Parola archívum

Nyomtatóbarát változat A cikk linkjének elküldése e-mailben

Cím:	"Kutya nélkül eb a pásztor"
Szerző:	Fábiánné Szabó Irén
Sorozatcím:
Rovat:
Folyóirat:	Parola
Állomány:
Év:	1996
Szám:	2
Oldalszám:	1. folyt. 2-3.
A cikkben lévő
Nevek:
Intézmények:	Etei Tejszövetkezet, Gici Sajt Kft, Parmalat
Települések:
Tárgyszavak:	tejszövetkezet, szövetkezet
Megjegyzés:	Az Etei Tejszövetkezet története 2. rész
Annotáció:

“KUTYA NÉLKÜL EB A PÁSZTOR”

Az Etei Tejszövetkezet története II. rész

A tavaly nyári Parolában megírtam tejszövetkezetünk kezdő lépéseit, a szövetkezet megalakulásától a tejcsarnok fölépítéséig, a közös tejértékesítés, minősítés gondjait.
A cikk végén megígértem, hogy írok a folytatásról is, amit azért is vállalok szívesen, mert a Parolát olvasván többen fölkerestek bennünket, s gondolom, őket is érdekli szövetkezetünk sorsa.

A közös legeltetés – közös megoldása

A számomra nagyon találó címet egy szomszéd falusi pásztorember mondotta volt a mi emberünknek, akivel kutyavásárlási szándékkal kerestük föl a kollégát.
Történt ugyanis, hogy a legeltetési idény kezdetétől számítva egy hónapon belül az előző alkalmazott egyik napról a másikra otthagyott bennünket, mert nem engedtünk állandó bérkövetelésének.
Képzeljék el a helyzetet, amikor reggel 7 órakor a gazdák kint állnak az utcán, zsebretett kézzel és várják, mi lesz, hajt-e a tehenes, engedhetjük-e ki a marhákat? Meg sem fordult a fejükben, hogy most nincs, aki intézkedjen, arra vártak, hogy valaki menjen már és rendezzen valamit. Ezt szokták meg negyven éve, most is természetes volt, hogy én pattantam motorra és kerítettem helyettest, majd fölfogadtam egy Kelet-Magyarországról idevándorolt cigány családunk egyetlen férfitagját pásztornak.
Hála a munkaügyi kirendeltség kitűnő hozzáállásának, ennek a családnak sikerült egy évre megoldani ezzel a munkahellyel a megélhetését. (A munkanélküli segélyre újra jogosultak lettek az alkalmazás után.) A pásztor személye tehát megoldódott, de nem volt kutya, a gyerekek rohangáltak a tehenek után, a fiúk egyszer összeesett a legelőn.
Nem lehetett tovább ezt elnézni, elkezdtünk jó pásztorkutya után nyomozni. A közeli pusztán Berci, a tulajdonos egyetlen embere, vállig érő hajjal és mellét verdeső szakállal a lakókocsiból kukucskált ki. Kutyát nem tudott adni, de gyorsan kért kölcsön 200 Ft-ot és megkérdezte, melyik fodrászhoz menjen el a faluba nyirakodni. Császárra vezetett az utunk tovább, ahol elhangzott ez az ominózus mondat a Bojtár kutya gazdájának szájából: – Kutya nélkül eb a pásztor. A máról holnapra élő, perifériára szorult családban volt annyi becsület, hogy a kutyát először próbára adta oda, egy hét múlva kérte volna az árát vagy az ebet vissza. Sajnos Bojtárnak el volt törve a lapockája, emiatt hamar kifáradt és vissza kellett vinni.
Ugyanabból a faluból hoztuk el végül az előző kutyát: Titkárt, aki a téesz-tehenészeti telepen szolgált addig, amíg volt ott tehén és legeltetés. Kissé furcsa nevét a telepvezető előző beosztásáról kapta...
Kutya tehát került, pásztor is, sőt a családnak napi két liter tej is élelmiszer utalvány gyanánt.
Sok gondunk volt a tavalyi legeltetéssel, de azzal eldicsekedhetünk, hogy nálunk nem maradt kihasználatlanul a legolcsóbb és legegészségesebb takarmány, a legelő.
Az idén egy igazi hajdúsági pásztort alkalmazunk, aki még ebben az esős idényben is minden nap kihajt. A gazdák egyöntetű véleménye szerint ilyen jó pásztora még nem volt a háztáji gulyának. Ő is munkanélküli volt, s ha ezt az állást nem kapja meg, már szociális járadékra sem lett volna jogosult. A puszták népéhez tartozik, s hogy segítsük még jobban, az élettársának is szerzünk- igaz csak alkalmi - munkákat. (A mai puszták népe is megérne egy regényt! A legnagyobb szegénység, munkanélküliség és kilátástalanság ott van.)

A szövetkezet közös beszerzései
1995 decemberében már sikerült közösen beszerezni kukorica vetőmagot. A sikeres akciót, ami után 9% jutalék maradt a szövetkezetnél, a tavasszal újra megismételtük, de ekkor már a gazdajegyzői körzetembe, Kisbérre, Aszárra is terítettem a vetőmagot. Kihasználtuk azt a helyzetet, hogy minden héten fölkeresem a körzetemhez tartozó négy települést, kérésre el is tudom szállítani a kisebb mennyiséget.
Aprómagvakat és vetőkrumplit is forgalmaztunk, kihasználva azt a helyzetet, hogy községünkből többen dolgoznak a Kertimag-nál.
A vetőmagok értékesítésével egyik - éppen munkanélkülivé vált - tagunkat bíztuk meg, aki a tejcsarnokost is helyettesítette szabadsága alatt. A szezon végén újra munkába tudott állni a fiatalasszony.
A megmaradt vetőkrumplit elültette a pásztor élettársa és annak szomszédasszonya a helyi téesz által adományozott krumpliföldre.
Szedése a cikk megírása idején folyik, a bőséges termésből nemcsak a község konyháját tudjuk ellátni, de még eladásra is kerül. A helyi önkormányzatnak ily módon fizetünk az áramdíjért.
Mivel műtrágyát olcsóbban csak nagy tételek vásárlásakor adnak, a tejszövetkezet nevére írattuk a számlát, ami hat család műtrágya vásárlását jelentette. A szállítást már mindenki külön oldja meg, ugyanis az egyik fiatalasszony nagyon találóan megjegyezte: Csak abba vállalkozzunk közösen, aminek van értelme! Azóta ezt minden tevékenység előtt figyelembe vesszük, s hozzá teszem még azt a pofon egyszerű kérdést is: Nem lehetne ezt a dolgot egyszerűbben elintézni/megoldani?
Ily módon nem adjuk a sajtot sem felárral, amit a Gici Sajt Kft-től rendelünk dekádonként.
S hogy ne vágjak elé a dolgoknak, a sajt-ügy úgy kezdődött, hogy 1996 január 1-jével otthagytuk a Parmalatot előző vevőnket, akikkel elég sok tejminősítési problémánk volt tavaly. Fölvettük a kapcsolatot a veszprémvarsányi téeszből kinőtt Gici Sajt Kft-vel akik már vásároltak tejet a környék nagyüzemeiből. Szerződést kötöttünk velük erre az évre havi 15 000 liter tej szállítására. Bíztunk benne, hogy ez a 100%-ban magyar tulajdonú cég korrektebb lesz a Parmalatnál Az első félévben nem is csalódtunk, még azzal is eldicsekedhetünk, hogy extra tejet tudott 22 tejtermelő gazda produkálni, három alkalommal is. A tejet is elég jó áron, 30 Ft-ért kifizettük.
A gondok a második félévben kezdődtek: Zsír-, fehérje- és száraz-anyaghiányra hivatkozva (hiába, ez sajtüzem!) egyre nagyobb összegeket levonnak a tejszállítás értékéből. Jelenleg ott tartunk, hogy az augusztusi tejet úgy tudjuk az embereknek 20 Ft-ért kifizetni, hogy közben fizetőképességünk borotvaélen táncol, s az én "Menedzseri munkám" továbbra is ingyen szolgálja a közösséget.
Visszatérve a sajtra, kihasználtuk azt a lehetőséget, hogy a gici sajt-üzem ellenőre 10 naponként jön tejmintát venni, és tud hozni olcsóbban sajtot. A tejcsarnokos megméri és beárazza a karikákat, s mindenki hozzájuthat az olcsó sajthoz, aki föliratkozik. A sajtforgalmazást nem vezetjük át a könyvelésen, hiszen csak pluszmunka lenne ,sőt egy számlatömb is már 2-300 Ft, ami tovább drágítaná a sajtot. Így aztán a sajtértékesítés szövetkezetünk emberbaráti tevékenységének egyik bizonyítéka lett.

Amiért MÉGIS érdemes tovább küzdeni
A szaksajtó, a hivatalos fórumokon elhangzó vélemények mind-mind úgymond leírják a kisgazdaságok tejtermelését. Megmagyarázzák, hogy a falusi tejgyűjtőkbe hordott tej minősége soha nem lesz jó. Kimondatlanul is azt sugallják, hogy a parasztember nem fog extra tejet fejni. Mert nem tud. De miért? Ausztriában hallottuk, hogy a csiraszám szerinti minősítésre való áttéréskor minden lehetséges fórumon a csiramentes tej nyerését magyarázták a gazdáknak. Minden lehetséges kommunikációs eszközt fölhasználtak az átállás megkönnyítésére.
Nálunk ezzel szemben meg sem próbáljuk, eleve legyintünk rá egyet, úgysem sikerül jelszóval. Ennek az eredménye szépen mutatkozik: a környéken már csak három tejgyűjtő működik. A sajtgyár környékén egy sem.
(Mi bebizonyítottuk, hogy MÉGIS lehet extra tejet összeönteni 22 féle istállóból. Sőt, a mi tejünknél a szomatikus sejtszám a nagyobb gondosság miatt mindig extra. A nagyüzemeknél ez a rettegett mutató, ők hiába fejnek a fejőállásokon szinte csiramentes tejet, ha a szomatikus sejtszámuk milliós nagyságrendű.)
Magyarán szólva, a falusi embereken és önkormányzatokon kívül senkinek nem érdeke, hogy a kisebb tételű szarvasmarha tartás fönn maradjon. Mert ugyan kit érdekelne még, hogy marad-e olcsó tej a vidéken, (40-ért adjuk háztól a tejet!), van-e a családoknak másból megélhetése, lesz-e elég szerves trágya az elsavanyodott talajokat rendbehozni? Idős, tekintélyes mikrobiológus ismerősömtől hallottam azt a meglepő véleményt, hogy hazánkban a sok szívbeteg nem csak azért van, mert a stressz, az alkohol és a cigaretta tönkreteszi a szívet, hanem azért is, mert a táplálékunkban nincs elegendő szelén. A savanyú talajból nem veszi föl a növény, emiatt nincs az állatok szervezetében és az emberében sem megfelelő mennyiségben. (A savanyodást a múltbeli túlzott műtrágyázás okozta. Megállítása, illetve a talaj kémhatásának helyrehozása meszezéssel, illetve szerves trágyázással lehetséges.)
A másik ok, amiért mégis tovább folytatjuk, személyesebb. Ennek érzékeltetésére egy téli eseményt idézek föl.
A tejesautó a csarnok előtt este 10 óra körül megrekedt a hóban. Nekem a téeszelnök telefonált, hogy intézkedjek. Gyorsan hozzátette, hogy ő nem tud segíteni, a téesznél nincs olyan traktor és ember, aki kihúzná a teherautót. Körtelefon este 11 körül a traktorral rendelkező tagokhoz: Ki tudná kihuzatni a bajbajutott tejest? Természetesen mindenki leszerelte az akkumulátort. Átfordultak a másik oldalukra tovább folytatni az éjszakai nyugodalmat.
Elindultam a másik vezetőnkhöz, akinek a redőnyét kellett csak megzörgetni, már öltözött és jött is velem megnézni, mit tehetnénk. (Az ellésekhez is őt hívják, így megszokta a fölzörgetést.)
Mire odaértünk, a műszaki szakember harmadik vezetőnk már egy lapáttal kiszabadította a tejesautót. Nevetve mondta, hogy ehhez csak egy kis ész és gyakorlat kellett. Éjfél volt, mikor indultunk haza, s éppen akkor ért oda a negyedik fiatalember egy hólapáttal. Miután ott már nem volt mit csináljon, hazafele megtisztította a járdát a hótól, hogy reggel a tejhordóknak könnyebb útjuk legyen. Ugyanis abban az utcában, ahol a csarnok működik, nem divat télen fél 8-ra eltakarítani a járdáról a havat. Ahogyan egyik idősebb tagunk megjegyezte: Aki reggel fél nyolcra még nem söpri le a havat a járdáról, az alatt meg kellene gyújtani a szalmazsákot! Hát ennyi. Ezek azok az apró motívumok, amiért mégis érdemes tovább folytatni. Mert nem lehet mindent csak pénzben mérni, bármennyire is erre ösztönöz korunk. Vannak ennél sokkal fontosabb értékeink is, a maradék szorgalmunk, emberségünk, hitünk és reménységünk a sikeres folytatásban.
ETE 1996. szeptember 30.
Fábiánné Szabó Irén

Parola archívum