Közösségfejlesztés

Lemezújság archívum
Nyomtatóbarát változat
Cím:
A magyarországi settlement története
Szerző:
Balipap Ferenc
Folyóirat:
PC Lemezújság
Állomány:
Év:
1994
Szám:
1.szám
Oldalszám:
A cikkben lévő
Single copy template must have a unique master template name, and the file name must end in '.nt*'.
Nevek:
Intézmények:
Települések:
Tárgyszavak:
szociálpolitika, settlement
Megjegyzés:
Annotáció:

Balipap Ferenc: A magyarországi settlement története
Ismerjük meg a settlementet!

1. A szociálpolitika eszméi Magyarországon a XX. század első
harmadában

A szociálpolitika fogalmának meghatározása és használata korábban sem
volt és ma sem egységes. Értelmezése a pragmatikus, leíró
felsorolástól a funkcionalista megközelítésen át a strukturális-
dinamikus felfogásig terjed. Nem térben és időben elkülönülten, hanem
egyszerre és egymás mellett is léteznek, hatnak, tevékenységeket
vezérelnek. Sok minden magyarázza ezt: a társadalom rétegzettsége,
tagoltsága, s emellett a kulturális rétegzettség is, és persze az is,
hogy hol és kik határozzák meg éppen a szociálpolitikát, és kikkel
kapcsolatban, kikre vonatkozóan. A történeti irodalom tanúsága szerint
megkockáztatható a megállapítás: nem is valószínű, hogy a
szociálpolitika fogalma és tartalma teljes terjedelmében s
egyszersmind örökérvényűen valaha is definiálhatóvá válik. Mindezért
mielőtt közelebbről áttekintenénk a settlement magyarországi
történetét, s hogy e nem túl szélesre terjedt mozgalom korabeli és mai
jelentőségét pontosabban érzékeljük, szükségesnek látszik a század
első évtizedeiben hazánkban kialakulóban lévő és megfogalmazott
szociálpolitika-értelmezések vázlatos áttekintése is.
A rendiség sáncai mögött nem túl mozgalmas politikák közt a
szociálpolitika elméletének első jelentősebb (koncepcionális érvényű,
összefoglaló igényű) hazai megnyilvánulásai a századforduló utáni
években mutatkoznak. Okai nagyjából azonosak a más országokban
előfordulókéval; a bár mérsékeltebb gazdasági változások és az ezek
révén mégiscsak létrejövő társadalmi mozgások konfliktusai a
polgárosodásban és az iparosodásban is visszamaradott országban talán
még nyilvánvalóbbá tették az elmaradottságot a szociális területen is.
Szociális törvényhozásunk is hiányos, pl. Magyarországon nincs törvény
a munkanélküliség kezelésére, és számos más elemi szociálpolitikai
érdek és szükséglet elismerésére sem. Jellemző, hogy ezzel együtt
szociálpolitikai törvényeink a század első éveiig zömében
gazdaságpolitikai célokhoz kapcsolódnak, gazdasági viszonyokat
szabályoztak.
A kezdeti szociálpolitikai koncepciók, tevékenység- és
fogalomértelmezések, amelyek a társadalmi helyzet ismeretében (vagy
eszmények alapján) fogalmazódtak meg, és nemcsak "konzerválni", hanem
esetenként már "reformálni" is akartak, így természetszerűleg döntően
a munkásságra vonatkoztak. Ákos László: A mai magyar
szociálpolitikáról című írásában alkalmazza ezt az elkülönítést. A
konzerváló irányzat jellemzőjének tekinti a bajok elviselhetővé
tételére, enyhítésre való törekvést, az emiatt juttatott
"olajcseppet"; a "reformista" viszont "nem tartja sérthetetlennek a
meglévő társadalomgazdasági rendszert". Találó elkülönítését követve
azt látjuk, hogy Heller Farkas pl. 1920-ban megjelentetett
Szociálpolitikájában "konzerváló" módon közelíti meg a fogalmat,
amikor azt mondja: "a szociálpolitika feladata azt kifejteni, mily
irányban mozognak a munkásság követelései, mily mértékben nyertek azok
már eddig az egyes országokban kielégítést és mily szempontok
irányadók a munkásosztály követelései elbírálásánál. Arra vonatkozólag
kell tehát útmutatást nyújtania, hogy korunk szellemét megértve és az
összes számbajövő körülményeket mérlegelve, mily irányban kell és mily
eszközökkel lehet a békés társadalmi fejlődés alapjait lerakni." Míg a
teljes kérdéskört "konzerválóan", ellentmondásosan közelíti meg tehát,
arra vonatkozó levezetése viszont pontos, hogy "az ember nem csupán
gazdasági lény" és "a társadalmi politika ennél fogva a gazdasági élet
társadalmi szervezete és az egyetemes emberi szempont közötti
összefüggést veszi a gazdasági életbe való beavatkozás kiinduló
pontjául".
Másfél évtizeddel később Földes Béla is hasonlóan a munkás-kérdésre
szűkített álláspontot képvisel, emellett egyetért azokkal is, akik
szerint "a munkáskérdés és vele a szociálpolitika is lényegében
kultúrkérdés". Az ő megfogalmazásának minősítésén sem kell
bizonytalankodnunk, hiszen azt tartja: "a szociálpolitika (...) az
osztályok egymás közötti viszonyába való belenyúlás a gazdasági
szervezkedés oly túltengésének megakadályozására, amely egyes
társadalmi rétegek tagjainak öncélúságát veszélyezteti".
Matheovits Ferenc a Nemzetközi Munkaügyi Szervezetről és a
tevékenységéhez kapcsolódó magyarországi fejleményekről készített
tekintélyes összefoglalásában, melynek a Nemzetközi szociálpolitika
címet adta, a gyakorlati szociálpolitika meghatározását a következők
szerint formulázza: "az a nemzetnek olyan önirányzó tevékenységét
kifejező működése, amellyel a társadalom védelmére szoruló elemek
(munkások, aggok, nők, gyermekek, betegek, rokkantak tb.) helyzetének
javítását célozza". S bár ez az értelmezés bővebb, mint a csak a
munkások helyzetének "kiegyensúlyozására" szorítkozó, de ez a
"terjedelmi" gyarapodás sem emeli túl e szemléletet az előbbiekben
konzerválóként jelölt attitűdön. (Lényegében: szegénypolitikán.)
Czettler Jenő is sokat idézett, tekintélyes alakja a századelő
szociálpolitikai gondolkodásának. Évekig külföldön - főleg
Németországban, Dániában és Svédországban - tanulmányozta a
szociálpolitikák elméletét és működését, majd több mint ezer oldalon
megírta a Magyar mezőgazdasági szociálpolitika című művét. Ebben ő azt
a rendkívül általános, pragmatikus karakterű meghatározást adja, hogy
a "mezőgazdasági szociálpolitika (...) mindazon rendszabályok
összessége, amelyeknek közvetlen célja az egész társadalom érdekében
kívánatos beavatkozás a mezőgazdasággal foglalkozó társadalmi
osztályok viszonyaiba, helyzetük javítása végett".
Matheovits a nemzetközi szociálpolitikáról, és Czettler - nemzetközi
kitekintéssel - a mezőgazdasági szociálpolitikáról írott műve mellett
a harmincas évek elején még két jelentős könyv jelenik meg
Magyarországon, amelyek elsősorban az európai országok
szociálpolitikájának tanulságaira igyekeztek terelni az ébredező hazai
figyelmet. Az egyik Mihelics Vid, a másik Kovrig Béla munkája.
Mihelics Vid 1931-ben tette közzé azt a tanulmányt, amelyben az I.
világháború után újrafogalmazott európai alkotmányokat elemezte abból
a szempontból, hogy azokban miként, milyen célokat és tartalmakat
hordozva fejeződik ki a társadalompolitikai és a gazdaságpolitikai
eszme. Mihelics áttekintette a cseh (1928), a finn (1919), a német
(1919), az észt (1920), az osztrák (1920), a lengyel (1921),
jugoszláv (1921), a lett (1922), a román (1923), a török (1924), a
görög (1927) és litván (1928) alkotmányokat, illetve Poroszország,
Bajorország, Bréma, Hamburg, Baden, Szászország és Württemberg
alkotmányát, valamint Danzig szabadvárosét. Ezek elemzéséből ő arra a
következtetésre jut, hogy "minden szociálpolitikának a megfelelő
termelés az előfeltétele, tehát az államnak, ha szociálpolitikát akar
űzni, elsősorban helyes gazdaságpolitikát kell követnie". Majd az
alkotmányok szociálpolitikai és gazdasági eszményeit értékelve
rámutat: "A szociális igazságosságnak államcéllá való emelkedésével
olyan feladatai támadtak az államnak, amelyeket a régi alkotmányok nem
ismertek. (...) A jogcím, amelynek alapján az állam gazdasági és
szociálpolitikai rendelkezéseket foganatosít, kétségkívül az a
meggyőződés, hogy a gazdasági és a társadalmi élet irányítható. Amíg a
jogállam beéri a rendezéssel, addig a kialakulóban lévő szociális
állam irányítani akar. Ez az új állam szakít azzal a felfogással, hogy
a társadalmi élet rendjét determinált, az emberi akarattól független
erők alakítják. Elemzései során Mihelics végül azt a nézetet fogadja
el, hogy "a szociálpolitikának a jövőben kétféle, elvileg párhuzamos
feladatot kell látnia maga előtt, vagyis területe elvileg két részre
oszlik: 1. a szervezés, 2. az ápolás területére. A mesterséges
társulások szervezése mellett nem szabad megfeledkezni a természetes
közösségek - ilyen pl. a család - ápolásáról, amelyektől a szervezés
idegen."
Vagyis az új európai alkotmányok elemzéséből lényegében eljut a
reformnézetekig: a társadalom átalakításának lehetőségét azonban nem a
hatalom-képző tényezők, hanem az irányítási módszerek
megváltoztatásában, megreformálásában látja.
Kovrig Béla 1936-ban publikált Szociálpolitikájában bő összefoglalását
adja az Európa-szerte forgalomban lévő szociálpolitika fogalom-
meghatározásoknak. Kiemeli a definíciók közül az általánosan
előforduló elemeket, s így azt találja, hogy e leírások szerint
leggyakoribb tartalmi megjelölése a szociálpolitikának az, hogy
- "a közösség átfogó érdekeiből kikövetkeztetett etikus politika".
- "beavatkozás a javak és jövedelmek eloszlásának rendjébe, célja
tehát a javak és jövedelmek megoszlásában jelentkező bajok
megszüntetése",
- "az államok törvényhozásban és igazgatásban megnyilvánuló
magatartása a társadalmi ellentétekkel szemben, tehát az ellentétek
tompítása",
- "a közjóra irányuló eljárások összessége, ami az osztályközi
viszonylatba való beavatkozásban érvényesül"
- "az embertől alkotott legmagasabb rendű közületnek, a nemzetnek
javára irányuló összes fizikai és szellemi erőket egyesítő munka",
- "a közjogi hatalom kifejtésére hivatott szerveknek a munkásosztály
javára közösségi szempontból kiinduló beavatkozása a munkaviszonnyal
összefüggő területeken",
- "azon eljárásoknak és törekvéseknek az összessége, amelyek az
osztályoknak és rendeknek egymásközti és az államhoz való viszonyában
történő beavatkozást jelentenek, szubjektív értékszempontok szerint és
az igazságosság elve alapján",
- tartalma "a társadalmi cél tartós elérésére irányuló törekvés",
amely törekvés "a társadalom egységének és erejének fejlesztését és
megvédését célozza a részek bontó ellentétével szemben".
Mindezekből a nemzetközi szakirodalomban forgalomban lévő
definíciókból, illetve azok elemeiből Kovrig a szociálpolitika
fogalmát a következők szerint írja körül: a szociálpolitika elsősorban
védelmet jelent, mert "a társadalomnak érdeke a védelemre szorulók
támogatása (...) Minden egésznek érdeke egész mivoltának megóvása és
ha az egésznek szerkezete van és ha a szerkezetben összefüggések
vannak, ezeknek az összefüggéseknek fenntartása (...) a társadalomnak
érdeke az osztályok rendezett viszonyainak fenntartása." Vagyis: "a
szociálpolitika célja csak az lehet, hogy lehetővé tegye a társadalom
számára a természetének megfelelő életet. Ezek szerint a
szociálpolitika amaz eljárásoknak és törekvéseknek összessége, amelyek
lényegükben - bizonyos értékszempontok szerint - közvetlenül a
társadalom belső egységének tartós megtartására és fejlesztésére
irányulnak.
Minden szociálpolitika, tekintet nélkül a társadalomszemléletre és a
metafizikai viszonylatok értékelésére, közvetlenül a társadalom
egységének megőrzését, a társadalmi együttműködés fejlesztését és
tartóssá tevését célozza. A transzcendens tények elismerésétől és a
valóság értékelésétől függ, hogy minek tekintjük a szociális
valóságot, miben látjuk az ideális társadalom típusát, s végül hogy
minő eljárásokat tartunk célszerűnek a Max Weber-i értelemben ideális
típusként szem előtt tartott társadalmi állapot megközelítése
érdekében."
"A szociálpolitika sok tekintetben attól függ, hogy minek tartjuk az
embert", - állapítja meg végül Kovrig Béla, s ezen az elfogadható
logikai szálon hamar eljut arra a következtetésre is, hogy
"szociálpolitika annyiféle lehet, ahány világnézet, de illetékesen
mindenki csak a maga világnézetének szociálpolitikájáról szólhat".
Kovrig szociálpolitikai értelmezése tehát az eddigiek közül a
legközelebb jut a reformista állásponthoz - "bizonyos értékszempontok
szerint" való beavatkozást elképzelhetőnek tart a társadalom
szerkezetébe és viszonyaiba -, de e beavatkozás mibenlétét jelentősebb
mértékben a társadalmi konfliktusok "kiegyenlítéséhez", az osztálybéke
fenntartásához közelíti ő is.
Az általános szemléleti alapoknak a fölvázolása után a szociális
feladatok irányait e "szeretet-törvény" alapján jelöli ki, de erről az
alapról valóságos problémák felé közeledik. Felelősséget érez azért,
"hogy felemeljük szavunkat, hogy azok számára, kiket születés,
társadalmi helyzet, a fizikai munka járma, a környezet megakadályozott
emberi életérdekeik kifejtésében, azok számára erkölcsi, szellemi,
fizikai tekintetben javításokat eszközöljünk és kívánjunk. Nem a
teljes egyenlőséget hirdeti," - ti. a szeretet törvénye - "mely sem
lehető, sem kívánatos, sem boldogító nem lenne, hanem az emberi és
társadalmi élet nagy és mély összefüggéseire figyelmeztet. Erkölcsi
lendületet akar vinni a világba, hogy meginduljon végre az értelmi,
szellemi és erkölcsi tőkéknek mobilizációja a társadalmi
igazságtalanságok megszüntetésére, az elmaradt munkásnép, az
elhanyagolt rétegek, osztályok és hivatások emelésére, az ellentétek
kiengesztelésére. Ha az erők mozgásba jönnek és a munka megindul,
mindenekelőtt azzal az eggyel tisztában kell lenni, hogy ezen a téren
tartós, boldogító eredményt nem hangos teóriákkal és népgyűlések
agitációival lehet elérni, hanem a szívet, lelket, embert emelő
szociális munkával, mely neveli azt, akivel foglalkozunk, de
finomítólag visszahat arra is, aki e munkát végzi."
Utal az angol settlementek ilyen természetű tevékenységének
jelentőségére és eredményeire, és az ottani szociális és művelődési
programok tanulságaként megállapítja, hogy azok "a társadalom
egészének erkölcsi életére hatnak jótékonyan. Ez ennek a munkának az
igazi értéke, mert ez a munka nem csupán művelődést jelent, hanem
emberiesülést is..." (Kiemelés - B.F.)
A munkások és az egyetemi ifjúsági kapcsolatba kerülésének hazai
szükségletéről beszél a továbbiakban, kiemelve, hogy a settlement
Magyarországra való honosítása nem mechanikus másolást jelent. Nálunk
a tudományos kutatás, adatgyűjtés és -feldolgozás, valamint a
settlement falusi orientációjának, az agrársettlementnek tervezett
alkalmazása adják a nemzeti sajátosságokat. Majd felsorolja a
settlement eszme hazai úttörő támogatóit: "így öltött nálunk testet ez
a gondolat, gróf Zichy János kultuszminiszter elhatározásának és gróf
Pálffy Sándor fáradozásának eredményeképpen. Együtt illeti őket a
kezdeményezés, melynek mindjárt első munkálataiban ott találjuk
Károlyi Mihály grófot, aki a működésnek a mezőgazdasági munkáskérdésre
való kiterjesztésére hívja fel a figyelmet s a nagy munkához méltó
akaraterővel vezeti a szervezést: Balogh Jenő államtitkár, Glattfelder
Gyula püspök, Földes Béla, Jendrássik Ernő, Medveczky Frigyes,
Mihályfy Ákos professzorok, Bacsák György, Bernát István, Jancsó
Benedek tevékeny közreműködésével."
Ezután új, véleményünk szerint elfogadható és használható magyarított
elnevezését adja a settlementnek, illetőleg az Újpesti Telep
előkészítéséről ad tájékoztatást: "Az alkotás alatt álló intézményt
talán azzal lehet legjobban jellemezni, hogy a munkásnép nagy tömegei
között létesített társadalmi központ. Ezt különösen az Újpesten épülő
anyatelepről mondhatjuk, abban a városban, mely rohamos fejlődése
folyamán csaknem egybekapcsolódott fővárosunkkal, s ahol a munkásság
ezrei találkoznak, amely egyik gócpontja a néptömeg szociális
forrongásának, s amelynek nincs olyan kultúr-szociális intézménye,
melynek működése széles körre terjedő, s általános eredményű volna.
Társadalmi központnak azért nevezhetnük a Főiskolai Szociális Telepet,
mert az a célja, azt akarja, hogy tudásért, ismeretekért,
szórakozásért, összes fontosabb életviszonyaira kiterjedő
felvilágosításért, útbaigazításért és segítségért járhasson oda a nép.
Ezeknek az érdekeknek a gondozása az értelmiség fiatal tagjaira lesz
bízva, akik támaszt, vezetést nyernek tapasztalt szakférfiaktól.
Gyakorlati lévén ez az ellentétes két oldalról meginduló tevékenység,
nagyon szükséges, hogy jól felértsük a munkásnép helyzetét, belső és
külső világukat, annak összes fogyatkozásait, sajátosságait s
kapcsolatait. Bele kell állnunk abba a világba, a család, a munka
világába, hogy megértsük a hatásokat és befolyásokat, melyeket
életmód, foglalkozás, küzdelmek, gondok s nézetek a munkásnépre
gyakorolnak. Hogy mindezt jól és alaposan végezhessük, s
tapasztalatainkat a társadalmi élet irányítására később
értékesíthessük, folyton tanulnunk és kutatnunk is kell."
(Kiemelések - B.F.)
Észre kell vennünk, hogy az általánosabban, széleskörűbben fölvázolt
eszmék gyakorlati kivitelezése itt már a munkásokkal való
foglalkozásra szűkül. Az általános szociálpolitikai elvekből a
munkásgondozás praxisára vékonyodik. Az egyetemesség szintjén jól
meglátott összefüggések Erődi-Harrachnál ezúttal mégis beletorkollnak
a rendszer-konzerváló szociálpolitikai eszmék szűk utcájába, hiszen a
továbbiakban is ilyen megfogalmazásokat hangoztat: "A hit bázisán
működve hevítse őket" - ti. a settlementben dolgozó fiatalokat -
"munkájukban a keresztény szeretet idealizmusa, mellyel a kultúra
forrásait feltárni igyekezzenek, de ne gondoljanak eközben arra, hogy
e munkával már pártok, vagy frakciók szántóit is öntözzék. Bűnös az
olyan szociális munka s a legnagyobb mértékben antiszociális, mely a
társadalom szolidaritásának jegyében osztályharcot szít s a nemzeti és
társadalmi ideálok kipellengérezését ojtja a lelkekbe." Efféle eszmei,
ideológiai "elhajlásai" ellenére írása fő vonalaiban meghatározza a
magyar settlement-mozgalom törekvéseit. Ezek sorában hangsúlyozzuk
még, hogy a settlement "hivatása nem az, hogy egy szilárdan kiépült
társadalmi épület koronája legyen, hanem részt kér magának a
társadalom etikai struktúrájának pallérozásában, mely soha nem
tekinthető befejezettnek, elegendőnek, vagy hiábavaló fényűzésnek."
Mirabeau alapján tett megállapítása mai viszonyaink és szemléletünk
alapján is rendkívül nagy jelentőségű: "valamely nép hanyatlásának
vagy virágzásának végső okai erkölcseiben vannak, s ezért minden
reformot arra kell irányozni."
Ifj. Erődi-Harrach Béla 1927-ben közli A magyar settlement-mozgalom
eszméi c. tanulmányát. (Ezt az írást a Szociális Telep adta ki, mint
ahogy számtalan más olyan publikációt is, amely a tevékenységéhez
kapcsolódott.) Az előszavában különös hangsúlyt kap a settlementben
dolgozó fiatalok munkájának társadalomba kapcsolása; a tanácsadás, a
közbelépés, a gondoskodás, a védelem és támogatás, mint az eljárásban
alkalmazott módszerek, és egyáltalán a nevelés, mint a szociálpolitika
első rendű munkaterülete. "Nevelni az embert, hogy a társadalomnak
lehetően minden tagja részese legyen a kultúrjavaknak, és a magasabb
embertípus, a társadalmi ember kinevelése. Módszere: a védelem
egyéniesítésének kiépítése, szociális hatások érdekében" - mutat rá e
terület céljára és módszereire. Ezt végső soron "társadalmat
átszervező munkának" nevezi.
A mozgalom lényegét és eszméit a "társadalom organizációjának
fejlesztésében" látja. A Szociális Telep érdekében: "A társadalmat
összefüggésében nézi és azt tapasztalja, hogy a szociális
tevékenységeket és a szociális reformokat nem elég egyik vagy másik
irányban kifejteni és azokat megvalósítani, hanem ezt a reformmunkát
ki kell terjeszteni a munkás- és általán szegényebb néposztályok
összes értelmi, erkölcsi, kedélyi, egészségügyi és gazdasági
életviszonyaira, ha a munkásnép emelkedése és ezzel a szociális
tökéletesedés terén komoly eredményeket akarunk. Azt is tapasztaljuk
továbbá, hogy a társadalmi élet organikus természetének következtében
a különböző irányú szociális munka egymással kapcsolatos természetű, a
különböző irányú tevékenységeknek ki kell egymást egészíteniök; ezért
a szociális munkában igazi hatásokat csak úgy tudunk elérni, ha a
feladatokat szisztematikus összefüggésükben szolgáljuk."
Az így összetettségében felfogott munka természetesen " összetett
hatásokra is törekszik", de összetett, többirányú haszonnal szolgál az
egyetemi-főiskolai képzésre nézve is. Ezek sorából kiemeli, hogy a
settlementben dolgozó fiatalok "átértve az osztályellentétek, a
társadalom szétszakadozottságának a nemzetre és társadalomra egyaránt
káros és veszedelmes állapotát", jobban felkészülhetnek hivatásuk
közhasznú művelésére. A nevelés tehát kétirányú és kölcsönös: a
védettekre és a nevelőkre egyaránt vonatkozik. Ennek szellemét és
jelentőségét az intézet emblémájában is szereplő kötelesség-
felelősség-igazság eszméjének követésében jelöli meg. Marx
jelentőségét elismeri a munkások öntudatra ébresztésében, de nem a
harcot tekinti a társadalmi igazsághoz vezető helyes módszernek, hanem
"a szervezkedést a társadalom közösségében rejlő egységre". Itt tűnik
elő a leginkább egyértelműen, hogy a settlement eszméje és
tevékenysége tagadja az osztályharcot. Azt állítja, hogy "a fejlődés
nem rideg megmerevített negációkat, hanem pozitív és szerves
intézményeket követel. (...) Ez az irány teremti meg a
szociálpolitikát, amely a társadalom egységével ellentétes társadalmi
érdekeknek intézményes úton való kiegyenlítése, minden társadalmi
csoport békéje és szabad fejlődése, szóval az összesség egyetemes
jóléte irányában. (...) A múltban ezek a mozgalmak mindig alulról
törtek elő, és erőszakkal szántottak maguknak medret. Korunkban az
értelmiségnek vannak itt nagy feladatai, hogy minden irányú
élethivatásában tudással és értelemmel, kötelességtudatban gyökerező
munkás akarattal egyengesse a fejlődés útjait. De ehhez a sok esetben
tapasztalható tudatlanság, tájékozatlanság bűnös közönyét és önző
életfelfogását kell kiküszöbölnie, és ezeknek sivár, kikérgesedett
helyébe élettől duzzadó kultúrmunkát kell tenni. (...) A magyar
settlement-mozgalom (Főiskolai Szociális Telep) a szociális
nevelésügy, szociális egészségügyi, munkásügyek s az általános
népvédelem elméleti és gyakorlati kérdéseire kiterjeszti munkakörét,
ezekben az irányokban tapasztalati anyagot gyűjt, tanácsot és
felvilágosítást ad, javaslatokat, tervezeteket készít és ezekben a
kérdésekben tudományosan is értékelhető munkásságot fejt ki." Az egész
settlement munka eszméjére és érvényességére, ennek korlátaira ebben
az idézett gondolatsorban kapunk leghűbb illusztrációt. A mozgalom
vezetői, eszméinek hirdetői a kapitalizmus káros következményeinek,
hátrányainak mérséklésére valónak tekintik tevékenységüket, de ami
ezeket okozza, arra változtatási törekvésük már nem irányul. A
mozgalom értékének, jelentőségének megítélésekor ezt a szempontot kell
alapvetőnek tekintenünk.
Ugyanakkor a szociális kérdés kezelésének módszereire, jellegére,
determináltságára, a probléma megjelenésének összefüggésére általában
helyesen mutatnak rá a settlement irodalmában, pl. Erődi-Harrach itt
is: "a társadalomnak az a rendje, amelynek külső vagy belső
viszonyaiban jelentkező okok nem teszik lehetővé a társadalomnak akár
minden rétege, akár valamennyi tagja számára az emberi és kulturális
létet, vagy annak kifejtésében akadályokat, nehézségeket támasztanak,
és ha ez az ellentét, vagy a lehetőségek egyenlőtlenségének érzése
széles körben öntudathoz jut, megjelenik: a szociális kérdés. Ez
tulajdonképpen mozgalom, törekvés, az adott viszonyoknak, a
korszellemnek megfelelő és az összesség céljainak irányában való
objektív szabályozására, rendezésére. És amikor napjainkban ilyen
természetű mozgalmaknak mind szélesebb hullámait érezzük, ezek a
mozgalmak nem évszázadok kulturális fejleményeinek megszüntetését vagy
kiküszöbölését célozzák, hanem a letűnt század új gazdasági tartalma
keresi magának a jogi, gazdasági és társadalmi rendnek azokat a
kereteit, amelyekben megfelelően elhelyezkedni és tovább fejlődni
tudnak. így értelmezve a szociális kérdést, az mint a jelenkor nagy
kulturális problémája jelenik meg előttünk és valamely vonatkozásában
minden embert kell, hogy foglalkoztasson, aki a társadalomnak mint élő
tagja akar beilleszkedni ebbe a nagy organizmusba.
Jól mutatja meg tehát a bajok eredetét és természetét, de két ponton
következetlen. Először is: a valóságos okok megváltoztatásának
mélységéig nem jut el. Másodszor: a gazdaság, a társadalom és a
kultúra jól érzékelt összefüggéséből, kölcsönhatásából a terápia
szintjén - evolucionista programjában - megragad a kulturális nevelés
szférájában. Amennyire helyeselhető a rendszerszintű viszonyok
felismerése Erődi-Harrach szemléletében, annyira elfogadhatatlan ez a
végül is ágazativá, parciálissá szűkített "gondozás"-értelmezés.
A tényleges gyakorlati munkáról szóló fejezet a legértékesebb ebben a
dolgozatban. Itt fogalmazza meg a magyar settlement számára azokat a
rendkívül fontos nézeteit, hogy "a társadalmi fejlődés ne csak a
gazdasági hatóerőnek legyen alávetve - amint a kapitalisztikus
társadalmi rendben nem, azonképpen a jövő társadalmi rendjében sem -
azaz a társadalom rendjében ne a gazdasági erők mechanikus hatása
jusson kifejezésre, hanem a társadalmi rend az igazságosság egyetemes
érvényre jutásával alakuljon ki, az okosság, az értelem szerint legyen
a társadalom berendezve". Ezt a megfogalmazást, természetesen mint
ideálisat, elfogadhatjuk, annak a klasszikussá lett Szabó Ervin-i
gondolatnak a felidézésével, hogy a társadalmak nem a logika, hanem az
erők alapján működnek.
A következő gondolatsor indítása egyenesen Polányi Károly nézeteire
rímel: "az emberi kultúrának elemei között megtaláljuk a gazdaságot,
azonban a gazdaság nem egyetlen és meghatározó tényezője sem a
műveltségnek, sem a társadalomnak. A célszerű és tervszerű hatások
egész sorozatára van szükség, hogy az ember képessé váljék a
társadalomban és annak kultúrjavaiban való tudatos részvételre.
Ezeknek a kultúrjavaknak tudatosan érzett hiánya az, ami a szociális
problémát a modern ember világában megteremti. Ezekben a
kultúrjavakban való részesedés és részeltetés tehát a feladat, mind az
egyén, mind a társadalom szempontjából. Segíteni, vezetni, nevelni
kell tehát az emberek széles rétegeit, hogy a műveltség javainak
objektív értékelését magáévá tudja tenni, ami tulajdonképpen
egyértelmű a kultúrába való tényleges bekapcsolódással, mert az egyén
ezeknek a javasknak magáévá tevésével vesz tényleg részt a társadalom
erkölcsi, szellemi és gazdasági életében és kapcsolódik bele ebbe a
közösségbe szervesen (...)
A kultúra teszi az embert társadalmi lénnyé, mert beilleszti,
bekapcsolja az indivídumot a szociális összefüggésekbe és a
társadalom objektív környezetébe. Ebben a szociális szellemben az
ember, az autark indivíduum a kultúra javaival (gazdasági, technikai,
egészségi stb.), mint a társadalom szellemi, erkölcsi, gazdasági stb.
erőivel és eszközeivel az élet egész területén kiegészülve, a
társadalomnak az egyéni és társas célokért tudatosan dolgozó tagja
lesz. Tehát a kultúra avatja csak az embert igazi szociális lénnyé,
mert a műveltség tulajdonképpen az a közösség, amelyre az
indivídumnak, mint embernek életkifejtéséhez szüksége van, és ezt a
társadalom és csakis a társadalom adhatja az embernek. (...) A
társadalmi hatások alatt fejlődő és kiegészülő egyén, a személyiség
erejének alkotó lelkével a társadalomra, annak kulturális javaira,
erőinek szervezésére kétségtelenül hatással van, azokat tovább
alakítja és gazdagítja. A társadalom nem önmagából fejlődik, hanem az
emberek céltudatos és célszerű kapcsolatainak és viszonyainak a
közössége. (..)
A kultúra bár csak eszköz jellegű, az embert hivatásának
felismeréséhez és életfeladatainak tökéletesebb megoldásához
hozzásegíti; ezáltal az egyéni és társadalmi életfogalomnak annyira
tartalmi része és ténye, hogy az embereket ehhez hozzásegíteni
elsőrendű szociális kötelesség. A kultúra értékéből eredő kötelesség
mutat a kultúra egyetemes természetére, hogy az mindenütt, mindenkorra
és mindenkire vonatkozik. Ezáltal válik az ember, mint egyén számára a
társadalom reális valósággá és a kultúra javainak birtokában tudja az
ember feladatait a szociális kötelességének és felelősségének
megfelelően teljesíteni."
A továbbiakban a kultúrának valamennyi életviszonyban és emberi
tevékenységben való meghatározó jelenlétére is találóan mutat rá
Erődi-Harrach Béla, mint ahogy az emberekkel társadalmi vagy
kulturális irányultságúan foglalkozó intézményeknek a helyi
társadalomra építő kötelezettségére is. Az "egységben lévő
teljességre" vonatkozó meglátásai számunkra is rendkívül vonzóak,
annak újbóli hangsúlyozása mellett, hogy a végső okokig nem jut el a
bajok feltárása során, de a megjelölt módszerek az intézményes
tevékenység eszköztárában számunkra is érvényesnek tűnnek.
Mint utaltunk rá, ifj. Erődi-Harrach Béla már az Újpesti Főiskolai
Szociális Telep másfél évtizede tevékeny igazgatójaként foglalhatta
össze a fentiekben ismertetett szociális és settlement-eszméket. A
továbbiakban tekintsük át a magyarországi settlement-mozgalom e
meghatározó jelentőségű intézményének történetét. Elöljáróban csak
annyit jegyezzünk meg, hogy a settlement-eszme, és különösen a praxis
Magyarországon sokkal kevésbé gyökerezett a társadalom polgári
átalakulásában, mint Angliában és a settlementet a XIX. század végén
meghonosító többi országban. Tipikusan magyar jelenség, hogy a haladó
világ-tendenciák követésére egy maroknyi értelmiségi csoport
szükségszerűséget és lehetőséget lát és erre kísérletet tesz.

Lemezújság archívum
Közösségfejlesztés