Parola archívum
Nyomtatóbarát változat
A cikk linkjének elküldése e-mailben
Cím:
A bábonyi szövetkezés
Szerző:
Wiegmann Alfréd
Sorozatcím:
Rovat:
SZÖVETKEZÉS
Folyóirat:
Parola
Állomány:
Év:
2001
Szám:
2
Oldalszám:
3 - 7
A cikkben lévő
Single copy template must have a unique master template name, and the file name must end in '.nt*'.
Nevek:
Intézmények:
Települések:
Tárgyszavak:
Megjegyzés:
Annotáció:

Tartalom
A BÁBONYI SZÖVETKEZÉS

Szemelvények egy készülő videófilm anyagából:
riportalany Varsányi Lajos, a Kunbábonyi Értékesítő Szövetkezet elnöke


V. L.: Kunbábony közigazgatásilag Kunszentmiklóshoz tartozik, egy attól 6 km-re fekvő tanyabokor. Édesanyám élt Bábonyban, aztán lebetegedett, és nem lehetett magára hagyni, ezért ideköltöztek a húgomék. Amikor nekik gyermekük született, nem maradhattak, mert nem volt közművesítve a telek, nem volt áram. A feleségemmel akkoriban Kunszentmiklóson laktunk, és a hátam mögött összebeszélt a húgom a feleségemmel, hogy mi kiköltözünk Bábonyba, ők meg be Miklósra, egy fél évre. Belementem, és az lett a vége, hogy ittragadtunk. Eleinte 4–5 birkám volt, aztán egyre gyarapodtak.
R.: Úgy tetszik, hogy a tanyára való kiköltözés részint a véletlen műve volt, részint életmód-váltással járt. Mi volt az oka?
V. L.: Eléggé összetett oka lehetett. Oka lehetett az is, hogy művezető voltam, de felmondtam az állásom.
1989-ben lehetőség volt bér-libatenyésztésre. Én állattenyésztő vagyok, és láttam ebben fantáziát, meg egy kis szabadságot is. Építettünk ide egy libaólat, és pecsenye-libát hízlaltunk éveken keresztül, de nem itt éltünk.
R.: Akkor még az eredeti szakmájában dolgozott?
V. L.: Igen, de egyre szűkültek a lehetőségek. A kilencvenes évek legelején a rendszerváltással ez eléggé egybeesett, és ha az ember kicsit előrenézett, kikövetkeztethette, hogy ez milyen dolgokat von maga után. Főleg, hogy a mezőgazdasági szövetkezetek felbomlottak, és a mezőgazdaságban dolgozók nagy része azokban a régi típusú szövetkezetekben volt állásban. Aki időben lépett, annak talán volt egy kis lépéselőnye, és azok az erősebb gazdák most is. Akik most kezdenek bele, nagyon nehéz helyzetben vannak. Egyrészt, mert a kárpótlási rendszerrel viszonylag olcsón jutottunk termőföldhöz: ezer forintért aranykoronát vásárolhattunk, és a környéken ennyiért kaphattunk földet; nemrégiben már hat–hétezer forintot fizettem ugyanazért. Azt lehet mondani, hogy viszonylag kis beruházással lehetett földhöz jutni. Sokan idegenkedtek, mert attól féltek, hogy majd újra visszaveszik. A falusi ember nem hitt abban, hogy ez így is marad, a parasztemberben mindig ott motoszkál a gondolat, hogy itt valamiféle rafinál
tság van. Sokan emiatt estek el a gazdálkodás lehetőségétől, pedig most rákényszerülnének, hiszen nincs munkájuk.
R.: Hogyan jött az ötlet, a bátorságot miből merítette a váltáshoz?
V. L.: A kényszerhelyzet is belevitt, hiszen a szövetkezetünk építőipari kisszövetkezet volt, és ki kellett adni az üzletrészeket, változtatni kellett a struktúráján, sokan kiléptek a szövetkezetből, és a vagyont széthordták; végül is nem sok választás maradt. Egy barátommal az izsákjáni gazdaságtól béreltünk szőlőt, és abban kezdtünk el dolgozni. Aztán jött a privatizáció, és az állami gazdaság felajánlotta megvásárlásra az ültetvényt, mi pedig éltünk az elővásárlási jogunkkal. Az első években a fő jövedelmünket jelentette a szőlő, de mellette foglalkoztam kisállat-tenyésztésssel is. A szőlőkultúra elég munkaigényes, odafigyelést kíván, messze is van innen (kb. 20 km földút), és ez a kettősség felőrölte az egészségünket meg az idegállapotunkat, állandóan ide-oda furikáztunk. Ekkor eladtuk az ültetvényt, és az árából a környéken vásároltunk földeket. A birtok-koncentrációra törekedtem: ha már tanyán lakunk, és gazdálkodni szeretnénk, legalább a közelében legyen minden, hiszen az üzemanyag is nag
yon drága, és az időből is sokat elvesz az utazgatás. Elértük azt a szintet, hogy hitel nélkül tudunk gazdálkodni.
R.: Volt segítsége?
V. L.: A család. Van három fiúnk, eléggé egykorúak, és míg nem nősültek meg, itt dolgoztak a családban, a legidősebb még most is besegít néha.
R.: Nemrégiben alakult egy új szövetkezet…
V. L.: Igen, bár a parasztember nem nagyon szeret szövetkezet-formáról még hallani sem, belépni meg még annyira sem. A kényszer beleviszi egy-két dologba az embert, de meggyőzéses alapon nagyon nehéz összehozni. A Civil Kollégium Alapítvány indított egy vállalkozásra felkészítő és fejlesztő tanfolyamot Kunbábonyban, ahová elvitt néhányunkat a kíváncsiság, és ahol tizenhatan, bábonyi gazdák és gazdasszonyok, Mészáros Zsuzsa vezetésével elkezdtünk beszélgetni. Rájöttünk, hogy ez nem is rossz, mert kiderült, hogy az egyikünknek ilyen gondolata van, a másiknak olyan; sokmindenhez értek, de hallottam rengeteg újdonságot is. Egy kölcsönös eszmecsere nem tehet rosszat az embernek. Ezt én már régebben beláttam, de sokaknak nagyon nehezen megy, például van olyan tagunk, aki kijelentette, hogy ő csak olyan emberrel akar együtt dolgozni, aki legalább annyit teljesít, mint ő. Ebben végül is igaza van, hiszen az érdek a szövetkezet összetartója.
R.: Ezek szerint kaptak egy receptet, hogyan lehet szövetkezetet létrehozni, de mi motiválta az embereket?
V. L.: A tanfolyamon erősítgették a szövetkezet gondolatát, hiszen levezettették a vállalkozások működését, adminisztrációját, pénzügyi oldalát; mindenkinek készítenie kellett egy munkatervet arról, hogy milyen vállalkozásba szeretne belekezdeni, ehhez mire van szüksége, honnan tud rá pénzt szerezni, milyen jövője lehet. Aztán megbeszéltük egymás pályázatát, és kiderült, hogy a 16 főből hatan fűszerpaprika-termesztéssel is foglalkozunk.
R.: Tehát ha a Civil Kollégium égisze alatt ez a tanfolyam nem jött volna létre, még mindig nem tudnának arról, hogy néhány gazda ezzel foglalkozik? Nem állt volna össze egységes egésszé?



V. L.: Tudtunk arról, hogy néhányan ezt csinálják, hiszen ez egy kicsi falu. De nem merült fel senkiben sem a gondolat, hogy együtt csináljuk, ehhez kellett Zsuzsa, aki azt mondta: „Ha hatan termesztetek paprikát, bár egész kis mennyiséget, összeadva az már valami.” Nekünk akkoriban értékesítési gondjaink voltak, egyszerűen nem lehetett eladni. Felvetődött, hogy nagyobb tétellel könnyebben tudnánk állandó felvásárlót találni, és szerződést kötni. Ez biztonságot jelentene, hiszen a mezőgazdaság olyan helyzetben van, hogy előre nem lehet tudni, a leadott termények vagy állatok után mennyit fizetnek, vagyis mennyi jövedelme lesz a termelőnek; és a költségeket sem lehet előre kiszámítani. Sokat számít, hogy a takarmányt magamnak megtermelem, de azt nem tudom garantálni, hogy a végén nyereségesen jöjjek ki. Ehhez képest viszont 80–100 sertés nagy beruházást igényel, és ha rosszul alakulnak a dolgok, az egy egész – amúgy is gyönge lábakon álló – családot tehet tönkre. Nem lehet mondani, hogy a vidéki él
etforma jövedelmező, az itteni emberek a szerény, visszafogott életmódjukkal, nem pedig nyolcórás munkájukkal tudnak valamicskét előrejutni, de az igazság az, hogy együtt többet érnénk el. Miután a szövetkezet mint lehetőség felmerült, utána még vagy két évig csak ért bennünk a gondolat és az elhatározás. Az első évben megbeszéltük, hogy el kéne vetni a paprikát. Vetőgépet Kunadacsról egy kft.-től lehetne közösen bérelni, mert az az én egy holdamért nem jön ide, de a hatunk hat holdjáért már eljön.
R.: Ez volt az első pillanat, amikor kiderült, hogy érdemes összefogni?
V. L.: Igen, mert különben csak a hagyományos módszerrel tudtunk volna vetni, ami egy kertben megfelelő, de ekkora területen már gondot okoz. Tehát ez volt az első megmozdulásunk: elvetettük a paprikát, amit ősszel természetesen nem tudtunk eladni, és akkor jött újra Mészáros Zsuzsa a szövetkezettel. Még mindig borsódzott a hátunk a gondolattól, pedig elég jól felismertem a régi és az új szövetkezet közti különbséget. A jogszabályokban igen kicsi az eltérés, és szerintem ez baj. Különböző szaklapokban és a közlönyben is megjelent, hogy a ’99. január 1-je után alakult szövetkezeteket támogatják azzal, hogy az alakulási költséget visszatérítik. Ezen nagyon felbuzdult a társaság, hiszen ha jól emlékszem, közel 160 ezer forintba került a megalakulás, és ez nagyon minimális összeg, mert például az ellenjegyzést az ügyvédnő már három hízott libáért készítette el, vagyis különféle „manipulációkkal” sikerült 160 ezer forintból kihozni. Elkészült egy nagyon szigorú alapszabály (például új tag felvételéhez 100
%-os jóváhagyás szükséges), amellyel körbebástyáztuk magunkat a biztonság kedvéért. Megalakulásunk óta két új tag jelentkezett, de csak az egyiküket sikerült felvenni, mert a tíz emberből mondjuk nyolcnak tetszett a tagjelölt, a kilencediknek viszont a vetésére ráment a jelentkező birkája két évvel ezelőtt, és akkor azt mondja, hogy szóba sem jöhet. Az igazság az, hogy a kezdeti stádiumban volt sok olyan fiatal tag, aki nagy lelkesedéssel fogott a munkához, mert azt gondolta, hogy a fűszerpaprika termesztése nagyon jó üzlet, viszonylag kevés munkával sokat lehet keresni, de ez egyáltalán nincs így. Munkaigényes termék, nagyon jól megfizetik ugyan, de kell hozzá az a becsületesség és szorgalom, ami sok fiatalból hiányzik. A tagok közül nem akarták néhányan betartani a szabályokat, nógatni kellett őket, és hárman már ki is estek a termelésből emiatt.
R.: Pillanatnyilag hol tart a szövetkezet?
V. L.: Tavaly már közösen vettük meg a vetőmagokat, részben már idén is megvásároltuk. Két családnak vannak mezőgazdasági gépei, és az a két család bérmunkába végzi a szövetkezet tagjainak a mezőgazdasági munkákat, a talaj-előkészítést, a növényvédelmet…
R.: Tehát van egy bonyolult technológiai sor, amit be kell tartani, és a fiataloknak be is kell tanítani?
V. L.: A fiatalok elvileg többet tudnak az idősebbeknél, mert szakemberek, csak nincs meg bennük az a kitartás, ami az idősebbekben megvan. A mezőgazdaság egy olyan szakma, amiben folyamatosan benne kell lennie az embernek, de mellette még folyamatosan fejlődnie is kell. És annak, aki nemrégiben végzett el egy főiskolát, többet kell tudnia a növényvédelemről, mint annak, aki ugyan benne van a gyakorlatban, de évtizedek óta nem ült iskolapadban.
R.: Hogyan működik a szövetkezet?
V. L.: Laza formában. Nem is lehet megtervezni, hogy mi most gyűlésezünk, találkozunk évente egyszer szervezetten is, de általában ad hoc jelleggel. Most, a szerződés megbeszélése miatt, körbejárom majd a családokat, hogy kiderüljön, ki mit vállal ebben az évben.
R.: Milyen minőségben van ebben a szövetkezetben?
V. L.: A szövetkezet elnöke vagyok.
R.: Ez hogyan adódott?
V. L.: Amikor belekezdtünk, titkos szavazással választottunk egy háromtagú vezetőséget és elnököt. Ettől függetlenül mindenki egyformán dolgozik, és a vezetőség sem vesz fel semmiféle költségtérítést. Ezzel próbáljuk a szövetkezet pénzügyi helyzetét stabilizálni, sőt azt is megbeszéltük, hogy termelés-arányosan 2–3%-át a jövedelemnek mindenki a szövetkezetben hagyja mint tőkét. Ebből van némi pénzünk, de könyvelést kell vezetnünk, ami alig tér el egy nagyszövetkezet könyvelésétől, és ezt mi nem tudjuk elvállalni. Ezért könyvelőt kell fizetnünk.
R.: Hogy állnak? Kudarcok, sikerek?
V. L.: A termelésünk jó volt. Összefogtunk: a növényvédelmet az én gépemmel csináltuk egységesen, precízen; viszont tavaly az aszály nagyon megnövelte a költségeket, tizenegyszer öntöztünk, a paprika ára viszont elég magas lett. Összességében elég jó minőségben és viszonylagos biztonsággal tudunk termelni. A családoknál keletkezik jövedelem, és ez a fontos; nem a szövetkezet számlájára szeretnénk mi hasznot termelni, hanem a tagoknak.



R.: A régi és az új szövetkezeti formák között miben lát különbséget?
V. L.: Óriási a különbség. Én mint elnök, ugyanúgy túrom a földet, amellett elintézem az összes ügyet, vállalom a jogi felelősséget, semmivel sem vagyok különb tag, ugyanúgy dolgozom, ugyanazt a teljesítményt leteszem, mint a többiek. Ezzel szemben egy régi típusú szövetkezetnél az elnök nincs kapcsolatban a földdel, néha végigmegy autóval a területen, vadászik egy jót és hazamegy. Ebben van óriási különbség, és azt gondolom, hogy az új típusú szövetkezet fennmaradásának az esélye sokkal nagyobb. Az a baj, hogy még nagyon sok év kell hozzá, hogy ez példaértékűvé váljon, és elterjedjen. Nagy az emberekben a csalódás. Beszéltem már az alakulási költség-visszatérítésről, ami nagyon jó dolog, de a szövetkezetünk tagjai nagyon-nagyon szegény emberek, és amikor meg kellett hitelezni a 160 ezer forintot, az nagyon nehezen ment. Ezzel mindenki nagy kockázatot vállalt, de bíztunk magunkban, és volt már egy konkrét szerződésünk az Univerrel, ami egy kis biztonságot adott.
R.: Az értékesítési lehetőséget csak együtt tudták kihasználni?
V. L.: Igen, majd összeültünk, és készítettünk egy kalkulációt közepes árfekvéssel, amely azt mutatta, hogy a sok beruházás ellenére is marad valamicske haszon. A piaci kényszer és a kalkuláció belevitte az embereket a szövetkezésbe.
R.: Ehhez jött hátszélként a Civil Kollégium és ez a tanfolyam?
V. L.: Igen. Kunbábony egy kis tanyabokor volt, az is maradt, valahogy elzárva a világtól. Az emberek egymással szemben is fenntartással viseltetnek, idegent pedig nehezen fogadnak be.
R.: A szövetkezet léte és sikere talán magát a falu társadalmát is átalakítja? A közösségi életet is talán picit felpezsdíti?
V. L.: Beszélnek róla, érdeklődnek utána óvatosan, megszólítanak, kérdezgetnek. Megindult valami, kétségtelenül. Szeretnénk a szövetkezetet kibővíteni az állattenyésztés irányába is, mert itt nemcsak fűszerpaprikáról szól a fáma, ugyanaz a baj van a sertésnél. Erre már van is próbálkozás Kunszentmiklóson egy miklósi fiatal gazda elnöklete alatt, és néhányan a szövetkezet tagjai közül is beszállnak, de nem úgy működik, mint egy szövetkezet. Kunadacson szintén alakult egy kisszövetkezet dohánytermesztésre, valószínűleg a kunbábonyi példa alapján; és Kunbábonyban alakult még egy kisszövetkezet, egészen más gazdakörből, egészen más kondíciókkal, hiszen ott a legkisebb tulajdonnal rendelkező gazda földje is nagyobb a mi szövetkezetünk legnagyobb földjénél, és ők takarmány- és étkezési gabonára vannak speciálizálódva.
R.: Úgy látja, hogy nem bánták meg a tagok a szövetkezést?
V. L.: Én nem bántam meg, nem tudom, a többiek hogyan látják. Ebben az évben a jövedelem 3%-át kellett befizetni, néhányan ezt sokallták, de ha meg azt nézzük, hogy a szerződéses és a nem-szerződéses paprika felvásárlási árában 30 forint különbség volt, akkor az a 3 forint nem összeg, viszont a fennmaradásunkat biztosítja. Úgy gondolom, nem lehet nagyon szigorúan fogni mindent, ez a szövetkezés arról szól, hogy a saját mozgástere mindenkinek a legnagyobb mértékben meglegyen, az önálló vélemény-formálás és a szövetkezetből való kilépés lehetősége mindenkinek megvan, tag-jelölteket bárki hozhat. Nyitottak vagyunk minden téren. Ha valakit nem tudunk tagnak felvenni, akkor is segítjük tanácsokkal, és laza kapcsolatban sokkal több emberrel vagyunk, mint ahány tag van. Bízom abban, hogy a lemorzsolódást az új tagok felvételével kompenzáljuk, hiszen nem az a lényeg, hogy minél többen legyünk. Az a fontos, hogy kevés, de jó emberrel alkossunk egy kicsi, de ütőképes csapatot, ahol mindenki tudja, hogy mi a dolga,
mit és hogyan kell tenni. Eleinte jobban figyelünk ugyan egymásra, sanda szemmel méregetjük a másik földjét, hiszen a szerződés közösen köt minket, közös a felelősség.
R.: Tehát alakul valami a falu közösségében is? Az emberek jobban bíznak egymásban?
V. L.: Igen, de ez még mindig kevés. Jóval több, sokkal nagyobb összefogás kellene ahhoz, hogy ez a vidék felzárkózhasson. Először én is kissé vakon ugrottam a munkába, de most már kezdem érteni a parasztembereket, akiknek az utóbbi 50 év sok csalódást hozott, és nagyon nehéz őket úgy táncba vinni, hogy ne látnák a zenekart. Biztos, hogy a szövetkezés elindított valamit, hiszen a többi szövetkezet tőlünk teljesen függetlenül alakult meg, bár a mi példánk nyomán. Majdnem mindenkinek van már öntözőberendezése, és ehhez kutakat kellett fúratni, fel kellett készíteni a földet a munkára, trágyázni kellett, ez rengeteg pénzt elvitt. Bízom abban, hogy azért lassacskán előrébb jutunk, és az én gazdaságom – ha lesz szövetkezet, ha nem – rentábilis marad, és talpon tudok maradni.
Visszatérve a megalakuláshoz, amikor ’98-ban kiderült számunkra, hogy a ’99. január elseje után alakult szövetkezeteknél az alakulási költségeket a minisztérium visszafizeti, úgy döntöttünk, hogy kivárjuk a januárt, bár már készen álltunk előbb is a megalakulásra. Január 9-én megalakultunk, azonnal beadtuk a papírokat, és január közepe táján már bejegyeztek minket. Februárban voltam egy térségi tájékoztatón, ahol a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium előadója elmondta, hogy a beígért pénz már el is fogyott, tehát aki addig nem kapta meg, az ne várja. Persze felháborodtunk, hogy ez hogyan lehet, amikor is kiderült, hogy rengeteg álszövetkezet alakult, akik csak a pénzt akarták visszaszerezni, és akik pedig tényleg a mezőgazdaságban dolgoztak, és kiizzadták a megalakulást, azok nem kaphatták meg. Nagyon nehezen tudtuk így visszagazdálkodni a pénzt a családokhoz, bár a végén sikerült, de jóval egyszerűbb lett volna, ha a 160 ezer forintot nem kellett volna az ablakon kidobnunk.
Az értékesítési szövetkezet arról szól, hogy elsősorban az értékesítésre szövetkeznek a gazdák, és a csábító erő az értékesítés szó volt, de a paprikát sokszor kell permetezni, növényvédelemmel kell a földet kezelni, hogy ne gazosodjon, és ahhoz gépek kellenek. Nekem a permetezőgép már megvolt, és ezért a permetezést a tagoknál én végeztem, de a növényvédőszer olyan, hogy 30 percen belül a földbe kell dolgozni, amire én egyedül képtelen voltam. Az egyik tag traktorára ráakasztottuk az én kombinátoromat és a permetezőt, és jött utánam, hogy azonnal beledolgozza a szert. Máshogy ezt nem tudtuk megoldani, egymásrautaltságunk kényszere hozott össze minket. Nemrégiben vettem egy vetőgépet, ami az aprómagtól a búzáig mindenhez kompatíbilis, és valószínűleg ezzel kell a szövetkezetben is majd vetni. Próbáljuk szövetkezeten belül megoldani a gépek bérlését, így sokkal olcsóbb is: a tagoknak – amennyiben a paprika-földről van szó – csak üzemanyagárat kell fizetniük.
Riporter: Wiegmann Alfréd
Tartalom
Parola archívum