Soros egészségterv hírlevél
Nyomtatóbarát változat
Cím:
Miről beszéltek a résztvevők a kiscsoportokban?
Szerző:
Füzesi Zsuzsanna dr., Tistyán László dr.
Szám:
10-11
A hírlevélben lévő
Nevek:
Intézmények:
Települések:
Tárgyszavak:
konferencia, kiscsoportok beszámolói
Megjegyzés:
Annotáció:

A csoportmunka résztvevői a következő kérdésekre keresték közösen a válaszokat, illetve a lehetséges megoldásokat. (Az összegzéshez a közösségfejlesztők beszámolóira támaszkodunk.)

Hogy jutottunk idáig, hol tartunk most?

- Milyen körülmények hatására döntöttek úgy, hogy megvalósítják a programot?
- Eredményezett-e a program valamilyen változást a település társadalmában? Történt-e elmozdulás?
- Milyen sikereket könyvelhetnek el a települések?

A legtöbb résztvevő település szándékát az egészségterv program indításához a tréning erősítette meg. A szándék, hogy „valamit tenni kell” a közösségért, a problémák megoldásáért, és az anyagi kényszer együttesen már korábban is formálták a cselekvés szándékát. A tréning, a hírlevelek, a módszertani útmutató és a konzultációra rendelkezésre álló lehetőségek pedig jelentősen segítették az elindulást.

„… ez nagyon őszinte volt, amikor feltettük a kérdést, hogy egyáltalán hogy jutottak el idáig: először az a hírlevél, aztán a tréningen akik részt vettek annyira


Többen azt említették, hogy amikor elkészítették az egészségképet és az egészségtervet, akkor úgy érezték, ők nagyon kidolgozták magukat és valami fantasztikus dolgot csináltak. Ekkor megdöbbenve tapasztalták, hogy nem most van vége, hanem most kezdődik a munka. S ehhez újra erőt kell meríteniük.

„Én úgy látom, hogy ennek a programnak – az én csoportom alapján – azokat az embereket sikerült megszólítani, akik hajlamosak valamilyen közéleti szerep vállalására, akiknek ez jól jött, ez apropó volt, ez egy segítséget jelentett, – lelki segítséget, szellemi segítséget is nyújtott - nagyon pozitívan beszélt mindenki tényleg a Sorosról is, a Factról is, és a képzésükről is. Úgy kezdődött, hogy a „Fact betette a chipet a fejünkbe Budapesten”. Tehát ez egy ilyen helyzetbe hozó, már megérett helyzeteket továbbérlelő programnak tűnik nekem. És bennem, mint közösségfejlesztőben rögtön felvetődött az, hogyan lehetne olyan programot csinálni, ami azokat hozná helyzetbe, akik nem érzik magukat még helyzetben.”

Az egészségkép és a cselekvési programok elkészítése komoly kihívást, feladatot, de még ennél is nagyobb sikerélményt jelentett a programban résztvevőknek. Sokan alig hitték el, hogy tényleg képesek voltak rá, de megcsinálták! Másrészt az egészségterv önmagában is objektivizálódott, értéke felért egy megvalósult játszótérrel, konditeremmel stb.

„A legnehezebb volt megtalálni saját partnereiket, ahhoz, hogy elkészítsék ezt a pályázatot. Sokan mondták azt is, hogy az intézményrendszerben hasonló feladatokkal vannak megbízva, de végre egyszer körüljártak egy témát, és úgy érzi az a szakember, hogy nincs egyedül.
(…) ez volt az egyik siker, hogy összejött ez a csapat.”

A valósággal való szembesülés gyakran megdöbbentő, ugyanakkor cselekvésre sarkalló is volt.

„Nagy volt a megdöbbenés, amikor megcsinálták ezt a térképet a településről: mindenki tudta, hogy baj van, de hogy ennyire szemmel látható és kézzel fogható, ez megdöbbentette őket.”

A folyamat természetesen nem volt konfliktusmentes. Nemcsak a helyi szakértők gyakran ambivalens részvétele miatt, hanem mert a későbbiekben nem biztos, hogy éppen az a program kapott támogatást a kuratóriumtól, amelyet a programot kidolgozók a „legkedvesebbnek”, a legfontosabbnak, és hozzájuk közelállónak tartottak.

Arra a kérdésre, hogy kiket vontak be a pályázat elkészítésébe, alapvetően kétféle válasz született: Ahol már kialakult együttműködés volt az intézményekkel, ott közösen készítették a pályázatot. S persze volt, ahol továbbra is a polgármester adta oda a feladatot valakinek azzal az „útmutatással”, hogy „na csináld meg!”.

A résztvevők szép példákról is beszámoltak. Így például, nem csupán az intézmények vezetői találták ki a programokat, hanem „mezei polgárokat” is bevontak a tervezésbe és az előkészítésbe (a kérdőíves módszerektől a személyes beszélgetésekig sokféle formában). Ahol persze a hatalmi viszonyok még erőteljesebbek, ahol bizalmatlanság él a közösségben, ott ez nehezebben ment (pl. volt ugyan kérdőív, konkrét vállalást is tettek az emberek, de a nevüket már nem merték ráírni a kérdőívekre. Így a program vezetői nem tudják, kire is számíthatnak igazán).

„Először fel sem fogták, hogy mibe vágtak bele. Pont olyan pénzszerzési lehetőségnek tartották, mint a többi pályázatot, de már az egészségkép kialakításakor rájöttek (ahogy ők fogalmaztak), hogy egyedül nem megy. Persze jöttek a problémák is. Voltak olyan helyek, ahol kérdőívet szerkesztettek, mások társadalmi munkához ajánlkoztak. Mindenütt összejött egy csapat, olyan emberekből, akik együtt tudnak dolgozni.”

A közösséggé szerveződés tekintetében azonban mindenképpen elindult valamilyen pozitív „elmozdulás”, változás.

„Az is felmerült, hogy feszíti a településeket a közösségek hiánya. Szóval ez hiányként lépett fel, és nagyon jó apropó volt ez az egész munka. (…) Amíg volt pénz, elvitték a nyugdíjasokat fürdőzni. Elfogyott a pénz, az igaz, fürdőzni nem mennek a nyugdíjasok, de ezek a nyugdíjasok összejárnak ugyanúgy, magukat egybetartják, teadélutánokat csinálnak. Civil szervezetek jöttek létre, klubok alakultak. És ők meg vannak győződve arról, hogy ennek a programnak a hatására. Ahol a fiatalokat is bevonták a munkába, ott megváltozott a fiatalok hozzáállása, vigyáznak már a településükre.”

A kiscsoportokban szinte mindenki beszámolt a megvalósított programokról, az első sikerekről.

„Jelentős innovációk, sokszínű kreativitás jellemezte a rövid programbemutatókat. Az organikus és holisztikus szemlélet több megnyilatkozásban, példában is jól kibontakozott. Egyes helyeken újra felfedezik a padlásra került eszközöket, amelyek a helyi hagyományokhoz, foglalkozásokhoz kapcsolódnak.
Előfordult, hogy a teljes programjuk egy részét támogatta a Soros Alapítvány, de ez lendületet adott más terveik saját erőből való megvalósításához.”

„Volt, ahol a támogatott program megkezdésekor szembesültek azzal, hogy az jóval összetettebb feladatot jelent számukra, mint amit korábban elgondoltak. Ha mégis teljesíteni akarták azt, erőfeszítésekre kényszerültek (pl. a gyógynövény termesztés kapcsán), ami – az ő bevallásuk szerint - végül komoly fejlesztő hatással volt a programban résztvevőkre.”

A közösen végzett munka szemléletváltoztató jelentőségéről sokan vallottak.

“Olyanok ültek össze, akik 20 éve nem tárgyaltak egymással” hangzott el, vagy “családiasabb lett a helyi közösség”. Másutt “az önkormányzat stratégiai tervének része lett az egészségprogram”, “a helyzetelemzés adatbázisa lett, lendületet adott további pályázatoknak”.

„(…) egymással rivalizáló, ellentétben álló csoportok együttműködését eredményezte ez a program.”

„Fontos fejlemény volt annak kimondása, úgy érzi a pályázó, hogy szemléletváltás indult el a környezetében: az érték felé kezdtek figyelni, kimondva, hogy nem jelent már számukra mindent az anyagiak megszerzése.”

„Akkor is úgy éreztem és most is, hogy őszinték lettek a résztvevők és nyíltan mondták el a program során fölmerült gondokat. A sikerek sem váltak annyira csöpögőssé. Nagyon jó volt hallani, amikor elmondták, hogy nem minden a pénz, fontosabb az, ami a településeken a program hatására végbement. Igaz, főleg a kisebb falvakban volt ez jellemző.”

„Nálunk is elhangzott az, hogy a problémák nem mind anyagi alapúak. És én éreztem rajtuk, hogy ezt ennek a munkának a kapcsán fogalmazták meg saját maguknak, lehet, hogy itt ma délután először.”

„A Települési Egészségterv számukra már több mint egy egyszerű pályázat, hiszen annál sokkal több munkájuk fekszik benne, és sokan látják már ennek közösségépítő jelentőségét is.
Valószínűleg távol maradtak azok, akik ezt a formát csak fölösleges, időrabló, követelményeket támasztó forrásnak tartották. A többség megértette a pályáztatók szándékát. Nem voltak könnyű helyzetben, amikor erre rájöttek, de a remélt/kapott támogatás összege elegendő volt ahhoz, hogy ezt a nehézséget megérje nekik a személyesség szintjén leküzdeni.”

A program nem titkolt célja volt, hogy segítse a civil szerveződések létrejöttét, megerősödését, és – a Soros Alapítvány filozófiájának megfelelően – a nyitott társadalom kialakulását. Egy ilyen társadalom pedig már fejlődőképes lehet, növekedhet a népességmegtartó ereje.

„A program hatása például az, hogy civil szervezetek jöttek létre, volt olyan település, ahol húsz is. Megfogalmazódott ezzel kapcsolatban az az igény, hogy a Soros Alapítvány segítse, vezesse, mutasson utat ezeknek a civil szerveződéseknek.
További hatásnak érezték többen is, hogy megállhat a népesség csökkenése, az elvándorlás, több ház épülhet majd, azaz a település fejlődésnek indulhat. Inspiráló számukra, hogy máshol is dolgoznak hasonló ügyeken, nem szabad abbahagyniuk tehát nekik sem. (Kollektív kontroll?)”

„(…) erősítette a kapcsolatot a civil szervezetek és az önkormányzatok között. Még ha valahogyan kényszeres is volt eleinte, a sok apróság, amivel egymáshoz rohangáltak, meg a sok beszélgetés (…) mindenképpen pozitívan változtatott a viszonyukon. (…) A civil szervezetek egyenrangú partnernek érzik magukat az önkormányzattal, és másképpen tudnak tárgyalni más helyzetekben is. Azóta sokkal több pályázatot írnak, és nagyon jó érzéseik vannak most ez ügyben, hogy együtt lehetett dolgozni az önkormányzatukkal.”

„Sok esetben gondot okozott a kérdésfeltevés szokatlan módja, amely a közösségben való gondolkodás, a demokratikus gyakorlat, a cselekvésbe vetett bizalom szintjeire igyekezett rámutatni.

Nem lenne igaz, ha azt állítanánk, hogy ez már mindenütt megtörtént, megtörténhetett. Vannak, ahol még mindig a jelentős egyéni erőfeszítések viszik tovább a programot és többen újabb és újabb pályázatokban látják a megváltást.
„Sokan még mindig intézményben vagy jobb/rosszabb esetben saját erejükben látják az elért eredmények magyarázatát. A pályázatok, pályázati kiírások jelentőségét misztifikálják, de büszkék a településen megindult helyi cselekvési példákra is.”

„Felmerült, ha hirtelen abbahagynák a húzóemberek (egy-egy településen ez egy-két embert jelent), akkor kudarcba fulladna az egész program. (…) Viszont nagyon sok passzív megfigyelőjük és résztvevőjük van.”

„A negatív lista egyik jelszava a „hintó esete” volt: a hintót két ló húzza, és az egyiknek mindig feszes az istrángja, a másik pedig laza. A buta kocsis mindig azt üti, amelyiknek feszes az istrángja. Kérdezi a bakon a kocsis mellett ülő a kocsist: miért azt ütöd, a másik nem húz! Erre azt feleli: azt hiába is ütném. Hát akkor add el! De ez nem kell senkinek. Hát akkor fogd ki a kocsi elől! De mit csináljak vele, enni akkor is adni kell neki!”

Milyen problémákat vetett fel a program?

- Kiket érintett a program, kiket nem és miért nem?
- Sikerült-e új szereplőket bevonni, vagy most is ugyanazok „nyüzsögtek”?
- Ha nem sikerült, miért nem – megszólították-e a távolmaradókat? Ha igen/nem, miért?
- Milyen feszültségek, konfliktusok vannak a helyi társadalomban és ezeket hogyan kezelik?
- Milyen a település szervezettsége, melyek a rendszeres települési kommunikáció intézményesített formái, a helyi nyilvánosság és kik vesznek (nem vesznek) ebben részt?

Rendkívül fontos volt annak a kérdésnek a megválaszolása (és a tényleges helyzettel való szembenézés), hogy kiket érintett meg ez a program, kiket sikerült ténylegesen bevonni a programok megvalósításába. Ez a számvetés senki számára nem volt könnyű feladat.

„Nyertünk! Ki csinálja meg a programot?”

„Nálunk, most hogy beadtuk a programot, káosz van!”

„Mindenütt megkezdődött egy kisebb/nagyobb közösség aktivizálása magának a tervnek az elkészítése érdekében. Ezt mindenki önmagában való eredménynek könyvelte el, hiszen az intézmények és a civil szervezetek, önkormányzatok ilyen átgondolt összefogására eddig nemigen volt gyakorlat a településen. Ilyen szempontból a program teljesen elérte célját.”

„A módszer első körben egy szűkebb kört, a “központi magot” tette aktívvá. Mindenki felismerte, hogy a módszer – tanulás után és nagyobb erőfeszítéssel – képes tágítani a cselekvők körét.”

„A többség megfogalmazta azt is, hogy a résztvevő lakosság távolmaradásával ezt a dolgot nem tudták vol

na létrehozni. Kevés konkrét közös munkáról számoltak be ugyan, mégis mindenütt újdonságot jelentett ez, és valami nosztalgikus vágy kielégülését a közösségiség iránt (önkéntes munka a játszótér építésére, iskolai egészséghét kibővítése községi rendezvénnyé, faültetés, konditerem a fiataloknak stb.).”

„Nem győzte az egyik hangsúlyozni, hogy így az előadók, meg úgy az előadók. De mi lesz, ha egyszer nem jönnek? – kérdeztem. Valaki erre azt mondta: „az a helyzet, hogy mindig hívjátok azokat a baromi okos pesti előadókat, hát ott helyben nem lehetne?” Egy másik résztvevő szerint: egyébként az van, hogy amikor mi közülünk van az előadó, vagy a szomszéd faluból az önképzőkör, akkor tele van a terem, és amikor jönnek ezek a híres előadók, akkor 5-6 embert tudunk összeszedni.”

„A programban résztvevők sokan egyértelmű személyiségfejlődésen mentek keresztül (ha egész nap nem is ástak ki egy gödröt sem, de elmesélték fél életüket annak a szomszédnak, akivel már legalább húsz éve nincsenek beszélő viszonyban).”

„Kiscsoportok és nagyobb közösségek is elindultak a változás útján (“segítő közösség alakult ki”, “az egymással rivalizálók összefogtak”, “lelkesíti az embereket, ami történik”, “folyamatot indított el a pályázat”, “együttgondolkodás”).”

„Nagyon találó jelmondatává vált az egyik kiscsoportnak a „Brémai muzsikusok” effektus: azaz, rájöttek arra, hogy többen is tudnak zenélni a településen és együtt is tudnak zenélni.”

Sokszor nagyon szűk maradt az a „kör”, akik tervezték és megvalósították a programokat. Ez különösen akkor vált nyilvánvalóvá, amikor olyan csoportokat is be kellett volna vonni a programokba, amelyekkel az együttélés a mindennapi életben is gondokat okoz. Itt szokásosan a roma kisebbség merült fel, de – más szempontokból – hasonló problémát jelentettek a munkanélküliek, az idős, beteg emberek, sőt, az aktív korúak is.

„A csoportmunkában borzasztó nagy feszültséget okozott, hogy kik azok, akik részt vettek ebben az egészben. Nem tudtak erre válaszolni. Hát az egész település, mindenki. Kik maradtak ki? Hát senki. Mindegyik csoport csak ezt hajtogatta. Aztán minden egyes csoportnál beszélgettem kicsit, hogy mégis gondolják végig, hogy kikre nem gondoltak. És akkor csak kijött, hogy nem gondoltak azokra, akik idősek, otthon ülnek, és sem nyugdíjas klubba, sem úszni nem tudnak elmenni, mert már nem tudnak, de otthon vannak és ők is a településen élő emberek. Rájöttek, hogy tényleg, ők kimaradtak belőle. És akkor az egyik csoport elkezdte, hogy igen, a cigányokkal is van valami probléma, meg hogy őket nem lehet bevonni, de azt azért mégse írjuk ide fel. De én erősködtem, hogy ha egyszer ez probléma, akkor ezt írják fel.”
„Külön kiemelték, hogy az idős férfiakat nem, a munkaképes korú férfiakat nagyon kevéssé, azokon belül is sokkal kevésbé a munkanélkülieket. Ők is érzékelik ezt a paradoxont, hogy munkanélküli, otthon van, és mégsem tudjuk őt bevonni.”

Közös tapasztalat, hogy a konfliktusokkal való szembenézést és azok megoldásának keresését még mindannyiunknak tanulni kell.

„Úgy tapasztaltam, a bevonás, a kezdeményező készség és a felelősség vállalásának kiszélesítése még nem erőssége a pályázóknak. Nem találtak arra megfelelő támaszt, motiváltságot, módszereket, hogy valóságosan kiszélesítsék az érintettek körét. Ezt önmaguk is jól érzik, s ez mindenképpen a továbbfejlesztés egyik fő kérdése kellene legyen!”

„A másik kérdéses dolog: a konfliktussal kapcsolatos viszonyuk. A folyamat hibájának, működési zavarnak érzékeltem a csoporttagok részéről a konfliktussal kapcsolatos megnyilvánulásaikat. Amit szégyellni, esetleg elhallgatni kell. Azt sem zárom ki, hogy éppen a konfliktus hiánya jelzi, valahol nem történt még meg a valóságos változás, áttörés a korábbi viszonyokon, azaz, hogy még az ötlet, a kezdeményezés nem vált gyakorlati hatásúvá, amely természetes konfliktusokat hozna a helyi társadalomban, s amelyek megoldása bizonyítaná az igazi fejlődést.
Egyetlen típusa volt a konfliktusok lehetőségének, amely nagy gyakorisággal nevesült: a cigányság jelenléte, a többségi társadalom viszonya a romákhoz. Ebben a kérdésben az előítéleteknél csak a tanácstalansága nagyobb a résztvevőknek. Erre egy jellemző megnyilvánulás: “nem tudjuk, vállaljuk-e a programunkban (őket)”, s egy ennél azért biztatóbb viszonyt jelző: “nem tudjuk, hogyan induljunk el”.

„Kitűnt, az 1500 főnél nagyobb településeken sokkal nehezebben lehet bevonni az embereket. Itt fölmerült a cigányság kérdése is. Elhangzott minden, hogy nem is akarnak a cigányok kapcsolódni, meg ilyenek, azonban kiderült: nincs is elképzelésük arról, hogy mit is lehetne ebben e kérdésben tenni - sokkal egyszerűbb azt mondani, hogy a cigányok elzárkóznak.”

Vannak, akik nem is észlelnek olyan jelentős társadalmi különbségeket a településeken, amelyek indokolnák, hogy a hátrányosabb helyzetű csoportokkal való kapcsolatoknak kiemelt jelentőséget tulajdonítsanak. Ennek magyarázatát a települések homogén társadalom-szerkezetében látják.

„Azt mondják, hogy a kis települések viszonylag homogénné rendeződtek a rendszerváltás óta. A tehetősebbek esetleg elmentek, vagy akik kiköltöztek a városokból, azért mert nem bírták a városi költségeket, azok tulajdonképpen hozzáidomulnak az ottani életszínvonalhoz, életnívóhoz, és nincsenek olyan drámai társadalmi különbségek.
Tehát itt felvetődik megint egy kérdés, hogy egy olyan programot kellene kitalálni, ami olyan embereket szólít meg, akik nem ekkora védettségben, vagy kisközösségi burokban élnek. Mert ott nyilván ezek a problémák sokkal halmozottabban jelentkeznek, és igazi konfliktusokat és feszültségeket is okoznak. Én provokáltam őket kicsit és elmondtam, hogy úgy érzem, ők kicsit egy másik Magyarországról beszélnek, mert ahol én dolgozom, ott bizony nemhogy imádják a kézművességet és a gyöngyözést a romák, hanem be sem engedik őket olyan programokra, ahol kézműveskedni és gyöngyözni lehet. És ekkor nagyon csodálkozva néztek rám.

Azt mondják, hogy nincsenek nagy szakadékok a kistelepüléseken, lehet kezelni a problémákat. Amikor megkérdeztem tőlük, hogy ennyi, és nincsenek problémáik? - azzal védekeztek, hogy „aki nem tesz semmit, az nincs itt”. Itt azok vannak, akik tesznek és van programjuk, és alternatívájuk. Akik nem tesznek, azok lehet, hogy tudnának nekem durvább dolgokat is mondani, de azok most nincsenek itt.”

„A nehézségeket is könnyen felvállalták - persze ez a sikereknek csak egy tört részét tette ki -, de elzárkóztak a kisebbség bevonhatóságának kérdésétől, elsősorban azzal, hogy náluk nincs cigánysor, nincsenek putrik, nem is kell velük külön foglalkozni. Legnehezebb feladatnak az új, aktív és a szervezőmunkában is részt vevő önkéntesek bevonását tartották. Ezt most is megoldatlannak tekintik.”

„A csoportunkban – a települések között kettő olyan van, ahol jelentős számú cigányság él, az egyik a Nyírségben, ahol egy cigánytelep van, és az asszony becsületesen bevallotta, hogy „nincs kitalálva ennek a problémának a kezelése”, és én nagyon tisztelem ezt a véleményt. Megfogalmazta ez a nyírségi asszony, hogy az önkormányzat felelőssége is felmerült, mert a kezdeményezésben, koordinációban és a párbeszédek szervezésében óriási felelőssége van. Nekem is ez meggyőződésem, és azt gondolom, hogy ez ügyben kellene valamit tenni. Nagyon komoly elmaradások, problémák vannak országszerte, úgyhogy ezzel csak egyetérteni tudok.

És még egy helyen merült ez fel (20 %-a a településnek a cigányság), ahol szintén egy nagyon szimpatikus településfejlesztő van, ő úgy érzi, hogy nagyon komoly erőfeszítéseket kell tenni a többségi társadalomnak, hogy megismerje a cigányság kultúráját. Most terveznek egy olyan napot június 8-án, amit ennek a jegyében szerveznek, hogy a cigányság mutassa be önmagát. Előadás is lesz a cigányság magyarországi helyzetéről, hívnak vendégeket is. Szóval lesz egy komoly gondolkodás ebben a dologban. Ez a lány ennek a programnak tulajdonítja, hogy egyáltalán elindult valamiféle ilyen felismerés.”

„Nálunk, amikor a cigányság kérdése felmerült, akkor részben a „sztereotip” válaszok jöttek. Pedig láttam olyan egészségtervet is, ahol ahhoz képest, hogy a megszólaló milyen módon fogalmazott, igen komolyan szerepelt a kérdés. Úgyhogy nem tudjuk a „mihez képestet”. Lehet, hogy ez előtt a program előtt még „olyanabb” sztereotípiák voltak. Tehát én úgy gondolom, hogy az a kényszer, hogy muszáj településben gondolkodni, és meg kell szólítani a legkülönbözőbb embereket, ez óhatatlanul szemléletet formál, még akkor is, ha nem akarják. És azt gondolom, hogy az is eredmény, hogy a sztereotípiák talán enyhébbek, kevésbé kiáltóak. Ezt könyveljük el bátran eredménynek. Az emberek megnyilvánulásaiból is azt éreztem, hogy könnyen lehet, hogy két évvel ezelőtt „olyanabbakat” mondtak volna pl. a cigányságról.”

„Valaki emlegette, hogy van olyan falu Magyarországon, ahol mindössze egy nem roma ember él, és olyan tisztaság van, hogy Budapest elbújhat mellette.”

Konfliktusok természetesen nemcsak a kisebbségekkel lehetnek. A munka során gyakran éppen a pályázatot megvalósítók kerülnek konfliktusba az önkormányzattal, vagy más intézményekkel, esetleg személyekkel.

„Nagyon nehezen tudták megmondani, ha konfliktusok felvetődnek, hogyan próbálják azt megoldani. A gyakorlatban inkább az „elfelejtjük és majd megbékél” megoldás dominál. A legtöbb esetben arra hivatkoznak, – különösen, ha az önkormányzattal kerülnek konfliktusba - hogy a pályázatnak ez az előírása, itt nem lehet mit tenni. Ez egy külső nyomás, aztán következik egy enyhébb fenyegetés, hogy mi többet nem pályázunk, vagy ígéret, hogy ha esetleg most ezt megteszitek, akkor legközelebb is pályázunk.”

Konfliktus forrása lehet előbb-utóbb az is, ha a programot aktívan menedzselők nem kapnak elismerést a munkájukért. Itt elsősorban nem a pénzben kifejezett elismerésről, hanem egészen másról van szó. Olyan elismerésről, amelyet valóban csak az a közösség, illetve az őket reprezentáló helyi intézmények vezetői adhatnak meg ezeknek az embereknek.

„Nagyon sokan kifogásolták azt, hogy az ő munkájuk nem nyer elismerést. Az emberektől kapnak visszajelzést, tehát öröm a gyerekek arcát látni, vagy a felnőttekét. De ez elsősorban az önkormányzatokra vonatkozott, hogy onnét nem kapnak elismerést, és ez fáj nekik. Csak egy szóval. Azt mondja az egyik hölgy, hogy megír nem tudom mennyi pályázatot, és azt mondják „neki ez a dolga”, pedig nem a dolga, nincs kinevezve pályázatírónak, nem is alkalmazott.”

„(…) mintha ez nagyon természetes lenne, hogy valaki megcsinál valamit, dolgozik rajta rengeteget, és akkor jön valaki, hogy na és, mintha olyan nagyon sok pénz lenne! Elmondták, hogy nem minden a pénz. A településen belül sokkal fontosabb volt nekik az, ha úgy vonta be az egyik a másikat, hogy fogta a lapátot, és megkérdezte, hogy „Józsi, mit csinálsz szombaton? Megyek a kocsmába. Nem, te jössz velem játszóteret csinálni.” Úgy is felmerült a pénzkérdés, hogy voltak a településen jómódú vállalkozók, akik adtak pénzt, de őket nem érdekelte ez az egész. De amikor már kétszer-háromszor sikeres volt egy rendezvény, akkor viszont szinte kimaradtak azok, akik ezen dolgoztak és ezek a vállalkozók kerültek előtérbe.”

A nyilvánosság kérdése jelentette a legkisebb problémát a településeknek. Ennek okai a települések nagyságában keresendőek.

„A nyilvánosság kapcsán fogalmazódott meg, a kistelepülések nagy előnye, hogy átláthatóak. Egy-egy program szájról-szájra terjed, és ezt nagyon jól ki tudják használni. Érzik azt is, hogy ezt még lehetne fejleszteni, de elégedettek, mert a programokon mindig sokan voltak. A nagyobb településeken szinte mindenhol van helyi újság, vagy kábeltelevízió.”
Lépés-lehetőségek (Hogyan tovább?)

- Mit kellene/lehetne tenni a továbbiakban a településünkön? (a továbblépés lehetőségei)
- Mit kellene/lehetne tenni a települések közötti kapcsolattartás érdekében? (a települések közötti együttműködés lehetséges útjai)
- Hogyan valósíthatjuk meg terveinket? Mit kellene tennünk most – hamarosan – később? Kiket vonjunk be terveink megvalósításába?
- Milyen külső segítségre van szükségünk terveink megvalósításához? (a találkozás, illetve a kommunikáció fórumai-módjai, képzés, egymás meglátogatása stb.)

A programnak – akik már „belekóstoltak” – mindenképpen látják a jövőjét. Volt ahol csak keretet adott a már jól működő közösségnek, de a legtöbb helyen szükség volt rá a holtpontról való kimozduláshoz is. A programot elindítók külön öröme, hogy a legtöbb helyen felismerték, az egészség nem az egészségügyi ellátásról szól csupán, sőt, alapvetően egyáltalán nem arról szól!

„Igen, a programnak van távlatos hatása, s nem csak ott, ahol kimozdította a települést egy holtpontról, hanem ott is, ahol évek óta folyik közösségi munka. Az “egészség” széleskörű értelmezése lehetőséget ad ugyanis mindennemű közösségi munkára.”

„A program hosszú távú hatásait több dologban is
tetten lehet érni:

- Példát adott a településen belüli együttműködésre az önkormányzat és a civil szféra között. Erősödött a helyi integráció, mely egy célra szervezi a helyi erőket,
- A program objektivizálódott eredményei (játszótér, konditerem, fásítás stb.) a helyi öntudat megerősítésének fontos eszközeivé váltak;
- Az egyének egy része a helyi cselekvésben szerzett gyakorlatot és ez a további tervek megvalósításának esélyét növeli.

Találkoztam ugyanakkor még sok olyan attitűddel, amely a helyi cselekvés gátja lehet:
- Az intézményekben való gondolkodás;
- A program folytatását az önkormányzat kötelességének tartják;
- A helyi lakosokat, azok csoportjait még mindig nem tartják önálló cselekésre képesnek, ezért az ún. „aktív mag” dolgozik – és dönt! – helyettük.”

„A megismert módszer alkalmazhatósága már nem mindenkinél jelentette ugyanazt.(…) a verbalitás szintjén jónak, alkalmazhatónak, sőt szükségesnek tartják ezt a fajta gondolkodást, a javaslatok, vállalások megfogalmazásakor azonban kiderült, hogy önmaguk még nem képesek valóban másképp gondolkodni a környezetükről, benne saját szerepükről, mint a pályázat előtt.”

„A Települési Egészségtervet nagyon jó dolognak tartják. Ezt remekül példázzák azok a törekvések, ahol a pályázatnak azon részeit is meg akarják valósítani, melyekre ebben a fordulóban nem kaptak pénzt. Sok helyen remény is van arra, hogy a részek egésszé álljanak össze, hiszen a szerkezet, mely a részeket megtartja, benne van a lendületben, az aktivizálódásban, a tenni akarásban, a közösségi összefogásban, a tervekben és abban a jövőképben, amit megfogalmaztak. Sok helyen ennek feltétele egy, vagy esetleg néhány olyan kulcsember, akiknek szavára megmozdul a közösség. Más mozgósító erőben nem nagyon bíznak, talán hosszú távon ilyen lehet a jó példa, az elért eredmények. Határozott igény fogalmazódott meg a saját program és a vele elért eredmények terjesztésére is, nem csak a közvetlen szomszédságban, hanem a határokon túl is. Arra is kitértek (főleg a határ közelében élők), hogy kíváncsiak lennének, hogy ehhez hasonló dolgokat határainkon túl hogyan csinálnak mások. Ezzel összefüggésben is szóba került az Internet, s mint valami mindent tudó csodaszert, úgy emlegették.”

„Tisztában vannak azzal, hogy mennyire hasznos, amit véghez vittek, értékként kezelik az Egészségtervet. Egyértelműen megfogalmazódott, hogy a kidolgozott, de nem nyert részprogramokat is mindenképpen megvalósítják.
A továbblépésnél a helyi értékek nagyobb elismerése mellett törtek lándzsát – nekik is nagyon hiányzik az elismerés, vágynak néhány jó szóra.
A program hatására létrejött közösségek együtt tartása is megfogalmazódott további feladatként. A tervezés, a szervezetépítés „hogyanja” viszont nagy probléma.”

A program jövőjét latolgatva a programot vezetők és a szakértők körében is gyakran felmerült, hogy szükség lenne kistérségi, esetleg regionális összefogásra a települések között. Beszéltünk róla, de sohasem „ajánlottuk”. Ezt ugyanis „felülről” nem lehet és nem is érdemes „kikényszeríteni”. Őszintén örültünk, amikor ezek a gondolataink a pályázóktól „köszöntek vissza.”

„A környékbeli, kistérségi összefogás felismerésében látom, ami éppen a javaslatok megfogalmazásából derült ki.
Azok a gondolatok, melyek arról szóltak, hogy nekünk magunknak kell átvennünk a módszertani szerepet, mi rendezzük meg a kistérségi konferenciákat, kölcsönözzünk szürkeállományt… stb. abba az irányba mutatnak, hogy kialakulófélben van egy olyan mag a résztvevő települések aktív képviselői közül, mely képes lehet átvenni azt a koordinatív, szervező, módszertani tanácsadó funkciót, amit jelenleg a Fact betölt.

Ez a csoport nekünk közösségfejlesztőknek is partnerünk, leendő munkatársunk lehet, ez pedig egycsapásra megtöbbszörözheti “jelenlétünket” az ország különböző településein.”

„Nagyon biztatónak tartom, hogy igen markánsan kinyilvánították a résztvevők, hogy jól érzik magukat ebben a programban, s hogy szükségesnek látnák annak kiszélesítését. Ezt nem vaktában gondolják, hanem kistérségi és regionális szinteken. Azt is jelezték, izgatja őket, hogy a mindenképpen sikeresnek tartott feltáróelemzés ilyen kitágított körben elvégezhetőe, s ha igen, hogyan.”

„Csaknem mindannyian javasolták és elhatározták a települések közötti kapcsolattartást, melyet többen kezdeményezni is fognak a hasonló problémákkal küzdő településeken.
A konferencia maga nagy jelentőségű volt ebben a tekintetben is.”

„A települések közötti együttműködés: elsősorban kulturális kapcsolatokkal kezdenék a kapcsolatfelvételt, szervezzenek közös programokat az azonos érdeklődésű, korcsoportú klubok, egyesületek. Ahol még nincs, ott önkormányzati társulások létrehozása lenne indokolt.”


A résztvevők nemcsak kisrégióban, régióban gondolkoznak azonban. Fontosnak tartják az országos rendezvényeket, a szélesebb körű tapasztalatcserét is. Szeretnék megmutatni a médián keresztül másoknak is, hogy mit vállaltak, s mire jutottak. (Csak zárójelben jegyezzük meg: mi is szerettük volna „megmutatni” ezeket a településeket, a programot a médiának. A Soros Alapítvány sajtótájékoztatójára szóló meghívásra csupán két újságírónő volt kíváncsi. Írást az országos lapokban azóta sem találtunk, de nem vagyunk pesszimisták: egyszer talán az is érdekes lesz, hogy mi történik a vidéki Magyarországon, azokon a településeken, amelyek egyelőre csak akkor érdekesek, ha valami katasztrófa, vagy botrány van.)


„A tapasztalatok megosztása és a további ismeretek, információk szerzése érdekében, az Egészségterv résztvevői számára, szükség lenne további országos rendezvényekre is. Ezekre fontos lenne a médiát is meghívni. A program résztvevői egyébként meghívják egymást saját rendezvényeikre is, s aki tud, Interneten is kommunikál majd. Javasolták egymásnak, hogy a már működő Teleházak terjesszék ki a szomszédos községekre is szolgáltatásaikat, valamint, hogy a program során „kiképződött” szakemberek adják át tudásukat az érdeklődő településeknek. A programot a résztvevők egyértelműen sikerként könyvelték el.”

„Mély nyomokat hagyott bennünk az a provokáció Tistyán Lacitól, hogy az első körben nyertek még ülnek a saját tudásukon, és nem adják tovább, mert utána állítólag beindult egy cserebere kör, írtak egymásnak, pályázni tanították egymást.”

Nem győztük eleget hangsúlyozni a tréningeken, hogy a befektetett munka mindenképpen megtérül. Ha nyernek, ha nem nyernek, olyan anyag birtokában lesznek, amely sokféleképpen hasznosítható. A többség velünk értett egyet.

„Van, aki elmondta azt is, hogy ha egy nagyon jó anyagot állítottak most össze, akkor bármikor, amikor pályázásra kerül sor, vagy lehetőség van pályázni, akkor tudják mit vegyenek elő, mert ott van nekik egy kész terv. Ebből egy szeletet tudtak most elindítani, és egy másik szeletet egy másik alkalommal tudják, és ezért nagyon jó. Erre mondta az egyik polgármester, hogy „kinek van ennyi ideje?”, mármint összeállítani egy ilyen anyagot. De hogy a befektetett energia megéri, azt a másik oldal bizonyította.”
„A pályázati társításnál volt még egy érdekes dolog. Sokan mesélték a programokat és borzasztó nagy volumenű dolgokról, folyamatokról beszéltek átfogóan. S akkor néhányan elcsodálkoztak, hogy „ezt mind a Sorostól kaptad?” erre gyorsan felvilágosították őket, hogy azóta mennyi minden történt. De ezt az egészet olyan komplexen kezelik, nem különül el, hogy ez ez a program, az meg az, hanem az egészségtervet valóban egységesen kezelik, s amire nem kaptak támogatást, máshonnan kerítettek forrásokat.”

„Összefoglalva tapasztalataimat, úgy érzem, hogy a programban résztvevők többsége elindult egy szemléletváltás irányába. A különféle résztvevők ennek a folyamatnak különböző stádiumaiban vannak jelenleg. Sok jelzés még a régi, voluntarista, az intézményközpontú, vagy éppen külső irányításra váró magatartás jelenlétére utal. Az elemzés során már többnyire bejártak egy eddig számukra szokatlan és ismeretlen utat. Jól érzik magukat ebben a kalandban, de amikor a legnagyobbat kell lépni: újfajta szerepeket, magatartást vállalni, amelyeknek már alapvetőbb következményei lesznek (pl. a konfliktusok megjelenése, a munka és a felelősség másokkal való megosztása); erre még felkészületlenek.
Ezt néhányan egyéni kurázsi, vagy szerencsés helyzetek összejátszása miatt meglépik, s esetükben valóságos változások következnek majd. De a program egészéhez ez az igazi átlendülést eredményező energia, késztetés és tudás még szükséges lenne. Ebben a törékeny állapotban látom a programot, nagyon ígéretes – és viszonylag széles kört érintő – folyamat indult el, az a kérdés, hogy innen vissza, vagy tovább lépnek e az érintettek.”

mert éppen a pályázati kiírás kritikája kapcsán derült ki, hogy milyen értékei vannak ennek a programnak. Az ötlet tehát jeles osztályzatot kapott.”

„Dicsérték a tréningeket, a Hírlevél meglétét, az állandó rendelkezésre álló telefonos kapcsolatot, és elismerték, hogy a Soros belekényszerítve őket egy közös munkába másokkal, kikényszerítve egy együttműködésre építő programtervet, olyan ismeretek birtokába juttatta őket magukról, amit hosszabb távon tudnak hasznosítani majd. Mindezeket olyan kritikai környezetben tudtam meg tőlük, amiben olyanokat mondtak el, mint: máskor sokkal kevesebb munkával sokkal több pénzt szerezhettünk, nem arra kaptunk támogatást, amire kértünk…..”

„Nehezen tudják elfogadni, hogy a Soros Alapítvány ezúttal egy rövid távon nagyvonalú bőkezűséggel támogató nagybácsi helyett egy hosszú távon segítő, szigorú és reálisan szűkmarkú szponzor szerepében jelenik meg. Ez nem passzol az általuk megismert imázzsal.”

„Aki ott volt a tréningeken, az kezdettől tudja a pályázatkiíró szándékát. A többiek azonban „át vannak verve”, mert a pályázatkiíró nem mondta meg, mire lehet pályázni. „(…) és azt a sok munkát, amit ebbe belefeccoltunk, azt ezzel a párszázezer forinttal? (…) Máskor két lapot kitöltöttünk és azzal milliókat lehet nyerni (…) Ti már ezt kezdettől fogva tudtátok, mert ott voltatok a tréningeken, hogy erre megy ki a játék, és mi csak most jöttünk rá nemrég. De itt van a kezünkben az eredmény, egy több pályázat beadására is alkalmas alapdokumentáció”.”

„Ami a program vezetőit illeti, osztatlan elismeréssel beszéltek a munkacsoport résztvevői a Soros Alapítványról és a Fact Alapítványról is. Főként az előzetes felkészítést, a tréninget emlegették jó érzéssel, de az indító módszertani kiadványt és a folyamatos kapcsolatot segítő Hírlevelet is.”

„A Fact - Soros Alapítvány segítségét mindannyian igen nagyra értékelték. A tréningek alapvetően hozzájárultak a pályázati szándék megszilárdításához, felkeltették az érdeklődést a helyi cselekvés iránt, megvetették a közösségi gondolkodás alapjait.”

„A Hírlevél a programban dolgozók kedvelt információs csatornája, amelyet a jövőben regionális változatban is szívesen olvasnának – de csak egy személy mondta, hogy ő írni is fog a Hírlevélbe.”

„A Fact Alapítvány Hírlevelét jónak találták, de nem érzik a sajátjuknak, mert amikor a kapcsolattartás lehetőségét taglalták, nem jutott eszükbe, mint egy felhasználható, már meglévő lehetőség, új indításában gondolkodtak. A Módszertani Útmutatót pedig szinte bibliaként használták, nagyon jónak találták, volt, aki az alapján alapított egyesületet.”

„Határozott sikerként könyvelték el a résztvevők a pályázati együttműködést. Olyan erős szellemi indíttatást kaptak, hogy mellette még az anyagi részesedés jelentősége is eltörpült. Kiemelték a Fact képzéseit, azt, hogy a pályázatukra értékelést kaptak, a Hírlevelet, s ebbe a sorba illesztették a mostani konferenciát is, amely a személyes tapasztalatcsere és kapcsolatépítés, a megerősítés és a további, még erősebb elköteleződés funkciójával bírt számukra.”

„Messzemenően visszaigazolta a munkálatokat a csoport, mert rengeteg sikerélményt okozott az, amit csináltak. Sokan azt mondták, már az is, hogy egyáltalán csinálhatták. Volt olyan résztvevő (szakmájára nézve kőfaragó), aki úgy fogalmazott, hogy neki az is siker, hogy most ki tudja tenni az egészségképet, meg az egészségtervet, azt a falu minden lakója megkapta, és ez most itt van, ez kézzelfogható, nincs mese, ez egy munka eredménye.”
„Több helyen csinálnak olyan programot, amit ti nem fianszíroztatok. Ez nem nyert, de ők csinálják. Több helyen pedig elkezdték a programot már azelőtt, hogy ti a pénzt elküldtétek volna. Ez azt jelenti, hogy nem a szokásos, „ráugrunk egy kis lóvéra” magatartást sikerült gerjesztenetek az emberekben vagy a csoportokban, hanem valóban egy gondolkodást. Ez nagyon fontos visszajelzése ennek az egész programnak, hogy a dolog akkor is működik, ha ti nem finanszírozzátok. Ennél többet nem hiszem, hogy mondhattak volna.”

„A Soros Alapítvány a támogatás mézesmadzagával jól megdolgoztatott minket” – említette valaki.



Egészségtervének első eredményeiről számoltunk be - azt kérdezte tőlünk, megpróbálkoznánk-e a pécsi (egy városi) modell kistelepülésekre való adaptálásával - mi sem gondoltuk, hogy “ebből ez lesz!” Természetesen a hiúságunkra is hatott, hogy a Soros Alapítvány egyik vezető munkatársa előlegezett meg ekkora bizalmat.

Az öröm mellett nagyon sok kétségünk is volt a megvalósítást illetően. Pontosan tudtuk, hogy milyen nehéz ez a munka, milyen buktatói vannak, mekkora erőfeszítés nyomán készül el az, amit mások már csak színesszélesvásznú, kötött-fűzött programként ismertek meg.

Pedig micsoda csapat állt mögöttünk! Erre voltunk a legbüszkébbek! Kutatók, gyakorlati szakemberek, civilek, közéleti szereplők, sőt hellyel-közzel még politikusok is velünk voltak.

A legnagyobb kétséget a Soros program elindítása során számunkra éppen az jelentette, vajon lesz-e nekünk ismét egy ilyen csapatunk ebben a programban? Nem ragozzuk tovább, hiszen mára nyilvánvaló vált: ez a csapat igenis létezik! Nem kell hozzá egyetemi város, kulturális centrum, különleges feltételek, körülmények. A feltételek bennünk vannak! Ma már arról mesélünk barátainknak, “ha tudnátok, micsoda

csapat csinálja ezt a programot!” Mennyi hétköznapi tudás, ismeret, tapasztalat, kreativitás, és képesség bontotta ki, színesítette, fejlesztette azt, amit elindítottunk.

Gyakran kérik tőlünk, hogy foglaljuk össze röviden a program lényegét. Erre azt szoktuk válaszolni, bármilyen meglepő, nekünk ez a program a cselekvő ember szabadságáról, a demokráciáról szól. Churchill azt mondta, hogy a demokráciánál még nem találtak ki jobbat. Igaza van, de azt ő sem mondta, hogy a demokrácia nem fejleszthető! És e program keretei között valami ilyesmi történik.

Befejezésképpen még egy dologgal tartozunk Önöknek – a köszönettel. A konferencián gyakran éreztük magunkat zavarban – mindannyiszor, ahányszor Önök a Fact segítségét köszönték. Pedig köszönettel mi tartozunk!
Mert olyasmit kaptunk Önöktől, ami számunkra nagyon fontos – az értelmes, az eredményes munka örömét, azt az érzést, hogy érdemes volt…

Ezt az érzést kívánjuk Önöknek is!

Pécs, 2000. április
Füzesi Zsuzsanna – Tistyán László

Soros egészségterv hírlevél