Dokumentumok

Cím:
Hol van Nicaragua
Szerző:
Böjte Csaba
Ország:
Románia
A kiadás helye:
Déva
A kiadás éve:
2002
Kiadó:
Terjedelem:
Nyelv:
Tárgyszavak:
Déva, árva gyerekek, nevelőotthon
Állomány:
Forditas:
Megjegyzés:
Megjelent a Pro Minoritate c. lap 2002 őszi számában.
Annotáció:
Leltár:
Raktári jelzet:
E
Munka, amihez kapcsolódik:


Hol van Nikaragua?

Ajánlom e néhány gondolatot egy barátomnak,
aki sok pofont kapott mostanában,
s azt hiszi, hogy összedőlt a világ,
pánikba esett, menekülne bárhova,
akárhova ki ebből a romlott világból,
ahogy ő mondja, Nikaraguába.

Megvilágosodni bárhol lehet! Szerintem „Nikaragua” ott van a természetben. A hegyeken, hol sok a fa, és jó a levegő. Semmiképpen sem eldugott tiroli villára gondolok, színes televízióval s szaunával. Nem, van itt egy elhagyott bánya Kismuncselen, Dévától 28 km-re. Négyszáz bányász dolgozott ebben az ón- és rézérc-bányában fent a hegyek tetején. A bányát két éve bezárták, s aki tehette, otthagyta a náddal és kátránypapírral födött barakkokat. Sok az összedőlt üres barakk, de vannak még vagy harmincan-negyvenen, akik ott laknak. Egyfelől a csodaszép természet, másfelől a feltépett föld, elvérzett családok, emberek. Ott megvilágosodhatsz, ott megtalálhatod Nikaraguát.
    Helyetted lemosnék magamról minden festéket, felöltöznék nagyon egyszerűen s egy hálózsákkal, s néhány kenyérrel kimennék oda, ahol megállt az élet. Az idióta kis gyermekekkel elmennék málnát szedni, gombászni. Megtanulnék kosarat, seprűt kötni Mariska nénitől, aki pont olyan fehér ember, mint mi, csak nincs senkije, és 160 000 lej segélyből kellene megélnie. De ez lehetetlen, és ő tudatosan készül az éhhalálra.
 Elbeszélgetnék a szomszédasszonyával, akinek a rák az orrát teljesen leette. Ő nem tesz semmit, szerintem szokja a halált.
Megismerkedhetsz Annamáriával, akinek nincs se apja, se anyja, akit a testvére nevelt fel, és 15 évesen szülte az első gyermekét egy részeges bányásznak, akivel egy olyan viskóban lakott évekig, melybe esténként beengedték az állatokat is. Most sok az üres lakás és máshol laknak, de a férje ugyanúgy veri őt is az ostorral, mint az állatokat. Elbeszélgethettek arról, hogy az anyósa hogyan őrült meg, és futott meztelenül a földeken, míg meg nem halt. De azt is megbeszélheted vele, hogy valóban medve ette-e meg a négyéves kisfiút az erdőben, vagy talán a kutyák? Ő még nincs húszéves, de két gyermekével már olyan sokat élt, mint más száz év alatt.
Szintén itt lakik egy vénséges nagymamával négy idióta gyermek egy kimondhatatlanul koszos házban. Fogyatékosak, de az élet titkairól mesélni tudnak, hisz hosszan nézték, ahogy a nagyapjuk a fájdalomba beleőrült és belehalt. Kezdetben csak egy seb volt a lábán, elkezdett üszkösödni, s ahogyan teltek a hetek, a férfinek fekete lett térdtől lefelé a lába és nagyon büdös. Feküdt, a lábát lógatva és üvöltött, akkor már a szeméből nem nézett senki vissza. Másnap belehalt abba a karcolásba, amelyet felétek egy kis sebfőző vízzel és ragtapasszal elintéztek.
De szóba állhatsz egy tizenhárom gyerekes anyával, aki most vesztette el a legnagyobb fiát, az egyetlent, aki munkába állt, és dolgozott. A férjénél van a bánya kulcsa ott tartják a kredencben egy cukros dobozban. Elkérheted, és lemehetsz az aknához. Minden ott van, a csillék, a csillékben az érc, a munkavédelmi sisakok, minden, mintha csak most hagyták volna félbe a hajtást a bányászok. Csak a hozzáértő szemek látják, hogy itt meghalt minden.
   
Először mellbe fog vágni mindaz, amit látsz, hallasz. Lehet, hogy sírni fogsz, és átkozni ezt a világot, melyben jól fésült alakok 300 DEM-t adnak egy kutyáért, de egy nyomorult gyermeknek meg kell éljen havi 10 DEM segélyből. Nem érted, hogy lehet az, hogy ezeket az embereket a társadalom kivitte a hegyekbe kommunizmust építeni, s most annyi pénzt sem ad, hogy napi egy fél kenyérre jusson, nem beszélve húsról, buszjegyről, villanyszámláról, orvosságról. Ezeket az embereket egy őrült eszme, a kommunizmus felsodorta a hegy tetejére, s mint az elhaló hullám lerakta, otthagyta őket. Rájössz, hogy még léteznek a régi rendszer kényszerlakhelyre ítéltjei, de ezeket már nem fegyveres őrök, hanem a mérhetetlen szegénység, a nyomor s ennek a gyermeke, a fogyatékosság meg az emberek közönye tartja fogva.
    Nagyon furcsa ötleteid lesznek. Lefekvés előtt azon fogsz gondolkodni, hogy rablóbandává kellene átszervezni ezeket az embereket. Magad is csodálod, hogyan önt el a gyűlölet, és felfedezed magadban az anarchistát. Hangosan kimondod, hogy nem érdemli meg az életet az a társadalom, melyben a kutya több húst eszik meg egyszerre, mint egy gyermek egész hónapban. Fel kell robbantani, szét kell rúgni mindent. Félelmetes erők szabadulhatnak fel benned.

    Ne siess, ne kapkodj, ne dönts, próbálj meg nagyon nyitott lenni. Másnap sétálj nagyot a természetben, nézd a fákat, a felhőket, a madarakat. Közben sírhatsz, káromkodhatsz, imádkozhatsz.  A fontos az, hogy dőljenek le a falaid. Omolj össze. Engedd be az életedbe mindazt, mi körülvesz. Ne te légy, aki belép hozzájuk. Ne csinálj semmit. Ne szervezd, ne formáld ezt a világot. Nikaraguában nem formálunk, hanem formálódunk, nem tanítunk, hanem tanulunk. Nem adunk, hanem kapunk. Neked előbb meg kell, világosodj, hogy magad is árasztani tudd a fényt.

    Alulról nem látod a perzsaszőnyeg mintáit. Emelkedj fel, a nagy egészet nézzed. Figyelj, rengeteg hang, nesz, zörej van az erdőben. Nézd meg a napfelkeltét. Lásd, ahogy a hasadó hajnal lassan beragyogja fénnyel a világot. Vedd észre, hogy a sötét nem valami, nem lehet ütni, vágni, törni. A sötét egyszerűen a fény hiánya. Nem kell harcolni a sötétség ellen, nem lehet erővel összetörni, és kilapátolni.
Csodálkozz rá a Napra, mely megjelenik, és körülötted minden formát, életet kap. Mindez olyan egyszerű, de át kell élned. Úgy dél felé edd meg a száraz kenyered. Lassan, komótosan harapj, ügyelj, hogy egyetlen morzsa se hulljon a földre. Igazából a napfénynek s a sárnak gyermekét, kenyeret eszed. Csodálkozz el azon, hogy tud ilyen finom lenni az üres kenyér. Tudod te fénnyel, meleggel táplálkozol…
Ne siess, keress egy forrást, add meg a módját, ereszkedj térdre, érintsd szádat a forrás vizéhez, mintha csókolóznál, és csak aztán igyál. Érezd, hogy átjár a kristálytiszta hegyi forrás vize. Eggyé válsz a földdel, beléd hatol az élet. Csodáld a fekete földet, mely kenyeret, vizet fakaszt magából a napfény mosolyától. Nézd a forrást, nézd a sarat a forrás fenekén, lásd, fogd meg a kezeddel. Hunyd be a szemed, és érezd a fényt, a meleget, mely kenyeret, vizet fakaszt. Ahogy te dalra, sírásra, a sáros föld kenyérre és vízre fakad.
Menj tovább. Talán megérted, hogy te is ez vagy, egy marék por. Ha valahonnan fentről rád hull egy végtelenül tiszta és szent fény, te is képes leszel néhány magot befogadni, és kenyeret adni, forrássá válni. Mindez végtelenül tiszta és egyszerű: láss, higgy és szeress.

    Föld, fény, élet: ez vagy te, csoda. Talán ha ugyanott ülve megvárod a naplementét, még jobban megérted ezt a titkot. Látod, hogy elfogy a fény, és megjelenik az árnyék, a homály, a sötétség. Minden elveszti a színét, majd lassan a formáját, alakját, végül a csillagtalan éjben egyszerűen eltűnik.
    Mit érzel? Próbáld mindezt befogadni. Az idő nem fontos, ne sajnáld a napokat. Amint az ünnepi ebédhez a szakácsnő sok-sok mindent belevág egy nagy fazékba, te is fogadj be mindent Nikaraguában. Hordozd saját magad és mások fájdalmát, a titkokat, melyek körülvesznek, a darazsat, a pillangót, mely rád száll, majd tovabillen. Csodálkozz rá a bárányfelhőre. Oly csodaszép, de elnehezül, és földre hull. Árad a víz le a Föld gyomrába, hogy majd forrásban, kútban, virágok szirmában, hegyre kapaszkodó emberek homlokán megszülessen, és újból égbe ragadtasson a napsugárban. Gondolataid minden lépésénél újabb csoda vár: csak az a vízcsepp tud repülni, égbe emelkedni, mindent tisztán látni, amelyik megfürdik a fényben, melyet a napfény magával ragad. S az elpárolgott, fölröppent víz minden szennyet maga mögött hagy.
    Gondolataidat ne császárold ki magadból. Ne siess! Az eszmélés lassan, de biztosan, végtelen csendben, derűsen történik. A környezeted megzavarhatja, de meg nem szakíthatja mindezt. Lassan lehiggadsz, megnyugszol. Kitisztulnak gondolataid, vágyaid, elönt egy hatalmas béke. Megvilágosodsz. Minden nagyon egyszerűvé, áttetszővé válik. Érezd, hogy minden, ami körülvesz, legbelső énednek rokona. Felsejlik Isten végtelen nyugodt keze vonása a világon. Mint felhővé szelídült tajték, onnan fentről mindent sokkal tisztábban fogsz látni. Források fakadnak fel benned. Érezni fogod magadban az erőt, mely most már nem magadért: értük, a világért fakad. Már nem harcolni akarsz, hanem teremteni. Nem gyűlölsz senkit és semmit, nem pusztítani akarsz, hanem segíteni, alkotni, életet adni, a beléd áramló fényt tovább engedni, árasztani.
Nem érted, csak éled a csodát, ahogy belőled, a marék földből feltör az életadó kenyérmag s a forrás. Fürdesz egy végtelen tiszta fényben, melynek csak visszfénye a Nap. És érzed, hogy végtelenül jól van ez így, mert minden tetőről látni a napot.
Hiszed, hogy nemcsak része vagy a világnak, hanem partnere a mindenséget szeretetből szakadatlanul továbbteremtő Istennek. Az Úrnak, aki számára sokkal fontosabb minden, mint számodra. Ő meghalt ezért a világért. Szelíden belesimulsz az Úr kezébe, a Jó Pásztor lábához kuporodsz. Érzed, hiszed, ha szólít, erőd lesz vezetni a nyájat, Teremtőd akarata szerint terelni a rád bízottakat.
Megérted, hogy vessző vagy a szőlőtőkén, s csodálod a téged hordozó, neked életet adó tövet, mely alázattal átengedi a dicsőséget, a fürtök hordozásának örömét, dicsőségét. Általad születik a nektár, de a tőke nélkül nincs benned élet. Jól van ez így!
    Minden helyre kerül, és már nem zavar semmi. Nem kapkodsz, hagyod, hogy öltöztessenek, felszereljenek. Érzed a hegyeket mozgató erőket magadban, tudod, hogy emberek fognak születni, talpra állni, gyógyulni szavadra. De még ez sem fontos. Semmi sem fontos, csak az a kapcsolat, mely, mint a Nap, lassan felkel és beragyogja világodat. Élsz, de már nem te élsz, hanem Isten él általad. Hordozd a szentséget, az áldást, mert hordoz téged a Szentség és az Áldás. Istennek társa vagy, meg világosodtál, ott vagy Nikaraguában.

Csaba testvér


Dokumentumok