Dokumentumok
Nyomtatóbarát változat
Cím:
Közösségfejlesztés a világban: gyakorlat, elmélet, kutatás, képzés (részlet)
Szerző:
Campfens; Hubert
Ország:
A kiadás helye:
A kiadás éve:
Kiadó:
Terjedelem:
Nyelv:
magyar
Tárgyszavak:
közösségfejlesztés
Állomány:
Közösségfejlesztők Egyesülete Képzők képzője 2003 - Irodalom
Forditas:
Varga Tamás
Megjegyzés:
Single copy template must have a unique master template name, and the file name must end in '.nt*'.
Annotáció:
Leltár:
Raktári jelzet:
E

Közösségfejlesztés a világban: gyakorlat, elmélet, kutatás, képzés - CD around the world: Practice, Theory, Reserarch, Training

University of Toronto Press, 1997, 481 p

I. rész, részlet, 3-8p.

Campfens, Hubert
Fordította Varga Tamás

Bevezetés


A nyolcvanas és kilencvenes évek során a világ országai szemben találták magukat a globális átrendeződés drámai hatásaival. Ez új feszültségeket eredményezett közösségi és szervezeti szinten; ezek a feszültségek azonban hatással is voltak a közösségfejlesztés gyakorlatára és elméletére. A közösségfejlesztést továbbá természetesen azoknak az országoknak, közösségeknek kulturális, társadalmi, politikai és gazdasági helyzete is meghatározza, amelyekben végzik azt.
Bangladesben például, amely egy Iszlámban gyökerező, hagyományosan mezőgazdasági társadalommal rendelkező ország, az a központi kérdés, hogy miként kezeljék humánusan a tömeges szegénységet és a rohamos népességnövekedést, amely lassan eléri ökológiai határait. Izraelben az a legfontosabb kérdés a közösségfejlesztésben, hogy miként integrálják a nagy számban érkező zsidó bevándorlókat – akik különböző országokból érkeznek, nagyon különböző társadalmi-kulturális háttérrel – egy modern, virágzó társadalomba, egy működő jóléti államba. Ott központi fontossággal bír az is, hogy miként tartsák fenn a politikai és társadalmi stabilitást egy heterogén társadalomban, amelyet a különböző etnikai, társadalmi és vallási csoportok közötti szakadások jellemeznek. Hollandiában, a közösségfejlesztésben közrejátszó legfontosabb tényezők az előrehaladott jóléti állam megléte, és a mostanra már egy növekvő többség által élvezett rendkívül egyén- és fogyasztóközpontú életstílus. Egyesek úgy látják, hogy ezek a tényezők hozzájárulnak a közösségiség elvesztéséhez, és aláássák a kölcsönös személyes segítségnyújtás hosszú ideje fennálló hagyományát, amely valaha túllépett a közvetlen család és a közeli barátok körén.
Ennél a pontnál érdemes megvizsgálni a közösségfejlesztés gyakorlatának és elméletének jelenlegi állapotát, hogy meghatározhassuk annak változó mintáit, közös témáit, és egy idevágó elméleti keretbe helyezhessük őket. Ezt különösen azért fontos megtenni, mert világszerte megújult érdeklődés tapasztalható a közösségfejlesztés iránt.

A KÖZÖSSÉGFEJLESZTÉS ÚJ KÖZVETÍTŐI


Az ötvenes és hatvanas években a közösségfejlesztést a kormányok és az Egyesült Nemzetek Szövetsége (ENSZ) támogatta tagintézményein keresztül a következők részeként: az afrikai és ázsiai függetlenségi és dekolonizációs mozgalmak; kísérletek a fejletlen, jórészt mezőgazdasági társadalmak és a fejlett országok „elmaradott” régióinak modernizálására; és a nyugat tehetősebb nemzetei által a hatvanas évek végén indított szegénységellenes háború.
Azóta megváltoztak a viszonyok állam és civil társadalom között, s ez a globális átrendeződéssel és változó ideológiákkal kapcsolatos küzdelmekkel magyarázhatók; ennek eredményeképpen új szereplők jelentek meg a színen, akik olyan módokon gyakorolják a közösségfejlesztést, amelyek nagyban különböznek a korábbi évtizedek megközelítéseitől. Az egyik nyilvánvaló trend a nem-kormányzati szervezetek (non-governmental organisation – NGO), vagy önkéntes szektorbeli intézmények nyolcvanas évek eleje óta tartó egyre fokozódó bevonása egy olyan területen, ahol azt megelőzően a kormányok által kezdeményezett és irányított programok voltak a dominánsak. Egyedül délen is százezrekre becsülik az NGO-k számát. Ezek közül a déli NGO-k közül többen is kapcsolatban állnak a több ezer nemzetközi NGO valamelyikével, melyek székhelye leggyakrabban az OECD (Organization for Economic Co-operation and Development – Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet) (CCIC, 1990; Clark, 1991; Campfens, Machan, & Murphy 1992; Edwards & Hulme, 1992). Északon, ahol ezek a szervezetek az önkéntes szektor részeként hosszú történelemmel rendelkeznek, egyre nagyobb figyelem irányul az NGO-kra; válaszul arra, hogy a kormányok egyre szűkebbre húzzák az állami jóléti programok által biztosított „biztonsági hálót”, az emberek egyre fokozottabban keresik a támogatás alternatív formáit.
A központi kérdés a következő: Mi a küldetésük ezeknek az NGO-knak? Korten (1987) szerint jelentős növekedés tapasztalható a „második generációs” NGO-k között, amelyek inkább a fejlesztési stratégiákat hangsúlyozzák, nem pedig a hagyományos „karitatív” és „jóléti” tevékenységet (ld. még: New Inter-nationalist, 1992). Néhány NGO, amely Korten szerint egy „harmadik generációhoz” tartozik, egy inkább katalizátor jellegű szerepet vállalt magára; ezek a szervezetek másokkal együttműködve, olyan reformok kieszközléséért küzdenek regionális és országos szinten, amelyek az emberközpontú és fenntartható fejlődést támogatják helyi szinten. Más hasonló csoportok az emberek oktatására összpontosítanak fejlesztési kérdésekben, vagy egyes szervezetek támogatóiként lépnek fel. Egy későbbi művében (1990, p. 128) Korten az NGO-k egy „negyedik generációját” is azonosítja, amely társadalmi mozgalmak mellett sorakozik fel (pl. környezetvédelem, emberi jogok, nőmozgalmak), hogy közösen egy emberközpontú fejlesztési elképzelés szellemében indítsanak mozgalmat.
Az elmúlt évek során tapasztalt másik trend a társadalmi és szövetkezeti mozgalmak látványos felemelkedése, amelyek közül sok a közösségfejlesztés közvetítőjeként szolgál. Fuentes és Frank (1989) szerint e mozgalmak túlnyomó része a számtalan, láthatóan spontán, önfenntartó helyi vidéki és városi szervezet közül kerül ki, melyek tagjaik túlélését szövetkezeti termelésen, disztribúción és fogyasztáson keresztül próbálják biztosítani. Develtere (1994) szerint ezek a „védekező” jellegű mozgalmak nem szolgáltatnak elegendő magyarázattal az összes olyan társadalmi és szövetkezeti mozgalom feltűnésére, amely a változásért száll síkra, s amelyet egy olyan ideológiai program vezérel, amely kihívást jelent a fejlesztés természetét és az erőforrások elhelyezését meghatározó állami és civil intézményi rendszerek fennálló gyakorlatára nézve.
Ezeket a későbbi mozgalmakat gyakran a kapitalista és ipari modellek, az államilag irányított szociális programok és a centralizált, fentről-lefelé hierarchikus, intézményesített döntéshozási struktúrák alternatíváinak keresése vezérli. Az ilyen szervezetek által alkalmazott alternatívák egyike lehet a gazdaság átszervezése a közösség, a környezet és egy fenntartható jövő szempontjából (Daly & Cobb, 1989; Albert & Hahnel, 1991). A társadalmi kezdeményezéseket olyan innovatív, részvételre építő, közösségi-alapú szervezetek segítségével kapcsolják össze a gazdasági kezdeményezésekkel, amelyek hozzáférhetőek, elősegítik a lakosok képessé tételét, bevételt és helyi munkalehetőségeket biztosítanak, valamint finanszírozzák a közösségi infrastruktúrát és a szociális szolgáltatásokat. Ezeknek az alternatív fejlesztési modelleknek az általános célja az, hogy támogassák a közösséget alkotó társadalmi kapcsolatok azon mintáit, amelyek, miközben elősegítik a szolidaritást, támogatják az önirányítást, és javítják a lakosok életesélyeit és jólétét. Az egyre szélesedő közösségi gazdaságfejlesztő mozgalom Kanadában, az USA-ban és Nyugat-Európában egyike a jobb példáknak erre a trendre (Ross & Usher, 1986; MacLeod, 1989; Economic Council of Canada, 1990; Dobson 1993; Wilkinson, 1994; Perry & Lewis, 1994; Brandt, 1995). A mozgalmat alkotó szervezetek között közvetíthetnek közösségfejlesztési testületek, közösségi vállalkozásként vagy profit-orientált vállalkozásként; a tagság által birtokolt és működtetett szövetkezetek (pl. dolgozói, élelmiszeripari, lakásügyi, társadalmi tőke, egészségügyi, és napközi otthonos ellátást biztosító szövetkezetek); de számos más szervezet is, amely a közösség általános javát szolgálandó tevékenységét összekapcsolja mások tevékenységével.
Az alternatív modellek keresése során egyesek a gazdasági hasznosságot húzzák alá, míg mások a társadalmi viszonyokat hangsúlyozzák. A cél egy olyan, együttműködőbb, emberközpontúbb társadalom létrehozása, amely a kölcsönös segítségnyújtáson alapszik (Melynk, 1986; Quarter, 1992), és ellenszere lehet annak a fokozottan egyénközpontú, versenyszellemű és elidegenítő környezetnek, amely a nyugat gazdaságilag fejlett nemzeteire jellemző. Más társadalmi mozgalmak ezzel szemben a politikai dimenziót - pl. a közösség képessé tételét (Albert, 1992; Friedmann, 1992; Shragge, 1993), vagy a fejlesztési vállalkozás demokratizálását hangsúlyozzák (Fairbairn, 1990; Clark, 1991).
A mai társadalmi és szövetkezeti mozgalmak magukon hordozzák a múlt mozgalmainak és szellemi tradícióinak nyomait, és számos olyan tényező és szereplő összefüggésében születnek meg, amelyek befolyással vannak működési formájukra1 (Develtere, 1994). A fejlesztés alternatív formáit kereső mozgalmaknak továbbá ellentmondásos lesz a kapcsolatuk az olyan szervezetekkel, amelyek továbbra is meg kívánják tartani az irányítást az átalakulás eszközei és „a társadalmi élet alakítása” fölött. Tipikusan ez jellemző a statisztikus vagy ipari társadalmakban (Touraine, 1985). Könnyen lehetséges, hogy a mai kormányok például nem kimondottan részesítik előnyben azokat az alternatív fejlesztési modelleket, amelyek kihívást jelentenek a magánszektor számára vagy képessé teszik az embereket arra, hogy hangot adjanak kívánságaiknak vagy elégedetlenségüknek (Shragge, 1993). Ily módon lehetséges, hogy azok, akik gazdasági értelemben a túlélést keresik egy gyorsan változó társadalomban, a konfliktus elkerülését választják, és az inkább együttműködésre építő megközelítések (partnerkapcsolatok) mellett döntenek a kormánnyal és a vállalkozókkal.
Lehetséges, hogy a jelenlegi gazdasági és ideológiai környezetben, ahol az adósságcsökkentés és az állam felelősségének korlátozása a népjólét területén a politikai napirend prioritásaivá váltak, a kormányok kedvezőbben ítélik meg az olyan közösségi kezdeményezéseket, amelyek a fejlesztés alternatív formáit keresik. Különösen igaz ez akkor, ha a kezdeményezések munkahelyeket teremtenek, bevételt termelnek, és olcsóbban nyújtanak szociális szolgáltatásokat. Ez segít a kormányoknak politikai programjuk megvalósításában, de politikai értelemben teret is hagy a közösségi gazdaságfejlesztés résztvevőinek, a szövetkezeteknek, a kölcsönös segítségnyújtásnak és a velük kapcsolatos tevékenységeknek. A radikális nézet ezekről a tevékenységekről az, hogy az oktatási stratégiának kéz a kézben kell haladnia az emberek társadalmi-gazdasági szükségleteinek kielégítésével; s ez a következők kritikus megközelítésével járna együtt: (a) az elnyomás és kizsákmányolás forrásai, és (b) a szolidáris mozgalmak létrehozásának szükségessége.
A közösségfejlesztés ezen új közvetítőinek megjelenése, sajátos érdekeikkel és célkitűzéseikkel, a közösségfejlesztés területének alaposabb vizsgálatát követeli meg, amennyiben meg kívánjuk határozni az elmélet és gyakorlat jelenlegi állapotát. Bár az általános elméletek hasznosak a maguk nemében, mégsem jelentenek túl nagy segítséget annak megmagyarázásában, hogy a közösségfejlesztés, ahogyan azt ezek az új közvetítők és a régiek gyakorolják, miként megy végbe egy adott gazdasági, politikai és kulturális kontextusban. Ennél a pontnál szükség lesz egy ország- és esetközpontú megvilágítás, amely egy fogalmi keretbe szerveződik.
(…………………………..)

II. rész, 13-46. p.

Campfens, Hubert

A KÖZÖSSÉGFEJLESZTÉS NEMZETKÖZI ÁTTEKINTÉSE

NEMZETKÖZI KONTEXTUS: GLOBÁLIS ÁTALAKULÁS



Miközben a közösségfejlesztés országos kontextusban való tanulmányozása is hasznos lehet, fontos azt a nemzetközi kontextusban is megvizsgálni, számba véve azokat a példátlan széleskörű változásokat, amelyek világszerte hatással vannak a közösségekre. Ezek a változások azt sugallják, hogy rohamosan távolodunk a nemzetállamok korszakától egy globális társadalom felé, amelyben a regionális piacgazdaságok és a növekvő függetlenség a meghatározóak.
Ennek a nemzetközisített tőkerendszer felé irányuló trendnek az egyik velejárója az, hogy a kormányok a neoliberális monetáris politika felé orientálódnak. Mindez aláássa a szociáldemokrácia politikáját, amely sok országban legitimálta a jóléti állam megjelenését a huszadik század során. Teeple (1995), és más hozzá hasonló gazdasági, politikai elemzők részletesen bemutatták, hogy a világ miként kerül egyre inkább szembe a testületi tulajdonjogok vakmerő kikövetelésével, amelynek az emberek alapvető szükségletei és emberi jogai látják kárát.
Ennek az új világrendnek, a „Pax Americana”-nak az alapjait 1944-ben fektették le a Bretton Woods-i egyezmény során. Ez az egyezmény eredményezte az Nemzetközi Pénzügyi Alap (International Monetary Fund - IMF), a ma Világbankként (World Bank) ismert Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bank (Inter-national Bank for Reconstruction and Development) és az Általános Vám- és Kereskedelmi Egyezmény (General Agreement on Tariffs and Trade - GATT) létrehozását, amely azóta Világkereskedelmi Szervezetté (World Trade Organization – WTO) alakult át. Ezek az új intézmények tartották fenn a fejlett országok (különösen az USA) hegemóniáját a Dél felett. Ily módon a korábbi, gyarmatosításra épülő viszonyok helyett újfajta kettőség jelent meg észak és dél között. A nyugati világ számára mindez a társadalmi rend monetarizációjának kezdetét jelentette, amelyben a társadalmi viszonyokat leginkább a pénz határozza meg.
A neokonzervativizmus, a világkereskedelem és kommunikációs forradalom a globális szintér azon szereplői, amelyek felelőssé tehetőek a jelenlegi óriási változásokért. A neokonzervativizmus számlájára írják a szabad vállalkozás és az önkéntesség szellemének – egyesek szerint helyes, mások szerint helytelen - újjáélesztését, legalábbis az Észak néhány magas szinten iparosodott országában, sőt egyes harmadik világbeli országokban is. A szabad kereskedelem és a tőke globalizálódása mellett a neokonzervatív napirend a következőket foglalja magába:

Margaret Thatcher, aki Nagy-Britannia miniszterelnökeként a nyolcvanas évek során a neokonzervatív napirend egyik legnyíltabb támogatója volt a világon, valóban messianisztikus volt azt a vágyát illetően, hogy visszafordítsa száz év szerinte veszélyes sodródását a kollektivizmus felé. Nézeteit és politikáját sok más neokonzervatív kormány lemásolta, leginkább az Egyesült Államok kormánya Ronald Reagan és George Bush alatt. Az 1994-es kongresszusi választások az USA-ban nyilvánvalóvá tették, hogy az amerikaiak „csendes többsége” mennyire hajlíthatatlanul jobbra tart. A politikai jobboldal számára, a „kultúraellenes”, a hatalom újrafelosztásáért síkra szálló, bürokrata jóléti állam egy katasztrófa, amelyet olyan politikával kell helyettesíteni, amely az individualizmust és a családi értékeket támogatja; amely a költségvetési hiányok csökkentésére és a költségvetés egyensúlyban tartására helyezi a hangsúlyt; amely a törvényes rendet hangsúlyozza azáltal, hogy lecsap a bűnözésre, az illegális bevándorlókra és a jóléti szolgáltatások befogadóira; és amely korszerűsíti a hadsereget a nemzetközi beavatkozásokhoz. A közvélemény-kutatásokból ítélve úgy tűnik, hogy a közös párbeszéd elmozdult a társadalmi egyenlőtlenségekkel való küzdelemről az erkölcsi hanyatlás irányában ('Americans move to the right' – „Amerika jobbra tart” The Globe and Mail, 1994. November 10, 30 cikk).
Az olyan politikai vezetők, mint Thatcher és Reagan és követőik azonban nem elégedtek meg azzal, hogy csupán otthon temessék el a szocializmust. Buzgalmukat a nemzetközi színtérre is kiterjesztették, olyan erős intézményeket használva mások kedvük szerinti átalakításához, mint az IMF, figyelmen kívül hagyva a kérdéses országok történelmi, kulturális és gazdasági realitásait. Azokkal a harmadik világbeli országokkal való tárgyalásai során, amelyek hatalmas adósságaikhoz új kölcsönöket igényeltek, az IMF most már azt is elvárta ezektől az országoktól, hogy szerkezetátalakítási programokat (structural adjusment program – SAP) fogadjanak el, a társadalmi feltételektől függetlenül (Walton & Seddon, 1994). Általánosságban szólva, mindez a szegények támogatásainak megnyirbálásával, az állami bürokrácia korlátozásával, az áruk és szolgáltatások árának emelésével járt együtt, miközben csökkentek a munkabérek, a nemzeti valuták pedig leértékelődtek. A kormányoktól azt is elvárták, hogy változtassanak gazdaságpolitikájukon, mégpedig a belföldi termelés és fogyasztás háttérbe szorításával. Elvárták tőlük, hogy az exportra összpontosítsanak (ezt nevezik az exporthelyettesítés politikájának), amire azért volt szükségük, mert így növelhetik külföldi valuta-készleteiket, majd visszafizethetik adósságaikat.
A harmadik világ országai bizonyos értelemben a nyugati kapitalizmus teljesítménynövelésének eszközévé és kísérleti nyulakká váltak, akiken kipróbálták a neoliberális irányelveket, mielőtt a fejlett országokban bevezették volna őket. Ez teljesen nyilvánvaló volt Chile esetében, amely a hetvenes évek során, egy olyan diktatúra alatt, amely könyörtelen elnyomó intézkedések segítségével maradt hatalmon, a világ első laboratóriumaként szolgált a monetarizmussal és a szabadpiaccal kapcsolatos kísérletekhez.
A széles körben elismert uruguayi író és történész, Eduardo Galeano, nem túlságosan hízelgően ír erről a neoliberális gazdasági irányelvekkel kiegészített neokonzervatív napirendről az új Utópiáról szóló írásában. Északra tekintve, a hatalom fala mögött végzetnek álcázott mohóságot és lenézést talál:

„A hidegháborúnak vége. A győzelem órái. Nyertünk. Az osztályharc nem létezik többé, és kelet felé többé nem ellenségeket, hanem szövetségeseket találunk. A szabadpiac és a fogyasztói társadalom tekintetében általános lett az egyetértés, amelyet csak késleltet a kommunista ábránd által okozott történelmi megoszlás. Ahogy azt a francia forradalom is akarta, mindannyian szabadok, egyenlők és testvériesek vagyunk. Ahogyan a tőkések is azok. A mohóság királysága, Paradicsom a Földön. Mint Isten és a kommunizmus tette azelőtt, a kapitalizmus is a legjobb véleménnyel van önmagáról és kétségkívül saját halhatatlanságáról is.” (Galeano, 1990)

A KÖZÖSSÉG ÉS AZ ÁLLAM ÁLTAL ADOTT ALTERNATÍV VÁLASZOK


Az állam és a civil társadalom közötti viszonyok átalakulóban vannak, és amit azok, akik bolygónkat birtokolják és irányítják, győzelemnek látnak, az katasztrófát jelent azon sokak számára, akik a középen megrekedt közösségekben élnek. A szerkezetátalakításnak ebben a környezetében az a kézenfekvő kérdés, hogy a közösségek (sokszor NGO-k által segítve) és az állam miként válaszol az alapvető emberi szükségletekre és a napi problémákra a közösségfejlesztés szempontjából.


A Dél
Különösen Latin Amerikában szaporodtak gyorsan az olyan helyi szervezetek, amelyek az alapvető családi fogyasztási és bevételi követelményekért szállnak síkra a túlélés általános környezetében. Ezek a szervezetek jellemzően azoknak a szükségleteiért szállnak síkra, akik elveszítették azt kis állami támogatást, amelyet a szerkezetátalakítási programok bevezetése előtt élveztek. A szervezetek közül sokat elszegényedett nők irányítanak és működtetnek, akik közkonyhák, iskolatej bizottságok és bevételgerjesztő szövetkezeti megállapodások élére állnak. Ezek a fajta szervezetek általában az önsegítés elveire és egy olyan radikális politikai párbeszéd gyakorlatára épülnek, amely nőközpontú, rasszizmus-ellenes és szabadelvű. A közösségi alapú szervezeteket gyakran segítik nem-kormányzati szervezetek (NGO-k), egyházak, és politikai pártok, amelyek mindegyike az önszervezés és a cselekvés valamilyen alternatív formáját kínálja. A közösségi szervezetek jelentősen különböznek a Latin Amerika szegénynegyedeiben található hagyományosabb, férfiak által irányított szomszédsági lakossági szervezetektől. Ezek a csoportok legtöbbször a „közösségi szükségletek” kielégítése mellett köteleződnek el (víztartalékok, csatornázási rendszerek, utak, szemétlerakás, iskolák, közösségi és napközis központok, közösségi egészségügy, polgárőrség, bűnözés ellenes küzdelem és más hasonló infrastruktúra- és szolgáltatásbeli szükségletek) (Campfens, 1987, 1990; Barrig, 1990). Az elszegényedett nők által vezetett „védekező” jellegű helyi mozgalmak csupán az egyik oldalát jelentik a társadalmi és szövetkezeti mozgalmak irányába mutató trendnek, amelyek közül sokan a fejlődés alternatív formáit keresik, hogy alulról felfelé hozhassanak létre változást.
Ezeknek az új, autonóm, önszervező helyi szervezeteknek a megjelenése éles ellentétben áll azoknak az államilag kezdeményezett vagy irányított közösségfejlesztő programoknak a sorsával, amelyek az ötvenes és hatvanas évek „fejlesztési évtizedeiben” szerte a világon meghatározóak voltak. Ezekben az évtizedekben az idealizmus és optimizmus általános hangulata uralkodott; az emberek hitték, hogy a világ fejletlen vagy „stagnáló” országaiban, és a fejlett országok elmaradt régióiban, a szegények életszínvonalát fejlesztési támogatásokkal és olyan erőforrások radikális átcsoportosításának segítségével lehet javítani, mint a tőke, a technológia és a munkaerő (önkéntesek formájában). A Marshall-terv korábbi sikerén felbuzdulva, amelyet azért hoztak létre, hogy segítsen az európai gazdaságok újjáépítésében a második világháború pusztítását követően, és hogy piacot teremtsen az amerikai termékek számára, az amerikai elnök, John F. Kennedy 1961-ben útjára indította a Haladás Szövetségét (Alliance for Progress), amely dollár-milliárdokat pumpált Latin Amerikába. Kennedy a tervet eszköznek tekintette az emberek millióinak szegénységből, éhezésből és tudatlanságból való felszabadításához, hogy élvezhessék a modern tudomány és technológia által nyújtott jólétet. Számos kritikus azonban, akik Kennedy tervét gyorsan „Haladásellenes Szövetséggé” keresztelték át, úgy gondolta, hogy Kennedy tervének valódi célja a kubai forradalom hatásának ellensúlyozása volt Dél- és Közép-Amerikában (ld. még: a Chile-i tanulmány bevezetését).
Ebben az időszakban a közösségfejlesztő programokat azzal a céllal hozták létre, hogy mozgósítsák az embereket helyi közösségeikben azoknak az ötéves terveknek szerves részeként, amelyeket országos tervezők irányítottak a háttérből, s amelyek az irányítás és erőforrás-elosztás központosított rendszerének keretein belül működtek. Ez a modell, amelyet Dél-Amerikában és más harmadik világbeli régiókban is alkalmaztak, egyértelmű kudarc volt (Karunaratne, 1976; Korten, 1987).
A kudarcok ellenére, az államilag kezdeményezett és irányított közösségfejlesztő programok továbbra is sokak számára vonzóak maradtak, különösen azon kormányok számára, amelyek, minthogy súlyos adósságokkal és korlátozott tőkeforrásokkal rendelkeztek, olcsó alternatívákat kerestek az emberi és közösségi szükségletek kielégítésére.
A nyolcvanas évek elején, Peruban például Belaunde Terry Acción Popu-lar kormánya - egy liberális demokrata kormány, amely a gazdasági irányelvek modernizálását részesítette előnyben – törvényben rögzítette a Népi Együttműködés Országos Rendszerének National (System of Popular Co-operation - NSPC) létrehozását. A törvény szerint a rendszer célja az volt, „hogy szavatolja az „önkéntes” munka ősi (azaz inka) gyakorlatának állandóságát és megvalósítását a köz javára (Peru kormánya, 1980). A program úgy került bevezetésre, mint „eszköz, amelynek segítségével az emberek és közösségek megpróbálnak kezdeményezni, erőfeszítéseket tesznek saját jólétük érdekében a közösségfejlesztés egy dinamikus formájában, s ily módon integrálódnak az ország gazdasági és társadalmi életébe, újból megerősítve a nemzeti identitást (Campfens, 1987, 16 o.). Mindez egy magasztos ideálnak tűnik, amelyet Biddle (1966) kétséget kizáróan a közösségfejlesztés meglehetősen homályos meghatározásának tartott volna.
Amikor az APRA – egy szociáldemokrata párt – 1985 júliusában, a szerkezetátalakítási programok elleni tömegtüntetéseket követően átvette a hatalmat Peruban, az esemény néhány lényeges változtatást eredményezett az NSPC-ben, bár alapvető célkitűzése nem változott. Ez a közösségfejlesztő program, amely az 1990-es kormányváltásig folytatódott, a korábbi hivatalos irodalomban, különösen pedig az ENSZ kiadványaiban (1959, 1960, 1963a, 1963b) megtalálható hasonló elképzeléseket tükrözte a közösségfejlesztésről.
Nyilvánvaló, hogy az új társadalmi és szövetkezeti helyi mozgalmak és a kormányok által irányított programok során szerzett tapasztalatok éles ellentétben vannak egymással, hisz mindegyikük a saját társadalmi és szellemi tradícójában gyökerezik – egyikük az állami, testületi és intézményi érdekek felé hajlik, míg a másik a társadalmi és közösségi érdekek felé.
Más harmadik világbeli régiókban is nyilvánvaló az új modellek és társadalmi kísérletek keresése a közösségfejlesztésben. Bangladesben például, amely nem jóléti állam és lényegében egy falusias társadalom, a kormány egy olyan megközelítés mellett tette le a voksát országos szinten, ami a „szövetkezeti falu” ötletén alapszik, ami itt az integrált vidékfejlesztés elérésének eszköze (ld. még: bangladesi tanulmány). A hatvanas évek kísérleteit és „cselekvési lehetőség-kutatásait” követően az ország a hetvenes évek elején átvette a „Comilla modellként” ismert két-osztályos szövetkezeti rendszert. Számos korlátja ellenére a rendszer módosított változata továbbra is a hivatalos politika része maradt Bangladesben.
Ahelyett, hogy a rohamosan növekvő népesség létszükségleteinek kielégítése érdekében a mezőgazdasági szektor növekedésére helyezték volna a hangsúlyt, a bangladesi NGO-k kitaláltak egy új, a szövetkezeti csoportokra építő megközelítést, amely a szegénység csökkentését hangsúlyozza és számos különböző programot integrál (pl. írás-olvasás, családtervezés, táplálkozás és elsősegély oktatás) olyan bevételteremtő projektekkel együtt, amelyek a nőket, szegény farmereket és föld nélküli parasztokat célozzák. Ahogyan azt a bangladesi tanulmány is bemutatja, az erőfeszítések relatív sikere számos állami minisztériumot is arra sarkallt, hogy hasonló tevékenységeket vegyenek fel programjaikba.

Az Észak
Az Észak fejlett országaiban dolgozó fejlesztési szakemberek, közösségi vezetők és kormányzati tervezési szakemberek részükről tompítani próbálják a recesszió, ipari leépítések és a gazdasági, társadalmi átalakulás közösségi életre gyakorolt hatásait. Érzékelik a hagyományos, makro-szintű gazdaságfejlesztési stratégiák határait, és úgy tekintik a közösségi önszervezés és gazdaságfejlesztés szövetkezeti formáit, mint a közösségek társadalmi és gazdasági értelemben vett megerősítésének alternatíváit. Kanadát véve például, a közösségi gazdaságfejlesztés kezdetei a huszadik század elejének szövetkezeti mozgalmaihoz vezethetőek vissza (MacPherson, 1989). A közösségi gazdaságfejlesztés tehát megelőzte a jóléti államot. Fontos felhívni a figyelmet a jóléti államot megelőző mozgalmakra, különösen azokban a fejlett országokban, amelyek jelenleg gyorsan haladnak a jóléti államot követő állapotok felé, ahol is az állam szerepe lecsökken a népjólét és a piac területén. Az egyik ilyen, a jóléti államot megelőző mozgalom az Antigonish Szövetkezeti mozgalom Kanada atlanti régiójában. Ez a mozgalom a fejlett országokban is nagy hatással volt a szövetkezeti mozgalmakra a halászok és a farmerek között. Megmutatta, hogy a szövetkezetek a közösség fejlesztéséért elindított gazdaságfejlesztés közvetítői lehetnek, és ily módon közösségi irányításra tehetnek szert a hitelfeltételek, alapvető beszerzések, piacok és szociális szolgáltatások területén. Ennek a mozgalomnak az egyik fontos jellemzője az, hogy egy felnőttoktatási keretrendszeren belül működik; a gazdasági problémák azonosítását célzó csoportos beszélgetéseket használja fel az emberek képessé tételére és arra való ösztönzésére, hogy megszervezzék magukat a változás érdekében. Ennek a fajta szövetkezetiségnek egy másik jellemzője az (ez különbözteti meg az egyfunkciós szövetkezetektől, amelyek főként az önsegítés felé orientálódnak az élet egy bizonyos területén), hogy a tagság szükségletei és érdekei egybeesnek a szélesebb közösségével. Az Edward Herceg Sziget-i Evangeline szövetkezet egy jó mai példa erre; multifunkcionális szövetkezeti struktúrát hoztak létre, amely összekapcsolja a termelői, a fogyasztói, az értékesítési, lakásügyi és egészségügyi szövetkezeteket egy második tengely szintjén egy Szövetségi Tanács közvetítésével. Ez az összefoglaló megközelítés biztosítani kívánja, hogy a közösségben élő emberek az élet számos területén szövetkezzenek a hatékony fejlesztés érdekében (Wilkinson, 1994). A Spanyolország baszk régiójában működő Mondragon csoport egy másik olyan közösségi gazdaságfejlesztő modell, amely nemzetközileg is nagy hatással volt a szövetkezeti mozgalomra (Wiener & Oakeshott, 1987).
Kanadában a közösségi gazdaságfejlesztés egy széles körű támogatást élvező megközelítést használ és lendületét a közösségekből kapja. A közösségi gazdaságfejlesztő programok jellemzően a társadalmi és gazdasági fejletlenség, a hátrányos helyzet és a marginalizáció ellen küzdenek. Gyakran valamilyen közösségi válsághelyzetre adott válaszként jönnek létre; egy ilyen válság gyakran valamilyen ipari létesítmény bezárásával, vagy gazdasági tétlenséggel, vagy, az olyan csoportok számára, mint a hajléktalanok, csavargók és a bennszülött őslakosok, egyszerűen a reménytelenséggel állnak kapcsolatban (New Economy Development Group, 1993).
Ahogy azt Quarter (1992) is megjegyzi, nem minden szövetkezet működik profit-orientált üzleti vállalkozásként. Sok közülük „non-profit”, és olyan részvényesek-nélküli testületté szerveződik, amely bevételeket vagy adományokat használ az egyes szolgáltatásokhoz kapcsolódó kiadások fedezésére. Némelyek elsősorban egy meghatározott tagságot szolgálnak, amely közös érdekekkel rendelkezik (ezek a hagyományosabbnak nevezhető szövetkezetek); mások humanitárius és szociális szolgáltatásokat biztosítanak a nagyközönség számára (ezeket önkéntes szervezeteknek vagy közösségi szervezeteknek is nevezik). Az utóbbi szervezetek legtöbbje meglehetősen kicsi és munkaigényes, valamint nagyban függ a közösségi önkéntesektől a tekintetben, hogy szolgáltatásait biztosítani tudja-e. Bizonyos, hogy amikor a „fejlett országok” kormányai fokozott igyekezettel próbálják megnyirbálni a szociális programokra szánt támogatásokat, egyre nagyobb hangsúlyt kap az önkéntes szektor és az önkéntesek munkája.
E non-profit szervezetek finanszírozását vagy tagdíjakból és a szolgáltatások díjaiból biztosítják, vagy pedig különböző forrásokhoz ( pl. kormányok, szakszervezetek, egyházak, alapítványok, testületek, magánszemélyek) intézett pályázatok útján. Ezek a non-profit szervezetek számos különböző közösségi szolgáltatást nyújtanak a szegények, fiatalok, betegek és munkaképtelenek számára. Lehetséges, hogy sok, non-profit szervezetek által nyújtott szolgáltatás nem áll összhangban a közösségfejlesztés hagyományos, szűkebb meghatározásaival. A szolgáltatások azonban olyan tevékenységeket is magukban foglalnak, amelyek közösségi erőforrásokra építenek, és gyakran bevonják a polgárokat – szövetkezeti tagként vagy önkéntesként – a szervezeti tevékenységek megtervezésébe, kivitelezésébe és értékelésébe.
A szociális szolgáltatások, egészségügy és lakásügy területén jelentős kísérletezés folyik a részvételre építő, közösségi alapú, fejlesztés-centrikus megközelítések területén, a „professzionális”, ügyfél-alapú szolgáltatások alternatívájaként. (Ez a trend világosan követhető a kanadai, a holland és az izraeli esettanulmányban bemutatott gyakorlati példákban is.)

A KÖZÖSSÉGFEJLESZTÉS, MINT FOLYAMATOSAN ALAKULÓ FOGALOM ÉS GYAKORLATI MEGVALÓSÍTÁS


Nemzetközi távlatból tekintve nyilvánvaló, hogy a közösségfejlesztés az egyik legjelentősebb társadalmi erő a tervezett változás folyamatában (Chekki, 1979). Bizonyosan így volt ez az ötvenes és hatvanas évek fejlesztési évtizedeiben, amikor az ENSZ és tagszervezetei (UNESCO, ILO, FAO, WHO, UNICEF) vezetésével a közösségfejlesztést aktívan támogatták szerte a fejlődő világban, mint a nemzetépítő folyamat alkotóelemét, és mint olyan eszközt, amellyel javítani lehet a szegények életszínvonalát. Ellentmondásos és kulturális tekintetben elfogult mivoltuk miatt azonban hamar megkérdőjeleződtek azok a megközelítések, amelyekre a közösségfejlesztés és nemzetfejlesztés akkoriban épült az ENSZ szervezeteinek és a velük együttműködő „szakértői csoportoknak” köszönhetően (Galbraith, 1962; Biddle, 1966; Alldred, 1976).
Világossá vált, hogy a közösségfejlesztés alapfogalmai (pl. emberi szükségletek, közösségi részvétel és fejlesztés) alapos vizsgálatra szorulnak. Alldred (1976) például a falusi és városi közösségek összetettségére és egyenlőtlen realitásaira hívja fel a figyelmet, és megkérdőjelezi az általános felfogást a helyi közösségek korlátozatlan, önálló fejlődéséről. Észreveszi, hogy a politikai értelemben nyugtalanító egyenlőtlenségek abból fakadnak, hogy a különböző közösségek saját fejlődési prioritásaikat hajszolják, saját iramukban és egyenlőtlenül megoszló erőforrásokkal. Szerinte a kiegyensúlyozott fejlődés eléréséhez közösségi (helyi) szinten, és történetesen regionális és országos szinten is, szükség van némi útmutatás jellegű tervezésre a központi hatóságok részéről.
Ma már inkább egy fokozottabban pluralista és részvételre építő megközelítést részesítenénk előnyben a tervezésben, amelyben az intézmények nagyobb partnerségben működnek együtt a nem-kormányzati szervezetekkel (NGO-kkal) és a közösségi szervezetekkel. A fejlett országok jóléti államát joggal kritizálhatnánk a szociális szolgáltatások biztosításában és a társadalmi problémák kezelésében nyújtott alacsony kompetenciája miatt, mégis fontos szerepet tölt be a társadalmi fejlődésben, különösen mint irányelv-alakító, mértékadó és alapvető támogató. Drucker (1994) szerint a társadalmi átalakulás jelenlegi klímájába belemerült országoknak ki kell bővíteniük a társadalom kétszektoros megközelítését (a két szektor: az állami és az üzleti szektor) egy harmadik szektorral. Hangsúlyozza, hogy ennek a harmadik szektornak, amelyet NGO-k, non-profit és helyi szervezetek, valamint az önkéntesek tömege alkot, jelentős részt kell vállalnia azoknak a társadalmi kihívásoknak a felvállalásából, amelyekkel a modern társadalmaknak szembe kell nézniük.
A közösségi mobilizáció alkalmazása gazdasági és társadalmi fejlesztési kérdésekben gyakran alapszik a közösség „egységes fogalomként” (ti. falusi vagy városi szomszédságként) való idealizált értelmezésén. Létezik olyan feltételezés, miszerint a demokratikus konszenzus segítségével le lehet győzni a különbségeket, és össze lehet hozni a közösség különböző szegmenseit, hogy egységes frontot alkossanak a közösségi cselekvéshez. Egy újabb keletű, közösségről szóló kiadványban Godway and Finn (1995) helyesen teszik fel a kérdést, „Ki az a mi?” Ezt követően egy sor hasznos kritikát sorakoztatnak fel a közösségekről és a politikai, társadalmi gyakorlatukról szóló szabványos teoretizálásról. Mások is elkezdték megkérdőjelezni a közösségek természetéről és kívánalmairól általánosan elfogadott elképzeléseket – olyan elképzeléseket, melyek helyességét túlságosan is régen vesszük biztosra. Pontosabban, arra mutatnak rá, hogy a közösséget „lokalitásnak” tekintő egységesítő elképzelések különösen a közösségen belüli konfliktusokat és hátrányos helyzetet becsülik alá (Molyneux, 1985; Campfens, 1990; Wekerly, 1996). A korábbi elméletek sokszor figyelmen kívül hagyják a fennálló hatalmi struktúrákat – amelyekben bizonyos csoportok húznak hasznot a status quo-ból – és a közösségek társadalmi osztály, etnikai, nemi és szexuális hovatartozás, életkor, vallás és kulturális hagyomány szerinti rétegződését (Nanavatty, 1988; Ng, Walker, & Muller, 1990).
Könnyen lehet, hogy a szervezetek közötti konfliktusok és versengő érdekek kontextusában a közösségfejlesztés gyakorlata és elmélete a szervezetek közötti kapcsolatok építése és a közvetítés mellett teszi le a voksát a megfelelő és kiegyensúlyozott fejlesztés megvalósítása érdekében – ezt az izraeli esettanulmány is vizsgálni fogja. Asszisztálhat a marginalizálódott csoportok és/vagy kisebbségek megszervezésében is, segítve őket abban, hogy bizonyos fokú hatalomra tegyenek szert – ezt a Quebec-i tanulmányban és a kanadai tanulmány lakásügyi társaságainál fogjuk vizsgálni. Jelentősebb haladást jelentett a közösségfejlesztésben az elmúlt években a tervezett cselekvés valamilyen formája iránt mutatkozó növekvő igény, hiszen lehetővé teszi a marginalizálódott csoportok számára a közösségi és intézményi döntéshozó mechanizmusokban való részvételt, akár saját társadalmi szervezeteik közvetítésével (amelyek nyomást gyakorolnak és lobbyznak), vagy akár közösségi szervezeteik vagy közösségi tanácsaik segítségével (ezt a szegénységről szóló holland tanulmány fogja szemléltetni). Az utóbbi megközelítés a közösségfejlesztés „hatalmi” és „integrációs” megközelítéseit egyesíti, míg az előbbi a korlátozott állami erőforrásokért való versengéssel jár együtt. Bizonyos, hogy a méltányosságra és igazságosságra összpontosító gyakorlati megközelítések hozzájárulhatnak a kiegyensúlyozott fejlődéshez, a társadalmi stabilitáshoz és a békéhez.
Bregha (1970) a fejlesztés kontextusába helyezi az ellentétes érdekek kérdését, és megjegyzi, hogy a közösségfejlesztés két különböző célkitűzéssel rendelkezik. Rámutat, hogy a „fejlesztésnek az erőforrások és a termelékenység növeléseként való értelmezése” máig a közösségfejlesztés középpontjában áll a fejlődő világban, és hogy a nyugat iparosodottabb és tehetősebb társadalmaiban a „fejlődésnek a tőke- és hatalom megoszlásaként való kezelése” a jellemzi a közösségfejlesztést.
C. Wright Mills (1956) írásait véve alapul, Bregha mélységes aggodalmát fejezte ki a tekintetben, hogy az önkéntes szervezetek egyre kevésbé működnek az állam eszközeként a nyugati államok szerkezetátalakításának összefüggésében. Minthogy a társadalom perifériájára szorultak politikailag értelemben már megosztottak, az önkéntes szervezetek gyengülése még erőtlenebbé teheti őket. Ezt ellensúlyozandó, a közösségfejlesztésnek a társadalmi szervezetek fejlődését kell hangsúlyoznia a társadalom szegényei és kisebbségei között.
Egy későbbi példa: Michael Cernea (1993), aki hosszú ideje a Világbank tanácsadója, hasonlóan érvel a társadalomszervező munka fontosságáról. A fenntarthatóság és a hivatalosan indukált fejlődés témájának boncolgatása során Cernea kritizálja a gazdasági és környezeti fenntarthatóságra való kizárólagos összpontosítást, azzal érvelve, hogy a fenntartható fejlődés nem valósítható meg puszta gazdasági növekedéssel, megfontolt környezet-menedzsmenttel és a technológiai tudás felhalmozásával. Ehelyett, a fenntarthatóság a társadalomszervezés megfelelő mintáinak megteremtését és újrateremtését követeli meg, melyek segítségével a technikai haladás megfelelően kibontakozhat, az erőforrások felhasználása kellőképpen kezelhetővé válik, és amely lehetővé teszi a fejlődés társadalmi résztvevőinek egyéni és közösségi részvételét is, együttesen határozva meg a célokat és közösen élvezve a fejlődés gyümölcseit (Cernea, 1993, p. 19).
Ez a fajta szervezeti munka természetesen a közösségfejlesztés gyakorlatának középpontjában áll. Túllép azon, hogy a helyi embereket a kormányzásban vagy az NGO-k által kezdeményezett fejlesztési programokban való részvételre motiválja; ily módon összekapcsolja a hivatalos döntéseket a „szervezett” közösség akaratával.
Röviden: Bregha, Cernea és a többiek (Gran, 1983; Kothari, 1984) szerint hatékony, együttműködésen alapuló viszonyt kell kialakítani a hivatalos intézmények és az önkéntes szervezetek között, ha kiegyensúlyozott, igazságos és fenntartható fejlődést kívánunk elérni. Ehhez viszont önszervező, önkéntes szervezetek jelenlétére van szükség, és egy kevésbé korlátozó jellegű megközelítésre az állami intézmények, hivatalok részéről. Számos tanulmány kezdte vizsgálni, hogy milyen kölcsönhatásokra van szükség a hatékony, együttműködésre épülő kapcsolatok kialakításához (Albert, 1992; Belanger, 1995).
A közösségfejlesztés számára nyilvánvalóan nem az jelenti a legnagyobb problémát, hogy alapvető értékei és alapelvei elavulnának, ez világosan kitűnik a kötetben bemutatott hat ország-elemzésből is. A kérdés inkább az, hogy miként igazítsuk ezeket az értékeket, alapelveket egy sor társadalmi jelenséghez, olyan alapvető társadalmi változásokat eszközölve ki ily módon, amelyek feloldják a gyorsan változó gazdasági és társadalmi rendben elmerült társadalmi rendszerben rejlő ellentmondásokat.

TÁRSADALMI ÉRTÉKEK ÉS ALAPELVEK A KÖZÖSSÉGFEJLESZTÉSBEN


A nemzetközi irodalom áttekintésekor egy sor, a közösségfejlesztés gyakorlatának hátterében meghúzódó általánosan elfogadott társadalmi érték és alapelv húzódik meg. Ezek a következők:

· Táplálni és mobilizálni kell a részvételbe bevont férfiak és nők együttműködő, felelősségteljes és cselekvő közösségeit a kölcsönös segítségnyújtáshoz, önsegítéshez, problémamegoldáshoz, társadalmi integrációhoz és/vagy társadalmi cselekvéshez.
· A társadalom minden szintjén, még a legalacsonyabbon is, fokozni kell a részvételt, és egy ideális részvételi demokráciát kell támogatni ahhoz, hogy ellensúlyozzuk a tehetetlenség és elnyomottság érzetéből adódó apátiát, frusztrációt és haragot, amely a nem fogékony hatalmi struktúrák alatt megjelenik.
· Amennyire csak lehetséges és kivitelezhető, a közösségfejlesztésnek a megfelelő szervezetek, helyi közösségek kapacitására és kezdeményezéseire kell támaszkodnia a szükségletek, problémák meghatározásakor, valamint megfelelő cselekvési folyamatokat kell terveznie és végrehajtania; a cél az, hogy fokozzuk a közösség vezetése iránti bizalmat, növeljük a kompetenciát és csökkentsük az államtól, valamint az intézményi és szakmai beavatkozástól való függést.
· A fejlődés kiegyensúlyozott, fenntartható formáinak biztosításához megfelelő módon kell mozgósítanunk és felhasználnunk a közösségi erőforrásokat (emberi, technikai és pénzügyi) és, ahol szükséges, a közösségen kívülről (a kormányokkal, intézményekkel és szakmai szervezetekkel folytatott partnerkapcsolatok keretein belül) érkező erőforrásokat.
· Támogatni kell a közösségi integrációt két viszonyrendszeren belül: a különféle szervezetek közötti „társadalmi kapcsolatok” tekintetében, amelyeket osztályhoz tartozásuk vagy más olyan jelentős különbségek (gazdasági státusz, kisebbségi hovatartozás, kultúra, faji identitás, vallás, nemi hovatartozás, életkor, helyi lakosként eltöltött idő, vagy más, hasonló jellemzők) különböztetnek meg egymástól, amelyek feszültségekhez, konfliktushoz vezetnek; és a „strukturális kapcsolatokat azon szervezetek között (pl. állami intézmények, magánszektorbeli intézmények, non-profit vagy karitatív szervezetek, közösségi szervezetek és egyesületek), amelyek közösségi szinten néznek szembe a társadalmi kihívásokkal. Az utóbbi tekintetében a cél az, hogy kiküszöböljék a felesleges versengést, az együttműködés hiányosságait és azt, hogy ugyanazt a szolgáltatást többen is nyújtsák egy helyen.
· A tevékenységi köröket (pl. szolidaritás-körök) úgy kell megszervezni, hogy előmozdítsuk a marginális helyzetben lévő vagy kirekesztett emberek képessé tételét, mégpedig úgy, hogy a gazdasági, társadalmi és politikai alternatívák keresése során összekapcsoljuk őket a különböző társadalmi szegmenseken, osztályokon belüli haladó erőkkel.
· A marginális helyzetben lévők, kirekesztettek, elnyomottak számára biztosítani kell az alapvető eszközöket, amelyek képessé teszik őket a kritikus elemzésre és arra, hogy strukturális értelemben tudatosodjon bennük helyzetük, és mérlegeljék a változtatás lehetőségeit.

Egy adott helyzetben, a közösségfejlesztés társadalmi értékeinek és alapelveinek hangsúlyossága nagyban függ attól, hogy a gyakorlatban egy társadalmi mozgalomról, a változás folyamatáról vagy egy konkrét programról van szó. A finanszírozást betöltheti egy jól szervezett lakossági szervezet, valamely szakma, nem-kományzati szervezet, intézmény, állami hivatal, vagy ezek bármilyen kombinációja is b; mindegyiknek megvannak a maga sajátos és egymással gyakran ellentmondó érdekei, prioritásai. A finanszírozás- és hangsúlybeli eltérések különösen megnehezítik egy olyan általános definíció megadását a közösségfejlesztésről, amely az összes lehetséges gyakorlati szituációt magába foglalja.

A KÖZÖSSÉGFEJLESZTÉS HÁTTERÉBEN ÁLLÓ SZELLEMI TRADÍCIÓK

Egyszerűen fogalmazva, a közösségfejlesztés annak a társadalomnak az elképzeléseit, értékeit és ideáljait képviseli, amelyben gyakorolják azt. Humanitárius szemmel nézve, tekinthetjük a közösség, a kölcsönös segítségnyújtás, a társadalmi támogatás és az emberi szabadság keresésének egy elidegenítő, elnyomó, versenyszellemű és individualista társadalomban. Pragmatikusabb intézményi megközelítésben eszköznek is tekinthetjük a közösség mozgósítására, hogy olyan állami vagy intézményi kezdeményezésekhez csatlakozzon, amelyek a szegénység kiküszöbölését, a társadalmi problémák megoldását, a családok megerősítését, a demokrácia táplálását és a modernizáció és a társadalmi-gazdasági fejlődés elérését tűzték ki célul.
Vajon lejárt a közösségfejlesztés ideje? A válasz határozott nem! A közösségfejlesztés két tartóoszlopának, a közösségnek és a fejlesztésnek az értéke nem szűnik meg idővel egyes tapasztalatok, programok sikertelensége miatt. Szükségszerűségből azonban a közösségfejlesztés gyakran változtat alakot, hogy idomulni tudjon környezetéhez. Azok, akik nagy tapasztalattal rendelkeznek a közösségfejlesztés gyakorlatában, nagyon is jól tudják, hogy a folyamat frusztrációval és fájdalommal jár, és hogy a siker sohasem vehető biztosra. Tisztában vannak azonban azzal is, hogy mennyire ösztönző, felszabadító, képességfokozó és felvillanyozó tud lenni a közösségfejlesztés a résztvevők számára.
Ahhoz, hogy megértsük a közösségfejlesztés összetett, gyakran ellentmondásos mivoltát, fel kell ismernünk, hogy annak gyakorlata egy sor egymással versengő XVIII. és XIX. századi tradícióban és ideológiában gyökerezik, amikor is Európát és Észak Amerikát teljesen átalakította az iparosodás. Ezek a tradíciók, ideológiák a társadalmi útmutatástól, a tudományos tudáson és a technikai hozzáértés alkalmazásán át (ezek alapvetően egy konzervatív ideológiát képviselnek), egészen az utópizmus, anarchizmus és történelmi materializmus radikálisabb szellemi hagyományaiig terjednek.
John Friedmann (1987), aki a tervezés és fejlesztés „négy sarokköve” (ti. irányelv-fejlesztés, szociális reform, társadalmi tanulás és társadalmi mozgósítás) alapján vizsgálta meg ezeket a szellemi tradíciókat és ideológiákat, úgy jellemezte a konzervatív álláspontot, miszerint az azokat a társadalmi érdekeket és szakmai alapelveket képviseli, amelyek adottnak tekintik a meglévő hatalmi viszonyokat. Ezen álláspont támogatói politikai semlegességüket hirdetik, alapvetően technikai jellegű aggodalmaiknak adnak hangot, legfontosabb küldetésüknek a domináns állami és társadalmi intézmények szolgálatát tekintik, és arra használják tudományos ismereteiket, hogy a társadalomtervezés és a központilag irányított tervezés segítségével átalakítsák a társadalmat. Más szóval, az állam és a főbb intézmények érdekeinek támogatásában a „technikai ésszerűség” mellett teszik le voksukat.
A skála másik végén azok az intellektuális alapelvek helyezkednek el, amelyek a fejlesztés ellenzéki, vagy ellenzéki mozgalmakra építő alternatív formáit keresik. Ahelyett, hogy az uralkodó elit aggodalmait osztanák, azokra az emberekre összpontosítanak, akiket, lévén a fennálló rend áldozatai és az alsóbb osztályok tagjai, mozgósítani kell. Ez a megközelítés azon a meggyőződésen alapszik, mely szerint az alsóbb osztályok alapvető ellentétben állnak a bürokratikus állammal, a hierarchikus viszonyokkal és az elidegenítő hatalom más hasonló megnyilvánulásaival. Olyan politikai és társadalmi folyamatok mellett teszik le a voksukat, amelyek helyi szinten és a civil társadalmon belül mennek végbe; ily módon elutasítják az ésszerűség és a technológia erőteljes hangsúlyozását, amely a modernizáció és a tudományos tervezés tudományos megközelítésében testesül meg.
Minthogy két tervezési és fejlesztési prioritás (a „társadalmi mobilizáció” és a „társadalmi tanulás”) különös fontossággal bír a közösségfejlesztés szempontjából, ezeket közelebbről is megvizsgáljuk majd, mégpedig a társadalmi útmutatás és az ellenzéki mozgalmak két, egymással ellentétes szellemi álláspontjából.

Társadalmi útmutatás: a társadalmi mobilizáció és az intézménypártiak
A XIX. század elején a francia Henri de Saint-Simon kidolgozta a „társadalmi útmutatás” elméletét. A század közepén Saint-Simon honfitársa, Auguste Comte, továbbvitte az elképzelést, és kialakította a „pozitivizmus” elméletét és a „technikai ésszerűség” elsőségének gondolatát, melyek mindegyike nagy hatással volt a fejlődő burzsoáziára (Hayek, 1955). A két férfi elképzelései adták meg a kellő lökést az ipari rend kialakulásához a nyugati társadalmakban; ez a rend később utat talált magának a világ gyarmatira (ma fejlődő országaiba) is.
Saint-Simon szerint a tudósoknak és mérnököknek az emberiség szolgálatába kell állítaniuk a tudásukat, ugyanúgy, ahogy az orvosok tudásukat az emberi testre alkalmazzák. A társadalomtudósokat, akiket jártasnak tartottak a társadalom szerves törvényeiben és a tervezett intervenciók kimenetelének megjóslásában, felszólították a társadalom megreformálására, mégpedig átfogó tervek alapján.
Ez a szellemi tradíció olyan gazdaságfejlesztési tanokban lelt visszhangra, mint Rostow gazdaságnövekedési szakaszolása (1960). Ezek a doktrínák viszont olyan modernizációs és iparfejlesztési stratégiákhoz szolgáltattak alapot, amelyeket az ENSZ intézményei, a vállalati szektor és a fejlődő országok uralkodó osztályai alkalmaztak a hatvanas évek során. Ez volt az a kontextus, amelyben a közösségfejlesztés nemzetközi jelentőségre tett szert; mint új „társadalmi technológiát”, a közösségfejlesztést felszólították a helyi közösségek mobilizálására, valamint arra, hogy csatlakozzon a gazdasági-társadalmi fejlődésért tett országos erőfeszítésekhez. Mindez a kulturális atropológusok, társadalompszichológusok és társadalmi irányultságú rendszerelemzők tudományos ismereteire építve ment végbe, de alkalmazásra kerültek a felnőttoktatás, mezőgazdasági bővítés és a szociális munka csoportmunka- és közösségszervezési módszerei is.
Az állami szintű stratégiák mellett sok intézmény és nem-kormányzati szervezet is beindított olyan közösségfejlesztő, együttműködési és részvétel-fokozó programokat, amelyek a társadalmi útmutatás és reform tradíciójából merítenek. Ezek az intézménypártiak (hogy az általános elnevezést használjuk) kisebb valószínűséggel fogják megkérdőjelezni a társadalom meglévő hatalmi viszonyait. Fő tendenciájuk az, hogy olyan szervezeti hiányosságokra hívják fel a figyelmet, amelyek csökkentik a programok biztosításának hatékonyságát. Közösségi munkásokat kérhetnek fel, hogy elősegítsék a részvételt a polgárárok, ügyfelek és közösségek részéről; ők azonban ilyen esetekben a programok kijavítására összpontosítanak. Ezek a tervezők általában úgy tekintenek saját intézményeikre, közhivatalaikra, mint ésszerű és jóságos szereplőkre, akik érzékenyek a szervezett közösségi nyomásgyakorlásra és lobbyzásra. A kritikusok alig tekintik többnek az államilag vagy intézményileg kezdeményezett programokban való részvétel fokozását, mint a lojalitás rituáléját az előnyök megszerzéséért és az alapvető javakhoz, szolgáltatásokhoz való hozzáférésért (Amstein, 1969).
Mindazonáltal még azok az NGO-s gyakorlati emberek is tudomásul veszik, hogy végtére is az állam határozza meg, mennyi, a programokból származó változást tolerál, akik azt vallják, hogy a közösségfejlesztés sarokkövei a társadalmi mobilizáció tradíciójában jelenlévő együttműködés és közösségiség - északon és délen egyaránt (Edwards & Hulme, 1992).

Ellenzéki mozgalmak: társadalmi mobilizáció és alternatív fejlesztés
John Friedmann (1987) szerint az Európában a XIX. század során létrejövő ellenzéki mozgalmak, amelyek a szellemi alapot szolgáltatták a modern idők társadalom-mobilizáló gyakorlatához, válaszlépések voltak az ipari forradalom által kiérlelt társadalmi felemelkedésre és a korai kapitalisták mohósága által teremtett embertelen körülményekre. A kilencvenes években tapasztalható körülmények nem sokban különböznek az akkoriaktól; gondoljunk csak a neokonzervativizmus és a jóléti állam-ellenességre, az SAP-k alkalmazására és a szabadpiac ideológiájának Milton Friedman, egy befolyásos gazdaságkutató szellemében történő kialakulására (1984; Friedman et al., 1984).
Az ellenzéki mozgalmak tagjai abban látják magukat különbözőnek a társadalmi reformerektől és a társadalmi útmutatás híveitől, hogy az alulról jövő, közvetlen és kollektív cselekvés elsőbbségét vallják. Leginkább az emberi élet erkölcsi rendjével és a társadalmi emancipáció és az emberi szabadság kérdésével foglalkoznak. Az ellenzéki mozgalmaknak két közös vonásuk van: politikai elemzést végeznek, amely felhívja a figyelmet az emberi lények mindent átható elidegenedésére a kapitalizmus intézményei alatt; elkötelezték magukat amellett, hogy megváltoztatják a fennálló hatalmi viszonyokat, így érve el a társadalmi szolidaritást. Különböznek azonban választott stratégiáikban. Ezeket a stratégiákat három csoportra oszthatjuk: „konfrontációs politika”, „a szabaddá tevés politikája” és „a szabad egyesülés és kölcsönös segítségnyújtás politikája”.

Konfrontációs politika
A marxisták és neo-marxisták tevékenységének célja a vezető szerep megragadása volt a könyörtelen osztályharcban, amelyben az állam hatalmát arra használták, hogy egy új, a társadalmi igazságosság és egyenlőség alapelveire épülő gazdasági és társadalmi rendet hozzanak létre. Nem voltak államellenesek (különösen a leninisták nem); ehelyett egy olyan államot elleneztek, amely tolerálta vagy tevékenyen támogatta a munkaerő kizsákmányolását és az emberek egymástól való elidegenedését. Más szóval, a társadalmi útmutatás, az ésszerű tervezés és a technikai ésszerűség elképzelései elfogadhatóak voltak számukra, feltéve, ha az állam irányítása a nincstelenek kezében van, és az ő érdekeiket szolgálja.
A konfrontációs politika hagyományához tartoznak a hatvanas évek második felében és a hetvenes évek első felében folytatott “szegénységellenes háború” cselekvés-központúbb közösségfejlesztési formái, amelyeket gyakran alkalmaztak a nyugat ipari társadalmainak pangó szomszédságaiban. Egyre nőtt az igény az olyan demokratikus formák iránt, amelyek fokozottabban építenek a részvételre, valamint a társadalom által nyújtott lehetőségek, javak és szolgáltatások méltányosabb felosztása iránt.
Ezt a fajta gyakorlatot a társadalmi osztályharccal kapcsolatos marxista elképzelések (igaz, kevésbé ideológia által vezérelt formában) és a szakszervezeti mozgalom inspirálták. Ezt a tradíciót tükrözik Saul Alinsky (1946, 1971) írásai és szervezési technikái, aki vélhetően ennek a korszaknak a leghatékonyabb és legbefolyásosabb szomszédsági aktivistája volt. Alinsky megszervezte a szegényeket, hogy közvetlen cselekvés útján harcoljanak állampolgári jogaikért. Fontos kihangsúlyozni azonban, hogy az Alinsky-féle radikalizmus nem a társadalom átalakítását célozta, hanem azt, hogy jobb feltételek jöjjenek létre a társadalom perifériájára szorultak számára. Ugyanez mondható el a későbbi ellenzéki mozgalmak által alkalmazott stratégiákról is: ezek a mozgalmak fogyasztási kérdésekkel foglalkoznak, és nem érdekeltek a társadalom átalakításában. Az ilyen szervezetek általában pragmatikusak, és készek alkalmazkodni a kapitalista társadalmak alaptermészetéhez és funkciójához.

Utópizmus és szabaddá tétel
A marxistákkal ellentétben, az utópisták (a társadalmi anarchistákkal és a szövetkezetiekkel együtt) visszautasították, hogy az állam lenne a legfőbb eszköz a civil társadalom irányításához. Ehelyett olyan „alternatív közösségek” kialakítására összpontosítottak, amelyek egy olyan, humánusabb emberi életmódot mutattak be, amely inkább az önkéntes cselekvésre, semmint a politikai cselekvésre épít.
Robert Owen, egy walesi üzletember volt az utópista hagyomány egyik legnagyobb hatású írója. 1825-ben Owen kialakított egy modell-értékű közösséget a neki dolgozó alkalmazottak családjai számára, és rájött, hogy vállalkozása még úgy is képes profitot termelni, hogy jó fizetést és munkafeltételeket biztosít alkalmazottai számára. Következésképpen, terjeszteni kezdte azt az elképzelést, mely szerint a felvilágosult önérdek által vezérelve összehozható a tőke és munka, hogy egy organikus és harmonikus egységet alkossanak. Owen elképzelései szolgáltatták az alapot a szocializmushoz, társadalmi reformhoz, szakszervezetiséghez és a szövetkezeti mozgalomhoz is (de Schweinitz, 1943).
Owen és más korai utópisták ihlették a kommunitárius mozgalmat is, amely hitt a földi élet tökéletesíthetőségében, a testvériesség fontosságában, a természettel harmóniában való együttélés szükségességében, valamint a tudat és a test egyesítésében. A tizenkilencedik század során ez a mozgalom közösségeket, „szándékközösségeket” hozott létre, amelyek a modern idők szövetkezeteihez, megtervezett közösségeihez és az izraeli kibutz-mozgalomhoz vezettek. További példák az ilyen közösségekre a mennonita és ámis vallási közösségek, kelet-Európa zsidó gettói és a hippi mozgalom nyomán szárba szökő világi kommunák is (Poplin, 1979). A Mao Zedong-korszak kínai kommunáit a szándékközösségek modernebb változatának tekinthetjük.
A korai utópisták úgy vélték, hogy ki lehet alakítani olyan önirányító, szövetkezeti jellegű közösségeket, amelyek függetlenek az államtól, minimális társadalmi nyomással kell szembenézniük és olyan pénzmentes gazdaságokat működtetnek, amelyek a munkaerő cseréjén alapszanak. Ezek a közösségek feltehetően szabad utat engednének az emberi lények szenvedélyességének (Fourier, 1976); az emberi fejlődést hangsúlyozzák; és felszabadítják tagjaikat a verseny, az ésszerű számítás és az utilitáriánus elképzelések által kikényszerített viselkedésbeli megkötések alól.
Amikor ezek az „eltökélt” közösségek zárt társadalmakká válnak, ezzel gyakran azt a kockázatot vállalják, hogy totalitáriussá és elnyomóvá válnak, szétzúzva a személyes autonómiát, a kreativitást és a társadalmi innovációt. Ez a veszély különösen azokban a kortárs közösségekben van jelen, amelyek elutasítanak mindenféle, állami támogatás, szakmai útmutatás formájában vagy más formában érkező külső támogatást. Ezt példázza a Bangladesh Rangpur régiójában szervezett önsegítő mozgalom is. Az 1971-es függetlenségi háború után, attól való félelmükben, hogy másoktól kezdenek függeni, hatvan falu tett fogadalmat arra, hogy semmiféle kívülről jött segítséget sem fogadnak el. Ez a mozgalom, amely 1975-ben az országban végbemenő változásokkal csendesedett el, azt mutatja, hogy az emberek mennyire vágynak az önállóságra (International Labour Office, 1987, 1989). Fontosabb azonban, hogy ez a példa megmutatja, hogy az elszigetelődés politikája (még ha az emberek felszabadítását is célozza a kapitalizmus megosztó, elnyomó és kizsákmányoló erői alól). Az utópisták elszigetelődés- és meneküléspárti tendenciáival ellentétben, Owen belülről akarta újjászervezni a társadalmat. Mindenekfelett egy olyan rendszert kívánt kialakítani, amely átveheti a kapitalizmus helyét. Amikor folyamodványai nem tettek szert túlzott érdeklődésre a gazdagok között, a munkásosztályra irányította figyelmét, támogatva a köztük létrejövő szövetségeket és hirdetve a szocialista filozófiát (de Schweinitz, 1943, pp. 172-3). A szakszervezetek átvették tőle a kölcsönös hasznosság elvét, és olyan pénzalapokat hoztak létre, amelyek biztosították a munkásokat betegségek, munkanélküliség, és nyugdíj tekintetében. Az elképzelések némelyikét később a kormányok a kialakuló jóléti állam politikájában alkalmazták.
Owen szövetkezésről és az osztalék újbóli bevezetésének visszaállításáról vallott nézetei a liberálisabb tradíció szempontjából a mai szövetkezeti mozgalom kialakulásához is nagyban hozzájárultak. Ezek az elképzelések jelentek meg a Rochdale-i Fogyasztási Szövetkezet boltjának filozófiájában és a szövetkezet alapító okiratában, 1844-ben, majd később annak kiegészített változatában, a Nemzetközi Szövetkezeti Szövetség (International Co-operative Alliance - ICA), (Melnyk, 1985; Develtere, 1994) alapító okiratában is. Az utóbbiban a következő alapelveket fektették le: a felesleg visszaszolgáltatása a tagok számára; szövetkezeti oktatás; szövetkezetek közötti együttműködés (ti. szövetkezetek közössége). A szövetség alapelvei a magántulajdonra, a kapitalizmus alapvető elfogadására és pragmatikus egyfunkciósságra építenek (Melnyk, 1985). Következésképpen, a Nemzetközi Szövetkezeti Szövetséget gyakran kritizálják azért, hogy túlhangsúlyozza a tagok szolgálatának objektív célkitűzését, és figyelmen kívül hagyja a hosszabb távú jövőképet, a szövetkezeti társadalom megteremtését (Melnyk, 1985; Wilkinson, 1994).

Önszervezés, kölcsönös segítségnyújtás és közösségiség
Számos mai szövetkezeti, közösségi és kölcsönös segítségnyújtásra épülő mozgalom – amely gyakran élvezi a közösségfejlesztők támogatását – eredeztethető olyan társadalmi anarchisták írásaitól, mint Proudhon (1979) és Kropotkin (1989), akik erősen ellenezték a tekintély minden formáját, különösen pedig az állami tekintélyét. Céljuk olyan alternatív, önkormányzó közösségek létrehozása volt, melyek alapja a kölcsönös segítségnyújtás és az önsegítés. Hittek a társadalmi megújulás alulról építkező alternatíváinak megvalósíthatóságában is. Hittek továbbá abban is, hogy a szerkezetátalakítás békés eszközök segítségével, együttműködés útján is megvalósítható.
Proudhon szemében az ideális társadalomra a következők jellemzőek: a kölcsönösség vagy igazságos csere közösségi hagyományai; minimalista állam; a föderáció elvére alapozott összefogás, alsóbb és felsőbb rendű társadalmi csoportosítások szerint. A magán- és az állami szféra, az egyéni és a közös összefogása; és minden személy teljes körű autonómiája a másokkal közös önkéntes szerveződés során. Mindez összhangban áll a mai neokonzervativizmus számos aspektusával is.
Egyesek (pl. Kropotkin) szerint a kölcsönös segítségnyújtás etikája (ahogy azt a közösségi hagyományok is tükrözik) tartotta életben a különböző korok társadalmait – nem pedig az individuum (vagy individualizmus) erejének hangsúlyozása, miszerint mindenki mindenkivel harcban áll, méghozzá saját magáért (amely a „legrátermettebbek túlélésének” és a szabadpiac ideológiájának alapja is egyben); és nem is a „mindenki államának” hangsúlyozása (állami kollektivizmus). A támogatás, kölcsönös segítségnyújtás, emberi szolidaritás fogalmai már az ember életének korábbi, primitív szakaszaiban is jelen voltak, ezt Kropotkin is leírja epikus történelmi elemzésében. Jelen voltak ezek a fogalmak a nemzetségek, törzsek idején és a későbbi falusi mezőgazdasági közösségekben, középkori céhekben és iparkamarákban is. Az önsegítő csoportok, nem-hivatalos, kölcsönös támogatási rendszerek és helyi gazdaságfejlesztési szervezetek megjelenése a Nyugat fokozottan iparosodott, elvárosiasodott, specializálódott társadalmaiban azt látszik bizonyítani, hogy a közösségiség ismét terjedőben van, mint alapvető érték. Az USA-ban a közösségi mozgalom egy olyan, egyre erősödő intellektuális erő, amely válasz a közösségek szétesésére, az egyén jogainak túlburjánzására a közösségi jogaival szemben, a jogok és kötelességek egyensúlyának hiányára, valamint az egyéni érdekek féktelen hajszolására (Etzioni, 1993).
Ezen a tradíción belül az önkéntes szervezetek működési elvei a következőket tartalmazzák: együttműködés, kölcsönös segítségnyújtás és csere, közvetlen részvételi demokrácia, a konszenzus gyakorlása a döntéshozásban, valamint a föderatív struktúra kialakítása. A föderatív elmélet feltételezi annak szükségességét, hogy a helyi cselekvési szervezetek szövetségeket hozzanak létre a vezetőképzés támogatása, valamint a technikai, anyagi és pénzügyi erőforrások megszerzése érdekében. A szövetségek helyi szervezeteket is támogatnak a közös célkitűzések elérése érdekében a szélesebb társadalmon belül. A közösségiség különös vonzereje a modern, elidegenítő társadalomban abban keresendő, hogy képes felszabadítani az embereket az elnyomás alól, hogy visszanyerhessék alapvető emberi mivoltukat, és másokkal szabad egyesülésben váljanak a politikai közösségiség gyakorlóivá.
Titmus szerint, aki a szocialista tradíción belül, a jóléti államiság támogatójaként fejtette ki véleményét, a kölcsönös segítségnyújtást és az altruizmust tanulni, istápolni kell, mivel azok nem veleszületett emberi tulajdonságok. (Mayer, 1985). Kropotkin ellenzéki álláspontot vett fel, azt vallva, hogy a kölcsönös segítségnyújtás egy olyan természeti törvény, amely mindig is meghatározó jellemzője volt a fajok evolúciójának, beleértve a sajátunkét is. A kölcsönös segítségnyújtás akkor is fenn fog maradni, ha azt a segítő szakemberek figyelmen kívül hagyják, vagy ha az állam megpróbálja elnyomni azt, mint fenyegetést a társadalom elitjére vagy a meglévő intézményi rendszerre nézve (ahogy az gyakran történt a történelemben). Kropotkin szerint az emberi szolidaritás tudatos mivolta (legyen az bár csupán az ösztönök szintjén is) és emberi közösségiségünk felismerése az a valami, ami az élet nehézségeiben, viszontagságaiban összetart bennünket.
Ahelyett, hogy a kölcsönös segítségnyújtás törvényét vennénk kiindulási pontnak, mind a (a korlátlan versenyt és individualizmust támogató) kapitalisták, mind pedig (az osztályharc mellett érvelő Marxisták) magukévá tették a darwini természeti törvényt. Darwin evolúcióval kapcsolatos elméletét, amelyet a „kölcsönös küzdelemről és versenyről” és „az állatvilágban az erősebbek túléléséről” tett megfigyeléseire alapozott, most már az emberi társadalomra is alkalmazták; a társadalmi életet most már olyasvalaminek tekintették, amely a különböző csoportok, egyének folyamatos küzdelmére épül. A marxizmus és a kapitalizmus, e két egymással versengő és különböző politikai és gazdasági napirenddel, de azonos vezérfonallal rendelkező ideológia hatalmas mértékben befolyásolta azt, hogy a társadalmak miként szervezték meg magukat a huszadik században (Woodcock, 1989).
A kölcsönös segítségnyújtás és a közösségiség lelkülete és etikája általában kevés figyelemben részesültek mind az állam, mind pedig annak intézményi tervezői, központi segítői felől, akik mindannyian elsősorban a segítés egyénközpontú formáira koncentrálnak. Ennek ellenére, ahogy Kropotkin fogalmaz, „a társas hajlam a legfőbb előny az élet küzdelmében. Azok a fajok, amelyek tudatosan vagy tudat alatt lemondanak róla, hanyatlásra vannak ítélve (1989: p. xxvii).

TÁRSADALMI TANULÁS: TUDÁS ÉS KÖZÖSSÉGI CSELEKVÉS

A társadalmi tanulás szellemi tradíciója nagyban hozzájárult a közösségfejlesztés szakmai gyakorlatához, mégpedig azáltal, hogy megvizsgálta az elmélet és gyakorlat ellentmondásait, és módszereket keresett enyhítésükre. E tradíció elméleti szakemberei azt vallják, hogy a tudás a tapasztalásból születik és a gyakorlatban nyer igazolást; ily módon tehát, a tudás vagy az elmélet nem statikus; ehelyett állandóan változik, egy olyan dialektikus körforgás részeként, amelyben a meglévő elméletet tovább gazdagítják, módosítják a gyakorlatban megtanult leckék, amelyek viszont az állandó cselekvési folyamat során kerülnek alkalmazásra. Így a gyakorlat és a tanulás viszonylagos folyamatokként kerülnek értelmezésre.
Más szóval, a cselekvéssel kezdődő és végződő társadalmi tanulás összetett folyamat, amely élesen különbözik az állam és az intézményi tervezők által gyakorolt irányelv-elemző hagyománytól, amely olyan racionális döntéshozási folyamatokra koncentrál, amelyek lineárisabbak, fölülről irányítottak és a várt és nem várt eredmények vizsgálatával járnak együtt.
Friedmann (1987) szerint a társadalmi tanulás olyan összetett folyamat, amelynek maga a cselekvés áll a középpontjában; politikai stratégia, amely olyan taktikák alkalmazásával jár együtt, amelyek az ellenállás leküzdését célozzák, és amelyek a gyakorlat olyan módon való értelmezésére épülnek, amely segít bennünket a környező világ megértésében (mindez történelem-elméletet és annak az adott helyzetnek az elméleti megközelítését vonja maga után, amelyben a társadalmi tanuló részt vesz); valamint olyan értékek meglétét is, amelyek a cselekvést inspirálják, irányítják. Ezt a négy elemet együttesen „társadalmi gyakorlatnak” nevezzük. A következő kérdések továbbra is fennállnak: Milyen társadalmi, gazdasági és politikai összefüggésben kell a társadalmi tanulásnak végbemennie? Kik legyenek a folyamat tanulói vagy szereplői?

Az amerikai empirizmus és a „szakértő”
A társadalmi tanulás történetének kezdeti szakaszára nagy hatással volt Dewey (1946, 1963), egy amerikai filozófus és tanár, akinek tudományos episztemológiája a „cselekvés általi tanulást” hangsúlyozza. Végkövetkeztése, hogy az érvényes tudás az igazság általánosan elfogadott elméletén alapszik, amelyben az emberek folyamatosan fedezik fel az újat, hátrahagyva a régit, a tények vizsgálatára támaszkodva. Fontos megjegyezni, hogy Dewey számára a „szakértőknek” (a modern állam képzett technikusainak) kell a főszerepet vállalnia az ellentétek, problémák megoldásában, mivel ők különösen alkalmasak a tények vizsgálatára (tudományos tények alapján) és eljutni a kérdéses probléma „valódi” megoldásához.
Ez a filozófiai probléma ellentétben áll Dewey másik, „nagy közösséggel” kapcsolatos nézetével, amelyben kiköti, hogy az igazság ilyetén keresésének a közösségben, a szomszédok között kell elkezdődnie. Szerinte a "demokráciának otthon kell kezdődnie, amely nem más, mint a környező közösség… az a legáltalánosabb érvényű, ami helyi” (1946, pp. 213-15). Nem tűnt azonban valószínűnek, hogy "nagy közösségi utópiája" alkalmazásra kerül, ameddig a szakértők, szakemberek továbbra is saját fejlesztési elképzeléseik és terveik szerint manipulálják a helyieket. Csak sokkal később, a „részvételi cselekvéskutatás” (participatory ac-tion research – PAR) – egy Latin-Amerikából származó társadalomtechnológia újítás megjelenésekor kezdtek intézményi szempontból komolyabban foglalkozni ezzel az ellentmondással a fejlesztési gyakorlatban (Sarri & Sarri, 1992; Banks & Wideman, 1995).

A csoportdinamika és hatása a szakember szerepében végzett tevékenységre
Dewey társadalmi tanulással kapcsolatos írásait Kurt Lewin (1948) és társai vitték tovább, akik az „akciókutatás” egyik formájával foglalkoztak. A hangsúly itt a csoportok tanulmányozásán és a csoportdinamikán, valamint a különböző technikáknak a változó valósággal való összekapcsolásán volt. Lewin szerint a valódi tanulás azzal jár, hogy átformáljuk kapcsolatunkat a világgal; ez az újratanulás folyamataként ismert. Úgy érezte, hogy ezt a legcélszerűbb csoportosan végezni, hiszen a csoportok alkotják azt az életteret, amelyben az emberek mozognak és személyként, dolgozóként, polgárként fejlődnek. Fontos, hogy a csoportdinamika területén kutatók úgy találták, hogy a sikeres hozzáállásbeli és viselkedésbeli változáshoz arra van szükség, hogy a csoport tagjai maguk is átéljék, milyen „cselekvő alanynak” lenni és közösen hatást gyakorolni környezetükre. Így egyszerre szereplők és tanulók. Ez az empirikusan is megalapozott eredmény meghatározó következményekkel járt a „változás közvetítőjének” szerepbeli orientációja szempontjából. Ahelyett, hogy a problémamegoldásban szakértőként lenne jelen, a változás közvetítőjének azt tanácsolták, hogy képessé tevőként, vagy útmutatóként, vagy képzőként működjön együtt a fontosabb csoportokkal. Egy 1947-ben az USA-ban a csoportdinamika területén létrehozott országos képzési labor arra bíztatta a tanulók csoportjait, hogy nagyobb öntudatra és kommunikációs jártasságokra tegyenek szert, mégpedig egy olyan szakértő képzési szakember segítségével, aki kompetens volt a csoportviszonyok kezelésének területén. Murray Ross, aki az ötvenes években a Toronto-i Egyetem Szociális Munkás Szakán tanított, továbbvitte ezeket az új, társadalmi tanulással kapcsolatos meglátásokat, és alkalmazta őket a közösségi munkára (Ross, 1955). A szakember szerepéről szóló elméleti megfogalmazásai nagy befolyásra tettek szert a közösségi munkások képzésében szerte a világon. Az „útmutató” és a „képessé tevő” szerepét a közösségi önszervezés és fejlesztés elsődleges fontosságú szerepköreinek tekintette. Számára az „útmutató” olyasvalaki, aki segíti a közösséget abban, hogy hatékonyan haladjon a saját maga által választott irányban. Az irányt a közösségnek kell meghatároznia; a vezetők feladata az, hogy sok tényezőt magába foglaló szaktudásukra építve segítsék a közösséget az alternatív cselekvési irányok felmérésében és a döntésig való jutásban.
Ross szemében a „képessé tevő” egyszerűen csak olyasvalaki, aki a fejlesztési folyamatot vezeti. Ez a szerepkör a következő összetevőket tartalmazza: elégedetlenség keltése és összpontosítása az emberek között közösségi szinten a gazdasági és társadalmi kondícióikat illetően; a különböző szervezetek, egyesületek bátorítása a cselekvésért való felelősség vállalására; a jó személyes kapcsolatok táplálása; és a közös célkitűzések támogatása. Ross szakmai szerepeiről vallott nézeteit később jelentős, tapasztalásból fakadó megfigyelések egészítették ki, amelyek olyan, forradalmibb viszonyok között születtek, mint a harmadik világbeli közösségekben és a feminista gyakorlatban helyi szinten végzett munka, ahol a fő hangsúly jellemzően az elnyomás különböző formáin van. A társadalmi mozgalmak gyakorlatán belül különösen az elégedetlenség keltése és összpontosítása vált a társadalmi mozgalmak központi jellemzőjévé.


Szervezet- és közösségfejlesztés
A csoportdinamika kutatásának eredményeképpen új társadalmi technológia született, „szervezetfejlesztés” elnevezéssel. A testületi vezetők nagy érdeklődést mutattak iránta, különösen az iparosodott világban. Ám, ahogy Friedmann (198~) is rámutat, a szervezetfejlesztés (organizational devel-opment - OD) szigorú korlátok közé van szorítva, nem alkalmazható tehát általánosságban, különösen az állami politika és a közösségfejlesztés területén nem. A szervezetfejlesztés nem hajlandó szembenézni az emberek közötti különbségekkel a társadalmi hatalom alapjaihoz való hozzáférés, valamint az olyan alapvető, uralkodáson és függőségen alapuló viszonyok tekintetében, amelyek minden társadalmi rendszeren belül megtalálhatóak” (Friedmann, i98~, p. 220). A szervezetfejlesztés továbbá nem rendelkezik központi társadalomelmélettel sem. Olyan vezetők számára a leghasznosabb, akik működésüket egy neokonzervatív környezetben képzelik el. Bizonyítja ezt azoknak a tanácsadóknak a sokasága, akiket mostanában a különböző testületek és más intézmények alkalmaznak (beleértve a nemzetközi együttműködés területén tevékenykedő nem-kormányzati szervezeteket is) képzési műhelyek vezetésére, az egész személyzetet érintő stratégia-tervező folyamatok irányítására, és más, hasonló szervezeti feladatok ellátására. Nyilvánvaló, hogy a szervezetfejlesztésnek kevés köze van a közösségközpontú fejlesztéshez – az ugyanis a kölcsönös segítségnyújtást pártolja a társadalmi szolgáltatások biztosítása során; helyi közösségfejlesztő szervezeteket hoz létre; a közösségi szintű irányítás mellett kötelezi el magát; új irányba tereli az intézmények gyakorlatát, előmozdítandó a társadalmi tanulást a közösségi alapú vagy helyi szintű szervezetekben; és általánosságban megkísérli áthidalni a bürokrácia és a szegények közötti szakadékot (Korten & Alfonso, 1981; Korten & Klaus, 1984). A hibát kiküszöbölendő, új útmutatók jelennek meg a szervezetfejlesztés területén, elsősorban olyan szervezetek számára, akik szeretnének fokozottabban kiállni az alulról építkező társadalmi mozgalmak és a közösség mellett (Lakey, Lakey, Napier, & Robinson, 1995).

Elmélet és gyakorlat forradalmi légkörben
Mao Zedong „A gyakorlatról” c. esszéjét (1968) általánosan a társadalmi tanulás tradíciójának egyik legfontosabb írásaként ismerik el. A tanulmányt 1937-ben írta, egy olyan társadalmi kontextusra összpontosítva, amely nagyban különbözött attól a fejlett ipari világtól, amelyben Dewey és követői működtek. Az elmélet és gyakorlat lényegi egységéről tett megjegyzései a „tömegeket” célozták, akik később a forradalom társadalmi gyakorlatának elsődleges tanulóivá és szereplőivé váltak.
A nyilvánvaló különbségek ellenére, Mao és Dewey lényegében egyetértettek abban, hogy minden érvényes tudás forrása a változó realitás gyakorlatában keresendő. Mao azonban sokkal konkrétabb volt Dewey-nál a társadalmi gyakorlat meghatározása tekintetében. Amellett érvelt, hogy összhangba kell hozni azt az objektív külvilággal (amely számára anyagi termelést, osztályharcot és tudományos kísérleteket jelentett). Dewey nem tudta áthidalni az alany és a tárgy közötti valós kettősséget; Mao-nak azonban sikerült ez.
Mao-t az a vágya különbözteti meg a marxistáktól, hogy kerülni kívánja a dogmatizmust és az empirizmust a forradalmi küzdelemben. Mivel Kína történelmi körülményei meglehetősen különböztek a (most már egykori) Szovjetunióban tapasztalható körülményektől, szocializmushoz vezető útja megkövetelte, hogy a kínai forradalmárok saját gyakorlatukból, a kínai valóság vizsgálata által tanuljanak. Mao gondolataiból az a fontos tanulság vonható le (nem forradalmi kontextusokra nézve is), hogy az elmélet és gyakorlat kölcsönös egymáshoz igazítása nemcsak hogy örök érvényű, de egyben a történelem, az adott kultúra és szituáció függvénye is.


Népoktatás és „tudatossá tétel”
Nemzetközi szempontból a népoktatás talán Paulo Freire innovatív írás-olvasásoktatási munkásságából vált leginkább ismertté. Freire forradalmasította a társadalmi gyakorlatot. A „társadalomélénkítéssel” ellentétben, amely arra összpontosít, hogy a társadalmi szereplők mit tesznek a társadalmi valóság megváltoztatása érdekében, a tudatossá tétel gyakorlata azzal foglalkozik, hogy a résztvevők mivé válnak. Freire (1970) megfogalmazásában a kritikus tudatosság túlmegy a „mágikus” tudatosságon, amelyet fatalizmus és inaktivitás jellemez, valamint a „naiv” tudatosságon is, amely a kialakított normák és szabványok szempontjából értelmezi a valóságot. A kritikus tudatosság megköveteli a tudás keresését: a valóság kritikus vizsgálatát, amelyet olyan cselekvés követ, amely magában hordoz egyfajta ideológiai választási lehetőséget az egyén saját világát és annak átalakítását illetően, legyen az egy közösség, társadalmi körülmény, vagy valami más. Az ily módon értelmezett általános folyamat mind pszichológiai, mind pedig szociológiai folyamatokat magába foglal.
A hatvanas évek végén, a Harvard Egyetemen töltött két év során, Freire lefektette a később „politikai pedagógiának” keresztelt elképzelés alapjait. Ez a fajta pedagógia feltételezi, hogy az elidegenedés és az elszigetelődés egyfajta függőségi és uralmi viszony létét eredményezi a hatalmon lévők számára. Ennek egyik velejárója viszont az intézményi gyakorlat elnyomó mivoltának cselekvés és gondolkodás általi leleplezése, valamint a tudatos és alkotó beavatkozásra való képesség megszerzése.
A népoktatás alapelveinek alkalmazása során a közösségi munkát gyakorlók túlmentek Freire-nek a kritikus tudatossággal vagy felszabadító oktatással kapcsolatos eredeti elgondolásán, amit csupán előzetes vagy „politika előtti” tevékenységnek tekintenek, s amit tevékenységek szervezésének kell kiegészíteni. A társadalom és kultúra alternatív projektjei az autonóm szervezés folyamatán belül jelennek meg, ezt tükrözik a nők által vezetett népkonyhák, a napközis ellátást és étkeztetést megszervező helyi közösségek, az ifjúsági szervezetek és az emberi jogi szervezetek is (Rossel, 1986).
Az önszervezés lényeges tényező, mert elősegíti az emberek mobilizációját. A valóságban az autonóm tömegszervezetek ellensúlyozzák a társadalom domináns erőit, amelyek gyakran manipulálják a helyi szervezetek erőfeszítéseit saját szájízük szerint.
Amikor a népoktatás alapelvei alkalmazásra kerülnek, szükségessé válik a szakmai gyakorlat újraértelmezése is. Az autonóm tömegszervezetek dinamikájában a gyakorló nem az elitista és diszkriminatív pozíciójából lép közre, hanem inkább egy demokratikus folyamat résztvevőjeként. Nem vehet fel a gyakorló hierarchikus, tekintélyelvű alapállást sem, csupán egy olyan, horizontális jellegűt, amely egyfajta kölcsönös tanulási párbeszéddel jár együtt. Ily módon a közösségi szervezetet nem a pedagógia vagy szociális munka receptoraként kezelik, hanem inkább az oktatási procedúra és a kollektív szervezeti megnyilvánulás valódi alanyaként.

A szabaddá tétel teológiája és „a szegények választása”
A szabaddá tétel teológiáját (Gutierrez, 1973; Bonino, 1975; Tamez, 1982), amely sok elvbeli hasonlóságot mutat a népoktatással, a következő négy téma köré csoportosíthatjuk:

A szabaddá tétel teológusai, pl. Gutierrez (1983) rámutatnak, hogy túl sok figyelmet szentelünk a nyugat domináns kultúrájának elvont, szabad akarattal kapcsolatos ideáljainak, elképzeléseinek. Ily módon, elmulasztottuk felismerni az elnyomottaknak azokat a történelmi mozgalmait, amelyek valóban felszabadító erejűek voltak. A gazdagok és a tudományos értelemben előrehaladott országok által élvezett kiváltságok továbbá gyakran a dominancia újabb formáit eredményezték a nyugati fejlődés perifériáján, gyakorlatilag újragyarmatosítva ezzel a harmadik világot (Gutierrez, 1986).

A fejlesztési szakember újraértelmezése
A részvételre építő cselekvéskutatás, a népoktatás és a szabaddá tétel teológiájának szószólói nagyban hozzájárultak a „fejlesztési szakember” dekonstrukciójához. Az általuk megfogalmazott kritika túlmegy az azért való érvelésen, hogy a megfelelő kisléptékű technológiát alkalmazzák a fejlesztési projektekben (ld. Schumacher, 1973), és arra a veszélyre hívják fel a figyelmet, hogy a közösség kívülálló vagy külföldi szakértőktől válik függővé (Nindi, 1990); felismerik továbbá az emberi vagy közösségi kapacitás-építés és képessé tétel szükségességét is.
Alapvetően a nyugati tudomány és technikai ésszerűség teljes körű felsőbbrendűsége nyugtalanítja őket, valamint az, hogy jelenleg a modernista keretrendszerre támaszkodunk a fejlesztés értelmezése során. A posztmodern feministák ezen felül kritizálják a nőkről és szükségleteikről kialakított kép patriarchális jellegét is (Ong, 1990, 1993; Parpart, 1993). Csatlakozva a többi kritikushoz, olyan „fejlesztési szakembereket” tartanak szükségesnek, akik tudnak nyíltak lenni és másokat meghallgatni; akik el tudnak vonatkoztatni az általánosító elméletektől, fogalmi keretektől (amelyeket a nyugati kultúra modernista, bináris és patriarchális struktúrái uralnak), valamint az alapvető szükségletekről folytatott racionális párbeszédektől, lehetővé téve, hogy mások is hallassák hangjukat és beszámoljanak tapasztalataikról; és akik olyan irányelveket és gyakorlatot alakítanak ki, amelyek azokra a konkrét, térbeli, környezeti és kulturális összefüggésekre építenek, amelyekben az emberek élnek. (Esteva, 1987; Escobar, 1992; Alatas, 1993; Parpart, 1995).
Ahogy azt Hobart (1993: 15-16) oly találóan jegyezte meg: „a tudás nem valami felsőbbrendű alany kizárólagos kiváltsága”. A tudásigénynek határai vannak (Goetz, 1988). Az alapvető kihívás felismerni a „fejlesztési szakember” és a közösség közötti kommunikáció összetettségét, a fejlesztési vállalkozás partnereiként. Egymás meghallgatását és a kommunikációt nem lehet megkövetelni, de dolgozni kell rajta és sorra kell venni a problémákat (Goetz, 1988; Parpart, 1995).
Nem meglepő, hogy a „szegények választása” és a szegények, elnyomottak meghallgatása iránt mostanában jelentkező igény a szóbeli tanúságtétel egyre bővülő irodalmát eredményezte. Még olyan útmutatók is megjelennek (Slim & Thompson, 1995), amelyeket külön arra terveztek, hogy segítsék a közösségfejlesztőket meghallgatási és tanulási jártasságaik fejlesztésében, hogy munkájukban központi fontosságúvá tegyék a helyi emberek tudását, tapasztalatait, kultúráját és prioritásait.
A hagyományaik és közösségfejlesztésre gyakorolt hatásuk vonatkozásában most bemutatott fejlesztési formák szükségszerűen szelektívek. Kétségtelen, hogy léteznek más olyan tényezők is, amelyek bizonyíthatóan hatással voltak, vannak a közösségfejlesztésre a felülről jövő „tervezett változás” valamely formájaként a társadalmi, intézményi irányításon belül; vagy az alulról jövő „társadalmi mobilizáció” részeként egy alternatív fejlesztési folyamatban vagy valamely társadalmi mozgalomban; esetleg a „társadalmi tanulás” valamely formájaként, olyan gyakorlott szakemberek részvételével, akik a közösséggel vagy közösségi szervezetekkel partnerségben dolgoznak együtt.

KONKLÚZIÓ


Ebben a bevezető tanulmányban azokat a fogalmakat, gyakorlattípusokat, értékeket, szellemi hagyományokat és globális átalakulásokat mutattam be, amelyek az évek során hatással voltak a közösségfejlesztés elméletére és gyakorlatára, és alakították azt. Remélem, hogy mostanra sikerült megteremtenem egy olyan kontextust és fogalmi keretrendszert, amelyet az olvasó felhasználhat az itt következő hat országtanulmány kritikus vizsgálata során.


Felhasznált irodalom

Alatas, S. (1993). On the indigenization of academic discourse. Alternatives, 18: 307-38.
Albert, J. (1992). If we don't do it, it won't get done: A case study from Nicara-gua. International Social Work, 35(2).
Albert, M., & Hahnel, R. (1991). Looking forward: Participatory economics for the twenty first century. Boston: South End Press.
Alinsky, S. (1946). Reveille for radicals. Chicago: University of Chicago Press. - (1971). Rules for radicls: A pragmatic primer for realistic radicals. New York: Random House.
Alldred, N. (1976). Some contradictions in community development: The need for a stronger community approach. Community development Journal, 11(2): 134-40.
Americans move to the right [editorial]. (1994, 10 November). The Globe and Mail, Toronto. A30.
Arnstein, S.R. (1969). A ladder of citizen participation. Journal of American Institute of Planners, 35: 216-24.
Banks, K., & Wideman, G. (1995). The company of neighbours: Building socíal support through the use of ethnography. Paper presented at the Canadian Anthropology and Sociology Meeting, June 1995, Montreal
Barrig, M. (1990). Women and development in Peru: Old models, new actors. Community Development Journal, 25(4): 377-85.
Belanger, J.M. (1995). The state and community in community participation: A case study. Doctoral thesis, Wilfrid Laurier University, Waterloo, Ontario.
Biddle, W. (1966). The fuzziness of definition of community development.
Community development Journal, 2: 5-12.
Bonino, J. (1975). Doing theology in a revolutionary situation. Philadelphia: Fortress.
Brandt, B. (1995). Whole life economics. New Society Publishers.
Bregha, F. (197o). Community development in Canada: Problems and strate-gies. Community development Journal, 5(1): 30-6.
Campfens, H. (1987). The marginal urban sector: Survival and development initiatives in Lima, Peru. Research Paper 161. Toronto: University of Toronto, Centre for Urban and Community Studies.
- (1988). Forces shaping the new social work in Latin America. Canadian Social Work Review, 5(Winter): 9-28.
- (199o). Issues in organizing impoverished women in Latin America. Social Development Issues, 13(1): 20-43.
Campfens, H., Machan, G., & Murphy, M. (1992). The voluntary sector in international cooperation and community development. Paper presented at the 25th International Congress of Schools of Social Work, July, Washington, DC.
CCIC (Canadian Council of International Cooperation). (199o). I.D. profile: A who's who and what's what of international development. Ottawa: CCIC. Cernea, M. (1993). Culture and organization: The social sustainability of induced development. Sustainable Development, 1(2): 18-29.
Chekki, D. (1979). Community development: Theory and method of planned change. New Delhi: Vikas Publishing House.
Clark, T. (1991). Democratising development: The role of voluntary organizations. London: Earthscan.
Daly, H., & Cobb, J. (1989). For the common good: Redirecting the economy toward community, the environment and a sustainable future. Boston: Beacon Press.
de Schweinitz, K. (1943). England's road to social security: From the Statute of Laborers in 1349 to the Beveridge Report of 1942. University of Pennsylvania: University of Pennsylvania Press.
Develtere, P. (1994). Co-operation and development: With special reference to the ex-perience of thz Commonwealth Caribbean. Leuven, Belgium: ACCO.
Dewey, J. (1946). The public and its problems: An essay in political inquiry. Chi-cago: Gateway Books (original 1927).
- (1963). Experience and education. London: Collier Books (original 1938). Dobson, R. (1993). Bringing the economy home from the market. Montreal: Black Rose Books.
Drucker, P. (1994, November). The age of social transformation. The Atlantic Monthly.
Economic Council of Canada. (1990). From the bottom up: The community economic development approach. Ottawa: Government Publication Centres. Edwards, M., & Hulme, D. (eds.). (1992). Making a difference: NGOs and
development in a changing world. London: Earthscan.
Escobar. A. (1992). Imagining a post-development era? Critical thought, development and social movements. Social Text 31/32: 20-56.
Esteva, G. (1987). Regenerating people's space. Alternatives 12(1): 125-52. Etzioni, A. (1993). The spirit of community: The reinvention of America. New York: Touchstone Books.
Fairbairn, B. (1990). Co-operatives as politics: Membership, citizenship as democracy. In M.E. Fulton (ed.), Cooperative organizations and Canadian society. Toronto: University of Toronto Press. 129-40.
Fairbairn, B., Bold, J., Fulton, M., Hammond Ketilson, L., & Ish, D. (1991). Co-operatives and community development. Saskatoon: Houghton Boston Printers. Fals-Borda, O. (1986). The challenge of social change. London: Sage Publications. - (1991). Knowledge and social movements. Santa Cruz, CA: Merrill Publishers, University of California.
Fals-Borda, O., and Rahman, A. (1991). Action and knowledge: Breaking the monopolty with participatory action research. New York: Apex Press.
Fourier, C. (1976). Design for utopia: Selected writings of Charles Fourier (1772-1837). New York: Schocken.
Freire, P. (1967). Educaçao como prática da liberdade. Rio de Janeiro.
- (1970). Pedagogy of the oppressed. New York: Herder & Herder (translated from the original Portuguese manuscript of 1968).
Friedman, M. (1984). Market or plan? An exposition of the case for the market. Lon-don: Centre for Research in Communist Economics.
Friedman, M., Stein, B., Johnson, M., & Keller, G. (1984). Politics and tyranny: Lessons in the pursuit of freedom. San Francisco: Pacific Institute for Public Policy Research.
Friedmann, J. (1987). Planning in the public domain: From knowledge to action. Princeton, NJ: Princeton University Press.
- (1992). Empowerment: The politics of alternative development. Cambridge: Blackwell.
Fuentes, M., & Frank, A.G. (1989). Ten theses on social movements. World Development, 17(2): 179-91.
Galbraith, J.K. (1962, September). The poverty of nations. Atlantic Monthly. Galeano, E. (1990). The other wall: The view from the South. The New Internationalist, 213: 7.
Godway, Eleanor M., & Finn, Geraldine (eds.). (1995). Who is this 'we'? Absence of community. Montreal: Black Rose Books.
Goetz, A. (1988). Feminism and the limits of the claim to know: Contradictions in the feminist approach to women in development. Millennium 17(3): 477-96.
Government of Peru. (198o). Decreto Legislativo No. 1, Sistema Nacional de Cooperación Popular, November 4.
Gran, G. (1983). Development by people: Citizen construction of a just world. New York: Praeger.
Gutierrez, G. (1973). A theology of liberation. Maryknoll, NY: Orbis. - (1983). The power of the poor in history. Maryknoll, NY: Orbis.
- (1986). La verdad los hará libres: Confrontaciones. Lima: Instituto Bartolomé de las Casas.
Hayek, F. (1955). The counterrevolution of science: Studies on the abuse of reason. New York: Free Press.
Hobart, N. (1993). As I lay laughing: Encountering global knowledge in Bali. Paper presented at Association of Social Anthropology (ASA). IV Decennial Conference, Oxford, England, 26-31, July.
International Labour Office. (1987). The animator in participatory rural develop-ment: Concept and practice. Geneva: ILO.
- (1989). Promoting people's participation and self-reliance. Proceedings of a regional workshop of trainers, August 21 to September 1, Zimbabwe. Geneva: ILO.
Karunaratne, G. (1976). The failure of the community development programme in India. Community development Journal, 11(2): 95-118.
Korten, D. (1987). Third-generation NGO strategies: A key to people-centered development. [supplement] World Development, 15: 145-59.
- (1990). Getting to the 21st century: Voluntary action and the global agenda. West Hartford, CT: Kumarian Press.
Korten D., & Alfonso, F. (eds.). (1981). Bureaucracy and the poor: Closing the gap. Singapore: McGraw-Hill.
Korten, D., & Klauss, R. (eds.). (1984). People-centred development: Contributions toward theory and planning frameworks. Hartford, CT: Kumarian Press. Kothari, R. (1984). Party and state in our times: The rise of non-party political formation. Alternatives, 9(4): 541-64.
Kropotkin, P. (1989). Mutual aid: A factor of evolution. Montreal: Black Rose Books (original 1914).
Lakey, B., Lakey, G., Napier R., & Robinson, J. (1995). Grassroots and nonprofit leadership: A gttide for organizations in changing times. Philadelphia: New Society Publishers.
Lewin, K. (1948). Resolving social conflicts: Selected papers on group dynamics. New York: Harper and Brothers (original 1940).
MacLeod, G. (1989). Worker co-ops and community economic development. In J. Quarter and G. Melynk (eds.), Partners in enterprise. Montreal: Black Rose Books.
MacPherson, I. (1989). Each for all: A history of the co-operatíve movement in English Canada: 1990-1945. Toronto: Macmillan.
Mao Zedong. (1968). On Practice. In Four essays on philosophy. Peking: Foreign Language Press (original 1937).
Mayer, R. (1985). Policy and program planning: A developmental perspective. Toronto: Prentice-Hall Canada.
Melnyk, G. (1985). The search for community: From utopia to a co-operative society. Montreal: Black Rose Books.
Mills, C. Wright (1956). The power élite. Oxford: Oxford University Press. Molyneux, M. (1985). Mobilization without emancipation? Women's interests, the state, and revolution in Nicaragua. Feminist Studies, 2(2): 227-54.
Nanavatty, M. (1988). The community development movement in South East Asian countries: An Asian perspective. Community development Journal, 23(2)- 94-9.
New Economy Development Group (1993). Community economic development in Canada: A different way of doing things. Ottawa: Department of Human Resources and Labour Canada.
Ng, R., Walker, G., & Muller, J. (eds.). (1990). Community organization and the Canadian state. Toronto: Garamond Press.
NI. (1992). Changing charity: 50 years of Oxfam. The New Internationalist, No. 228 (February).
Nindi, B. (1990). Experts, donors, ruling élites and the African poor: Expert planning, policy formulation and implementation - A critique. Journal of Eastern African Research and Development, 20: 41-67.
Norwood Evans, E. (1992). Liberation theology, empowerment theory and social work practice with the oppressed. International Social Work, 35(2). Ong, A. (1990). State versus Islam: Malay families, women's bodies, and the body politic in Malaysia. American Ethnologist 17(2): 258-76.
- (1993) Anthropology, China, and modernities: The geo-politics of cultural knowl-edge. Paper presented at Association of Social Anthropology (ASA). IV Decennial Conference, Oxford, England, 26-31 July.
Owen, R. (1972). A new society and other writings (1771-1858). New York: Dutton.
Parpart, J. (1993). Who is the 'other'? A postmodern feminist critique of women and development theory and practice. Development and Change, 24(3): 439-64.
- (1995) Deconstructing the development 'expert': Gender, development and the 'vulnerable groups.' In M. Marchand & J. Parpart (eds.), Feminism/ postmodernism/development. New York: Routledge. 221-43.
Perry, S., & Lewis, M. (1994). Reinventing the local economy. Centre for Commu-nity Enterprise.
Poplin, D. (1979). Communities: A survey of theories and methods of research (2nd Edition). New York: Macmillan.
Proudhon, P. (1979). The principle of federation. Toronto: University of Toronto Press (original 1863).
Quarter, J. (1992). Canada's social economy: Co-operatives, non-profits, and other community enterprises. Toronto: Lorimer.
Ross, D., & Usher, P. (1986). From the roots up. Toronto: Lorimer.
Ross, M. (1955). Community organization: Theory and principles. New York: Harper & Row. (Re-edited in 1967 with B. Lappin, who added a chapter on integrating principles and practice.)
Rossel, M. (1986). Evolución de la educación popular in America Latina y en el Perú. Tarea (15).
Rostow, W. (1960). The stages of economic growth. Cambridge: Cambridge University Press.
Sanders, I. (1958). Theories of community development. Rural Sociology, 23: 1-12.
- (1970). The concept of community development. In J. Cary (ed.), Community development as a process. Columbia: University of Missouri Press.
Sarri, R., & Sarri, C. (1992). Participatory action research in two communities in Bolívia and the United States. International Social Work, 35(2): 267-80 Schumacher, E. (1973). Small is beautiful: Economics if people mattered. London: Blond & Briggs.
Shragge, E. (1993). Community economic development: In search for empowerment and alternatives. Montreal: Black Rose Books.
Slim, H., & Thompson, P. (1995). Listening for a change: Oral testimony and community development. Philadelphia: New Society Publishers.
Tamez, E. (1982). Bible of the oppressed. Maryknoll, NY: Orbis.
Teeple, G. (1995). Globalization and the decline of social reform. Toronto: Garamond Press.
Touraine, A. (1985). An introduction to the study of social movements. Social Research, 52(4): 749-87~
United Nations. (1959). Public administration aspects of community development programs. New York: UN Technical Assistance Program.
- (1960). Community development and related services. New York.
- (1963a). Report of the ad hoc group of experts on community development. New York.
- (1963b). Community development and national development. New York.
Van Rees et al. (1991). A survey of contemporary commnnity development in Europe. The Hague: Gradus Hendriks Stichting.
Walton. J., & Seddon, D. (eds.). (1994). Free markets and food riots: The politics of global adjustment. Oxford: Blackwell.
Wekerly, G. (1996). Reframing urban sustainability: Women's movements: Organizing and the local state. In R. Keil, G. Wekerly, & D. Bell (eds.), Local places in the age of the global city. Montreal: Black Rose Books. 137-45.
Wiener, H., & Oakeshott, R. (1987). Worker-owners: Mondragon revisited. London: Anglo-German.
Wilkinson, P.A. (1994). Against the tide: Commnníty-initiated development, the Evangeline experience. Doctoral thesis, University of Toronto.
Woodcock, G. (1989). Introduction to Mutual aid by Peter Kropotkin. Montreal: Black Rose Books.

Dokumentumok