Parola archívum
Nyomtatóbarát változat
A cikk linkjének elküldése e-mailben
Cím:
Napló lépésről lépésre: Kisiskola 5.
Szerző:
Beke Pál
Sorozatcím:
Rovat:
Folyóirat:
Parola
Állomány:
Év:
1993
Szám:
6
Oldalszám:
11. p.
A cikkben lévő
Single copy template must have a unique master template name, and the file name must end in '.nt*'.
Nevek:
Intézmények:
Települések:
Tárgyszavak:
kisiskola, pedagógia
Megjegyzés:
Annotáció:

kisisk5.txt

Napló lépésről lépésre
KISISKOLA 5.

A Parola korábbi számainak olvasói emlékezhetnek arra, hogy az osztatlanul tanító iskolák pedagógusait összeszervezendő milyen lépéseket tettem eddigelé. Megírtam volt, hogy e társaságfejlesztő folyamatról őszinte beszámolót, amolyan naplót írok rögtön és azonnal, ahogy történik valami és persze történésnek számítom azt is, ha magam gondolok valamit vagy a korábbiakhoz képest mást. Bevallottam, hogy fogalmam sincs szervezőmunkám kimeneteléről. Felismerésem nem több, minthogy az így tanítók és a kisiskolák visszatelepítését fölvállaló polgármesterek és testületeik ebbéli elhivatottságukban irigylésre méltóan elkötelezettek, munkájuk helyben jövőt és hitet teremt, ám végtelenül magányosak és mindenki által magukra hagyottak. Megírtam, hogy szerintem leginkább önmagukra számíthatnak, ám hogy számíthassanak, ahhoz egymást ismerni és egymást bátorítani kell. Mindenki ezt teszi (helyesebben: mindenkinek ezt kéne tennie) hiszen végre olyan időket élünk, amelyben az egyéni vagy csoportos felelősségvállalás jelent értéket s hoz hasznot, nem valamiféle, amúgy is csak a szövegekben létezett össztársadalmi atyáskodás. Meggyőződésem, hogy összefogásuk és együttműködésük az osztatlanul tanítás reneszánszát teremtheti meg annál is inkább, mert az eljövendő időkben felértékelődik, civilizálódik és megélhetést nyújt az a terep, ahol működésük logikus és természetes. Nemcsak arra van szükség tehát, hogy ők maguk bizakodjanak ott, ahol ez a tünemény megmaradt vagy immár visszatelepült, hanem arra is, hogy működésükkel példát adjanak azoknak, ahonnan hiányzik a helybéli tanító. Így gondoltam és gondolom, hogy felelősségük nagyobb saját munkájuk tisztességes ellátásánál, hiszen egy iskolatipus jövője formálódik kezük között még akkor is, ha önmaguk nem gondolnak erre. Ez utóbbi miatt különösen fontos, hogy ismerjék egymást, hogy ismeretségükből rendezvények sokasága, sok leírt és így megmaradó, postázható és népszerűsíthető szöveg teremjen, amely másutt is gondolkodást, cselekvést serkenthet. Napjaink pályázatokon alapuló támogatási rendszere csapatostul különben is könnyebben megközelíthető, mintha néhány magányos elkötelezett próbálná egyedül becserkészni azt és a pályázatokon nyert pénzekből előállhat és megteremhet mindaz, amit akarnak. Ha akarják!
Hozzávetőleg ezeket mondtam el a hívó szóra megjelent harmincvalahány tanítónak még december elején. Meghívásuk persze esetleges volt: a megyei önkormányzati hivatalok, pedagógiai intézetek és a regionális főhivatalok által visszaírott címek mögöttieket invitálhattuk, a Parola - fájlalom - nem jut el még mindenüvé. Sejtelmem beigazolódott: legfeljebb az egymáshoz közel, az egy megyében lakók-dolgozók ismerik, ha ismerik egymást, miközben hiányaik és félelmeik jobbára közösek. Hiányként sorolták a csak nekik-róluk szóló szakmai információt (valamiféle erre orientált újság, de legalább egy időszakonként kezeikhez jutó híradó kellene tehát), a speciális szak- és tankönyveket, az osztatlanra szerkesztett munkafüzeteket, a tanterv-variációkat, az ebbéli továbbképzéseket, konferenciákat, a tanítóképzés osztatlan iránti közömbösségét.
Nem tudták, hogy tagiskolaként kell avagy éppen lehet-e önálló iskolaszékük. Féltik ezt az iskolatipust az oktatási törvény négy osztály összevonását tiltó rendelkezésétől, nem tudják, hogy hová és kihez fordulhatnak megmaradásukért. Többen úgy érezték, hogy a szülők számára ki kellene találni valamit, hogy ne szégyent és másodosztályúságot érezzenek ebbe iratván gyermekeiket. A végeken települt kisiskolák kiemelt támogattatásának óhaja és persze az erre fordítandó magasabb fejkvóta, mint állami elismerési automatizmus gondolata is megfogalmazódott. Együttlétünkre ráterült a mindennapjaikból magukkal hozott hivatásszeretet, a saját községükért érzett becsületes felelősség, egyfajta értelmiségi kötelességtudat: az, amelyben manapság oly nagy hiányt szenvedünk. Jó volt körükben lenni.
Megállapodtunk, hogy legközelebbi (február 5-én 10 órakor ugyancsak a Magyar Művelődési Intézet Budapest I., Corvin tér 8. sz. alatti székházában szervezett) összejövetelünkig valamennyien leírják legfontosabb tapasztalataikat és azt, hogy e műfajban ki miben tudós, ki miben ajánlja magát másokat okosítandó, egyidejüleg persze azt is, hogy ki miben szenved hiányt, ki miben és mihez kér segítséget. Bizakodom, hogy sikerült megértetnem magam abban, hogy valamennyi már elhangzott és majdan leírandó óhaj, szándék és akarat megvalósulása alapvetően rajtuk múlik, hiszen bár akadályozni bizonyára nem akarja őket senki, segítséget sem várhatnak - mindenki a maga dolgával elfoglalt. Egyesületünk nevében még abban közreműködöm, hogy a január közepéig megérkező szövegeiket (ha lesznek) eljuttatom minden korábban érdeklődőhöz és persze a legközelebbi együttlétet is megszervezem, hiszen hová is menne máshová ez a formálódó társaság! - de aztán már megszámláltatnak napjaim. Még egy vándorló tapasztalatcserét vettünk tervbe, amelynek során (hiszen lakva ismerszik meg az ember!) reménybeli egyesületük tisztségviselőket választ majd. Hoppmesteri (avagy mondjam tudósabban: társaságfejlesztő) szerepem ezzel érhet véget. A cikksorozat végét is ez jelentheti majd, hacsak nem ők folytatják immár saját szervezetfejlesztésük részleteit e hasábokon mindannyiunk okulásául. Mert persze nem felejtendő, hogy alapvető szakmai föladatom, a korábban leírtak szerinti vállalásom nem más és csak annyi, hogy e magárahagyatottnak érzékelt társaság saját felismerését gyámolítva nekik és általuk saját egyesületet varázsoljak, amelyben aztán saját cselekvéseik határozhatják meg saját jövendőjüket.
Karácsony közeledett, amikor Siójutról levelet kaptam. Korábban már bevallottam, hogy nagyvárosiként legelőször éppen ott avattattam be az osztatlan iskola rejtelmeibe. Ott érintett meg az a különösség, ami saját iskoláimból oly fájdalmasan hiányzott: az otthonosságnak, a természetességnek egészen különös elegye, az ismételhetőség kézenfekvő egyszerűsége, a lemaradókkal való visszatérő törődés, a mindenkire külön-külön megteremthető figyelem, az egyéni foglalkozás lehetősége, az előrehaladók gyámolítása - az tehát, amit azóta több helyütt is látván csak irigyelhetek immár. A már emlegetett Róka Gyula, nemrégiben nyugdíjba vonult tanító úrtól jött pár bíztató sor kezdeményezésünket bátorítván és jött egy vers is tollából, búcsúja alkalmából. Talán nem haragszik meg rám, hogy mások bíztatásául kézírását ide másolom:

Fogjad a kezét!

Nyíladó elméddel kisiskolás voltál,
szelíd kéz mutatta helyedet,
számok rejtekébe, betűk szép kertjébe
a tudás fájához vezetett.

Múltak az évek, tanító lettél.
Sok kis kéz fogja kezedet.
Példaképnek padok elé léptél,
munkájuk közös lett veled.

Becsengetnek.Nyílik az ajtó,
csillogó szemek néznek feléd.
Megállsz elöttük, kezedben napló,
hívó szavadra lépnek eléd.

Egyik vidám szavú, másik halkan szólal,
elhozva az otthon gondját, örömét.
Fogadd megértéssel, gyámolító szóval,
bíztasd, bátorítsad, fogjad a kezét!

Rohannak az évek, a sok ifju felnő.
Elengedik sorra kezedet.
Leteszed a naplót, másnak szól a csengő,
a fiatalság őrzi majd helyedet.

Mit adott az élet? - eltűnődve kérded.
Ebből is, abból is keveset.
De sok száz szempárnak ismerős a lépted,
s közülük néhány majd megfogja kezedet.

Végezetül bátorítani szeretnék minden olyan, e kezdeményezést friss hírként halló kisiskolai tanítót, hogy bátran jöjjön közénk február ötödikén délelött, hiszen semmiről sem maradt le mindezidáig.De ha kimarad, hiányzik majd nekünk.
(beke)



Parola archívum