Kiadványok
Nyomtatóbarát változat
Cím:
TÉNY/SOROS - 1984 - A próbaév
Szerző:
Nové Béla
Sorozatcím:
A kiadás helye:
Budapest
A kiadás éve:
1999
Kiadó:
Balassi Kiadó
Terjedelem:
Nyelv:
magyar
Tárgyszavak:
Soros Alapítvány
Állomány:
Megjegyzés:
Single copy template must have a unique master template name, and the file name must end in '.nt*'.
Annotáció:
ISBN:
963 506 265 6
ISSN:
Raktári jelzet:
E

1984 - A próbaév
„A Soros” - mint személy és intézmény


Ez a könyv - számos interjúval és portrékötettel ellentétben - nem Soros György személyét, hanem az általa alapított közcélú magánintézményt hivatott bemutatni. A különbség lényegi - az összetartozás nemkülönben. Személy és intézmény bajos szétválaszthatóságát mi sem példázza inkább, mint maga a név kettős értelmű köznyelvi meggyökerezése, hisz jellegzetes, névelős alakja: „a Soros” ma éppúgy használatos az „Alapító”, mint az „Alapítvány” jelölésére... E nemritkán zavarba ejtő átfedés alighanem sokakat foglalkoztat - becsületére legyen: az Alapító is közéjük tartozik. Többek közt erre vall egy magyarul is megjelent könyvének (A lehetetlen megkísértése, 2000 Könyvek, Bp., 1991) önironikus fejezetcíme: „Hogyan lettem Alapítvány?”, s kiváltképp az ebben közzétett nyilvános töprengés Szerep és személy - a szereplő személy címmel. Ez utóbbi mindjárt frappáns összegzését is adja a szerep-azonosság és szerepdistancia Soros egész lényét - s csaknem két évtizedes nyilvános közszereplését - átható dilemmájának: „Kelet-Európában folytatott tevékenységem mély változásokat hozott saját életemben is. Kialakult bizonyos közéleti szerepem. Furcsa volt látni, hogy ez a szerep egyre nő, és mindinkább önálló életre tesz szert. Olyan emberek ismernek, akiket én nem ismerek, s a rólam alkotott képük - noha azon alapszik, amit csináltam - különbözik attól, amilyen valójában vagyok. Szemé-lyem és szerepem között a viszony igen bonyolult, és hasonlít a gondolkodás és a valóság viszonyára, azzal a különbséggel, hogy szerepem csupán más emberek agyá-ban létezik, nem pedig az objektív valóságnak nevezhető közegben.”
Ennyi spekulatív előjáték után ám lássuk e szerep legkorábbi nyilvános debütá-lását! „Soros Gyurka adakozik” - hirdeti a 8 Órai Újság 1939. december 23-i száma A hősköltemények megismétlődnek... Segítsük a finn testvéreket! drámai felcímmel. Európa és a nagyvilág száz és százmillió szorongó lakója húsz év után ismét háborús karácsonyra készül... Az ünnepi gyertyák fényét csakhamar elsápasztják az éjszakai Messerschmidth-kötelékek halál-csillagszórói, a Sztálin-orgonák lidérces torkolat-tüzei. Mindez egyelőre csak távoli, ám annál élesebb „ellenfényt” vet egy hajdani pesti bulvárlap alkalmi „színesére”, íme:
„Vendég érkezik a szerkesztőségbe. Belép a szobába, ügyesen becsukja maga után az ajtót: lábujjhegyre ágaskodva felnyúl, s így kényelmesen eléri a magas kilin-cset. Sapkája nincs, hátán bőrtáska. Mosolygós, napsugaras kis jelenség ez a vendég.
- Soros György vagyok! - csapja össze a bokáját.
Bevalljuk, ritkán fordulnak meg nálunk »IV. elemi osztályos tanuló« urak. Gyuri pedig az.
- Most isi után felszaladtam - mondja, és a markában szorongatott »emeletes« tolltartót szétnyitja. Radír és tolltörlő mellől előkapar két levélbélyeg nagyságú valamit. Két apró kis fiúkéz bontogatja a valamiket: két tízpengős bankjegyet tesz le az asztalra. »Tessék!«
- Gyuri! - mondom szigorúan - Mit jelentsen ez! Mit akarsz itt ezzel a sok pénzzel?
Felvillan a két angyalian hamiskás kék szem.
- A finneknek hoztam! Ott most szabadságharc van. Apuka mondta.
Zord keresztkérdések alá fogom ezt a Gyurit. Szolgálatkészen, türelmesen állja a felnőttek faggatását. A pénz az övé. Nem, nem Apukától kapta, Anyukától sem. Az övé. Ő kereste. Hogyan? Hát még a nyáron. Mert ő nyáron lapszerkesztő, kiadó és rikkancs egy személyben. A Lupa-szigeten szoktak nyaralni. És ilyenkor ő lapot alkot, a »Lupai Újságot”. Egyetlen újságírója, szerkesztője, riportere, kihordója a lapnak egész nyáron. Hogy kamarai tag-e? Nem, azt nem, de a lapot főleg felnőtték veszik, mert hát a gyerekeknek nincs pénzük. Ő azonban így tud pénzt keresni, és mostanáig őrizte a gipszkörte-perselyben a Karácsonyra félretett két bankót.
Látszik is a sokszorosan összegyűrt pénzen, rátapadt a gipszpor. A perselyt most összetörték és a pénzt elhozta. A finneknek.
Soros Gyuri, negyedikes elemista, akinek öt kettese volt a legutóbbi bizonyít-ványában, az almaképű mosolygós kis vendég, a »Lupai Újság« mindenes-főszerkesz-tője, az aranyszívű kis magyar megnyugszik, amikor átvesszük ajándékát. Aztán összecsappantja a tolltartót, bokázik egyet, »kezicsókolom«, felnyúl a kilincshez és hazamegy.
Olyan üres lett egyszerre a szoba. Csak a szívünk volt tele.
Pontosan így történt. Olyan szép volt, hogy nem kellett hozzátenni, színezni sem-mit. Köszönjük, Gyurka!”
Történelmi entrée, valóban - a „magas kilinccsel”, amit, lám, némi pipiskedéssel, már a kilencéves fiúcska naiv öntudata is „felér”... Ez a magáért beszélő korai epizód aligha kíván kommentárt (még ha az újságírói „színezés” elhagyása iránt támadhat is némi kétségünk). Annál inkább a már idézett kérdés: „Hogyan lettem Alapítvány?”
Nos, íme, egy rövid - 1984-ig tartó - életrajzi vázlat, ami közvetve sokban válasz-ként értelmezhető:
Soros György 1930. szeptember 9-én született, jómódú, vallástalan, pesti zsidó polgárcsalád második fiaként. Anyja - a sokak emlékében máig élő „Bözsi néni” -egyszerű, melegszívű teremtés, apja: Soros Tivadar, bohém természetű, művésztár-saságot kedvelő ügyvéd, ki az első világháborús orosz fronton hadnagyként harcol, majd hadifogságba esve kalandos hányattatásokkal jut haza Szibériából. Itthon ha-marosan megházasodik, két fia születik (Pál és a nála négy évvel ifjabb György), s a Kossuth tér egyik Duna-parti bérpalotájába költözve belvárosi ügyvédi praxisba kezd. Munkával azonban nemigen vállalja túl magát, a négytagú család inkább öröklött ingatlanjavaiból és tőkejárandóságaiból él. A családfő emellett - egy nyilván nem éppen nyereséges - eszperantó lapot is megjelentet, kortárs művészeket, írókat támo-gat. Többek közt József Attilát is - mint azt a közvetítő barát: Ignotus Pál két fenn-maradt levele is tanúsítja.1 A második világháború végére - részben e sajátos életforma, részben a zsidóságot sújtó egzisztenciális megpróbáltatások miatt - a korábban jómódú család majd minden vagyontartalékát feléli.
A német megszállás és a nyilas terror idején Soros György, a Berzsenyi Gimná-zium negyedikes növendéke, alig 14 éves. Édesanyja kezdetben egy nyaralóban buj-kál, ahol a „derék” szomszédok feljelentik, ám hamis alibivel szerencsére sikerül kimentenie magát. Férje ezek után egy hotelban helyezi el, két kamasz fiukat azon-ban jórészt továbbra is a maga közelében tartja. A sok helyre bejáratos, jó kapcsolatokkal rendelkező ügyvéd a „Mosodából” számos rokont és ismerőst lát el papírokkal, igyekszik menteni, bújtatni, akit csak lehet, s a túlélés e kényszerűen kalandos köz-napi fortélyaiba néhány mentőakció erejéig fiait is beavatja. A háború borzalmas végjátéka a kalandvágyó, kisebbik fiú emlékeiben mindezek miatt paradox módon élete egyik „legboldogabb éveként” rögzül.
A háború után még két gimnáziumi osztályt végez, majd sokakkal együtt neki is mehetnékje támad. 1947-ben sikerül útlevelet szereznie, apjával egy eszperantó kon-ferencia ürügyén Bernbe megy, majd onnan - brit vízummal a zsebében - immár egyedül tovább Londonba. Ettől fogva, bár kezdetben egy angliai rokon is segíti, a tizenhét éves kamasz önálló életet él, az idegenben saját lábán próbálván megállni. (Négy évvel idősebb bátyját csak 1954-ben, szüleit 1956 őszén látja viszont, amikor a „szakaszosan” kivándorolt család, közel egy évtized múlva újraegyesül Amerikában.) Kezdetben alkalmi munkákból, segélyszervezetek adományaiból tengődik, írói, újság-írói ábrándokat dédelget magában, majd egy év múlva beiratkozik a londoni közgaz-daságtudományi egyetemre (London School of Economics). Gondolkodását itt leginkább két nagy hatású, iskolateremtő egyéniség: a neoliberális közgazdász: Friedrich von Hayek s a neopozitivista filozófus: Kari R. Popper formálja. Diploma-munkáját A tudat tértiéről (The Burden of Consciousness) írja, konzulens tanárként Poppert kérve fel, ámbár ez ügyben négyszemközt csupán kétszer találkoznak. (Kap-csolatuk csak jóval később, Popper életének utolsó évtizedében válik intenzívebbé, amikor a „mester” szellemi ereje és nemzetközi presztízse már hanyatlóban van. Ha-lála előtt nem sokkal: 1994 júniusában hajdani tanítványa meghívására még előadást tart a prágai Közép-Európai Egyetemen, s a lelkes fogadtatáson felbuzdulva a szep-temberi pesti tanévnyitóra is elígéri magát - ez utóbbit azonban már nem éri meg.)
Egyetemi diplomája megszerzése (1952) után Soros György különböző cégeknél vállal - nem túl kecsegtető és sikeres - üzleti állásokat, míg végül a londoni Singer és Friedlander Befektetési Banknál horgonyoz le. Jövedelme, előmenetele ígéretesen alakul, néhány év alatt szívós munkával - friss bevándorló létére - tisztes közép-osztálybeli szintre küzdi fel magát. Ám mindez kevés ahhoz, hogy a jó öreg sziget egy életre magához kösse... 1956 tavaszán a kaland- és sikervágy Amerikába csábítja, ahol időközben úgyszintén emigrált mérnök bátyja várja.
Az ekkor alig huszonhat éves „self-made man” New Yorkba érkezve magabiz-tosan célozza meg a pénzpiaci karrier „gyorsliftjeit”, s az elkövetkező öt-hat év általános konjunktúrája mind magasabbra röpíti. Kezdetben főként olajrészvények adásvételével foglalkozik, ám ez az üzletág a szuezi válság elültével csakhamar jelen-tőségét veszíti. Szerencsére nem kell sokáig várni az újabb „boom”-ra: hisz a Nyugat-európai Szén és Acél Egyezmény, majd a Közös Piac létrejöttével megkezdődik az európai részvénypiac látványos felfutása. A tengerentúli nagybankok és nagybefek-tetők lázas versengésbe kezdenek a nagy tömegben megjelenő, friss európai részvény-pakettekért, nem akarván kimaradni az „Európai Egyesült Államok” gazdasági starthelyzetének kivételes profitlehetőségeiből. A fiatal, agilis bevándorló „óvilági” tereptapasztalataival és merészen eredeti meglátásaival csakhamar egyike lesz az európai részvények legbefolyásosabb amerikai szakértőinek - bár utólag nagyon is önkritikusan ítéli meg egykori szerepét (Vakok közt félszemű a király!). Legnagyobb tanácsadói sikereit 1959 és 1961 közt aratja a Dreyfuss Fund, a J. P Morgan és más amerikai érdekeltségek látványos tőzsdei tranzakcióival. 1961-re - alig harminc-évesen - már többszörös dollármilliomos.
1963 és 1966 között a konjunktúra alábbhagyásával néhány visszavonultabb év következik életében. Bár a tőzsdével továbbra sem szakít végleg, közben komoly ambíciókkal ismét a filozófiába mélyed („A Failed Philosopher Tries Again”), egyete-mi disszertációját próbálván önálló elméletté fejleszteni. Ezen újabb szellemi kaland-nak és identitáskeresésnek utóvégre egy házasság, két gyerek és az üzleti siker min-den korábbinál csábítóbb kihívásai vetnek véget. Ezúttal beéri ugyan belföldi - amerikai - értékpapírokkal, de mind nagyobb tétekben játszik, és különféle tőzsde-ügyleteihez immár maga szervez újabb és újabb társult alapokat, „hedge fund”-okat. (Ez utóbbiak alapelvét később alapítványai szervezésében is sikerrel alkalmazza.) 1966-ban 100 000 dollárral módszeresen megteszteli az amerikai kötvénypiac lehe-tőségeit. A kedvező eredményt egy sor újabb befektetési társulás (First and Double Eagle Fund, Soros Fund, Quantum Fund) gründolásával igyekszik kiaknázni, a maga tőkerészét - osztaléka és menedzseri díja visszaforgatásával - a sokszorosára növelve. E látványos sikerszériára végül a Quantum Fund létrehozása teszi fel a koronát. A nemzetközi tőzsdepiac máig is egyik legjelentősebb invesztoraként jegyzett alapot 1969-ben négymillió dollárral a Holland-Antillákon jegyezteti be. A társulás alap-tőkéje már az első húsz év alatt több mint kétmilliárd dollárra, részvényeinek értéke jó négyszázszorosára nő. Időközben hasonló mértékben gyarapszik Soros magán-vagyona is. Önálló tőzsdei vállalkozásának több mint egy évtizedes, szívós erőfeszíté-sei mindinkább beérnek: 1979 és 1982 között megnégyszerezi tőkéjét. Immár elég pénze van ahhoz, hogy a profitkényszer napi zsarnokságán lazítva időnként némi karitatív vagy közhasznú „spekulációval” is megpróbálkozzék. Ennek jegyében indul meg az évtizedfordulón nem kevésbé merész „filantróp” pályafutása, amelynek mér-földköveit - tőzsdei tranzakciók és befektetési alapok helyett - egyre újabb adományok és alapítványok jelzik majd.
Legelső, máig működő „anyaalapítványát”, az Open Society Fundot még 1979-ben, New Yorkban jegyezteti be. Ekkor már közvetlen, személyes kapcsolata van szá-mos emberi jogi és humanitárius szervezettel, így az Amerikai Jogőr (American Watch) aktivistáival. Frissen gründolt alapítványával elsőként Dél-Afrikában próbál-kozik, évi száz egyéni ösztöndíjat felajánlva a Fokvárosi Egyetem szegény sorú fekete diákjai javára. A program azonban nem váltja be reményeit (az egyetem az adomány jó részét „lenyeli” különféle „rezsiköltségek” címén), s ezért újabb támogatásra érdemes ügyeket keres. Személyes közvetítések, hazai és emigrációbeli kapcsolatai révén ez idő tájt figyel fel a közép-kelet-európai térség különféle autonómia mozgal-maira: a Szolidaritás, a Charta '77 s a magyarországi demokratikus ellenzék 1981 decembere után mind politikailag, mind egzisztenciálisan nyomasztó szükséghelyzetbe jutott belső „disszidenseire”. Üzleti kapcsolatait latba vetve, szemfüles hát-térdiplomáciával sikerül megszerveznie, hogy Nyugat-Európa és az USA különféle egyetemi kutatóintézetei évente meghívjanak egy-két tucatnyi lengyel, cseh és magyar ellenzékit, ösztöndíjaikat az Open Society Fund révén maga fedezi. E félkonspiratív gyakorlat két-három éves tapasztalatai mindazonáltal arról győzik meg, hogy pusztán ezzel az eszközzel aligha lehet hathatósan előmozdítani a hőn remélt kelet--európai változásokat, mi több a nyugati meghívások csak még inkább politikai gettó-ba szorítják, elszigetelik kedvezményezettéit, így jut végül arra az elhatározásra, hogy kísérletként egy törvényesen bejegyzett alapítványt hoz létre Magyarországon. Új tervét - lélektani háttérként - magánéletének új fordulatai is ösztönzik: második házassága, költözése új, Long Island-i otthonába stb.
Nos, vázlatosan nagyjából ennyi a biográfiai válasz a „Hogyan lettem Ala-pítvány?” kérdésére. A további életrajzi adalékok - „szerep és személy” egymást for-máló kölcsönhatásaként - már elválaszthatatlanok a budapesti alapítvány curricullumától...

Viszontagságos kezdetek

1984-ben egy negatív és egy pozitív utópia adott „történelmi randevút” egymás-nak. Ez az ekkor már közel négy évtizede „bukkolt”, jelképes évszám egyszerre volt az orwelli totalitárius vízió baljós emblémája és egy optimista kelet-európai modell-kísérlet születési dátuma, mely utóbbi a popperi „nyitott társadalom” eszményeinek kívánt a térségben kézzelfoghatóan gyakorlati érvényt szerezni. Ugyancsak bizarr konstelláció - még ha a köznapi történésekre látszólag nincs is közvetlen hatással... Hisz a kortársak „Óceánia” és „Eurázsia” gigászi gyürkőzéséből egyelőre inkább csak a holtpontra jutott szovjet-amerikai leszerelési tárgyalások vészjósló csendjét, a kelet-európai pártzsargon rekedtes „double speech”-ét vélhették kihallani - miként a „nyitott társadalom” programja se jelentett ez idő tájt sokkal többet egy szerény és eldugott alapítványi iroda csöndes megnyitásánál a budavári prímási palota oldalában néhány tucatnyi kíváncsi pályázó előtt.
Való igaz: őszig, a Lant utcai iroda „beüzemeléséig” alig is történik valami - az események majd csak az év utolsó hónapjaiban kezdenek sűrűsödni az Alapítvány életében. Soros pár nappal a Bizottság május végi alakuló ülése után hazarepül, s csak szeptember elején tér vissza az alapítványi iroda sajtótájékoztatóval egybekötött megnyitójára. A nyár tehát jobbára a csöndes, operatív előkészületek jegyében telik - New Yorkban, Budapesten egyaránt. Ezek leginkább a két titkárságra (N. Y.: Lónyai Mária, majd Liz Lóránt - Bp.: Forgács Pál, Betlen János, Kardos László, majd: Geszti Judit, Quittner János) rónak gyakorlati munkafeladatokat. Az MTA adminisztratív és gondnoki hivatalával: a Kutatás Ellátó Szolgálattal (KÉSZ) közösen létre kell hozni az intézmény gyakorlati működési feltételeit: irodát kell találni, berendezni, pályázati felhívást, jelentkezési lapokat megszövegezni, és általában formát adni az egész leendő ügymenetnek. Mindeközben már néhány érdemi ügyben is akad teendő, melyekről még a Bizottság legelső, május végi ülése hozott döntést, így Kákosy László thébai ásatásának soron kívüli támogatása, a Vályi Gábor és Lónyai Mária által javá-ban szervezett tengerentúli könyvadományok avagy a Kortárs Művészeti Központ gyakorlati előkészületei ügyében.
A Titkárság azonban még hónapokon át „hajléktalan”, s az alapítvány de facto legfeljebb Forgács Pál aktatáskájában vagy Kardosék újpesti, lakótelepi kiskonyhájában létezik, ahol a „triumvirek” (Forgács-Betlen-Kardos) rendszeresen üléseznek. „Csak valamikor a nyár derekán lett iroda” - emlékszik Kardos, habár a lehetséges várbeli helyszíneket Sorossal és az MTA embereivel már az alakuló ülés másnapján bejárták. A több rossz és kevésbé rossz kényszeralternatíva közül végül is két föld-szinti Lant utcai helyiségre esett a választás az érseki palota oldalában, ahonnét az Akadémia Lakásügyi Alosztálya(!) csak nemrég költözött ki. Ezzel az átmenetinek ígért megoldással az alapítványi stáb majd öt éven át egy kegyes főpapi hajlék kény-szerű társbérlőjévé vált, ámbár e státusnak a hely csöndes és előkelő rezerváltságát leszámítva csak kevés praktikus hasznát látta. (Például nem lett használhatóbb avagy kevésbé „poloskás” egyetlen gyatra telefonvonala.) Kardos László minden-esetre kevéssel a beköltözés után egy rövid „tisztelgő szomszédolás” erejéig levizitált Lékai bíborosnál, aki ez alkalomból megajándékozta egy, a magyar női szentek életét bemutató képeskönyvvel. (Utóbbiak távoli hasonmásai - bizonyos titkárnői szentek - lassan a földszinten is feltűnnek: előbb egy gmk-tól „kölcsönzött” bérgépírónő: Borsodi Mariska, majd Geszti Judit, a Titkárság első, teljes státusú hölgy tagja szemé-lyében.) A kurátorok - a pályázati felhívás megszövegezésén túl - egyelőre nemigen folynak bele az operatív előkészületekbe, Vásárhelyi Miklós is csupán ősszel veszi át az alapítványi munka gyakorlati irányítását Soros György személyes képviselőjeként. Legtöbb vesződséggel járó „szövegmunkája” a nyár folyamán talán Dornbach Alajos-nak, az alapítványi jogtanácsosnak akad, aki újabb és újabb SZMSZ-változatokkal próbálja áthidalni az akadémiai partner, Tardos József makacs obstrukcióját. (Őszre mindez - más „ügyrendi” és személyi ügyekkel megtetézve - nyílt konfliktushoz, sőt kis híján szakításhoz vezet - lásd kissé alább a „Soros Aczélnál” című epizódot!) Július végén rövid MTI-hírként a napilapokban végre megjelenik a pályázati felhívás. Szeptember elején Soros György Lónyai Mária kíséretében ismét Budapestre érkezik, és az alapítványi iroda megnyitásának apropóján sajtótájékoztatót tart a Duna Intercontinentalban.
Ez utóbbit Soros kérésére Betlen János szervezi, ám végül alig egy tucatnyian merészkednek fel a jórészt még ismeretlen avagy csak kétes pletykákból ismert („az ellenzékiek titkos támogatója” stb.) amerikai milliomos lakosztályába. A mérhető hatás ennél is szerényebb: mindössze két-három lap tudatja szűkszavú híradásban a várbeli alapítványi iroda megnyitását s az újfajta, minden szellemi, közéleti innová-cióra nyitott pályázati lehetőséget. Soros bosszús és csalódott... Szándéka szerint ez lett volna az első komolyabb, nyilvános bemutatkozása a hazai sajtó előtt, s lám, mily gyatrán sikerült... Ugyan mi okozhatta a kudarcot? A rossz időzítés? Az alkalmatlan helyszín, az ügyetlen szervezés? Netán a hivatalos orgánumok gyanakvó tartózko-dása? Nyilván ez is, az is közrejátszott - hiszen ha a tájékoztatót netán az Akadé-mián, a Fészek Klubban, a MÚOSZ-ban vagy akár a szálloda valamely kisebb tár-gyalójában rendezik meg, nyilván többen eljönnek, s az eseménynek is érdemibb visszhangja lesz. Ehelyett Soros György - se nem egészen privát, se nem igazán nyil-vános helyszínnek számító - szállodai lakosztályába szólt a meghívó, s ez a felemás kompromisszum, az alkalmi kényelmi megfontolásokon túl alighanem többet is elárul... Azt például, hogy az Alapító - részben üzletemberi, részben politikai óvatos-ságból - ekkor még igencsak tartózkodón és ellentmondásosan viszonyul a szélesebb nyilvánossághoz, kiváltképp ha az hatalmi irányítottsága révén maga is finoman szól-va „ambivalens”. Magyarán: Soros alighanem akarta is, nem is a sajtószereplést... Akarta, mivel okulva a májusi megalakulás visszhangtalanságán, maga is szükséges-nek vélt az iroda megnyitása kapcsán egy második, hatékonyabb „beharangozást”. Ám egyszersmind tartott is tőle, mivel - főként idehaza! - még nemigen volt alkalma hozzáedződni a közszerepléshez, és láthatóan maga sem döntötte még el, mi használ inkább frissen gründolt alapítványa ügyének: a csöndes háttérdiplomácia avagy a közvélemény merészebb megszólítása. „Az a tény - konstatálja utólag Soros -, hogy Magyarországon nem léptem a nyilvánosság elé, és nem adtam interjút a nyugati sajtónak, nagyban hozzájárult alapítványom sikeréhez.”2
És itt, az események rendje elé vágva okvetlenül érdemes kitérnünk egy rövid vizsgálódásra. Nyilvánvaló, hogy a Soros Alapítvány története megannyi fontos pon-ton kapcsolódik a hazai nyilvánosság és szorosabban: a magyar sajtó elmúlt másfél évtizedes viszontagságos „fejlődésregényéhez”. Mindez legalábbis három fő „cselek-ményszálat” jelent: 1. az Alapítvány saját nyilvánosságáért folytatott 1989 előtti „sajtószabadságharcát”, 2. a független közéleti és sajtófórumok 1990 előtti felka-rolását, majd 1990 után életben tartását, s végül 3. a sajtó, a média és általában a nyil-vánosság körüli politikai vitákban való közvetlen érintettségét, nemegyszer kiemelt közvélemény-strukturáló szerepét. (Lásd: Csurka: A médiaháború Soros-fejezete stb.) Mindháromnak megvan a maga sajátos nyomvonala, ok-okozati lánca, amit a későbbiekben még bő példatáron igyekszünk bemutatni. Itt mindössze annyit érdemes előre jelezni, hogy a tágabb hazai közeggel mindenkor együtt formálódó szerepvállalásokról, azaz olyan interaktív folyamatokról van szó, amelyeknek majd minden fázisában akadnak merészen kezdeményező és hangsúlyosan önkorlátozó jelenségek. (Példák az utóbbira: 1. a szamizdat támogatásának önkéntes tabuja, 2. az 1989-90-es spontán sajtóprivatizációtól való absztinencia, 3. a későbbi alternatív médiatervek (ellenzéki rádió- és tévécsatorna stb. feladása). Ami elmélkedésünk konkrét apropó-ját: az Alapítvány saját „sajtószabadságharcát” illeti, ez ügyben a következőket érdemes kiemelni. Mint láttuk, Soros már az előkészítő tárgyalások során ragaszko-dott az Alapítvány nyilvánosságához, azaz a nyílt pályázatok fenntartásához, s a fel-hívások és eredménylisták rendszeres sajtóbeli közzétételéhez. Mindezt azonban, mint utóbb Dornbach megjegyzi: „mint evidens jogot - a kormány képviselői az utol-só szerződésváltozatból kérték kihagyni. Beértük szóbeli megállapodással.”3 Nos, csakhamar kiderült: írásos garanciákat remélni semmivel sem botorabb önáltatás, mint a pártállami becsületszóban megbízni... Hiszen az első három évben az Alapít-vány létezésének, programjainak úgyszólván alig volt érdemi sajtóvisszhangja (komo-lyabb interjúk, riportok, értékelések). Még fizetett pályázati hirdetéseit elfogadni is csak egy-két lapnak volt felhatalmazása - ámbár egy-egy hisztérikus pártközponti telefon (lásd HVG-pauza!) néha még azt is megvonta. Ilyen előzmények után nem csoda, ha a 168 órában elhangzott '87 novemberi Soros-telefoninterjú valóságos szen-zációnak hatott az MRT jó hároméves makacs bojkottja után. (A kiszerkesztett, letil-tott kezdeti interjúk sorában egyebek közt egy hosszabb Friderikusz-opusz is akad...) A korai évek e fagyos szilenciumát inkább csak szabályerősítő kivételként sikerül megtörnie egy-egy ÉS- vagy Magyar Nemzet-beli cikknek - jobbára Vásárhelyi Miklós személyes respektusa és sajtókapcsolatai révén. A látványos „áttörés” azonban majd csak 1988 elején következik be, amikor Soros moszkvai alapítványi tárgyalásairól többé a TASZSZ-nak sem „snassz” napi jelentésekben tudósítania...
Ám egyelőre a Kreml vörös téglás falai helyett csak a Duna Intercontinental nyomasztó betonerődjénél: az első szervezett sajtótájékoztató fiaskójánál tartunk. Nos, akkor és ott volt valaki, aki a nap valódi veszteseként kétszeresen is megéli e kudarcot... Kardos László, az ekkor még „harmadtitkár” - az Alapítvány későbbi igazgatója. Kardos, akit az Alapító még a sajtótájékoztató kezdete előtt félrevon, sajnálkozva közölve vele, hogy a hivatalos fél makacs elzárkózása miatt, meg kell vál-nia tőle - s legfeljebb pár hétig maradhat, amíg az MTA be nem állítja helyette a maga emberét. Kardos lógó orral megy haza, bár továbbra is lelkiismeretesen ellátja a pályázók jelentkezésével időközben szépen felszaporodott napi feladatait. Október elején belép a negyedik titkár: Quittner János - ám Kardos továbbra is marad. Csak az ülésrend alakul át némiképp: a belső, tágasabb szobában Forgács, Betlen, Quittner, a bejárattal szemben, félkörívben felállított asztalai állnak, míg az előszobában Geszti Judit és Kardos tartja a „frontszolgálatot”.) Ám ahogy egyre többen meg-tudják, hogy a titkársági előszobában voltaképpen egy „bukott ember” ül, lassanként kialakul egy csöndes szolidaritás Kardos körül. Akadnak a Bizottságból (Hankiss), sőt a legelső pályázók sorából (Benda Kálmán) is, akik kiállnak érte... Mégis, leginkább talán Forgács Pál az, aki nemcsak személyes szimpátiából, de „elvi megfontolásból” is nyíltan fellép megtartásáért. Sorost ez ügyben külön is megkeresve azzal érvel, hogy „elfogadhatatlan, hogy ők mondják ki a végső szót abban, kikkel dolgozzunk együtt, s ha most az elején engedsz, később, ennél fontosabb ügyekben is engedned kell”. Forgács végül odáig megy, hogy Kardos megtartásától teszi függővé saját maradását.4 Hogy ez hatott-e vagy más érvek, győzködések, netán Soros magától jutott arra, hogy keményít álláspontján - nem tudni, mindenesetre tény, hogy őszre szépen „beérik” az Alapítvány első komolyabb, nyíltan politikai konfliktusa...
A kínos és mindinkább elhúzódó „személyzeti affér” politikai súlyát jól mutatja, hogy a pártközpont is folyamatosan nyomon követi, s nemcsak információt kér, hanem közvetlen instrukciókkal is igyekszik érvényt szerezni - a szokásosnál is megkérdőjelezhetőbb - „káderhatásköri” előjogának. Radics Katalin, a KB TKKO nevében egy október 12-i keltű levelében arra szólítja fel Kulcsár Kálmánt, „szíveskedjék tájékoztatni, hogy az 1984. június 15-i levelében októberre előre jelzett változások az MTA-Soros Foundation Bizottság titkárságában hogyan alakultak”. A Bizottság társelnöke egy ekkor még tüntetően jeltelen munkanapon: október 23-án tesz eleget a „kérésnek”. Négyoldalas beszámolója (Problémák az MTA-Soros Foun-dation egyezmény végrehajtása során) mintegy prototípusa lesz az ettől fogva évente - olykor félévente - rendszeresített, „szigorúan bizalmas” jelentéseknek. A beszá-moló a kötet végén teljes terjedelmében olvasható (36. dokumentum!), itt csak néhány, a Titkárságra vonatkozó passzusát idézzük:
„1. Soros György szerint az előkészítő tárgyalások során - amelynek nem min-den fázisában volt jelen az MTA - biztosították arról, hogy az egyezmény Titkárságát ő válogathatja ki, hogy »pénzének elosztását« azok végezhessék, akikben ő megbízik. Az egyezmény szerint a Titkárság az egyezmény által létrehozott Bizottságnak felel, Soros György viszont hangsúlyozza, hogy a Bizottság önálló, lényegében a Titkár-ságot saját szervének tekinti (az tehát csak az MTA-tól lenne független).
E felfogásnak megfelelően a Bizottságnak még az egyezmény aláírását megelőző informális ülésén elfogadtatta, hogy a Bizottság titkára Forgács Pál nyugdíjas, helyettese Betlen János, a Rádió munkatársa legyen. Az első formális ülésen pedig bemutatta Kardos László alkalmi megbízásokból élő szociológust, aki a Titkárságot vezetné főfoglalkozásúként, miután az első két személy nem kíván munkaviszonyba lépni. Kardos Lászlót a Bizottság próbaidőre alkalmazta október végéig. A felsorolt személyekről azonban olyan információt kaptunk, amely szerint mindhárman ellen-zéki körökhöz tartoznak, ugyanúgy, mint ügyvédje, Dornbach Alajos, az 5. sz. ÜMK tagja. Soros György mindezeken túl személyes képviselőjéül Vásárhelyi Miklóst kérte fel, kinek politikai múltja általánosan ismert, bár nem tudunk arról, hogy jelenleg is kapcsolatban állna ellenzéki mozgalommal.
Júliusban sikerült ugyan Soros Györggyel megállapodni, hogy Kardos Lászlót, aki a SZETA alapításánál tevékenykedett, szerződésének lejárta után ne foglalkoz-tassuk, mert politikailag nem elfogadható, sőt megállapodtunk jelöltünk, Quittner János alkalmazásában is, most már Quittner János mellett Kardos Lászlót, sőt további személyeket is alkalmazni kíván. Különösen Kardos Lászlóhoz ragaszkodik - aki egyébként valóban rendesen dolgozik -, mert »politikai nézeteiért nem lehet a kenyeret elvenni tőle«. Ezen álláspontját Aczél György elvtársnál is ki kívánja fejteni.
2. Vita alakult ki a Titkárság ügyrendje körül is. Soros György a Titkárság vezetőjét, mint az »MTA képviselőjét«, csupán az adminisztrálásra akarja korlátozni, aki a jogszabályok megtartására ügyelne, míg a »bizalmát élvező« Forgács Pálnak kizárólagos jogot kíván adni a projektek, kérelmek előkészítésében, a szakértők kiválasztásában. Nem akarja megérteni, hogy annak ellenére, hogy az »ő pénzének elköltésében« segédkezik a Titkárság, az jelenlegi szabályaink szerint csak költ-ségvetési szervként működhet, és így vezetője fegyelmi és pénzügyi felelősséggel tar-tozik a Titkárság munkájának egészéért. Nem lehet tehát a vezető hatásköréből kivonni a munka lényegét. Azzal fenyeget, hogy ha elgondolásait az MTA nem fogad-ja el, az együttműködést beszünteti. [... ]
Megjegyezzük, hogy Soros választása az MTA-ra azért esett, mert azt hitte, hogy az Akadémia - a nyugati gyakorlat alapján - önálló, az államtól független szerv.
Ennek ellenkezőjéről meggyőződve most állandóan visszatérő szemrehányása, hogy az MTA »államosítani« kívánja a Bizottságot.”
Az ügy - mint később annyi más hasonló konfliktus - utóvégre jellegzetes kom-promisszummal zárult. Kardos háromhavonta megújított szerződéssel (csak egy év múlva veszik státusba!) végül is maradhatott, s attól kezdve Quittner Jánossal csöndben megosztozott a Titkárság napi munkafeladatain. (Hivatalos titulusa szerint előbbiből egy év múlva a „Bizottság titkára”, utóbbiból „titkárságvezető” lett.) Hasonló elodázó kompromisszummal zárult az SZMSZ körüli - még az egyezmény májusi aláírásakor kipattant - konfliktus is... A legfőbb szemléleti és érdekkülönbség itt abból eredt, hogy míg Dornbach próbálta volna érvényre juttatni az intézményi autonómia minél több gyakorlati elemét, addig Tardos József és az Akadémia jogászai a Titkárság működésrendjét és jogosítványait (levelezés, aláírási jog stb.) az MTA meglévő ügyrendjébe és apparátusába igyekeztek minél inkább betagolni. (Ez utóbbi lényegében az MTA KESZ [Kutatási Ellátó Szolgálat] formális kötelékét jelentette, melynek az Alapítvány hivatalos státusa szerint „részben önálló költségvetésű intéz-ménye” volt.) A nyári, őszi tervezetek, az újabb és újabb egyeztetések hovatovább bürokratikus „állóháborúvá” merevítették az SZMSZ körüli vitát, amikor egy drámai közjáték váratlanul véget vetett a huzavonának, s a szabályzat ügye - mindkét fél cinkos szemhunyásával - végleg lekerült a napirendről...

Soros Aczélnál

Ugyan bizony mi volt e „drámai közjáték”? Nos, az eset szerencsére azon ritka és hálás epizódok közé tartozik, amelyeket az egykori szereplők (ezúttal: Betlen, Dorn-bach, Lónyai, Soros) emlékei alapján akár jelenetszerűen is rekonstruálni lehet... Történt pedig, hogy Soros György október végén ismét Budapestre érkezett, s támo-gatásra érdemes ügyeket keresve Betlen János kíséretében többek között a Balázs Béla Stúdió pasaréti műtermét is felkereste. (Csak közbevetőleg: a kezdeti idők efféle spon-tán „üzemlátogatásai” nemegyszer komoly, sokéves céltámogatásokat alapoztak meg - lásd a Vakok Intézete, a Selyemgombolyító, az MKKE vagy épp a Rajk László és a Bibó István Szakkollégium esetét!) Az alapítványi stáb aznapi - október 25-i - programja amúgy kivételesen eseménydúsnak ígérkezett: Lónyai Mária a Műcsarnokkal közösen létrehozandó kortárs művészeti központ terveiről tárgyalt Tóth Dezső miniszter-helyettessel, Dornbach Alajos Tardos Józseffel készült dűlőre vinni az SZMSZ ügyét, Sorosra pedig egyéb kultúrprogramok és hivatalos találkozók után a nap végén még egy négyszemközti audiencia várt Aczél György parlamenti hivatalában. Ez utóbbit egyébiránt maga kérte, történetesen épp azért, hogy a kulturális KB-titkárnak nyoma-tékkal kifejezze elégedetlenségét néhány akut ügy és hivatali gáncsoskodás miatt. Előzetesen tehát megállapodtak abban, hogy Dornbach, mielőtt Soros a Parlamentbe indulna, telefonon még okvetlenül tudatja az újabb SZMSZ-egyezkedés eredményét. Az Alapítvány jogtanácsosa az akadémiai tárgyalás befejeztével nyomban fel is hívta a stúdiót, ám ott csak Betlenre bízhatta bizalmas stratégiai üzenetét, minthogy Sorost vonakodtak kihívni a vetítőből, ahol épp a hazai dokumentaristák és „függetlenek” legújabb kísérleti produkcióival ismerkedett. Az üzenet mellesleg arról a nem remélt, kedvező fordulatról szólt, hogy Tardos, minden korábbi obstrukcióját feladva, végtére is hajlandó jóváhagyni a sokat vitatott szabályzat Dornbach javasolta változatát.
Csakhogy a hír, mire Soros fülébe jutott - hogy, hogy nem - épp ellenkező értel-met kapott Betlen János egyébkor oly igen értő és avatott tolmácsolásában... Hogy merő félreértésről volt-e szó, netán az üzenetátadó belevitte a hírbe saját fanyar ítéletét, avagy kajánul magára véve az „ördög ügyvédje” szerepét úgy gondolta: kár lenne ezzel a „túl jó” hírrel épp az Aczél-audiencia előtt „felpuhítani” Sorost - mind-ez máig sem egészen eldönthető. Tény, hogy Lónyai Mária, aki a délután folyamán többekkel beszélve rájött, hogy az üzenet némi „gellert kapott”, kétségbeesetten próbálta menteni a menthetőt, de hiába tárcsázta fel az Aczél-titkárságot, Soros már benn volt, s nem lehetett kihívatni. Mindezek után nem csoda, hogy a négyszemközti megbeszélést korántsem a „szívélyes baráti légkör” uralta...
„Ekkor került sor az első találkozásra - emlékszik Soros egy interjúban5 - Aczél Györggyel, a kulturális ügyek mindenható pártfelelősével. Azt mondta, nem szeretné, ha rossz érzéseim támadnának, mire én azt válaszoltam, tele vagyok rossz érzésekkel. Már útban voltam kifelé, amikor megkérdezte: »Igazából mi az, amit akar?« »Független titkárságot«, válaszoltam. Végül mind a titkárságról, mind az elnökökről megszü-letett a kompromisszum, hogy mindkét fél ad egy-egy felelőst.”
A közvetlen előzményekből nyilvánvaló, hogy az Alapító „rossz érzéseit” leg-inkább az elhúzódó személyi alkudozás (Vásárhelyi és Kardos nehéz elfogadtatása) és az SZMSZ körüli kötélhúzás váltotta ki. Azt már csak Dornbach Alajos és Lónyai Mária visszaemlékezéseiből tudni, hogy Soros friss, még aznap esti élménybeszá-molója szerint a fentieknél ennél jóval keményebb szavak is elhangzottak, s vérbeli pókerjátékosként egymást próbára téve valójában mindkét fél elment a végsőkig: a szakítással való fenyegetőzésig...
Aznap késő este, színházi előadásról jövet Soros és Betlen felkereste Dornbach ügyvédi irodáját, hogy Lónyai Máriával négyesben közösen kiértékeljék a nap fonto-sabb eseményeit. „Soros - emlékszik Dornbach - mindjárt elmesélte, mi történt Aczélnál: »Tudjátok, elkezdtem kiabálni, és azt mondtam neki, ha ezt a kérdést nem tudjuk rendezni, akkor én fölállok, és viszem a pénzem. Mire Aczél: »Hát, Soros úr, akkor vigye!« Én persze gyorsan felismertem, hogy ezt még egyszer nem mondhatom, mert akkor tényleg vinnem kell a pénzt, úgy csináltam hát, mintha meg se hallottam volna. Végül úgy váltunk el, hogy azt mondta: »Meglátom, mit tehetek...« És akkor - kérdezte immár tőlem Soros - most mi a megoldás? Mondtam: megvan a megoldás, többé nem kell fenyegetőznöd, hisz megállapodtunk.« [... ] Ám ezzel még nincs vége... Pár nap múlva fölhívtam Tardost, hogy üljünk le a szerződésszöveget véglegesíteni. Azt mondja: »Minek erről szerződést írni?« Akkor én: »Jó, próbáljuk ki, hogy anélkül is menni fog-e.« Láttam, már belenyugodott, hogy Kardos aláírhat - én pedig meg-nyugodtam, hogy ezzel el van rendezve a dolog. Különben azt már a korábbi ver-zióknál is jeleztem, hogy mi ragaszkodunk ahhoz, hogy a Soros által választott titkárságvezetőt illetik az aláírási jogok, és főként, hogy ő legyen, aki a szakértőket, kvázi a szakkuratóriumokat felkéri a pályázatok véleményezésére. [...] Lényegében az Alapítvány már eddig is így működött, csak éppen mindaddig vitatták ennek jogosságát. Most végre jóváhagyták - hát üsse kő! Az SZMSZ-ből így aztán nem is lett semmi.”27
Mindehhez frappáns záradékul kívánkoznak e végül is sikerrel hatástalanított konfliktus másik érintettjének, Quittner Jánosnak szavai a pártállami bürokrácia paradoxonáról: „Egy túlszabályozott társadalomban éppen a túlszabályozás teszi slampossá a rendszert. Nem volt nehéz kibúvót találni. És mivel nem törvények szabályozták a hivatal működését, hanem rendeletek, formális és informális utasítá-sok, ezért a harmadik, a tizedik út megtalálása is lehetséges volt. Alku kérdése volt egy csomó minden, hogy járuljanak hozzá: ez vagy ez ezentúl így legyen... És bizo-nyos értelemben mi, az Alapítvány, mindvégig »törvényen kívül« voltunk.”7

Egy Margit-kerti vacsora - és annak kesernyés utóízei

A kezdeti idők másik emlékezetes epizódja az a vacsora volt, melyre az Alapító - épp két nappal az Aczél-audiencia előtt! - népes baráti kompániát hívott egybe a Rózsadomb aljának „Margit-kert” néven ismert, ekkor még diszkréten „magyaros- cigányzenés” vendéglőjébe. Történetesen épp október 23-ra, mint azt egy belügyi „hírügynök” a meghívottak - egyébiránt csonka - névsorával napokkal korábban sietve jelenti...8 Arra a nehéz, „mozgalmi” munkanapra, melyen az MSZMP Politikai Bizottsága a párt 1985. tavaszi XIII. kongresszusát készíti elő, s amelynek végén - alig pár órával a vacsora kezdete előtt! - a kulturális KB-titkár formális felhatal-mazást nyer Soros négyszemközti fogadására. (A jegyzőkönyv „Különfélék” rovatá-nak 18. pontja szerint „Aczél György elvtárs szóbeli bejelentése alapján a Politikai Bizottság hozzájárul, hogy Aczél György elvtárs október 25-én fogadja Soros Györgyöt, az MTA-Soros Alapítvány Közös Bizottságának elnökét.” (Lásd a 33. dokumentumot! - Mellesleg, bár erről a jegyzőkönyv hallgat, alighanem ez volt az az ülés, amelyen Aczél - Kádár leváltását megelőzve - végül is benyújtotta kulturális KB-titkári lemondását, noha az csak 1985 tavaszán, a XIII. kongresszuson vált publikus és befejezett ténnyé.)
Mi tagadás, bizarr konstelláció: 1. Aczél és a Politikai Bizottság láthatóan mit se tud a készülő bankettről - 2. a Margit-kertbe igyekvő Soros nem sejti, hogy két nap múlva esedékes, kis híján botrányba fulladó találkáját Aczéllal a PB-ülés épp ezekben az órákban szentesíti - 3. a belügy Soros lépteit vigyázó, a Margit körút és az Apostol utca közt fázósan silbakoló „operatív” emberei pedig még kevésbé sejtik, hogy odaát, a túlparti párterődítmény túlfűtött üléstermében a „pártvezérkar” épp az imént dön-tött az általuk megfigyelt elsődleges „célszemély” ügyében... (lásd a 35. dokumen-tumot).
A titkosrendőrség figyelmét persze nemcsak a kényes időzítés (október 23-a) kelti fel - legalább annyira a vacsoratársaság kihívó összetétele is... A Margit-kert vendéglőben Soros aznap estére tucatnyi vendégnek foglaltat asztalt - közülük Domokos Mátyás, Dornbach Alajos, Csoóri Sándor, Csurka István, Lónyai Mária, Mészöly Miklós, Réz Pál, Vajda Miklós és Vásárhelyi Miklós élt a meghívással. Az utóbb több résztvevő által nyilvánosan is megidézett, kötetlen és baráti légkörű va-csorán a spontán kínálkozó „a la carte témák” közül leginkább a magyar irodalom és a határon túli magyarság helyzete került terítékre. Méghozzá mindkettő leginkább azon gyakorlatias apropóból, hogy Soros, pénze és befolyásos nemzetközi kapcsolatai révén, mit tehetne ennek is, annak is jobbá tételéért. Az első ügyre az alapítványi iro-dalmi mecenatúra indulásáról írva (lásd: 1985 - „Líra és logika”) még visszatérünk - itt most csupán a kisebbségvédelemmel kapcsolatos álláspontok rekonstruálására vállalkozunk a résztvevők visszaemlékezései alapján. Azt persze, hogy szó szerint mi hangzott el és mi nem azon az estén, utólag tucatnyi személyes tanúságtétel sem bizonyíthatja cáfolhatatlanul (legfeljebb egy, a belügyi hangarchívumból időközben valami csoda folytán előkerülő magnókazetta!), négy-öt „vallomás” szembesítése mindenesetre bizonnyal elég, hogy egy néhány év múlva nyílt politikai szemben-állássá váló, markáns nézetkülönbség gyökereit feltárja.
Elsőként legyen a szó az alkalmi társaság egyetlen hölgy tagjáé: Lónyai Máriáé. Nem csupán illemből, de azért is, mivel a tárgyilagos narrátorszerepre - sajátos helyzete révén - talán ő a legalkalmasabb az egykori résztvevők közül. Lónyai ekkor már három éve él Amerikában, közeli munkatársként ismeri Sorost és kiterjedt kap-csolatrendszerét, ám éppoly jól ismeri a hazai viszonyokat s a társaság zömét is - ami által egy személyében közvetlen módon nem érintett, okosan figyelő nő értő distanciájával követi a beszélgetést:
„A másik fő téma, amiről Soros is tudta, hogy feltehetőleg szó lesz, az erdélyi magyarok ügye, és hogy ebben mit lehet tenni... Itt alakult ki az a sajátos kommu-nikációs zavar, amit, mint hallom, Csoóri utóbb egészen elképesztő módon idézett egy pécsi beszédében. [...] A legfőbb gond abból adódott, hogy némelyek nem igazán tudták felmérni: Sorosnak mit és hogyan érdemes szóba hozni. Csurkának ez ügyben nem volt sok mondandója, ő inkább '56-ról bődült el néha, zavaros »borközi« monoló-gokkal. (Megjegyzem, nem először láttam társaságban, és néha igen jó formában - ám itt inkább kiábrándító volt.) Csoóri viszont rettenetesen érzelmes hangot ütött meg, személyes élményeit: idős erdélyi nénik megható szavait idézve, és a többi... Holott ha úgy merül fel a kérdés, hogy Románia ügyében nemzetközi szinten mit lehetne tenni, mindennek nem sok teteje van. Nem arról van szó, hogy Soros kozmopolita-e vagy sem, hanem, hogy 1947 óta él külföldön, négy nyelven beszél, és egy sor befolyá-sos kapcsolata van - a dolgot tehát úgy érdemes tálalni neki, hogy ő azt a nemzetközi közösség felé hatékonyan közvetítse. Ezt, akkor és ott, két ember tudta frappánsan megfogalmazni. Az egyik Mészöly Miklós volt, aki Sorosnak elmagyarázta: itt alap-vetően az emberi jogok sérelméről van szó, és az ügyet így is kell a világ közvéleménye elé tárni. (Csoórinak sajnos ez a varázsszó nem jutott eszébe, mivel az érzelmi meg-közelítés, a lírai sopánkodás teljesen lekötötte.) Abban a pillanatban Soros is meg-értette a dolgot, és mindjárt beindított az agyában egy sor kombinációt: mit lehetne tenni ez ügyben Párizsban, New Yorkban kihez érdemes fordulni stb. A másik bölcs felvetés Réz Pálé volt - bár utóbb, amennyire tudom, sajnos nem sok foganatja lett. Réz azt mondta: össze kellene fogni a párizsi román emigrációval, akiket ezen a közös emberi jogi alapon szintén eséllyel mozgósítani lehetne. Csoóri az ötletet fanyalgón fogadta - mire Réz mindjárt riposztolt, Ionescu, Cioran és a többi híres emigráns nevét sorolva, mondván, hogy az ő megnyerésük azért mégse lenne akármi - főként, hogy a világ sokkal inkább ismeri őket, mint a jelenlévő illusztris asztaltársaság bármely tagját. [...] Maga a beszélgetés és a vacsora úgy két-három órán át tartott, és emlékeim szerint a szorosabb összefogás, netán egy »ellenzéki akcióegység« gya-korlati terve nem került szóba. Ami Csoóri későbbi Soros-citátumait illeti, erről én, aki mindvégig jelen voltam, csupán annyit mondhatok: nem valószínű, hogy elhang-zottak volna - hacsak nem ama két-három perc alatt, amíg kimentem a mosdóba...”9
Csoóri Sándor „Soros-idézeteinek” recitálása előtt két fontos körülményt kell előre jelezni. Az egyik, hogy a választási kampányfinisben elhangzott Csoóri-beszéd eredetileg egy szűkebb, alkalmi nyilvánossághoz szólt a Janus Pannonius Tudomány-egyetem Tanárképző Karán rendezett 1990. április 4-i író-olvasó találkozón, noha azt az Új Dunántúli Napló tíz nappal későbbi száma viszonylag bő terjedelemben, fényképpel illusztrálva idézte (Nincs kinek megadjam magam - A politikus költő val-lomása) Kozma Ferenc rövidített lejegyzésében. (Kérdés: vajon Csoóri auditálta-e a le-jegyzést, s ha igen, mennyire gondosan nézte át saját[?] szövegét.) A másik idevágó adalék, hogy alig két-három héttel korábban már kipattant egy kísértetiesen hasonló polémia egy, a stockholmi magyar kolónia tagjai előtt tartott március 10-i Csoóri-beszéd úgyszintén Soros személyét illető kétes kitételei kapcsán - habár e fontos előzményre terjedelmi okokból itt nincs módunk kitérni. (Lásd Vánky Farkas Csoóri Sándorhoz címzett nyílt levelét, Beszélő, 1990. 04. 28-i -, illetve egy másik stockholmi fültanú: Fürst Magda polemikus válaszát Vánkynak a Beszélő 1990. 05. 26-i számá-ban!) Mindezek előre bocsátásával lássuk az április 4-ei Csoóri-beszéd sajtóban idézett ominózus részletét:
„Sajnos, még ma sincs meg bennünk az a készség igazán, hogy magyarságban gondolkozzunk. Mert hosszú idők óta éppen ezt taposták el bennünk. Kitől hallottam először, hogy nacionalista vagyok? Amikor a kisebbségi ügyben a hatvanas években elkezdtem hadakozni, mindvégig a marxisták és Kádárék - még a filozófusok is - együtt mondták. A tudatlan, megülepedett rágalom mondatta: itt van egy nagy nacionalista, aki Erdély ügyét, a székelység ügyét fölvállalja. Sőt, az egyik kitűnő ember, Soros György, amikor először járt Magyarországon, s beszéltük a Margit-kert-ben az alapítvány ügyét, azt mondotta: »Te, hagyjátok már Kádárékat, Aczélékat, mert a kisebbségi ügyek miatt még megbuktatjátok őket.« Erre azt válaszoltam: »Bárcsak az Isten beszélne belőled! Ne félj, nem tudjuk megbuktatni őket.« Erre Gyuri azt mondja: »Egyébként is hagyjátok, mert édesanyám, aki itt él Magyar-országon, azt mondta, hogyha Erdélyt emlegetik, másnap viszik a zsidókat... « Nagyon megdöbbentem, s mondom Gyurinak: »Nagyon megértem édesanyád aggo-dalmát, hiszen biztosan tragikus élmény mondatja ezt vele. De most más történelmi és egészen más lélektani helyzetben élünk... S úgy tűnik, esetleg az erdélyiek fognak olyan sorsra kerülni, mint a zsidók.« Egy esztendőnek kellett eltelnie ahhoz, hogy Soros György megértse ezt. A mostani marosvásárhelyi pogrom pedig engem igazolt.”
A fenti citátumok szöveghűsége iránt nemcsak a didaktikus célzatosság (Soros állítólagos „rezsimféltése” és pogromfóbiája) kelt jogos gyanakvást, de néhány biográ-fiai alaptény is eleve megkérdőjelezi a „költői dikció” hitelét. (Soros ekkor már rend-szeres „hazajárónak” számít, édesanyja viszont 1956 óta Amerikában él stb.) Ám a kihívóan öntörvényű példálózást utóvégre még a valóban „véres” valóság: a húsvéti magyarellenes vásárhelyi pogrom tetemrehívása sem képes verifikálni... Ellenke-zőleg: csak újabb kételyeket ébreszt, vajon mennyiben ízléses egy mégoly elkötelezett kívülállónak puszta önigazolásként hivatkoznia e sokkolóan friss tragédiára - egy másik kívülálló ellenében, aki történetesen maga sem a lincselő csőcselék avagy a tétlen kibicek közül való... Hiszen a libánfalvi husángok lesújtó tanulsága - itt és ennyiben - aligha több, mint hogy választási kampánycélra lám, még idehaza is „kézre állnak”...
Ezúttal nem kellett „egy esztendőnek(?) eltelnie”, hogy Soros megértse Csoóri újabb, sajtón át visszhangosított üzenetét. Pár hét múlva maga is nyilvánosan felel a pécsi beszédre az 1989-es alapítványi évkönyv - 1990 májusában írt - előszavában:
„Az utóbbi időben személyes támadás ért a Bethlen Alapítvány bizonyos tagjaitól azért, mert úgy érezték, zsidó létemre a határon túli magyarok sorsát nem viselhetem kellően szívemen. Ez megdöbbentő, mert ők jobban ismerték álláspontomat, mint bárki más, hiszen anélkül, hogy ezt közhírré tettem volna, én megtízszereztem azt a pénzt, amit ők össze tudtak szedni. Ezt azért tettem, mert kisebbségként el voltak nyomva [ti. a határon túli magyarok - N. B.], és alapelvem, hogy nemzetiségre való tekintet nélkül segítenünk kell azokat, akiket emberi jogaikban korlátoznak. Erről beszéltünk azon a Margit-kerti vacsoránkon, amit Csoóri Sándor pécsi beszédében hamisan idézett. Ezek után semmiképpen nem működhetünk együtt. Nem vagyok hajlandó közreműködni abban, hogy a kommunista rendszert egy nacionalista zárt rendszerré alakítsák át. A magyar kisebbséget továbbra is támogatni kívánom, de ezentúl a Soros Alapítvány saját hatáskörében intézi ezeket az ügyeket.”10
Végül két további személyes „tanúságtételt” idézünk röviden. Egyikük - Do-mokos Mátyásé - voltaképp irreleváns, hisz lényegében nem állít mást, mint hogy a Csoóri által Sorosnak tulajdonított kijelentéseket ő maga nem hallotta, ekként azok elhangzását „sem cáfolni, sem megerősíteni nem tudja”.11
Vásárhelyi Miklós emlékei ennél némivel beszédesebbek, és további beavató hát-téradalékokkal szolgálnak: „A történet teljességéhez tartozik - idézi Vásárhelyi emlékeit -, hogy az Alapítvány megalakulása után volt egy vacsora a Margit-kertben, amelyen részt vett Csoóri is, Csurka is, Mészöly, Konrád12 és mások - szóval, egy szélesebb kör... És ott különösen Csoóri láthatóan igényt tartott volna arra, hogy ő benne legyen ebben a dologban [ti. az Alapítvány tervezett irodalmi kuratóriumában - N. B.], és szemmel láthatóan meg is sértődött, amikor utóbb kimaradt. Amit én úgy próbáltam ellensúlyozni, hogy a különböző bizottságokba és a kedvezményezettek körébe messzemenőn igyekeztem bevonni olyan személyeket, akik egyértelműen népies elkötelezettségűek voltak, így például Kiss Gy. Csabát, Für Lajost és még hosszan sorolhatnám - csak hogy érzékeltessük, nincs ilyen irányú negatív elfogult-ságunk, még ha az irodalmi kuratóriumba Csoórit nem is kívántuk bevenni. [...] Annak jeleként különben, hogy mennyire nem akarunk egyoldalúak lenni, később jelentős összeggel beszálltunk a népiek kezdeményezésébe, közösen létrehozva a Bethlen-Soros ösztöndíj-alapot. Ami egyben jelképes gesztus is volt, annak érzékeltetésére, hogy bennünket is komolyan foglalkoztat a határon túli magyarok dolga, és hogy keressük az együttműködést ezekkel az erőkkel, hiszen a Bethlen Gábor Alapít-vány jellegzetesen népi kezdeményezésű ügyként indult.”13
De ha már ennyire előreszaladtunk az időben, érdemes talán röviden felvázolni a Margit-kerti vacsora közvetlen „eszme- és mozgalomtörténeti” előzményeit és mindazt, aminek ez az 1984. őszi epizód - okkal vagy utólagos projekciókkal - jel-képes kezdőpontját jelenti. Illyés Gyula 1983-ban bekövetkezett halála után kétség-kívül Csoóri Sándor lesz az „összmagyar ügy”, a népnemzeti politizálás első számú szószólója. Ezt a nyíltan és hangsúlyos küldetéstudattal vállalt utódszerepet csakhamar egy sor ellenzéki és írószövetség-béli fellépés és a nyugati magyar emigráció demonstratív meghívásai erősítik meg, „trónbeszéde” - eszmei szék-foglalója - pedig az a valóban bátor hangú előszó lesz, amit Csoóri a néhány hónap múlva megjelenő Duray-kötethez14 ír, s ami Illyés minden „társutas” önérzetességén messze túlmenő, radikális rendszerbírálatával utóbb méltán érdemli ki a párközpont az évi „Szilencium-díját”. Az „illyési örökségnek” - mely ez idő szerint jobbára makacsul számon tartott kultúrpolitikai adósságok hiánylistája - ugyanakkor más, az iméntinél „puhább” és pragmatistább kezdeményezések is igyekeznek érvényt szerezni, leginkább Pozsgay Imre politikai védőszárnyai alatt, így például 1984. június végén tizenkilenc népi író és értelmiségi levelet intéz Kádár Jánoshoz, szor-galmazva, hogy a XIII. kongresszusára készülő MSZMP „avassa elsőrendű teendői közé” a magyarság sorskérdéseinek orvoslását. Mint írják: „a politika iránti bizalom és segíteni akarás vezette őket ajánlásaik megfogalmazásában.” Ez utóbbiak közül a legfontosabbak: 1. neves magyar írókból, tudósokból és közéleti személyiségekből állítsanak fel egy, a kormány mellé rendelt tanácsadó testületet a határokon túli magyarság helyzetének feltárására s az ezzel összefüggő megoldási javaslatok ki-munkálására, 2. a magyar rádió- és televízió adásait tegyék foghatóvá az egész magyar nyelvterületen, 3. engedélyezzék a Bethlen Alapítvány működését, valamint 4. egy új folyóirat megindítását és végül 5. Magyarság- és Nemzetiségtudományi Intézet néven hozzanak létre egy új hungarológiai bázisintézetet.
A memorandumnak külön politikai nyomatékot ad Szőts Géza nyílt levele és a kolozsvári Ellenpontok körüli - hovatovább nemzetközi visszhangot kiváltó - rendőri, hatósági botránysorozat. A tizenkilencek beadványa előtt alig két héttel ugyanis Szőts Géza nyílt levelet intézett az úgyszintén XIII. kongresszusára készülő Román Kommunista Párt Központi Bizottságához, amelyben többek közt az alábbi bizarr indítványt teszi: „Tekintve, hogy a Magyar Népköztársaságtól hiába várunk nemzet-közi kisebbségvédelmi kezdeményezéseket - holott kézenfekvő volna, hogy ezek sorsa érdekelje a budapesti politikai vezetést, mint olyan nemzetét, melyhez Európában a legnagyobb lélekszámú, több ország határain belülre eső nemzetiség tartozik -: java-soljuk, Románia vesse föl az Egyesült Nemzetek Szervezetében, hogy a) az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatába vegyenek föl egy olyan cikkelyt, mely tételesen foglalkozik a kisebbségi jogokkal; b) Románia kezdeményezze a népirtásra vonatkozó egyezmény kiegészítését a kulturális genocidiumról, illetve etnocidiumról, s az ezt lehetetlenné tevő garanciák kidolgozásáról szóló cikkellyel.”15
Aczél György (Kádár megbízásából) augusztus 22-én, Köpeczi Béla kultusz-miniszter egy hét múlva fogadja a tizenkilencek képviselőit. Eközben Aczél legfőbb ellenlábasa: Pozsgay maga is offenzívát indít az „új nemzeti konszenzus”, egy meg-újított „szocialista nemzeti egység” jelszavával (lásd alkotmánynapi vezércikkét a Magyar Nemzetben!). A beadvány pártközponti „recepciójáról” különben egy, a PB-nek készült, december 11-i TKKO jelentés tudósít.16 Eszerint a nacionalista túlzá-soktól óva és kellő személyi biztosítékokhoz ragaszkodva a párt alapvetően „megértést” tanúsít a tizenkilencek jobbító szándéktól vezérelt javaslatai iránt. Bár a legfontosabbat: a nemzetiségi ügyekkel foglalkozó különbizottság létrehozását nem sikerül elérni, kevéssel a Margit-kerti vacsora után több kérdésben is biztató előrelépés történt, így 1985 nyarán - közel hatévi huzavona után - egy művelődési miniszteri rendelettel végre engedélyezik a Bethlen Alapítvány működését, az OSZK-n belül megkezdődnek az előkészületek a Magyarságkutató Intézet felállítá-sára, és Köpeczi Béla miniszter főszerkesztői közreműködésével kiadják a régóta várt, háromkötetes akadémiai Erdély-történetet, mely akkurátusan cáfol egy sor román historizáló önmítoszt és propaganda hazugságot. Ugyanakkor, amint azt Csizmadia Ervin megállapítja, „kétségtelen azonban, hogy a beadvány aláíróinak fő céljukat: a kisebbségi kérdés kormányzati fölvállalását nem sikerült elérniük. A népi írók monori részvételének egyik döntő motívuma az volt, hogy a politika merev maradt a kisebbségek ügyében; semmi jel nem utalt arra, hogy e tekintetben változik az MSZMP politikája, sőt Aczél György 1985 májusi kongresszusi beszédében úgy fogal-mazott: »A 'mai magyarok' cselekvő hazafiságából semennyi nem lehet sok, de a nacionalizmusból bármilyen kevés is sok...«„
A népiek sajátos ingadozása a Pozsgay „nemzeti reformkommunizmusával” vál-lalt társutasság és a radikális ellenzéki szerep között, mint a későbbiek is mutatják, valójában egész a rendszerváltás küszöbéig: 1989/90 fordulójáig eltart. A Soros Alapítvány és annak vezetése ebből következően legfeljebb alkalmi szövetségesként jöhet számba - akár eszmei, akár gyakorlati értelemben. A dilemma még hat hosszú éven át valahány fontos politikai fordulóponthoz érve mindegyre feltámad: végül is mi legyen a népi „derékhad”: népfrontellenzék avagy egy valódi, ellenzéki népfront része? Ez utóbbi alternatíva sokszor idézett, utolsó biztató esélye talán épp a Donáth Ferenc szervezte 1985. nyári monori találkozó volt. Ámbár e stratégiai kérdés még a két „Lakitelek” után sem dől el végleg, hisz továbbra is számos jele van a gesz-tusértékű avagy tényleges együttműködésnek. Leginkább éppen a határon túli - s azon belül is: az erdélyi - magyarság ügyében. Az egykori szolidaritási nyilatkoza-tokat és petíciókat (például a brassói munkásfelkelés, az erdélyi értelmiségiek securitátés zaklatásai vagy a menekülthullám, a falurombolási kampány ügyében) Vásárhelyi és Csoóri, Konrád és Csurka, Mészöly és Domokos, Für Lajos, Benda Kálmán stb. még sokáig együtt jegyzi, miként - bár kissé megkésett - példaértékű gyakorlati akcióegységet jelez az 1988 őszén közösen létrehozott Bethlen-Soros kisebbségi ösztöndíjalap is. Sőt: minden későbbi nyilatkozatháború és idővel nagy-politikaivá gerjesztett meghasonlás ellenére, egy-egy jelképes konsziliáns gesztusra időnként még a rendszerváltás után is futotta a két félnek: így amikor 1992 nyarán Csoóri Sándor, a Magyarok Világszövetségének elnökeként többek közt a Soros Alapítvány két kulcsemberét: Vásárhelyi Miklóst és Dornbach Alajost is felkéri, hogy vállaljanak védnökséget a fél évszázad múltán ismét megrendezett Magyarok Világ-találkozója felett - a kérésnek mindketten készséggel eleget tesznek.
Mindezekért valóban méltatlan - és történetileg is hamis - az ideologikus ellen-tétek afféle múltba vetítése, amit Csoóri Sándor pécsi beszéde sugall. Valójában inkább fordítva áll a dolog: a múltnak akadhat „számonkérnivalója” a jelenen - morális és politikai értelemben egyaránt... Avagy tizenhárom év múltán vajon ki meri az egykori és mai közszereplők közül jó lelkiismerettel idézni ama Donáth Ferenc ravatalánál elhangzott emlékezetes búcsúszavakat - mindazt, amit akkor és ott Kis János a Bibó-emlékkönyv s a monori találkozó még demokratikus „ellenzéki nagykoalícióban” gondolkodó főszervezőjének eszmei-politikai testamentumaként mondott? „[Donáth] egy olyan hagyományt vitt tovább, amelyet történelmünkben az 1956-os év foglalt össze. Azt a gondolatot ugyanis, hogy a demokráciáért, a nemzeti megmaradásért és az ország gazdasági fölemelkedéséért vívott küzdelem nem vá-lasztható szét. Nem lehetséges demokratikus mozgalom, amely nem vállalja a ma-gyarság gondjait, nem lehetséges nemzeti megújulás, amely nem vállalja a demokrá-cia ügyét, és nem lehetséges hatékonyan működő gazdaság egy olyan politikai környezetben, amely se nem demokratikus, se nem nemzeti.”
A kilencvenes évek nehéz tanulságai konokul cáfolni látszanak e szövetség egy-kor hőn remélt, távlatos realitását. A tények utólag rendre azt mutatják, hogy mind-három csonka, egymást kizáró alternatíva bizony nagyon is lehetséges holmi rövid távú, elitista hatalmi érdekérvényesítés és eltorzult „értékrendbeli váltógazdaság” jegyében. Egy történelmi esély - sokféle objektív kényszer, egyéni bűn és mulasztás miatt - mára elsikkadt, s a legújabb - „belmagyar” - kiegyezés felemás kompromisszumok sorával ma, úgy tűnik, egész másfelé tart. Hogy aztán e háromosztatú „poli-tikai vetésforgó” - a demokrácia, a nemzeti érdek és a gazdasági racionalitás kínteli rotációja - vajon meddig tartható fenn, arra már csak egy újabb évezred felelhet.

Pályázzatok! Pályázzatok!

Ám ideje, hogy a pályázatokról is szót ejtsünk végre. Lássuk, kik voltak a legelső jelentkezők, s hogy miféle ügyeket hozott felszínre az őszi, téli elbírálási fordulók próbamerítéke?
A nyílt pályázati felhívást elsőként 1984. július 27-én tették közzé a napilapok pár soros MTI-közleményként, a válaszokat - iroda még nem lévén - az Alapítvány bérelt postafiókjába várva: „A Magyar Tudományos Akadémia és a New York-i Soros Foundation közös Bizottsága nyílt pályázatot hirdet. A pályázaton vállalatok, intézmények és más jogi személyek, magánszemélyek és társulások egyaránt részt vehetnek. A Bizottság a pályázat révén a külföldi kulturális és tudományos eredmények magyarországi meghonosodását; a magyar gazdasági, társadalmi és kul-turális fejlődés értékeinek szétsugárzását a világban; és az önálló szellemi értéket létrehozó tudományos és kulturális alkotótevékenységet kívánja támogatni. A pályá-zaton való részvétel módjáról, a pályázati kiírás részletes feltételeiről az MTA-Soros Foundation Bizottság titkársága (1525 Budapest, Pf. 34) adja meg a szükséges infor-mációkat.”17
Október közepéig 85 írásos pályázat futott be, majd év végéig további 50. (A tele-fonon vagy személyesen érdeklődők száma ennek mintegy háromszorosára tehető.) Az összkép még ugyancsak elegyes, ami nem meglepő, hisz a felhívás, majd annak nyomán a Titkárság által kézbesített pályázati feltételek szándékosan mellőztek min-denféle tartalmi, formai szűkítést - a találmányi és jótékonysági ügyeket kivéve. A je-lentkezők első közelítésben két nagy csoportra oszlottak: az intézményi és egyéni pályázók körére. Minthogy a korabeli agyonintézményesített és formalizált pártálla-mi viszonyok közepette leginkább az utóbbi számított valódi újdonságnak, kezdjük talán e második körrel.
Az egyéni pályázók tarka együttesében akad amatőr festő és nyugdíjas színész, Csehov-kutató, műfordító, vállalati és banki középvezető - ez utóbbiak jórészt „szak-mai tapasztalatcserének” álcázott nyugati jutalomútjaikhoz igyekeznek bőkezű szponzort találni. A dubiózus Kárszakértők Kisszövetkezete egy óbudai műemlék malom közcélú helyreállítását ígéri potom 30 millió forintért, mások mindössze néhány havi, szerény apanázst remélnek készülő regényük, tanulmányuk, verses-kötetük befejezéséhez, netán a hazai sakk- vagy úttörőélet megírandó krónikájához. Kákosy László thébai ásatása és a Galántai-Klaniczay-féle ART-POOL-gyűjtemény mindjárt a kezdet kezdetén „hors concours” megítélt támogatásban részesült. Sikerrel pályázott még néhány más rendhagyó kulturális „vállalkozás” és művészeti csoport is, így a Stúdió K (videó-felszerelésre), a Református Teológia Ráday Gyűjte-ménye (évkönyve megjelentetésére), a Vigília és az Építőművészet című folyóirat, a nemrég alakult Budapesti Fesztiválzenekar, avagy a Vakok és Csökkentlátók Szövet-sége (egy országos „hangoskönyvtár-hálózat” kiépítésére). Az egyéni - zömmel tár-sadalomtudományi témájú - kutatói pályaterveken túl távlatos munkaprogrammal és ehhez szabott, többéves támogatási igénnyel már ekkor jelentkezik néhány komo-lyabb műhely- vagy alkotóközösség is: így az Andorka Rudolf vezette MKKE Szociológia Tanszéke, az Ipargazdasági Intézet vagy az MTA Világgazdasági Kutató-intézete.
A beérkező pályázatokról a Titkárság - kezdetben Betlen, majd Kardos - gondos összesítéseket készít, a rövid tartalmi kivonatok, eseti ajánlások mellett kezdettől próbálva bizonyos tematikus vagy műfaji csoportokba rendezni a még igencsak tarka és változatos színvonalú anyagot. Bár a Bizottság az év utolsó hónapjaiban egyre gyakrabban ülésezik (szeptember 7-én, október 18-án és 26-án, december 6-án), egyelőre még aránylag kevés végleges döntést hoz. Ennek leginkább két fő oka van: egyrészt a kurátoroknak előbb a pályázati ügyrendet s az elbírálási alapelveket kell tisztázniuk maguk közt, másrészt, mint az esetek zömében kitűnt, az érdemi dön-téshez további információkra vagy szakvéleményekre van szükség. Emellett az év utolsó hónapjaiban már javában folyik a gyakorlati szervezés egyes intézményi prog-ramok (könyvtár, xerox, videó, angol nyelvtanítás, képzőművészeti dokumentációs központ) ügyében, s az Alapító és a kurátorok további céltámogatások beindításának lehetőségét is komolyan fontolgatják. (Erre vallanak azok az alapítványi megren-delésre ekkortájt készülő színházi, zenei és más szakmai háttértanulmányok, melyek-ből kötetvégi dokumentumtárunk is bő válogatást közöl.)
A kezdeti kuratóriumi üléseken többnyire az Alapító is részt vesz - sőt a New York-i irodavezető is, aki szeptember elejétől november közepéig sokféle szakprogram ügyében folyamatosan Budapesten tárgyal. Soros s a szervezőmunkába frissen bekap-csolódó „személyes képviselője”, Vásárhelyi Miklós emellett a fontosabb ügyet, intézményi szintű együttműködést külön is kész megtárgyalni az érintettekkel. A menedzser-továbbképző programok a két amerikai koordinátor: Miké Uretzky és Leslie Grayson irányításával változatlanul önálló pályán futnak - azokba sem a Bizottság, sem a Titkárság tagjainak nincs beleszólásuk. Hogy Soros a vezetőképző programokat mennyire hangsúlyosan saját „diszkrecionális” ügyeként kezeli, azt híven mutatja egy belső „hatásköri jegyzékváltás” is. A Titkárság év végi jelzéseiben ugyanis mind-egyre arról panaszkodik, hogy „a dollár-programok forint ellenértéke csak lassan csordogál, és mivel nem ismerjük a befizetés ütemét, nem tudjuk a forint kiadá-sainkat tervezni.”18
E látszólag ügyrendi kérdés hátterében - mint némely visszaemlékezésekből kitűnik19 - egy lappangó érdekellentét, egy csöndes lobbyharc húzódik meg, amelynek manifesztálódását az Alapító próbálja mindenáron elkerülni. Arról van - azaz felte-hetően volt - szó, hogy a menedzserprogramok kezdetben nagy befolyású külföldi koordinátorai, Grayson és Uretzky (alighanem az itthoni programgazdák egy részének felbujtására) még az ősszel benyújtanak Sorosnak egy bizalmas „csomag-tervet”, amivel az egységesítés és profiltisztítás ürügyén voltaképp az egész Alapít-ványt a gazdasági lobby érdekei szerint igyekszenek puccsszerűen átformálni. „Mi-nek ide két vezérkar? Minek a kétes értékű kulturális kísérletezés, a tervezett fél-amatőr és félellenzéki programok kockázatos ballasztja? Mindez csupán arra jó, hogy veszélybe sodorja a vezetőképzés amúgy jól körülhatárolt, szakmailag és politikailag egyaránt biztonságos és stabil ügyét...” - állítólag ez állt volna abban a reformter-vezetben, amit az Alapítónak írásban is benyújtottak, ámbár a címzett nyíltan sohasem foglalt állást annak indítványairól. Azaz egyvalamit azért mégiscsak tett - s azt legalább határozottan és következetesen -: az Alapítvány kétfajta profilja közé áthághatatlan demarkációs vonalat húzott, ennek is, annak is meghagyva az önálló kifutás esélyét. (E látens rivalizálás és dominanciaharc végeredményét már itt meg-előlegezhetjük: a kezdeti menedzserprogramok alig másfél, két év alatt csöndesen exitálnak, és Soros a gazdasági „know-how” fejlesztés terén is új partnerek, támogatandó ügyek után néz.)
Az Alapítvány működése tehát, minden „reguláris intézményesülési” szándék ellenére, változatlanul informális és erősen személyfüggő még - ennek összes előnyé-vel és hátrányával. Előnyei: a spontán, rugalmas és a pályázókkal bizalmi partneri viszonyra törekvő ügykezelés, hátrányai: a hatásköri tisztázatlanságok és az egymást keresztező alkalmi rögtönzések, melyek az iménti elkötelezettség tényleges hatás-fokát nemritkán lerontják. Mindez sokban később is így marad - sőt az alapítványi stáb bővülése, a pályázatok és a támogatott ügyek nagyságrendi szaporodása csak még inkább bonyolítja majd e kezdeti alapképletet. Ám mindez korántsem jelent egyszemélyi diktatúrát - hiszen Soros az optimális hatást (s az újonnan vállalt prog-ramok megfelelő személyi biztosítékait) keresve továbbra is erősen támaszkodik az Alapítvány kulcsembereire: Vásárhelyire, Dornbachra, Vámosra, Betlenre, Forgács-ra... Pesti villámlátogatásai során mindenkor talál rá alkalmat, hogy velük - egy-egy „munkaebéd” vagy baráti vacsora erejéig - akár külön-külön is megbeszélje az aktuális ügyeket. Ezzel szemben ha a bizottsági üléseken részt vesz, saját impulzív késztetéseit legyőzve, igyekszik nem beavatkozni az eseti döntésekbe (még ha ezt nem mindig tudja is megállni!), és a napi „ügymenetet” mindinkább ráhagyni a Bizottság és a Titkárság embereire.
„Stratégiai” ügyekben persze változatlanul aktív és kezdeményező. Ezt bizonyítják az év végi ülések jegyzőkönyvben rögzített, fontosabb határozatai is: „Soros György javaslatot tett új pályázati konstrukcióra, a pályázati feltételek módosítására, s az új konstrukciónak és feltételeknek megfelelő újabb pályázati kiírásra.
A nyílt pályázatot fenn kell tartani, ill. újból meg kell hirdetni az alábbi mó-dosításokkal:
- A Bizottság, ill. a Foundation a természettudományos témájú, ill. az orvosi műszerek beszerzésére irányuló pályázati kérelmekkel csak az esetben foglalkozik, ha a pályázók dollártámogatást kérnek, és annak forint-ellenértékét a Bizottság számlájára befizetik.
- A Bizottság, ill. a Foundation nem ad támogatást idegen nyelvű művek ma-gyarra történő lefordításához, ill. kiadásához.
Soros György javaslatára a Bizottság úgy határoz, hogy az új pályázati kiírás jelöljön meg témaköröket, amelyekben várja a pályázók jelentkezését. A jövőben törekedni kell a pályázatok egy-egy témakörön (forint-programon) belüli összehason-lító, rangsorolás szerinti elbírálására. A Bizottság elfogadja a következő nagyobb témaköröket:
- képzőművészet,
- társadalomtudományi kutatások,
- szépirodalom, kritikai irodalom, irodalomtörténet,
- színház- és filmművészet,
- zene- és táncművészet.”20
Soros emellett az október végi ülésen külön írásos tervezetet ismertet az irodal-mi és társadalomtudományi pályáztatási rendre vonatkozóan, melyről a végleges dön-tést, Kulcsár javaslatára - minthogy „a tervezetet az MTA-nak még tanulmányoznia kell” - a következő, december 6-i ülésre halasztják. Döntenek viszont egy sor kul-turális partnerintézménnyel közösen indítandó célprogram: így a videó-, a könyvtár-támogatási (OKT), a képzőművészeti (Műcsarnok), a külföldi tanulmányút (MM) és a középiskolás nyelvi program (MM) sorsáról: „A Bizottság Hankiss Elemér írásbeli javaslata alapján megvitatta a videóprogram kialakításának lehetőségét. Soros György közölte, hogy kifejezetten kísérleti csoportoknak is nyújt támogatást. Javasolta, hogy a már elfogadott (Stúdió »K«, videó-szociográfia) és a benyújtott, de el nem bírált videokérelmeket is figyelembe véve, Hankiss Elemér tegyen javaslatot a videoprogram megszervezésére, különös tekintettel egy esetleges országos hálózat és az egyedi támogatások összefüggésére.
Soros György tájékoztatta a Bizottságot a Soros Foundation és a Műcsarnok közötti tárgyalásról, ill. megállapodás-tervezetről. Az e megállapodás keretében felál-lítandó szakmai zsűri egyúttal a képzőművészek pályázatait is elbírálja.
Vályi Gábor az Országos Könyvtárügyi Tanács elnökeként szóban és írásban előterjesztette a könyvbeszerzéssel és a könyvtári szolgáltatásokkal kapcsolatos ké-relmet. Soros György közli, hogy e célra 200-200 ezer dollárt biztosít a Soros Foundation.
Boross Róbert bejelentette, hogy a Művelődési Minisztérium a későbbiekben támogatásért folyamodik a középiskolai nyelvoktatás témájában, és erre programot dolgoz ki. Soros György közli, hogy a Soros Foundationnak szándékában áll e célra is 200 ezer dollárt biztosítani.”
A fenti döntések láttán nagyon is jogosnak tűnhet Kulcsár Kálmán kezdettől hangoztatott fenntartása, hogy e zömmel kulturális és közművelődési profilhoz aligha az Akadémia a legmegfelelőbb intézményi partner. A politikai „kényszer-házasság” e személy szerint reá háruló hivatali többletnyűgétől láthatóan szabadulni igyekvő társelnök legelső, fentebb már idézett pártközponti beszámolójában ugyanezen napokban így ír: „Mindezek alapján még akkor is, ha a Titkárság összetétele és ügyrendje kapcsán felmerült, lényegében politikai nézeteltérést Soros György elkép-zeléseinek megfelelően áthidalnánk, meg kell kérdőjeleznünk az MTA illetékességét a Bizottság munkájában és felügyeletében. Úgy tűnik, hogy az együttműködés továb-bi vitelére a Művelődési Minisztérium valamelyik szerve alkalmasabb lenne.” Ennek jegyében Boross Róbert, az MM Nemzetközi Főosztályának vezetője megfigyelőként már szeptembertől részt vesz a kuratóriumi üléseken. (Mint arról Kulcsár helyettese, Tardos József egy bizalmas házi feljegyzése tudósít: „Egyébként is mi kezdemé-nyeztük, hogy Boros üljön ott az üléseken, minden kérelmet megkap, tehát az »MM tájékoztatása« biztosított.”) Mégis, miért e feltűnő hivatali ódzkodás, a felelősségáthárítás még éveken át makacsul ismétlődő kísérlete?
Az okok közt generálisak és merőben személyesek egyaránt akadnak. Generá-lisak, amennyiben egy szabatos jogi szempontból nem létező, vagy csupán eseti ki-vételnek tekinthető intézményt, az Alapítványt fölöttébb nehéz megnyugtatóan beilleszteni a puha diktatúra bejáratott kontrollmechanizmusába - kiváltképp, ha az újabb és újabb kezdeményezéseivel szinte „minden fronton” állandó offenzívában van, míg a hivatalosan kijelölt partner szerepe jobbára csak a „vészfék” funkciójára szorítkozik (lásd a BM és a pártközpont eseti „óvásait” végrehajtani hivatott társ-elnöki vétót!). Mindezt csak még bajosabbá teszi egy ennél jóval általánosabb trend: az ti., hogy az évtizedeken át szorgosan konstruált - és rekonstruált - „politikai műtárgy”: a kétszintes párt és állami intézménystruktúra eresztékei nagyjából épp ekkortájt kezdenek visszavonhatatlanul meglazulni, ennek a trendnek pedig messze ható személyi konzekvenciái vannak. Az államigazgatási és szakapparátus „mozgal-mi libidója” tüntetően alábbhagy (lásd az 1985. tavaszi MSZMP alapszervezeti tiszt-újításokat - például az Akadémián!). A szakmai és a politikai érvényesülés korábban egymást feltételező stratégiái mindinkább elválnak egymástól, s a reprezentatív kultúrintézmények nem egy vezetője egyre méltatlanabb nyűgnek érzi az „illetékes” pártszervek hatalmi gyámkodását. A rendszer formális döntési mechanizmusai java-részt továbbra is érintetlenek ugyan, ám az apparátusi körökben vészesen terjed az informalitás, s az ügyek láthatóan jobb szeretnek intim telefonok és párnázott ajtók mögötti, kávés-konyakos diskurzusok révén „elintéződni”, mintsem nyílt ukázok, nyersen autoriter „szolgálati viszonyok” által. Híven példázza ezt az Akadémia egykori elöljáróinak ambivalens magatartása is. Láng István és Kulcsár készséggel szignálja a pártközpontnak szánt (zömmel beosztottaik által írt) „szigorúan bizal-mas” jelentéseket, de alig leplezett indignációval „fárad át” az alig egy Duna-híddal odébb terpeszkedő „Fehér Házba”, ha az APB vagy a TKKO netán raportra rendeli őket az Alapítvány ügyében...
A hivatal épp elég bajjal jár - minek azt tetézni? A konfliktuskerülés, az appará-tusi felelősségelhárítás mintapéldája lehetne az Akadémia és a kultusztárca közt kipattant fordított „fülemüle-vita”, amelyben Tóth Dezső és Kulcsár Kálmán a Kortárs Művészeti Központ még ki sem kelt „madarát” próbálja buzgón átszuszakolni a másik portájára... Az eset részleteire s kötetünk végén közölt dokumentumainak (38., 39., 40.) bővebb elemzésére a maga helyén még kitérünk, itt csak maga a jelenség: a színfalak mögötti apparátusi vita érdekes. Az ti., ahogy a pártközpont által utólag kifogásolt (mert elsietettnek vélt) egyezménytervezet ódiumát, önigazoló jelentéseivel mindkét fél a másikra igyekszik hárítani, miközben sértett hivatali önérzettel jelzi, hogy a „költés kínját” szíves-örömest hagyta volna eleve (egy)-másra... A késő kádári bürokrácia jellegzetes paradoxona ez: a főhatóságok és intézmények többé nem a kompetenciáért - hanem annak minél sikeresebb adminisztratív leadásáért vetélkednek... Akinek esze van, nem újabb ügyeket, hatás-köröket halmoz maga alá - inkább a meglévő „hivatali almát” igyekszik a még kényelmes és üzembiztos minimumra csökkenteni... Hisz tudja jól mindenki: a korporatív érdekérvényesítés napi küzdelmeiben nem annyira a formális illetékesség számít, inkább a mindenkori vezetők „kapcsolattőkéje” s az intézmény zajtalan üzemelése...
Nos, mint látni fogjuk, ez az a belterjes hatalmi szalonjátszma, amibe az Alapít-vány gyorsan növekvő „kakukkfiókája” - akarva, akaratlan - megannyi kényes pon-ton minduntalan beleront...



Jegyzetek

1 „Soros Tivadarék meghívtak tegnap ebédre, és azt mondták, vigyelek fel Téged is.” Ignotus Pál J. A.-nak, Bp. 1937. április 8. - „A két karosszék, a szekrény és az asztal számára alighanem volna hely Németh Bandiéknál, a többit Soros Tivadar házában lehetne elhelyezni.” Ignotus Pál J. A.-nak, Bp. 1937. július, ín József Attila válogatott levelezése, s. a. r. Fehér Éva, Akadémiai Kiadó, Bp., 1976.

2 Soros György A lehetetlen megkísérlése, i. m., 46.

3 Dornbach Alajos Az 1984-1992 között megkötött legfontosabb szerződések összefüggései. Soros Alapítvány Évkönyv, 1991, 167.

4 HINT/Forgács, 8.

5 Krisztina Koenen, Ő a Soros! i. m., 107.

6 HINT/Dornbach, 16-17.

7 HINT/Quittner, 7.

8 BM III/III-216/7 - lásd a kötetvégi 79. dokumentumot.

9 HINT/Lónyai, 62-65.

10 Soros egy 1990. májusi - eredetileg a sajtónak szánt, ám utóbb mégsem publikált - nyi-latkozatában ennél is szókimondóbban fogalmaz, egyebek közt ezt írva: „A választási harc tüzében több alaptalan támadás ért. [...] Újabban megdöbbenésemre, az általam mind- eddig tisztelt Csoóri Sándor is csatlakozott a névvel vagy névtelenül vádaskodókhoz. Dr. Vánky Farkas, egy Svédországban élő magyar orvos leveléből (Beszélő, 1990. április 8.) szereztem tudomást Csoórinak egy ottani előadásában elhangzott érthetetlen és képtelen állításairól. Eszerint Csoóri Sándor azt mondta volna, hogy egy embernek nem lehet ennyi pénze, tehát mögöttem csak valami tőkés csoport állhat, amely »a hálás támogatottakon keresztül akarja az ország gazdasági életét a saját érdekeinek megfelelően alakítani«. Ez utóbbi feltételezéssel eddig csupán a kommunista rendőri és pártapparátus egyes vezetői-nél találkoztam - Budapesten, Moszkvában és Pekingben - alapítványaim szervezésekor. A nyílt levél írója joggal jegyzi meg, hogy Csoóri Sándor ezzel a feltevéssel egyúttal meggyanúsítja, megsérti az eddigi közel 3000 ösztöndíjast is - akik közé tudomásom szerint saját családjának, baráti körének is jó néhány tagja tartozik. Csoórinak módjában állt volna helyesbíteni az idézett levélben foglaltakat. Nem tette, vagy nem akarta megtenni. Ehelyett még ráduplázott egy pécsi előadásában, amelyet az Új Dunántúli Napló közölt április 14-i számában. Ez alkalommal egy sok évvel ezelőtti beszélgetést idéz fel, amelyet író barátaival együtt a Margit-kert vendéglőben folytattunk. Összejövetelünk célja az volt, hogy az értelmiség más csoportjaival kialakult kapcsolat mellett velük is megismerkedjünk és kialakítsuk az együttműködést. Csoóri Sándor most egyszerre úgy emlékszik, mintha én azzal próbáltam volna őket a kisebbségi kérdés feszegetéséről lebeszélni, hogy ezzel még megbuktathatják Kádárt és Aczélt. »Egyébként is hagyjátok, mert édesanyám, aki itt él Magyarországon, azt mondta, ha Erdélyt emlegetik, másnap viszik a zsidókat” -, adja számba Csoóri. Ahány állítás, annyi valótlanság. Aligha kell bizonygatnom, hogy egész kelet-európai tevékenységem célja az itteni rendszerek lebontása, a társadalmak megnyitása volt, nem pedig a Kádár-rendszer megmentése. Édesanyám 1956 óta nem járt Magyarországon... A többi idézetnek is ugyanennyi köze van a valósághoz. Az viszont tény, hogy mi valóban nem értettünk és ma sem értünk egyet az erdélyi és általában a kisebbségi kérdés kezelésének módjában. Én az emberi jogok alapján tiltakoz-tam a Ceaucescu-rendszer rémtettei ellen, és Csoóriéknak is azt ajánlottam, helyezkedjenek erre az alapra, mert ez nemzetközileg sokkal hatékonyabb, mint a kizárólag a magyar népi érzelmekre alapozott érvelés. Mint zsidó én minden kisebbség elnyomását ellenzem, nem-csak az antiszemitizmust. Többek közt ezért voltam és vagyok a Bethlen Alapítvány egyik fő támogatója, amelyben Csoóri is bizottsági tag. Ezért is próbálok most Romániában egy, a magyarországihoz hasonló alapítványt létrehozni, amely a nyitott társadalom kialakulását segítené elő, és e célból a románokat és magyarokat megkülönböztetés nélkül kész támogatni. Hogyan kívánhatja Csoóri, hogy a világ foglalkozzék az erdélyi magyarok sorsával, ha ő ezt a kérdést is arra használja fel, hogy a zsidókat a nemzeti érzelem hiányá-val vádolja meg? Csoóri gondolatmenetét nem tartom összeegyeztethetőnek a nyitott tár-sadalom eszméjével. A nemzeti érzelem többféleképpen mutatkozhat meg: úgy, mint 1848-ban és úgy is, mint 1933-ban. Az 1989-es forradalom engem 1848-ra emlékeztetett, és tel-jes szívvel támogattam. Csurka és Csoóri megnyilvánulásai másra emlékeztetnek, és ezért mély visszatetszéssel szállók szembe velük...” AHA, Titkársági vegyes iratok, 1990.

11 HINT/Domokos, lejegyzetlen magnós interjú. Domokos ilyen értelmű levelét - melyet az 1990. tavaszi sajtópolémia idején Dornbach a hajdani vacsoravendégekhez intézett tény- tisztázó körkérdésére írt válaszként - sajnos sem az alapítványi dokumentumok, sem pedig
Domokos személyes iratai közt nem sikerült utólag fellelni.

12 Konrád György a vacsorán nem volt jelen.

13 HINT/Vásárhelyi, 11-13.

14 Duray Miklós a csehszlovákiai magyarság jogfosztottságáról beszámoló, 1983 tavaszán a New York-i Püski Kiadónál publikált Kutyaszorító című könyvéről van szó, amelynek Csoóri-előszavát az MSZMP KB egy június 13-i határozata közlési tilalommal és más szankciókkal honorálja.

15 Idézi az egykori Beszélő 13-14. száma, BÖK, II, 213.

16 Az MSZMP KB Tudományos, Kulturális és Közoktatási Osztályának jelentése a Politikai Bizottság részére, 1984. december 11., MOL, 288, f. 5/929, őe.

17 MTI 1984. 07. 26.

18 A Bizottság 1984. dec. 6-i ülésén ezért úgy foglalt állást, hogy „a forintbefizetések stabi-lizálása és a különböző félreértések elkerülése érdekében a már meglévő dollár-szerződések esetében is, a Titkárság kössön külön szerződést a programok kedvezményezettjeivel a forintellenérték befizetésének ütemezésére”. Ugyanakkor Soros egy 1984. dec. 4-i keltű, Forgács Pálhoz címzett, angol nyelvű levelében - mellékelve a vezetőképző intézetek egye-di szerződéseit - továbbra is ragaszkodik ahhoz, hogy e külön programokat kizárólag maga kezelje, még ha egyúttal biztosítja is a Titkárságot, hogy az emiatt késő vagy kieső forintfedezet pótlásáról mindenkor gondoskodni fog. „Következésképp - zárja levelét - a Titkárság semmi körülmények között se lépjen érintkezésbe e támogatottakkal a forintbe-fizetések ügyében, mielőtt velem személyesen egyeztetne.”

19 Pl. HINT/Lónyai, 36-37.

20 Emlékeztető az MTA-Soros Foundation Bizottság 1984. október 18. és 26-án tartott ülésein hozott határozatokról, döntésekről és állásfoglalásokról, 3-4.



Kiadványok