Soros egészségterv hírlevél
Nyomtatóbarát változat
Cím:
Mit szabad és mit nem? - Vitaindító gondolatok a kultúrába, az egészségkultúrába való beavatkozásról és annak lehetséges következményeiről
Szerző:
Füzesi Zsuzsanna dr., Tistyán László dr.
Szám:
14
A hírlevélben lévő
Nevek:
Intézmények:
Fact Alapítvány
Települések:
Tárgyszavak:
egészségkultúra
Megjegyzés:
Annotáció:

Az elmúlt két évtizedben folyamatosan növekvő figyelem irányul a megelőzhető betegségekre és az elkerülhető halálokokra Magyarországon is. A hazai mortalitási adatok alapján nem szorul különösebb magyarázatra, hogy ennek „életbevágó” oka van. Nem lenne azonban teljesen igaz, ha azt állítanánk, tudatos felismerés játszott szerepet csupán abban, hogy a betegségek megelőzése és az egészség megőrzése, fejlesztése „divattá” vált. A nyugat-európai és észak-amerikai életmód-minták, -modellek átvételének legalább ilyen jelentősége van bizonyos társadalmi és szakmai csoportok szemléletmódjának és tényleges cselekvéseinek változásában, mint az egyébként nyilvánvaló szükségszerűségnek.

A kérdésünk ebben az írásban most azonban nem az, hogy miért is került a betegségmegelőzés/ egészségfejlesztés előtérbe, hanem az, vajon vannak-e nem szándékolt következményei e beavatkozások révén indukált folyamatoknak? Bizonyára vannak, hiszen e történések nem zajlanak viták nélkül szakmai körökben sem. A viták többsége azonban sajnálatos módon még mindig arról szól, kinek a feladata a betegségek megelőzése és az egészség megtartása? Az egyéné vagy a társadalomé? Vádolható-e csupán az egyén, ha egészsége megromlik, illetve vádolható-e csupán a társadalom, ha az egyéni életmód súlyos – közöttük elkerülhető – kockázati elemeket is tartalmaz? Van-e egyáltalán értelme egy ilyen kérdésfelvetésnek? Egyik megközelítés sem szolgálhat ugyanis arra, hogy legitimálja a másik fontosságának lebecsülését1.

A viták viszont nem szólnak arról, hogyan alakul át az emberek egészséghez való viszonya a betegségek megelőzésére és az egészség megtartására, fejlesztésére irányuló beavatkozások, programok, mozgalmak következtében2? Ennek nemcsak megválaszolásával, de még a kérdés felvetésével is talán „adós” mind a népegészségügy, mind a társadalomtudományok.

Ma már sokkal tájékozottabbak vagyunk az életmódbeli és környezeti kockázatok százairól, a betegségek megelőzésének lehetőségeiről, köszönhetően a népegészségügyben és az egészségügyben dolgozók egy részének, valamint a megnövekedett médiafigyelemnek e területeken.

Tudjuk, hogy fontos (lenne) a dohányzás abbahagyása, a kontrollált alkoholfogyasztás, a felesleges testsúlytól való megszabadulás, a fizikai aktivitás rendszeressége, az étrend megváltoztatása, a balesetek megelőzése, a biztonságos szex, és rendszeres részvétel a szűrővizsgálatokon, az orvosi ellenőrzéseken.

Ezek az üzenetek tartalmukat tekintve sok esetben zavaróan hatnak azokra, akiket elérnek, megérintenek. Bizonyos kockázatokkal3 való együttélés ugyanis mindig is hozzátartozott az emberek mindennapi életéhez, másképp fogalmazva: a kultúrához. Ha viszont már a „leghétköznapibb élet” és tevékenységek (étkezés, alvás, szexuális aktivitás stb.) is súlyosan terheltek kockázatokkal, jogos lehet a megnövekedett aggodalom az egészségért, az életért.

A félelmek kivédésére, a mindennapi élet teljes kontrolljára mi lehet a legjobb megoldás, mint az egészségügyi ellátás (az egészségügyi ellátók) mind gyakoribb igénybevétele. Szándékolt, vagy sem, az üzenet lényege, illetve következménye akár ez is lehet. (Ha az üzenet is tőlük érkezett, a megoldást is bizonyára ők ismerik.) Fokozódó függőség (kiszolgáltatottság) az ellátóktól, csökkenő autonómia, önmeghatározás, gyengülő coping (megküzdési) mechanizmusok jellemezhetik azt a folyamatot, melynek során átalakul az egyén egészségképe, egészséghez való viszonya. Újradefiniálhatja saját szerepét, felelősségét az egészsége megtartásában is. A „felelős” egyéni magatartás ebben az esetben az ellátók által kínált szolgáltatások igénybevétele lehet. A függetlenség feladásáért cserébe viszont a kockázatok minimalizálását várja el az egyén: azaz, az egészségügyi szolgáltatók minden egészséget veszélyeztető kockázatot védjenek ki. Ezt pedig ők másként nem tehetik, csak még több diagnosztikus vizsgálattal, gyógyszeres és műtéti kezeléssel4.

A kérdés – a társadalomkutató számára mindenképpen az, - szabad-e és milyen mélyen szabad beavatkozni az emberek mindennapi kultúrájába? Mire van felhatalmazásunk, amikor epidemiológusként, orvosként, szociológusként üzeneteket küldünk a társadalomnak? Egyáltalán: milyen üzeneteket küldhetünk5? Hogyan módosíthatók (ha szükséges változtathatók meg) a súlyosan egészségromboló életformák úgy, hogy közben ne változtassuk meg a kultúrát, ne csökkentsük az egyének autonómiáját saját életükkel, döntéseikkel kapcsolatban, ne tegyük őket függővé az egészségügyi (vagy bármilyen más) ellátástól, szolgáltatástól.6

Mielőtt bárki úgy érezné, hogy ez a gondolatsor újabb támadás az orvosok, az egészségügyi ellátók ellen, hangsúlyoznunk kell, e kérdésnek az egészségügyön kívül is jelentős a súlya: meddig mehetnek el a társadalomkutatók, szociológusok, vagy például a gyerekek szocializációját lényegesen befolyásoló pedagógusok abban, hogy olyan magatartásformákat, életmódmodelleket7 kínáljanak, amelyek befolyásolják az adott társadalmi csoportok, közösségek, családok, egyének kultúráját?8 Másként fogalmazva: hagyni kell-e az embereket, hogy saját léptéküknek és felmerülő szükségleteiknek megfelelően változtassanak életmódjukon, magatartásukon, vagy ezt különböző – az életükbe, kultúrájukba beavatkozó – módszerekkel siettetni kell, meghatározva azt is, „mi a korszerű, merre van az előre”? Azaz, az „emberek érdekében” mennyire léphetünk fel küldetéstudattal, próbálhatjuk ki rajtuk tudományunk és jóakaratunk minden lehetséges formáját? Vizsgáljuk-e azt, hogy e beavatkozásoknak milyen nem szándékolt következményei vannak, vagy megelégedünk az általunk kitűzöttek teljesülésével?

E kérdésekre nem tudunk egyértelmű válaszokat adni. Ilyen vizsgálatokról ugyanis nem nagyon tudunk. Különösen izgalmasak ezek a kérdések számunkra az életminőséget javító, az egészség fejlesztését segítő programok esetében.

Feladatunk szerint társadalmi modellek kidolgozásával és azok gyakorlati megvalósításával foglalkozunk. Eközben a „mit, mikor, kiknek, milyen tartalommal, milyen következményekkel?” – kérdésekre keressük a válaszokat. Talán csak a miértre tudunk válaszolni:
mert izgalmas feladat, s úgy hisszük, hogy ez a dolgunk. De vajon jól csináljuk-e, tényleg ezt kell-e tennünk? Önnek, Önöknek mi a tapasztalatuk, s mit gondolnak mindezekről?

Lábjegyzetek:

1. Az egészséges életmód hatásai, „konkrét eredményei” – legalábbis a külföldi tapasztalatok ezt mutatják – évtizedekkel később mérhetőek az egészségben töltött évek számának növekedésében, a halandóság javulásában. Ami viszont már – Magyarországon is – bizonyított: semmi más nem javította oly jelentős mértékben e században az emberek egészségét, növelte életkilátásaikat, mint a jól működő közegészségügy, az egészséges ivóvízhez, a megfelelő mennyiségű és minőségű élelmiszerhez való hozzájutás, valamint a lakáskörülmények javulása. Az egyéni magatartásra, életmódra koncentrálni csupán, a társadalmi struktúra és folyamatok megváltoztatása nélkül, igen gyenge hatékonyságú próbálkozás. A fordítottja is igaz. Hérakleitoszt idézve és kissé talán erőltetetten elhelyezve a fogyasztói társadalom által kínált javak közé: „Az embereknek, ha teljesülne mindaz, amit kívánnak, nem válna javukra.”


2. A modern orvostudományt és az erre szerveződő egészségügyi ellátást itt és most szándékosan nem említjük.

3. Itt és most nem a súlyos környezeti és egyéb, pl. foglalkozási kockázatokról beszélünk. Ez utóbbiakról a kockázat-kommunikáció szemérmesen hallgat, mintha az emberek romló egészségi állapotáért csak a munkán kívüli életmódi kockázatok, és – esetleg – a környezetiek lennének felelősek.

4. Szélsőséges példának tekinthető az az egyik magyar kereskedelmi televízióban is bemutatott eset, amikor egy fiatal amerikai nő – a gyermekei megszületését követően, – az emlőrák és a nőgyógyászati daganatok megelőzése érdekében (és a családban való gyakori előfordulás miatt) eltávolíttatta emlőit, méhét és petefészkeit.

5. Azt a helyzetet normálisnak tartjuk, amikor az orvos megpróbálja meggyőzni a betegét a túlzott sófogyasztás lehetséges egészségkárosító következményeiről. Nehezen tudnánk viszont elképzelni egy másik helyzetet, amikor ugyanez az orvos a síelés kockázatairól, súlyos baleseti, egészségi következményeiről beszél páciensének, megpróbálva lebeszélni őt e kockázatos sportról.

6. Ez utóbbi esetben nem arról beszélünk, amikor nagyon is tudatosan gerjesztenek szükségleteket az egészségügyi ellátók az ellátás igénybevételére, valamint a gyógyszergyártók a gyógyszerfogyasztás növelésére.

7. Ezeknek nem mindegyike kapcsolódik szorosan az egészséghez.

8. A tanulmány nem foglalkozik a reklám, a marketing, a különböző eladástösztönző technikák életmód-befolyásoló hatásaival.
Füzesi Zsuzsanna – Tistyán László
Fact Alapítvány
Soros egészségterv hírlevél