Parola archívum
Nyomtatóbarát változat
A cikk linkjének elküldése e-mailben
Cím:
Parolát Erdélynek
Szerző:
Beke Pál
Sorozatcím:
Rovat:
Folyóirat:
Parola
Állomány:
Év:
1990
Szám:
1
Oldalszám:
1. p.-2. p.
A cikkben lévő
Single copy template must have a unique master template name, and the file name must end in '.nt*'.
Nevek:
Erdély
Intézmények:
Települések:
Erdély
Tárgyszavak:
közösségfejlesztés, testvérfalvak, kapcsolatépítés, együttműködés
Megjegyzés:
Annotáció:
Arra bíztat, hogy úgy mint a Közösségfejlesztők Egyesülete a magyar falvak vezetői és a közösségfejlesztő kollegák nyújtsanak parolát egy-egy erdélyi településnek. A testvérfalvak kölcsönös együttműködése a közös és kölcsönös előnyök alapján.

Parol88

Parolát Erdélynek

Nem könnyű politika- és érzelemmentesen, az e hasábokon most és a későbbiekben is megkívánt hűvös tárgyilagossággal javaslatot tennem egyfajta hosszú távú cselekvésre akkor, amikor mindenki odarohan, kebelre ölel, nyilatkozik és tanácsot ad, teret nyervén elfojtott energiáinak, levezetvén érzelmi túltöltéseit. Tudom: szüksége van a kirobbanó érzelmekre és mindezek kibeszélésére azoknak, akik eddig csak megalázva léphették át a határt és azoknak is, akik ezt nem vállalták; ugyanúgy szükség van erre itt, mint odaát az antibiotikumra, villanykörtére, enni vagy olvasnivalóra. A bátor segélyszállítmányok, az össznemzeti áldozatvállalás kommentár nélkül is bizonyítja, hogy az a fél országnyi táj hazánk része, amennyiben ezt nem egy történelmi büntetőeljárás során kialakult földterületre. értjük, hanem Ábel bölcsessége szerint mindarra, ahol otthon vagyunk. Még emlékszem kisgyermekkorom fináncaira, akik az akkori kis-Budapest határánál átvizsgálták a HÉV-en utazók csomagjait; talán tényleg van esélyünk arra, hogy mint most Budapestre érve, csak a dudát nyomom meg, az egykor félt határon is csak ezt tehessem. Reménykednünk azonban kevés.
Mint feneketlen zsák nyelte el családi, baráti segélyeinket a korábbi Erdély s nyilván nemcsak az általam átmentett lisztet, WC-papírt, Bibliát, vetőborsót, gyógyszert, fűrészt, ablaküveget, patkószeget, hanem sok ezer hasonló egyéni szállítmányt is. Hogyan tagadnám mindezek akkori szükségességét! - éppen úgy tudta mindenki, hogy akkor ezt kellett tenni, mint most, amikor mindez végre országnyi léptékben történik. A felemelkedéshez azonban mindez nem elég.
Emberhez méltó jövőt persze a helyben lakóknak kell kikínlódniok maga-maguknak éppen úgy, mint ahogy a szólás és a gondolat szabadságát is maguktól érték el. Közreműködésűnkre azonban lehetőség nyit és szükség is van; immár nem segélyekre, vagy legalábbis egyre inkább nem azokra: jó tanácsra, mintára, az eljárásmódok megismerésére, együttműködésre, együttgondolkodásra. A robbanásszerű változás nem bizonyos, hogy a társadalmi, a gazdasági, a köz- és a magánéletben hasonló sebességet biztosít; ennek inkább .csak esélyét adja. Persze ez sem kevés. Valószínű, hogy sok helyütt élni is tudnak vele. Valószínűbb azonban, hogy nem mindenütt.
Közreműködést említettem, ami persze az élet legkülönfélébb területein már megindult: könyvtárak, tankönyvek kerülnek el a magyarlakta falvakba magyar és román gyerekek több hónapos hazai tartózkodását segíti immár egy szervezet. Tanítók, tanárok továbbképzéséről is hallottam már, a vendégtanítás is sokaknak eszébe jutott. Föltehető, hogy a helyzet normalizálódása sok magyar szervezet ebbéli folyamatos munkáját is megteremti az egyesületi - és a magánkezdeményezések mellett s ez rendjén is való: a hivatalos lehetőségeket is ki kell használni, azt is lelkes magyarok szervezik: Saját javaslatom sem bizonyos, hogy csak egyesületi egyházi keretekbe illik, sót: jobb lenne, ha a szükséges (minimális) hivatalosság is segítségére lenne: a testvérfalvak tömeges együttműködésére gondolok.
Olyan együttműködésre tehát, amely nem szakad meg néhány segélyszállítmány elvitelével; amely nem marad abba a gyerekek néhány hónapos befogadása után; amely nem szűnik meg a könyvek oda vitelével, s ami nem merül ki, persze, a jelesebb helybéliek kölcsönös' kézszorításával. Olyan testvérkapcsolatra, amelybe belefér a gyermekek kölcsönös nyaraltatása, üdülése; itteni és ottani országjárásának megszervezése; a gyerekek mellett a családok folyamatos és magánalapon szerveződő vendégelése, akár üdülése; olyanra, amely szervezetté teszi a könyvek, a tankönyvek, az újságok folyamatos pótlását (és viszonozva: az ottaniak itteni könyvtárba való rendszeres eljuttatását, hiszen odaát újra lesz magyar sajtó, könyv- és lemezkiadás!); olyanra, amely ma még beláthatatlan ideig teszi lehetővé a megismert intézmények együttműködését és nemcsak az iskoláét, nemcsak a kultúrotthonét, hanem az ott (és hamarosan itt is) megújuló közigazgatásét; a legkülönfélébb munkaszervezetek: a termelőszövetkezetek és azok ipari melléküzemágainak, a társult magángazdáknak, a községi erdőbirtokosságnak tapasztalatcseréjét, kölcsönös segítségnyújtását a vetőmagtól a tenyészállatig, a gépektől a munkaszervezés módszeréig s akár a közös vállalkozásig: hol mit lehet kitalálni, hol mire van szükség, adottság, lehetőség. Könnyen elképzelhető, hogy nemcsak a szakemberek kölcsönös tapasztalatcseréjének lehet kézzelfogható haszna, hanem a felesleges munkaerő itteni/ottani hasznosulásának is; könnyen elképzelhető, hogy együttműködés teremthető közös alapokon harmadik piacon faáruban, vegyszermentes biotermelvényben, gyógynövényben, kézműipari termékekben vagy bármi másban. Könnyen elképzelhető az együttműködés a falusi turizmusban, az állat-egészségügyben, az embergyógyászatban. Nem szükségképpen segítségként immár: közös és kölcsönös előnyök alapján.
Egy-egy település itt és ott is tudjuk valamennyien - milliomnyi titkot rejt. Honnan is tudnám fölsorolni mindazokat a variációkat, amelyek valamely magyar falu vezetőinek, hangadóinak kapcsolatfelvétele után meginduló cserelátogatások, barátságok eredményeképp az adott településeken föltárulnak majd? Ki tudja előre a barátságok, a fölismerések, a lassan majd ágasbogássá váló együttműködések emberi, közéleti, társadalmi és gazdasági eredményeit? Csak hihetünk abban, hogy egyre bokrosodva teremnének.
Bármennyi ¦is a most eljuttatott. élelem, gyógyszer, olvasnivaló: előbb-utóbb elfogy valamennyi. Bármennyi is a segítőkészség: a közvetlen élmény nélkül az is elenyészhet. A testvérkapcsolat falu, kisváros között emberi viszonylatokra, ismeretségre, barátságokra épül; ekkor az éppen szükségest könnyű észrevenni, az éppen lehetségest könnyű érzékelni. Megvalósítani is könnyebb, hiszen az ember csak odamegy. Tudja, hogy kihez és tudja, hogy miért. Bizonyos, hogy az országos, a most alakuló megyei kapcsolatok is fontosak, lebecsülni hogyan is merném? - de tudom, hogy csak háztól házig belakható egy táj, ha már otthon akarunk lenni benne.
Egyesületünk tehát felhívja a magyar falvak vezetőit, kollegáinkat: fontolják meg az ilyeténmód elképzelt kapcsolatépítést; nyújtsanak parolát egy-egy erdélyi településnek. Rokonok, ismerősök, barátok útján kezdjék. Tegyék hivatalossá .is, de ne várjanak engedélyeztetésre: nemcsak nincs kitől; dehát minek is! Untig elegendő, ha két falu vezető testülete egyetért akkor, ha ebben a helyben lakók is egyetértenek: hol van szervezet, hivatal manapság, amely az ebbéli döntést fölülbírálhatná? Ha nincs odaát rokon, ismerős, barát: egyesületünk szívesen közreműködik a kapcsolat felvételében, az ismerkedésben; az induló állapot összeboronálásában. Az erre vonatkozó kérést, óhajt, szándékot azonban ismernünk kell; kérjük, szóljanak mielőtt!

beke

Parola archívum