Parola archívum
Nyomtatóbarát változat
A cikk linkjének elküldése e-mailben
Cím:
Egy barátság motívumai
Szerző:
Paul Blin
Sorozatcím:
Rovat:
Folyóirat:
Parola
Állomány:
Év:
1994
Szám:
4
Oldalszám:
12. p.-13. p.
A cikkben lévő
Single copy template must have a unique master template name, and the file name must end in '.nt*'.
Nevek:
Intézmények:
Települések:
Tárgyszavak:
Pro Cultura Hungarica, emlékplakett, francia kapcsolat
Megjegyzés:
Annotáció:

Egy barátság motívumai

Dr. Fodor Gábor Művelődési és Közoktatási Miniszter 1994. szeptember 21-én Paul Blinnek, a franciaországi Magyarbarát Közösségek Társasága elnökének, a magyar-francia közművelődési és egyesületi cserékért végzett tíz éves tevékenységéért a PRO CULTURA HUNGARICA emlékplakettet adományozta.

1946. február 27-én születtem Revin városában, az Ardennekben, abban a megyében, amelynek jelképe a vaddisznó. Szülővárosom, Revin sokáig megmaradt szabad és független városnak az V. Károly által ellenőrzött területek és a touli, metzi és verduni püspökségekhez tartozó birtokok között.
Azt mondják, hogy a revini emberek szeretik a függetlenséget, és frondőrök, azaz hajlamosak a politikai elégedetlenségre.
Középiskolai tanulmányaimat Reimsben, Champagne régió fővárosában végeztem.
Felsőfokú tanulmányaim: Dijonban, Burgundia fővárosában filozófiát, általános pszichológiát, szociológiát és klasszikus irodalmat (latin, görög) tanultam.
Később Párizsban egyetemi szintű diplomát szereztem társadalomtudományi technológiából. Roueriban animátori állami oklevelet szereztem. Felsőfokú tanulmányokat folytattam, a diploma megszerzése nélkül városi közigazgatásból és szociális munkából. Ugyanezen idő alatt, tanulmányaimmal páhuzamosan dolgoztam és elkötelezett szakmai életet éltem. 1964-ben franciát és latint tanítottam hatodikosoknak. Később, egészen 1972-ig technika tagozatos osztályokban tanítottam franciát és jogszabályozást. Egy tanár barátommal közösen ugyanakkor egy ifjúsági SOS-szolgálatot indítottunk be a Caritas katolikus segélyszolgálattal együttműködve.
Alapvetően arról volt szó, hogy gimnazista, többségükben kollégiumban lakó fiataloknak azt javasoltuk: csütörtök délutáni szabadidejük egy részét áldozzák arra, hogy meglátogatnak magányos idős embereket vagy egyedülálló családanyákat, míg mások például régi rádiókészülékeket javítottak meg és ajándékoztak idős embereknek. Ezekkel a dolgokkal önkéntes munkában foglalkoztunk.
1972-ben abbahagytam tanári pályafutásomat. Akkoriban Dijon egyik magángimnáziumában dolgoztam.
1973-ban a Roueni Balparti Művelődési és Ifjúsági Ház igazgatója lettem, ezt a feladatot egészen 1977-ig láttam el.
1975-ben Felső-Normandia Művelődési és Ifjúsági Házainak regionális képviselője lettem, és külső megbízásos munkatársként az Animációs Foglalkozásokra Képző Intézetben is dolgoztam.
1976-ban Rouen városa és az Alsó-Szajnavidék állami feladatokat ellátó kulturális és városrendezési vállalata megbízott azzal, hogy animációval kapcsolatos információkat gyűjtsek egy hatalmas urbanisztikai akció céljaira Rouen egyik negyedéről, a Szajna bal partján fekvő Sabliére-ről.
Ebben a két minőségemben kaptam 1984-ben azt az ajánlatot, hogy szervezzek meg - személyes részvételemmel - egy magyarországi tanulmányutat. Már korábban is volt számos nemzetközi cserénk Olaszországgal, Németországgal, Angliával, Izraellel, Dél-Koreával és Ausztriával, magánutazáson pedig már a Szovjetunióban is jártam (1974-ben).
Hogyan is kezdődött hát kapcsolatom Magyarországgal?
A válasz egy-két alapeleme megtalálható életrajzomban és a feltárulkozó alkalomban - azaz a javasolt tanulmányútban. A legfontosabb elemet azonban maguk a magyarok jelentik, mindenekelőtt azok a páratlan jó barátok, akikre rátaláltam, és az a nép, amelynek a magatartása mély érdeklődést ébresztett bennem.
Végzettségem és szakmai tapasztalataim elvezettek arra, hogy a társadalmat filozófiai és politikai megközelítésből lássam.
Ezért ez a magyarországi utazás is nagyfokú szellemi nyitottsággal valósult meg. Az volt a célom, hogy felfedezzek Magyarországon mindent, ami pozitív. Franciaországban az volt az általános vélemény, hogy Nyugaton a kapitalizmus és liberalizmus létezik, Keleten pedig egy olyan tömb, ahol a marxizmus és a kollektivizmus nemigen ért el eredményeket. Képzettségem és humanista érzékenységem tiltotta, hogy a nyugati rendszert kielégítőnek fogadjam el, hiszen nem az ember állt már az igyekezetek középpontjában, hanem a pénz és az üzlet vált a fejlődés motorjává.
Budapest földjére lépve azt szerettem volna megtudni, hogyan élik meg az emberek ebben az olyannyira rosszhírű rendszerben azokat a humanista értékeket, amelyeket én is a magaménak vallok.
Olyan élményben volt ekkor részem, amely egy kicsit talán az "Utazás a jövőbe" című filmben elmesélt kalandokhoz hasonlítható. Igen, olyan volt, mintha visszatérnék a múltba, és látnám, mi az, ami be fog következni, és tehetetlenséget éreznék, mivel képtelen vagyok megváltoztatni az események menetét, mert az túlságosan erős áramlat, és Magyarországon is elérkezik majd a társadalom egy ahhoz hasonló állapotba, mint amit mi itt Franciaországban ismerünk.
Ezt a múltba történő visszaérkezést különösen akkor éreztem erősen, amikor a magyar vidéket látogattam meg, ahol egyszerűen és helyhez kötve folyt az élet, autók nélkül, nagyobb utazások nélkül, úgy, ahogyan azt magam is ismertem még 1956-58 táján. A szüleimmel vasárnaponként kertészkedtünk vagy horgásztunk, esetleg a Meuse partján sétálgattunk. Akkoriban még nem volt autónk (bár arról álmodtunk, hogy majd lesz, mint ahogyan később arról álmodtunk, hogy lesz tévénk, videónk, még szebb autónk stb.)
Az egyszerű életnek ez az élménye sokat jelentett abban, hogy sikeressé váltak a cserék. Ebben az országban, ahol minden megvolt, ami nélkülözhetetlen, és sokszor az is, ami szükséges, bőséges és gazdag élelmiszerellátás, könyvek, zene, munka, szorgos és bátor emberek, hiányzott a bőség és a pazarlás, a szép autók... A franciák elámultak a magyarok jellemén és találékony, ügyes viselkedésén.
A magyarokat elkápráztatta a francia áruházakban tapasztalható bőség, a technika néhány vívmánya és pár más olyan külsődleges jegyek, amelyeket haladásnak hívnak. Talán gyorsan el is felejtették, amit megpróbáltunk megmutatni nekik a város Sabliére és Sapins nevű negyedeiben, nevezetesen azt, hogy a haladás és a technika vívmányai emberek tömegeit hagyja ott az út szélén kultúra, képzettség és munka nélkül.
Varga Tamás barátommal és mindazokkal, akikkel ők együtt dolgoznak, együtt láttuk, mi is fog bekövetkezni.
Magyar barátaim nagyon nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy tudatosítsák honfitársaikban: léteznek másfajta társadalmi és politikai viselkedésformák. Bizonyos, hogy nem számítottak politikai társadalmuk radikális és gyors változásaira, de azt hiszem, nagyban hozzájárultak mind magukhoz a változásokhoz, mind pedig ahhoz, ahogyan végül is lezajlottak ezek a változások.
A változásokkal együtt aztán nagyon hamar jelentkeztek új problémák is, és ezekre (legalábbis azokra, amelyekről tudomásunk volt) megpróbáltunk választ keresni. Kedvezően fogadtuk kéréseiket arra vonatkozóan, hogy tanulmányutakat és szemináriumokat szervezzünk az egyesületi világ életéről és mindazokról á válaszokról, amelyeket ezek a társulások lehetővé tesznek. Helyi politikai szervezetek, az önkormányzatok működése, a települések pénzügyei, gyermekönkormányzatok, munkanélküliség elleni harc, közvetítő vállalatok...
Ennek jegyében aztán sok közös akciót bonyolítottunk le, amelyeket a következőképpen lehetne csoportosítani:
- Általános és baráti jellegű találkozások falusi emberekkel vagy egyesületi tagokkal
Általában olyan emberekről van szó, akik művelődési házakhoz kötődnek: a csurgói Asbóth Emőke által küldött fiatal és felnőtt csoportokról, a százhalombattai Takács Péter ifjúsági csoportjairól és együtteseiről; a Kecskeméthy Lilla küldötte, franciául tanuló balassagyarmati gyerekekről, Pálinkás Juli és Brunda Guszti barátairól Salgótarjánból és környékéről, a zalaszentgróti Vattay Dini táncegyütteséről vagy a Főző Férfiak Köréről, a dombóvári népművelők családjairól és az itteni falvak gazdáiról, a bakonyszentkirályi öreg focisták csapatáról és családjaikról, a Jászszentlászlóról és környékéről érkező, Markolt Bandi vezette csoportról, Hallgató Éva Debrecen-Csapókerti Életfa Egyesületéről, Szalóky Karcsi kamaraerdei pétanque-játékosairól, Berek Péter lágymányosi közösségeiről és több száz más emberről - Budapestről, Tiszakécskéről, Tatabányáról, Szekszárdról, Kecskemétről, Sárospatakról, Paksról, Veszprémből és Sopronból. Mindannyian tagjai a Franciabarát (Magyarországon) vagy a Magyarbarát (Franciaországban) Közösségek Társaságának, amelyet 1989-ben alapítottak roueni és budapesti székhellyel, és amely minden levélpapírján feltünteti a következő szöveget: "A francia-magyar közművelődési és egyesületi cserékért".
- Gazdasági vagy politikai témájú cserék vagy szemináriumok
- a bortermelés és a borral kapcsolatos munka, Languedoc Roussillon régióval és Bernard Kohler barátommal
- növénytermesztés és állattenyésztés Limousinban és Magyarországon
Edmond Gaudy barátommal - képzési problémák, diákcserék (az IFA-val) és a szociális munkásokkal (Canteleu-i lRTS)
- önkormányzati képviselők utazásai.
- Kulturális jellegű cserék olyan nagy számban, hogy lehetetlenség valamennyit felsorolni.
Példaképpen:
A lisieux-i néptáncegyüttes Nógrád megyében turnézott.
Franciaországban járt egyebek között a szakmári, zalaszentgróti néptáncegyüttes.
A Roueni Művelődési és Ifjúsági Ház megjelentetett a Zengő népzenekarral egy lemezt, amelyet Magyarországon és Franciaországban is terjesztettek.
Végezetül szóljunk a normandiai Pont-Audemer határán fekvő két falu, Manneville és Toutainville kísérleteiről. Toutainville még mindig ápolja kapcsolatait Bakonyszentkirállyal, Manneville pedig hivatalosan is testvérvárosi kapcsolatra lépett Zalaszentlászlóval. Milyen meglepetés a magyaroknak, hogy amikor felkapaszkodnak a meredek, fehér hegyoldalon és megérkeznek a fennsíkra; ott látják a Manneville s/Risle táblát és közvetlenül alatta, nagyon nagy betűkkel: Zalaszentlászló, Magyarország.
Ez nagyon jól jelzi, mekkora utat tettünk meg az első utak ideje óta, amikor magyar barátaink mindent látni akartak, és ez volt életük nagy útja, és biztosan az egyetlen, egészen az ismétlődő, gyümölcsöző, a szabadidő és a kultúra területén kölcsönösen gazdagító találkozásokig.
Azt pedig még véletlenül sem szabad gondolni, hogy ez a gazdagodás csak egy irányban történt volna. A mi csoportjaink, egyesületeink és falvaink sokat tanultak magyarországi látogatásaikból és abból, hogy ezeket követően Franciaországban fogadták magyar barátaikat. A találkozások új dinamikát, humanista és közösségi (nem pedig kollektivista) megújulást jelentettek mindenki számára.
Ma mindannyian Európára és a világra tekintünk, de itt Normandiában, Manneville-ban, ebben a kis faluban változatlanul rendelkezésére állunk mindenkinek, akik meg akarják ismerni akár Magyarországot, akár Franciaországot.

Paul Blin

Parola archívum