Parola archívum
Nyomtatóbarát változat
A cikk linkjének elküldése e-mailben
Cím:
Közösségfejlesztői magatartásformák (1.)
Szerző:
Beke Pál
Sorozatcím:
Rovat:
Folyóirat:
Parola
Állomány:
Év:
1994
Szám:
6
Oldalszám:
6. p.-7. p.
A cikkben lévő
Single copy template must have a unique master template name, and the file name must end in '.nt*'.
Nevek:
Intézmények:
Települések:
Tárgyszavak:
közösségfejlesztői magatartás, térségfejlesztés, településfejlesztés
Megjegyzés:
Annotáció:

kofemag1.txt

Beke Pál
Közösségfejlesztői
magatartásformák (1)

Bizonyára sokan gondolják, hogy az eléggé ügyetlen szóval közösségfejlesztésnek nevezett tevékenység a széplelkek foglalatossága. Azoké, akik ebben a racionalitássá vált időben is hamvas ideák körül keringenek csak, azt hajtogatván, hogy ,együtt lenni jó". Sokan vannak, akik szerint mosolyognivaló az ebbéli buzgalom. És ez még a jobbik eset, mert bizony sokan vannak, akik úgy gondolják, hogy a közösségfejlesztés nem más, mint az elmúlt, a közösséginek hazudott társadalomkép nosztalgikus utóélete.
A már többször is ügyetlenként emlegetett összetett szó, a közösségfejlesztés, mint a társadalomban a társadalommal végzett tevékenység, legkevésbé a népműveléssel rokon, mégha abban is volt fészekalja. Ez azonban valószínűleg puszta véletlen. Honosítói dolgozhattak volna a népjólét, a településfejlesztés, az építészet, a közigazgatás bármely békés, a szabad gondolkodást és annak gyakorlati próbáját megengedő területén. Ebben az esetben gyaníthatóan az ottani rokonterületekkel kapcsolatos különbségeket kellene meghatározni, így azonban a velük való kapcsolatfelvételnél tartunk. Onnan indulva talán a népművelőkkel lehetne egymásra találni, míg innen eredeztetve a szociális munkások, a polgármesterek, az építészek, a településtervezők egy része az új, az együttműködésre örömmel rátaláló partner.
Magam egyébként jobban szeretem a közösségfejlesztés helyett a település- és társaságfejlesztés szóösszetételt, dehát ez hosszú és bonyolult, és bár pontosabb, ugyancsak nem precíz. Előnye, hogy megjelenik a tevékenységbe belegondolt település szócskával a cselekvés egyik tárgya, de könnyen félre is érthető a pusztán infrastruktúrára szűkített településfejlesztési gyakorlat miatt. Sajnos kihúnyt nyelvünkből a településnek, mint (lakó)közösségnek és az emberek együttműködéséből megtermő közösségnek (társaságnak) rokon értelme. A községközösség szinoníma a múlté, az Értelmező szótár még közli, de régiesnek és irodalmiasnak minősíti a község ilyetén értelmezését. A ,település humán fejlesztése" ugyancsak sután helyettesítené az egyébként már többször ügyetlennek minősített közösségfejlesztés szót. Mert mi az pontosan, hogy ,humán", annál is inkább, mert persze nem egy esetben az előbb még a szűkített értelmezés miatt elutasított infrastruktúrális pótlás is az ebbéli cselekvés tárgya lehet. ráadásul a fejlesztés szócska is rejt magában valamit fejlesztenek, (ugyancsak az Értelmező szótár segítségével) okozzuk, előidézzük, hogy valaki, valami fejlődjön. Persze értem és tudom, hogy magától semmi sincs, de éppen ez a tevékenység lenne-lehetne hivatott arra, hogy valami (nevezzük nevén: a változás) éppenhogy magától legyen. Szinte, majdnem, mintha, már-már magától.
A legegyszerűbb, ha nagyképűen az utókorra hagyom e tevékenység pontos, hiteles, szabatos és magyaros megnevezését. Az eredmények széles skálájának birtokában, a megvalósítás során gyakorolt szakmai magatartásformák ismeretében ez bizonyára könnyebb lesz majdanán. Hiszen ma még csak ott tartunk, hogy éppen honosul, első lépéseit teszi, kapcsolatait és helyét keresi a közösségfejlesztéssel jelzett, de mint érzékelhető volt, a társaságfejlesztésnél szélesebben értelmezett, a településeken megvalósuló, leginkább a polgári magatartást, a helyi, akár csoportos érdekképviseletet és érdekérvényesítést, az önálló, de összehangolt helyi cslekvést szorgalmazó-bátorító munka.
Ám persze még valamennyi leendő eljárás birtokában sem vagyunk. És mégha csak az eljárások, a módszerek! Az sem tudható pontos bizonyossággal, hogy mikor, kivel (és óhatatlanul következik ebből, hogy ki ellen) kell cselekednünk. No, nem egy település konkrét viszonyai között, hiszen arra válasz kívülről sohasem adható, hanem hogy mely lépték vagy mekkora hatalom az, amellyel már nem illik közös nevezőre jutnunk, avagy éppen amellyel hadakozni meghaladja lehetőségeinket. Kérdés az is, hogy az emlegetett ,szövetkezés" beleillik-e ebbe a szakmába, vagy csak a problémák és az abban érintettek összegyűjtése, végezetül az érzékelt gondok megoldására való felkészítésük a feladat? Az sem tisztázott persze, hogy kell-e nekünk egyáltalán ,cselekednünk", a többesszámba tehát magunkat is beleértenünk, avagy pusztán az informálás, a bármiféle helyzet tudatosítása, az alternatívák feltárása vagy feltáratása lehet feladat?
A szükséges magatartásformákat bizonyosan kikristályosítja a jövő, ám napjaink is halmozzák azokat a helyzeteket, amelyek immár kialakult véleményt és erre alapozott cselekvést szükségeltetnének. Bár gyakoraltról elmélkedni bizonyára bizarr, a játék (avagy éppen a belegondolás) kedvéért lássunk ezek közül kettőt.

Regionális csatornamű

épül az ország nyugati fertályán, a megyeszékhely tisztítójába szállítva tucatnyi kis község és egy kisváros szennyvízét. Az újsághírek szerint milliárdos beruházás napjainkban már épül és befejezésével a messzi távolba utazik a szar. Nagy kérdés, hogy kell-e, hogy érdemes-e messzire úsztatni, többször átemelni ahelyett, hogy helyben vagy éppen néhány falu társulásával a környéken tisztítanák meg - pontos számítás nélkül erre racionális választ senki sem adhat. Arról nem szólnak a cikkek, hogy készültek-e alternatív tervek, mint ahogy arról sem, hogy vajon miképpen ismerthették meg az épülőt és persze az általam feltételezett alternatívákat a helybeli polgárok és testületeik. A regionálishoz való csatlakozásukat valami alapján és valamihez képest el kellett döntsék: vajon az évtizedekig előre rögzített ár lehetett kedvező? Erről sem szólnak a cikkek. De arról sem, hogy vajon a megyeszékhely tisztítójának honnan van ekkora, a város számára felesleges kapacitása, avagy éppen az így gyűjtött pénzből lehetett a szükségesre bővíteni?
Vajon készült-e olyan környezettanulmány, amelyik az ország e páratlan és nagyszerű tájáról elszállított szennyvíz talajbéli hiányának következményeit elemzi? - hiszen az ivóvíz az adott település alól származik és oda kéne (tisztítottan) visszaszivárognia. Miként és hogyan ismerhették meg, mikor és hogyan beszélték meg, mikor és miképpen jutottak egyezségre, nyugvópontra persze nemcsak a polgármesterek, esetleg a testületek, hanem a leginkább érintettek, a helybéli polgárság? Vajon módjukban állt-e a beruházóktól független szakértőkkel hasonló ívű és igényességű tanulmányt készíttetni? Kértek és kérhettek-e ilyen segítséget a jövőjüket jelesül befolyásoló döntést megelőzően? És ha igen, kinek a költségén?
Már csak azért is, mert a leendő csatornadíjat persze ők fizetik. Az bizony előnyüket szolgálná, ha évtizedekre előre rögzített, fix áron szedné azt a regionális csatornamű, dehát ez valószínűleg illúzió. Erről sem írtak a lapok. Ha a díj magasra fut, vajon mi a teendő? Mi lesz azokkal, akik képtelenek lesznek kifizetni? Miképpen lehet lekötnie magát a csatornáról annak, akinek ez drága, avagy éppen ha leköti, mihez kezd? Hová vigye, ki szállítja el szennyvizét? És ha lesz, aki elszállítja majd, ő hová ürítse tartálykocsiját? Továbbá: vajon az érintett települések közös tulajdonában, és elidegeníthetetlen marad a leendő csatorna- és tisztítómű, avagy magánkézbe kerül? - persze hogy a leendő díjak miatt jut ez az ember eszébe.
Tudom, hogy a társulásról dönteni jogukban állt az önkormányzatoknak, hiszen minden hatalom az övék. Más híján saját lelkiismeretük az, ami a lakosság beavatásának mértékét szabályozza. Amennyiben előtanulmányok, alternatív tervek, ebbéli lakossági konszenzus, a működtetésről szóló hosszútávú megállapodás nem született, ugyancsak lelkiismeretességükben bizakodhatunk. Nem is nagyon tehet mást a helybeli polgár sem.
Persze eszembe jut, hogy az onnan nem távoli Kacorlakon éppen a napokban avatták a falu saját (biológiai automatizmusokkal hosszú távon magától működő) szennyvíztisztítóját úgy, hogy kapacitásába a környező települések folyékony hulladékának tisztítása is belefér. Az ebből származó bevétel a helyi csatornadíjat hosszú távon tartja alacsonyan. A bekötési díjat is az elviselhetőség határán határozták meg, szorgalmazva ezzel valamennyi telek rákötését és így a szikkasztás kiiktatását, a helyi vízbázis védelmét.
Ez is egyfajta megoldás. A különbség pusztán annyi, hogy Kacorlakon saját kézben, a mindenkori önkormányzat felügyeletében és figyelmében maradt minden, és a megtisztított vizet is saját vízgyűjtőjükön tartják. Hasonló megoldással az előzőekben említett térség néhány települése is kacérkodott. Ott végül másképpen döntöttek.
Kacorlakon az egész falu a határba sétált, amikor az avatásrok átvágták a nemzetiszínű szalagot. Mindenki kezében egy-egy fűzfaág, amelyet a töltésoldalba szúrtak. Megjegyezték, hogy melyik kié volt, hiszen kezük nyomán nő majd a fa. A tisztítómű is abból termett.

Újabb vasútvonalak megszüntetését

tervezi a MÁV, adták hírül a lapok. Újabb kistájak, települések és persze emberek kerülnek hátrébb a sorban, ha ez a tervük megvalósul.
Gyalogoltam már olyan vasútvonal nyomvonalán, amely még a Csanádi György nevéhez kötődő ,közlekedéspolitikai koncepció" áldozatául esett. Vágányok és talpfák már nem voltak a töltésen, de azt és valamennyi műtárgyat épségben kellett tartani, vélhetően katonapolitikai okokból. Elmondták, mennyi pénzt emészt fel az örökös karbantartás. Ügyes. Azóta már a hajdani miniszterről elnevezett rákospalotai utca is visszakapta korábbi nevét. Balgaságomban feltételeztem, hogy a jelképes névfosztás az általa fémjelzett koncepciót is eltemette.
És feltételeztem, hogy ez az ország végre immár a mi hazánk, ahol csak úgy mennek és mehetnek a dolgok, ahogyan nekünk jó. Ahol nem kell karbantartani azt, ami nincs, mint ahogy nem kell megszüntetni, ami szükséges. Reméltem, hogy a könyvelés és persze a figyelem immár többszörös és összetett.
Nemcsak arra figyelmes tehát, hogy miképpen lehet majd vasút híján menetrendszerűen közlekedni (nyilván autóbuszokkal és nyilván megerősített utakon), nemcsak arra, hogy mivel lehet a későbbiekben árut szállítani (a megerősített utakat használó, vélhetően hitellel és adókedvezménnyel segített magánfuvarozók által), nemcsak arra, hogy fűtött várók százai kellenek a népesebb buszmegállókban, hanem arra is, hogy a kisiskolásokat iskolabuszok, az iskolavárosok diáktömegeit a hét kezdetén és végén diákjáratok szállítsák. És arra, hogy a hirtelen növekvő közúti forgalom ne a veszélyeket növelje. És arra, hogy legyen elég jármű és az utak felújításához, a hitelhez és az adókedvezményhez elegendő pénz. És arra, ami az elmúlt évtizedek hasonló helyzetében nem volt megoldható: a buszokra áruikkal együtt férjenek fel a piacra járó kistermelők, és persze arra is, hogy a bukolikus tájakra induló (immár) autóbuszok éppen úgy vigyék a kirándulók kerékpárjait, mint az a boldogabb tájak vasútjain lehetséges.
Nekem tetszik, hogy a Mozdonyvezetők Szakszervezete szolidaritást vállal a munkahelyüket elveszítő vasutasokkal, és hozzá kell szokjunk, hogy véleményük végső érveként sztrájkot emlegetnek.
De ki szolidáris a megszüntetendő vasútvonalak mentén lakó vagy dolgozó, óhatatlanul hátrányba kerülő és így korábbi helyzetükhöz képest hátrébb szoruló tízezrekkel? Ki fizeti meg azt a különbözetet, amennyivel kertjük, házuk, földjük értéktelenedik és amennyivel az általuk korábban is használt piacon termelvényük drágább? Ki állja a szükségből vagy a csak jókedvből történő utazás többletköltségét, az áruszállítás díjának különbségét?
És abban ki segít, hogy helyzetüket felfogják és megértsék? Hogy ne istenverésként, megváltoztathatatlanként fogadják? Ki tanítja meg a szükséges tennivalót, a protestálás útját-módját? Ki mondja el nekik, hogy minderről dönteni és rendelkezni rajtuk kívül valójában nincs, legalábbis nem lehet hatalom? Pontosabban: nem illő, hogy mégis van.

***

Népművelőként talán, de közösségfejlesztőként (település- és társaságfejlesztőként, a települések ,humán" fejlesztőjeként stb.) nem kerülhető meg a válaszkeresés. Nem hiszem, hogy egyszerű lenne bármelyik fenti vagy bármely más, most vagy a jövőben fölmerülő kérdésben igazságot osztani. Igazságosztást írtam? - szerencsére, a bölcsek köve hiányában, ez nem földi halandó dolga.
Az adott témáról fellelhető és lehető legtöbb információ beszerzése azonban igen. Az adott témáról szóló, egymástól akár eltérő szakvélemények beszerzése ugyancsak. Mindezek lehető legszélesebb nyilvánossága, az eltérő véleményű szakértők nyilvános, akár több fordulós helyszíni vitája szintén. A konszenzus megtalálásának, az elfogadott helyi álláspont érvényesítésének segítése ugyanúgy feladat lehet.
A közösségfejlesztő természetesen nem polihisztor, aki valamennyi, az adott településen vagy térségben, a régióban vagy éppen országosan fölmerülő kérdés megválaszolásában azonnal rendelkezésre áll. Abban azonban valóban különbözik a más szakmabeliektől, hogy tudja, milyen társadalmi-gazdasági folyamatok zajlanak avagy várhatók, és hogy azok helyi vonzata és következménye mi lehet. Tudnia kell, hová forduljon adatokért vagy más ismeretekért és tudnia kell annak módját is, ahogyan mindez közhírré tehető. Ám látható és látványos, a polgárokkal, szervezeteikkel vagy éppen az önkormányzattal közös valódi munkája ezt követően kezdődik.
De nem kezdődhet előítéletekkel. Nem döntheti el, hogy a regionális vagy a helyi szennyvíztisztító, a megszokott vasúti avagy az átalakuló, az országutat használó közlekedés a távlatosan jobb. A közösségfejlesztő nem döntőbíró és persze nem lehet bármiféle megoldás elkötelezett manipulátora. Benyomása, véleménye (megjegyzem, mint nekem magamnak is a fent említettekről) természetesen lehet, de pártatlan helyzetét nem szabad föladnia, azt nem használhatja ki egyik érdekcsoport sem. Az ügyektől, a problémáktól való mértékadó távolságtartása segítheti leginkább azt, amire hivatott: hogy az általa csak nyomokban érzékelhető, de a helyi polgárok által megélt valóságból, a bennük együtt élő múltból és jelenből, saját kulturájukból, képességeikből és készségeikből, bennük és csakis bennük fogalmazódjék meg, alakuljon ki és váljék cselekvő erővé a tennivaló.
A közösségfejlesztő mindehhez csak kovász, segéderő, bátorító, támogató stb., a nem kívánt vagy a nem tetsző bátran törlendő.

(folytatjuk)


Parola archívum