Parola archívum
Nyomtatóbarát változat
A cikk linkjének elküldése e-mailben
Cím:
Hannover és Darmstadt
Két közösségfejlesztési esettanulmány Németországból
Szerző:
Hajnal Ágnes
Sorozatcím:
Rovat:
Folyóirat:
Parola
Állomány:
Év:
2007
Szám:
3
Oldalszám:
19
A cikkben lévő
Single copy template must have a unique master template name, and the file name must end in '.nt*'.
Nevek:
Intézmények:
Települések:
Tárgyszavak:
Megjegyzés:
Annotáció:

Hajnal Ágnes
Hannover és Darmstadt
Két közösségfejlesztési esettanulmány Németországból
Hannover - Kultúrák és generációk találkozása

Az egyre összetettebbé váló világban a különböző csoportok nemcsak érdekeikben térnek el egymástól, hanem mindennapi kultúrájukban és nyelvhasználatukban, valamint kommunikációs struktúráikban is jelentősen differenciáltak. E projektet azért választottam ki, mert aktuálisnak tartom a témáját, hiszen a mindennapi életben sokszor megtapasztaljuk a kulturális és életkori sajátosságokból adódó problémákat.
Ahogy a cím is mutatja, ez egy nagyon izgalmas és - véleményem szerint - igen nehéz területe a közösségben végzett munkának.
Agnes Skowronneck több mint 15 éve tevékenykedik a tartományi fővárosban, Hannover-Mittlefeldben, eleinte közösségfejlesztőként, később kerületi menedzserként. Városfelújítási szakemberekkel és egy nagy lakásépítő társasággal dolgozik együtt annak érdekében, hogy a városrész lakosainak életfeltételeit javítsák. Esettanulmányom az ő beszámolója alapján készült.
Mittelfeld egy öregebb városrészből, egy polgári milliőt sugárzó központból és néhány a 30-as és az 50-es években épült lakóövezetből áll. Néhány éve a „Szociális Város” nevű projekteket támogatják a Bund-Länder-Programm (Szövetség-Tartományok-Program) keretében. Több szociális projekt is beindult, különösen sikeres közöttük a „Kéz a kézben” elnevezésű, ahol már tapasztalatokat is meg tudtak fogalmazni.

A török zászlóval kezdődött…
A történet egy lelkes mittelfeldi lakos magánakciójával kezdődött, aki a helyiek felháborodására, török zászlót tűzött ki a szabadidőcentrumra. Ez az ember megígérte a török fiataloknak, hogy ha a futball-világbajnokságon Törökország nyer, nem csak a kerületi és a német zászlót teszi ki, hanem a törököt is. Aztán a törökök kikaptak, és mivel a fiatalok nagyon szomorúak voltak, vigasztalásképpen mégis kitette a zászlót. A török fiatalok nagyon örültek, a helyi lakosok viszont panaszkodtak és feltették a kérdést: Németországban vagyunk egyáltalán?
Amikor Agnes ezt meghallotta, azt javasolta, hogy rendezzenek egy zászló-parádét oly módon, hogy minden héten más-más nemzet zászlója lobogjon kint. Ezt össze lehetne kötni egy rendezvénnyel, felolvasással vagy diavetítéssel. Munkájuknak a „Kéz a kézben” mottót választották, azzal a szándékkal, hogy minél több embert sikerüljön összehozni.
Agnes a városrészben végzett munkája során felismerte, hogy a kulturális különbségekből adódó problémákat a lehető legegyszerűbb módon kell megközelíteni. Készítettek egy vizsgálatot az interkulturális szomszédságokkal kapcsolatban, és az eredmények azt mutatták, hogy léteznek rejtett interkulturális konfliktusok ezen a területen. Ezt a felmérést személyes beszélgetések tanulságait összegezve készítették el. E módszer egyébként hasonlóan működik, mint hazánkban a személyes interjúkészítés a közösségi fejlesztő munka kezdeti szakaszában.
A „Kéz a kézben - Kultúrák és generációk találkozása 2003” (Hand-in-Hand - Begegnung der Kulturen und Generationan 2003) projekt háttere, hogy sok nemzetiség él együtt ebben a városrészben - 70 féle nemzetiséget számoltak meg! Elhatározták, hogy ezt az adottságot pozitívumként kezelik és előtérbe helyezik. Csatlakoztak a 2001-es rasszizmus elleni projekthetekhez. A különböző generációkat is bevonták a programba, mert nyitni akartak az e kerületben élő idősek felé is.
A munka kezdetekor a téma iránt érdeklődő minden csoportot és kezdeményezést meghívtak. Mindenki önkéntesként vett részt a munkában. Fontosnak tartották, hogy rászánják az idejüket, és ne csupán egy akcióhetet szervezzenek valamiért vagy valami ellen. A kerületben élők igen elkötelezettek voltak, mert az ilyen programok mindig valami pluszt jelentenek számukra. Megállapodtak a tevékenység időbeni ütemezésében. Felvetődött, hogy fél évet szánnak erre a munkára, de többek javaslatára egy évben állapodtak meg. Abból indultak ki, hogy minden dolgot lehet fejleszteni, és a folyamatért a benne részt vevők a felelősek. A közösségfejlesztő csak a kapcsolatépítés területén ajánlotta fel segítségét. Nem akartak mindenáron új projekteket elindítani, s az intézmény már tervezett eseményeit is e mottó alá próbálták besorolni.
A közösségfejlesztő a munka során hangsúlyozta, hogy az a fontos, hogy nyugodtan lássanak neki a munkának, és az ne újabb nyomást, hanem örömet hozzon az életükbe.
A kerületben a népességcsoportok közötti közömbösség és irigység egyaránt érzékelhető volt, kialakult a „mi és ők” hangulat. Ezen is szerettek volna változtatni a „Kéz a kézben” közösségfejlesztői projekttel. Fontosnak tartották, hogy megteremtsék a kommunikáció helyeit a szomszédságokban. Ehhez hasonlóan az etnikumok és a korosztályok közötti párbeszédet is ki akarták alakítani, természetesen olyan témákat kellett találniuk, amelyek mindenki érdeklődését felkeltették.

Sikeres együttműködés
Egy napközi otthonos óvoda „Jó éjt!” történeteket akart felolvasni a gyerekeknek a délutánonként szokásos tévénézés helyett. Ide a más otthonokba járó gyerekeket is meghívták egyszer egy hónapban, tehát az év folyamán összesen tizenkétszer. A projektben résztvevők jól együtt tudtak dolgozni. Készítettek egy táblázatot, melyben minden program és a kívánt partnerek is szerepeltek. A közösségfejlesztő folyamatosan arra ösztönözte őket, hogy keressenek további személyeket, akik be tudnának kapcsolódni a programba.
Az interkulturális konfliktusok enyhítése érdekében két rendezvényt szerveztek, mely Kelet-Poroszországot mutatta be a megjelenteknek. A szervezők tisztában voltak azzal, hogy egy ilyen akcióval még nem lehet áttörő sikert elérni. Mindenesetre foglalkoztak a témával, és kifejezték, hogy elutasítják a kirekesztést, és elfogadják az itt együtt élő nemzetiségek sokszínűségét. (A projekt plakátjain az emberek körvonalai kéz a kézben egy sort alkotnak).
Nem az volt a közösségfejlesztői munkában résztvevők célja, hogy mindenképpen meggyőzzék az embereket, hanem azt akarták elérni, hogy az itt élők lássák: foglalkozni kell ezzel a témával!
A sikert az tette lehetővé, hogy a kerületben létezik egy „kerületi kör”, mely a kapcsolatban álló intézményeket foglalja magában. Ehhez csatlakozott a közösségfejlesztés, és szükség volt jó ötletekre is, amelyek megmozgatják az embereket.
Minden intézmény maga volt felelős a rendezvényért, a tervezésért, a nyilvánosságot szervező munkáért, a finanszírozásért, a lebonyolításért és a dokumentációért is. A közösségfejlesztő csupán egy táblázatot készített segítségül a dokumentációhoz, és fontosnak tartotta, hogy az aktív közös cselekvésen túl meg tudják fogalmazni tevékenységük hatásait. Négyhetente szerveztek találkozót, ahol megbeszélték terveiket, és megvitatták az éppen zajló rendezvények tapasztalatait.

A projekt ma és holnap
Az eltelt egy év után a közösségfejlesztő már vonakodott elvállalni a találkozók moderálását és a rendszeres találkozók szervezését, de a helyiek mégis ezt igényelték. Szükségesnek tartották, hogy a projekteket továbbfejlesszék, kapcsolatokat és támogatásokat közvetítsenek, és hogy így újabb együttműködések szülessenek.
Felvetődött, hogy jó lenne egy zárórendezvényt tartani, melyen az együttműködő intézmények bemutathatják akcióikat vagy azokat a személyeket, akik aktívan közreműködtek.
Azért tartják újdonságnak és sikeresnek a „Kéz a kézben” programot, mert az effajta lazább kapcsolódás tovább folytatható. A projekt sikeréhez hozzájárul, ha létezik egy jól működő hálózat, de a közösségfejlesztőnek még ebben az esetben is új kommunikációs vonalak kiépítését szükséges motiválnia, valami újat szervezni, melyből az érintettek fejlődni tudnak.
Agnes véleménye szerint nem lenne sikeres egy ilyen munka, ha a közösségfejlesztő mindenáron ragaszkodna saját ötletéhez és rá akarná erőltetni a saját elképzeléseit a helyiekre. E meglátása jól illeszkedik a magyar szakmai felfogáshoz is. Nagyon fárasztónak találja azokat a „bezavaró személyeket”, akik a munka során csak a saját igazukat hajtogatják és azt gondolják, hogy ők mindig mindent jól csinálnak, de ettől eltekintve a lakosokkal való együttműködést mindenképpen fontosnak tartja.
Az ismertetett közösségfejlesztői munka rámutat arra, hogy a konfliktushelyzetek hogyan serkentik a közösségi részvételt a helyi lakosok életében. E projekt terve hosszú mérlegelésből fejlődött ki, az emberek igényeihez alkalmazkodva. Felismerték, hogy a hálózatok nem önmagukat fenntartó struktúrák, hanem állandóan ápolni kell őket.

2. Darmstadt - a változás folyamatának felkarolása
A következőkben egy olyan közösségfejlesztői munkát mutatok be, amely Darmstadt egyik elővárosában, Arheilgenben, a Rodgaustraße/Messeler Straße telepen zajlott Jürgen Maier aktív közreműködésével. Jürgen 1975 óta dolgozik itt közösségfejlesztőként. Szociális munkásként kezdett a Darmstadt-Arheilgeni Szociális Központban, 1993 óta pedig szociális és városrészfejlesztési referensként dolgozik a Hesseni Szociális Központok tartományi munkaközösségében. Az esettanulmányt az ő beszámolója alapján építettem fel..

Az első lépések…
Jürgen 1974-ben egyetemistaként kezdett dolgozni a darmstadti telepen, az Evangélikus Főiskola projektjében. A megközelítőleg 600 lakosú telep Darmstadt egyik elővárosának szélén fekszik. Lakossága túlnyomórészt egyszerű lakásokban élő bevándorlókból, akkoriban leginkább olasz családokból állt. Jürgen egy közösségfejlesztő csoportban dolgozott itt 17 éven át. A közösségfejlesztési projekteket hivatalosan kezelő intézmények a Caritasverband (Caritas Egyesület) és a Diakonische Werk (Diakónus Szervezet, Diakónia), a finanszírozás is az ő feladatuk.
A munka kezdetén az életviszonyok javítását tűzték ki célul a helyi lakosokkal együtt. Ennek egyik első lépéseként napközi otthont építettek gyermekek számára, hogy nyugodt körülmények között tudják megírni a házi feladatukat.
A közösségfejlesztők munkájának fókuszába ezután a közeli hajléktalantelepek fejlesztéseit állították. A munkát lényegében a két ellátó szerv saját forrásaiból, valamint 2003-ig a hesseni Szociális Minisztérium hozzájárulásaiból finanszírozták. A megbízásukhoz tartozott az is, hogy gondoskodjanak a hajléktalanság elkerüléséről is. Ennek érdekében közös munkacsoportot hoztak létre az e témával foglalkozó darmstadti Pszichoszociális Munkaközösséggel (Psychosozialen Arbeitsgemeinschaft). Ez az együttműködés sikeresnek is bizonyult, a 90-es évek elején létrejött egy „lakásbiztonsági” iroda (Wohnungsicherungsstelle).
A munka egyik előfeltétele a kezelők megbízásának elnyerése volt, mert ez tette lehetővé a folyamat beindítását. A kezelők örültek annak, hogy a közösségfejlesztők bekapcsolódnak, és ezzel őket is motiválják. Először csak az anyagi háttér biztosítására vonták be a Caritas Egyesületet és a Diakóniát, de a közösségfejlesztők felismerték, hogy hasznos lehet a velük való érdemi együttműködés is, mert olyan célkitűzéseket állítottak fel, melyekben a Caritasnak és a Diakóniának már több éves tapasztalta volt, hiszen a szegénység leküzdésében és a szociális segítségnyújtás átalakításában akartak előrehaladni.
Jürgen beszámol a következő lépésről is. A Hesseni tartomány a LAG Szociális Központ anyagi hozzájárulásával pénzügyi támogatást szavazott meg egy ipartelepen fekvő lakótelep számára, mégpedig lakásszanálásra és egy közösségi ház építésére. Amikor erről értesült a közösségfejlesztői csapat, azt javasolta a Caritasnak és a Diakóniának, hogy közösségfejlesztési kezdeményezéssel vegyék át ennek a közösségi háznak a kezelését. E munkához koncepciót is készítettek.
A közösségfejlesztők megkapták a kezelő intézmények megbízását, és a koncepció végül érvényre jutott: a közösségi házat a lakosság működteti. A 80-as évek közepén létrejött egy második közösségfejlesztési projekt is. A telepeken végzett munkán túl a közösségfejlesztők figyelemmel kísérték azt is, hogy mi történik Darmstadt városában. Olyan kezdeményezéseket támogattak, melyek segítettek megelőzni a városban a hajléktalanság újratermelődését és azt, hogy ezáltal új nyomás nehezedjen a telepre. Az ő lobbitevékenységüknek is köszönhetően jött létre a városban a már említett lakásbiztonsági iroda.

Bizalom a régiók közti együttműködésben
Az Evangélikus Főiskola projektjében dolgozó közösségfejlesztők együttműködtek a LAG Szociális Központtal (LAG Soziale Brennpunkte), mely hasonló gondolkodásmódja és hálózati munkája révén támaszt nyújtott nekik is. Korábban Jürgen is munkatársa volt a LAG-nak és a Caritas Szövetség tapasztalatai alapján mindkét kerületben bizalmat szerzett a LAG számára.
1999-ben egy EU-projekt indult el, amit az LAG akart kezelni. Négy hesseni városrészben ún. városrészműhelyeket (Stadtteilwerkstätten) hoztak létre, melyet a „Drittes System und Beschäftigung” (Harmadik rendszer és foglalkozás) elnevezésű EU-projekt finanszírozott. A kétéves projekt lényege az volt, hogy a „harmadik szektor” szabad kezelőként szervezzen foglalkoztatási projekteket és ebből hálózati struktúrát hozzon létre. Ennek keretében létrejött egy darmstadti projekt is.
A harmadik városrész - Darmstadt-Eberstadt-Dél - más telepstruktúrával rendelkezett, túlnyomórészt szociális lakásoknak építették a 60-as évek végén, 70-es évek elején. A lakások nem voltak rossz állapotban, de a 90-es évek közepén változást lehetett észlelni a lakosság összetételében: nőtt a migráns beköltözők száma és jelentősen emelkedett a cigány családok aránya is. A nyelvi, szociális és kulturális hovatartozásbeli, s a polgárjogi különbségek újabb kihívást jelentettek a közösségfejlesztés számára.
A közösségfejlesztők lakógyűléseket szerveztek, civil szervezetek megalakítását kezdeményezték. Érezték, hogy ez a munka más, mint a „klasszikus” telepeken, mert itt sokkal nehezebb volt elérni a lakosokat. Reggelente kimentek a telepeken lévő újságos standhoz és az ott beszélgető emberektől tájékozódtak a helyiek ügyeiről, problémáiról. Ebben a városrészben a több mint 3000 lakossal más volt a munka dimenziója, mint a pár száz fős telepeken.
A városrész azzal nyert perspektívát az EU-projekt lezárultával, hogy Eberstadt-Dél-t felvették a „Szociális Város” projektek közé, melyet a Szövetség-Tartományok-Program támogatott. Kézenfekvő volt tehát, hogy itt folytassák a munkát, mivel a két év alatt már kialakultak működő kapcsolatok, sőt, már saját irodájuk is volt.
Nagyon közel áll a hazai közösségfejlesztési elvekhez az a gondolat, amit a Darmstadtban dolgozók is megfogalmaztak a maguk számára. Szerintük a közösségfejlesztőnek nem az a célja, hogy valahol hosszabb időre letelepedjen és berendezkedjen, hanem az, hogy észrevegye és felkarolja azokat a változási folyamatokat, amelyek zajlanak.
Egy következő darmstadti projekt Darmstadt-Kranichsteinben zajlik a Szövetség-Tartományok-Program, „Szociális város” clkitűzés keretében. A közösségfejlesztési folyamat kezeléséért itt is pályázott a Caritas és a Diakónia. A LAG a feladatok és a funkció tisztázására koncepcionális javaslatokat készített, amelyek ennél a projektnél is beváltak. Azt képviselték, hogy a Szövetség-Tartományok-Programnak, a „Szociális város” keretében két partnerre van szüksége, egyrészt egy tervezési megbízottra a darmstadti várostervezési iroda munkájának irányítására, másrészt egy közösségfejlesztési megbízottra.
A városban működik egy aktív városi szociális szolgálat is, amely már régóta közösségfejlesztési irányultsággal dolgozott, és megkérdőjelezte, hogy szüksége van-e egyáltalán a közösségfejlesztés más formájára. Ezt a kérdést a kezelő intézményeknek, a Caritasnak és a Diakóniának is meg kellett válaszolnia a maga számára. A közösségfejlesztők azt fogalmazták meg, hogy bár jó, hogy létezik egy szociális szolgálat, amely a területre orientálódik, ám ez a közösségfejlesztés komplex megközelítését nem helyettesíti.
Jürgen kiemeli, hogy a helyi önkormányzat a 70-es évek óta lépésről lépésre megértette és befogadta a közösségfejlesztés munkaelveit. Meglátásom szerint ebben nyilvánul meg e közösségfejlesztési munka sikere, mert hatásai a helyi folyamatokon túl a szervezetekben és a közigazgatásban is megmutatkoznak.

Közösségfejlesztő projektek városszintű szövetsége
A „Szociális Város” programról Jürgen megfogalmazza, hogy a siker kulcsa a polgárok aktív részvétele, ezért minden projektben kezdeményezni kell a lakosok közreműködését. A Szövetség-Tartományok-Programban is ez a prioritás, mert azt mondják, csak akkor van egy programnak sikere, ha az hosszan tartó és a lakókat elismerik lakóterületük szakembereiként.
Természetesen a Darmstadtban zajló munkának is van ehhez némi köze. Az ottani nagy porjektkezelők a közösségfejlesztő elveket elfogadták, azokat a magukévá tették, részben a saját struktúrájukra vonatkozólag is. A közösségfejlesztők nemcsak egy kicsi telep polgáraira és az önkormányzatra hatottak, s nemcsak a darmstadti szociális térség egészére, hanem a kezelő intézményekre is.
Sok más városban is létezik a közösségfejlesztő projektek szövetsége (például Giessenben a „GWA Szövetség”), habár nem olyan kiforrott formában, mint Darmstadtban.
A 80-as évek elején Arheilgenben létrejött a „Verein für berufliche Bildung und Förderung von Frauen - BAFF” (a Nők Szakmai Képzésének és Támogatásának Egyesülete), melynek tevékenysége kiterjedt a városra, s a mai napig központi és városrészi vonatkozásai is vannak. Városrész-Café BAFF néven létrehoztak egy kávézót is.
Ami Darmstadtban kifejlődött, annak befolyása lett a szövetségen belüli más struktúrákra is. Máig van együttműködés a mainzi Caritas Érseki Szövetség és a Hessen-Nassaui Diakónia referensei között. Szövetséget alkotnak, mindkét egyesület delegál munkatársakat a központokba és a „Szociális Város” projektjeibe.
Jürgen a szociális munka felfogásának sikermodelljeként fogalmazza meg a közösségfejlesztést. Nem látja értelmét a korábbi elvi elhatárolásnak, mely az esetmunkát, a csoportmunkát és a közösségfejlesztést teljesen külön kezelte. Azt vallja, hogy szükség van jó segítőkre, jó emberekre, akik csoportokkal dolgoznak, és szükség van olyanokra is, akik egy városrész polgáraival a helyes módszereket megválasztva együtt tudnak működni.
Fontosnak tartom megjegyezni, hogy 2004 januárja óta a hesseni tartományi kormány (CDU) nullára csökkentette a szociális központokban folyó munka tartományi támogatását. A „LAG Szociális Központ Hessen” kénytelen volt minden munkatársának felmondani.
Ennek ellenére erőteljesebb támogatásszervezéssel mégis sikerült nekik a projektek hálózatát megtartani és továbbfejleszteni.
Ez a beszámoló ékes bizonyítéka annak, hogy a közösségfejlesztésben a folyamatok egymásból születnek, és idővel képessé válnak egymás létjogosultságát megerősíteni.
E tanulmányt Jürgen Meier őszinte véleményével zárom, mert az itt következő gondolatai nagyon közel állnak ahhoz a tapasztalathoz, amit én a hazai közösségfejlesztői munka során magamnak megfogalmaztam.
„Őrület, hogy mit tudnak összehozni és felépíteni az emberek, ha készek együtt cselekedni és átvállalni a felelősséget. Ezt lenyűgözőnek találom. Személy szerint az a véleményem, hogy nehezebbé váló körülmények között is működik valami. Igen, egy kicsit mindig működik.”
(Romppel, Joachim - Lüters, Rosemarie: Erfolgsgeschichten der Gemeinwesenarbeit. Bonn, 2005, Stiftung Mitarbeit, 98 o.)

Parola archívum