valamiféle „társadalmi szerződés” „határozza meg”, mintha a társadalom tagjai tetszőlegesen köthetnének bármilyen „szerződést” egymással, amit azután kölcsönviszonyaik ésszerű alapjának, racionálisan kalkulált cselekvési stratégiáik egyfajta közös nevezőjének tekinthetnek. Egy végső soron vett perspektíva céljára azonban jóval alkalmasabbnak tűnik az erkölcsi alkotmány Scheler által megjelölt fogalma, ha másért nem, azon egyszerű oknál fogva, hogy az ember végső soron nem „szerződéskötő”, kalkuláló és kalkulálható, hanem erkölcsi lény.
A társadalmi szerződésével szemben a fogalom arra is emlékeztet, hogy mindenféle viszonylagos kalkuláción, számítási kereten túl van egy végső horizontja a valóságnak. Az erkölcsi perspektíva az emberi élet alapvető és egyetemes kérdéseire irányítja rá a figyelmet: mi a valóság, az élet, a halál, az igazság, az ember stb. Arra továbbá, hogy az egyes politikai rendszerek, egész intézményi berendezkedések teljesítménye végső soron nem ítélhető meg egyetemes erkölcsi normák, illetve azokhoz való viszonyuk figyelembevétele nélkül.
Sajátos időszerűséget ad a szempont hazai figyelembevételének az a tény, hogy egy tavalyi Eurobarometer vizsgálat adatai szerint egész Európában (32 ország) az emberi élet érteméről és céljáról a mai Magyarországon gondolkodnak el legritkábban. („Milyen gyakran gondolkodik el az élet értelméről és céljáról?” - a „Nem gondolkodik erről” válaszok aránya Magyarországon a legmagasabb, a 26%-os európai átlaghoz képest 38%; forrás: http://ec.europa.eu/public_opinion/ archives/ebs/ebs_225_report_en.pdf)

Európai állampolgáriság és „erkölcsi alkotmány”
Elvont fejtegetéseknél hasznosabb lehet az összevetés azzal, ami nem európai és gyakorlatában nem európai módon reflektált. A napokban szakdolgozati konzultációt tartottunk egy Kelet-Ázsiából származó, de nálunk tanuló közgazdász-hallgatóval. Szakdolgozati problémaként az foglalkoztatja, hogy Kelet-Ázsia ugyan nagyon dinamikus, ma a világgazdaság és világpolitika egyik motorja, de ez a dinamika - s ez innen nézve tűnik fel jobban - mintha nem igazán „belülről” indult volna el. „Belülről” az ő hazája más, mint az a világgazdasági, világpolitikai környezet, amelyhez külsőleg alkalmazkodnia kell. A nemzetközi rendszernek megvannak a maga játékszabályai, de a belső kulturális és erkölcsi szabályozás nem feltétlen konzisztens vagy kompatibilis a külső szabályokkal. Vannak nemzetközi szervezetek és játékszabályok, globális szabványok, és vannak belső kulturális jelentések, olvasatok és erkölcsi gyakorlatok, amelyek nem elhanyagolható mértékben ellentmondásban vannak, vagy lehetnek az előbbiekkel.
Egy másik, de az iméntihez kapcsolódó kontraszt rajzolódik ki, ha az európai állampolgáriság erkölcsi alkatát a birodalmak alattvalói létével és kényszereivel vetjük össze. Itt nemcsak az alattvalói és az állampolgári lét nem ritkán emlegetett és elemzett elvont ellentétéről van szó, hanem a (helyi) állampolgárok egyre ellenőrizhetetlenebb, állampolgárilag egyre felelőtlenebb (globális) birodalmakkal való gyakorlati konfliktusairól és küzdelméről is. Az európai állampolgáriság természetes közege, kerete ellentétes azzal a birodalmisággal, amely ma minden állampolgári ellenőrzés feletti - vagy legalábbis tendenciáiban minden ilyen ellenőrzéstől mentesülni törekvő - globális hálózatokba szerveződik. A birodalmi tagságok és jogosítványok - „optimalizálási kritériumok” - a dolog természeténél fogva rendszeresen felülírják az állampolgári felelősség írott és íratlan kötelezvényeit. Az Európai Unió egyfelől az európai mintájú politikai szubjektivitás erkölcsi hagyományára hivatkozó válasz ezekre a tendenciákra (is), másfelől egy újabb birodalmiság kockázatait hordozza - miközben a globális hatókörű birodalmak egyik legújabb stratégiájukként „jó állampolgárt játszanak”. Nem lehet eltagadni az építő együttműködés esélyét a „Corporate Citizenship”, vagy a „Corporate Social Responsibility” törekvésektől, ugyanakkor nem lehet nem látni ezek sokszor alig leplezetten eszközszerű felhasználását, legalábbis ilyen kockázataikat (és szaporodó kritikáikat): eredetüknél, természetüknél fogva túlságosan az instrumentális ész birodalmához kötődnek, ahhoz, hogy valami azon radikálisan túl levőt igazán elkötelezetten szolgálhassanak.
Mint Dél-Ázsia történeti példáján nemrégiben David Ludden rámutatott, összességükben a következmények is erre utalnak (D. Ludden: History and the Inequality Predicament in South Asia; forrás: http://www.iias.nl/ asia/wertheim/?q=node/5). Ludden nagyrészt birodalmi típusú viszonyok működésének, globális kiterjedésének és az erőforrásokat kiszivattyúzó hatásának tudja be az államokon belüli és az államok közötti egyenlőtlenségek utóbbi évtizedekben jól dokumentált növekedését. Azzal is az erkölcsi ismérveknek a politikaiakkal szembeni elsődlegességére világít rá, amikor Tirthankar Roy-t idézi: „...az egyenlőtlenségeknek egy birodalmi típusú kisajátítás által gerjesztett növekedése a térségben attól függetlenül folytatódott, hogy külföldi gyarmatosítók, idegen imperialisták, helybeli nacionalisták, szocialisták vagy kommunisták kerültek hatalomra. Ha nem a jogi, politikai vagy az ideológiai, hanem az erkölcsi alkotmányoknak van oksági elsőbbsége a következményekre nézve, akkor nem az utóbbiakra kellene-e nagyobb figyelmet fordítani?”
A gondolat nem új. A modern (és európai) gazdasági „alkotmány” alapvetésének Adam Smith nemzetek gazdagságáról írt munkáját tekintik, de sokkal kevesebb szó esik arról, hogy a gazdaság „erkölcsi alkotmányát” tárgyaló művét („az erkölcsi érzelmek elméletéről”) több mint 17 évvel korábban megírta. (A közgazdaságtant megalapozó Smith egyébként a Glasgow-i Egyetemen nem az akkor még nem is létező „közgazdaságtudomány”, hanem a morálfilozófia professzora volt.) Azóta is sokan értekeztek „a tőke titkáról”. A legutóbb ilyen címen írt könyvek közül a legnagyobb hatású talán Hernando de Soto munkája, aki elemzése alcímében azt kérdezi: „Miért győz a kapitalizmus Nyugaton, és miért vall kudarcot mindenütt máshol?” (The Mystery of Capital, Basic Books, 2000.) Nem használja az erkölcsi alkotmány fogalmát, de a jelenségek, amelyeket leír, érthetőbbé válnak a felszíni gazdasági struktúrák és az erkölcsi mélystruktúrák megkülönböztetésével, valamint ezek ellentmondásainak feltárásával; annak felismerésével, hogy - akárcsak a politikai demokráciának - a piacgazdaságok eredményes működésének is elengedhetetlen erkölcsi előfeltételei vannak. Ezek azt is jelentik, hogy hiába következnek be változások - akár rendszerváltozások is - a gazdasági, politikai vagy ideológiai „felépítményben”, amíg az „erkölcsi érzelmekben”, az erkölcsi alapépítményben nincs változás, addig (érdemben) semmi nem változik, az egymást váltó legkülönfélébb „rendszereket” ugyanazon - lényegében és végső soron - erkölcsi tehetetlenség folytonossága uralja.

Erkölcs, közösség, „aktív európai állampolgáriság”
De mi is az a „rajtuk radikálisan túl levő”, amit a birodalmi és egyéb inerciák nem képesek szolgálni? Valami a „társadalomtól” - amelynek „szerződéseire” eredetüket többnyire visszavezetik - lényegesen eltérő (de amivel egy - érettebb - társadalom kölcsönösen ki is egészülhet).
Itt érdemes felfigyelni erkölcsiség és közösség lényegi, szükségszerű összefüggéseire. Térjünk vissza megint Adam Smith-hez, aki szerint egy érett „kapitalista” gazdaság alapvető erkölcsi ismérve a „fellow-feeling”. Ezt egy vallásos szótárban felebaráti szeretetnek nevezik, de most a hangsúly azon van, hogy ennek a viszonyulásnak alapvető, konstitutív eleme a közösségvállalás.
A jóléti - vagy ahogyan T. H. Marschall mondta: szociális - állampolgárság a modern, európai típusú állampolgárság lényeges alkotóeleme. Az európai jóléti állam azonban jó ideje közismert módon válságban van. A válság egyik vagy fő okát sokan abban látják, hogy a globalizált világban az európai jóléti állam alapjául szolgáló szociális piacgazdaságnak olyan gazdaságokkal kell megküzdenie, amelyek (legalábbis társadalmilag intézményesült módon és egyelőre) saját munkavállalói tömegeik szociális, egészségügyi biztonságával-biztosításával vagy környezetük védelmével sokkal kevesebbet törődnek… Akik így érvelnek, általában több dolgot is elfelejtenek ehhez hozzátenni. Az egyik az, hogy európai módra, társadalmilag intézményesített módon, lehet, hogy jóval kevesebbet törődnek, de ez nem feltétlen azt jelenti, hogy egyáltalán ne törődnének, vagy esetleg ne jóval többet törődnének. Annak, hogy a hiányolt társadalmi módon nem teszik, az egyik oka éppen az, hogy más, közösségi(bb) módokon inkább teszik. Ezen belül is, a család mint közösség több funkciót és (pl. reprodukciós teljesítményében) eredményesebben hordoz, mint mai európai (sokkal „társadalmasítottabb”) változata. Ezzel szorosan összefügg egy másik ok-együttes, amit Ázsia „tisztességtelen” és „az európai jóléti rendszereket szorongató versenyelőnyének” emlegetéséhez - pontosabban annak egyoldalú hajtogatásához - hozzá kellene tenni: az „öreg kontinens” növekvő és saját maga által előidézett népességi deficitjének tényeit. A két tünet-csoport együtt fejti ki azokat a kritikus hatásokat, amelyek figyelembevétele nélkül Európa mai és holnapi globális versenyhelyzete és jóléti rendszerének kilátásai megalapozottan nem felmérhetők.
Mindez egy lényeges szempontból csak látszólag „demográfiai jelenség”: valójában a szociális vagy jóléti állampolgárság - nemcsak íratlan, de sokáig elfelejtett és észrevétlen - erkölcsi alkotmányában bekövetkezett olyan fogyatkozásokra is visszavezethető, amelyeket a közösségvállalás többszörös deficitjének, a közösségi kötelékek súlyos eróziójának, általában a közösségek meggyengülésének nevezhetünk (még akkor is, ha sok idetartozó jelenségről ma a „társadalmi tőke” és „megcsappanásának” címszava alatt vitatkoznak). Mikor ezelőtt száz évvel a mai jóléti rendszerek előképét, a modern társadalombiztosítás prototípusát Európában létrehozták, akkor annak volt egy olyan erkölcsi és kifejezetten közösségi előfeltétele, amit a legutóbbi időkig ki se nagyon mondtak, észre se nagyon vettek, de amiről most már jobban látni, hogy megkerülhetetlen: a rendszer csak úgy tartható fenn, ha haszonélvezői újabb nemzedéket állítanak maguk után. (A kérdéskör szakértőjének, Botos Józsefnek egy előadása hívta fel a figyelmemet erre az összefüggésre.) Annak idején „senkinek nem jutott eszébe”, hogy ezt külön ki kellene kötni, teljesülését mindenki magától értetődőnek vette, de ma már látjuk, hogy nem teljesen magától értetődő. A feltétel hallgatólagosan, de nem kevésbé objektív módon benne volt a kialakítani próbált társadalmi rendszer erkölcsi alkotmányában, annak minden közösségi vonatkozásával együtt, és amikor korszakosan és súlyosan megsérül, olyan írások jelennek meg, mint Walter Laqueur májusra várható könyve „Európa végnapjairól” (The Last Days of Europe: Epitaph for an Old Continent).
Ebből nemcsak az látható, hogy a mai európai állam és állampolgárság „Brüsszelnél” felsőbb „szintekről” is nyomás alatt van, hanem az is, hogy minden erkölcsi „alkotmány” feltételezi a közösséget: megkerülhetetlenül közösségi (jóllehet nem feltétlen „törvénybe hívható”) „alkotmány” is.
Lehet, hogy a modern európai állampolgárság és állampolgári viselkedés politikai közegének fejlődése nagyrészt állam és társadalom kettősségében, feszültségében magyarázható, de ebben a keretben nem feltétlen érthető meg. Miért? A válasz úgy is fogalmazható, hogy a közösség (elvileg) az emberi élet teljességét befogadhatja és továbbadhatja, míg a társadalom erre (elvileg) nem (lehet) képes (egyszerűen nem erre hozták létre). Az egzisztenciális jelentések és identitások - általában maguk az emberek - közösségekben születnek meg és formálódnak. Közvetlenül a politikai keretekbe ágyazódó állampolgári részvételt is lényeges dimenzióiban valójában a közösség-állam és a közösség-társadalom erőtérben gyakoroljuk. Azt is mondhatnánk, hogy elsősorban a közösség az a keret vagy az a terrénum, ahol az erkölcsi kérdések eredendően „otthon” vannak - ez minden erkölcs „forrásvidéke”, az egyes ember erkölcsi fejlődésének értelmében is. Mégpedig egy nagyon széles horizonton. Ugyanis egy társadalmat le lehet szűkíteni az éppen láthatóra, az éppen fizikaira, tapasztalhatóra vagy észlelhetőre. A közösséget nem. Ki merné azt mondani, hogy aki egy éve, tíz éve vagy száz éve meghalt, az eleve nem lehet tagja egy közösségnek? Miért ne lehetne? A közösség túlterjed a jelenbeli fizikai érzékelhetőség körén, mint ahogy az emberi lét is túlterjed azon. Ez azonban nem csökkenti objektív érvényét, ellenkezőleg: egyetlen társadalom sem maradhat fenn, ha tagjai semmi mást nem tesznek, mint amit egy társadalom „megfizethet”. Tehát egy sokkal tágabb horizonthoz jutunk, ha a közösség perspektívájában gondolkodunk; valójában e nélkül nem is juthatunk erkölcsi, vagy, ami lényegében ugyanazt jelenti, egyetemes perspektívához.
Úgy gondoltam, hogy ha az „aktív európai állampolgáriságnak” létjogosultsága lehet, egyes időszerű teendői talán éppen ilyen irányban keresendők.


Varsányi Erika:
A civilizáció tanulása

Norbert Elias életművéhez megkésve jutottam el, s abból is csak töredékeket ismerek. Ami eddig megérintett, az arra ad lehetőséget, hogy visszamenőleg is (át)értelmezési keretet adjon a közösségi munka gyakorlatának, s fogalmilag rendezze el az ily módon szerzett élményeket.
N. Elias, 1897-1990. Németországban született, a nácizmus elől emigrált Angliába, ahol egyetemeken oktatott, majd Amszterdamban élt. Fő művét, A civilizáció folyamata c. kultúra- és történeti szociológiai tanulmányt a 30-as években írta, de a mű szakmai körökben csak a 60-as években vált ismertté.
A nyugati civilizációról szóló történeti-szociológiai elemzéssel N. Elias - többek között - azt állítja, hogy ez a történet nem más, mint tanulási folyamat: az ösztönök feletti uralom elsajátítása és elemi normaként való működése, s mint ilyen, soha nem záródik le. Ennek a tanulási folyamatnak számos metszete közül a viselkedésszabályok emelkednek ki, mivel a mindennapi életet és a társadalom mibenlétét alkotó társas viszonyokat legközvetlenebb módon ezek a normák alakítják.
Elias kiindulása az az állítás, hogy a civilizáció egyidejűleg értelmezendő szocio- és pszichogenetikai megközelítésből, azaz nincs külön társadalom és ettől elválasztható személyiség mint önálló entitás. A kölcsönös függőségek kötelékében az emberek teremtik meg intézményeiket, amelyekhez alkalmazkodva, illetve azoknak alávetve alakul egymáshoz való viszonyuk, s e viszonyok-meghatározta viselkedésük. Ebben a szétválaszthatatlan és vég nélküli kapcsolatban alakul ki az a habitus, amely egy adott közösségben többségi magatartássá válva, a továbbiakban formálja és meghatározza az intézmények működését is. Ebből következik a társadalmi mozgásoknak és személyiségfejlődésnek az a komplex látásmódja, amely szerint nincs külső és belső világ. Az emberi lény biológiai állandósága mellett mindaz, amit észlel, érzékel, átél, cselekszik, egyidejűleg hat a külső világra és jeleníti meg a személyiséget.
A kapcsolatoknak ez a folytonos dinamikája, amely a viselkedés közvetítésével a modern társadalmi intézmények arculatát és működési módját formálta, számos variánsban létezett a nyugati társadalmakban, Hollandiától a különböző német fejedelemségekig.
Mivel Elias kultúrszociológiai elemzésének számtalan vonatkozása ehelyütt nem bontható ki, egyetlen mozzanatot emelek ki, amely egyfelől a közösségi munkára (is), másfelől a jelenlegi magyar világra utalhat.
A szociológiai szemléletet radikálisan megújító gondolata - szerintem - máig nem hatotta át jelentőségéhez mérten sem a tudományos gondolkodást, sem a gyakorlati- módszertani megközelítéseket, ezeket egy önálló műben (A szociológia lényege) foglalta össze, amelyből idézek:
Amit legelőször hangsúlyoztunk, az az emberek változásra irányuló természetes beállítódása volt: alkatilag olyan szervekből állnak, amelyek állandó tanulást, új tapasztalatok folyamatos felhalmozását, viselkedésük ennek megfelelő alkalmazkodását, társadalmi együttélésük megváltozását teszik lehetővé. Az ember sajátos, az evolúciós változásból eredő változékonysága az, amivel itt dolgunk van. Ez a változékonyság azonban nem azonos a káosszal. Sajátos rendről van szó.”
Ez a sajátos rend a civilizáció, amelynek folyamatát mint viselkedési szabályok elsajátítását, és egyének és társadalmi csoportok kölcsönös függőségéből szőtt hálót elemzi N. Elias.
Azok a szakmai tevékenységek, amelyek az emberi létezés különböző szintjein a változást célozzák meg, a pszichológiától a szociális és közösségi munkán át a politikáig, azzal a habitussal szembesülnek, amely a történelem-formálta kultúra lenyomata, s amely egy kisebb vagy nagyobb közösség karaktereként észlelhető.
A változtatásra irányuló tevékenységek közül a szociális és közösségi munka közvetlen kapcsolatban áll a politikával.
A közösségi munka, az ember változásra irányuló természetes beállítódására építve, a tanulást mint a civilizálódás legfontosabb elemét „használja”: tudatosítja az ember alanyi létezését, azt ti., hogy ő hozza létre saját világát, s nem kiszolgáltatottja, elszenvedője életfeltételeinek, belső és külső világa között megalkothatja a harmóniát. A közösségi programok lényege az egymásrautaltság felismertetése, amiből kibomlik az együttműködés, s a cselekvő részvétel konstruálja meg egyén és társadalom egységét. A közösségi munka mindenkori konkrét miliőjét azok az intézmények és habitusok alkotják, amelyeket a történelem gyúrt azzá, amivé váltak. Ezért nehezen érthető nyugati szakemberek számára az a küzdelem, amelyet a magyar közösségi munkások vívnak azért, hogy a nyugati fejlődés során már intézményesült és adottságként működő eszményeket, módszereket kíséreljék meg a változás szándékával a magyar társadalomba transzplantálni.
Eközben azonban ugyanilyen erővel működik az emberek biztonság iránti szükséglete, amelynek fő forrása az állandóság.
A közösségi munka során e két vektor (változás és stabilitás) nem pusztán mint egyéni pszichikai erők határolják a beavatkozás mozgásterét, hanem ezek beágyazódnak abba a kulturális mezőbe, amelyet a beavatkozás másik szintje: a politikai hatalom zsákmányaként kezel.
A szociológiai elméletek és módszerek közül csak kevesen voltak képesek oly módon leírni a valóságot, hogy mind a kutató, mind a sokaságot alkotó egyének szubjektív nézőpontját is bevonják az elemzésbe. Ennek a hiánynak a betöltésére Elias az alakzat fogalmát ajánlja, ami nem más, mint az egymással szoros dinamikai kapcsolatban álló egyének, csoportok körülírható egysége. Ilyennek tekinthető egy család, a szomszédság, egy település vagy valamilyen kulturális, politikai társulás. Az alakzatban meghatározott szabályok érvényesülnek, de a kapcsolatokat nem feltétlenül pozitív erők tartják össze, ugyanennyire egymásra utaltak az egymással szembenálló, gyűlölködésükben egymáshoz tapadó egyének és csoportok is. Ezt a nyelvhasználat illusztrálja: a névmások mindenkor kifejezik a befoglalást és az elhatárolódást vagy éppen kitaszítást.
Az egyszerű, játékszabályok-irányította versengésben is „mi” és „ők” szerint alakul ki a dinamika, s addig tekinthető az alakzat civilizáltnak, amíg ezek a keretek rugalmasak. A tanulási folyamat megrekedése, a változásra való képtelenség akkor fordul át civilizálatlanságba, amikor a csoporthatárok megmerevedése személyes becsvágyak, pszichés defektusok vagy mentális korlátok miatt következik be.
A beavatkozó szakember, a kutató is valamely alakzat része, mindenki az, még ha a változtatandó jelenség szempontjából reflektáló kívülálló is. Sem a szociológus, sem a szociális, a közösségi munkás nem kerülheti meg a kérdést: milyen alakzathoz tartozóként használja a különböző névmásokat?
Elias aprólékos elemzéssel mutatja be, hogy a feudalizmus, majd a polgárosodás többszáz éves nyugati történetének dinamikáját a társadalom felső rétegétől szétáramló viselkedésszabályok adták, de e társi csoportok, fokozatosan és kényszerűen befogadva a feltörekvő rétegek tagjait, át is alakították szabályaikat.
„A mindenkori felső rétegek viselkedésmódjai minden ilyen felfelé irányuló lökés során a feltörekvő alsó rétegével vagy szövetségekével keverednek. A feltörekvők viselkedési mércéje, parancsaik és tilalmaik sémája szerkezetében megfelel a feltörekvési folyamat történetének. Így fordulhat elő, hogy a különböző polgári nemzeti szövetségek ösztön- és viselkedés-sémájában, ’nemzeti karakterében’ pontosan leképeződik a nemesi és polgári rétegek korábbi kapcsolatainak módja, valamint azoknak a társadalmi összecsapásoknak a szerkezete, amelyek során e rétegek közül néhány végül hatalomra került.”
Amit kulturáltságnak hívunk, az nem más, mint az összefonódottság tudatosítása révén az indulat- és ösztönszabályozásból következően az együttműködési készségnek, a másik iránti bizalomnak és nyitottságnak, a tárgyalási készségnek a mindennapi életet és az intézményi világot átható gyakorlata, s amit politikai kategóriaként demokráciának neveznek. E feltételek ismeretében milyen esélye van a magyar társadalomnak a nyugati demokráciák viselkedési szabályainak elsajátítására, amikor a változásra irányuló természetes beállítódást elfojtva politikai erők a legalantasabb emberi ösztönökre játszva módszeresen szakítják szét a társadalom szövetét, amikor hatalmi ösztöntől vezérelve elutasítják a demokrácia elemi szabályait?


Hans Anderson:
A svédországi részvételi demokráciáért folytatott munka tapasztalatai


„A demokráciáért minden nap küzdeni kell.”
(Olof Palme)

Kedves Barátaim!
Először is szeretnék köszönetet mondani azért, hogy meghívtatok erre a fontos konferenciára, melyet Tamás emlékére rendeztünk.
Nagyon örülök, hogy eljöhettem erre a fantasztikus helyre, hiszen az ehhez hasonló iskolák és a népfőiskolák fontos szerepet játszottak a svéd demokrácia fejlődésében. Mindig különösen nagy kihívás utolsó előadóként felszólalni egy konferencián.
Kérem a biztonsági öveket bekapcsolni és irány Svédország!
Előadásomban arról beszélek majd, hogy számunkra mit jelent a közösségfejlesztés, illetve arról, hogyan tud a közösségfejlesztés a részvételi demokrácia fejlődéséhez hozzájárulni. A beszédem előtti idézet Olof Palmétól, az elhunyt svéd miniszterelnöktől származik, aki mindig azt hirdette, hogy az embereknek joguk van ahhoz, hogy saját életüket irányítsák. Ezért szervezetünk egyik első tevékenysége az volt, hogy munkanélküli fiatalok számára találkozót szerveztünk Palméval és kormányával a fiatalok munkanélküliségéről tartott egynapos konferencia keretében.
A továbbiakban először a svédországi jóléti szolgáltatások kialakulásának előzményeit mutatom be, majd áttérek annak a városnak a példájára, mely terepmunkánk helyszínéül és fejlesztéseink kísérleti terepeként szolgál.

Svédországi előzmények
Az 1800-as években Svédország Európa egyik legszegényebb országa volt. Amikor az 1880-as években elindult az iparosodás folyamata, az emberek kezdtek népi mozgalmakba szerveződni. Ezzel egy időben 1 millió svéd, a lakosság kb. 20%-a vándorolt ki az Egyesült Államokba. A népi mozgalmak fejlődésében két fő tényező volt meghatározó: egyrészt az iskolák bevezetése, melyeknek fontos szerepük volt az írás és olvasás tanításában; másrészt egy új közlekedési eszköz, a bicikli megjelenése. A létrejött népi mozgalmak - a szabad egyház mozgalom, az antialkoholista szervezetek, szakszervezetek, settlementek, gazdakörök - nagyon sok közös szükségletre találtak együtt megoldást.
Az 1930-as évektől kezdve, amikor a szociáldemokraták kerültek hatalomra, e tevékenységek közül több átkerült a helyi önkormányzatokhoz és számos szakma bekapcsolódott az általuk nyújtott szolgáltatásokba. Ez a helyzet azért alakulhatott ki, mert a helyi önkormányzatok a helyi adóztatás jogának következtében erős és független szereplőként léphettek fel. Időközben maguk a népi mozgalmak is, felépítésüket tekintve, egyre centralizáltabbá váltak. Az 1950-es évektől kezdve a kisebb önkormányzatok összeolvadtak nagyobb területet és több lakost magukba foglaló önkormányzatokká. E folyamatok eredményeként egyre nőtt a távolság a csökkenő számú politikus és az állampolgárok között, ugyanakkor a fejlődő svéd gazdaság egyre több szakembert finanszírozott.
A jóléti állam az 1970-es évekre elérte teljesítőképességének határát, és az állami szektor már nem tudott lépést tartani a megnövekedett igényekkel. Az állampolgárok nehezményezték a párbeszéd hiányát, valamint a magán- és állami szektorban egyaránt kialakult centralizációt. Mások azt kifogásolták, hogy a helyi önkormányzatok által nyújtott szolgáltatások egyáltalán nincsenek arányban a befizetett magas adókkal. Ezért kormányzati kezdeményezésre elindult az első olyan felmérés, mely a svéd demokrácia állapotát vizsgálta, és mely azt a kérdést is felvetette, hogy szolgáltató vagy részvételi demokrácia-e a cél.

Örebroi tapasztalatok
Városunkban, a 120 000 főt számláló Örebro-ban a polgármester egy bátor kezdeményezéssel önkormányzati reformot hajtott végre az 1970-es évek végén annak érdekben, hogy a döntéshozatal és a szolgáltatások közelebb kerüljenek az állampolgárokhoz. Ez a reform később azután minden nagyobb svéd városban megvalósult. Az elképzelés lényege az volt, hogy megszűnjenek a szakmai korlátok, párbeszéd jöjjön létre az állampolgárokkal, illetve jobb együttműködés alakuljon ki a helyi nonprofit szektorral.
A polgármesterrel elindítottunk egy projektet a módszer támogatására, s ebből alakult meg közösségfejlesztő szervezetünk, a CESAM (Centrum För Samhällsarbete och Mobilisering, A szerk.) Alapítvány. A középpontban a helyi közösség állt: közösségfejlesztő tanfolyamokat indítottunk a köztisztviselők részére annak érdekében, hogy szemléletváltást valósítsunk meg és elérjük, hogy ne csak az állampolgárokért, de velük együtt dolgozzanak. Az eredmények azonban elég szegényesnek bizonyultak. Úgy láttuk, hogy még mindig kevés a párbeszéd az állampolgárok és a szakemberek között, ezért workshopokat szerveztünk, hogy segítsük az elmélyültebb közös gondolkodás kialakítását.
Ezzel párhuzamosan kisebb workshopokat tartottunk a szomszédsági helyi aktivistákkal. Ezek SWOT elemzéssel - az erős és gyenge pontok, a lehetőségek és veszélyek elemzésével - indultak, majd fél éven keresztül közösségi tanulókörökkel folytatódtak, végül közösségi fórumokkal záródtak. Néhány helyi nonprofit szervezettel tartott workshopot követően kidolgoztuk a közösségi szövetkezetek elképzelését a szomszédságokra vonatkozóan. Annak érdekében, hogy segítsük ezeket és az egyéb szövetkezeteket, részt vettünk egy szövetkezeteket támogató regionális központ létrehozásában, mely mostanra már minden régióban létrejött és állami támogatással működik tovább.
Időközben konzervatív kormányváltás következett be, mind a nemzeti, mind a helyi szintű kormányzásban. A kormány politikájában a privatizáció előmozdítása került előtérbe, és ennek szellemében támogatásainkat is leállították. Elindítottunk egy alapítványt, melynek célja az volt, hogy a helyi önkéntes munka támogató központjaként működjön. Mikor támogatásért fordultunk ugyanehhez a nemzeti és helyi kormányzathoz, meg is kaptuk azt azzal, hogy a helyi önkéntes munka országos szintű támogató központjává váljunk. Ebből két fő program indult ki: egyrészt létrejött a helyi önkéntes, illetve közösségi központok modellje Svédország mintegy 100 helyszínén; másrészt megalakult az Önkéntes Munka Országos Fóruma. Helyi szinten közösségi tulajdonú vállalkozásokat és szülői tulajdonban levő közösségi iskolákat is létrehoztunk.
Mivel úgy láttuk, hogy nincs kommunikáció az állami, önkéntes és magánszektor között, egy képzési programot indítottunk. Egy év alatt 12 megbeszélést tartottunk, „Közös cél” elnevezéssel. Jelenleg 300 vezető van városunkban, akik már részt vettek ebben a programban, melynek eredményeképpen sokkal jobban értik a városban zajló folyamatokat.
Ezután, egy újabb kormányváltás eredményeképpen, ismét a szociáldemokraták kerültek hatalomra. Ezzel ugyan nem kaptunk több pénzügyi támogatást az államtól, de a helyi önkormányzat úgy döntött, hogy kialakítja A Demokrácia Polgármestere intézményét. Mi azt a feladatot kaptuk, hogy minél több intézményben, iskolában, gondozóközpontban stb. segítsük a felhasználói irányítótestületek létrehozását. Ha a felhasználók úgy döntöttek, létrehozhattak egy irányítótestületet az igazgató (mint elnök), a személyzet és a felhasználók részvételével és a többi felhasználó bevonásával. Ezek az testületek feleltek azután az intézmény teljes költségvetéséért.
A mi helyi egyetemünk kezdeményezte az országos demokrácia napok elindítását. Ezen a háromnapos eseményen az ország minden részéből érkezett döntéshozók, kutatók, projektképviselők és helyi aktivisták vizsgálták a demokrácia aktuális állapotát. Ebből fejlődött ki azután az egyetemen az úgynevezett demokrácia kutatási iskola. Ezek az évente megrendezett események az egész négyéves választási időszakban folytatódtak.
A következő választási időszakban a helyi önkormányzatoknak komoly költségvetési problémákkal kellett megküzdeniük. Erre válaszul a város költségtakarékossági okokból leállította az önkormányzati reformot és megszűnt A Demokrácia Polgármestere funkció.
A hangsúly a hátrányos helyzetű területekre tevődött át és tíz kihelyezett közösségi munkaterület jött létre. Feladatunk az volt, hogy e területeken is részt vegyünk a közösségi munkában, illetve hogy támogassuk a körülbelül 50 felhasználói irányítótestületet, melyek eddigre már különböző feladatokkal rendelkeztek.
Ebben az időszakban a hátrányos helyzetű közösségekkel végzett munka is nagyobb hangsúlyt kapott. Kezdeményeztük mindazon szervezetek összehozását, melyek a szegény és hátrányos helyzetű emberek csoportjait képviselik, mint például volt bűnözők, mentális problémákkal küzdők, és további húsz szervezetet vontunk be, hogy létrehozzuk a fenntartható jóléti szolgáltatások helyi hálózatát. Havonta egyszer találkozunk, hogy megvitassuk a városban kialakult helyzetet. Ennek eredményeként szemináriumot tartottunk a hajléktalanok problémáiról és a munkanélküliségről hajléktalan és munkanélküli embereknek, mint fő előadóknak a bevonásával. A hálózat negyedévente tart megbeszéléseket a jóléti szektor vezetőjével.
Most, hogy egy új konzervatív kormány került hatalomra, új szerződéseket szeretnénk kötni a társadalmi vállalkozás, a civil társadalom és állampolgári párbeszéd fejlesztése területén.
Összegzésként elmondható, hogy Európa e kis szögletében sokat dolgoztunk azért, hogy képessé tegyük az embereket arra, hogy közösen megfogalmazzák elképzeléseiket. Ez a részvételre építő megbeszélések olyan új módszereinek a kialakulásához vezetett, mint közösségi tanulókörök, jövőműhelyek, OPERA (az OPERA egy angol betűszó, a következő szavak rövidítéséből: O - Own suggestions: saját javaslatok, mindenki kap néhány percet elképzelései papírra vetéséhez; P - Pair suggestions: párok javaslatai - kettesével tehetnek javaslatokat, némi vita után; E - Explanation stage: a magyarázat, értelmezés szakasza: a legjobb elképzeléseket csoportban értelmezik; R - Ranking the proposals: a javaslatok rangsorolása; A - Arranging of the ideas: az ötletek elrendezése a megvalósításhoz. A szerk.) Eddig több, mint 10 000 ember látogatta a workshopokat és e tapasztalatok alapján új workshop módszereket alakítunk ki az adott téma, idő és résztvevők igényeinek megfelelően. Az emberek megfogalmazzák szükségleteiket, mi pedig olyan új szervezetek és struktúrák kialakításával támogatjuk őket, mint közösségi szervezetek, önkéntes szervezetek, képzési szervezetek, iskolák, szövetkezetek és hálózatok. Amikor úgy látjuk, hogy működőképesek, megpróbálunk visszavonulni e segítő szerepből.
Az éppen aktuális igények és uralkodó irányzatok következtében munkánknak különféle elnevezései használatosak: helyi fejlesztés, szomszédsági munka, önkéntes munka, demokrácia munka, szociális gazdaság, civil társadalom - de mind azt fejezi ki, hogy próbáljuk a közösségfejlesztés svéd útját járni.
Fordította Juhász Katalin


Közösségi Kapcsolat Alapítvány - Közösségi Adattár