Parola archívum
Nyomtatóbarát változat
A cikk linkjének elküldése e-mailben
Cím:
Közösségfejlesztői magatartásformák (4)
Szerző:
Beke Pál
Sorozatcím:
Rovat:
Folyóirat:
Parola
Állomány:
Év:
1995
Szám:
5
Oldalszám:
6-7.
A cikkben lévő
Single copy template must have a unique master template name, and the file name must end in '.nt*'.
Nevek:
Intézmények:
Települések:
Tárgyszavak:
közösségfejlesztés, öntevékenység
Megjegyzés:
Annotáció:
1995/4 szám folytatása

Beke Pál

Közösségfejlesztői magatartásformák (4)

Bár olyan időket élünk, amelyben immár mindenki a maga szerepe szerint teszi, mert teheti a dolgát,
de egyáltalán nem biztos, hogy ez mindig és mindenkire igaz - írtam volt korábban. Hiszen sokan vannak, akik nem tesznek semmit. Nem azért, mert nem merik. Talán nem is tudják, hogy mit és miképpen lehetne-kellene tenniök. Talán eszükbe sem jut, hogy tehetnének bármit is. Bizonyára sokan vannak azok, akik sohasem kerültek olyan helyzetbe, hogy önállóan cselekedjenek. Nemcsak azért, mert körülményeik eleddig csak sodorták őket, hanem azért is, mert soha nem próbálták a maguk kezébe venni saját sorsukat. Mert nem engedték meg nekik korábban. Azt sem tudják, hogyan kell. Persze nem is volt miért megtanulni. De talán azóta sem ajánlották elsajátítani azt.
Igaznak gondoltam ezt nemcsak az emberekre és a családokra, hanem a legkülönfélébb közösségekre és a települések jó részére is. A hirtelen polgárrá vált lakos, az önkormányozás jogával felszabadított település, az autonómmá vált intézmény, az önigazgatással rendelkező egyesület vagy bármely közösség csak áll ilyeténmód felértékelődött állapotában és szinte teljes önállóságával, eddig ismeretlen mértékű szabadságával. Áll és vár. Többségük csak annyit tesz, hogy a múlt mintáján elszenvedi a jelent.
Úgy gondolom, hogy éppen ez az a helyzet és állapot, amely felértékeli a 'közösségfejlesztésként' emlegetett, ez egyetlen összetett szóban összefoglalt település- és társaságfejlesztő, vagyis a települések "humán" fejlődését szorgalmazó, a kapcsolatteremtés képességét megtanító, az összehangolt helyi gazdaság-,társadalom- és közéletfejlesztés érdekében végzett közös cselekvést elősegítő munkát. A közösségfejlesztői megközelítés, a közösségfejlesztés szakmai eszköztára és az általa sugallt és elsajátítható magatartásforma képes leginkább

a mindenütt föllelhető helyi erőforrás: az emberek

és legkülönfélébb csoportjainak képességfejlesztésére. A polgárok és csoportjaik egymás közötti együttműködésének kialakítására. Egyéni és közös vágyaik, akaratuk együttes cselekvőerővé váltására. Arra tehát, hogy képesek legyenek úrrá lenni az akármilyenné alakult helyzetükön - persze nem egyedül és egyáltalán nem magukra hagyottan.
Bizonyára nem véletlen, hogy a közösségfejlesztés éppen napjainkban terebélyesedik, akkor tehát, amikor óhatatlan szükség van reá. A valóságot sajátosan megközelítő és a kialakult, mondhatnám: megcsontosodott hazai viszonyok gyorsított változtatására alkalmas szakma immár évtizedes gyakorlattal, számtalan helyütt történő sikeres alkalmazással bizonyította működőképességét. Tapasztalatszerzésre alkalmas rendezvények folyamatával és folyamatosan bővülő kiadványsorozatokkal ajánlották és ajánlják az a célra alakult szervezetekben alkalmazottak vagy önkéntesen dolgozók magukat - ám kinek is? Évekkel ezelőtt eszünkbe sem jutott megkérdezni ezt. Feltételeztük, hogy elsősorban a polgárai jólétéért, megelégedettségéért és sikeréért felelős államnak van szüksége erre a tevékenykedésre. Feltételeztük, hogy az "államnak" nemcsak kötelessége, hanem érdeke is az, hogy polgárai mielőbbi boldogulásából tömeges megelégedettség legyen. Miután bizonyosak voltunk abban, hogy a közösségfejlesztési eljárásmód az egyéni és a közös jólétet, az egyéni és a közös sikert szorgalmazza, föl sem tételeztük, hogy ez nem kell neki.
Immár látszik: nem kell. Az állam egyre inkább másik térfelen játszik, és érzékelem, hogy őt is egyre többen játszák ki még akkor is, ha - ezt megakadályozandó - a szabályokat épphogy ezen össznépi "játék" közben változtatja a maga javára. Ettől persze éppenhogy nem tisztulnak a viszonyok. Illúzió volt tehát az egymást csak jobbítva erősítő folyamatokat feltételeznem a legújabb kori Magyarország születésekor. Lám, az elmúlt években végre lehetőséget kapott települések is mind gyakrabban a pálya szélére kerülnek és velük együtt persze az ott lakó polgárok is.
Az ember - mint régebben - újra elgondolkodik, hogy ki miért van és ki miért létjogosult, de hát ez már egy másik dallam. Úgy vélem, hogy figyelnünk már csak azért is kell ezt a meccset, hogy megértsük, közösségfejlesztőként hol is a helyünk.
Ha már erre fordult a szó, be kell valljam egy másik illúziómat is. Bizony úgy gondoltam, hogy a lehetőségek szabadságával - és különösen a majd erre forduló figyelem és anyagi támogatás eredményeképpen - tömegesen civilesedik majd világunk. Nemcsak saját jókedvéből, hanem a részvétel, a feladatvállalás, a legkülönfélébb funkciók és szükségletek társadalmiasítása okán is. Nem tudható, hogy ha került volna erre kiemelt figyelem és persze több pénz, akkor hol tartanánk. Tény azonban, hogy nemcsak az erre való központi gondoskodás maradt el, hanem az egyesületek számának és feladatvállalásaik feltételezett gyarapodása is. Talán a korábban remélt bátorítás elmaradása, de talán más miatt. Idővel majd megtudjuk, hogy mi (és ki) hibázott. Az azonban egyelőre bizonyos, hogy a helyi fejlesztői munkára szóló, számunkra feladatot adó megrendeléseket, hívó szót, közreműködést kérő felszólítást körükből sem nagyon remélhetünk.
Akkor hát kitől vajon?
Meggyőződésem, hogy a legkülönfélébb önkormányzatoktól.
Mindennapjaink társadalmi környezetét egyre inkább az önkormányzatok jelentik. Az állam - és ezt bárki tapasztalhatja - folyamatosan hátrébb vonul. Egyre több, korábban általa végzett funkcióját adja le vagy felejti el. Egy részüket manapság éppen visszaperli, de ezek korántsem régen feladott "gondoskodó" jellegét erősítenék.
Az önkormányzatiság térhódítása miatt immár az értelmező jelzőket is használnunk kell. Nélkülük nem világos ugyanis, hogy a szóban forgó önkormányzat a település választott testülete, vagy csak egy, a közoktatási intézményben működő diákszervezet, esetleg éppen ugyanott a felnőtteket tömörítő iskolaszék. Létezik művelődési otthont működtető, a helybeliek önkéntességén alapuló és sajátos feladatokat megvalósító 'intézményi' önkormányzat. Némely településen a gyermek-és ifjúsági korosztály problémáinak megoldására, máshol a helyi kultúra és művelődés vezérletére hoztak létre önkéntesekből álló és jogosítványokkal rendelkező önkormányzatokat. Másutt a szociális kérdéseket gondozzák hasonlók, megint másikban a településszépészettel foglalkozók dolgoznak. Hamarosan az erdőbirtokossági és a hegyközségi önkormányzatok is megalakulnak. Úgy látszik, egyelőre ily módon keres és talál magának teret az a helybéli társadalmi aktivitás, amelyeket magam korábban az önálló és független egyesületi formában reméltem megvalósulandónak.
Ha a közösségfejlesztést az együttműködést teremtő emberi viszonylatok kialakítására szolgáló eljárásnak tartjuk, könnyen belátható, hogy működési körzetét (és talán határait is) a helybeliségen belül találhatjuk meg. Abban a körben, ahol az egyéni vagy csoportos érdekek elsődlegesen megfogalmazódnak, netán egymás mellett vannak avagy éppen egymás ellen feszülnek. Ha az állam egyre inkább abban látja hivatását, hogy (bizakodom, hogy alaposan és jól megfontoltan, hosszú távú érdekeinket szolgálva) csak szabályoz, az így kialakított korlátok közötti, az általa elhagyott mozgásteret elsődlegesen az önkormányzatok tölthetik ki:
Ők tehát természetes partnereink.
Úgy gondolom, hogy ha

a helybéli öntevékenységnek

a települési önkormányzatban vagy ahhoz kapcsoltan, mintegy annak bizottságaként, avagy tőle függetlenül, de általa fölhatalmazottan nyílik a cselekvésre lehetősége, akkor hát azokat kell közreműködésünk természetes terepeként elfogadnunk. Fontos terep ez, hiszen a helyi polgárok életminősége, lehetőségei nagyrészt a helyben történt lépésektől és döntésektől függenek. Fontos terep, hiszen ezekből az elemi részecskékből épül föl, ezektől a hajszálerektől virulens egy ország, és így a mi hazánk is. Dehogy akarom lebecsülni az országos döntéshozókat! - pusztán úgy gondolom, hogy hiába van fenn az ernyő, ha alul nincsen kas. És persze fontos ez a terep már csak azért is, mert a korábban említett tehetetlenség, a cselekvésre való képtelenség, a restségre való hajlam és a valamire (a semmire!) való várakozás is (már bocsánatot kérek) hagyományosan a tájék sajátja. Persze már ahol.
A közösségfejlesztés a társadalomépítés szelíd technikája. Nem olyan természetű, hogy regionális vagy országos léptékben működjék. Éppen az a sajátossága, hogy központilag is csak helyben szorgalmazható. Elképzelhető persze, hogy (e cikksorozat korábbi példáinál maradva) aktivizáló eljárásaival esetleg cselekvésre késztet hasonló sorsú településeket egy vasútvonal feltételezett megszüntetésekor fellépő félelem esetén, avagy éppen lehet, hogy az eljárásai során megteremtett nyilvánosság megfontolásra készteti a település polgárait és választottjaikat a regionális szennyvíztisztítóhoz való csatlakozásban - úgy hiszen azonban, hogy ezekben csak akkor bizakodhatunk, ha mint a gazdajegyzők a mezőgazdaságban, úgy a kistérségben alkalmazott közösségfejlesztők is természetes tanácsadók lesznek egy-egy kistájon.
Ez a szelíd technika nem befektetésekkel és nem kívülről keresi egy adott település (vagy településrész) boldogulását, hanem az ott élők emberi-családi adottságaira és készségeire, a település hagyományaira és speciális körülményeire, tehát szellemi és fizikai képességeinek mindegyikére egyaránt figyelmesen. Az adottságok, a képességek és a készségek közösen szervezett összegyűjtését végzi el úgy, hogy az egyéni és a közösségi tennivalók közösen végiggondolt meghatározását éri el. A körülmények közös elemzése és a lehetőségek ugyancsak közös mérlegelése során válhat nyilvánvalóvá az a sajátos út, amelyen ki-ki az immár ugyancsak megfogalmazott feltételek teljesülésének esetén a maga vagy társai (esetleg a település egésze) megoldását megtalálja.
Előbb-utóbb mindenki megoldást talál.
Nehéz ezt a feladatot a települési (vagy a felhatalmazása birtokában működő bármiféle) önkormányzat nélkül, különösen annak ellenében végezni. Az önkormányzatoknál még fizetőképesség is van a munka ellenértékeként, ha számukra bizonyos, hogy ez a tevékenység az adott közösség érdekeit szolgálja. A tőlük származó megbízatás egyébként a közösségfejlesztők állami és települési alkalmazásának hiánya, a tevékenységnek az egyéni vállalkozás felé való kényszerű orientációja miatt sem lebecsülendő.
A közösségfejlesztés, mint (viszonylag) új foglalkozás magatartásformáiról éppen azért fontos minél többet beszélni, mert az ezzel járó anyagi kiszolgáltatottság (vagy éppen a megrendelő iránti hűség) könnyen elkanyaríthatja a közösségfejlesztőt hivatásától: a legfontosabb helyi erőforrás, az emberek cselekvőképessé-tételétől.
A továbbiakban erről mesélek néhány példát.
(folytatjuk)

Parola archívum